Korok-Eszmék-Stílusok

KOROK - ESZMÉK – STÍLUSOK

Arra a kérdésre, hogy mi az ember, sokféle válasz adható, de mi az egyszerű válaszokat szeretjük, mert szellemi tevékenységünkben is gazdaságosságra törekszünk. Lukács György szerint az ember "válaszoló lény", aki a történelmileg zajló társadalmi létben birkózik a problémákkal. Madách Imre úgy látta: "az ember célja a küzdés maga..." s az optimistának nem nevezhető Schopenhauer is azt mondta: "Akadályokkal megküzdeni: az életnek legnagyobb élvezete." A gyakorlati ember elsősorban a munkával ad választ létének mindenkori kihívására, s az anyagi és szellemi kultúra végső soron nem más, mint ennek a válaszadói képességeknek a tárgyiasulása. Az embernek tudatosulása óta szembe kell nézni azzal a kérdéssel is, melyik úton kell haladnia, hogy értelmesen éljen? Erre kora erkölcsi eszményének megalkotásával felelt, melyet legtöbbször konkrét cselekvési taktikává igyekezett átalakítani. Bár Raffaello Athéni iskola című képén arra figyelmeztet bennünket Arisztotelész kézmozdulatával, hogy szálljunk le a földre, problémáinkat csak itt tudjuk megoldani, de ez a józanság soha nem szegte szárnyát az értelmes emberi lét lehetőségeinek kutatásának. Ha a valóság és az eszmény ritkán is kerül összhangban az életben, a kultúra maradandó alkotásai megszülettek az évezredek során. Az eszmények gyakran elérhetetlenek, de mint a csillagok, iránymutatóak

A filozófiának a művészettel foglakozó ága az esztétika - művészetelmélet - mely a műveknek és jelenségeknek azt a tulajdonságát vizsgálja, amely hatást gyakorol az emberre szépség, rútság, groteszkség, tragikusság, komikusság formájában. Régebben széptanként, vagy "érzékeléstan" - ként fordították ezt a szót, de így az eredeti görög fogalmat (kalokagathia) nem adja vissza pontosan, mert az igaz és a jó fogalmát az egyszerre jelentette. Hogy mi hat az emberre, azt a korra jellemző eszmék és erkölcsi nézetek (etika)szabják meg, melyek megjelennek a műalkotásokban.

Az eszmények az emberi szellem alkotásai, melyekben ott vannak a válaszok, amelyeket történelmi létének kihívásaira ad. Az erkölcsi eszmények életstratégiák, az élet lehetséges feszültséghelyzeteire kínálnak megoldásokat. A "gondolat hősei" alkották meg ezeket, s egységet formál bennük a múlt és a jelen, és az ezek által többé - kevésbé megalapozott lehetséges és kívánatos jövőkép. Az emberiség fejlődése folyamán mindig célok felé haladt, miközben eszméi tökéletesedésre, haladásra serkentették. Új mércéket állított fel, melyekkel korrigálta a kiderült tévedéseket. Számos eszme nem volt több egyszerű álmodozásnál, de így is valódi értékkel gazdagította az emberiséget. Ez az összefoglalás ezeket próbálja rendszerezni, összefoglalni. De mindvégig tudnunk kell, ezek az eszmények egyszerre hatottak, a stíluselemek egymás mellett éltek, az emberek nem "korstílusként", hanem saját életükként gondoltak rájuk....Az ókor eszményeit átugorjuk, nem mintha nem lenne fontos, de a korstílusokban felbukkannak azok az elemei, melyek európai tudatunkba beivódtak, s akkor és ott fogunk róla szólni.

A KÖZÉPKOR

Európa születése - az összeomló római birodalom nyugati felén következett be, rendezőelve a kereszténység lett. Már a császárkor végén számtalan erkölcsi eszmény versenyzett egymással, miközben az erkölcsi elnyomorodás egyre nagyobb méreteket öltött. A bizonytalanság, az aggodalom elől a tanultak a válságkezelő filozófiákhoz menekültek, de ezek bonyolultságuk miatt nem válhattak a mindennapokat formáló erkölcsi erőkké. A misztériumvallások jobban ki tudták elégíteni az emberekben jelentkező bizonyosság igényt, mint a racionalitás. Ebben a helyzetben valami természetfölötti örömhírre szomjaztak az emberek, mely az erkölcsi romlottság végét ígéri.

kereszténység ezért is válhatott egyre népszerűbbé, mert e lelki szükséglet kielégítésre vállalkozott. Az első keresztények a világvégét még közeli eseményként várták, Pál apostolnak sok energiájába került e felfokozott várakozásnak a lehűtése. "A hanyatlásvégi Róma" hivalkodó élvezetkultuszára azonban az aszketizmus, a szexualitással szembeni gyanakvás alternatívát jelentett. Pál apostol a keresztényi gondolkodás legfőbb erényének a szeretetet tartotta, a hit és a remény elé helyezve azt: "szeretet pedig ha nincsen bennem, semmi vagyok..". Jézus a felebaráti szeretet mértékéül az önszeretetet tette: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Két és fél évszázados útkeresés után ez a kereszténység vált Európa szellemi támaszává.

Nehéz a középkori misztikát a mai gondolkodással megérteni, elfogadni. Az istenséggel való földi egyesülés gondolata, az angyalok életének élése e földön vitatható életeszmény volt, de az egyik lehetséges válasz az élet akkori kihívásaira. A középkori átalakulás erőszakkal, bizonytalansággal járt együtt, járványok, politikai erőszak, anarchia közepette alakultak ki az anyagi és szellemi feltételek. Ehhez a szellemi hátteret a patrisztika adta, mely az első keresztény teológusok, az ún. egyházatyák összefoglaló megjelölése. Nyugaton a legismertebb közülük Szent Ágoston (354 - 430) volt, aki mielőtt kereszténnyé lett, a szkeptikus filozófia, az újplatonizmus követője volt, ez kapcsolódott össze nála a keresztény gondolkodással. Szerinte az emberi cselekedet erkölcsi szempontból akkor igazán jó, ha a forrása a szeretet és nem a büntetéstől való félelem. "Szeress, tégy, amit akarsz" - vallotta, mert minden szeretet végső alapja Isten szeretete, mely helyes motivációt nyújt minden szeretethez. A keresztény szerzetesség gyakorlatilag is sokat tett az átalakulásért: megtanították az embereket imádkozni és dolgozni, s a XI. századra a boldogulás ígérete sok helyen vált valósággá.

A középkorban a lovag és a szerzetes volt Krisztus két egymást kiegészítő földi képmása. Minthogy a keresztény tanítás szerint a lélek előbbre való a testnél, elvileg a szerzetes felette is állt a lovagnak. De ez a rangsorolás a valóságban inkább eszmei volt, hatalmi szempontok miatt nem érvényesült, de megfelelt a középkori mentalitásnak. A lovagok harcosok voltak, de nem sorkatonák. Gyermekkoruktól atletikus kiképzést kaptak, katonai erényekkel és magatartásformákkal éltek. A "lovaggá ütést" valamely idősebb, tekintélyesebb lovag végezte, aki vállszíjat és kardot nyújtott át védencének, mint hivatása jelképeit, s arcul is csapta - arra emlékeztetve, hogy az állhatatosságról és az önuralomról sem szabad elfelejtkeznie. A lovag hitt a vallás tanaiban, ha elkövetett valami bűnt, vállalta a vezeklést, de a lovagi kódex elsődlegesen a hősiességet írta elő. A XI. században nem kellett még olvasni sem megtanulnia, hiszen a szellemi tevékenység ekkor az egyháziak dolga volt a középkori munkamegosztás szerint, a dicsőségre és a vetélkedésre készült. Nélkülözhetetlen lovagi erénynek számított a bőkezűség és a hűség is. A XII-XII. századra a lovagok elvesztették katonai szerepüket, de kiváltságaikat megtartották. Póttevékenységként a lovagi viadalt és a lovagi szerelmet gyakorolták. A kereszténység sokáig elnyomta a szexualitást, a XII. században ez tört a felszínre. Ennek sajátos megnyilvánulása volt a Mária - kultusz, melynek egyik élharcosa, Clervauxi Bernát azt hirdette, hogy a Szűzanya tisztelete eltörli azokat a bűnöket, amely elkövetésére a nőiség által ébresztett tisztátalan vágyak indítanak. A lovagi szerelem önfeledt játék volt a tűzzel, s a XII. századi trubadúrlíra ennél is tovább ment, nyíltan hangot adott a testi szerelem szépségeinek is. A lovagi szerelem emelkedetté tette a korabeli szexuális szokásokat is, de ellentétben állt a kereszténység eredeti célkitűzéseivel. Az egyház a lovagi erényeket a szerzetesivel próbálta egyesíteni, amikor létrehozta a lovagrendeket. A másod - és harmad szülött nemesi ifjak szervezetei voltak ezek, melyben az eszmény és a valóság ötvöződött: a lovagi eszmény elemei beépültek az emberséges ember fogalmába.

skolasztika a szellemi fellendülés jele a középkorban. Több olyan szerzetesrend is alakult, - ferences, dominikánus - amely az evangéliumi szegénység hirdetése mellett a tudományok oktatását is feladatának tekintette. Aquinói Tamás (1225 - 1274)a skolasztika virágkorának kiemelkedő filozófusa, aki a dominikánus rend tagjaként az arisztotelészi felfogáshoz való visszatérést sürgette: nem menekülnünk kell természetes vágyainktól, hanem az erkölcsi céloknak megfelelően át kell őket alakítani. Szilárdan hitte, hogy Istent csak az olyan cselekedetek sértik, amelyek nekünk, embereknek is ártanak. A ferencesek kezdettől fogva idegenkedtek Aquinói Tamás intellektusától. Alapítójuk, Assisi Szent Ferenc érzelmektől átfűtött, lírai személyiségéhez híven az akarati és érzelmi tényezőket állították erkölcstanuk közepére, s ezzel az ágostoni hagyományokat folytatták. Hiábavalónak tartották a hit és az értelem összebékítését, s elérték, hogy a hatóság 1277-ben betiltotta az egyetemen Arisztotelész tanainak hirdetését, és elérték, hogy Oxfordban is kezükbe kerüljön a tanítás. A pápák avignoni fogsága idején (XIV. században) az egyházi tekintély megroppant, egyre több ember kereste boldogulását a közösségen kívül.

A KÖZÉPKOR STÍLUSA

Nyugat - Európa érett középkori művészetét ROMÁN stílus néven foglaljuk össze. Canmot francia művészettörténész szavaival így nevezzük a VIII. és XII. századi művészetet, melynek időhatárai ugyan országonként eltérnek egymástól, a római művészetből eredeztetett eszközei azonban közösek. Fénykora a XII. században volt. A templomépítés volt a legfontosabb feladata, de a szobrászat, festészet, kézművesség - mint díszítőművészet - ennek jegyében fejlődött. A román templomok vaskosak, zömökök, zártak, az ablakok kicsik, lőrésszerűek, az építmény masszív voltát az ún. román félkörív ellensúlyozza. A szobordíszek a bejárathoz, a párkányra kerültek, s a templomot belül monumentális freskók díszítették. A freskók úgy készültek, hogy a festéket a friss vakolatra hordták fel, ezzel az ábrázolás megszáradás után a fal részévé vált. Sajnos, ezek jó része az átalakítások miatt eltűnt, csak néhol maradt meg, ahol egyszerűen csak lefestették. (Vizsoly) A legszebb román kori templomok Wormsban, Pisaban, Speyerben, Jákon maradtak fenn, de a romokban létező Zsámbék és Lébény temploma is imponáló alkotásnak látszik.

GÓTIKA a XIII. - XV. század művészete, a reneszánsz kor humanistái az Alpoktól északra fekvő területek "barbár" művészetét nevezték így, s ez vált a jellegzetes stílus névadójává. 1410 körül Saint Denis - ben Suger apát a régi templom átépítésénél teremtette meg ezt az új stílust. Technikai újítása a bordás keresztboltozat, a 32 - 42 méteres belső magasság, a gótikus csúcsív, a külső támpillér volt. Mivel a terhelést kívülről vezették le, a székesegyházakon belül a földöntúli súlytalanság érzete támadt. Ezt erősítették a karcsú arányok, a meredek, égbe szökő pillérek, oszlopok és csúcsívek, áttört falsíkok, hatalmas festett üvegablakok, melyekre bibliai témájú történet került, s amelyeken keresztül misztikus fény áradt a templom belsejébe. A fából készült szobrok a templom díszítését szolgálták, a gótikus szépségeszménynek megfelelően az alakok hosszúkásak, ruházatuk redőzete S alakú, és festéssel is díszítették. A gótikus templomokat 3 - 4 ajtós, nyitható és zárható (szárnyas) oltárokkal szerelték fel, melyeken bibliai történeteket jelenítettek meg ("Szegények bibliája")

Festészet: Giotto, Jan és Hubert van Eyck
Szobrászat: Lőcsei Pál szobrai a Felvidék gótikus templomait díszítik ma is.

A RENESZÁNSZ KOR

A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet első hulláma, amely szinte forradalomként fogta át a társadalmi folyamatot a gazdaságtól a szellemi élet minden formájáig, s maradandó jegyeket vésett Európa arculatára. A humanizmus a reneszánsz irodalmi, tudományos és etikai vetülete, mely olyan országokban is gyökeret tudott verni, melynek gazdasága és politikai élete megőrizte a feudalizmus alapvető vonásait.

A reneszánsz szó "újjászületést" jelent, de ez nem az antikvitás puszta felidézése, az antik eszményekre való hivatkozás csak hozzájárult az új erkölcsi eszmények megfogalmazásához. A keresztény életeszmény is átalakult, de nem iktatódott ki, továbbra is jelentős tényező maradt az emberek életében. A reneszánsz ember dinamikus és sokoldalú, erőteljesen figyel a természetre, s Isten helyett ő, az ember kerül a gondolkodás középpontjába. Ez az a kor, amikor a természet erőinek meghódítása először fogalmazódott meg. Már nem a természetfölötti jóindulatától várták ezt a hatalmas feladat megoldását, hanem a természetet irányító törvénynek megismerésétől és hozzáértő alkalmazásától. A reneszánsz ember fontos jellemzője az evilágiság, mint saját sorsának alakítója, elsősorban a földi feladatokra koncentrált, de ez nem jelentett vallástalanságot. A reneszánsz vallásosság vesztett dogmatikusságából, a meggyőzés egyre inkább személyessé vált, melynek alapja a hit maradt, de sok kérdés megválaszolását a tapasztalattal támogatott észnek engedték át. Rotterdami Erazmus (1467 - 1536) művei finom megfigyelésekkel, remek humorral, mélyreható kritikával és választékos latin nyelvvel készültek, nemcsak latinul írt, de latinul érzett és gondolkodott. Pápák, királyok, városok versengtek kegyeiért, címeket és feladatokat kínáltak neki, de ő mindezeket elhárítva Bázelben telepedett le, s békés elvonultságban az írásnak szentelte életét. Az ő kora nem békés kor, erre az időre esik a reformáció harcainak fellángolása. Noha Erazmus maga is szigorú ítéletet mondott kora egyházi állapotairól, a szelíd megértés és a mérséklet szellemét hirdette. Helytelenítette a Luthert kiközösítő pápai bullát, de a reformációhoz sem csatlakozott. Idősen és betegen Bázelből átköltözött Freiburgba, s nem tett le a katolikus egyház és a reformáció összebékítéséről. Humanistaként is megmaradt katolikusnak, de Szokrateszt többre becsülte, mint egyháza szentjeit. Nem volt szabadgondolkodó, de a szellem szabadságát hirdette. Idegen volt tőle a középkor aszketikus szelleme, szerette a jó lakomákat, a burgundi borokat, a nőket, s nem szégyellt kérni sem, hogy ezek anyagi fedezetét biztosítsa. Személye a humanizmus arisztokratikus jellegét példázza. A könyvnyomtatás feltalálása őt például aggodalommal töltötte el, félt attól, hogy a tudás könnyen és válogatás nélkül mindenki számára elérhetővé válik.

A reneszánsz új politikusi eszményeit Machiawelli (1469 - 1527) fogalmazta meg A fejedelem című művében, ezzel ő lett a "reálpolitika" első teoretikusa. Azt ismerte fel, hogy csak szilárd politikai hatalmon nyugvó, rendezett társadalmi életben működőképesek az erkölcsi normák. Ennek kialakításához megenged erkölcsileg megkérdőjelezhető módszereket is, ha azok politikailag szükségesek. De a politikai manipuláció nála nem cél, csak eszköz volt. A politika és erkölcs kapcsolatát is látta, s nemcsak abban hitt, hogy a politikai hatalom bővülő befolyást gyakorol az emberek életére, de abban is, hogy idővel bővül az egyén politikai mozgástere is. Kortársai vonzó egyéniségnek látták, aki megértette korát, és rájött, hogy az erkölcs csak egyik része az emberi létnek. Egyébként Európa történetének legnagyobb erkölcsi válságát élte át a reneszánsz és reformáció idején. Mindenütt éhező koldusok, feslett életű pápák, csaló bírák, tunya és iszákos köznép, kiváltságaikkal visszaélő gazdagok. A társadalom minden tagja megtestesítette a bibliai 7 főbűn valamelyikét, bűnbánat - hullámok söpörtek végig Európán, s bűnbakot keresve boszorkányokat égettek.

A reformációt elindító Luther Márton (1483 - 1546) eretnek volt az egyház szemében, de reformátorként a kereszténységet új utakra indította. Komolyan aggódott lelke üdvéért, Szent Ágoston sokat idézett mondata - "Csak Istenről akarok tudni, és a lelkemről!" - élete vezérfonala volt. Arra a felismerésre jutott ő is, hogy az erkölcsi elvek pusztán eszközök egy magasabb rendű cél eléréséhez. Azok az erkölcsi törvények, melyek üdvösségünk útját kijelölik, legtöbbször ellentétesek vágyainkkal, emberi természetünk romlottsága miatt. Csak az isteni kegyelem tesz bennünket képessé arra, hogy az isteni parancsnak engedelmeskedjünk, de ez gyakran értelmi és akarati hajlamaink megtagadásával jár együtt. A középkor pápái nem tudták magukat felküzdeni a legfőbb világi hatalommá, a hívők üdvössége feletti hatalmukat azonban korlátlannak nyilvánították, és az egyházat majdhogynem az üdvözülést szervező apparátussá tették. Luthert ennek felismerése felháborodással töltötte el, szakított ezzel az egyházzal, s a többi reformer ezt vitte tovább. Ma már tudjuk, a reformáció és az azt követő háborúk, válságok kísérő jelenségei voltak annak a gazdasági és társadalmi átalakulásnak, amely a korábbi erkölcsi rendet is megbontotta.

Az emberek közti kapcsolatok újraszabályozását a legkarakterisztikusabban a kálvini reformáció hajtotta végre, mely a puritanizmus ideológiájában öltött testet. A puritánok (tiszták) szakítottak a pápista bálványimádással, a lélek uralmát sürgették a test felett. De nem a test megtörését és a világtól való elfordulását hirdették, hanem azt, hogyan tegyék testüket lelkük engedelmes eszközévé. A puritánok gyakorlatias lények voltak, akik lelkük edzésével szolgálták saját ügyüket és az Istent a földön. Életvitelükkel oldották fel az eleve elrendelés és a sikeres életfeltételektől való függőség közötti ellentétet. Látszólag ellentétes a kiválasztottság arisztokratikus tudata és a demokratikus egyházrendszer, de ezek is egymásba simultak az isteni végtelenben. A protestánsok keményen dolgoztak, mert munkájukat hivatásnak fogták fel, és a sikert annak jelének, hogy Isten velük van. Bátorították a fogyasztást, ami ösztönzője lett a termelésnek, de ellene voltak a luxusnak, az improduktív művészetnek. A kálvinizmus kezdetben nem volt türelmes (Szervét megégetése, a sálemi boszorkányok tragikus vége), de követőiben az üdvösséget összekapcsolta a munkával. A puritán életvitelt jól jellemzi a "Segíts magadon, Isten is megsegít" mondásuk. Hitték, hogy a világ, noha a bűn megosztotta, nem ellenséges, hanem a kötelességteljesítés és a megmérettetés porondja. S ennek a harcnak a lelkiismeret a vezére. Rendet, felkészültséget szorgalmaztak, s nem az elesettek szeretetét. Magukkal szemben mindig szigorúbbak voltak, mint másokkal. S még ezt is lehetett fokozni!

szombatosok nemcsak a szombat ünneplésével tiltakoztak a régi egyház ellen, hanem öltözködésükkel, hajviseletükkel, énekeikkel, az ószövetségi nevek kultuszával, a képzőművészetek elutasításával. Csak meghatározott területeken engedték meg az élvezeteket, bezárták a játéktermeket, megtiltották a táncot, a zenét a zsoltárokra korlátozták. A romantika másfél évszázad múlva ennek üzent hadat. (Az ma már nehezen megmondható, hogy ez a kibontakozó puritán szemlélet hogyan tudta a XVII. században Shakespeare pogány realizmusát befogadni...) A képzelet szabad játéka helyébe a lelkiismeretet állították, a képzelgést kárhozatra ítéltségként fogták fel. (Mindezek negatív példaként arra is intenek, hogy ha elvetjük a magas művészetet, megfosztjuk az embereket a katharzis élményétől.) A puritanizmus nagy terhet rótt a mindennapi emberre, amikor radikális szakítást hirdetett a középkor hagyomány - irányítottságával...De követői függetlennek és szabadnak érezték magukat , akiket nem kötöttek a középkor társadalmi és lelki bilincsei, készséggel beilleszkedtek a társadalomba, erőszak nélkül irányíthatóak voltak, hisz evilági boldogulásukat a kiválasztottság előjeleként értelmezték. Az egyénre a protestáns közösségben azonban nagyobb nyomás nehezedett, mint a középkori emberre. Hasonló szerepet játszottak korukban, mint később a jakobinusok. Bizonyos idő után aztán jobban belesimultak a társadalomba.

RENESZÁNSZ MŰVÉSZET (XIV. - XVII. század)

Az "újjászületés" tágabb értelemben az a művészeti mozgalom, mely Itáliából indult ki, s a humanizmus jegyében - mely az embert állította a világ középpontjába - újjáélesztette az ókor hagyományait, s továbbfejlesztette azokat. Hátrom korszaka (trecento, quattrocento, cinquecento) Itáliában a legteljesebb. Újdonsága az emberi testből levezethető számszerű arányok megfogalmazása, a távlat, a perspektíva felfedezése, melyet a pára fokozataival érzékeltettek. Természethűségre törekedtek. Az alkotók - bár még mesterembereknek tartották magukat - név szerint ismertek, sokoldalúak és nagy megbecsülésnek örvendtek. Ez a művészeti megújulás az életminőség megváltozását is jelentette, életforma is volt: hitték, hogy az élet a természet szépsége, öröme, a szerelem joga is hozzátartozik az emberhez. A középkori vallásos átalakulásnak ez volt az első fázisa. A reneszánsz embert istenhite ugyanis nem akadályozta meg abban, hogy higgyen saját erejében és eszében. A természeti jelenségek magyarázatát már a tudományban kereste, s tudományosan megalapozott képpel rendelkezett a világmindenségről, mellyel összezúzta a középkor geocentrikus világfelfogását. Megismerte és meghódította a világot. Művészetét az antik minta szerint alakította ki, de az emberek okulására, s nem az Isten dicsőségére alkotott. A XVI. században a reformációval kapcsolódott egybe, mely tisztább vallási formára törekedett, s evilágibb gondolkodása révén termékenyítően találkozott össze a reneszánsszal.

Építészet: Brunellesci, Michelangelo, Lászai János (Gyulafehérvár)
Szobrászat: Donatello, Verrochio, Dalmata, Michelangelo
Festészet: Massaccio, Montegna, Botticelli, Lipi, Fra Angelico, Leonardo 
   da Vinci, Raffaello, Michelangelo, Dürer, Brueghel, Huber és Jean van Eyc,
   M. S. mester
Zene: Lassus, Palestrina, Bakfark Bálint
Irodalom: Petrarca, Boccaccio, Shakespeare, Balassi Bálint

BAROKK KOR

A katolikus egyház Tridentben 1545-től 18 évig tartó zsinaton hozott határozatok sokaságával fordult szembe a protestánsokkal és számos reformrendelkezést megfogalmazott: eltörölték a búcsúcédulákat, a pápai udvar kirívón erkölcstelen életmódját, megszigorították a papképzést, és a szerzetesi életet. A jezsuita rend, vagy a Jézus Társasága is ebben az időben alakult. A rendalapító Loyola Ignác (1491 - 1556) eredetileg katona volt, aki sebesülése miatt zarándokolt el Jeruzsálembe, majd igehirdető tevékenységbe kezdett. Ám hamarosan az inkvizíció börtönében találta magát. Itt ébredt rá, hogy egyházi személlyé kell válnia, hogy a zarándokúton magára vállalt hivatást betölthesse. Idős fejjel középfokú végzettséget szerzett, majd a párizsi egyetemen teológiát tanult. Egyénisége nagy hatást gyakorolt III. Pál pápára, de új rendjéhez nehezen sikerült megszereznie a pápai áldást. Nem láthatta előre sem ő, sem a pápa, hogy a jezsuiták lesznek majd a katolikus egyház minden eddiginél tevékenyebb és szervezettebb élcsapata, akik a vallási életet is jelentősen átformálják - amit barokk vallásosságnak nevezünk. A megújított katolicizmus az érzelmek felszításával, a képzelet megragadásával, és külső áhítatgyakorlatokkal igyekezett ébren tartani az emberek vallásos hitét és egyházias szellemét.

Ezt a barokk - lelkiséget sugározta a kor művészete és irodalma, mely tele volt az érzéseket megindító, nagy feszültségű, viharos erejű szobrokkal, képekkel, s mindent megtett annak érdekében, hogy az emberi képzeletet megindítsa és az ég felé terelje. A humanizmus racionális kritikájával mindent megingatott, ami a középkor emberének bizonyosság volt. A katolikus egyház ezzel szemben arra törekedett, hogy lerombolja az önmagát mértéknek tekintő humanista ember önbizalmát, s visszaállítsa a régi hit bizonyosságát. Természetesen nem lehetett semmisnek nyilvánítani a humanizmus által megteremtett szellemi értékeket, felszabadult érzékeket. A jezsuiták azonban azt is tudták, hogy tömegeket csak úgy lehet irányítani, ha lelkileg leigázzák őket. Ez magyarázza az isteni mindenhatóságnak, a földi élet esetlegességének, a halál elkerülhetetlenségének, az utolsó ítélet borzalmasságának szüntelen hangsúlyozását. De a reneszánsz életöröm is megkövetelte jogait, s ez lett a forrása a barokk művészet elnyomott, de mégis erős érzékiségének. A jezsuiták aztán egy évszázad alatt megváltoztak, fondorlatosan, eszközökben sem válogatva azon munkálkodtak, hogy a világ többsége katolikus maradjon, s ők legyenek az irányítóik. Iskoláik nagyhírűekké váltak, az egyházi kiadványok felét ők írták, de tevékenységük stílusa mégis ellenállást és rosszallást váltott ki mind a világiak, mind az egyháziak körében, időleges betiltásukat is ennek köszönhették.

BAROKK STÍLUS (XVII. és XVIII. század)

A szó jelentése "szokatlan", "szeszélyes", a reneszánsz stílus nyomán alakult ki annak ellenpontjaként a helyi fejlődés és a nemzetek közti kölcsönhatás eredményeként. Az ellenreformáció hatására gyorsan terjedt, s korstílussá vált: az egyházi mellett polgári és paraszti változata is kialakult. A barokk stílust festőiség, mélységbe nyúló ábrázolás, nyitott kompozíció, alárendelt egység és áttekinthetetlenség jellemzi. Wölfflin német művészettörténész szerint, aki a reneszánsz ellentéteként tartja számon fejlődését. Kedvelték a féktelenséget, a magamutogatást, a pátoszt, a hatalmas méreteket. Bán Imre a propaganda és a reprezentáció művészeteként azonosítja. Kedvenc témájuk volt a mártírok sorsának ábrázolása, de a magányba menekülést, a testiséget, a pompát, az időt, a mozgást is szívesen megmutatták. Ez a stílus messze túlnőtt a vallási kereteken, ha az ellenreformációnak köszönhette is gyors terjedését, a világi élet megjelenítésének is ez lett az eszköze.

A reneszánsz és a barokk közti átmenetet manierizmusnak nevezzük. Késő formája a rokokó, mely jellegzetes kagylódíszeiről kapta nevét, kecses, ívelt formái a bájt, az idillt jelenítették meg.

Építészet: Versailles, Zwinger
Szobrászat: Bellini: Szt. Teréz extázisa, Krucsay - oltár Nyírbátorban
Festészet: Murillo, Rubens, Velasquez, Dorfmeister, Mányoki Ádám
Zene: Bach, Albinoni, Vivaldi
Irodalom: Tasso, Milton, Zrínyi Miklós, Pázmány Péter, Mikes Kelemen

FELVILÁGOSODÁS KORA

A XVII. században jelentek meg a modern kultúra olyan fontos elemei, mint a természettudomány és a nemzeti állam. A természettudományoknak nagy szerepük lett a modern világkép kialakításában, s hasznosnak bizonyultak a gazdasági és a technológiai élet területén is. A kereszténységgel ellentétes világnézetét felvilágosodásnak (racionalizmusnak) nevezzük. GalileiKepler, Descartes hivatásuknak tekintették a tudományok művelését, idegen volt tőlük a reneszánsz kori tudósok sokoldalúsága, és időnkénti felszínessége. Egyre kevesebb tér maradt a világban Isten működésére, Laplace már ki is mondta: nincs szüksége erre a hipotézisre. A mechanikus materialista világkép nem mindenben stabil, de általa jutott uralomra az a szemlélet, mely jelentősen megfordította az európai gondolkodást: az emberi ész fényénél akartak számot adni a valóságról. Nem a tudósok hozták létre a felvilágosodást, de a tudomány behatolása az emberi műveltségbe jelentős mértékben hozzájárult kialakulásához. Leibnitznek sokat köszönhet a korabeli tudomány, bár a XVII. században még azt hirdette, hogy világunk a lehetséges világok legjobbika, melyet Istentől előre megszabott összhang hat át. Voltaire ezt az új tudomány fényében cáfolta meg ezt a Candide-ban. Leibnitz tudományos vetélytársának, Newtonnak a gondolkodásában már az oksági kapcsolatok uralkodtak, s csak a világfolyamatok elindításában jutott szerep az Istennek (deizmus). Elfogadottá vált, hogy csodák nem léteznek, a világban általános és szükségszerű rend uralkodik. Bacon és Descartes előtt az is nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány teszi lehetővé azoknak az eszközöknek a létrehozását, amivel gazdagságra és hatalomra lehet szert tenni. Elterjedt az az elképzelés is, hogy a társadalom - tudományoknak is ki kell venni részüket az erkölcsök fejlesztéséből.

Egy új politikusi morál valósult meg a XVII. századi Franciaországban Richelieu bíborossal, aki úgy vélte: a cél szentesíti az eszközt, Franciaország nagysága mindennél előbbre való. Minden erkölcsi és vallási aggály nélkül szövetségre lépett a protestáns svéd királlyal, s ez nem gátolta meg abban sem, hogy a hazai protestánsokat, a hugenottákat egyetlen éjszaka alatt kiirtsa. A született nemességgel szemben megjelent a pénz -, a katonai és a hivatali arisztokrácia. Tehetségüknek köszönhették létüket, s nem terhelték magukat felesleges erkölcsi aggályokkal, mint Richelieu, vagy utóda, Mazarin, aki politikai érdemeiért nyerte el a bíbornoki kalapot, pedig fel sem volt szentelve.

Az ésszerűségre való hivatkozással azonban az erkölcsi alapok megteremtésére is sor került Descartes és Spinóza (1632 - 1677) munkáiban. Descartes "Gondolkodom, tehát vagyok" gondolata vált e kor életelvévé. Spinóza szembefordult gyermekkora közösségével, megtagadta a rituálékat, bátran vállalta a közösség nélküliséget és saját etikája szerint élt: szabad emberekkel való szabad kapcsolatokban találta meg az értelmes emberi viszony alapformáját. Még ellenfelei is nagyra értékelték azt a szellemi tevékenységét, mely örömét lelte az erkölcsök gyakorlásában. A kor kiemelkedő morálfilozófusa Hobbes (1588 - 1679) szakított azzal az arisztotelészi megállapítással, hogy az ember társas lény. A társadalom saját fennmaradásukért küzdő egyedekből áll, s 14 természeti törvényben határozta meg az embereket mozgató alapelveket. Társadalmi szerződéssel akarta az új életet megalapozni. Locke (1632 - 1704) az etika történetének is kiemelkedő és ellentmondásos alakja. A többségi elvet tartotta az érvényes törvényalkotási alapnak, de a hatalmat mégis a többség által ellenőrzött kisebbség jogának tekintette. Noha azt hirdette, az ember szabadságát nem idegenítheti el senki, a tulajdon elidegenítését nem bánta.

A XVIII. században új világrend kezdődött. A polgárosodás a transzcendens irányultsággal vezérelt keresztényi erkölcsöt az emberi ész vezérelte evilági erkölccsel váltotta fel. A felvilágosodás gondolkodóinak természetes volt, hogy mindenkinek joga van a földön a boldogságra. Nem vettek tudomást eredendő bűnről, az isteni kegyelem szükségességéről, Krisztus megváltói küldetéséről. Az embert magára utalt evilági lénynek tartották, akinek természete jó, csak társadalmi környezete rossz, azt kell megváltoztatni. Az emberi természetre való hivatkozás forradalmian hatott ebben a korban, mert azt sugallta, az emberi természet kibontakozásának akadályait le kell rombolni, át kell alakítani. E gondolat radikális következményeihez a felvilágosodás eszmei előkészítői még nem jutottak el, azt gondolták, elegendő az uralkodókat meggyőzni, s a kívánt folyamat magától is végbemegy. (VoltaireDiderot, Montesquieu) A radikálisabb gondolkodók azonban hirdették, hogy a szabadság - egyenlőség - testvériség gondolatának igazi letéteményese a nép, ami aztán a nép önrendelkezési jogának kimondásában a jakobinus diktatúra idején meg is fogalmazódott.

A felvilágosodás korában felértékelődött a munka is, A. Smith munkaérték - elméletről szóló könyvében új embereszmény fogalmazódott meg: a homo oeconomicus: a munkájáért él, a munkája termékét cseréli ki embertársaival, miközben mind a munkában, mind a cserében igyekszik a számára legkedvezőbb feltételeket elérni. Ma már ismerjük e tan korlátait, de a maga idejében felszabadító erejű tanítás volt. Hume (1711 - 1776) a legnagyobb angol moralista, szkeptikus, a tételes vallásokat megvető gondolkodó azt állította, hogy a morális ítéletek nem származnak az észből, mert az ész sohasem indíthat bennünket cselekvésre. Az ész vagy eszméket társít egymással - materializmus - vagy tényállásokkal foglalkozik. Az élvezet utáni vágyunk vagy a szenvedéstől való menekülés késztet bennünket a munkára, az észnek nincs más feladata, mint szolgálni a szenvedélyeket. Hume szerint ezzel függ össze a "kell"-nek a "van"-ból való levezethetetlensége is: az ész a "van" felismerésére alkalmas, a "kell" világában alkalmatlan. "Az erkölcsi érzék - mondja - kreatív képesség, a belső érzület színeivel átfesti a természeti világot, s ezzel mintegy új teremtést hoz létre."

Montesquieu (1689 - 1755) világosan felismerte, hogy a társadalom nem pusztán az egyének együttese, s a társadalom intézményei nem pusztán eszközök az egyéni vágyak eléréséhez. Az egyén céljait, értékeit, szükségleteit az a társadalmi rend határozza meg, amihez tartozunk - csak e háttérből érthető meg az egyén. Ezért elhibázott szerinte minden korra érvényes erkölcsi parancs megfogalmazására törekedni, mert minden társadalomnak megvannak maga erkölcsi szabályai. Rousseau (1712 - 1778) sajátos helyet foglal el a felvilágosodásban: számos területen szembefordul a fő erkölcsi vonulattal, s morálfilozófusként magasabb erkölcsi szinten állt, mint francia kortársai. Szerinte az embert két olyan elv vezérli a cselekvésben, amely elsődleges az észhez képest: a magunk javának és a mások javának akarása. Egy jól szervezett társadalomban a nép ítélete az általános akarat megnyilvánulása. Nála a közakarat valami misztikus parancs, aminek mindenki engedelmességgel tartozik.

Imánuel Kant (1724 - 1804) etikai gondolkodóként való jelentőségét jól mutatja, hogy hatása nem szűnt meg máig sem. Tipikus és kiemelkedő képviselője ő a felvilágosodásnak, mert hitt a merész gondolat erejében, és a társadalmi intézmények reformjában. Új felismeréseivel - kora lehetőségei között - lehetőséget adott a felvilágosodás által felvetett problémákra. A racionalizmus és empirizmus egyféle szintézisét teremtette meg, ismeretelmélete etikai szempontból is jelentős. Úgy vélte, a természet területén nem beszélhetünk erkölcsről, a erkölcs független a világ folyásától, melyet a newtoni fizika elvei írnak le. "Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyúttal általános törvényhozás elvéül szolgálhasson." Ezt az elvét kategorikus imperatívusznak nevezte, melynek legfőbb jellemzője az univerzálhatóság. Az ember, amennyiben racionális lény, az erkölcsi parancsokat önmagához intézi, és végső soron önmagának engedelmeskedik. Ez azonban nem automatikus folyamat, mert vannak érzelmei - pl. a valaki iránti szeretet -, melyek spontán keletkeznek. Ha az érzelem határozza meg az akaratunkat, az éppúgy heteronómmá lesz, mintha a Jézus által meghirdetett felebaráti szeretet szerint élnénk, vagy az arisztotelészi endaimoniára törekednénk. Az a cselekedet erkölcsös - mondta - amely autonóm akarati döntés alapján jön létre, vagyis a gyakorlati ész törvénye motiválja. Kant öregkorában átfogalmazta a kategorikus imperatívuszt: "Cselekedj úgy, hogy akár személyedben, akár másvalaki személyében az emberiségre mint eszközre soha, csakis mint célra legyen szükséged." Ez a megfogalmazás már nem formális, hiszen a legfőbb értéknek az emberi méltóság tökéletesedését, az egyre nagyobb szabadság felé való haladását tartotta. A szabad ember méltósága és morális komolysága töretlenül megőrződött itt, de a tiszta ész - ugyanakkor - kitárta kapuit az érzéki szép és az öröm felé. Az emberi szabadság és az emberi gazdagság erkölcsi szintézisének nagy kísérlete ez, példaszerű ember - mivoltában is Kant.

KLASSZICIZMUS (XVIII. sz. második fele, XIX. sz. eleje)

Ez az elnevezés arra a művészetre vonatkozik, amely a klasszikus görög és római művészet szépségeszményének és formavilágának felelevenítését tűzte ki célul. A felvilágosodással egybeeső stílus, de nem egyedülállóan jellemzi ezt a kort, mert a barokk kései változata, a rokokó és a klasszicizmus belső fejlődéséből létrejövő szentimentalizmus egyidejűleg hatott vele. Winckelmann német művészettörténész 1755-ben így foglalta össze a klasszicizmus lényegét: "nemes egyszerűség és nyugodt nagyság." Szabályokat, és nem érzelmeket fogalmaznak meg az irodalmi alkotások. A szigorú esztétikai szabályoknak megfelelő márványszobrok, a rideg, tiszta körvonalú festmények kissé élettelenek, ám a felvilágosodás racionalizmusát ezek mutatták.

szentimentalizmust az ész ridegsége mellett megjelenő érzelmi hiány hívta életre, de érzelgősségbe fulladt - az érzelmeket majd csak a klasszicizmussal szembeforduló romantika fogalmazza meg hatásosan.

Építészet: Louvre, Ermitage, Kazinczy Mauzóleum, Nemzeti Múzeum 
Festészet: David, Ingres, Blake
Szobrászat: Canova, Ferenczy István
Zene: Haydn, Mozart, Beethoven
Irodalom: Racine, Schiller, Moliere, Goethe, Swift, Defoe,
   Kazinczy Ferenc, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel

A ROMANTIKA ÉS A REALIZMUS KORA - a XIX. század

A XVIII. század végén, a XIX. század elején kettős forradalom zajlott: gazdasági és politikai. E változások tették teljessé a tőkés rend kialakulását Angliában és Franciaországban, bár e két esemény egymástól elkülönülve jelentkezett. Közép - és Kelet - Európa kevésbé fejlett térségein a gazdasági és politikai átalakulása szorosan kötődött a nemzeti törekvésekhez. A függetlenedési kísérletek azonban ezekben az országokban nem jártak sikerrel, a század második felében mélyültek a társadalmi ellentmondások, az erkölcsi értékek áruvá váltak, és a haszonelvűség vált uralkodóvá. Egy - egy tudományos felfedezés időről időre felszította a haladásba vetett hitet, hogy aztán az eszmék iránti közönynek, a régi értékek lerombolására irányuló törekvéseknek adják át a helyüket. Olyanok is akadtak, akik a civilizáció elidegenítő hatásaival szembefordulva önmagukban vélték megtalálni az emberi lét gyökereit. Az erkölcsi eszmék növekvő sokszínűsége jellemzi ezt az időszakot.

A kor gondolkodását a nacionalizmus összegzi, mely a nemzeti értékekre, a nemzet küldetésére figyelve a felvilágosodás kozmopolitizmusa helyére lépett. A nemzeti múlt romantikus megidézése, a hősökkel való azonosulás mellett a nemzeti nyelv, a nemzeti művészet és irodalom megteremtése táplálta a nemzeti öntudatot. Ehhez az eszményhez mindenütt megteremtődtek a tudományos akadémiák, múzeumok, könyvtárak, gyűjtemények, melyek segítették a nacionalizmus terjedését. A nemzeti eszmét az egyházak is elfogadták, s alkalmassá vált a tevékeny hazaszeretet táplálására is. Hazafiság és nacionalizmus között nem könnyű a választóvonalat meghúzni, de Illyés Gyula klasszikussá vált gondolata eligazíthat bennünket: "nacionalista az, aki nemzeti jogot sért, hazafi az, aki nemzeti jogot véd." Hittek a haladásban, a demokratikus társadalomban, s valamiféle földi mennyország megteremtésében. Mivel ezek a felvilágosodás eszméi is voltak, melyet alárendeltek a nemzet vélt vagy valós ügyének, emiatt Garibaldi, Bem, Miczkiewicz, Kossuth és Petőfi nemcsak egy nemzet, a haladás harcosai is voltak. A XIX. századra az is bizonyossá vált, hogy az erkölcsösség nincs istenhithez kötve, az isteni parancsra való hivatkozást a nemzeti érdekkel helyettesítették. A nemzeti érdekeknek ez a túlhajtott hangsúlyozása összeütközés forrásává vált az egyes nemzetek között, s a XX. században a nacionalizmus jegyében megvívott háborúk kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. (S ez a nacionalizmus torkollt a XX. században a fajelméletbe, amely már nem társadalmi, hanem biológiai meghatározottságai alapján tett különbséget a nemzetek között.)

A XIX. század másik nagy eszméje a liberalizmus, melynek alapjait Franciaországban és Angliában munkálták ki. A szabadelvű polgár a társadalmat az egyének valamilyen összegződésének tartotta, míg a társadalom céljait az egyéni célok összegződésének. A liberalizmus politikai ideológiává vált, megalkotói a természetjog tanának szentesítő erejével igyekeztek az ember eredendő jogait megalapozni. (szólás-, sajtó-, gyülekezési szabadság, törvény előtti egyenlőség, stb.) Politikailag ez forradalmi tannak bizonyult, de gazdasági szempontból túl sokat bízott az egyénre, s védte a kisparaszti tulajdont, mely fékezte a kapitalista kibontakozást. A haszonelvűséggel a az ésszerűség mérésére kínált mutatót, s erőteljesen hozzájárult az ipari forradalmak kibontakozásához is. Ez a radikális ideológia kínált lehetőséget a tömegek mozgósítására, s ezzel szemben fogalmazódott meg a whig - féle szabadelvűség, mely visszarettent a néptől támogatott diktatúrának a tőke jogait korlátozó programjától, és a lassú, szerves fejlődés egyedül üdvözítő tanát hirdette.

A francia liberális polgár azonban a század közepétől az abszolutizmus hívének vallotta magát (Lajos Fülöp polgárkirálysága), ezért is válhatott Franciaország a szocialista eszmék szülőhazájává. A szocializmus szót Leroux, francia gondolkodó használta először az 1820-as években. Hívei a polgári rend ellenfelének vallották magukat, s a történelem új osztálya, a munkásság ideológiájának megteremtésén fáradoztak. Az utópista szocialisták (Saint- Simon, Fourier, Owen) elsőként ismerték fel azt a kiáltó ellentmondást, ami a polgári társadalom gazdagsága és a munkásság fokozódó szegénysége között van. Később azonban nemcsak a kizsákmányolásra hívták fel a figyelmet, hanem a tőkés termelés működési zavaraira is, s ezzel azt a következtetést sugallták, hogy megérett a változtatásra. Kezdetben a szocialisták csak a társadalmi gyakorlatot szembesítették a liberális elvekkel, majd szakítva az individuális elvekkel, az arisztotelészi elvhez tértek vissza: az ember társas lény, s olyanná kell tenni a társadalmat, hogy a javakat létrehozó munkás is magáénak érezhesse.

A szabadság gondolatának megfogalmazásával Stuart Mill (1806 - 1873) járult hozzá a legtöbbel, az embert a haladás távlatából szemlélte és egyre inkább társadalmivá váló lénynek tekintette. A szociális etikával Comte (1798 - 1857) foglalkozott, őt tekinthetjük a szociológia megalapítójának is. Tőle származik a pozitivizmus kifejezés is, mely a polgári filozófia legelterjedtebb irányzatává vált. Azt ismerte fel, hogy az embert és az emberi cselekedeteket csak a társadalom fejlődésének tanulmányozása révén érthetjük meg. Hitt a társadalmi fejlődésben, etikai tanításait erre alapozta. A kereszténység mint vallás elfogadhatatlan volt számára, de szeretett volna valamiféle kereszténység nélküli katolicizmust feltámasztani. A pozitív szellemből levezetett közösségi elvtől várta a társadalom megújulását, de csak akkor, ha azt nem egy szűk elit életvitelét hatja át, hanem a társadalom széles rétegeiét. Comte az előítéletektől kevésbé befolyásolt munkások felé fordult, de az 1848-as események idegenkedést váltottak ki belőle, mert a rendet tartotta a haladás legfontosabb feltételének. Élete végén III. Napóleon buzgó híve lett, a társadalom bajaiért a liberális gazdasági rend felszínre bukkanó ellenmondásait tette felelőssé. Az egyéni hasznosságot - csakúgy, mint Mill - kollektív hasznossággal igyekezett biztosítani, egyfajta humanista - vallást dolgozott ki, melynek főpapjaként felhívást intézett a világi és vallási hatalmasságokhoz.

Hegel és Marx azt ismerte fel, hogy a tőkés társadalom elembertelenedett világ, ahol a munkás és a tőkés is elidegenedett önmagától. Hegel (1770 - 1831) a szeretet parancsát elfogadhatatlannak nyilvánította, hiszen attól idegen a kötelességteljesítés szelleme. Az erkölcsiség elsődleges hordozójának a családot tartotta, melyet nacionalista szempontok szerint közelített meg. Az elidegenedés a műveltség alakját öltötte fel nála, s ez az önmagától elidegenedett szellem evilágra és másvilágra (valóságra és eszményre) hasadt szét. Szerinte a műveltség sajátszerű elidegenedése hozta létre a valósághoz való viszony kettősségét: a "nemes és aljas tudat" ellentétét. Nála a moralitás az erkölcsi világ fejlődősének harmadik fokozata volt, melyet az önmagában bizonyos szellemmel azonosított. Az erkölcs lényegének a kötelességet tartotta, mely valóságos tevékenység révén teljesíthető. Úgy vélte, a moralitás tartalmazza az immoralitás (tisztátalanság) mozzanatát is. A világban való bajok - mondta - nem mások, mint a lét meg nem felelései a kelléseknek (az eszményeknek). Ezt az ellentmondást szerinte a moralitás szférájában nem is lehet feloldani, csak a vallásos szellem, mint abszolút eszme magán - és magáért valóságának megbékélése képzelhető el. Történelemfelfogására is hatottak ezek a gondolatok: a történelem az emberi szabadság egyre szélesdő és gazdagodó megvalósulása. (Az ókori keletiek csak azt tudták, hogy egy ember szabad, a görögök és rómaiak, hogy némely ember szabad, mi pedig azt, hogy minden ember szabad, az ember, mint ember - szabad.)

Marx (1818 - 1883), Engels (1820 - 1895) és Proudhon (1806 - 1865) a társadalmat fejlődő egészként fogta fel, a tudomány és a filozófia útján kívánták a változtatásokat elérni, bár az útról eltérő volt a gondolkodásuk. Marx és Engels nemcsak ésszerűnek és igazságosnak tartotta a szocializmust - a közösségi társadalmat - de szükségszerűségét is hirdették. Marx elmélyült gazdasági elméletet dolgozott ki annak bizonyítására, hogy a kapitalizmus bizonyos fejlettségi szinten túl már nem képes önmagát megújítani, s uralmát a munkásosztály társadalmi forradalom útján fogja megdönteni.

Darwin (1809 - 1882) egy olyan növekvő és fejlődő szerves univerzum gondolati képét alkotta meg, melynek csúcsán az ember áll. A fajok eredeté - nek megjelenése mélységesen megbotránkoztatta a vallásos közvéleményt, főleg Amerikában és Angliában, ahol a francia felvilágosodás eszméi kevésbé hatottak. Evolucionizmusának világnézeti következményeit tanítványai - Spencer, Huxley - vonták le, "a létért való küzdelem," "az erősebb fennmaradása" tételek a társadalomtudomány művelői számára is világossá tették, hogy az emberek közti harc a haladás szempontjából kívánatos, noha a vesztesek számára tragikus véget ér. Darwin az utca emberére is hatást gyakorolt, olyan magyarázatot adott a fajok keletkezésére, ami számára is érthető volt. De az ember származásában az erkölcsi jónak és rossznak csupán biológiai értelmezését adta, távol állt a szociáldarwinisták későbbi túlzásaitól. Az evolucionista etika Spencer (1820 - 1903) munkásságában emelkedett elméleti szintre, aki arra vállalkozott, hogy a jónak és a rossznak olyan meghatározását adja, mely egyaránt kielégíti a haszonelvűség és a követelményekhez való optimális alkalmazkodás körülményeit is. Huxley (1828 - 1895) Spencer - rel ellentétben az erősebb fennmaradását nem tekintette az emberiség történelmén átívelő törvénynek, sem etikai alapelvnek, pedig az evolucionista etikának még századunkban is voltak hívei (Albert Schweitzer), s ez vált az ún. környezeti etika szellemi elődjévé is.

ROMANTIKUS ÉS REALISTA STÍLUS 
        (XIX. századtól napjainkig.)

ROMANTIKA: a XIX. század egyik nagy korstílusa, melynek szellemi gyökerei a felvilágosodásig nyúlnak vissza, de társadalmi alapját a polgárság harca, a forradalmak jelentették. "A regényességet", festőiséget szegezte szembe a klasszicizmus egyéniséget gúzsba kötő szabályaival. Az írók - költők az egyént összetettségében, lelki - szellemi bonyolultságukban jelenítették meg. Bonyolult szélsőségek, teljességigény, harmóniavágy, újféle hitetlenség és újfajta vallásosság jellemzi a romantikus alkotókat. Ekkor a közönség is romantikus, ezt mutatják az egymást követő szabadságküzdelmek, melyek - bár csodálatos kísérletek - bukással végződtek. A romantika mégis optimista, a változásokban, a szabadságban, az igazságban hívő korszak volt, ahol a művészet az élet részévé, valódi emberformáló erővé vált. Az egyéniség és az érzelmek szabadsága lett a korszak és a stílus kulcsszava. Az ellentmondásokból következően az egyéni érzelmek telítve voltak melankóliával, halálvággyal, és a fantázia mámoros kiáradásával. Kedvelték a szenvedélyeket, a felfokozott életérzéseket, az ellentétet, az egyéniséget. Eredetiségre törekedtek, miközben a művészetek hagyományos határait egybemosták. A romantikus hősök kivételes jellemek voltak, akik kivételes helyzetekben léptek színre, győztek, vagy koruktól elfordulva a múltba, vagy az egzotikumba menekültek. Oldalhajtásában, a biedermeierben a barokk és a manierizmus született újjá. A romantika teremtette meg mindenütt a nemzeti művészetet.

Építészet: régi stílusok keverése: Párizsi Operaház, Parlament, Pesti Vigadó
Szobrászat: Jericoult, Delacroix, Madarász Viktor, Székely Bertalan
Zene: Grieg, Csajkovszkij, Smetana, Chopin, Berlioz, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc
Irodalom: Byron, Shelley, E.T. Hoffmann, Heine, Hugo, Puskin, Kölcsey Ferenc, 
   Vörösmarty Mihály, Jókai Mór

REALIZMUS: "valósághű" a szó jelentése, látásmódot és korstílust egyaránt jelent a kifejezés. A XIX. század második felében jelent meg az "elzúgó forradalmak" miatti kiábrándulás jeleként, egy ideig a romantikával keveredve jelentkezett. A realisták a polgári igények szolgálatába állították e stílust, nagyító alatt vizsgálták meg korukat és a problémákról is szóltak. Hőseik nem héroszok, hanem típusok, akikben az egyedi vonások általános vonásokkal keveredve jelentek meg. Pontosan, tárgyilagosan, hitelesen ábrázoltak.

Ez az igényük hozta létre a realizmus belső fejleményét, a naturalizmust is, mely még közelebbről vizsgálta a valóságot, bár az összefüggéseket nem kutatta. A realizmusnak az irodalomban volt a legnagyobb hatása, a képzőművészetben látszólag kisebb a szerepe, de csak azért, mert azok - eszközeik következtében - egy kicsit mindig is realisták voltak. Ez vált a prózaírás stílusává, mely a mindennapi nyelvhez igazodott, egyszerűségre, természetességre törekedett. Pontosan, részletezőn, hitelesen ábrázolták a valóságot, figyelmeztettek, ítéltek és értékeltek, erőteljes volt bennük a nevelési szándék.

Építészet: Paxton: Kristálypalota, Eiffel - torony
Szobrászat: Rodin, Munier, Medgyesi Ferenc
Festészet: Courbet, Millet, Turner, Corot, Daumier, Munkácsy Mihály, Paál László
Irodalom: Stendhal, Balzac, Gogol, Tolsztoj, Csehov, Petőfi Sándor, Arany János, 
   Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond

IZMUSOK KORA (XIX. sz . vége, XX. sz. eleje - máig tartó hatással)

Sören Kierkegaard (1813 - 1855) dán gondolkodó elutasította Hegel etikai felfogását, azt hirdette, hogy az erkölcs valódi létalapja az egyedi emberben van, aki megismételhetetlen és a maga nemében egyetlen. Szerinte az ember számára az egyetlen helyes út a befelé fordulás, az egyedi valóság bensőségességének megélése, mely a véges és a végtelen, az időleges és az örökkévaló, a szükségszerűség és a szabadság szintézise. Hármas fejlődési fokozatot ismert: az esztétikait, az etikait és a vallásit. Szerinte vágyaink középpontjában az erotikus szerelem áll, az érzékiségnek bűnös démona szakít ki mindenkit a társadalmiságból. Ám a pillanat örömének halmozása soha le nem küzdhető magányosságba taszítja az embert. Az etikai stádiumról való fejtegetésében nem utasította el a reális emberi kapcsolatok lehetőségét, a házasság - mint mindennapi létszférát - ígéri az elvesztett harmónia helyreállítását. De abban csak egy gondolatkísérlet erejéig valósul meg az esztétikai és etika egység. Elvileg mindenki előtt nyitva áll az etikai stádium lehetősége, de a polgári világban morális zseninek kell lennie annak, aki a létező erkölcs tengerében az óhajtott harmónia kis szigetét létre akarja hozni. Az erkölcsi érdekszféra legjelentősebb mozzanata a választás, melyet abszolútnak nevezett. "Az abszolút én magam vagyok, a magam örök érvényességében. Soha nem választhatok semmi mást, csak önmagamat, ha az abszolútot akarom választani, mert ha valami mást választok, akkor ezt mint vereséget választom, tehát nem abszolút módon választottam. Az etikai fejlődés csak akkor valósítható meg, ha maga az egyén az általános. Ez az a titok, amely a lelkiismeretben van, ez az a titok, melyet az individuális élet magában hordoz, hogy egyszerre individuális és általános, ha nem is közvetlenül, hanem a lehetőség szerint. Aki etikailag szemléli életét, az általánost látja, aki esztétikailag, véletlen ember. Az élet az emberek többsége számára elveszti értelmét. Az elidegenedés világából való kitörés kísérletének kudarca Kierkegaardot a rezignációhoz vezette el, szerinte ez készíti elő a harmadik stádiumba, a vallás szférájába való átlépést. A kétség az Istennel való végtelen viszonyban tudna csak megnyugodni. Ide csak akkor kerül az ember, ha a végtelenül szabad viszonyban felismeri, hogy Istennek mindig, neki soha sincs igaza. Kierkegaardot az töltötte el rezignációval, hogy látta: az ember a polgári világban soha nem juthat el az általános emberi megvalósulásához. Ezért is javasolta az elidegenedés korlátai közül menekülő egyénnek: változtassa meg a viszonyát a világhoz, hisz magát a világot úgysem tudja.

Schopenhauer (1788 - 1860) szerint "a világ az én képzetem", lehetetlen a világ metafizikai rejtélyét megvizsgálni, ha az anyag vizsgálatától haladunk a gondolkodás felé. Abból kell kiindulnunk, amit ismerünk, vagyis önmagunkból. De tévednek azok, akik az emberi lényeget az ésszerű gondolkodásban látják - mondta -, logika helyett érdek, vágy, akarat mozgat bennünket. Minden szenvedély csak a faj fenntartása szempontjából értékes. Az egyén evilági életében látszólag szabadnak tudja magát, úgy érzi, új életet kezdhet, s másik emberré válhat. Valójában azonban egy egyetemes akarat hatalmának van alávetve, mely őt a szükségszerűség visszavonhatatlanságával határozza meg. Ha elfogadjuk, hogy a világ csak az egyetemes akaratnak az egyéni létben megnyilvánuló csalóka játéka, akkor az élet szükségképpen szenvedés. Azért, mert az akarat vágy, a vágy kielégülése pedig új vágyat ébreszt. Az élet - Schopenhauer szerint - csak morzsákat szór elénk a boldogság asztaláról. Először aggódunk forrásaink elvesztése miatt, de ha örömünk tartósnak mutatkozik, máris unalom tölt el bennünket. Annál szenvedélyesebb az életünk, minél magasabb régiókba képes szellemünk emelkedni. A lángelmék szenvednek a legtöbbet, boldog csakis az lehet, aki felületes képet alkot az életről, és nem tekint annak mélyébe. Boldogtalanok vagyunk egyedül éppúgy, mint a házasságban, tulajdonképpen mindig szomorújáték szemlélői vagyunk, mely azért részleteiben bohózatként hat. Szenvedéseinknek a halál vet véget, a halál pedig félelemmel tölt el, ez minden vallás és filozófia forrása. A lehetséges végső menedék egyike az öngyilkosság, amikor az akarat legyőzi az életigenlést. Ezért a filozófia és a vallás nem több, mint a halálnak az értelem által kiagyalt ellenszere.

Az öregedő Schopenhauer megtagadta ifjúságának vallás ellenességét, a filozófia és vallás összefonódását jelentő buddhizmusban találta meg az egyéni lét értelmét. Szerinte a kereszténység is tartalmaz olyan mozzanatokat, melyek az akarat tagadásai (megváltás tana, aszkézis, a világ megvetése), ez a pesszimista szemlélet tette lehetővé a kereszténység győzelmét a harsány életörömöt hirdető pogányság felett. A buddhizmus - mondta - sokkal mélyebb a kereszténységnél, hiszen azt tanítja, hogy az akarat megszüntetésével, a vágyak kioltásával csökkenthetjük a szenvedést, majd pedig feloldódunk a Nirvána boldogító megsemmisülésében. - Etikája kezdetben egy mélységesen pesszimista életfelfogás vetülete volt. Olyan emberé, aki megértő társak és tehetségnek méltó elismerése nélkül élte le az életét. Kivetette magából az egyetemi élet, ahol Hegel és tanítványai uralkodtak, s a kor is kiábrándító volt, amiben élt. Stendhal hőseihez hasonlóan Schopenhauer sem találta benne otthon magát. Életművét csak a század második felében, az újabb kiábrándulás éveiben kezdték értékelni.

Nietzsche (1844 - 1900) a XIX. század utolsó harmadának legélesebb szemű bírálója, aki Schopenhauert tartotta szellemi elődjének. Szembefordult korával, gyűlölte a német imperializmust pángermánizmusa, rasszizmusa, és antiszemita volta miatt, de távol állt tőle a szocializmus is. Morális vákuumban érezte magát, ezen akart túllépni. Bírálta Kantot, mert szerinte tagadni kell a régi modellt, nem igazolni. Az erkölcsi hagyomány nem több, mint elődeink önmagát túllépő élettapasztalata, melynek elfogadása az elbutulás veszélyével jár. "Isten meghalt", csak nem jutott még el a tudatunkig. Az Imigyen szóla Zarathusztra c. művének mitikus prófétája az ember tetterejének visszaszerzését és felszabadulását Isten halálától remélte, hiszen ha a túlvilág köddé foszlik, az embernek magának kell megalkotnia az élet szabályozásához szükséges értékeket. Az emberfeletti ember (Übermensch) azáltal tud túllépni önmagán, ha túllép hagyományos erkölcs értékeinek, a jónak és a rossznak az ellentétén. A hatalom akarása az ember célja, s ez Nietschénél nem mások alávetését jelenti, hanem az önszeretet korlátainak eltávolítását, mert ez adja az önmagunkon való túllépéshez szükséges erőt. Az ilyen személyiség egészséges, eszményi formájában valóban emberfeletti ember: Julius Caesar, Cesare Borgia, Spinóza.

Nietzschére jelentős hatást gyakorolt a darwinizmus és a pozitivizmus is. Úgy vélte: a rend megsértése nélkül nincs haladás, amit a hatalom, az erő ajkarása visz előre, s nem a szeretet, az alázat. Csak a felsőbbrendű ember megtestesítői, a nagyformájú egyének képesek az erkölcsi hanyatlás útjába állni. Ezt a típust azonban a természetes kiválasztódás véletlenszerűsége ritkán hozza létre, ezért nem tartja kizártnak a nemesítő biológiai kiválasztás és nevelés alkalmazását sem. A világ lényegének nem az egyetemes, öncélú akaratot tartotta, hanem a hatalom akarását. A világ és az ember szörnyű erők játéka, örökké változó, de egyben önmagába visszatérő örvénylés, a felsőbbrendű ember is csupán a dolgok örök körforgásának egyik állomása. Nietzsche a korabeli erkölcsök bírálatában túllépett Schopenhaueren és Kierkegaardon. Meggyőződése volt, hogy a társadalmi valóság nem felel meg az emberi méltóságnak, a kivezető utat a kivételes egyének minden korábbi lehetőséget felülmúló önmegvalósításában látta. Nem minden alap nélkül vádolták azzal, hogy a gátlásnélküliség prófétája volt, de nagy hatással volt Európa szellemi elitjére: Thomas Mannra, Rilkére, Adyra, Bartókra, Babitsra. Nem volt antiszemita, elvetett minden fajelméletet, a németeknek a szlávokhoz való közeledését szorgalmazta. Tanításainak ambivalens volta miatt azonban nem a humánum elért fokozatainak megtartására, hanem a barbárság hitvallásának megfogalmazására ösztönzött, ezért hivatkozhatott rá Mussolini vagy Rosenberg, a náci fajelmélet kidolgozója is.

IZMUSOK - a XIX. sz. vége, XX. sz. eleje

Hívei kivonultak a világból, és a művészetekbe húzódtak vissza. A művészet nagy lázadói ők, eszményük a l'art pour l'art az önmagáért való művészet. Polgárpukkaszó életvitelükkel megbotránkoztatták a környezetüket, a műtermek helyett a szabadban alkottak, új stílusuktól a hivatalos szervek megtagadták elismerésüket, magukra maradtak, de azt méltósággal viselték..

szimbolizmus homályos jelképek nyelvén szólaltatta meg az életérzést, többértelmű, dekadens nyelvezetet dolgozott ki magának, a társadalmi valóság elől az irracionálisba menekült. Szívesen tévedtek hívei a tilosba, a mámor, az erotika, a halálvágy, a misztika területére, s a különböző érzékterületek összekapcsolásával új kifejezési formát teremtettek (szinesztézia). Játszottak a szavak szokatlan jelentésével, kapcsolataival (szómágia). Az impresszionizmus művészi forradalom, melynek hívei a valóságból egy pillanatot ragadtak ki, s azt csak a látottak - s nem a tudottak! - alapján ábrázolták. Úgy látták, a természetben nincsen egyenes vonal, a formákat kizárólag a színek által érzékeljük. Széles, lágy, szaggatott ecsetvonásokkal festettek.

Festészet: Monet, Manet, Renoir, Degas, Cezanne, Van Gogh, Gaugain, 
   Szinnyei Merse, Paál László
Építészet: Gaudi
Zene: Debussy
Irodalom: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Withman, Rilke, Mallarmee, Ibsen
   Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád

 

AZ AVANTGARDE KORA - a XX. század második felétől napjainkig

A XX. században két uralkodó eszme: a szocializmus és a fasizmus "kísérletére" került sor, s a tudományos - technikai forradalom is nagy hatással volt az emberek életvitelére. Ekkor omlott össze a klasszikus fizika világképe, Bohr, Planc, Heisenberg és mások elméletei a mikrovilág mélységeinek olyan összefüggéseit világították meg, melyek az emberléptékű szemlélet képeitől gyökeresen eltértek. Legalább ennyire felforgatta Einstein relativitás elmélete a klasszikus fizikán nevelkedett mindennapi szemléletet. A fizikai világkép átalakulása megnövelte az emberek bizonytalanságérzetét. Az információ - lavina is nyomasztóan hatott a XX. század emberére, egyféle specializálódással igyekezett követni saját szakterületét, de az kiölte belőle az eredetiséget. A tudományok gyorsan beépültek a termelésbe, a műszaki tudás megnövelte az ember erejét a természet felett.

Akadtak olyan gondolkodók, akik ennek is megsejtették fenyegetéseit. Toynbee (1889 - 1975) és Spengler (1880 - 1936) szerint a történelem egyes kultúrái a technika uralmán álló civilizációkká alakultak át, melyet a mindennapi élet széthullása, a szituációs gondolkodás, a pénz uralma, a hatalmi törekvések, a tömegek manipulációja, a városi életmód terjedése jellemez, s ezek a társadalmak a pusztulás felé haladnak. (Spengler könyve, A Nyugat alkonya már az I. világháború előtt elkészült!)

A háborúk a technikai eszközöket a pusztulás szolgálatába állították, a környezetet szennyezték, a biológiai egyensúlyt megbontották, veszélyeztették ezzel a jövőt. A mindennapok embere mégis derűlátóbb, mint a magasabb kultúrájú értelmiségiek. A tudomány és a technika nem várt "áldásai": az elidegenedés, a terror, az erőszak, a bűnözés, a szexualitás felértékelődése alkalmas a figyelemelterelésre, a manipulációra. A felnőttek életvitele már nem vonzó - korrupció, megvesztegetések, a törvények kijátszása, a család felbomlása, kiüresedett erkölcsi és politikai eszmények, üzleties szellem, stb. - az erkölcs hanyatlásának jeleit mutatja.

Sigmund Freud (1856 - 1939) az idegbetegségek és álmok elemzése során arra a felismerésre jutott, hogy a lelki élet tudatos jelenségei egy mélyebben fekvő, tudattalan szféra megnyilvánulásai, melyek közül a szexuális öröm vágya és a halálösztön a leglényegesebbek. Nem az ésszerűséget megtestesítő felettes én, hanem a személyiségünk legmélyéről feltörő impulzusok irányítják életünket. "Szeresd felebarátodat, ahogyan felebarátod téged szeret." Elutasította az etikát, mint tudományt, hisz tárgya, az erkölcs nem más, mint az ösztönélet szublimált megnyilvánulása. Az erkölcsöt a valláshoz hasonlóan illúziónak tekintette, bár az előbbit hasznosnak, az utóbbit károsnak tartotta.

Tanításait tanítványai - Carl Jung (1875 - 1901) és Adler (1870 - 1937) fejlesztették tovább, mely egy új tudomány, a pszichológia kialakításához vezetett. Durkheim (1858 - 1917) mint a szociológia tudományának megteremtője fontosnak tartotta az erkölcsi valóság megismerését, mert csak ezt követően mondhatunk felette ítéletet. Levy - Bruhl ezt fejlesztette tovább azzal, hogy az etikát az erkölcsök tudományával akarta helyettesíteni, mely az erkölcsi tényeket úgy tanulmányozná, mint ahogyan a fizika a természeti tényeket. Max Weber (1864 - 1928) a protestáns erkölcshöz tért vissza, mikor kimondta, hogy a társadalmi valóság újjászerveződése racionalitás útján történik, az emberek cselekvéseit érdekek uralják, nem eszmék. A "váltóeszmék" karizmatikus személyiségek felismerései, olyan áttörések, melyek új irányba viszik a fejlődést.

A XX. században került sor az emberi lényeggel való szembekerülésre: Heidegger (1889 - 1976) szerint az ember maga formálja létét azzal, hogy az előtte lévő lehetőségekből választ. Ám az a világ kínálja a választást, amibe bele van dobva, s ez szorongást vált ki belőle. Létének megértését azonban nem a világban, hanem önmagában kell keresnie, csak így válhat sorsa hitelessé. Az emberi lét a halállal szemközti lét, a halál jelen van az életünkben, vele mint ittlévővel kell számolnunk. Csak így szabadulhatunk meg illúzióinktól, s így válhatunk eltökéltekké és szabadokká.

Jean Paul Sartre (1905 - 1980) az egzisztencialista gondolkodás nagy összegzője, aki szerint a külvilágot a szükségszerűség uralja, az emberi tudatot viszont az esetlegesség hatja át, melyet az egyszer és mindenkorra adott emberi természet nem korlátoz. Ebben az estlegességben gyökerezik a szabadság. Az erkölcsi érték a szabadságban teljesedik ki, a megvalósult szabadság révén válik az ember autentikussá: "Az ember az, amivé önmagát teszi..." A szabadság pedig nem más, mint a nagylelkűség felső határán túli világosság. A történelem érdeme az elidegenedés megszüntetése. Simone de Beauvoir (1908 - 1987) Sartre élettársaként folytatta ezt a gondolatot: az ember nem menekülhet létezése alapvető kettősségének vállalásától. A szabadság nem merülhet ki a szemlélődésben és a szavakban, olyan tetteket kíván, melyek lehetővé teszik, hogy túllépjünk önmagunkon, és minden túllépésünk újabb túlhaladás kiindulópontja lesz. Ez az alkotó szabadság, mely diadalmaskodik a puszta tényszerűség felett, mert az előző alkotásokra támaszkodik, de a jövőbe tekint.

A hősi pesszimizmus erkölcsét Albert Camus (1913 - 1960) fogalmazta meg: a világ értelmetlen, abszurd. Szüsziphosz az emberben lakó abszurd hős: tehetetlen és lázadó, csak a megvetéssel kerülhet sorsa, a vég nélküli sziklagörgetés fölé. Az ember nem vetheti el, de nem is fogadhatja el a világot. Legtöbbször azonban nem tehet mást, mint lázad ellene. Az egzisztencialista etikák azt sugalmazzák, hogy a humánumból még az abszurd világban is megmenthető valami. Az erkölcsi alapelveknek nem az ember belső világában lezajló folyamatokat, hanem az emberi kapcsolatokat kell szabályozniuk. Ebben rejlik az erkölcs embersége, ez adja önértékét. Ez teszi erkölcsi jóvá önmegvalósulását, vagyis a nagyobb szabadság és a teljesség felé való előrehaladást.

AVANTGÁRD ÉS POSZTMODERN STÍLSUIRÁNYZATOK - XX. sz. második fele

"Avantgárd" - élcsapat az összefoglaló neve az újabb művészi fordulatot hirdetőknek, akik programjaikkal meg akarták semmisíteni a régi formákat, hogy helyet teremtsenek az újnak. A dekadencia, a kiábrándultság helyébe az aktív, alkotó művészet lépett, a cselekvés, a tett vált fontossá. Sok változata közül a közismertebbekről szólunk. A futurizmus: a technika, a gépek, a mozgás, a dinamika, az erő kultusza, a költők a nyelv és a forma szintjén újították meg az irodalmat. (Boccioni, Marinetti, Majakovszkij). Az expresszionizmus látomásokkal és érzelmekkel telített képekkel fejezi ki a valóságot. Hatott a képzőművészetre (Munch), zenére (Schönberg, Bartók), irodalomra (Brecht, Babits, József Attila, Radnóti Miklós). A szürrealizmus a valóság sajátosan kevert elemeivel egy mélyebb igazságot fejeztek ki (Apollinaire, Dali, Miro, József Attila, Radnóti). Az avantgárd hívei nem ragadtak le egyetlen stílusirányzatnál, alkotó közösségeket formáltak, és az újítás, kísérletezés jegyében teret engedtek a régi stílusoknak is.

A század második felében ható posztmodern hívei már nem utasítják el a korábbi kísérleteket, a klasszikus hagyományhoz hasonlóan kezelték azokat. S az újítás és kísérletezés mellett teret engednek a régi stílusoknak is, miközben megújították azokat is. ((újklaszicizmus, újrealizmus)

A fenti összefoglalásból egyértelműen kiderült, összefüggnek egymással a korok, eszmék és a stílusok. Természetesen egy alkotói folyamatban ez nem jelentkezik így, az ihlet mindent áttörő ereje alatta művészek nem figyelnek apróságokra, de ott működik a bennük levő tehetség, ami megteszi ezt. Nekünk azonban az ilyen felparcellázások mindenképpen segítenek az alkotások megközelítésében, irányítják a szemünket, mire figyeljünk.

Mert mégis csak a műalkotások azok, melyek az embereket összekapcsolják térben és időben. Így válhat a művészettörténet, az esztétika, az irodalom az emlékezés tudományává is. Sokszor véletlenszerű, milyen alkotások maradtak fenn egy - egy korból, de éppen olyan érdekes információkat hordoznak egy - egy korrólmint más ereklyékAz emberről vallanak ezek is: hogyan érzett, mit gondolt, - megőrzik a mindenkori jelen kultúráját a jövőnek, kultúránk elevenségének jeleként. Ezért fontos az életként értelmezett művészet, ami - József Attilával szólva -

Mint talált tárgyat visszaadja bármikor,
ezért őrzi meg.

Természetesen minden egyes műalkotás felfedezése az emberekhez visz bennünket közelebb. S ez a célja ennek az egésznek, amihez az eszközöket azok adják kezünkbe, akik másféle látással rendelkeznek, mint az átlagemberek, akik "szívnémaságra" születtek....