Ady

Ady Endre: Sappho szerelmes éneke

Boldog legény, istenek párja, 
Szemben ki ülhet szép szemeddel, 
Édes kacajos közeleddel, 
Kacajoddal, mely sziven - vágva 
Fogja a mellem. 

Hacsak már látlak, elalélok, 
Torkomon a szavak elfulnak, 
Bőrömre zápor - szikrák hullnak, 
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben. 

Hideg verejték veri testem, 
Remegően, félve, halóan, 
Az őszi fűszálnál fakóban
Állok és már érzem a vesztem, 
Meghalok érted.


Ady Endre: Paul Verlaine álma

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, 
Forró és különös, áldott, nagy Látomás, 
Aki sohasem egy s aki sohase más, 
Aki engem megért, aki engem szeret. 

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki, 
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány, 
Sápadt homlokomnak verejték - patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei. 

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem, 
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, 
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn. 

Nézése hallgatag szobrokénak mása, 
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: 
Mint elnémult szavak suhanása. 

Babits



Babits Mihály: Hegeso sírja

Egy görög emlékére


A kedvesem kétezer éve alszik, 
kétezer éve meghalt s vár reám. 
A neve Hegeso. - Lábhegytől arcig
márványszinű - s komoly görög leány. 

Élő, habár lehellete se hallszik, 
keble átduzzad ráncos khítonán. 
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik? 
Ül meghajolva. Méla. Halovány. 

Előtte állva szolgálója tartja, 
rabszolgalány, a drága ládikát, 
amelyből ékszereit válogatja. 

Talán azt nézi (lelkem bús reménye!), 
melyikkel ékesítse föl magát, 
ha megjövök majd én, a vőlegénye. 


Babits Mihály: Zrínyi Velencében 

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam, 
valaha réges - rég egy másik bús magyar, 
méltóbb költő, mint én, és hős, mint senki mostan, 
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar! 

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol és eltakar. 

Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt, 
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt, 
látván sok harci jelt ős ívek oldalán. 

Alkonyfelhő borult lagunára, piacra, 
felhőn az angyalok készültek már a harcra, 
melyre a holtakat felkölté Alderán. 

Berzsenyi


Berzsenyi Dániel: Horác

Zúg immár Boreás a Kemenes fölött,
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús delelésre dőlt.

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamos kenet,
Mellyet Bengala napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal kord
Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj és örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.


Finta


Finta Éva: A sámán 
    (Juvan Sesztalovnak) 

az erő mítoszából
(már magad is legenda) 
még közénk ékelődöl
a manysik egy kis titka
szűrődik be fehéren
észak - fény glóriásan
már csak a hangod értem
a szavak zegzugában
jeltelenek a hangok
csak az erő hatalma
az indulatod alkot
bennem valami képet
arról, hogy együtt éltünk
s a közös múlt is élet
és fordítnám magyarra
vad - űző vijjogásod
és fordítnám magyarra
sámánkodó varázsod
de nyelvem virtusából
csak jólnevelt imákat
vagy itt - ott trágár népdalt
és gyermekmondókákat 
idézhetek - a többi
igazodásunk sorsunk
egyikkel befalaztak
másikkal falazódtunk
1984


Finta Éva: Az a pillanat a repüléssel

Köröttem széna-, szalmaszálak
puha, meleg az oltalom
e fészket el miért hagyom
mikor anyám csőréből csippen
virgonc és biztos kukacom. 
E fészket el miért hagyom? 
az illatok is ideérnek
odafent felhőlelemények
alattam: csupa izgalom. 
E fészket el miért hagyom...
Iszonytató a mély alattam
karmom a fészekszélbe mélyed
- e fészket el miért hagyom - 
borzongatnak sötét veszélyek
szárnyam emelve intelem
anyám köröző verdesése 
- e fészket el miért hagyom - 
hol van a tegnap menedéke
alattam habos zöld, fölöttem
a kék magas rugdossa szívem
- e fészket el miért hagyom? - 
szél fodra száll a szívverésre
s billen szárnyam vitorlavászna
lábam alól a fészek elfut
kicseng csőrömből remegésem
még köthetnék anyámmal alkut
kifut torkomból szívverésem
szárnyam vitorlavászna felkap
fejem magasba tartva szállok
íves szárnyam remegve felcsap
s nyílként zuhanva, felszökellve
és ismét dermedt zuhanásban 
majd fejem újra fölemelve
tapasztalom: röpít a szárnyam. 
S amíg körözve jár utánam
anyám, már elmosódik kéken
milyen is volt a fészek széle
hogy hullt alá a szívverésem
s majd újra fészkembe húzódva
begyemben, tollaim közt éled
az elválás hívó varázsa
a pillanat a repüléssel. 
1993


Finta Éva: Ázott daktilusok

Mint aki gyermeteg alkonyi perceket éget
felbukik elpörög rajta a sárgatojás - nap
zizzen a fecske repülve hasító szárnya 
bevési a légbe a mozdulatok kacagányos
dolmányos mentés zsinórrajzolatát és 
feltüzi rája fondorlatos ficsegését. 

Játszik az alkonyi felhőrianás is az égen
sűrü esők is játszanak játszanak egyre
úszik az utca a város a kezdet a végek
úsznak a felhők almásderes paripái
úsznak az égen kiskutya testü habocskák
gólemek és fátyolos asszonyok úsznak. 

Ázik a házika ázik a ház meg a kert is
ázik az udvari muskátli meg a lóca
csobban a rettentő fecsegő eresz árka
ázik a kőkerités meg a rózsafa bokrok
a krizantém és a petúnia arca is ázik
s fázik az ázó nedves augusztusi alkony. 

Nem rak a nyár heve tűzpiros máglyarakást már
füstöl a páracsomó a mezők tarajából
csillagok szántanak éjjeli lomha sötétben
holdra világít a nap biborának a tükre
éjbe kapaszkodik a kései lassú uborka
Éva kertjét keresve kuszik fel az égbe. 
2006


Finta Éva: Borzsa - vidék

szappanhab - csillogás
felszálló - szoknya - fellegek
s mint tüllön át - a táj, a hegy
párásan leng, lobog, remeg. 

a duzzadt víz tejes, habos
szikrákat köpköd, görgeti
a fényt, szakad és összenő
fodra, gyöngyöt perget neki. 

kövekre ül a csend, csikos
gyíkocskaként sütkérezik
robog maga is, azt hiszi, 
a folyó otthagyja pedig. 
1982


Finta Éva: Éjszaka

Ólomkristály - harang az ég. 
Cseng - bong benne az este. 
A csillagok bevésett teste

szikrákra hullik szét. 
Cseng - bong a mélykék, mélylila, 
áttetsző üveg - éjszaka. 

Jánosbogárka - csillagok 
zümmögnek ránk, amíg vacog 

a rideg éjszaka velünk., 
kik egyszer csillagok leszünk.

(Részlet az Ősz című madrigál - ciklusból)

1985


Finta Éva: Jónás panasza

Emészt a világ. Ott ülök
gyomrában, lövell rám sava, 
szétrágja boldog testemet
míg testévé olvasztana. 

Kijutni innen nincs remény
s hová is mennél, mondd, hova? 
Ez itt világunk. Megszegi
a gyermek első tejfoga. 

1989

FintaÉva: Klió töprengő kérdéseiből
Váradi Sternberg Jánosnak

"Te csak jegyezd" - szólt a hatalmas Úr - 
s Klió kezében gyorsan járt a szerszám. 
"Mindent lejegyzek, Uram, de kinek? 
Kié legyen e sok emlékezet? 
Istennek szóljon -é, avagy az Ország
dicsőségét alkossam benne meg? 
Kié legyen, ha lesz, emlékezet? 

A császár istenekkel lakomáz, 
de mégsem egy az Istenekkel ő. 
Klió megírhat mindent, de hiszen
harc és bukás e vér - történelem
s a győzelem - az nem mindig dicső. 
Kinek írjon Klió? Az Isteneknek? 
A császárnak? Kié lesz az Idő?" 

"Te csak jegyezd" - szólt a hatalmas Úr, 
s Klió felnézett az azúros égre. 
Isteni fényben tündökölt a Nap, 
erőt adott bizonytalan kezébe. 
Lelkéből egy kis buborék repült
a szivárványos tengerpart felé - 
törékeny, színes: az emlékeké. 

S Klió kezében gyorsan járt a szerszám. 
"Mindent lejegyzek, Uram. Meglehet, 
nem pattan szét majd burka a mesének, 
és nem büntetnek meg az istenek. 
Császárunk arca sem borul haragra, 
s nem szidja unokánk sem őseit..." - 
"Örökkön élni fognak hőseid!" 

Az Úr biztat, a Nap erőt ad hozzá, 
s Klió megírja, amit írni kell. 
Szétpattan közben lelkében egy kristály, 
a szappanbuborék is elszelel, 
de már szavakban száll a vállalt kényszer, 
átívelődik időn, tényeken, 
s érintve szól a feltárt végtelen. 
1984 


Finta Éva: Lélegző, csillagos

Ha nézted nyári éjszakán
káprázó szemmel, percekig
a csillagok vad virtusát, 
s figyelted vibráló tüzük - 
a tücskök csendjében egészen
áttetsző, fémes surrogással
szólt le a kozmosz, és remélted, 
hogy érthető erők vigyáznak, 
hogy van érzékszerved a fent - re, 
s ha meg - megáll szemed egy fényes, 
izgágább, pislogóbb golyónál: 
valami földet ér, reád szól, 
jelez, mint bátrabb álmaidban, 
az elérhetőség kudarca 
ellen lázít és tudni véled, 
mit nem tudsz: élni az Egészet. 
1982


Finta Éva: Madaras

A gondolat még hófehér madár
sebezhető, mint az élet maga
de átégetik folyvást a szavak
s a hóbagolyból tűzmadár leszen
mert megszületik benne a zene. 

A gondolat átég a ritmuson
a dalon átvérzik az üzenet
az üzenet legyőzi a zenét
génlánca lesz e fénybe fúrt spirál
időhíd két végtelen pont között. 

A vers az, ami átég az időn
és átéget zavaros korokat
átszisszen vastag, mély ködökön is
és megvillantja útjelzéseit
araszolhatsz ködlámpásként vele. 

Hogy fehér legyen mindig a madár
vagy égi kék, vagy súlyos fekete
vagy tűzszínű, vagy változó, szines
hogy milyen legyen tudat - madarunk: 
legyen örökre ügye a madárnak. 

Csak szabad legyen e sebezhető
élettel terhes, sorssal átfedett
időkön átigyekvő kis madár
akár dalos, akár csak csattogó - 
csak legyen szabad az én madaram. 
1999


Finta Éva: Oldott összegezés

Már láttunk lila, kék hegyet
és fény - eget, és fény - vizet
s az ember narancs - kék tüzén
elolvadt minden vélemény; 
a házakról a képzelet
leverte mind a díszeket
a szögletes betonvilág
kört álmodik, kockát okád
csak a konok növényeket
göndörítik esők, szelek. 

Mielőtt téged is befog
egy felszínesre nőtt titok: 
még lesd a sárga felleget
a hegyet, hova rejtkezett, 
a fény mentén pedig sötét
festékkel rajzold a reményt - 
a láthatóságért - ahogy
a fény árnyékával ragyog
és színekben oldódik ki 
a semmiből a valami. 

És még mielőtt elragad
egy ismeretlen indulat
hogy bűvös tárgyakat szerezz
és ajtódra komoly reteszt: 
még indulj útra könnyedén
egy zöld levél erezetén
s miként a pók, tapadj oda
a látványok hálóira
és figyeld meg az életet: 
hogyan növekszik és szeret. 
1985


Finta Éva: Otthon
(Horváth Annának) 

Ott, hol karéjban állnak és lágyak
nem kékek, mert visszaszállnak
rájuk a színek (kis lepkék tenyeremre) 
és enyém minden, mi megfelezne
a kéket oldja a zöld, a sárga
az umbra, a vas vöröse lángra
lobbantja göröngyeimet: 
otthon vagyok, őriznek a hegyek
a pusztulás is sorsomat vigyázza
nevemen szólít a felbontott járda
az utcák lógó beleiben 
vándorol múltam, emlékezetem
öntudatlan örömeim járnak
érrendszerében, elektromos tárlat
a felvillanó, áradó idő - 
a táj kimondja verseimet. Várnak
felnőtt szavak, tükrökben nőtt alázat
az ízek vegyi gyárában remeg
a változó, vibráló élvezet
hogy otthon van minden, ami otthoni. 
Isten sem tudná széjjelhordani. 
1991


Finta Éva: Őrizetlenül 
    Nagy László emlékére

Küszöbre vert hitünk fölé
ki emel megvigyázni sátrat? 
A csontokig lemart szavak
szomorúsága kinek lázad? 
A szemtelen túlélni - hős
mit ment magával át vacogva? 
S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
magába tömje és kimondja? 
Ki hordja Istenig vitézül
a megvigyázott tisztaságot? 
S mit ért belőle majd az Isten
ha túlerőben lesz a látnok? 
Az árvaságba semmisült
költők szívén ki önt harangot? 
S ki vár a barbárság kövén
hogy megszólíthassák a hangok? 
Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre? 
S ki forgolódik éberen 
a rettenet nevét keresve? 
Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor - jelenéshez? 
A tántorgó homok között
ki mondana egy szentbeszédet? 
Ki ácsorogna kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek
mikor már mások alszanak
s szívükben is tömény sötét lett...
1982


Finta Éva: Sírvers, talpfára

Nem versfaragó semmiségek: 
de felkoncolták létezésed - 
s legalább hős hited maradna: 
de vitézséged letagadva, 
s letagadva az elmúlásban
a varázslat, a bölcs, hibátlan. 

Legalább istened maradna, 
ha leültetnek a kínpadra; 
(a vesszőzés alatt a verset
még ájultan is énekelted) - 
de kiben szólnak a harangok: 
megásatják vele a hantot. 

Legalább maradna a léted. 
(Lehetett volna, nem cserélted...)
Csak a véred - sínekre szórva, 
meséli el, mi volt a dolga, 
s mi lehetett volna, ha féled, 
ez istentelen öröklétet. 
1984


Finta Éva: Szapphó a szirten

Képzelem halványveres alkonyatban
vén idő márványköve partra téved
kék fodor habzik el a vízhatár
      s fut fel a parthoz. 

Szobra már széttört nagy idők futásán
habra hab mosták husa - bőre vásznát
gömbölyű lett már a szilánkra tördelt
      kő meg a csontok. 

Hull a kék vízmélybe a kép sudáran
látni még parthoz tapadó ruháját
só levét melyből ki se bújhat végképp
      rajta marad s boldog. 

Csak a vers mértéke örök s a versek
korcs szavak kortársak irigy ajkáról
szétesnek testét fogadó malomban
      mérgük nem ér célt...

Nagy titok fodrozza vizünket így is: 
mérce hogy lett asszonyi sorsa mellett
s ily kevés emlék folyosó - homályán
      mit üzen folyvást...

Nem is ő ver már ütemet a tenger
csobbanás - hangját tititázza versben
összetört dal kőpora ázik árván 
      tengeredényben. 
2006 


Finta Éva: Villon a szóbeszédről 


Azt mondják, most, hogy odahagytam
Párizst, már nem is létezem. 
Biz' kenyéren s vizen maradtam, 
de megvan még az életem. 
Hogy hol is lenne jó nekem, 
hol nem háborgat gond, kötél: 
a titkot fel nem fedhetem, 
hisz száműzött a szenvedély. 

Azt is mondják, hogy halhatatlan 
vagyok, mert többször kötelen
végezhettem volna. De hajlam
nem volt rá bennem semmi sem. 
A túlvilágot nem hiszem, 
mert látom, mint rongál a tél. 
De magamat kibérelem, 
ha száműzött a szenvedély. 

Mondanak mást is. Albionban
találtam volna meg helyem. 
Sorsom királyi kézbe adtam, 
s hogy módfelett ól megy nekem. 
Rossz lelkiismeret terem
ily bőkezű mesét. A cél, 
hogy ne legyen több gond velem. 
Így száműzött a szenvedély. 

AJÁNLÁS
Boromat verssel fizetem, 
légy pártfogóm, itass meg, éj! 
Párizs kiköpte énekem, 
és száműzött a szenvedély. 
1996



Finta Éva: A XXI. század költői

Barátom! - mondanám szívemből:
ettőt fordultak a századok,
s mégis, mint akik elaludtak:
szerzőink némultan nagyok.
Ó, nem poéta nincs, vagy gyáva,
gyáva csupán a lét, a kor.
mindnek ráléptek lábujjára,
s most sajog és sír valahol. 

Itt minden elhúzott felettünk:
repülő, vadliba, iram,
s mi ittragadtunk, számlálgatván,
mennyi a versben a ficam.
Irgalmatlan és ismeretlen
velünk a jelen, a jövő.
Mi volt, ha nem lett semmi szebben,
s mi van, ha nincsen rá idő?...

Én mondanám: ne add fel, Bajtárs!
Vagyunk, leszünk, nem maradunk
örökkön fiókokba gyűrve,
bár, kétségtelen, hogy halunk.
De elhiszi magát a szó is, 
miért ne hinnénk mi neki?
Felírták neved is az égre,
azt szélvész el nem kergeti.

Itt nincs kosár, mert hazavitték
minden érában valakik, 
Itt nincsen bőség, zsebre vágták, 
roskadnak svédasztalaik 
a keveseknek, akik éppen
bennünket szolgálnak nagyon.
s mi oly hálásak vagyunk érte,
hogy övék pénz és hatalom.

Sötét középkor tört reánk itt,
szegény, buja és ostoba.
Lefejez, meglop, rosszra csábít,
s házunkban van otthona.
Hitetlenkedhetsz, drága Ifjú,
ki semmiért mindent adott.
Mi most naponta megtanuljuk
hogy lőjünk célpontra - bakot.

Megállnunk kell, és nem rohannunk. 
Szétnéznünk, merre is vagyunk.
És tájolóval megkeresni
szétszórt önérzetünk, fajunk.
És új Isten kéne. A régi
elgázolt és cserbenhagyott.
Egy új század tört ablakán át
vizsgálgatjuk, ki a halott.
(2006)



Hora

Hora, Josef: Szívem testvére, az idő

Patakok a fűzesben, honom
pillés rétei, szelektől űzött
napok, kik rózsás hajnalokon
jártok a rónák árnyai között, 

Álljatok meg végre s tág sugár
sátrat üssetek a táj füvein. 
a csendet félrevonó kéz homály
kendőjével kimossa sebeim. 

Más óra ez, más táj szele, 
izzóbb nap süti fejünk. 
más csillagokhoz, más álmok felé
fordul az égbolt velünk. 

Meging, arcomba rogy, pihen, 
elönt virág szagával lüktető
s létem óráit kimérő szívem
testvére, az idő. 

(József Attila fordítása)


Horatius


Horatius: Thaliarchushoz

Látod, hogy áll mély hóban a csillogó 
Soracte? már - már roskad a hó alatt
sok görnyedő fa, és csikorgó
fagyban a gyors folyamok beálltak.

Enyhítsd telünket, tégy fahasábokat
a tűzre jócskán! Hozd ide kétfülű
kancsód, s meríts most bőkezűbben,
Ó, Thaliarchusom, öreg borodból!

Csak bízd a többit isteneinkre. Ők,
mihelyt a zajló tengereket verő
orkánt lefogják, nem hajolgat
nyögve a ciprus, az ősi kőris.

Holnap mi lesz majd, azt ne kutasd! A sors 
ahány napot nyújt, vedd nyereség gyanánt,
s a táncot és édes szerelmet
meg ne tagadd fiatal - magadtól. 

míg friss erődtől távol a zsémbelő
vénség. Ma hívjon téged a versenyek
tágas mezője, s éjszakákon
lágy susogás, megadott időben.

Ma hívjon elbújt kedvesed áruló
halk kuncogása, félreeső zugon,
s az elrabolt zálog, mi karján
vagy hamisan dacoló kezén volt.

(Bede Anna fordítása)




Horatius: Thaliarchushoz

Látod, mint fejérlik s domborodik magas
Hótól Soracte: Már nehezét alig 
Bírják az erdők, s ingadoznak,
A patakok fagyosak és megálltak.

Oszlass meleggel hát hideget, nagyobb
Tüzet rakatván és negyed évi bort 
Adj a Sabinumnak hegyéről
Ó Thaliarchis, öreg palaczkban.

Egyéb dologhoz lássanak istenek;
Ők csendesítnek tengereken zajos
Szélvészt, s legottan hajladozni 
Gesztenye s régi fenyőfa megszűnt.

Holnap mi lészen, tudni ne vágyd, hanem,
Mely napra virradsz, vedd nyereség gyanánt:
Gyerkőcze vagy, kedves szerelmet
Meg ne utálj makacsul se táncot.

Mig zöld korodtól messze van a komor
Vénség, vigadj most közhelyeken, s mezőn
Kedvedre, járj titkon susogni
Este felé kiszabott időben

Most vig leánykát, kit nevetés neked
Árul el itt - ott rejtekiben, keress:
Ha zálogot vonsz, karja s ujja
Tőled erőszakot édesen tűr.

(Virág Benedek fordítása)


József A.



József Attila: Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem, 
szerető szívre sohase leltem, 
zokog a lelkem. 

Keresek Valakit s nem tudom, ki az? 
A percek robognak, tűnik a tavasz
s nem tudom, ki az. 

Csüggedő szívvel loholok egyre, 
keresek valakit a Végtelenbe, 
loholok egyre. 

Könnyeim csorognak - majd kiapadnak: 
vágyak magukkal messzebb ragadnak - 
majd kiapadnak! 

Búsan magamnak akkor megállok, 
szemem csukódik, semmitse látok -
akkor megállok. 

Lelkem elröppen a Végtelenbe, 
tovább nem vágyom arra az egyre, 
a Végtelenbe. 


József Attila: Szomorúfűz

Lábonjáró szomorúfűz, 
hívesség csal, hívesség űz, 
hívesség űz, hívesség csal, 
ez patakkal, az meg faggyal. 

De patakra nem találok, 
mindenütt csak fagyot látok. 
S patak kéne, napfény kéne, 
lehevernék az ölébe. 

Megduzzadnék mint a többi
szerencsésebb erdőföldi, 
virágoznék, mint az égbolt, 
ha a kakas kukorékolt. 

Bokrok előtt alázkodok, 
csillagokhoz fohászkodok: 
Hé csillagok, jó csillagok, 
patakra már hol akadok? 

Leveleim, vígasságom, 
nem ér utól bolygó lábom: 
Elhullajtván vígasságom, 
marad a szomorúságom. 


József Attila: Mint a mezőn

Mint a mezőn a kisfiút ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival, 
a tömött, dühödt ég dörög, 
a tarlón szalmaszál pörög, 
ő mint az állat, nyöszörög, 
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét, 
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva, 
az mintha belőle fakadna, 
mint mérhetetlen nagy sirás, 
amely fölgyűl a földeken, 
fénylőn csorog a zöldeken, 
árkot betölt és gödröt ás, 
hömpölyög a réten, az éren, 
hömpölyög fönn a levegőben, 
s a gyermek megindul a téren, 
útja van ebben az időben -
így tört e vágy rám, ily veszetten
ily hirtelen, ily szilajon, 
férfi létemre sírni kezdtem. 
S e könnyel ázott talajon, 
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne - 
megállok most. A kívánságát 
észre se venném, ha szeretne. 

Juhász Gy.


Juhász Gyula: Télutó

Még benn ülünk. A kandalló varázsa
Melengeti a fázós bánatot, 
Bovarynét olvassuk egyre - másra, 
Künn zajlanak a víg vadászatok. 

Valahol Pesten, messze, operába
Puccini zeng ma, s éber vonatok
Robognak át a gyémánt éjszakába. 
Én itt vagyok, és én itt maradok. 

Emlékek szőnyegén rajzolgatok, 
S mint levendula, meghitt, régi bánat
Belengi csöndes, idegen szobámat, 

S még künn a köd száll és végsőt havaz, 
Szívemben Anna fénye fölragyog, 
S vígan kinyit a tavalyi tavasz. 



Kányádi


Kányádi Sándor versei

Reggeli rapszódia
Bartalis István bátyámnak
bé mesternek szeretettel


ezek olyan nem - szeretem
nem is igazi versek mondja
a feleségem mint ahogyan az
esztéta is mondotta nemrég
ó a nőknek semmi sem igazi
mert az esztéta már maga
a szó is nőnemű olyan
kifinomult legalábbis látens
még akkor is ha férfiember a
művelője hát persze hogy
nem igazi békebeli
versek miért éppen a vers
legyen igazi amikor
minden egyéb
hogy adná ki magát
ha éppen a vers kezdene
költeménykedni hivalkodni
igaziságával a végén
luxusadót akasztanának 
mind a termelő mind pedig a
fogyasztó nyakába miért
éppen a költőktől várnátok
barokkosan billegő és jóltáplált 
vigaszt mikor a miatyánk
egy - két aszkéta igéjével is
évekig elvagytok a mi 
mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma és ne
vigy minket a kísértésbe

miért ne

kem kellene krisztusi vér
hullatás árán is valódi
költeményeket szereznem te még
az ezüst karkötődet
se mered viselni pedig
csak féldrágakő

vetkezetlen

volna lenne volnék ha lennék
akár a pók a mesterien
szőtt hálóval lesném
várnám a mi mindennapi
legyünket európai
rím és mérték szerint avagy
ősi a másik jelzőt már említeni
sem merem ilyen nyolcasokkal
antikváriumokban is ritkán
kapható antik hexa - pláne
pentaméterekkel amikor ma
minden mikro a

vers

is

elemi

részecskék fölszabadulása
hasonlat metafora szó
szótag etcetera teljes
önállósulása potenciális
energiájuk teljes
igénybevétele érdekében
így hát ne várjon tőlem senki
goethe - vén göltemény
ezt a luxust nem engedhetjük
meg magunknak mert

  társ
    a
dalom

ban élünk

    a
    mi 
     társ
       a
        dal
          mi (!?)

helyzetünkben meg

éppenséggel nem

kell elkeseredned azért
benne van ezekben a nem
szereted a versekben is ott
van ott bujkál valami antik
valami ősi majdnem európai
szándék - lejtés s akár a
víz alatt úszó olykor
ki - kibukkan levegőt venni
az értő érti
a látó látja és 
csettint és mosolyint
elégedetten s még a
versben kevésbé járatosok is
föl - föllélegeznek egy - egy
jobban sikerült levegő
vételemtől
egészen eltikkadtam
adj egy korty valamit s
én kárpótlásul
vigaszul fordítok neked
valami igazit
á lá sik parizien á lá bodler
á lá rembo vagy legalább
á lá fen dö szieklö
vagy két világháború közti módon
ha úgy tetszik mert az még
azért úgy ahogy kell ahogy
illik testhezállón és mégis
lezserül ahogyan bé mester az
ország talán egyetlen élő
reverenda - és palástszabója szokott
de csak nekem és családomnak 
mint magam a velünk együtt
élőkéből magunknak
fordítani és foltozni is ha éppen
kifeslik valamink

én rendkivül

büszke vagyok bé mester
kitüntető barátságára csettint
hamiskásan - huncutan hunyorít
mintha érezné hogy a versben az
e müdet a német e-t is ki kell
ejteni méghozzá ö-nek és röviden
csettint és hamiskásan hunyorít
olyanformán mint amikor
nincsen otthon bé néni és
mi lesomfordálunk a pincébe
titkon koccintani

ő bízik

bennem biztat csettintve
hunyoritva már - már
képes volnék magam 
is á lá bodler
legalább is á lá fen dö szieklö
meg tudnám én is 
huszadik század - végi módra
ki tudnám én is
eredeti jó béke
beli anyagból azt a néma
hangot amit ki
kell ejtenünk
1983


Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
Ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S minden úgy tűnik - most, hogy emlék -
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.
1959


Isten sírja

Ültem az Isten sírján, 
megkönnyebbültem:
enyém a lelkem s irhám, 
megmenekültem.

Fölálltam, s visszarogytam,
nem volt ahová mennem,
erőm se volt, a harcban
megöregedtem.
1967


Sörény és koponya
Töredék

harmadnapon már csak a sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el se kellett már takarítani

harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén septében kirakott
zabálás sürgette anyagcsere - nyomok
s a csönd a tehetetlen lombok szégyene
miért itt kellett megtörténnie

harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vigasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok
1981


Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és elkezded el - elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben 
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
1996

 

Kosztolányi

Kosztolányi Dezső: Akarsz - e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, 
akarsz-e mindig, mindig játszani, 
akarsz - együtt a sötétbe menni, 
gyermekszívvel fontosnak látszani, 
nagykomolyan az asztalfőre ülni, 
borból - vízből mértékkel tölteni, 
gyöngyöt dobálni, semminek örülni, 
sóhajtva rossz ruhákat ölteni? 
Akarsz - e játszani mindent, mi élet, 
havas telet és hosszu - hosszu őszt, 
lehet-e némán teát inni véled, 
rubin - teát és sárga páragőzt? 
Akarsz - e teljes, tiszta szívvel élni, 
hallgatni hosszan, néha - néha félni, 
hogy a körúton járkál a november, 
az utcaseprő, szegény, beteg ember, 
ki fütyörész az ablakunk alatt? 
Akarsz játszani kígyót, madarat, 
hosszú utazást, vonatot, hajót, 
karácsonyt, álmot, mindenféle jót? 
Akarsz játszani boldog szeretőt, 
színlelni sírást, cifra temetőt? 
Akarsz - e élni, élni mindörökkön, 
játékban élni, mely valóra vált? 
Virágok közt feküdni lenn a földön, 
s akarsz, akarsz-e játszani halált? 


Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai

Mostan színes tintákról álmodom. 
Legszebb a sárga. Sok - sok levelet 
e tintával írnék egy kisleánynak, 
egy kisleánynak, akit szeretek. 
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, 
s egy kacskaringós, kedves madarat. 
És akarok még sok másszínű tintát, 
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, 
és kellene még sok száz és ezer, 
és kellene még aztán millió: 
tréfás - lila, bor - színű, néma - szürke, 
szemérmetes, szerelmes, rikitó, 
és kellene szomorú - viola
és téglabarna és kék is, de halvány, 
akár a színes kapuablak árnya
augustusi délkor a kapualján. 
És akarok még égő - pirosat, 
vérszínűt, mint a mérges alkonyat, 
és akkor írnék, mindig - mindig írnék. 
Kékkel hugomnak, anyámnak arannyal, 
arany- imát írnék az én anyámnak, 
arany - tüzet, arany - szót, mint hajnal. 
És el nem unnám, egyre - egyre írnék
egy vén toronyba, szünes - szüntelen. 
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. 

Kiszínezném vele az életem. 

 

Orbán O.

Orbán Ottó: A XX. század költői

Kidöglik alólam a vers Richard alól a ló
Letűnik a színről egy generáció

a nemzedékem Viszi vereségeit
rögeszméjét hogy ő majd igenis segít

a századokon át nem gyógyuló bajon
mert ő a képzelet és a forradalom

pedig csak seggencsúszás önbíztatás mánia
Egyikőnkből sem lett isten fia

csak irodalmi sztár vagy népvezér
Bár közben ahogy szokás folyt a vér

És viharfelhők villámlás véreres ág
Kívül - belül füstölgő vereség

Mi csillog mégis itt Miféle szerelem
lidérces szelleme játszik velem

hogy a rám maradt beszédes csodát
épségben sértetlenül adjam át

Csak tudnám nyöszörgök kinek - minek
A senkinek súgja a semminek

Mert ez nem egy az eszközök közül
ezen fény szikrázik ezen köd ül

mint hegy csúcsán Ez él Ez az hogy élsz
Egy porcikájában a végtelen egész

és egyikükre sincs meggyőző magyarázat
Elbukik föltámad megalázkodva lázad

majd végigver mindent mint a tavasz zöld ostora
a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha 

(kötetben 1990)




Orbán Ottó: A nép, az istenadta nép

Göncz Árpádnak


Bolond volt - e Radnóti, hogy eklogákat irkált, 
és nem Szálasi ellen szervezett merényletet? 
Melyik az istenadta nép? Amelyik azt kiáltja: "Esküszünk!"? 
Vagy az, amelyik részegen kizsuppolja Szabadszállásról Petőfit? 
S ha mind a kettőt Isten adta? Verjük a falba fejünket, 
hogy fölriadjon a borsón térdeplő Platón álmaiból? 
A szellem szabadsága az, hogy szellem, és persze ez legfőbb korlátja is; 
az anyagi világban nincs jobb érv a hadseregnél...
S mi van akkor, ha nemcsak egy időszámítás van, 
S ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt? 
A föld alá szorított igazság, mint az atkák - 
A hamis tanú megrühösödik és halála után is vakaródzik, 
s nincs óceán, mely lemoshatná róla a kénkő kenőcs átható szagát...


Orbán Ottó: Buborékszonett

A dallam nem változtat szövegén. 

( József Attila)


Úgy bújkál bennem, mint a buborék a halban, 
vagy ahogy fény és árny játszik a mágus fövegén, 
dünnyögve, sustorogva, dudorászva halkan, 
s a dallam nem változtat szövegén, 

a vakszövegen, mert tagolt szöveg nincs, 
míg függünk itt a Sarkcsillag szegén, 
csak a végtelen tér, a jéghideg, rideg kincs, 
meg izzó tébolyunk, hogy megszerzem, meg én, 
bár amit szerezhetünk, csak maga a dallam, 
a fény hajából egy sugárnyi hajtincs, 
a vándorlás az óceán egén, 

s a rejtjelezett tudás, hogy semmi baj nincs, 
mert minden porszemben egy néma dal van, 
s a dallam nem változtat szövegén. 


Orbán Ottó: Dante - egyperces

Az alvilág kapujától a főtérig vergődtem a karomat már - már tőből ki -
szakító kofferemmel, benne a személyenként engedélyezett, húsz kiló földi limlom. 
Itt egy szellem vált ki a többi közül s közelebb lépett. Az apám, negy -
venöt évesen. Azt kérdezte anyámról, aki dermedt lárvaarccal, hálóingben, 
dauerolt füstként gyorsan gomolygott felénk: 
- Ki ez a festett szőke, kövér öregasszony? 
- Persze, te nem tudsz semmit - mondtam - Ez nem ő, ez már csak az agydaganat. 
Fekete varjúcsapatként röpdösött fejem körül a pernye, csípte a sze - 
memet a füst, és kínosan érintett, hogy öregebb vagyok - fejen áll a világ! - a 
saját apámnál. - Így vagy úgy, ide tart, ami él - tettem le a bugyborgó szurok feszes héjára a
koffert -, s noha itt éppúgy tűzben forgatnak, mint odafönt, legalább egymásra 
talált a család. 



Orbán Ottó: Kabala

11 éves 47-ben voltam - 
apám a földbe kaparva holtan. 

22 éves 58-ban lettem - 
másokat kötöttek föl helyettem. 

Könyvemet hizlalom 33 évesen - 
India, csoda és szörnyűség, nincs még egy éve sem. 

80-ban vagyok 44 éves - 
a betegség már a koponyám felé les. 
55 éves lettem 91-ben - 
versem a keljföljancsival jár jegyben. 
Amúgy meg csak O előttem, O utánam - 
a nevemet is: O.O., a porban találtam. 


Orbán Ottó: Kocsmában méláz a vén kalóz


    Azok az évek a klasszikus - gitár farú matrózkurva fogságában, a föld 
ölében... a bíbor kagyló évei, testünk kocsonyás remegéséé, mely nem tud 
mást képzelni, mint saját magát: még! és még! surrogja a hús belső 
falának bársonyos hangján, mig csontig nem soványodunk és rá nem 
ununk az egészre...
    Minden oké, az istenek jól intézték ezt, hogy megöregszünk. 
    Csak az éjszakákra nincs hatásos gyógyteájuk. 
    Ülök az ágyban a térdemet átkulcsolva, s a csillagok közt lobogó függöny, 
a tengeri szél szövetén Kalüpszó híg ízű cigarettákkal gyilkolt, ősbuja, telt 
althangja szüremlik át, s rekedt nevetése korbácsol kora hajnalig, míg 
végre elalszom. 


Orbán Ottó: Melyben Balassi módján fohászkodik

Isten szabad ege, 
madarak serege, 
széljárta tág fényesség -
legfényesebb nekem, 
aki nagy betegen
az erkélyről nézek szét, 
röptében bemérve
s szememmel kísérve
egy - egy csapongó fecskét...

Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél? 
Szándék és mozdulat
együtt küzd és mulat, 
mint egy hiten két testvér, 
s te csak röpködsz, hinta, 
s könnyen haladsz, mintha
vajba mártott kés lennél. 

Későn lett szavam rád, 
levegős szabadság, 
amikor már rég nem vagy, 
ha fölkel is napod, 
sugárzó alakod, 
kívül süt csak, ott benn fagy, 
az idő nagy hamis, 
mint a szerelem is, 
legizzóbb, ha épp elhagy. 

Most hívlak hát téged, 
szabd rám szemmértéked, 
megfizettem az árát: 
lappangó öregség, 
bujkáló betegség 
orgyilkos tőrként jár át - 
tedd meg, hogy híved, 
fölfoghassa műved
határtalan határát! 

Egy rossz kempingszékben
ülve, mint az égen
görgő felhőgomolyban, 
így beszéltem ahhoz, 
ki télre nyarat hoz, 
s nem tudni, ha van, hol van, 
mégis ott van minden
sziromban és színben, 
s minden halvány mosolyban. 

Petőfi


Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelmuen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd. 

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb idokben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költoket, hogy ok vezessék
A népet Kánaán felé. 

Elore hát mind, aki költo,
A néppel tuzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezébol a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen o árnyék alatt! 

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek. 

Ha majd a boség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán! 

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe. 

Pest, 1847. január 



{tab=Pilinszky
Pilinszky János: A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút, 
üríti zsebeit a nappal, 
rendre kirakja mindenét. 
Magad vagy a kataton alkonyatban. 

Mint gyűrött gödör feneke a táj , 
izzó hegek a káprázó homályban. 
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, 
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. 

Nyár van és villámló meleg. 
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, 
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. 

Emlékszel még? Először volt a szél; 
aztán a föld; aztán a ketrec. 
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex. 

És szomjuság. Én ekkor inni kértem. 
Hallom ma is a lázas kortyokat, 
és tehetetlenül tűröm, mint a kő, 
és kioltom a káprázatokat. 

Esztendők múlnak, évek, s a remény - 
mint szalma közt kidöntött pléhedény. 



Pilinszky János: A tengerparton

A tengerpartra kifekszik a tenger, 
a világ végén pihen a szerelmem, 
mint távoli nap, vakít a szívem, 
árnyéka vagyunk valamennyien. 



Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerparton járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre, 
mely mindöröktől fogva az övé, 
és soha senki másé nem is lenne. 

Az elveszíthetetlent markolássza! 
Egész szíve a tenyerében lüktet, 
oly egyetlen egy kezében a kő, 
és vele ő is olyan egyedül lett. 

Nem szabadul már soha többé tőle. 
A víznek fordul, s messze elhajítja. 
Hangot sem a d a néma szakítás, 
egy egész tenger zúgja mégis vissza. 



Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban. 
Plakátmagányban ázó éjjelek. 
Égve hagytad a folyosón a villanyt. 
Ma ontják véremet. 

Plath


Sylvia Plath: A zaklató múzsák 

Anyám, anyám, mily torz - nénit, 
Mely idétlen, rút kuzint
Nem hívtál meg, balga mód, 
Keresztelőmre, hogy mind
E hölgyeket küldte cserébe: 
Tar stoppolófa - fejük
Bólongjon bölcsőm végére, 
Fejére, bal felére? 

Anyám, gyártottál meséket
Hős Barnairgum - Burgumról, 
Anyám, banyáid megsültek
Mézeskalácsban - s addig volt; 
Láttad - e őket, szóltál -e, 
Hogy megments e három hölgytől, 
Ne bólongjanak rám éjente
Szem - száj nélkül, varrt fejjel? 

Hurrikán tombolt, s apa tucat
Dolgozó - ablaka vészesen, 
Hólyagként domborult; sütit
S ovaltint adtál nekem
S öcsémnek, zengtük kórusban: 
"Thor haragszik: bum, bum, bum! 
Thor haragszik: nem bánjuk!" De a
Hölgyek beverték az ablakokat. 

Mikor társnőim spricceltek, 
Zseblámpás jánosbogarak, 
S szólt csillogj - villogj, flitteres
Lábaim meg sem moccantak, 
Aztán csak álltam ott oldalt, 
Három komor istenanyám
Árnyékában, ó, hogy sírtál: 
Terjed az árny, a fény kihunyt. 

Zongorázni taníttattál, 
Trillám - arabeszkem dicsérted, 
Bár a tanárok megmondták, 
Billentésemben nincs élet, 
Leskálázhatom a kezem, 
Ha nincs zenei hallásom. 
Tanultam, drága anyám, de nem 
Pénzeden tartott múzsáktól. 

Egy nap fölébredtem, anyám. 
S úsztál fölöttem kék égen: 
Zöld ballon vitt, rajta millió
Virág s kismadár, amilyen 
Nem volt még e földön. Ám
A kis bolygó buborékként
Elpattant - hívtál: Gyere már! 
S útitársnőim néztek rám. 

Most éjt - nap, fejtől - lábtól, szélt: 
Virrasztanak, kő - köntösben, 
Üres arccal, mint jöttömkor, 
Árnyuk alkonyi nap nyújtja, 
Mely nem ragyog fel, ki se húny. 
Hát e királyságra szültél, 
Anyám, anyám. De homlokránc 
Se róla, kikkel társultam. 
(1957) 

(Tandori Dezső fordítása)




Sylvia Plath: Reggeli dal

Elindított, kövér kis aranyórát, 
A szerelem. Talpon paskolt a bába, pőre
Sírásod helyet foglalt az elemek közt. 

Hangunk visszhangja, magasztalva jöttöd. Új

szobor.

Csupaszságod a huzatos múzeumban
Árnyat vet biztonságunkra. Állunk, üres falak. 

Csak úgy vagyok anyád, 
Ahogy a felhő: tükröt hullat s nézi, hogy tűnik el
Ő maga lassan a szél kezétől. 

Pille - lélegzeted egész éjjel
Ott verdes a halvány rózsák közt. Felébredek rá: 
Fülemben távoli tenger moccan. 

Felsírsz, kikecmergek az ágyból: tehén, virágos
Viktoriánus hálóingben. 
Szád tisztán nyíló macskaszáj. Ablaknégyszög

Fehérül, nyeli fakó csillagait. S kipróbálod
Pár kis hangjegyedet; 
Tiszta magánhangzók léggömbjei szállnak. 
(1961)

(Tandori Dezső fordítása)




Sylvia Plath: Apu

Soha - színű, soha - szagú, 
Soha többé, sötét saru, 
Úgy laktam benned, mint a láb, 
Vánnyadva, harminc éven át, 
Légszomjasan, jajtalanul. 

Meg kellett öljelek, Apu. 
Meghaltál, nem maradt időm - 
Márvány - súly, istennel teli zsák, 
Sírszobor, akkora lábujjú, 
Mint egy friscói fóka, 

Fejed a kékre zöldet hányó 
Szeszélyes Atlanti - tenger
Indián partjain túl. 
Imádkoztam, hogy visszajöjj. 
Ach, du.

Az a német nyelv, az a lengyel táj, 
Amin végighengerelt 
A háború, a háború. 
De a város neve ismert. 
Lengyel barátom szerint

Van ilyen város egy csomó. 
Ezért sohasem tudtam, hol
Reng a talpad, hol versz gyökeret, 
Nem tudtam beszélni veled, 
A nyelvem megszorult. 

Szögesdrót mögé szorult. 
Ich, ich, ich, ich,
Szólalni is alig
Bírtam, nekem minden szöghajú
Germán te voltál. És a gép, a gép: 

Az a trágár beszéd, 
Mint egy zsidót elzsuppolt engem is
Dachauig, Auschwitzig, Belsenig. 
Már úgy beszéltem, mint egy zsidó. 
S hátha az vagyok, zsidó. 

A tiroli hó meg a bécsi sör
Nem fajtiszta, nem is való. 
Szépanyám cigány, sorsom balog, 
Velem egy pakli, egy pakli tarokk, 
Miért ne lehetnék zsidó. 

Mindig tőled féltem, Apu. 
Luftwaffe. Gombnyomás - agyú. 
Csinosra nyírt bajusz. 
Világos árja szem, két kék kapu. 
Panzermann, páncélos, Apu - 

Nem Isten, csak horogkereszt, 
Eget kisiklató. 
De a nőknek fasiszta kell, 
A képükbe csizma kell, vad, 
Vad szívű állat kell, Apu. 

Ott állsz a tábla mellett, 
Így őriz a fotó. 
Hasított áll, és nem köröm, 
De túltettél az ördögön, 
Szép szívem kettéharapó, 

Sötét manó. 
Tíz voltam, hogy lezárt a kripta. 
Húsz: meg akartam halni, 
Hogy hozzád jussak vissza, vissza. 
Azt hittem, a csont is jó. 

De visszaszerzett a világ, 
A nagy üstfoltozó. 
S már tudtam, mi a tennivaló. 
Magamnak megalkottalak: 
Meinkampf - szemű, sötét alak, 

Tűzszerszám, ujjszorító. 
Jó, megteszem, mondtam, jó. 
És végül túllettem, Apu. 
Tövestől kinn a telefonzsinór, 
Nincs hang, lopakodó. 

Megöltem. És a vérszopót, 
Aki azt mondta, te vagy, 
Egy évig nőtt a véremen, 
Hét évig, tudd meg - azt is, ugyanúgy. 
Mostmár aludj. 

Sötét szívedben vascölöp. 
Sose szeretett a falu. 
Fölötted táncol, tipródik a nép. 
Tudják, hogy kit rejt a hamu. 
Túlvagyok rajtad, szörnyszülött, Apu. 
(1962)

(Gergely Ágnes fordítása)

Ratkó


Ratkó József: József Attila

Ez a hitvány gyönyörű ország
megszégyellhetné Janus - arcát, 

Édes nagyfiát lökte sínre, 
s vigyorgott e halálos csínyre. 

Züllött méhébe gyömte vissza, 
hogy újból a világra hozza. 

Most lucskos csigaházat szárít
pótolni sérült csigolyáit. 

Kismama - hasán kín ragyog - 
kigyöngyöznek a csillagok. 




Sáfáry


Sáfáry László versei


Elégia

Az emberek véletlennek hívják
a sorsok kis muszáját.
Én tudom, 
jöttél, s már nem vagy itt,
mert vitt a sorsok áradása.
Tegnap rózsás alkonyatnak vonóztak a tücskök,
mint sok nyári esten át...
Mikor volt?
Mindegy, nem tudom.
A nyár összeforraszt évet, napot, perceket.
1931


Hé, hegyoldalak

Kis pásztorfiúk ülnek tarisznyám körül.
Hé, hegyoldalak!
Én talán még harcban égek el,
de az ő gyerekeik boldog és szabad világra születnek.
A nap piros, meleg sugár,
nyugodt vagyok,
feléje fordítom arcomat.
1931


Árverés

A tanyán árverés volt, 
adóba vittek bútort, búzát, igáslovat.
Egész délelőtt folyt a vásár, 
délre már az eszelős öregasszony is sírva fakadt.
A Jancsi gyerek nem látott ezekből semmit, 
hajnalban fűre vitte az egyetlen csikót.
Most eszi kis szalonnáját,
csattognak tizéves fogai. 
A csikó is csak másodfű még, 
a derékig érő fűben vigan szalad,
Nem tud semmit a nyomorúságról, 
s a homlokán fehér csillag ragyog.
1931


Fény

A sötétség hegyről hegyre lép,
és a csillagok is az ég párnái mögé merültek.
Csak a nyárfa áll fehéren,
mint sorsütötte emberek reménye,
és fényével hívja párját
a szentjánosbogár.
1931


Vihar

Völgybe ért a riadt nyáj kolompja,
és az ég minden felhője a világra zuhant.
A sötét záporban szilárdabb vagyok a fasudaraknál 
és a nehéz cseppek elé vigan kitárom mellemet:
eltévedt fecskék, 
domboldal lehajló virágai,
kislány, 
gyertek a szívem alá!
1935


Tavasz

A tavasz ideérkezett,
átkelt hegyeken és völgyeken,
lehelletével felgyujtotta a férfiakat
és átkelt százezer asszony testén.
Az erdőben izzik a levegő, 
a fajdkakas piros foltokat lát,
kiált, sikolt és könnyen puskacsőre kerül.
Az ösvényeken lépések hallatszanak,
s a favgók közül egy - egy eltűnik.
A tisztás lágy füve a földre hajlott,
az egyik fűszálon egy vércsepp rezeg.
Itt harcolt egymással két szarvasbika,
azután itt heverésztek a szeretők.
1935


Gyertyános

Amig elérsz idáig a gyertyánoson keresztül
kiálts néhányszor,
halljam, hogy jössz,
halljam a hangodat.
Én csendben fekszem itt a vizmosásnál,
a szabadság és a sarjuszag forr körülöttem
és mindig jobban megindítja véremet.
Az életem már sokaknak sorsától elkötöttem,
ha sokáig váratsz magadra,
elszakítom tőled is. 
Az erdőben is,
a kőházak között is nélküled fogok járni,
s amint a napok elvonulnak felettünk,
mindig messzebbről hallod a hangomat. 
1935

Szabó L.


SzabóLőrinc: Májusi orgonaszag

Az orgona kezdte! Szinte csobbant, 
mikor a kertben megcsapott: 
fűszere gázként gyült a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz, 
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfátylas csillagok. 

Mert tündér volt, igazán az: ugy ébredt, 
mint alvó agyban a túlvilág, 
vagy halk izzása a testi kéjnek, 
amit hajnalban szít a vágy. 
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele, 
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kisértet, 
a rég s nemrég illatát. 

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget: 
csókolva, belül, selymesen, 
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek uj erőt és 
csendűlni a lankadt idegek. 

S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még, 
és ittam az orgonaízt, a régit, 
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott, 
a visszatért nagy pillanatot, 
mely a betegen im ujra végig-
borzongta az élet gyönyörét ...

Öt napja, öt éje...Az orgona kezdte, 
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat, 
s az hangot követel, éneket, 
zengőt, emberit, édeset, 
mintha enélkűl - így fenyeget - 
nyomtalan halnék szét az egekbe, 
ahogy a májusi orgonaszag. 




Szász L.


Szász Levente Gusztáv (1926 - 1986) 

Emlékezés gyermeki tájra
 

Gyermekségem elveszett tájai;
széljárta füzesek, porfelhős faluk,
idézzétek ma nekem a multat,
a futkosó és játszi kisfiút,
ki voltam akkor, mint a lepke, 
ma titkolt, édes bánat súlya nyom: 
- Gyermeki táj! Még egyszer elfogadsz - e
fiadnak, s ringatsz áldott karodon?

Úgy gondoltam rád már, mint az ázott
őszi ösvények fáradt vándora,
- mert öledből elsodort az élet, 
s az idegen táj mindig mostoha!
- De eszmélek már az ájulásból,
s mint ki beszélni, szólni most tanul,
úgy emlékszem a gyermeki tájról,
repeső szívvel, s nyughatatlanul.

Vallok rólad, mert kicsordul a szív,
s a te szavaid élnek a számon.
Szelíd Szamoskér, nyakas Debrecen!
Segíts, ó segíts meg talpraállnom
szép szülőföldem, távoli hazám,
hadd írjak rólad szépet és igazat;
ölelj karodra, légy kegyes hozzám,
s fogadd szerető, növő fiadat!


Szász Levente Gusztáv: Örök dal

Szárnnyá hasadtak a fehér falak, 
s vélük szárnyaltam, szálltam én is,
égig röptetett a dús forgatag,
s már nem is én voltam, ki székén ülve,
kicsiny állát két tenyerén tartva
kábultan fülel a hegedűre.

Fiatal apám magának játszott,
s övé volt a dal hatalma,
dalba burkolta a vad világot,
(én nem tudtam, hogy az ajkán
az énekszó a sorsát kesergi)
"Hej, édesanyám! Nevelő dajkám!"

"Hej, édesanyám! - - négy húr zokogta
és áradt, zengett, zúgott az ének,
ujjongó lelkem is elsodorva
a megborzongató, hánytorgó űrbe,
elvarázsolt és szárnyára vett
apám jajongó hegedűje.

Széthasadt régen az a hegedű!
de örökségem a dal szerelme,
s ének zsong bennem, dallam és derű,
míg csöppnyi lányom, négyéves Annám
friss hajnal - hangon dúdolja - mondja:
"Hej. Édesanyám! Nevelő dajkám!"

S a frissen csengő régi dallal
húsz év emlékét hozza vissza.


Szász Levente Gusztáv: Cím nélkül

A csönd tenyerén meglapultam, forgolódtam méltatlan szerelmekben,
dallamok ívén imbolyogtam, s dalom festett árnyaknak énekeltem,
ó, elszállt évek! mocskoló magány! nem lehet soha elfelednem.

Elmúló árnyak árnyéka voltam, üres percekkel játszadoztam, 
zárt levegőből formáltam várat, s hittem, hogy békén élhetek abban,
én tűrtem, hittem, hallgattam, halogattam, ezer és száz alakban.

Becsukott zsebkés voltam, pengém elrejtve rozsdásodott a tokban,
suhogó lombban megbúvó csöpp levél, mely a viharban meg sem moccan,
fészke magányán megbúvó madár, az is, mind, ó, mind én voltam.

Csak igent mondtam, nem tagadtam, s behúnytam két szemem, 
a lét pereméről füleltem égibb hangokra, figyelmesen,
ó, mégis mennyi szenny és mocsok tapad most kezemen!?

Aki a gyilkost győzni hagyta és a testvérre szegzett fegyveren
csak a fény csillogó játékát csodálta, és nem a gyötrelem
halálos eszközét, én voltam az, én, én! - Ki bocsát meg nekem?

Ha volt is fényem, oly ritkán villant, mint fölcsapó hal olykor a habban,
"feledős" kis dalomat fújtam, - töprengőn, ám még mozdulatlan,
csak a szívemben tolongott a kín, az égető és elmondhatatlan.

Ó, mondatlan kín, öltözz szavakba! Megbújva félni: emésztő szégyen!
kinek van lába, álljon meg lábán, s ne hajbókoljon, mint ág a szélben!
én magyar vagyok, férfi és költő! Nem csúszkálhatok örökké térden!

Jelölt helyemre növessz föl, idő, mint nyárfáimat a Szamos - parton, 
s kinek mindig a daloló szavak illó szeszélye volt tervem, s gondom,
csöndem szétomló, szívós szövetét tisztult szavakkal szerteszét rontom!

Lobbanj föl parázs, szívem parazsa, nem takarhatja fényem hamu! 
Úgy kell ítélnem és írván szólnom, hogy legyek én is "igazra tanú",
győzni is bátor, konok csatázó, az emberségért tündöklő szavú!

- Ma még fogvatart buktató magány, nyúljatok értem testvéri kezek!
Szívem nehéz, mint a téli égen havat dajkáló vastag fellegek.
Ó, hűség, törd szét némaságomat! Népem szerelme, oldd meg nyelvemet!

      (1955. nov. 18. - dec. 11.)




    Szász Levente Gusztáv: Levél helyett
    - feleségemnek küldöm a szanatóriumba - 

Enyhe - komolyra fakultak a fények az alkonyi égen
és melegebb ragyogásuk aranyja belengi szobámat.
Fürdik a fényben a tél hidegétől most szabaduló
esteli táj, s lombtalan ágaival jelzi, hogy itt a tavasz.
Ámde a fény tovaszáll, növekednek az estben az árnyak, 
csittul a lárma, s a hallgatag tájak öléből
- roppant szőnyegként, kisimulva az éjszaka lépte elébe - 
nesztelen és szaporán a sötétség szirmai hullnak
és puha szirmaival betakarja a földet a bontakozó éj. 
Alszik a város a csönd tenyerébe', csak én vagyok ébren,
mint a parázs, mely fojtogató hamuréteg alatt él,
csöpp melegét a halála előtt még szétpazarolván, 
tűzszíve szép sugarával is űzve a téli didergést, 
- így vagyok én is és így maradok már, mind igazabban:
tűz vagyok, s tűz leszek én, imigyen töltvén be a sorsom
és hitem melegét a halálom után is az énekem őrzi.
- ( Hallod, ó, hallod -e Kedves, a hangom e hangtalan éjben?) 
Perlekedek, konokul és makacsul a magánnyal.
Súlyos, ó, súlyos az éj, de nekünk úgy kell a reménység!
Nézzed az éjt, a jövőt okosan gyönyörű szemeiddel,
s tudd: ha a fények az éji sötétbe' most mind kialudtak,
fellegek árnya mögül kivirít mosolyogva a hajnal,
s mint, hogy az éj, ez az éj, a magány sem tarthat örökké!


Szász Levente Gusztáv: Nyugtalan Holtak unokája

Őseim fekszenek halottan,
por - szívükből szilfák nőnek,
nyughatatlan holtjai ők
a szamoskéri temetőnek. 

Szemük fényére homály hullott,
halálba békült szenvedésük,
- ringasd őket mostmár, Szamos, 
s dalokkal zsongd be pihenésük, 

mert a némaság fiai ők,
füvek és fák nyelvén üzennek,
s kérdik: "Őrzöd - é emlékünk
késő utód? - Szólj, üzend meg!"

Üzenem hát, hogy hű maradtam
emléketekhez, halott ősök,
s van bennem erő, lélekben, testben,
hogy legyek majd - mint ti - hősök!

És nem felejtek s nem halok meg,
Emlékező fia a tájnak,
- nyugtalan holtak unokája - 
Kiben tűnt kínok visszafájnak.




    Szász Levente Gusztáv: Radnóti Miklós emlékére 

Tíz éve fojtja torkomat 
az emlék és ég a szégyen bennem 
tíz éve! - mondom makacsul, 
nem vigasztal a semmi engem, 
s fölsikolt az éjszaka, 
tolongó, dúlt emlékeimben. 

Kiáltja, hogy róla beszéljek, 
ki a mártírok útját járva 
a tíz év előtti éjszakán, 
eleven sebben, őszi sárban 
menetelt az őrök között, 
erőszakos, szörnyű halálba. 

Verseit őrzi szíve fölött, 
S készülődik a végső percre. 
"Tarkólövés" - írja a tiszta lapra 
És sárbahullik megtört teste. 
"Ez még mozog!" - kiált egy hang, 
s vad kezek kapnak fegyverükre. 

Ordas gyilkosok hadonásznak
markukban fürge halál szorong,
s a Költőt ki védi - óvja, 
míg mindent durván összeront
az erőszak véres keze?
(Tíz éves a szívben e gond!)

E képtelen "rend" zűrzavarában
elhulltak sorra a költők!
Mondjam a drága József Attilát,
soroljak egész emberöltőt?
Írjam a versbe Garcia Lorcát,
S kiáltsam szegény Sárközi Györgyöt? 

Kiáltom én: Radnóti Miklós!
Nem feledünk már soha téged,
halottan is itt élsz, szívünkben,
nem volt hiába értünk élned!
Az árva nép, kit úgy szerettél,
Örökkön őrzi nagy emléked. 

De - engem - az is sírodhoz űz, 
mert fáj, hogy érted mit sem tettem.
Ó, porbarontott drága Költőm! 
Bár lettem volna a menetben
azon a komor őszi éjszakán,
hogy drága életed megmenthessem,

a gyáva gyilkos fegyverének
szegezve bátor, ifjú mellem! 




    Szimonidesz: Spártai sírvers


Arramenő, mondd meg Spártának, hogy pihenünk már: 
ős hagyományaiért hullt el a hősi sereg. 

       (József Attila diákkori fordítása)




Verseghy


Verseghy Ferenc: A tél

Nézd a hegyeknek puszta girinczein
Mint fénylik a hó? Görnyed az ősz liget
A súly alatt, s a röst folyónak
Zajjai partjaihoz hegednek.

Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét, 
Bőven tüzelvén, s régi hegyaljait
Gyakrabban öntéss serlegedbe,
Hadd köz atyánkra egyéb ügyünket.

Az ő kezében hempelyeg a világ!
Egy csattanással szétveri fellegit
A vésznek is, és a gyenge hárslomb
Sok remegése után lenyugszik.

Bús lesz -e vagy víg holnapi hajnalod?
Azon ne aggódj. Vedd nyereség gyanánt
A sors kezéből a mait, s míg
Messze vagy életed alkonyátúl, 

Áldozz naponkint, hogy kitelhetik,
A bölcs örömnek, most simogassa le
Nyájas barátod homlokodrúl
Hornyait a szomorú magánynak.

Most vonj le játékzálogot álnokúl
Meghorgasított ujjairul setét
Suttonba elbújt Chlórisodnak,
Kit nevetése korán elárul.

Most járj koronkint vig remegésein
A szós koboznak nemzeti tánczokat,
Friss pörgetéssel megterpesztvén
A veled ölbekapó menyecskét.




Molnár B.

 MOLNÁR   BORBÁLA

VÁLOGATOTT  MUNKÁI

( mai helyesírás szerint)

Sárospatak, 2010.

            VERSEK

Mostoha sorsomnak nincs párja, bizony siralomnak

            Bús özönében vagyok, és szívem unalmai nagyok.

Mély pokol árkának kezeid fenekére nyomának,

            Hol csak alig pihegek, jaj, hova fogjak, Egek!

A megboldogult felséges II. József elsiratása

                   Kos Hava 17dikén 1790-ben

Zengj jaja nyelvemnek, patakot nevel árja fejemnek!

     Eltűnt várt örömöm, nincs kire vetnem szemem.

Elhunya várt fényem, oda József, elalva reményem!

     Földi hatalma helyett már fog a mennyben helyet.

Élete mértékét betelé, s Ura tette le székét

     Harmadik Égben belől, Jézusa jobbja felől.

Így maradott félbe örömem, s napom elhunya délben,

     S érte velem kesereg és könnyez az árva sereg.

Zápora könnyemnek sebes ár, patakja szememnek

     Nékem is omlik, ered, bús fejem abban fered.

Édes Atyánk voltál József! S de hamar kihaltál:

     Por fedi már tetemed, s hunyt fejedelmi szemed.

Bölcs kezed ismerem, elaludt fejedelmi vezérem,

     Mely sok jót okozott: egyes örömre hozott!

Múlt egyenetlenség, s az előbbeni mord idegenség,

     Mely öle vert csak azért, hogy vele hitben nem ért.

S más hit dolgában villongás nincs a hazában,

     Mert közös a szeretet; vállakat összevetett.

Jófelem ezt véghez vivén, közelíte az Éghez.

     Virtusa úgy ragyogott, hogy szemeket lefogott.

Emberi nemzetnek vala dísze, mivel a szeretetnek

     Hármas arany kötele összekötözte vele.

Látta is azt föld és ég, mit akart az apostoli felség:

     Abban fogyatta magát, hogyan tegye népe javát!

Pásztora népének, kegyes atyja szegény seregének!

     Volt, ki segíte baján, és könnyet is ejte jaján.

Közszeretet gerjedt ő általa, messze kiterjedt,

     Árgusi gondja belől: bölts keze ment is elől.

Éheze sok lélek (melyet panaszolva beszélek),

     Kiknek adott kenyeret, botja nyit életeret.

Népe között járván, kegyesen könyörüle sok árván,

     S úgy, ha elébe került, sok szemözönt letörült:

Ülve dicső halmán, könyörülve szegények siralmán,

     Nála feles nyomorult nyert, ki nevére szorult.

Érdemet nézett ő, és keze tisztséget arra tetézett,

     Az vala nála becses: érdemes, aki kegyes.

Tisztjeit ha kérdem: mi emel fel? - - Virtusos érdem!

     Mindenik azt feleli, s rang becsit abban leli.

Így követett Istent; ki személyt nem néz, mivel ő szent,

     Nemzeted ám ha nagy is, s gróf maradéka vagy is.

Szíve szerint szánt ő nyomorultat, és menteni kívánta:

     Oldoza sok kötelet, nyárra deríte telet!

Így legelteté nyáját! Kegyelem kövezé koronáját,

     Mígnem enyészeté leve! Éljen örökre neve!

Általa nyílt fényem nekem is, ki nevelte reményem.

     Jaj, de viszont ködözött hajnali rózsa között,

Így maradt éjfélben, gyönyörü napom így vesze félbe:

     Délre ki fel se jutott, s már örök éjbe futott.

Neki tehát művem legyen olyan örök oszlopa, szívem,

     Kit felemelt, odalett Józsefe hamva felett!

Egy nyomorult féreg, poharát kinek elteli méreg

     Itt zokogó szavait, ontja ki szíve jajait

Holt fejedelmének, kiben volt bizodalma fejének:

     Tiszteli hűlt tetemét, zápora mossa szemét!

                             Gyászcsere (részlet)

          Írtam 24-én, mai módi szerint Ikerek hava, vagy Kettős havában,

         azon esztendőben, melyben:

     HoLD LaVrVst VIVán sok erős kart harcra kIhIVán

                        Sok török öszVe feLeLt, s Vér MezeIre kIkeLt

                

                             Jó illatú füst

Melyet az igaz hűségnek és mélységes tiszteletnek tüzével fel-

gyulasztván, a maga szívének ezüst oltáráról az egekig felbocsájtott

M.B. abban az esztendőben, melyben

Nagy LeopoLD nekeD LeVe szIvvnk öbLIbe székeD

                 S bVzgó tIszteLetVnk Vár kIt Igen szeretVnk

                             Fohászkodás

Midőn a félbe szakadt procesusok ismét felvetetettek, s azokkal

az enyim is

Óh, Egek! Értsétek panaszom, s fületekbe vegyétek,

     Amiket, ím, zokogok, nyögve rebegni fogok.

Gyújtsatok olyan fényt, ki vezéreljen, és nyissatok ösvényt

     Szívem célja felé, mely ma segélyen elé.

Isten! Ki a szívek rejtekét ismered,

     S a mély titkokat is igaz fontban méred.

Bár dolgát valaki rejtekbe bezárta,

     De a titkos helyt is szemed általjárja.

Azért amit végbevisznek a rejtekben,

     Mindent tudó Lelked beszemlél ezekbe.

Íme, engemet is bölcs lelked csinála,

     Minden gondolatom tudva van hát nála:

Előre számlálád, mi szándékkal vagyok,

     De ilyen szándékomban kényszerít mely nagy ok.

Tudja áldott Lelked, mert buja indulat,

     Nálad ismeretes: szívemben nem mulat,

Hanem egy hirtelen szív kegyetlen láncából,

     Poklot képzeltető gyászos rabságából

Óhajtana szívem szabadságra lépni,

     Óh, Isten! Segíts hát láncomat eltépni!

Add meg szabadságom, mint szívem főbb kincsét,

     Oldd le őt pokolig szorító bilincsét!

De úgy legyen Atyám, amint te akarod,

     Bennem tetszésedet vigye végbe karod,

Mert jó az út, melyen bölcs tetszésed vezet,

     Csakhogy ínségemben nyújts segítő kezet:

Segítséged nélkül mert szinte elfogyok,

     Szörnyű terhem alatt egészen lerogyok.

Hát minden gondomat ajánlom csak néked,

     Kinek a bírák közt van legelső széked!

Tudom, ha te fogod forgatni ügyemet,

     Még láthatja szemem kívánt napfényemet!

De ha ez nem lesz is, csak te légy vezérem,

     Tudom: a legjobb célt te veled elérem!

Egy szüleit 17 esztendőkig nem látott, és az elsö

látogatáskor általuk megöletett katonának gyász-

címje: mely matériát a Zemplén Vármegye fő prézese próbául adta

előmbe, és ezt annak az asztalán írtam

Állj meg, úton járó! Nézz e sírhalomra,

     Kit szüleim ástak eleve számomra!

S halld esetem, melyhez talán nem lehetett

     Hasonló, mióta e világ született!

Én távol estem volt kedves szüleimtől,

     Elvetvén a fátum hazámtól és véreimtől.

Tíz és hét esztendőket azonban számláltam,

     Érettük sóhajtván, hogy tőlük megváltam.

Szüntelen óhajtám ezeknek kebelét,

     Melybe helyeztetve véltem szívem felét.

Kívántam gyakorta szél szárnyára ülni,

     S forró szeretettel ölükbe repülni,

S íme, midőn kívánt órám elérkezett,

     Szívem szinte az öröm habjain evezett!

Midőn szüléimhez örülni siettem,

     A balszerencsének nézd, mely tárgya lettem:

Reám nem ismervén szüleim, pénzemre

     Szomjuhozni kezdtek, és ártatlan véremre.

Estve szálltam nálok, és még reggelt se várták,

     Gyilkos fegyverüket magzatjukba márták.

Ez okon lángoló szívemet általverték,

     S halhatatlan férgét szívüknek így nyerték,

Mely fiuk érkeztét, s általuk megholtát

     Szüntelenül súgja, és bűnük nagy voltát…

Míg fejedelmemet szolgáltam hűséggel,

     Gyakor ízben szálltam szembe ellenséggel.

S midőn azok ellen hazám védelmeztem,

     Sok kemény csatákban tűz és vér közt eveztem.

Kedvezett a fátum nekem a tűz között,

     S szüleim keblében a sírig üldözött:

Így ahol már magam legbátrabbnak véltem,

     Halálos veszélybe ott borula éltem.

Ím, azok a kezek, kik gyengeségemben

     Híven ápolgattak, fertőztek véremben:

Azok a hű szülék, akik életemért

     Vért ontottak volna, megöltek pénzemért!

Kiknek már testüket a törvény koncolja,

     És belül szívüket e bűn hóhérolja,

Így az őket maró lélek szörnyű vádja

     Nekik még éltükben lett Tantalus kádja. -

Ember! Tehát innen tudományt erre végy:

     Az aranynak nagyon éhezője ne légy!

És soha ne nézd úgy annak csalárd fényét,

     Hogy azért elhagynád az élet ösvényét!

Mert ha hiányosnak lel a bíró fontja,

     Jaj, neked, ha reád haragját kiontja!

Más Nótája

Mint a szép híves patakra

Ah, mit tegyek én Istenem,

     Ha kegyelmed nem segít,

     Eleped búban én szívem,

     Ha kezed nem könnyebít.

     Ha haragod megfogott,

     Minden erőm elfogyott,

     Nincsen vége siralmimnak,

     És számtalan panaszimnak.

Örömöm és erőm kisebbül,

     Kínjaim növekednek.

     Lelkem csügged, és reményem hull,

     Gyötrelmim öregbednek.

     Keserűség, kiáltás,

     Számtalan könnyhullatás,

     Mint a víz, úgy reám tódul,

     Melyen szívem bágyad, bódul. 

Tudom, bűneim sok volta

     Fejem fölött felállott,

     Melyért haragod nagy volta

     Óh, Uram, reám szállott,

     Amelynek súlyos volta

     Erőmet felül múlta.

     De Isten, vajon nem szánsz-e?

     Avagy végképpen elhagysz-e?

Avagy éppen úgy elvetsz-e,

     Mint egy kis darab röget?

     A földhöz ütvén eltörsz-e,

     Mint egy hitvány cserepet?

Hát nem kegyelmezel meg

Annak, aki tőled retteg?

Bűneit mind fel rovod-e?

Alóluk fel nem oldod-e?

Nem úgy, én Atyám! Sőt inkább

     Tekintsd szent fiad holtát,

     És amely mindennél drágább,

     Érdemének nagy voltát,

     Melynek kedves illatja

     Az Egeket meghatja:

     Ezért nekem kegyelmezz meg,

     És bűneimet bocsásd meg!

Hiszen engem, gyenge edényt,

     Uram, te teremtettél!

     És szabad tetszésed szerint

     Olyan gyengén helyeztettél,

     Hogy életem, mint a pára,

     Elmúlik nemsokára,

     Mert testem csak olyan cserép,

     Amely csak kevés ideig ép.

Hát ilyen mulandóságomat

     Uram, meg nem szánnád-e?

     Számtalan adósságomat

     Mind szememre hánynád-e?

     Hiszen az egész földet

     Elnézheted: nem lelsz embert,

Ki néked pontban engedett,

És soha bűnbe nem esett.

Jézusom! Aki sok nyavalyát

     Viseltél e világon,

     Mert a bűnnek minden súlyát

     Hordoztad vállaidon:

     Tested kifolyt szent vére

     Legyen lelkemnek bére,

     Ez enyhítse gyötrelmimet,

     Elmosván rút bűneimet.

Uram! Nem az igazakért

     Jöttél te a világra,

     Hanem a nagy bűnösökért

     Adtad magad halálra!

     Ím, bűnöm terhe alatt

     Az én lelkem elfáradt,

     Melynek töméntelen száma

     Tenger fövenyét haladja.

Ezeknek hát sokaságát

     Borítsd a mély tengerbe,

     És iszonyú undokságát

     Soha ne tedd elődbe:

     Inkább kérlek, temesd el,

     És örökké felejtsd el,

     Hogy az a nagy ítéletben

     Ne jöjjön emlékezetbe!

Ének

Nótája: Óh, világi gyönyörűség csalóka s.a.t.

Jaj hova tűnt életemnek ragyogó kedves fénye? -

     Elenyészett bús szívemnek, látom, minden reménye!

     Gyötrelmimnek sebes lángját már tovább nem tűrhetem,

     Talán könnyebb lesz panaszom, ha kiönthetem.

Nincsen mása bús sorsomnak, siralmas életemnek,

     Darabokra szakadt szívem, vége lett örömömnek.

     Ezer gyötrő gondolatok terhelik bús fejemet,

     Kik megutáltatták velem már az életemet.

Halálthozó mérges sebét nyögve, zokogja szívem:

     Elragadta fele részét előlem eltűnt hívem,

     Mely miatt nincs nyugta, hanem szörnyű fájdalmat érez,

     S míg a halál be nem nyeli, szüntelen vérez.

Így van sorsa, kit űzőbe veszen a balszerencse!

     Ínségében panaszát nincs olyan, akinek jelentse.

     Unalmak közt bús óráit szomorúan számlálja,

     Búba merült sebes szívét fájdalom állja.

Az üldöző balszerencse engem is ekként kerget,

     Nem engedi pihenésem, szüntelenül keserget.

     Nincsen, aki szánakozzon példátlan ínségemen,

     Nincs, aki segíteni kívánjon veszett ügyemen.

Mint a nyögő bús gerlice, vígasztalást nem vehet,

     Úgy szívemnek, gyötrelmitől, pihenése nem lehet,

Mert őt e kegyetlen férgek szüntelenül mardossák,

     Melyért hervadt orcáimat patakok mossák,

Vért szomjazó saskeselyűk bús mellemet szaggatják,

     Melyből folyó sóhajtásim az eget hasogatják.

     Mit míveljek, kínjaimban már helyemet se lelem?

     Jaj, beh kegyetlenül bánik a fátum velem!

Jajjal töltöm életemnek csaknem minden részeit,

     Zápor módra önti szemem áradó bús könnyeit!

     Éltem kinyílt tavaszában a bánat lekötözött,

     Azóta kedvére gyötör láncai között.

Egek! Szánjátok sorsomat elhagyatott ügyemben!

     Töltsetek már balzsamolajt félholt, sebes szívembe!

     Kegyetlen sors, mit üldözöd ilyen szertelen fejemet?

     Ilyen kínok közt mért halasztod mégis végemet?

Ti szívetlen, durva Párkák! Sorsom hogy nem szánjátok?

     Gyászos éltem únt fonalát el miért nem vágjátok?

     A koporsó sok ínségem szélétől hogy elfedne,

     S kebelébe bús fejemnek nyugtot engedne.

Hadd lenne már pihenésem ama setét országban,

     Ha nem látnak kívánt napot szemeim e világban!

     Mert egemet bús fellegek sűrű homállyal fedik,

     Kik, hogy napom kiderüljön, meg nem engedik.

Ily szomorún kell hát ülnöm bánatom éjjelében,

     Nem is várom, hogy vég legyen bús szívem gyötrelmében,

     Mígnem a szomorú halál fagyos kezét rámveti,

     S nevemet fejemmel együtt porba temeti.

Ott találja, lankadt testem, tudom, kívánt nyugalmát,

     Ha a halál kiterjeszti rám komor birodalmát.

     Szívem a férgek közt többé bánat tüzét nem érzi,

     Mely most őt, kíméletlenül, szüntelenül vérzi.

Ezzel oltom hát lángjait emésztő keservemnek,

     Hogy a halál végét vet példátlan ínségemnek!

     Bár elaludt bús szívemnek most minden reménysége,

     Majd elhozza nyugalmamat életem vége!

                      Az ő életének igaz tüköre

Szám kinyitám jajjal, hogy Anyám szült; s ím, csupa bajjal

     Éltem teljesedett: a bűn tüze mérgesedett.

Kezdetitől fogva szomorú lefolyása zokogva

     Terjede, vége felé kínt és nyavalyát hoz elé,

Mígnem elér holtom, és hidegült testem fedi boltom,

     Hogy nyugalomra teszik őt, noha férgek eszik.

                 Az Olvasóhoz

        Ez az én életemnek tüköre: amelyben amiket láthatni, mindazok olyan tökéletes meglett igazságok, hogy tagadhatatlan: aki ezeket írta, született és élt e világon. De még sok lett volna, amelyeket az ő alázatos szíve, és az ő édesanyjához való igaz szeretete önként elhallgattatott vele. Ezeket pedig ő írta egyedül avégre, hogy a kegyes szülők tanulják meg azt, hogy az ő magzatuknak szívén erőszakot tenni ne kívánjanak; mivel vagyon valami olyan a lélekben, amely az embernek jövendő állapotját, mintegy hathatós, csudálatos előérzések által jövendöli… A magzatok is viszont tanulják meg azt, hogy bár az ő szüleiknek késztetései által esnek is valamely szerencsétlenségbe; azokat azért átkozni, kesergetni, és kisebbíteni nem tartoznak…

Valaki tehát ezeket olvasod, mindenekfelett üresítsd ki a te szívedet minden hibás ítélettétel alól, és a helyett képzeld ennek írójában egy valóságos keresztyén atyádfiát, ki neked minden lelki és testi áldásokat kíván.

1792.16.Febr.S.A.Újhelyben

Előszók

Élete tüköre Molnár Borbálának,

     Melyben hánykódását nézheted hajójának,

Miként egész életét a bölcsőtől fogva,

     Majd minden részében tölté nyomorogva.

Szerencse bal sarkán feje miként forgott,

     Mely akkor ejté meg, midőn rámosolygott:

Midőn legtöbb kincsét majd neki ígérte,

     S az öröm nektárját legbővebben mérte.

Édes mézszín alatt akkor adá mérgét,

     Mely fajzá szívében holtig maró férgét.

Kinek hogy okozta anyja a bús esetét,

     S leggyönyörűbb napját mint borítá sötét?

Ha tetszik, nagy részét e tükörben nézzed,

     S halandó életed bölcsebben intézzed.

Végre a szerencse kegyetlen csapását

     Mint viselte, aminek alig lelni mását.

Lássad itt, ha tetszik, s légy boldog, kívánja!

     Ha pedig nem tetszik, tedd le, azt sem bánja…

                 Első ének

Jaj! Jaj, életünk kezdete,

                                          Mert a bűn alá vete.

Múzsám! Ki megszoktad e magányosságot,

     Hova gyönyörűség, és öröm be nem hágott,

Honnan a mosolygó víg kedv messze futott,

     S ide a nyájasság mulatni nem jutott.

Hol egész éltedet töltöd vágyódással,

     Titkos gondolatid harcolván egymással,

S szomorú nótádat gyakran dúdolgatod,

     Melynek bús hangjával magadat mulatod.

Unalmas idődet töltvén, keseregve,

     Mint egy bús gerlice, nyögdécselsz pihegve.

……………………………………………………………………………………..

Múzsám! Mondom, kit zár velem e kalitka?

     Melyben szüntelenül zokog szívem titka? -

Serkenj fel, s vedd elő szomorú nótádat,

     S szíveket sebezhető bús hang töltse szádat.

Folyd el szomorúan, miképpen habozott

     Életem sajkája, s mennyi bú kínozott! –

………………………………………………………………………………………

Ezeket sem írom hát én olyan véggel,

     Hogy szívét illessem több keserűséggel.

Hanem hogy akik fogják e tükröt szemlélni,

     Tudjanak dolgukban okossággal élni.

Úgy, hogy szülőiket az ifjak tiszteljék,

     S a szülők magzatjuk kínját ne neveljék!

Azért bár akárki ezeket olvassa,

     A balítélettől magát tartóztassa,

Mint szeretet nélkül megítélne vele,

     Szívesen kikérem, hogy inkább tegye le.

                             XIV. ének

                                Kit Isten maga vezérel,

                                                          A kívánt céljához ér el,

                                                      És hát gondom őrá vetem,

                                                           Így tudom, nem lesz estem.

Szemlélvén ekképpen e világ formáját,

     S ebben a teremtő sok csuda munkáját,

Amelyek szívemet úgy gyönyörködtetik,

     Hogy ínségem terhét velem felejtetik.

S szemlélvén ezeket nagy álmélkodással,

     Csak azt mondhatom méltó bámulással:

Isten! - - ki tudhatná útjaid mélységét?

     Ki nézhetné által azoknak bölcs végét?

Milyen csudálatos vagy kezed munkájában,

     S milyen bölcs e világnak igazgatásában!

……………………………………………………………………………….

                        Némely tudosítások az érdemes közönségnek

Hogy ezen én csekély munkácskámbann valaki meg ne botránkozzon, azt jegyzem

meg először is: hogy mivel szeretett kedves nememtől efféle correspondentiát,

verses levelezést haszontalan várok, tehát semmi illetlenséget nem fog látni

okosság benne, hogy különbözö nemmel correspondeálok.

De azt mondhatná valaki: hogy sokkal nyájasabbak az én leveleim, hogy sem mint

egy magányos asszonyszemélyhez illenének, erre azt jegyzem meg először, hogy

azok a személyek, akikkel correspondeálok, többnyire olyanok, akiket személye-

sen soha nem is láttam, nem lehet hát illetlen nyájasságot közöttünk képzelni.

IIszor: én magamat a barátságban mindig úgy képzelem, mint az én barátommal

azon egyenlő nemet, és nem is úgy írok annak, mint akitől tartanom lehetne, hanem

a leghívebb barátságnak jussai szerint írok. Aki tehát fogja tudni, mi legyen az

igazi barátság, nem kárhoztathatja e részben az én bátorságomat. IIIszor én a

szeretetet a szerelemtől nagyon meg szoktam külömböztetni: azért is a szerete-

ten értem mindenütt azon ártatlan lángot, mely a tiszta barátságot szokta lelke-

síteni, és amelyben, ha legnagyobb mértékre hágunk, úgy válik isteni virtussá.

Ha tehát a K. O. méltóztat ezeket megfontolni: reménylem sértetlenül fog marad-

hatni e részben ártatlanságom.

Hogy pedig csekély munkáimhoz mesét is egyelítettem: erről azt jegyzem meg Iször

hogy ez nem mese, vagy soha meg nem történt dolog teljességgel, mivel a személy,

akit matériául felvettem, ismeretes volt előttem, de hogy a történetnek leírásá-

ban teljességgel ismeretlen utat követtem, abban az volt a fő célom, hogy ne csak

mulatságot okozzon, hanem a szívnek pallérozására is legyen, ha kedvét fogom talál-

ni főként kedves nememnek.  Többekre is ajánlván magamat Isten kegyelme által va-

gyok minden jó sziveknek igaz tisztelője M.B.

                        

S.A. Ujhely M-B első levele E.G-hez

Megengedj, Barátom, hogy terhel levelem,

     De barátságodon reményem nevelem,

Meg ne ítéltessek tehát, igaz noha,

     Hogy ifjat írásom még nem tisztelt soha.

De olyan szelíd szívet tebenned képzelek,

     Hogy általad világ nyelvére nem kelek.

S úgy hiszem, mint láttam, lévén veled szemben,

     Hogy meg nem kisebbítsz ártatlan híremben.

Vegyed hát olyan szívvel e csekély levelem,

     Mintha magad szólnál személy szerint velem.

Méltó tisztelettel gerjedek irántad,

     Hogy szívem ínségét enyhíteni kívántad,

És nemes lelkednek tiszta tüköréül,

     S hű barátságodnak látható jeléül.

Ritka elméd szülte sok szép becses míved

     Mulatságra adtad, jelentvén jó szíved,

Melyet az emberben annyira tisztelek,

     Hogy szívemen hordom, míg sírba nem kelek,

Mely tisztelet nálam csak a virtus béri,

     Külső Complementtel  a nagy rang megéri.

De egy nagy kérésem e mellett még vagyon,

     Melyet kikérek, de reménylek is nagyon:

Hogy amely ígéretet meg kívántál tenni,

     Ne sajnálj abban is állhatatos lenni.

Legközelebb most ezt az egyet kérem,

     Melyből szívességed irántam ismerem,

Hogy amely felséges munkával tisztelted

     Leopoldot, és Sándort az égig emelted,

Ne neheztelj azt is kezemhez juttatni,

     Hogy azzal is szívem tudjam mulattatni.

Kit kegyességedtől megnyerni ítélek:

     S állandó tisztelőd maradok, míg élek.

                      Utánírás

A küldött verseket vettem nagy kedvesen,

     Melyeket, Barátom, köszönök szívesen.

De az Authort is látnám sok szép művel,

     Mivel az is jönne, tudom, tiszta szívvel.

Sőt, gyenge Múzsámnak lehetne vezére,

     Hogy jutnék Pindusnak bár csak lejtőjére!

De ha nem láthatom, szívesen tisztelem,

     Közöltessék vele bőven a kegyelem!

                             2. viszontválasz

Még nem ismertelek, ki vagy, Édes, azért mire kérlek?

     Meg ne gyalázd fejemet, ilyen csupa gyenge nemet.

És ha szelíd Múzsám teveled szól, bút ne boríts rám:

     Balra ne véld szavait, hogy ne zokogja jajait.

Mert veled ám, Édes, lehet a szív csalfa, negédes,

     Aki hamar kinevet nála csekélyebbke nemet.

Fent írsz versemről, ítélve csak egy levelemről,

     S azt olyan nagyra viszed, hogy te magad se hiszed.

Óh! Ne siess dicsérni, felette beszédes

     Múzsádat, legalább tollad eresszed alább!

Már de minek sértem azt, kinek érdemét értem,

Aki szelíd és hihető: csalfa nem is lehet ő.

Lelkét Édesnek becses érdeme teszi nemesnek,

     Nem lehet ilyen galiba: abban keresni hibát,

Akinek édesség neve, szíve, beszéde kegyesség,

     Érdeme felleget ért. - Kár gyanakodnom azért.

                             Utánírás

Barátom! Azonban kérem, megengedjen,

     Bármely bátran írok, békével szenvedjen.

Ha egyszer barátság, tartsuk barátságnak,

     Mi közi van ahhoz az irigy világnak?

Vettem barátomtól a küldött verseket,

     Amíg megolvasnám, köszönöm ezeket.

Küldök én magam is másokat helyébe,

     Olvassa, ha tetszik, jó versek fejében.

Az én Múzsám ugyan legtöbbet csak kesereg,

     Csaknem minden lépten sűrű könnye pereg.

Barátomat ez hát nem is vigasztalja,

     Ha olvassa, velük csak idejét csalja.

Azonban kikérem ígéret tételét,

     Ha az nem lenne is, legalább levelét!

                             4. viszontválasz

               M-B az ő Barátjához E-G-hez

Ha a hű barátság lelke az életnek,

     Hát a tiszta szívek mi okon félhetnek?

Különböző nemünk ellent nem áll ebben,

     Ha mi barátkozunk mennél szívesebben.

Mivel barátságunk nem folyik egyéb végből,

     Hanem az ártatlan, tiszta szívességből….

Szerelmes Barátom, úgy képzelj engemet,

     Mint veled egyenlő férfiúi nemet,

S tiszta barátságod, ha folytatod velem,

     Képzeld jonatháni hűségű kebelem.

Így barátságunkat bárki kárhoztatja,

     Csak a legártatlanabb tisztaság bíztatja.

Tisztaság, mit szívem érc bástyául teszen,

     A rossz nyelvek ellen, mely pajzsa leszen.

Hát ha hű szívemhez támaszkodik szíved,

     Higgyed, hogy Borbálád szíve olyan híved,

Hogy bármely titkodat bíztad hűségére,

     Megőrzi, míg erét futja meleg vére.

Sőt! Készebb volna magát feldaraboltatni,

     Mint a hű barátság jussát felforgatni!

Úgy képzellek téged én, mint testvéremet,

     Azért öntöm bátran kebeledbe szívemet.

Mivel hív véremtől sok búval megváltam,

     Úgy tetszik, hogy már őt benned feltaláltam.

Munkáid nevedet olyan édessé tették,

     Hogy baráti szívem öblébe helyezték,

Melyeket olvasván mindig úgy képzelem,

     Mintha barátságos szájad szólna velem.

Becses érdemüket nem győzöm csudálni,

     S nem tudok azokban unalmat találni.

Fáradt tagjaimat éjjel, ha nyugtatom,

     Álmomban is magam azokkal mulatom.

Szívem zűrzavari ez által megszünnek,

S mardosó bánatim, úgy tetszik, eltűnnek.

Sőt magamnak gyakran hízelkedem vele,

     Hogy ez édes érzés lesz nyugalmam jele.

S az Úr megelégeli ilyen gyászos rabságom,

     S megadja még egyszer kívánt szabadságom,

Melyet, ha megnyernék! Jaj, de mit képzelek?

     Bizony most csak puszta árnyékot ölelek!

De ha megnyerhetném! Őrzeném e kincset,

     S nem vennék egy könnyen szívemre bilincset!

De e boldogságot, ámbár el nem érem,

     Szép vigasztalásod nekem elég bérem:

Elég, ha panaszom kebledbe önthetem,

     S annak vigasztaló válaszát nyerhetem,

Sőt vigasztalástól bár meg vagyok fosztva,

     Elég, ha fájdalmam veled meg van osztva.

Tehát már csak veled fogok barátkozni,

     Ez által fájdalmam messze fog távozni.

Édes daldaláid szívem felébresztik,

     Sokszor könnyeimmel mellemet fürösztik.

Olvasom most: sírva és viszont gyönyörködve,

     Fájdalom és öröm szívemben küszködve,

Forró könnyeidnek ahol nyomát lelem,

     Érzékeny könnyekkel őket megtisztelem,

Melyekben életem balsorsát szemlélem,

     A kegyetlen fátum szinte így bánt velem:

Elragada tőlem szívem becses kincsét,

     E felett rám veté kegyetlen bilincsét,

Mellyel gyűlölőmnek szívéhez nyűgözött,

     Hogy folyjon életem mély gyötrelmek között!

Te, bár kincsedet veszted, megvan szabadságod,

     S reménykedj, hogy fogod még élni világod!

Mennyivel különböz itt sorsom sorsodtól,

     Milyen messze vagyok a te boldogságodtól!

De már, amint intesz, keresztem hordozom,

     S a szabadításra tűrve várakozom. -

Majd elfelejtem köszönni hűséged,

     Mely annyire hozzám köteleze téged!

Valamit küldöttél, bár nem érdemlettem,

     Mindazt barátságod zálogául vettem.

Szomorúságomról szólt minap levelem,

     Mely noha már nekem szokott eledelem,

De nincsen mértéke mindig egyetemben:

     Néha királykodik a bánat szívemben.

Benne elhelyezte gyászos komor székét,

     Majd legteljesebben tölti meg mértékét.

De néha láttatik belőle kimenni,

     És enged szívemnek kevéssé pihenni.

Néha fájdalmimat látszik megelőzni,

     Mintha nem akarná szívem búba főzni.

Ismét, mint tirannus, egyszerre felkölti

     Fájdalmam és szívemet méreggel betölti.

Most majd leggyászosabb csapását rám mérte,

     Mert beteg az Anyám, és szívem szakad érte.

Kinek amennyi jaja ütközik fülembe,

     Annyi sebes nyilak röpülnek szívembe,

Melyek ott iszonyú gyötrelmet okoznak,

     A víg gondolatok tőlem eltávoznak.

Ez volt enyhítője többször gyötrelmemnek,

     Viselője mindkét vállakkal terhemnek.

Óh, bánat! Ha ettől véletlen megválok,

     Talán bánatomban sírjába beszállok.

De már több írással szíved nem terhelem,

     Én vagyok nyomorult, enyém a gyötrelem,

Te szívedet pedig hányja öröm habja,

     Ezt kívánja híved, ki most bánat rabja!

 Más Levele

     Halak Havának 3dikánn 1793.

Elhaladott a Tél, már hallgat az északi mord szél,

     Éltem durva tele tél közepén letele.

Víg kikelet látszik, gyönyörű napom új tüze játszik,

     Mely kedvem növelő, víg napokat hoz elő.

Búk özönén által, habok árján már kelek által,

     Az Ég maga nyújtá kezét, mely kikötőre vezet.

Már hálaadással zeng nyelvem vigadozással,

     Mert egem, ím, kiderült, mely vala gyászba merült!

Isten az én váram, maga nyitja ki tömlöci záram,

     Őt buzgón ölelem, kincsem ölében lelem.

Várt napomat látom, jöjj velem örülni, Barátom!

     Jöjj, örömömből részt végy te is Édes, egészt.

                             *          *          *

                            

Ha a hív barátság lelke az életnek,

     Az igaz barátok együtt örülhetnek.

Együtt örülhetnek, ha egyenes szívek,

     S a barátkozásban egymás iránt hívek.

Hogyha a bánatban szívük együtt vérez,

     Egymás boldogságán örömet is érez.

Barát barátjának ha titkát kimondja,

     Még az ínségben is oszol ezzel gondja.

Hát midőn örömét kebelébe tölti,

     A maga szívében még jobban felkölti,

Mivel hűségéhez gyanú nélkül bízik,

     Ha vele mulathat szíve, nagyon hízik.

De az ilyen barátság drága és igen ritka,

     Kiknél legféltőbb kincs egymás szíve titka.

Már én olyan csapodár szíveket ismerek,

     Kikhez támaszkodni, megvallom, nem merek.

Sőt szívem előttük zárva van szüntelen,

     Hogy bánat ne érjen tőlük, reménytelen.

De téged, Barátom, ismerlek oly hűnek,

     Aki méltó becsét tudod a jó szívnek,

S olykor barátnédnak bár hibáját érted,

     A barátság jussát azért meg nem sérted.

Ki volna hát, kivel örömem megosszam,

Hogy attól azonban magam meg ne fosszam?

Mert méreggé válhat bármely édes öröm,

     Ha sérti azt vérző saskeselyű köröm!

Tudniillik, aki csak színes barátom,

     Ha szívem várába bízvást bebocsátom,

Minden titkaimat bízván hűségére,

     Kiteszen csakhamar a világ nyelvére.

De felőled ilyet soha fel nem teszek,

     Tudom, hogy miattad bánatot nem veszek.

Sőt, a tiszta hűség élesztvén szívedet,

     Úgy őrzöd híremet, mint saját kincsedet!

Örömömet tehát csak kebledbe töltöm,

     Mellyel szívedet is örömre felköltöm.

Ha hiba örülni meghalásán másnak,

     Szerelmes barátom, te ne tartsd hibásnak!

Hogy az ilyen öröm bennem alig fér meg?

     Régi szabadságom mert ez által tér meg!

Íme, aki szívem tartá láncok között,

     Feloldván kötésit, már haza költözött.

Nem borítja gyásszal már többé egemet,

     S csak látásával is élve el nem temet.

Ne kárhoztasd tehát örömöm e részben,

     Mert szívem mint lakolt, te vetted észbe!

Ne csudálkozz tehát, ha örvendez rajta,

     Hogy megnyerte, amit oly igen óhajta.

Sőt, ha megvan régi tökéletességed,

     Sorsomon örülni hív levelem téged.

Ha meg nem változott jóbaráti szíved,

     Örülj most, hogy gyászát levetette híved!

Örülj – mivel szívem lépett szabadságra,

     Sőt, szinte most lettem újonnan világra!

Örülj – mivel immár tetszésemre élek,

     Szívem rablójától egy szálnyit se félek!

El is hiszem, hogy ha szántál ínségemben,

     Részt veszel mostan is méltó örömemben.

Most ha érző szíved megvan még irántam,

     Örülsz, hogy megnyertem már, amit kívántam.

Örülj hát, óh, örülj, szerelmes Barátom!

     Mert kívánt napomat már ragyogni látom!

Tiszta barátságom ajánlom ezekkel,

     Teljes légyen szíved igaz örömekkel,

Melynek folyamatja soha ne apadjon,

     Sőt az Ég jókedve reád úgy áradjon,

Hogy soha unalmat ne érezzen szíved,

     Ezt kívánja szívből jó barátnéd és híved.

MB T-B.I. Úrhoz, midőn a Magyar Múseumát ajándékba

nekem küldötte

S.A. Ujhely, Halak Havának 10-én, 1793.

Mit látok, B-nyi küldi ez újságot,

     Melynek becse nálam majd legfeljebb hágott.

Majd legfeljebb hágott mindazonok között,

     Melyeket a nyájas szeretet küldözött.

Majd legfeljebb hágott, mivel ez ajándék

     Olyan, kit váratlan küld egy nemes jó szándék.

De mit küldött? Íme: egy virágos táblát,

     Kin szemem itt rózsát és violát odébb lát,

Sőt a virágoknak van itt minden neme,

     Melyet kedvvel néznek az érzékeny szemek.

Plántálták ezeket a bölcs magyar kezek,

     S nemzetünket nagyon megszépítik ezek.

Zöldül rozmaringja itt a nyájasságnak,

     Habzik jácintja a tréfás mulatságnak,

Vannak itt szeretetteljes violák,

     S a mosolygó öröm gyengén nyílt rózsái.

Van itt egyenesség liliom fehére,

     Mely festéket nem hagy kenni hó színére,

Hanem a többi között vígan emelkedik,

     S Flóra magzati közt érdemmel kérkedik.

Van itt hű barátság kinyílt kedves képe

     Szagos nárcisz, tavasz zsengéinek szépe,

Melynek bimbócskáját, ameddig ki nem nyílik,

     A gyanús kezeknek fogdosni nem illik,

Mivel igen hamar elhervad magában,

     S karóvá változik még zöld bimbójában,

De midőn kiterjed hószínű levele,

     Szíved nyugalmával élhetsz bátran vele,

Ha azt az irigység férge meg nem rágja.

     Ennek a kertekben legkedvesebb virágja,

Melynek teljes színét a jó szív kendőzi,

     S az osztályos öröm zafírja szellőzi,

Melynek valamerre hat színe és illata,

     Gyönyörüséget szül, s magát nem unatja!

Egyszóval valami űz unalmasságot,

     Találhatni ebben egész mulatságot,

Melyekkel magamat midőn mulatgatom,

     Szívem buzgóságát elő nem adhatom,

Amellyel gerjedez tiszta indulatja,

     S hálaadó füstje már az eget hatja.

Mert ki küldte? Küldé ezt egy ismeretlen,

     Őtet nem tisztelnem tehát lehetetlen!

Úgy, de szívem módját nem tudja fellelni,

     Mint kell ilyen jó szívű hazafit tisztelni!

Kivel a szerencse még szembe nem hozott,

     Mégis már két ízben nekem adakozott

Bár noha mind rangja, mind ritka érdeme

     Sokkal nagyobb, mintsem reám nézzen szeme.

Mit mondok? A nagyság nem szül kevélységet,

     Kis szívben láthatjuk ezen csekélységet!

A nagy szív mindenkor annál barátságosabb,

     Érdeme és rangja mennél méltóságosabb.

Kevélység mindenkor alacsonyság jele,

     Ha nincs egyéb érdem, azt pótolja vele.

Nem alacsonyítja hát, Uram, érdemed,

     Hogy egy méltatlanra veted nyájas szemed!

Sőt, nevedet a jó szív az égig emeli,

     S azt a maradék is örökké tiszteli!

Én is szívességed soha nem felejtem,

     Sőt nevedet szívem közepébe rejtem.

Hol a szeretet tömjénjét égetvén,

     S mély tiszteletem is rá illatul vetvén,

Számodra áldozat oltárát emelek,

     Melyen, mint szűz Vesta, szüntelen tüzelek.

Ekként tiszta szívem gazdag indulatja

     Együgyüségemnek híját pótolhatja.

S ha nem viszonozhatom ezen szivességet,

     Hiszem, nem veted meg bennem a készséget.

THURÁNSZKI THERÉSIA kisasszonykának

utolsó tisztességére abban az esztendőben, melyben

TherézIa LeLkének kész Már nyVgoVása s Egének

     VIgaD örVLVe nagyon JézVsa VéLLe Vagyon

TherézIa VIg Vagy Már Kit JésVsI nyILt kebeLeL zár

     SzIVeD örök JegyesÜL ott szeretetre heVÜL

MB K.S-hez a debreceni Református Kollégiumba

S.A. Újhelyből, Szűz Havának 27-dikén, 1793.

SzIVVeL a’ hIV szIVet fogVán vonok Itt ahhoz IVet

     A’ kI arányja feLőL hIrt aDa nékeM eLöl

Néhai Tekintetes Bónis László Úr hideg hamvaira borulván

ekképpen kesereg M.B. Halak havának 27-dikén

HaMVa feLett ÜLVén s ÚrI Házát Igy KeserÜLVén

     SIrVa zokogD esetét, hogy LeVe boLtJa setét.

       Estvéli elmélkedés ó esztendő végső napján

Ím, az óesztendő oda van egészen,

     S halandóságomról tanúságot tészen,

És hathatós szóval némán is hirdeti,

     Hogy lesz életemnek így elenyészeti.

Valamint ez sebes repüléssel futott,

     Mindaddig, míg kimért határához jutott,

S immár teljességgel, fogytig elenyészett,

     Bezárta örökre ezt a napenyészet,

Valamint elmúlt, és megavult egészen.

     S előttünk már csak egy eltűnt árnyék lészen.

Úgy az én életem akármeddig nyúlik,

     Egyszer, mint az árnyék, elenyész és elmúlik,

S ezen változásnak elhagyván mezejét,

     Örökkévalóság váltja fel idejét.

Erről minden dolgok bizonyságot tesznek,

     Amelyek születnek, és viszont elenyésznek.

Amelyek forognak, mintegy kerekségben,

     A természetbeli tágas ürességben,

Melyek lévén mintegy szüntelen mozgással,

     Egymást ugyan hajtják sűrű változással.

Az egész változó természet kiáltja,

     Hogy életem napját halál éje váltja.

Tehát míg az idő el nem fut előlem,

     S a kívánt kegyelem el nincs zárva tőlem,

Addig kell az időt becsülni szüntelen,

     S élni azzal bölcsen, amely vagyon jelen!

Mivel amely elmúlt, vissza nem hozhatom,

     S ami jő, magamat azzal nem biztatom,

Mert a jövő magát nekem nem ígérte,

     A múlt pedig végét a semmiben érte,

Érette törődni immár haszontalan,

     A jövendő pedig igen bizonytalan.

Óh, Istenem! Taníts meg élnem az idővel,

     De nem az elmúlttal, s nem a jövendővel,

Hanem ezzel, amely jelen van most velem,

     Ebben ígértetett csupán a kegyelem!

Ebben kell szüntelen vigyázva strázsálni,

     S kevés napjaimat olyan bölcsen számlálni,

Hogy a bizonytalan óra, ha lész jelen,

     S ha éjfélkor esik kiáltás hirtelen.

Tehát én is, mint a szüzek közt a bölcsek,

     Lámpásomba jókor elég olajat töltsek.

S szüntelen vigyázva lévén nagy reménnyel,

     Az örömbe jussak a várt vőlegénnyel!

     Újesztendő első napi elmélkedés

Örvendetes reggel! Tehát beköszöntél,

     S megújult szívemben új örömöt öntél!

Az Úr jókedvének idejét jelented,

     S érzékeny szívemet munkára serkented,

Hogy elmélkedéshez új erővel fogjon,

     S a mennyei sugár benne úgy ragyogjon,

Hogy az igazságot ne csak felkeresse,

     Ne csak mások előtt fennszóval hirdesse,

Hanem abból maga vegyen épületet,

     S lánggal égjen benne a munkaszeretet,

Hogy a cselekedettel hitem bizonyítsam,

     S az együgyübbeket példával tanítsam.

Mivel Uram! Uram! Ha csak ezt kiáltom,

     S gonosz szokásomat jóval fel nem váltom,

Sőt a kegyességet tartván csak szóban,

     Semmit sem igyekszem épülni a jóba.

Jézus! Tudományod bár fennen hirdetem,

     De ha lábaidnak nyomát nem követem,

Sőt mint száj-keresztyén, csak mutogatásból

     Kevélyen kérkedve szólok az Írásból,

De megvetvén annak királyi törvényét,

     Csak az álnokságnak tapodom ösvényét.

A végső szükségben, ha unszollak és kérlek,

     Ezt feleled nékem, bizony nem ismerlek!

Tehát az ó embert, adjad, hogy levessem,

     S az ó esztendővel együtt eltemessem,

Felöltöztessem pedig az újat helyébe,

     S a te életednek nézvén tükörébe,

Igyekezzek hágni lábaid nyomába,

     S csak egy órácskát is ne töltsek hiába,

Melyre áldott lelked fejedelmet adjon,

     S e világ pusztáján magamba ne hagyjon,

Sőt, mindenkor nyújtson igazgató kezet,

     Tudom, boldog véget érek, ha ő vezet!

*                                     *

         *

Ím, az ó esztendő a semmibe szállott,

     Amelyet követvén az új előállott,

Befutott már amaz örök éjszakába,

     Ez pedig siet, és hág annak a nyomába.

Hogy így egymást űzvén, mintegy kerekségben,

     Visszaszaladjanak ama sötétségbe,

Melyből a Teremtő őket kiszólítá,

     S mint futó postákat, pályára állítá,

Hogy az ember éltét, és az időket mérjék,

     S szél szárnyain egymást repülve kísérjék,

S meg nem állapodván senki kérésére,

     Hajtsák a dolgokat egyenként végére.

Az idő hát nekünk legbecsesebb kincsünk,

     Méltó hát, hogy erre szemesen tekintsünk!

Mert egész világon sem veszünk egy napot,

     S vissza nem hozhatjuk többé a tegnapot.

Nem kell halasztgatni hát megtérésünket,

     Mert az idő elhagy véletlen bennünket:

Bíztatni magunkat vele haszontalan,

     Mert a holnapi nap igen bizonytalan.

Óh, Istenem! Taníts élnem az idővel,

     Hogy meg ne sirassam sorsomat idővel!

Születésemet is hogy meg ne átkozzam,

     És kétségbe esvén azt ne kiáltozzam:

Hogy bárcsak a hegyek reám szakadnának,

     S örök sötétséggel elborítanának,

Avagy elenyészne örökre lételem,

     Ha nem adatik már meg tűrő kegyelem!

Intsen meg mostan is az esztendő kezdet,

     Mely kimért pályáján futni vígan kezdett,

Emlékeztessen meg ennek első napja,

     Hogy el fog enyészni itt életem napja,

S felderül számomra olyan újesztendő,

     Amellyet fel nem vált már semmi jövendő.

Az Idő minekünk legbölcsebb mesterünk,

     Világba behozó, és kivivő szekerünk:

Most behoz bennünket világ piacára,

     Mintegy kiállítván a játszó scénára,

Ezer változáson által szalad velünk,

     Mivel itt állandó örömet nem lelünk,

Szinte hírünk nélkül ragad végünk felé,

     S mikor azt meglátjuk, elbámulunk belé.

Változtat szüntelen mondenféle rendet,

     Soha egy bölcs szív is néki nem örvendett.

Mivel tudja, hogy ő most jövén, már szalad,

     S a következőnek bennünket általad.

Amely bizonytalan, és előre nem látszó,

     Újabb és újabb scénat szemlél itt a játszó.

Újul az esztendő, de viszont ó leszen,

     Magára meg avult, komor köntöst veszen,

S olyan újesztendő végpontjára érünk,

     Mindig örvendetesebb újesztendőt kérünk.

Az elmúltat mindig mondjuk szomorúnak,

     Mivel fészke vala az ezerféle búnak.

S ha valamely örömsugárt ragyogtat,

     Azt búval keveri, és bennünket úgy oktat:

Hogy ne keressünk itt olyan boldogságot,

     Mely mindenben ígér, és nyújt is valóságot!

Ilyen boldogságot itt éppen nem lelünk,

     Ehelyett csak tündér árnyékot ölelünk,

Melyhez legforróbban midőn ragaszkodunk,

     Akkor tűnik el, és vele mintegy csak álmodunk.

Amit nagy munkával hajtunk, ha elérjük,

     Arra méltatlanként mindjárt megismerjük,

Hogy érette annyi fáradságot tettünk,

     S felunjuk mi azt, mihelyt ura lettünk!

Egyszóval valamit tapasztalunk és látunk,

     Nincsen e világon tulajdon sajátunk.

A barátság szülhet talán boldogságot,

     De ez sem igérhet olyan állandóságot,

Hogy elvesztésétől ne lehetne félnünk,

     Sőt, nagy vigyázással kell ezzel is élnünk!

Mert kik legnyájasban barátkoznak velünk,

     Sokszor azok miatt vérez ki kebelünk!

Aki ma úgy látszik, hogy szíves barátunk,

     Holnap abban egy fő ellenséget látunk.

A nyájas szín sokszor olyan szívet takar,

     Amely alattomban nekünk veszélyt akar.

S ha már az ilyennek megnyílik kebelünk,

     Jó barát képében egy gyilkost tisztelünk,

Ki midőn leginkább látszik hízelkedni,

     Akkor kész vesztünkre titkon törekedni.

Itten is az idő nyitja fel szemünket,

     Ez tesz vigyázókká és bölcsekké bennünet,

Hogy a barátsággal tartózkodva éljünk,

     Mérges gyümölcsétől hogy annak ne féljünk.

Tanuljuk meg tehát az időt becsülni,

     Így ez bár sebesen fog tőlünk elrepülni,

De minket mindenkor bölcsebbekké teszen,

     S nekünk a halál is rémítő nem leszen,

Sőt, mint hű barátunk, nyújtván nyájas kezet,

     A halandóságból új életre vezet!

*                             *

                *

Ím, az újesztendő, mosolygó orcával,

     Derül reám nézve, és kérkedik magával.

S mindazoknál többet láttatik ígérni

     Nekem, mellyeket már volt szerencsém érni.

Tizenötször újult az esztendő képe,

     S annyiszor örvendett neki a föld népe,

Míg én a setétben ülvén kesergettem,

     S új örömesztendőt nem is reménylettem.

Ím, a múlt esztendő deríté fel végre

     Nem remélt, de kívánt napomat az égre,

Mely ezer ragyogó sugárt reám onta,

     S iszonyú gyászából szívemet kivonta,

Már most olyan kívánt újesztendőt értem,

     Az ég kincses háza melyben megnyílt értem.

S gazdag áldásából olyan jókat nyertem,

     Amilyeket eddig még kérni se mertem!

Öröm esztendő hát ez énreám nézve,

     Melyen az áldások meg vannak tetézve.

Kedves jubileum: szabadság ideje,

     Rabságom felváltó, kívánt esztendeje.

Így hízelkedik ez nekem minden jóval,

     Beköszönvén hozzám örvendetes szóval,

Az Úr jókedvének jeleit kiáltja,

     S mondja, hogy gyászomat már víg öröm váltja.

De hogy higgyek neki, bár örömet színez,

     Könnyen megeshet, hogy olyan csalárd szín ez,

Mely az ínséget és bút előttem elrejti,

     S mikor nem is vélném, lárváját elejti.

Akkor veszem észbe magam, de későre,

     Ha reá találok a bánat kútfőre,

Akkor látom, midőn már ő messze szalad,

     Hogy ezer ínség van a nyájas szín alatt!

Óh, Isten! Taníts hát vigyázni szüntelen,

     S becsülni az időt, amely vagyon jelen!

Egy órát se töltsek, adjad, haszontalan!

     S ne reménykedjem abban, amely bizonytalan!

Adj szívet jótéted megismerésére,

     És a boldogságnak elviselésére,

Mivel a boldogság könnyen megvakíthat,

     S a veszedelemre tágas utat nyithat.

Adjad hát, hogy szívem tebenned örüljön,

     Hogy vétkes örömöm bánatot ne szüljön!

Adjad, hogy ez legyen főbb gyönyörűségem,

     Hogy te veled vagyon lelki békességem!

Őrizzem a tiszta lelkiismeretet,

     Fő címerem legyen a munkás szeretet,

Mely lobogva égjen hozzád, legfőbb jómhoz,

     S te utánad minden emberbarátomhoz,

Úgy, hogy soha senkit, tudva, meg ne sértsek,

     Magamról másoknak együgyübben értsek,

Egyszóval életem tiszta tükör legyen,

     És abból szent neved dicsőséget vegyen.

Így fogok számlálni boldog jövendőket,

     Áldással koronás víg új esztendőket,

Melyek új örömet kóstoltatnak velem,

     S nem lesz unalmamra és terhemre létem.

Sőt, megelégedvén javával az Égnek,

     Kútfeje lesz szívem olyan gyönyörűségnek,

Melyek folyamata el nem apad soha,

     Bár a szerencse lesz hozzám mostoha,

Mivel eredetét nem a mulandótól

     Veszi, hanem ama véghetetlen jótól.

Az örökkévaló lévén gazdag részem,

     Minden gondjaimat kebelébe teszen.

Így akármely idő közelíti végem,

     A halál is leszen kívánt nyereségem.

Nagy Méltóságú Báró Orczi József őnagyságának, mint Ns Vármegyénk főispánjának, legelőször  közénk tett érkezésekor

SzIVeM Eget VIVan ezer álDást orCzIra kIVan VonnI

kIt a’ szeretet hIV kebeLönkbe Letett

Mikor a fiamat a kollégiumba vittem

Az a természeti ösztön valójában

     Bele van oltatva minden hű anyába,

Hogy szívének majd legforróbb indulatja

     Odanéz, hogy boldog lehessen magzatja!

De mivel olyan vak itten a szeretet,

     Mint az ifjú szívben, mely megigéztetett,

Mely megigéztetett valamely szépségtől,

     Szeret ő, de nem kérd tanácsot az Égtől.

Nem kérdi, hogy vajon tárgya szerelmének

     Adománya lesz-e az Ég jó kedvének?

Vagy pedig lesz buzgó haragjának jele,

     Kiben mérges kígyót fogad be kebele?

De ő képzelődni sem kíván affelől,

     Vajon e kedves kép nem undok-e belől,

Hanem vakon mégis szeret olyan hevesen,

     Hogy szeretetében nincs, aki gátat vessen!

Megutálván a sok ellenvetéseket,

     Hogy célját elérje, megtesz mindeneket,

Bár nem ismeri azt, jó-e teljességgel,

     Még is siet reá, teljes tehetséggel.

A vétket és a virtust nem akarja mérni,

     Sőt kész a hibát is virtusnak ismerni,

Befedvén szemeit szíve egy bálványa,

     Minden kedvét annak áldozni kívánja:

Noha gyakran olyan nagy az ilyen vak szeretet,

     Abból oly gyűlölség lesz, avégre született!

Sok, melynél forróbban ilyen célját kívánta,

     Annál dühösebb lesz haragja iránta,

Mihelyt megismeri belső valóságát,

     Kárhoztatni fogja maga is vakságát,

Mert az idő végre felnyitván a szemet,

     Ismertetni szokta az igaz érdemet.

Ilyen vak szeretet bírja az anyákat,

     Mely szép színnel adják elő a hibákat,

Úgyhogy magzatjokat sokan úgy szeretik,

     Hogy maguk megfojtják, addig ölegetik,

Kívánják bár őket boldogokká tenni,

     De vak szeretetük nem tud merre menni,

Mely a valóságot, midőn meg nem leli,

     A helyett a tündér árnyékot öleli,

Mely az értelemnek nagy romlottságából

     Következik és a szív ostobaságából.

Hogy tehát ne essem ilyen vak szerelembe,

     S magzatimat meg ne fojtsam heves ölemben,

Hogy ne tartóztassam azok boldogságát,

     S ne homályosítsam értelmük világát,

Anyai keblemből őket kibocsátom,

     Tehetetlenségemet mert magam jól látom.

Jól tudom, hogy őket, ha hozzám ölelem,

     Csak tudatlanságban neveli kebelem,

Mivel nincsen arra erőm teljességgel,

     Hogy ékesíthessem őket bölcsességgel.

Azért most közelebb egyet Minervának

     Ajánlok, ama bölcs és kegyes anyának,

Méltó tisztelettel borulván lábához,

     Hogy nyújtsa szerelmét egy ilyen bús árvához!

Árva ez, mivel őt atya nem nevelte,

     Egy gyenge váll eddig terhüket emelte.

Emelte, de immár nem tud előbbre menni,

     Hogy tudhatná őket boldogokká tenni!

Azért ajánlja hát által ez anyának,

Hogy nevelje és tartsa őt immár fiának.

Engedje, hogy töltse ölében idejét,

     Ne kímélje tőle a bölcsesség tejét:

Ki hogyha eredett galagonya tőből,

     De szelíd olajág lesz e vad vesszőből,

Mivel vad tövéről már az Úr leszelé,

     Ama szelíd olajfába oltván belé.

Óh, nyisd meg hát ennek, Minervám, kebeled!

     Tudom, hogy boldog lesz, ha bölcsen neveled!

Tudom, futva megyen a legjobb cél felé,

     Ha anyai kezed vezeti őt elé!

Lábaid csókolván tehát Sámueled,

     Minden nehézséget kész eltűrni veled.

Én pedig ostromlám iránta szívedet,

     Anyának választlak helyettem tégedet

Ez egynek, míg ismét megnyitván kebeled,

     Kis testvéreit is magadhoz öleled.

A tavasz

Midőn a víg tavasz már kinyilatkozott,

     S a gyönyörűséggel mintegy kínálkozott

Az érzékeny szívnek, mivel mindenfelől

     A természet legszebb színekben áll elő.

Egy igen szép estvén történetesen kellett

     Járkálnom a mezőn, egy folyóvíz mellett:

Eltévedt marhámat kerestem búsongva,

     Szinte kifáradtam fel és alá bolyongva.

De a szép természet reám úgy vigyorgott,

     Hogy marhám majd végre eszembe se forgott!

Mert minden plántácska reám úgy nevetett,

     Hogy szívemen a bú erőt nem vehetett,

Sőt, széjjeltekintvén a zöldült mezőre,

     Lelt érzékeny szívem olyan öröm kútfőre,

Mellyel sok ideig magamat mulattam,

     S elmélkedéseimet ilyen renddel folytattam:

Ím, a természetnek mosolyog szépsége,

S a nyíló tavasznak újít kedvessége,

Az újult mezőre mihelyest kilépek,

     A kincses természet munkái mily szépek:

Mint gyenge csecsemők, nevetnek a plánták,

     Téli ruhájukat melyek már elhányták,

Kik a föld gyomrában eddig szinte halva,

     Elrejtezve voltak, télben mélyen alva.

De már halálukat újult élet váltja,

     S ki-ki a Teremtő nagyságát kiáltja!

Némán is hallatik ékesen szólásuk,

     S szívem fenekéig béhat tanításuk.

Mely méltó hát nékem ezekkel beszélnem,

     S bennük a Teremtő csudáit szemlélnem,

Egyszersmind tulajdon magamba betérnem,

     S létem mivoltát ezekből ismernem,

Úgy tetszik, hogy ezek nekem azt hirdetik:

     Hogy az én testem is bár eltemettetik,

De létem azzal semmivé nem leszen,

     Sőt magára egykor újult formát veszen!

Mivelhogy a plánták végként el nem vesznek,

     Sőt minden tavasszal új életet vesznek.

Hogy veszne el az Ég legcsudább remeke,

     A pornak töredék, de lelkes gyereke?

Ki a természetnek titkait vizsgálta,

     S a világot mintegy újonnan formálta,

Ki az eget-földet botjával bemérte,

     S az égi tüzeket eszével felérte,

Ki egy gondolkodó bölcs valóság vala,

     S kimívelődött a természet általa,

Akiért az egész világ teremtetett,

     S aki mindeneknek urává tétetett.

Kinek aTeremtő a maga lelkéből

     Szakasztván, részt adott nagy bölcsességéből!

Ez, mondom, mi módon veszne el végképpen,

     Alábbvaló lévén a plántáknál éppen?

Sőt: inkább, mint a mag, elvettetik teste

     A halálban, midőn elérkezik az este,

S megrothadásra száll a föld porába,

     De majd fog öltözni egy nap új formába,

És ki fog kelni a rothadás méhéből,

     S új ház lesz a rég halt töredékéből!

Az újult természet nekünk ezt hirdeti,

     Hogy lesz a halálnak majd elenyészeti,

S mint ahogy a plánták, fogytával a télnek,

     Úgy az emberek is a földből felkelnek,

Felkelnek s örökké élni meg nem szünnek,

     Kiveszvén belőlük gyökere a bűnnek.

De visszatérek a szép természetre,

     S a mindent újító vidám kikeletre.

Midőn megtekintem ennek nyílt kebelét,

     Egy bölcs hatalomnak szemlélem meglétét,

S ama jó Teremtőt képzelem ezekben,

     Nagyságát imádom minden kis füvekben.

Milyen nagy a Teremtő minden munkájában!

     Milyen bölcs az időknek igazgatásában!

Csak most kelénk által a szomorú telet,

     S ímé, megújított mindent a kikelet!

Az egész természet víg színbe öltözött,

     Zengnek a madárkák a faágak között,

Melyek elragadván a gyönyörűségig,

     Érzékeny szívemet emelik az Égig.

Vigyázó szemeim amerre tekintenek,

     A füvek és virágok dicséretre intenek.

Milyen kedves zúgással ballag e folyamat,

     Melynek partján mostan mulatom magamat!

Amelynek habjai gyöngyökkel ragyognak,

     S az apró köveken susogva folydognak.

Mellette pedig Flóra lépegetett,

     S minden nyomaiba virágot ültetett,

Kiket az esthajnal láttat frissülni,

     Mintha szépségüket akarná növelni,

Kiknek gyönyörködtet vidám tekintetük,

     S jó illatú balzsam édes lehelletük.

Mivel majd elzárja az éj a szép színeket,

     Mintha fitogtatni kívánnák ezeket:

Ki-ki szomszédjának, úgy tetszik, azt súgja,

     Milyen édesen nevet rá a Nap huga,

Ki pirosló színnel most kezdi futását,

     S szinte kettőzteti szíve ragyogását.

Bátyja utána siet, ki nyugodni tére,

     S őt hagyta az Égnek megszépítésére.

Oh, te szűz istenné! Nézz le trónusodból,

     Nyújts sötét szívemnek gyenge világodból:

Hogy igazán festvén a szép természetet,

     A bölcs Teremtőnek tegyek tiszteletet!

De a csordák és nyájak mennek hazafelé,

     Fújja Titir sípját, zeng a mező belé.

A madárkák zengenek esti éneket,

     S éjjeli nyugvásra keresik fészküket.

Az ékes virágok előlem eltűnnek,

     Mulattatni tovább színükkel megszűnnek.

A mozgó természet készül szunnyadozni,

     S a fáradt munkásnak pihenést okozni.

Immár a munkások haza takarodtak,

     Sőt némelyek talán már le is nyugodtak,

Hintvén szemükre Morfeus mákjait,

     Ki-ki pihentetni kívánja tagjait.

Az égi tüzeknek ragyogása játszik,

     Az álom istene uralkodni látszik.

Talán csak én vagyok már házamon kívül,

     Senki körülöttem nincs Istenen kívül.

De nem közelíthet hozzám a félelem,

     Nagyon bátor szívem, mivel Isten velem!

Óh, mely igen szépek most a tiszta egek!

     Eltávozván róluk a ködök és fellegek,

Az elszórt csillagok ragyogva tüzelnek,

     Az érzékeny szívekben világot lövelnek,

Azt a Teremtőhöz mintegy felemelik,

     Mely mély tisztelettel az iránt betelik:

Aki az egeket így kiterjesztette,

     És azt csillagokkal mintegy bevetette,

Hogy ezek hordoznák az idők mértékét.

     S minden egek fölé helyeztette székét,

S dicső trónusából úgy nézi ezeket,

     Mint semmiben úszó, apró porszemeket,

Kiket a semmiből szólított ki régen,

     Hogy az ő tetszését kövessék az égen!

Érzékeny szívemet ezek mintegy szívják

     Őhozzá, és csodáit magasztalni hívják:

Hatalmas Teremtő! Te vagy az én részem,

     Csekély tiszteletem lábaidhoz tészem!

Ne utáld szívemnek hát erőlködését,

     Sőt kedveljed nyelvem gyenge rebegését!

Tudom, hogy nem méltó hozzád tiszteletem,

     Mivel bűneimet le nem vetkezhetem,

De buzogván szívem tiszteleted végett,

     Kérlek, szándékomban te adj tehetséget!

S vedd jó néven tőlem, amit erőd mível,

     Kegyelmed dolgozván ez erőtlen szívvel,

Így dicső nevednek tiszteletet tészek,

     S hirdetem nagyságod, míg el nem enyészek!

A tavasz 2. – Más, ugyanarról

Óh, mily kedves mosolygásod

     Kellemetes kikelet,

Gyengén hangzó suhogásod

     Elűzvén a mord telet.

Mintegy új életet szültél

     A mezők holt hantjain,

Mihelyest elő repültél

     A déli szél szárnyain.

Milyen kedvesen illatoznak

     A fák s egyéb virágok,

Teljes örömet okoznak

     A tavaszi újságok!

Milyen kedves csergéssel ered

     E víz a kavicsokon:

Talán Diánna itt fered

     A nyári napokon.

Talán magát itt mulatja

     A mosolygó nimfákkal,

Barátsággal itt folytatja

     A három Gráciákkal.

De nem uszít rám agarat,

     Bár őt fürödve lelem,

Mint Acteont, meg nem marat

     Engem, mert őt tisztelem.

Óh, nem, ez a szűz istenné,

     Sőt szeret valójában,

Rajtam e bosszút nem tenné,

     Mert nevelt sátorában!

Tehát e folyamat körül

     Sétálok tetszésemre,

Újult szívem vígan örül,

     S nem tör gonosz a fejemre.

E víznek két oldalát

     A természet ruházta,

Bársonnyal fedett hantjait

     Flóra keze cifrázta,

Mert a két melléke körül

     Nimfák itt játszadoznak.

Pán a sípját kedvére fújja

     Alá és fel a térségen,

Már ballag tanyája felé

     S egyengeti dudáját,

Ugyan zeng a mező belé,

     Úgy harsogja nótáját.

A Nap mosolygó arcával

     Érvén nyugvó idejét,

Gyengén habzó sugarával

     Hinti a hegy tetejét.

A madarak fújják neki

     Esti nótájukat,

S az egész mező vidéki

     Echozzák víg szavukat.

Már az estvéli szürkület

     A napnyugtát követvén,

Pihen az egész kerület

     A munkát megszüntetvén.

Pán bekísérte csordáját

     S eltakarítja tejét,

Titir is bezárta nyáját,

     S álomra hajtja fejét,

A madárkák elmondották

     A cserény közt a magukét,

A Hold ezüst trónusából

     A földre lenézeget,

Vévén bátyja világából,

     Ékesíti az eget.

Csak pislog apróbb tüzével

     A csillagos ég boltja,

Mivel ez teljes fényivel

     Őket mintegy eloltja.

Az egész mozgó természet

     Szépen elcsendesedett,

Mivel a Nap elenyészett,

     Ez is elszenderedett.

De én örömmel csodálom

     E csendes kiességet,

Mert ebben is feltalálom

     A fő gyönyörűséget!

Nem sietek hazamenni,

     Mert ha nézem az eget,

Eszembe se jut pihenni,

     Magához úgy hiteget:

Számtalan tüzes sugárját

     Mintegy szívembe hinti,

Töltvén a buzgóság árját,

     Őt dicséretre intni.

A Teremtőhöz emelvén

     Őt e magányosságban,

Inti, hogy őtet tisztelvén

     Lépjen a magasságba:

E ragyogó grádicsokon

     Olyan utat keressen,

Hogy felül sokkal azokon

     Szent székéhez mehessen!

Égvén buzgó szeretettel

     Őt örömmel dicsérje,

És felhagyván most ez élettel,

     A véghetetlent mérje!

Vajha, tűzszárnyakat nyerne,

     Hogy magát felemelné,

Tudom, porban nem heverne,

     Sőt, az Urat tisztelné!

De csakhamar porba esik,

     S nem bírhatják szárnyai,

Mert sok ellenségei lesik,

     S igen gyengék lángjai!

Azért, Uram, munkáidban

     Mulatom most magamat,

S gyönyörködvén útjaidban,

Haza veszem utamat.

Most az éj gyönyörűséges:

     A komor tél eltűnvén,

Az én szívem is ilyen csendes,

     Benne a szélvész szűnvén.

Mit ezelőtt úgy szaggatott

     A legélesebb fájdalom,

Hogy majd mindent felforgatott

     Benne a bús unalom!

Eltűnvén minden reménye,

     Helyét nem lelte soha,

A tündér szerencse fénye

     Lévén hozzá mostoha,

Mint midőn a tél lefosztja

     A mezők csinosságát,

S rút fergetegekkel osztja

     Az idők komorságát.

Még az érzékeny szívek is

     Kevés gyönyörűséget

Találnak, mivel ezek is

     Elhagyják a térséget,

Mintegy bepecsételtetnek

     Az unalmas szobákba,

S kevés vidulást vehetnek

     A téli bús órákban.

Úgy fejemet elborítá

     A sok gyötrelem árja,

Míg szívemet lánca szorítá,

     S tartá tömlöce zárja.

De mint a nyíló tavasznak

     Mindenek megörülnek,

Kik télben mintegy elasznak,

     Most újulnak, zöldülnek:

Úgy szívem, ki már meghala

     Ínségem mord telében,

Egészen megújult vala,

     S feléledt örömében!

Már most gyönyörködve nézem

     Az újult természetet,

Örömem kedvvel tetézem,

     Mert nyertem új életet.

Vígan szemlélem folyásod

     Óh, te kies folyamat!

Örömre int suhogásod,

     Míg mulatom magamat.

Milyen kedvesen ingadozik

     Folyamatod, és szökellő

Habjaid közt játszadozik

     Gyengén a déli szellő.

A csendes éj palástjával

     Színed be nem takarta

A Nap huga víg arcával,

     Mert íme, világot tarta

Ezüst szekeréből, s reád

     Tekintget mosolyogva,

Ki habjaidra fényt leád,

     Hogy játsszanak suhogva:

Csillogó gyöngyök cikáznak

     A szikrázó habokon,

Kik kedvük szerint futkosnak

     Az apró kavicsokon.

De két melléked tarkáját

     Már az éj befedte,

Mivel zöldellő cifráját

     Csak a napfény hímezte.

Gyengén nyíló személyükben

     A Nap sugára játszott,

Mely különböző színekben

     Őket formálni látszott.

De a Nap nem bánván velük,

     Elrejtették magukat,

Noha most is nyílt kebelük

     Hint kedves illatokat,

Mellyel örömre serkentik

     Másként is víg szívemet,

Úgy tetszik, ők is jelentik

     Gyászból újult kedvemet:

Mert, mint ő, meghalva voltak,

     Míg tartott a tél fagya,

Úgy víg képzésim meghaltak,

     Míg a gyász el nem hagya.

De mostmár kiderült fényem,

     Kinyílt kívánt tavaszom,

Feléledt megholt reményem,

     S bú tüzében nem aszom!

A kiderült szép egeknek

     Mosolygó ábrázatja

Az ilyen megújult szíveknek

     Élő képét mutatja.

Az egész megújult természet

Képzelteti sorsomat,

Mind napkelet, és mind enyészet

     Növeli vígságomat.

Szívem a felhőkig repül

     A szabadság szárnyain,

Zokogva gyászában nem ül

     Reménye dűlt hantjain,

Mert az erőszak házából

     Immár kiszabadula,

Kifejtőzött rabláncából,

     Vagyis lehullott az róla:

A legédesebb örömnek

     Kóstolgatja nektárját,

Mivel az ég tömlöcömnek

     Feltörte kemény zárját.

De mennyire elragadták

     Szívemet képzeléseim!

Már minden álomra menvén,

     Csak a Teremtő velem,

Hát szívem gondolja pihenvén,

     Időm neki szentelem,

Őtet nézem magam körül

     E csendes hallgatásban!

Szívem csak őbenne örül,

     S nem is lel nyugtot másban!

Távol tőlem a félelem,

     Hogy ím, egyedül vagyok,

Mert Isten jár és mulat velem,

     Kit én is el nem hagyok.

Sőt: karjaira bocsátom

     Nyugodni is fejemet,

Atyai szárnyait látom,

     Mint fedeznek engemet….

Azért immár hazamegyek,

Uram, te bírj engemet!

Adjad, végig tied legyek,

     S takargassad fejemet!

T. Kármán József úrról, ki az Istennel való társalkodást

fordította magyarra

Kármán József Uram! Óh, milyen drága művel,

     Tiszteled a magyart, ha olvassa szívvel!

Tanítván Istennel őtet barátkozni,

     Mind reggel, mind estve mennyben mulatozni,

Az élet unalmiait ekként megutálni,

     S még az ínségben is örömet találni.                

Számlálni nagy bölcsen kevés napjainkat,

     Isten tetszésére bízni dolgainkat.

Ekképpen sietni óhajtott célunkra,

     Szemesen vigyázván mindenkor magunkra.

Boldog Haza, ki ilyen bölcs fiakat szülhet,

     Akiknek szárnyain egekig repülhet!

Éljenek hát ezek nemzetünk javára,

     Soha jó hírüknek ne legyen határa!

                 Tekintetes Péczelihez

Péczeli! Tisztellek, valamíg e testben lehelek,

     És neved emlegetem, s szívem ölébe vetem.

Nemzeti nyelvednek vagy csillaga, dísze nemednek:

     Kincset felfedezed, fáradoz ebben kezed.

A tudomány zárját kinyitád, s ide hoztad el árját,

     Más néptől is, azért már neved égre felért.

Általad ismerem, mi Zayr, és te vagy ugye vezérem

     Párizsi lárma felé, kit nagy eszed hoz elém.

Hervay sírhalmit kihozád, és Young éjjeli siralmát,

     Mely kebelembe ha megy, mennyei tűzzel elegy,

Gyújtja sebességgel, hogy frigyet vessen az Éggel,

     Mert a földön, amire vágy, az csupa hóhalom, úgy

Itt állandó nincs. Az Egekben van olyan igaz kincs,

     Mely maradandó lesz, soha meg sem avul.

Itt nem is ismerlek, de hiszem, hogy Egekbe, ha térek,

     Szívem örömbe merül, hol veled összekerül:

Hol koronát veszünk és nyájas szerelembe mi leszünk,

     S zengeni fog citeránk, dúl öröm árja reánk.

Ilyen gyönyörűséggel legelem bús szívemet eléggel,

     Habja, ha felkeverül, és búk özönébe merül:

Hogy sok ezer szentek, kik Jézus elébe bementek,

     Majd örömöm nevelik, s ottan panaszom letelik.

Bátor azért vegzáld a fejem, asszonyi mívemet utáld,

     Lássad, akár kinevesd, vagy szemétre kivesd.

Nincs is az érdemnek helye benne, az asszonyi nemnek

     Műve, tudása galibás: hát ne csodáld, ha hibás!

Én ugyan azt mondom (te feleld bár: erre mi gondom?)

     Sőt: gyönyörű remeked szép koszorúd ma neked!

Híred azért nőjjön, szíved soha búba ne főjön!

     Élj gyönyörü napokat, szívnyugalomban sokat:

Nemzeted építsed, tudománnyal az égbe repítsed,

     S híred nem hogy enyész, sőt, neved áldva tenyész:

Holtod után néked tétessen le a Mennybe széked

     Jézus jobbja felől, angyali karban belől.

Így kinyitá szívét Molnár Borbála, ki művét,

     Péczeli, közli veled és ebben kifestve leled.    

                             Young

Young! Éjszakáidba tekintek belé,

     Csodálom, mely igen röpülsz az Ég felé!

Felséges eszednek alig vagyon párja,

     Mely az Ég mélységeit repülve bejárja,

Hol ott a Teremtő csudáit szemlélvén

     A harmadik égbe mintegy felhágsz élvén,

Gyakran általszökvén az idő határait,

     Nézed a jövendő dicsőség sugárait,

Mely miatt munkáid olyan felségesek,

     Hogy azok mennyei erővel teljesek!

De ímé, a bánat téged is üldözött,

     Nagylelkű Young! Te is nyögtél árja között!

Nem csuda hát, ha én úszom özönében,

     Ki csak árnyék vagyok ilyen nagy szív helyében!

Batsányi János Úrhoz, ki egy Barátomtól szomorú verset

küldött a maga történetéről

Új örömet vegyen szíved, s kegyelem vele legyen,

     S élj, kivel a szeretett Múzsa kötélbe vetett!

Virtusa szívednek von tiszteletére nevednek:

     Hát valamíg mozgok, róla beszélni fogok.

Batsányi János Úr! Virtusos nagy szíved

     Tisztelem, nagy becsben tartván küldött műved,

Mely szelídségednek eleven példáját

     Terjeszti előmbe, és virtusaid summáját!

Nagy virtus embernek önmagát ismerni,

     S tulajdon érdemét igaz fontban mérni!

Megvallom: ebben áll az igaz bölcsesség,

     Csak ennek barátja a tiszta kegyesség,

Mely a nagy rendekben csudára méltónak

     Tartatik, mint fejér tolla a hollónak.

De mivel te benned bő mértékét lelem,

     Azért neved annál méltábban tisztelem!

Bizony nem nyer tőlem ilyen tiszeletet,

     Bár légyen valaki gróf ágyból született!

Belső tiszteletét szívemnek nem veszi,

     Ha őt rá a virtus méltóvá nem teszi:

Mivel ezt, juss szerint, csak a virtus bírja,

     Mely a te nevedet már szívembe írja!

Mert úgy tetszik, benned olyan virtust csodálok,

     Melyet magasztalni szókat nem találok:

Ím, alacsony sorsom és ismeretlenségem

     Meg nem tartóztatott, sem gyászos ínségem,

Hanem velem közléd oly gyönyörű műved,

     Mely ölembe festi néha vérzett szíved!

Tudván, hogy nem tesz az senkit csekélyebb sorba,

     Ha a nyomorulthoz lehajlik a porba.

Meggondolván, hogy én bár a porban sírok,

     De azért emberi lelket és testet bírok,

S az Úr bölcs kezének én is vagyok sárja,

     Bár pokolig nyomott a gyötrelem árja.

Azért nyújtád nekem elméd szüleményét,

     Nem nézvén ínségem habozó ösvényét,

Mely ajándékodra bár nincsen érdemem,

     De örülök, hogy azt szemlélheti szemem:

Kit előttem tartván varró asztalkámon,

     Gyakran elolvasok, ha ülök munkámon.

S minthogy abban szívem balsorsát képzelem,

     Minden sorát szíves könnyekkel tisztelem!

Viszont magát szívem azzal vigasztalja,

     Hogyha a sors az ilyen nagy szívet is csalja,

Nem csoda, hogy az ilyen árnyékot meggyőzi,

     És legszörnyebb ínség heves kohója főzi!

Mivel amit szívem itt észbe vehetett,

     Szívedet is bírta fájdalom és szeretet:

Úgy van! - - óhajtotta egy Kegyesnek szívét,

     De nem bírhatá azt, mint tulajdon hívét.

Az én szívemnek is ez volt az ő ügye,

     Elzáratott attól, akihez volt frigye.

Frigye, mert igazabb frigy a tiszta szeretet,

     Mint az a lánc, melyet a pap a szívre tett.

Hát legszomorúbbnak magam nem képzelem,

     Ha ilyen nagy szívet is meghat a gyötrelem!

Nem én vagyok az első a sok síró között,

     Mert a Batsányi úr szeme is ködözött,

Kinek méltó becsben tartván küldött művedet,

     Szívemen viselem virtusos nagy szívedet,

Legkisebb szolgálód, bár a porban fekszem,

     Nevedet tisztelni holtomig igyekszem!

Nyolcadik válaszlevél

(Sátoraljaújhely, Bika havának 4-én, 1794.)

Barátom! Irántam ne légy érzéketlen,

     Ne vádolj restséggel olyan kíméletlen!

Késő válaszomnak nem restségem az oka,

     Higgyed, hanem inkább gondjaimnak foka!

Tudod azt, hogy élek kétkezi munkával,

     Mindenik nap terhét rámhozza magával.

A teherviselésben nincsen segítségem,

     S felejteti velem az írást szükségem.

Élelmem keresni, ha nem igyekezem,

     Szegény háznépemmel, higgyed, megéhezem,

Ám sokszor mulasztom foglalatosságom,

     Hogy bizonyíthassam szíves barátságom.

De mivel még abból hasznot nem vehetek,

     Kézi munka nélkül éppen nem élhetek.

A csendes éjt sokszor nappalnak csinálom,

     Az írás idejét csak abban találom.

A munka késlelteti tehát válaszomat,

     Mellyel, amint írod, sértem barátomat.

Néha felesek is nálam a levelek,

     Úgy, hogy válaszolni időt alig lelek,

Arra unszol pedig a tiszta szeretet,

Hogy azok közt egy se legyen félrevetett.

Melyre nézve már én szüntelenül írnék,

     Ha olyan jövedelmű jószágocskával bírnék,

Amely élelmünkre valót behordana,

     És munkára házam gondja nem hajtana.

Azt mondod, hogy ebből dicséretet nyerek:

     Tisztelvén nagy rangú és bölcs szívű emberek!

Ritka ajándéka bizony ez az égnek,

     De nem segélője a házi szükségnek!

Tudom, hogy hasznom is lesz ebből idővel,

     De addig sem élhetünk puszta levegővel!

Ha magam nem fogok tehát iparkodni,

     Nem tartozik rólam senki gondoskodni.

Majd ha fáradságom hasznot is fog szülni,

     Úgy hiszem, fog gondom azáltal enyhülni.

Akkor nem hevernek majd nálam a levelek,

     Sőt: hív barátimnak egyszerre felelek!

De most, hidd el, Barátom, ezért nem érkezem,

     Mivel munkára is szükség vetni kezem!

Emellett most Kassán nyolc napot mulattam,

     S azalatt már három levéllel várattam,

Melyeken szemeim, hogy sorra bocsátám,

     A barátomét is azok között látám.

Azért, hogy utamból egyik nap megérkeztem,

     Másnap mindjárt sorban válaszolni kezdtem.

De egy nem várt csapás munkámtól felköltött,

     S szörnyü rémüléssel váratlan betöltött.

Mondják: rajtunk a tűz, melyen megijedtem,

     Rémültömben író-tollam elejtettem!

Magamon segíteni tőlem nem lehetett,

     Azt véltem, hogy a ház rajtam lángot vetett.

Ilyen reszketéssel tekinték kétfelé,

     S íme, udvarunkat a láng már eltelé,

Mivel kilenc házak tűzbe borulának,

     Kik legközelebb lévő szomszédim valának!

A tűz ugyan támadt a másik utcában,

     De a szél szerte-szórta hamarjában,

Úgy, hogy észrevenni majd alig lehetett

     A lármát, s már utcánk sorba lángot vetett.

Így az utca jobbrészt lett tűz prédájává,

     Az Úr haragjának hirtelen tárgyává.

Szegény házunk is volt a lángok közepette,

     Kit egy égi pais látatlan meglepett,

Mely a tűz erejét elvenni láttatott,

     Bár az egész udvar lángba boríttatott.

A szélvész a tüzet rászórta egészen,

     De az Úr megoltá, hogy az ne emésszen!

Hát, íme, Barátim futnak sietséggel

     A tűzön keresztül, de már csak olyan véggel,

Hogy a veszélytől, ha csak engemet, megmentsenek,

     S házunk dőlt falain én velem nyögjenek!

Hát látják szívüknek nagy bámulására,

     Hogy az Úr vigyázott árvája sorsára,

Azért bátorítván segédeim lettek,

     Isten után tűzből ezek kimentettek,

Kik a láng erejét maguk is alig állták,

     Mégis hogy ne féljek, szüntelen kiálták.

Úgy látszott, magukat a veszélyre elszánták,

     Még is barátnéjukat menteni kívánták.

Úgy hogy az irigység rám mord szemet vetett,

     Hogy ekként munkálta jómat a szeretet,

Minden csak annak fut, úgymond, oltalmára,

     Hogy lehetne a tűz már néki kárára,

Így csudául tévén megmaradásunkat,

     Az Úr oltalmazta ezekkel házunkat.

Erőtelen ésszel nem tudom fellelni,

     Mi módon kell nevét ilyen jóért tisztelni?

Szinte felgyúl szívem meggondolására,

     Hogy engem méltóvá tett nagy irgalmára:

Csodáját tetézvén rajtunk mások felett,

     Hogy békességünknek önként őrzője lett!

A VILÁG MEGISMERÉSÉRŐL

Barátom! Mint kelljen világot ismerni,

     Hogy azt lefesthessem, nem merem ígérni,

Mert ha körülnézem ennek szövevényét,

     Nehezen lelem fel az élet ösvényét.

Ha én arkangyali tüzes ésszel bírnék,

     E matériáról felségesen írnék.

De azt hirtelenül nem adhatom elő,

     Erőtelen ésszel mit értek effelől.

S nem reménylem: munkám, hogy célját elérje,

Hogy más is ez által világot ismerje.

Mivel amit szívem tud erről érteni,

     Elégtelen tollam azt is lefesteni,

Mert erre tágasabb idő kívántatna,

     Úgy elmélkedésem jobb renddel folyhatna.

Haszontalanság ezt szóval kommendálni:

     Világ szerelmétől, hogy meg kelljen válni.

Szükség felkeresni itt az igazságot,

     Szeretni és megvetni, ami teszi a világot.

Melyik az a világ, melyet meg kell vetnünk?

     Vagy mi a világban, mit nem kell szeretnünk?

Mert ha e látható világot vizsgálom,

     Nyilván szeretetre méltónak találom.

Méltónak találom, de nem ő magáért,

     Hanem szeretem ezt bölcs alkotójáért!

Mert ha e világra szemeim tekintenek,

     Mindenek örvendő bámulásra intenek.

Mi módon lehetne hát ezt megutálni,

     Melyben a Teremtőt lehet feltalálni?

Áll ez emberekből és elementumokból:

     Élő állatokból, fákból, virágokból,

Kik közül mindenik némán is azt mondja,

     Hogy egy bölcs felségnek vezérli őt gondja!

Melyik hát ezek közt, amit meg kell vetni?

     Mert az embereket tartozunk szeretni!

Hát amaz éltető és élő állatokat,

     Kik szolgálatunkra ajánlják magukat,

Vajon illendő-e gyűlölni és utálni?

     Bizony, itt a dolgot méltó megvizsgálni!

Lám ezek az Úrnak olyan díszes munkái,

     Melyek létének éneklő múzsái,

Így az a mindenség, amely világot teszen,

     Az utálat tárgya semmiként nem leszen!

Hol hát az a világ, melyet kell utálnunk?

     E szép világban kell azt feltalálnunk?

Szemesen kell itten magunkra vigyázni,

     Mert az Úr munkáit nem lehet alázni!

Sőt, ha a Teremtőt szeretjük magában,

     Csudálva nézzük őt minden munkájában!

De mihelyt ezeket magukért szeretjük,

     S a fő boldogságot miattuk megvetjük,

Már ekképpen bűnné válik a szeretet,

     Mely másként fő virtus és egektől született.

Már ekkor szívünkben olyan bálványt emelünk,

     Melyet Isten helyett tömjénnel tisztelünk:

Ennek templomává formálván szívünket,

     Ennek áldozzuk fel minden örömünket.

Amely szívben az ilyen bálvány széket talál,

     Azt szokta követni a kétszeres halál.

Azt szokták nevezni világ istenének,

     Mely bűnre csalója sok ember szívének!

Három istenasszonyt lehet hát képzelni

     Melyeket nem szabad szeretni és tisztelni.

Ezek a világban a bűn alkotási,

     S a megromlott szívnek mosolygó bálványi.

Tulajdon nevükről: szemnek bujasága,

     Élet kevélysége és testnek kívánsága.

Ezek azok, melyek reánk mosolyognak,

     Elrejtvén a horgot, mely által megfognak.

Mosolyog ezeknek akkor is orcájuk,

     Midőn keblünkbe mérget lehell szájuk:

E földön ígérnek ezek mennyországot,

     Hogy elhagyjuk azért a fő boldogságot!

Még pedig olyan tetsző hangon csalogatnak,

     Hogy édes szavaik szívünkre behatnak.

Nehéz ezek előtt szívünket bezárni,

     Mert kedv és gyönyörűség szokott velük járni.

Korántsem is olyan rút ezeknek arca,

     Mint belől méreggel rakott szívük tája!

Ezekből nehéz is őket megismerni,

     Noha meg nem szünnek bennünket kísértni!

Elrejtik magukat ezer álorcába,

     S megfogják a szívet legtöbbször álmában:

Mindenféle nyájas színnel kecsegtetnek,

     Nyújtván hízelkedve javát az életnek,

Majd az ifjat hosszú élettel biztatják,

     A restség álmában ekként elaltatják.

Minden bűnt és hibát adnak elő szépen,

     Vakítván a szívet ezerféleképpen:

A rossz társaságot festik barátságnak,

     A csapodárságot friss udvariasságnak,

A másik csalását okos szemességnek,

     A fajtalanságot olyan gyönyörűségnek,

Melyet az életnek fenntartása kíván,

     Rá a természetet bizonyságul híván:

Mondván: aki belénk oltott indulatot,

     Olyan hajlandóságtól meg miként tilthatott,

Melyben a test képzel főbb gyönyörűséget,

     Sőt a szív is érez legfőbb édességet.

Majd a fösvénységet takarékosságnak

     Mondják és a tékozlást adakozóságnak,

A rút torkosságot nyájas víg lakásnak,

     És a kevélységet szép magatartásnak.

Most előnkbe tévén kincset, gazdagságot,

     Az által ígérnek tartós boldogságot.

Ismét ragyogtatják a dicső hírt, nevet,

     Vad szívük mérget hint, szájuk vígan nevet.

Azt mondják, hogy az ember mindent megmívelhet,

     Ami által kincset és fényes nevet lelhet.

Egyszóval minden bűnt előnkbe úgy festnek,

     Hogy hajlandóságát megnyerjék a testnek!

Nem is olyan idegen tőlünk gyarló testünk,

Mely miatt gyakorta történik bűnbeestünk.

  Ezek ellen kell már vigyázni magunkra,

     Mert szüntelen készek elcsábításunkra.

Ezeket kell tehát nekünk megismerni,

     S ezek ellen szükség olyan kegyelmet kérni,

Mely bennünket olyan vigyázókká tegyen,

     Hogy tántorodásunk rossz útra ne legyen.

Nem szükség gyűlölnünk a nyájas világot,

     Csak hogy ne képzeljünk ebben boldogságot!

A szép Természetet nem illik megvetni,

     Lehet Isten után és Istenért szeretni,

Gyönyörködhetünk mi a földi dolgokban,

     Ha a bölcs Teremtőt szemléljük azokban!

Ha szép munkáiban nagyságát tiszteljük,

     Fő boldogságunkat ő benne megleljük.

Akármi dologban vagyunk, járunk, és kelünk,

     El ne felejtsük azt, hogy ő van mivelünk:

S ő előtte soha olyat ne műveljünk,

     Melyet ember előtt megvallni szégyenlünk.

Ha szédít a bűnnek akármelyik neme,

     Tartsuk előttünk azt, hogy lát az ő szeme:

Mikor legvígabban folyik mulatságunk,

     Szívünkben ő vele legyen társaságunk.

Az ő jelenlétét függesztvén tükörül,

     Szívünk szüntelenül a virtusban örül.

Így az ő félelme bölccsé tesz bennünket,

     S általa meggyőzzük sok ellenségünket.

Tizedik válaszlevél

S.A. Újhely, Rák havának 2-án, 1794-ben.

Valóban örülök, szerelmes Barátom!

     Hogy szívességedet leveledből látom,

Mert ha meggondolom azt: ki és mi vagyok,

     Bennem az örömre lehet elég nagy ok:

Hogy ilyen szeretetre te méltónak tartasz,

     Nemünk különbsége csak, amitől tartasz.

S csak azért kerülöd az ismeretséget,

     Hogy abból a rossz nyelv húzna elsőbbséget!

De talán csak színled dolgodat e részben,

     S csekély rangom ijeszt, amint veszem észbe!

Másként mitől félnél? Nem látsz itt olyan szépet,

     Ki a szívek után hányna csaló lépet:

Kevés javát bírom én a természetnek,

     Melyek szeretetre méltóvá tehetnek!

Írod, hogy a világ rólam mit ítélne,

     Ha katonát hozzám bejönni szemlélne?

Igaz, hogy felőlem sok gonoszt mondhatna,

     Ha jött-ment katona gyakran látogatna,

Amilyennel soha én nem nyájaskodtam,

     Mivel ezt méltónak rá nem is tartottam.

De én katonának téged nem képzellek,

     Sőt, mint lakos tisztet, akképpen tisztellek:

Odahagytad már te Bellonát, Barátom!

     S Phoebust ölelgeted helyette, mint látom!

Odahagytad vele a csapodárságot,

     Katonát illető csalfa trágárságot.

Minthogy életed is hanyatlott estére,

     Nem igen fut véred az ilyen csemegére!

Az én szívem pedig, lévén sok próbában,

     Úgy megkeményedett azon oskolában,

Hogy bár maga Páris ritka szépségével

     Társalkodjon velem, nem sért meg tüzével!

A barátság bennem mérsékelhetetlen,

     De a szerelemre szívem érzéketlen:

Tüzesen szeretek, de olyan szeretettel,

     Amely munkálkodik jó cselekedettel.

Szeretetem magát mindenhez intézi,

     Isten dicsőségét és mások javát nézi!

És az indulatok olyan szelídek bennem,

     Hogy azokkal harcra nem szükséges mennem.

Nehezen hiszik ezt felőlem el mások,

     Mivelhogy szavaim nyájasok és tréfások,

De én mit gondolok más ítéletével,

     Csakhogy az én szívem nyughatik békével!

Ne tarts hát, Barátom, e részben, tőlem,

     Sőt igen szelíden gondolkodj felőlem!

Képzelődésedet megvallom, tisztelem,

     S válaszolok mindig, mikor módját lelem.

De kikérem, ebben engedelmed legyen,

     Hogyha feleletem néha késve megyen,

Mivel bokrosával járván a levelek,

     Rájok dolgaim közt sorjában felelek.

AZ ÉLETNEK KÜLÖNBÖZŐ RÉSZEIRŐL       

Két szakaszra mérte az életet kezed,

     Egyikben gyermeki időnket nevezed,

A másikat pedig végünk határáig

     Terjeszted, mely néha nyúlhat sokáig.

De én, ha nem sértelek, négy szakaszba teszem,

     S rendre mindeniket röviden felveszem.

Első szakaszt teszem a gyermeki korba,

     Mely kedvét találja csekélységben és porban.

Értem azon időt, melyben nevelkedünk,

     S kedvetlen fenyítő vesszőket szenvedünk,

Melyben a jó szülék mindent jól kinézvén,

     Legszorgosabb gondjukat a szívhez intézvén,

Egyiket nevelik kemény fenyítékben,

     Másikat fenyítik kevesebb mértékben.

Mert ennek, mint a viasz, oly hajlandó szíve,

     De ama Marpesus: érc, vagy acél műve.

Annak nem kell vessző, enged a szép szónak,

     Emez nem fogad szót, adják tanítónak:

Vagy akarja, vagy nem, már ott kell tanulni,

     Ha gyakran nem akar a székre felnyúlni!

Így gyakoroltatnak, ki egy, ki másképpen,

     Ezek fenyítékkel, amazok csak szépen.

Sokan el is jutnak a várt célra végre,

     A tudománybeli bő ismeretségre.

Némelyek ellenben, bár gyakoroltatnak,

     Különb-különbféle módon formáltatnak.

De mégis e részben kevésre mehetnek,

     Mert szép tálentummal nem ékesíttetnek!

Második szakaszban tetszésekkel bírnak

Az ifjak, s fenyíték miatt már nem sírnak.

De ez időszakasz a legveszedelmesebb,

     Mivel az ifjú szív legvadabb és szelesebb:

Itt látjuk nyargalni az indulatokat,

     Hogyha nem mérsékli a virtus azokat!

Itt csalogatódnak az érzékenységek,

     Melyeknek gyakorta veszedelmes a vége!

Elérvén azonban harmad idejüket,

     Szemlélünk már bennük meglett embereket:

Az időnek már olyan mértékére érnek,

     Még a vad szívek is, amelyben megérnek,

Vagy pedig örökre maradnak éretlenek,

     Mivel a rossz vad szív mindig érzéketlen!

Itt a tapasztalás szüntelenül tanít,

     Sok új igazságot a nemes szív gyanít.

Már itt az ifjúi szélvészek megszűnnek,

     A csalárd képzések előlünk eltűnnek,

Legnemesebben kezd a szív gondolkodni,

     Az indulatokkal megszűn tusakodni,

Az okosság lévén azoknak vezére,

Nem csiklandoztatják őket a tündérek.

Ez idő szakaszban érjük el a nyarat,

     Melyben az érző szív boldogságot arat,

Mert itt a virtusban mindig előbb lépünk,

     Melyből csendes öröm gyümölcseit tépünk,

Ekkor kezdünk menni erőről erőre,

     Azonban jut éltünk az őszi időre.

Negyedik szakasza már ez az életnek,

     Melynek kerekei a végén sietnek:

Hogyha bölcseséggel folytatták a nyarat,

     Abból, ezen szakasz, nyugodalmat arat.

Legcsendesebb szakasza már ez az életnek,

     Hol a szív habjai lecsendesíttetnek.

Legközelebb lévén ez a koporsóhoz,

     Úgy tetszik, leginkább siet a fő jóhoz.

De csak az olyan vénség ígér boldogságot,

     Melynek már a virtus eleibe hágott!

Ímé, lefestettem rendit az életnek,

     De már dicsőséget mik érdemelhetnek?

Megvallom, hirtelen le nem rajzolhatom

     Úgy, amint előmbe festi gondolatom.

Nem értek csekélyen én a vitézségről,

     A hazát és királyt szolgáló hűségről,

De hogy magasztaljam azon dühösséget,

     Mely vérben úszva néz földi dicsőséget?

Mely a vérengző időket szomjúzza,

     S anyja kebeléből a csecsemőt kihúzza,

És könyörületlen bán vad szíve vele,

     Marpessusi érchez hasonló kebele?

Ne gondold, Barátom, hogy ezt megdicsérjem,

     És nagy triumphusi pompával kísérjem!

Nem tartom őt nagynak, bár híres fegyvere

     Szomszéd fél világra diadalmat nyere!

Azt a fejedelmet tartom legnagyobbnak,

     Ki nem örül harcra serkentgető dobnak,

Ki kénytelenségből veszi fel fegyverét,

     S bedugni kívánja a vérpatak erét!

Ki most győzhetetlen lévén fegyverével,

     Már vívja a szívet kegyelmességével!

Azt nézem utána legdicsőbb vitéznek,

     Kinek nagy tettei békességre néznek:

Harcol hazájáért, mert szükség kívánja,

     De mikor mészárol, ellenségét szánja,

Ki az emberi vért irtózik ontani,

     Az elnyomottat kész szabadítani!

Ki most a táborban, mint halál angyala,

     Édes hazájáért győzhetetlen vala,

De már oltalmazza legyőzött ellenségét,

Jó tételben tartja legfőbb vitézségét!

Az ilyenben a föld jótevőjét leli,

     S még az ellenség is, mint atyját, tiszteli.

Tizenharmadik válaszlevél Csízi Istvánnak

Szűz havának 31-kén, 1794-ben

Valamint leveled holatt volt sokára,

     Úgy későre kelhet válaszom szárnyára!

Bár elkészítettem, és burokba is zártam,

     De alkalmatosságot hiába vártam:

Mert elérkezvén a vármegye gyűlése,

     Nem jött senki felém, ez oka, hogy kése.

Melyet mivel eddig nem tettem postára,

     Ím, kettőt bocsátok vásárkor szárnyára!

                 FELELET A BARÁTSÁGRÓL

Szerelmes barátom! Ím, a barátságról

     Kezdek hát verselni, mint olyan boldogságról,

Amely mintegy zsengéje ama boldogságnak,

     Mely tulajdona lesz a más, a jobb világnak!

Ez isteni képet tollam, de mint fesse,

     Hogy belső szépségét minden szem nézhesse?

Sokkal gyengébb Múzsám, mint olyan szókat lelne,

     Melyekkel illendően erről énekelne.

De mivel kívánod, bár erőtlen tolla,

     Igen gyenge hangon ekképp rebeg róla.

A barátság sava és lelke az életnek,

     Tulajdon leánya azon szeretetnek,

Mely az istenségtől veszi eredetét,

     S virtusossá teszi az ember életét!

A barátság formál egy szívet kettőből,

     Ez tud sáfárkodni bőven az időből.

Ez tudja elűzni a komor unalmat,

     A megsebzett szívben ez enyhít fájdalmat.

Midőn a  barátság virtuson épülhet,

     Mennyei édesség, mit a szívben szülhet!

Én ebben egy földi mennyországot látok,

     Midőn összejönnek két szíves barátok.

S az egyik a másiknak felnyitván kebelét,

     Úgy nézi azt, miként saját lelke felét!

Már meggyőzettetett lévén hűségében,

     Örömét, fájdalmát önti kebelébe,

Legmélyebb titkát is bízza hűségére,

     Tudja, hogy dolgának nem lesz itt cégére:

Mindkettő részesül egymás ínségében,

     Elfelejti jaját barátja keblében.

Az unalmas idő úgy fut el előlük,

A fájdalom és nyögés eltávozván tőlük.

Felmúlni kívánják egymást szívességben,

     Elrészegült szívük a gyönyörűségben:

Ha fontos dolgokról együtt vetélkednek,

     Egymás ajakiról bölcs tudományt szednek,

Egymás jó értelmét gyönyörködve veszik,

     Nagy boldogságukat így közössé teszik!

Nem férkőzhet gyanú az ilyen szívekbe,

     Sőt: ártatlan hűség van írva szemükbe!

Az ilyen barátságot csak a jó szív bírja,

     Ennek boldogságát toll hasztalan írja,

Erről gyenge Múzsám hiába verselne,

     Ezt kifestő szókat Cicero sem lelne!

Ilyen tiszta barátság lehet mindkét nemben,

     Mely fundamentumot vesz csak az érdemben,

Mivel virtus nélkül bármely cégért tegyen,

A barátság csak szín, és hamar füstbe megyen.

Csak a virtus szüli a tiszta hűséget,

     Még a halálban is, amely nem ér véget!

Igaz, hogyha ez van különböző nemben,

     Meglehet, hogy hamar tűn az irigy szembe:

Mely mivel a virtust éppen nem ismeri,

     Mi az ilyen barátság, ésszel fel nem éri!

Sőt, a bujasággal ezt összezavarja,

     S mérges nyilaival széthányni akarja!

De bár szemén, száján epéjét kiontja,

     Az ilyen szövetséget mérge fel nem bontja:

Ártatlanság lévén őriző angyala,

     Jó lelkiismeret fedező ércfala!

Nem sérti rossz nyelv próbált tisztaságát,

     Sőt: ezzel kettőzi állhatatosságát.

Ama halhatatlan Surmánna Mária,

     Kinek érdemének nem volt semmi híja,

Házasságra lépni kívánt csak Jézussal,

     Mégis baráságot tartott Viretussal.

S mivel barátságuk épült az érdemen,

     Nem akadtak fel a különböző nemen.

Sőt: midőn folytatták együtt barátságuk,

     Mint az angyaloké, olyan volt társaságuk!

Én ugyan ebből is kevés hasznot látok,

     Mert ha távol vannak a szíves barátok,

Bár szívükben légyen álhatatos hűség,

     Fájdalommal elegy az ilyen gyönyörűség:

Minél érzékenyebb egymáshoz kebelük,

     (Bár felváltják egymást a gyakori levelek),

Annál elevenebb belső vágyódásuk,

     Minél igazabb szívet festeget írásuk,

S nagy ürege marad ott mindig a szívnek,

     Mert jelenlétét óhajtja a hűnek!

Én úgy képzelődöm, hogy akit szeretünk,

     Sajnáljuk, ha azzal együtt nem lehetünk,

Mert, hogy hűségünket közöljük egymással,

     Arra nógat a szív egész unszolással,

De mint közölhetjük azzal szeretetünk,

     Kivel személyesen nem is beszélhetünk?

Tudom, az érdemét távol is tiszteljük,

     És azt szeretetre méltónak képzeljük,

De egyszersmind ahhoz nagyon vonattatunk,

     S fájlaljuk, ha hozzá közel nem juthatunk!

Olyan zálogok ugyan nálunk a levelek,

     Hogy szívünk vágyásit csendesítjük velek.

Vagy nem csendesítjük, hanem mulattatjuk,

     S mint síró gyermeket, ringatva altatjuk.

Midőn levelünkkel egymást vígasztaljuk,

     Vágyódó szívünknek csak fájdalmát csaljuk!

Mert bár vigasztalást nyújt a levélvétel,

     Boldogságot ígér csak az együttlétel,

S teljes elégséget csak abban képzelünk,

     Ha hív barátunkat nyugtatja kebelünk!

Úgy látszik, hogy titkon mindezekről szólnak

     Sóhajtásink, melyek gyakran kiomolnak,

Hogy szívünk barátja kedves árnyékával

     Mulat, mégis magát érzi sok híjával.

Hűségéről minél jobban meggyőzetünk,

     Személyéhez annál forróbban sietünk,

És ez a vágyódás éhezik szüntelen,

     Ha, akit óhajtunk, az soha nincs jelen.

De ha barátunknak dőlünk kebelébe,

Képzeljük magunkat a menny örömében,

Úgyhogy örömünkhöz itt zavar nem férhet,

     Földi mennyországot csak ez egy ígérhet!

Addig kóstoltam én az ilyen boldogságot,

     Míg velem testvérem tartott barátságot.

De mióta ő is mással szövetkezett,

     Úgy látszik, hogy rólam el is felejtkezett.

Szerelmes barátom! Én tehát így értek,

     Hogy kiket szeretünk, szívünk szakad értük!

Hogyha szívünk szakad, híjos boldogságunk,

     Mert nyughatatlanság zavarja vígságunk.

Bár vesd szememre, ha ebben hazudok,

     Én, mint szívem érez, írni csak így tudok:

Hogy szíves barátra, ha mi szert tehetünk,

     Annak kebelébe vágyódva sietünk!

De vajon hol van ma olyan igaz barátunk,

     Kinek mind fenekig szívébe belátunk?

Aki édesebbé tegye örömünket,

     S mivelünk érezze keserűségünket?

Akinek kebele földi mennyországunk,

     Hol legfelsőbb polcra lép boldogságunk?

Holott minden titkot bátran kitölthetünk,

     Mégis sérelemtől éppen nem félhetünk?

Hol a barátság hasznát nem keresi,

     Hanem mint szolgáljon hívének, azt lesi!

Ilyen barátságot ma talán csak képzelünk,

     S ehelyett egy tündér árnyékot ölelünk!

Hiában óhajtok én ilyen barátot,

     Mert ilyet tán csak az arany idő látott,

De mivel már az is szinte vassá válott,

     A jó szívűség is salakjára szállott,

Mert ha a barátság olyan szín vagy lárva,

     Mely a szív szövevénye alá van zárva:

Nyájas mosolygása, igaz, édes ennek,

     De megcsalatkozunk, ha hiszünk mindennek!

A világ fiai csak úgy barátkoznak,

     Ha azzal maguknak jó hasznot okoznak,

De a barátságot, ha károsnak látják,

     Tett ajánlásukat mind füstbe bocsátják!

Midőn ők hűséget ajánlanak másoknak,

     Nevetik szívükben, hogy hiszünk azoknak,

Mert az ő vallásuk csak kincs vadászása,

     S legfőbb törvénykönyvük a világ szokása.

Így a barátságnak marad csak a képe,

     Mely az igaz szívnek búra csaló lépe,

Mióta Astraea innét eltávozott,

     Ez is nagyobb részben külszínné változott:

Csapodár színléssel sokan másznak porban,

     De jó szívet lelünk csak kevés bokorban!

Találkoznak ugyan ma is igaz szívek,

     Kik a barátságban állandóan hívek,

De nehéz találni a jó szívnek mását,

     S ritkán ölelheti Dámon Pythiassát,

Minthogy csalárd szívre ők is találkoznak,

     Úgy látszik, hogy mintegy tartva barátkoznak,

Mindennapi lévén a sok tapasztalás:

     Tartanak, hogy hűségük bére lesz megcsalás!

Szerencsétlen sorsom hívom bizonyságra,

     Mennyi szív kért engem már a barátságra,

De kik tegnap örök hűséget fogadtak,

     Látván szegénységem, már ma ide hagytak,

Bár a barátságra ők unszoltak és kértek,

     Abban igen hamar maguk véget értek.

Reményem oszlopa, mely csaknem Égig ért,

     S képzelődésemnek arany hegyet ígért,

Úgy látom: naponként elenyész magában,

     Az unalom és bánat érkezvén nyomában.

Észrevévén szívem sokak hidegségét,

     Sajnálja reájok tékozlott hűségét,

Állandó szívemben, ezeket megvallom,

     Az egyenességből születő fájdalom,

Ekként megismervén a színes világot,

     Nehezen merek már kötni barátságot!

De te reménylem, nem unsz meg engemet,

     Bár próbára veted tiszta hűségemet.

S ha megtapasztalod állhatatosságom,

     Kedves lesz előtted próbált barátságom!

Ne is unj meg, kérlek! Bár Múzsám panaszol,

     Megeshet, hogy másszor vígabban válaszol!

Így öszönöztek most a környülállások,

     De lehet azoknak jobbra változásuk…

Immár levelednek második részére

     Térvén, annak lépek festegetésére:

Miben különböznek szeretet és szerelem,

     S mi lesz azok iránt nálam az értelem?

Olyan ítéletet teszek hát efelől,

     Amint az én saját szívem érez belől!

Ezt mondod: lehet-e két nem közt szeretet,

     Úgy, hogy ne kövessék ők a természetet?

A szeles ifjaknak fejükbe nem fér ez,

     De szívem úgy ítél, (mondom), amint érez:

Én úgy szerethetek egy férfi barátot,

     Mint K. ír, hogy szereti H-átot.

Vagy mint a hű Dávid Jónathánt szeretett,

     Melynél nem igen volt hűbb és forróbb szeretet!

Nem nézek ő benne különböző nemet,

     Tekintetbe veszem csupán az érdemet,

Bár nyájasságban lehet ezzel lennem,

     A természet szava megnémul itt bennem.

Szíve szelídségét, ha észrevehetem,

     A legtisztább láng, amellyel őt szeretem.

Szeretem, de nem olyan belső vonódással,

     Melytől a különböző nem egyesül egymással.

Szeretem, de tőle nem várok egyebet,

     Hanem barátságot, s nem kap szívem sebet,

És az indulatok bennem nem csatáznak,

     Követvén példáját egy jórendű háznak:

Melyben ki-ki hallgat a gazda szavára,

     S tetszésétől függvén, nem fut szabadjára.

Tudom, nem lesz nálad ezeknek hitele,

     De higgyed: így érez Barátnéd kebele!

Csupa ártatlanság bennem a szeretet,

     És a kívánságtól megkülönböztetett:

Más a hív szeretet, más a szerelmesség,

     Amaz legjobb virtus, ez többször szelesség.

Emez vágyódása egymáshoz két nemnek,

     Amaz imádója virtusnak és érdemnek.

Az indulatoknak emez többször rabja,

     De amaz a határt nékik maga szabja.

Itt az indulatok szájukra nem járnak,

     Sőt az okosságtól és a virtustól várnak.

Ez az Istenségnek szikrája, vagy része,

     S hogy az első szépség rólunk elenyésze,

Hajdani kincsünkből ez marad meg bennünk,

     S csak az által lehet ismét újjá lennünk!

Ez által szeretjük híven Istenünket,

     S felebarátunkat, mint fele részünket.

Ez az, melyet bennünk gerjeszt a Szent Lélek,

     Tiszta, szent, ártatlan tűz ez, úgy ítélek.

Amannak ellenben kívánság a neve,

     Melyet gyújt legtöbbször a gyehenna heve:

A kívánság, amint nyilván tűnik szembe,

     Nagyobb mértékben van az erősebb nemben,

De nemem mellett is éppen nem felelek,

     Csak úgy szólok, amint mutatnak a jelek.

Nincsen is szándékom ezt nagyon vitatni,

     Elég, ha e részben tőlem nem tarthatni:

Nagyobb tisztelettel nézek egy ősz főre,

     Mint arra, aki hozzám hasonló időre.

Belső barátságot inkább azzal tartok,

     Kinek már kicsapó lángjától nem tartok.

De azért becsülöm az olyan ifjúságot,

     Melyben már a virtus nagy mértékre hágott:

Még mások előtt is, mely lehet tükörül,

     S mely víg idejében nem vétkesen örül!

De nincs nálam becse az olyan hevességnek,

     Melyet mások tartanak friss elevenségnek!

Még társaságát is kerülöm azoknak,

     Akik tárgyat keresnek rendetlen lángjuknak!

Gyönyörködik szívem az olyan nyájasságban,

     Hol az ártatlaság lehet bátorságban,

De hol a bujaság ezt kezdi kergetni,

     Az olyan társaságot kész vagyok megvetni,

Legédesebb örömöm menten félbe szakad,

     Ha az olyan indulat velem szemközt akad!

Ímé, felnyitottam előtted kebelem,

     Higgyed! Megnyílt szívem diktálta levelem!

Ha tehát méltóztatsz szeretni ilyen szívet,

     Találsz Borbáládban tökéletes hívet! -

Azt gondolod talán, hogy szürkés hajadnak

     Az eltelt esztendők olyan durva színt adnak,

Hogy irtózna attól a tiszta szeretet,

     Megtagadván tőlük a mély tiszteletet?

Szavaidon méltán bámulok, Barátom!

     Mivel mégis tartasz barátnédtól, látom!

Avagy ha nem tartasz, ezzel csak kísértesz,

     Mert nem hihetem, hogy rólam balul értesz!

Vagy pedig valóban nem ismersz engemet,

     Azért veszed fel a különböző nemet,

Azért, hogy barátnéd ifjabb idejében,

     Szerelmet képzelsz itt, barátság helyében!

Magad vagy szerelmes, amint veszem észbe,

     S magadról gyanítasz felőlem e részben,

Ez okon hánytorgatsz nemet és természetet,

     Mintha csak kívánság volna a szeretet!

Óh, egek! Hát nemem irigyli sorsomat,

     Megtagadván tőlem olyan boldogságomat,

Melyet a barátság közölhetne velem,

     S kerülik barátim ártatlan kebelem!

Bárki barátságra méltóztat engemet,

     Bátran úgy képzelhet, mint vele egy nemet!

De barátom előtt nincs szómnak hitele,

     Vélekedésének tanúja levele:

Úgy gondolkodik hát barátom én rólam,

     Hogy szívem érzését másként festi tollam….

Istenem! Légy magad tanúja szívemnek,

     Hogy kedvez-e tollam belső érzésemnek,

Ha nem úgy írok-e, amint szívem érez?

     Buja kívánsággal tudod, hogy nem ver ez!

Te légy hát bíztatóm, szeretőm, barátom,

     Mert az emberi szív kételkedő, látom!

S mivelhogy e részben híjos boldogságom,

     Hogy a bölcsebb nemmel gyanús barátságom,

Pótolja ki nekem azt jelenléted,

     Legfőbb boldogságom elérem te veled!

Huszadik válaszlevél Csízi Istvánnak

                                            Kettős havának 14-én, 1795-ben

Véltem, hogy nem fogok már pennára kelni,

     Mivel feltettem volt többé nem verselni.

Úgyis a szerencse fejemmel csak játszik,

     Akkor is csak, midőn mosolyogni látszik,

Akkor is fegyverrel átveri szívemet,

     Mikor barátsággal kecsegtet engemet,

Azért megutálván e tündér világot,

     Kívánom egyedül a magánosságot:

Hogy nem is ügyelvén a külső lármára,

     Szemléljek szüntelen szívem mivoltára.

S mintegy fel se vévén a mulandóságot,

     Szemem előtt tartsam azt a boldogságot,

Melyet az életben keresek, vagy vesztek,

     Mely vigasztal, midőn nyomnak a keresztek,

Mely, ha nem is lett volna bátorításomra,

     Régen emésztené testem a föld gyomra!

Úgyis ez életben örömöt nem lelek,

     Szomorú, valamit látok, vagy képzelek!

De mivelhogy Múzsád kényszerít felelni,

     Ha mind szomorúan is, fogok énekelni,

Fogok, bár Múzsámnak nincsen semmi kedve,

     Elaszván vígságra szökdécselő nedve:

Szívem édességet semmiben nem érez,

     Úgy tetszik, már mindig fájdalommal vérez,

Mivel csalatkozván a hív barátságban,

     Semmi sem vigasztal többé e világban!

Eddig abban leltem főbb gyönyörűséget,

     Ha sok jó szívekkel teszek szövetséget,

Érzékenyen vévén az ilyen nyájasságot,

     Majd képzeltem abban egy kis mennyországot.

Mivel magányosan töltöm napjaimat,

     Véltem, ez oszlatni fogja unalmaimat:

S ha csak egy órát is gond nélkül örülök,

     Midőn barátimnak ölükbe repülök!

De látom, hogy ez is hamar ingadozik,

     Minthogy a nap alatt minden megváltozik,

Ehhez sem lehet hát bízvást támoszkodnom,

     Földön boldogságot hasztalan álmodnom:

Mivel az egyedül az ég tulajdona,

     Hiábavalóság a világ vagyona!

Mit bíznék én hozzá, ha hiábavaló,

     Meg nem elégíthet, ami tündér és csaló!

Azért szomorogván bús magányosságban,

     Hit által benézek ama jobb világba,

Ahol panaszimnak, tudom, végét érem,

     Mert annak királya atyafi testvérem:

Azért kies helyen lesz ott örökségem,

     S fogyatkozást nem ér boldog dicsőségem.

Nem is képzelhetek olyat e világban,

     Mely nekem részt adna már nagy vígasságban!

Sőt, azon érzések bennem már meghaltak,

     Amelyek ezelőtt legédesbek voltak.

De bár víg képzésim valóban megszűntek,

     S a gyönyörűségek előlem eltűntek,

Barátom, kedvedért csakugyan verselek,

     Noha édességet már abban se lelek!

Bár a test, és a vér nem nyugtalanít,

     Amit rólam Múzsád méltatlanul gyanít,

Bizony, a kívánság kedvem nem zavarja,

     Mert azt zabolázza szívem, mint akarja!

Olyan szív, mint az enyim, mely szenvedett sokat,

     Tudja zabolázni az indulatokat.

Ilyen szív, mely kiállott legtüzesebb ínséget,

     Mely soha nem kóstolt olyan gyönyörűséget,

Mely taplója volna a kívánságoknak,

     Hogy érzené tüzét az indulatoknak?    

Bizony az én szívem e részben nem érez,

     Különben is, többször csak bánatra ver ez.

Hát egy ilyen bús szívhez olyan tűznek mi közi,

     Mely a puhán tartott szívet ösztönzi?

Az olyan tűz belőlem nem formál bolondot,

     S éppen nem növeli fejemen a gondot! -

Jobban szomorítanak a gyakori csapások,

     Melyeket éreznek velem együtt mások,

Házam táplálását mely most is elvette,

     Szőlőhegyeinket a tűz megégette,

Mely csapás, megvallom, szívemig behatott,

     Házam gyámolítást mert ebből várhatott!

Reménységem, mely itt hízelkedve csala,

     Fogytig elenyészett, sőt szinte meghala.

Így hát gazdaságom oszlopa lerogya,

     Kivált, ha marhám is gyökerig kifogya.

Minek a barátság, ha szolgált vesztére?

     Megcsalt, mert erejét múlta, mit ígére!

Mindezek szívemig beható mély sebek,

     Elegek is, bár ne volnának egyebek!

De más bú szívemet még élesben vérzi,

     Mert barátném sebét hathatósan érzi,

Kihez mély tisztelet és szeretet kötözött,

     Mert legjobb szíve van a halandók között.

Óh Isten! Hát miért üldözöd e szívet?

     Melyet te formáltál úgy, mint ritka mívet.

Hogy ennek példája győzne más szíveket,

     Mivel lehet ebben szemlélni remeket.

Jaj!  Hova tévedek! Isten! Miket írok:

     Gyötrö bánatimban magammal sem bírok!

Nem bírok, jaj, Egek! Szívem szinte vérez,

     Bánattól enyhülést vajon mikor ér ez?

Isten, ha bennünket hívsz a szenvedésre,

     Adjál kegyelmet is nekem a tűrésre!

Mert ha magunkra hagysz, nem bírjuk terhünket,

     Inségünkben kérünk: te fogd fel ügyünket!     

Barátom! Ezekről engedelmet kérek,

     Hogy a rendes útból annyira kitérek,

De tulajdonítsd ezt égő gyötrelmemnek,

     Mert le nem festhetem sérelmét szívemnek! -

Azt kívánod tudni: a szűz mit felele,

      Kivel a klastromban Múzsám szóba kele?

Megküldöm, mivel azt versekbe szedtem,

     Miket önmagától feleletül vettem.

Akkor a klastromból a sok esdeklésre

     Kijött, de már mindent becsülvén kevésre.

Minthogy a sors szívén nem kis sebet vágott,

     Pusztának képzelte az egész világot.

Három hónapig volt anyja kebelében,

     De vágyott a bús szív menedékhelyébe:

Igen sajnálván, hogy abból kiköltözött,

     Visszament, s gyászában már fel is öltözött.

Nekem útam lévén csakhamar Kassára,

     Személyesen mentem látogatására.

Az egész klastromot összejártam vele,

     Melyben szívem csinos tömlöcöt képzele,

De ő képzelte azt olyan menedékháznak,

     Melyben a bús szívnek nyugalmi csíráznak,

Melybe, ha magát a világtól elzárja,

     Nem lévén már más cél, csak a halált várja,

S minthogy megtagadta a gyönyörűséget,

     Egy vigasztalása, hogy vár boldog véget!

(Ezek az apáca kisasszonnyal való beszélgetések

Erdélyben fognak kinyomtattatni)

    Első válaszlevél

    Gróf Gvadányi József Generális úrhoz Szakolcára

(1794. Halak hava, 25-én)

Méltóságos Uram! Mivel érdemlettem,

Hogy szeretetedről bizonyos hír vettem?

Megvallom, nem győzöm eléggé csodálni,

     Hogy Múzsám nálad is kedvet tud találni!

Mely igen erőtlen és a több múzsák között

     Legtöbbnyire szembe csak azért ütközött,

Mert újságnak tetszik az asszonyi nemben,

     De éppen nem halad mást meg az érdemben.

Gyönyörködve nézem nagybecsü leveled,

     Mellyel az én öreg barátom tiszteled:

Melyben nevemet is méltóztatsz említeni,

     S dicsőség szárnyain az égig repíteni!

Köszönöm felőlem tett értekezésed,

     Méltatlanságomhoz leereszkedésed,

Mivel személyemet tisztelni kívántad,

     Mély tisztelettel már ég szívem irántad.

És szíved jóságát hálálni próbálom,

     De a hálaadásnak módját se találom.

Hanem ímé, Múzsám, tavaszi zsengében,

     Egynehány virágot szakaszt a kezében:

De korántse szedte ezt Pimpla környékén,

     Vagy bölcsességet buzgó Castalis vidékén;

Hanem szaggatá az erdők árnyékában,

     Mulatozván csak tölgy és hársfák aljában.

Hol a bárányok csoporttal legelnek,

     S pásztorok együgyü hangon énekelnek.

Néha pedig fűzfa furulyával játszanak,

     S egymás sípja ellen törekedni látszanak,

Alacsony dolgukban magukat mulatják,

     Mert a magasakat ők meg nem foghatják.

Hol gyenge Naisok laknak a kútfőkben,

     Segítvén daljukat a berkes erdőkben.

Múzsám is ezek közt vervén lantocskáját,

     Lassú hangon fújja együgyü nótáját!

Itt szedett hát olyan paraszt virágokat,

     Melyek ritkán tudják kelletni magukat.

Méltóságodnak hát velük kedveskedik,

     Mivel amilye nincs, azzal nem kérkedik.

Ezeket hát lábad nyomaiba hinti,

     Remélvén, hogy szíved készségét tekinti.

S nem fog neheztelni ilyen gyenge Múzsára,

     Ha egy nótát pendít víg neved napjára,

Sőt: eltűrvén ennek erőtlenségeit,

     Méltóztatsz hallgatni lassú énekeit.

(Ezen postával  küldötte ezen nevemet üdvözlő verseit is.)

                             Chronoszticon

MUsa kIáLts VIgan Iosef neVe napIa IeLen Van

                             ’S fVI VIg DéLI szeLet, a’ gyonyorV kI-keLet

Parnassus múzsái Apollóhoz gyűltek,

     Örömmondó hárfák kezükben zendültek,

     Vigadó szavaik midőn egyesültek,

     Ekhozván a völgyek, szinte megrendültek.

Hypocrén vízében egészen fürödtek,

     Kezekben pimplai virágokat szedtek,

     Melyeket Józsefnek útjára hintettek,

     Ilyen zsengékkel kedvét lelni törekedtek.

Azután mindnyájan ülvén karikába,

     Vígadoznak Pindus kies oldalában:

     Ki-ki zengő lantját szorítván markába,

     Gyönyörködik szívük a szép muzsikában.

Immár komor képe vidámul a télnek,

     Közelít a tavasz, szárnyán déli szélnek,

     A föld holt plántái általa felelnek,

     Téli pólyájukból nevetve kikelnek.

Az egész természet új színbe öltözött,

     Már az özvegy madár párjához költözött,

     S együtt hangicsálnak a faágak között,

     Ragyog Phoebus szeme, mely eddig ködözött.

Tőlünk komor képe oszol a bánatnak,

     S új gyönyörűségek szívünkre behatnak:

     A zengő madárkák örömre úntatnak,

S mintegy a Teremtőt dícsérni nógatnak.

Nosza, hát Múzsám, siess Szakolcára:

     Gróf Gvadányi József megudvarlására.

     Siess hangicsálni öröme napjára,

     Mely víg kikelettel bíztat nemsokára.

Melynek kies keble rakva minden jókkal,

     Mind örömre, mind a szükségre valókkal,

     Jelenj meg hát te is az örömmondókkal,

     Szólítván Józsefet ilyen nyájas szókkal.

József! Kinek neve képe tisztaságnak,

     Fürödj meg vízében az ártatlanságnak,

     Kerülvén tüzeit ez álnok világnak,

     Mint akadályait a fő boldogságnak.

Az egek áldása terajtad megálljon,

     Számtalan napokat életed számláljon,

     A békesség, öröm melletted strázsáljon,

     Soha balszerencse reád ne találjon!

Fészke legyen szíved olyan gyönyörűségnek,

     Melyhez nem fér foga a kedvetlenségnek,

     S majd elérkeztével a várt boldog végnek,

     Nyíljon meg számodra kapuja az Égnek!

Harmadik válaszlevél Gvadányihoz

 Sátoraljaújhely, Iker havának 12. napja, 1794. esztendőben

Öröm! Hova ragadsz? Mit ír gróf Gvadányi?

     Hogy szeret: érdemem bár nincs egy szikrányi!

Hogy szeret: óh, Egek! Olyan nagy méltóságban!

     Milyen ritka madár ez a mai világban!

Ha midőn szeretni szégyellnek a nagyok,

     Főként ilyen alacsonyt, minémű én vagyok.

Midőn a gazdagok javában az úszkál

     Csapodár színleléssel, aki csak porban csúszkál,

Hol csak az kap fel, aki szóval tudja,

     Aki a vétket is virtusnak hazudja.

Az olyannak pedig nincsen becsületi,

     Ki egyenes lelkét meg nem fertőzteti:

Aki az igazat, bár becse vesztével

     Kimondja, s nem gondol mások tetszésével.

Az ilyen ritka érdemmel bír, noha

     Ezen vasidőben nem kophat el soha.

Mert sok nagy rendeknél az van gráciában,

     Aki tud öltözni ezer álorcába!

De én gróf Gvadányit másformán képzelem,

     Azért őt egyenes szívemből tisztelem!

Nem fújta fel az ő szívét a méltóság,

     Sőt úgy képzelhetem, hogy az csupa jóság:

Lám, ő az emberben tud embert képzelni,

     S méltó a szegényben szeretetre lelni!

Szeretetében hát nincs semmi kétségem,

     Meg nem tartóztatván őtet csekélységem.

Hogy szeret, szemlélem azt sorai között,

     Lám, képzelődése még meg is öntözött….

Íme, kit szeretünk, azzal nyájaskodunk,

     Bár nyájas tréfával csak távol álmodunk.

De mi okon szeret? Azért, mert jó szíve

     Az Égnek remekül készült becses műve!

Szeret tehát, íme, bizonyság levele,

     Mellyel rövid időn, két ízben tisztele.

Közelebb ezt küldé mátkatál helyébe,

     Hogy ne kételkedjem tiszta hűségében.

Ezzel eltalálja tetszését szívemnek,

     S milyen kedves tárgyat ad képzelődésemnek:

Íme, virágokat nyújt, húsvéti zsengében,

     Mintha ugyan látna szívem rejtekébe,

Tudja, azok nálam másként is kedvesek,

     Hát, ha onnan veszen, még becsesebb lesz!

Levelében tehát virág szagoskodik,

     Bár képzelődésem azzal csak álmodik,

Olyan édes előttem mégis ez az álom,

     Hogy e tündér képpel kedvemet találom!

De mit ír? Sorsomról tudósítást kíván,

     Szívemet viszontos barátsággal víván.

Környülállásait maga is leírja,

     Hasonló nótára hogy Múzsámat bírja.

Íme, kit szeretünk, értekezünk róla,

     Szeretetét fejti hát előmbe tolla!

Méltóságos Uram! Ha tehát sorsomat

     Kívánod érteni, és csekély mivoltomat:

Alacsony rangomat éppen nem átallom,

     Hogy szegény szüléktől származtam, megvallom.

Mint köznemes személy, szabadságban élek,

     Semmi terheltetés bajától nem félek.

Ez előtt tápláltam éltemet varrással,

     De már elvonatom attól az írással,

Mert az egymást gyakran követő levelek,

     Ellopják időmet, ha rájuk felelek,

Mely miatt munkámban rövidséget látok,

     S mégis válasz nélkül egyet se bocsátok:

Küldözvén azokat a nyájas szeretet,

     Közülök hát egy se lehet félre vetett!

Hozzáfogtam ugyan egy új munkához is,

     De szükséges látni házi dolgomhoz is:

Szép gondolatimat melyek széjjelverik,

     S képzelődésimet mind összekeverik!

Idő közben, midőn pennával dolgozom,

     Vagy fonok, vagy varrok, amíg gondolkozom,

És így kétképpen van az időm megnyerve,

     Mivel elmélkedni nem tudok heverve!

Most csekély munkáim majd kibocsáttatnak,

Remélem, sokáig hogy nem is mulatnak,

Nem tudom, mint fognak másoknak tetszeni,

     Fogok egy nyomtatványt belőlük küldeni,

Méltóságod rólok majd akkor ítéljen:

     De ne képzelődjön azok felől mélyen,

Mivel azok csupán gyarló csekélységek,

S majd megválik, vajon lesz-é kedvességek?

Némely úri rendek rám szemet vetettek,

     S árva háznépemnek táplálói lettek,

Kiknek kegyességét meg nem hálálhatom,

     Mert olyan sok gonddal most nem sanyargattatom!

Azért az írásra több időt is nyerek,

     Noha most is vannak gondjaim ezerek!

Azt kívánod tudni, van-e egészségem,

     S életemet édessé tevő békességem?

Értekezésedre, Uram, azt felelem:

     E részben halmozva rajtam a kegyelem!

Mivel az Ég adott nekem olyan testet,

     Kit bár a természet remekül nem festett,

De megáldatva van jó egészséggel,

     S minden tagjaiban bír kívánt épséggel,

Amelyben a lélek dolgozhat kedvére,

     Meg nem szomorodván a test nyögésére.

Ami a természet szépségét illeti,

     Senki szívét jobban nem érdekelheti

Az abból származott édes gyönyörűség.

     Bátor az én sorsom csekély együgyűség,

De mégis kiterjedt annyira értékem,

     Hogy gyönyörűséget szül ez sokszor nékem.

Ablakom alatt van kis virágos kertem,

     Mert a szerencsétől nagyobbat nem nyertem,

S a szép virágoknak én is szerit teszem,

     Ami magamnak nincs, áron is megveszem.

És felcsinosítván azokkal kertemet,

     Úgy gyönyörködtetetem képzelődésemet.

S olyan ékességgel van ez a kis hely tele,

     Hogy jelesnek tartják, kérkedhetem vele!

Gazdasszonyságra is van, ami szükséges,

     Terem más kertemben minden elégséges,

Vannak oltványim is, művei kezemnek,

     Melyek kész tárgyai gyönyörűségemnek!

Midőn hát megunom házamban dolgozni,

     Gyakran kirándulok ide, mulatozni:

Foglalatosságot hol mindig találok,

     Bár egy szempillantást heverve nem állok!

Ha virágjaimnak szépségét vizsgálom,

     Bennek a Teremtőt imádva csodálom.

Vagy ha ablakomat kinyitom estére,

     S kikönyöklök a szép ég szemlélésére,

Ha nem láthatom is mind a virágokat,

     Gyönyörködve szívom édes illatjukat!

A majorkodásra nagyon kevés gondom,

     Mert azzal nem bírok, panaszolva mondom,

De azért a másét irigyen nem nézem,

     Sőt szemlélésével örömöm tetézem.

Az én majorságom két tehénből állott,

     De azzal is reám most csak ostor szállott,

Mert egyik megvetett, hasznát nem vehetem,

     A másikkal bajom még le sem festhetem:

Megköszvényesedett, amint mondják, a lába,

     S régen bajoskodunk már vele, hiába.

Tehát most egy csepp sincs, inkább azt mondhatom,

     De azért szertelen nem emészt bánatom.

Mivel az a fő úr, aki ezt elvette,

     Reménylem, rövid nap adhat mást helyette!

Néha barátnéim hozzám is eljönnek,

     Kik csak pazarlói többször az időnek,

Mivel sok jó munkát olykor elmellőzök,

     Melyeket aztán pótolni nem győzök.

De nagyon szeretvén én is nyájaskodni,

     Nem szoktam efféle káron szomorkodni!

Méltóságod, hiszem, ezekből megérti,

     Hogy semmi más bánat szívemet nem sérti,

Hanem a házi gond, és az aprós szükségek,

     De ezek előttem csupa csekélységek.

Sőt, mióta szívem bilincse lehulla,

     Nálam a bánat is örömre fordula,

Holmi csekélységre szívem meg nem vérez,

Sőt a szabadságban mennyországot érez:

A jobb világ szeret, s gyönyörködöm benne,

     Vajon hát kedvemben változást mi tenne?

Némely Zoilustól ha néha sértetem,

     Megindulás nélkül azt csak kinevetem.

Élek hát szívem teljes nyugalmában,

     A csendes boldogság paradicsomában:

A megelégedés legfőbb nyereségem,

     Mely gazdag bőséggé teszi szegénységem!

Nyugodt szívvel élek, de azért a halál,

     Bár éltem nyarában jön, készen talál!

Azt nem is képzelem, hogy éltem őszt érhetne,

     S rút volna, ha szívem nyárban meg nem érne.

A hosszú élettel vajon mi biztatna?

     Nagyobb boldogságom, mint soká tarthatna!

Sokkal frissebb vagyok, mintsem sokan élnek,

     De a természeti dologtól mit félnek:

Vagy elébb, vagy utóbb, ennek meg kell lenni!

     Kész vagyok hát mindig vele szembe menni…. -

Ilyen, Uram, sorsom, ha tudni kívántad,

     Szívem tisztelettel buzogván irántad,

Életem mivoltát itten előadtam,

     Méltatlan szolgálód ezekkel maradtam.

                 Negyedik válaszlevél

     Sátoraljaújhely, Rák havának 22. napja, 1794-ben

Méltóságos Uram! Sőt: Kedves Barátom!

     Íme, tetszésedre szívemet bocsátom.

Ha tehát méltóztatsz velem barátkozni,

     Szívem szeretettel kész veled osztozni.

Látom, hogy jó szíved tolmácsa leveled,

     Mely harmad ízben hív barátságra veled!

Barátságod felől nincs is már kétségem,

     Ellent nem áll ebben neked csekélységem.

Ím, előmbe festéd, mit tartasz a rangról,

     Tudnillik: annyit csak, mint a puszta hangról.

Jól mondod: mivel ez is csak hang magában,

     Ha vesszük a dolgot belső mivoltában!

Por eredetünkre, hogyha visszatérünk,

     Egyik a másiknál nem nemesebb vérünk.

Szintúgy: ha tekintünk vetjük éltünk végpontjára,

     Itt a rang senkinek nincs biztatására,

Sőt, úgy ragyog a rang, ha virtus szépíti,

     És ha méltóságát érdemen építi!

Sok, aki kevélykedik pompás nagy rangjával,

     Végső szükségre jut élete fogytával,

Akinek fél világ reszketett szavára,

     Egy keskeny porágyat készítnek számára,

Holott nem rettegi már senki hatalmát,

     Egy kis pont foglalja egész birodalmát!

Hasonlóképpen a nagy ítéletben,

     Nem rang, hanem virtus veszen tekintetbe!

Elhiszem én mindezt, és úgy ítélek én is,

     Hogy egy eredetű a gróf és a szegény is,

Amint eredete, úgy egyenlő a vége,

     Nincs ebben senkinek semmi különbsége,

E részben akármely méltóságos rangot,

     Csak úgy képzelhetünk, mint egy üres hangot.

Én se tisztelhetem ezt akként magában,

     Mint ahol a virtus van a nagy rang nyomában.

Hanem hol a rangot külső fénynek lelem,

     Külső komplementtel és árnyékkal tisztelem,

S nem tékozlom reá azon tiszteletet,

     Mellyel csak virtusnak adós a szeretet!

De a külsőt a rang kéri mindenektől,

     Néro is nyert ilyet a keresztényektől.

Isten maga mondja, hogy a főrendeket

     Tiszteljük, hibásnak bár leljük ezeket,

Bár a főrendek a közösségért vannak,

     Mégis elismerjük érdemüket nagynak.

Mivel a társaság úgy fel nem állhatna,

     Ha bölcs törvény által nem igazgattatna.

Ma pedig kormányra azok ültettetnek

     Többnyire, kik arra nagy ranggal születnek.

Hajdan ugyan ez az érdemnek osztatott.

     De abban is a szív gyakran megcsalatott,

Mert akiben a nép hű atyát képzele,

     Abban gyakor ízben tirannusra lele.

Legelébb pedig ezt az atyák viselték,

     S ezeket a házban mindnyájan tisztelték.

De a família terjedvén sok ágra,

     Egyet választottak az ilyen méltóságra,

Kinek mindeneknél volt nagy tekintélye,

     S szívekbe oltatott méltó tisztelete.

Írod, hogy koszorút fonának fejére,

     De ezzel is néztek azon érdemére,

Melyet belső képen ő benne képzeltek,

     Amit az atyai név, és felsőség növeltek.

Azt kívánták, hogy ez közülük kitessen,

     Idegenektől is főnek ismertessen.

Csakugyan kisebbek voltak hát a tagok,

     Mintsem az ilyen fők, és igazgaták magok,

Eleitől fogva ezt bizonyították

     Mindenek, és illendő dolognak tartották

Tisztelni azokat, nemcsak főhajtással,

     Hanem gyakran szinte földre borulással,

Rangjuk különbségét mutatván általa.

     De hogy e tisztelet vétkes nem is vala,

Meg lehet engedni, mert nem kárhoztatott

     Még a szentektől se, sőt gyakoroltatott!

Így tisztelte Jákób arcra borulással

     Ézsaut, hogy szembe jutottak egymással,

Így József előtt is a porba borultak

     Testvérei, hogy tőle kegyelmet koldultak.

Dávid Isten szíve szerint való vala,

     Mégis büntetést nyert Semei általa,

Hogy az ő királyi jussát megsértette,

     S számkivetésében gonosszal illette.

Megbocsát bár neki buzgó kérésére,

     De hogy koronája szállt fia fejére,

Szívére köti, hogy érte bosszút álljon,

     És Semei vére koporsóba szálljon.

A fejedelmek hát méltán bosszút álltak,

     Akik ő ellenük véteni találtak.

Hasonlatosképpen, akik segítségre

     A községtől léptek melléjük tisztségre,

Az ő hatalmukból akik részt vettek,

     Úgy tiszteletüknek sorsosivá lettek.

A király követe, lévén az ő képe,

     Benne fejedelmét tiszteli hű népe.

Mindezekből kijő az én ítéletem:

     Rangomat a nagy ranghoz én nem mérhetem,

Egy nagy méltóságot akármint képzelek,

     Milyen nagy különbséget benne és bennem lelek,

Nem szükség kifejtenem, mert látják mindenek,

     Akik a dologról józanon értenek.

Hanem hol a nagy rang hozzám ereszkedik,

Már ott a rang felett a jó szív kérkedik,

Mert amely méltóság figyel por eredetére,

     Tud nézni másokkal egyenlő végére,

Az ilyen abban tartja legfőbb méltóságát,

     Hogy ha mások felett halmozza jóságát:

Mint virtus kútfejét, a rangot úgy nézi,

     Minden dolgát annak díszére intézi.

Itt már nemcsak a rang láttatik fényesnek,

     Hanem a virtus is szépnek és felségesnek!

Olyan mint a gyümölcs, amidőn lemetszik,

     A drága edényben sokkal jobban tetszik.

A gyémánt is, amely a napsugárral játszik,

     Mihelyt aranyban van, mindjárt szebbnek látszik.

Olyan a virtus is a fényes rendekben,

     Mintegy magas helyre kiállt személyekben,

Melyek mindeneknél hamar szembe tűnnek,

     Szintúgy rútsága is nagyobb itt a bűnnek.

Mivel ha olyan személy a törvényt megszegi,

     Kinek igazságát a köznép rettegi,

A törvény jussát is ezzel kisebbíti,

     S maga tekintélyét megbecsteleníti.

A köznép az olyat tirannusnak véli,

     Ki miben maga úsz, másban azt ítéli,

Midőn a láb sáros, azt nem is vizsgáljuk,

     De ha azt fejen látjuk, bámulva csodáljuk,

Mivelhogy nemesebb az a fő tagoknál,

     Méltóságosabb is bizonnyal azoknál.

Így azok is, kik több tálentumot nyernek,

     A  bölcs sáfárságban hogyha nem hevernek,

Isten és világ előtt nagyobb az érdemük is,

     Nagyobb dicsőséget bizonnyal nyernek is.

És ki nem tiszteli illendően azokat,

     Ellopja azoktól érdemlett jussukat.

Ha az eredetet és a véget nézzük szintén,

     Bár a király is csak olyan por, mint én!

De illő volna-e elébe kerülnöm,

     S egész bátorsággal melléje leülnöm?

Bennem az Isten is, ezt jóvá hagyná-e?

     Sőt vakmerőségem meg nem bosszulná –e?

De közelíteni is székéhez nem mernék,

     Hanem ha először olyan gráciát nyernék,

Mely vele szólásra nekem just engedne,

     S példás szelídséggel hozzám ereszkedne.

Így emberi szívet őbenne képzelnék,

     S vele, mint emberrel, szólni merészelnék.

De így is felségét előttem tartanám,

     S magam, hozzá képest, féregnek tartanám!

Hogy méltóságod is hozzám bocsátkozik,

     Sőt a barátsággal szinte kínálkozik,

Megvallom, az által magasztal az Égig,

     Örömöket gyújtván a gyönyörűségig!

Uram! Szívrepesve teszem kívánságod,

     De előttem tartom mégis méltóságod.

Kedves leveleidet midőn olvasgatom,

     Elragadtatásom elő nem adhatom,

S úgy tetszik, képzelek boldogságot benne,

     Hogy veled szabados barátságom lenne:

Mivel jó szívedet olyan nyájasnak lelem,

     Hogy szinte ég attól érzékeny kebelem,

De mégis tartóztatott mély alacsonyságom,

     Nehogy megutálást vegyen bátorságom,

Hanem ami nézi a mély tiszteletet,

     Melyet gyújt szívembe a tiszta szeretet:

Mint tartozó adót, nyújtom jó szívednek,

     Áldozatot tévén ezzel érdemednek!

És emellett annyi bátorsággal bírok,

     Hogy mint jó uramnak, nyájasan is írok:

Hogy barátságodban van gyönyörűségem,

     Bizonysága lehet ezen szívességem.

Hogy bár húsz levelem gyűljön egy rakásra,

     Míg neked nem írok, nem felelek másra!

Mivel pedig szíved úgy lebocsátkozik,

     És olyan messziről is velem mulatozik,

Már leveleidet én is úgy képzelem,

     Mintha nyájaskodva beszélgetnél velem.

Hogy munkácskámnak is készülsz pártját fogni,

     Újabb szeretetem kezd hozzád lobogni.

Csak csekély ez, de bár hamarább készülne,

     Hogy tiszteletedre lábadhoz repülne,

És hogy dicsőséget nevedben keresne,

     Így nem félne, bátor, sok irigy rá lesne!

Íme, egy új örömre szívemet serkented:

     Hogy két magyar dáma versel, mint jelented,

Nekem abban lenne fő gyönyörűségem,

     Ha ők meghaladnák az én csekélységem!

Higgyed, hogy nem nézném azt irígy szemmel,

     Bár ők küszködnének veletek, érdemmel!

Sőt, örömkönnyekkel szemem akkor telne,

     Midőn magyar nemem álmából felkelne:

Vajha Parnasszusba ne csak indulnának,

     Hanem a dicsőség váráig jutnának!

És ha idejüket ne töltenék henyélve,

     Úgy maradna dicső hírük mindig élve!

Te méltán kérkedhetsz azon boldogsággal,

     Hogy hű párod nem tart a csábult világgal,

Hogy a maskaráknak képét nem hordozza,

     S ketrec bóbitákkal fejét nem tornyozza!

Kívánom, hogy soká szépítse nemzetét,

     Követve ősei díszes viseletét,

Állandó örömet melybül szíved vegyen,

     S grófi személyében soknak példa legyen!

Ami pedig nézi ide jöveteled,

     Higgyed, olyan öröm jönne hozzám veled,

Melyről angyali nyelv sem szólna eleget,

     És amelyet tollam hasztalan festeget.

Bár szokatlan vagyok a gyalog járásban,

     Majd fél beteg lévén csak kis utazásban,

De ha csak Tokajban lenne mulatásod,

     Magam gyalog tenném meglátogatásod,

És mikor lábadhoz ülnöm engedtetnék,

     Óh, mily gyönyörködve szemeket rád vetnék!

S milyen édes érzéssel telne meg kebelem,

     Midőn méltóztatnál beszélni velem!

Tudom, jó szívedet csodálni nem győzném,

     S hű szeretetemet irántad kettőzném!

Írod, hogy dolgomat a Mindenhatóra

     Bízzam, ki egyedül viheti azt jóra!

Bölcs tanácsadásod e részbe köszönöm,

     Hogy az Úrban bízzak, van elég ösztönöm,

Mert annyi irgalmát közlötte már velem,

     Hogy sok jó tettének határát nem lelem!

Én ugyan részemről csak úgy gondolkodom,

     Hogy Hymen oltárán nem igen áldozom,

Mivel akikkel még eddig kínálkozott,

     Azokhoz szerelmet bennem nem dolgozott.

De mégis, sorsomról csak ez, amit mondok,

     Engem nem terhelnek e részben a gondok:

Valamit az Isten végezett az égben,

     Bennem szent tetszése azt vigye végben!

Ő maga közli majd szent tanácsát velem,

     Mert a bölcsességet itt hijosnak lelem:

A véges bölcsesség annyira nem megyen,

     Hogy a szívek között különbséget tegyen,

S hogy egy-két nézéssel olyan mélyen szemléljen,

     Hogy a szív titkáról helyesen ítéljen!

De az ilyen gondokkal én éppen felhagyok,

     Sőt csak azt mondhatom: igen boldog vagyok:

Mivel van mind külső, mind belső békességem,

Van sorsomhoz illő étkem, egészségem,

Unszol az örömre felette sok barátom,

     Kiknek már sorában gróf Gvadányit látom,

Tehát már kérkedvén, Uram, hűségeddel,

     Ajánlom magamat állandó kedvedbe!    

                

Ötödik (utolsó) válaszlevél

Sátoraljaújhely, Oroszlány Havának 8-dik napján, 1794-ben

Együgyü levelem, milyen szerencsés vala,

     Hogy udvarolhattam Pünkösdben általa!

Örülök, hogy hozzád aznap érkezhetett,

     Mely nap a szeretet lelke kitöltetett.

Dicsőségére vált tehát levelemnek,

     Hogy akkor önté ki lángjait szívemnek,

Mikor a szent tüzek mennyekből szállának,

     Melyek az ó szívből újat formálának.

Ártatlan tüzet látsz, higgyed, levelemben,

     S vajha, tekinthetnél fenékig szívembe:

Megismernéd, hogy olyan tűz bírja kebelem,

     Melyhez nem közelít a buja szerelem!

Tüzesen szeretek, de olyan szeretettel,

     Mely összeköttetett a tiszta élettel!

Jól mondod, nem vagyok Násó Corinnája,

     Kinek buja tűzzel lángolt szíve tája.

Szeretet, szerelem nálam különböznek,

     A tűz is különböz, mellyel ösztönöznek:

Egyik a Mennyekből vette eredetét,

     A másik munkálta az Ádám esetét.

Egyiket az Isten, mint egy kincses várban,

     Úgy alkalmaztatta a kimívelt sárban,

Mely őtet szüntelen az Ég felé vonná,

     S neki a boldogság koszorúját fonná,

A másik a pokol tüzétől gyújtatott,

     Mely Éva szívébe legelőször hatott.

Ennek igazabban kívánság a neve,

     De számtalan szívet bír kegyetlen heve,

Ez inkább a testet bírja hatalmával,

     De amaz a lelket éleszti lángjával.

A kívánság gyakran a határt átlépi,

     És az okosságnak zabláját eltépi,

Föld felé nyomván őt a bujaság súlya,

     Majd oktalansággal a barmokat dúlja.

De a hű szeretet más formán megy elé,

     Mert lángja szüntelen siet az ég felé:

Ez szívünket mindig a jobb részre húzza,

     Ez indulatainknak legjobb kalauza.

Ez az istenségnek szikrája szívünkben,

     Ez élesztő lélek cselekedetünkben!

Ez isteni virtus ama többször hiba,

     Ez boldogság útja, s amaz olyan galiba,

Mely a szívet sokszor annyira megveszi,

     Hogy az a boldogság útját eltéveszti!

A szeretet lakik egyenes szívekben,

     Amaz uralkodik csak a szelesekben.

Mint képzelhetnél hát olyat én felőlem,

     Hogy olyan bolond tűz szikrázna belőlem?

Megtörvén szívemet a sok ínség koha,

     Kiégett belőle az ilyen szemét moha.

Sőt: képzelj szívembe olyan tiszta lángokat,

     Melyek csak jó szívnek ajánlják magokat,

Amelyek szülői csendes boldogságnak,

     S ártatlan láncai a hű barátságnak!

Melyeket kincs, szépség, rang nem határoznak,

     Hanem sok szívvel egyaránt osztoznak!

Ezek foglalják már szívedhez a szívemet,

     Melyre csak jóságod kötelez engemet….

Munkáidból azt is nyilván veszem észbe,

     Hogy mi természetünk megegyez sok részben.

Te is a versekben gyönyörködöl, mint én.

     De hogy ifjabb vagyok nálad egy kicsinyt én,

Ebből azt hozod ki, hogy te nem érsz velem,

     Ezzel csak megcsúfolsz, higgyed, azt képzelem!

Dianna, Mars, Phoebus a vént meg nem veti,

     Talán csak Vénusz az, ki őt nem tűrheti.

Diannával a célt inkább az találja,

     Ki az erdők lesét vele régen állja,

Szintúgy személyében egy régi vitéznek,

     Egy próbált oroszlánt az ifjabbak néznek.

Így Parnasszusra is, aki régebben jára,

     Könnyebb erővel jut kétszarvú halmára.

Ne vegzáld hát, kérlek, Múzsámat ilyenekkel,

     Mert megnémulásra juttatod ezekkel!

Inkább szeretetből valld meg gyengeségét,

     Így jobban felgyújtod baráti hűségét.

Hogy hajlandóságom megegyez teveled,

     Azt előmbe festi nagy részben leveled:

Íme, virágidat te is betakarod,

     S hogy azt a nap nagyon süsse, nem akarod!

Higgyed, nevetséges lettem én itt soknak,

     Hogy ernyőket húztam fel a virágoknak!

De már most általad dicséretet nyertem,

     Mivel sokan mondják, legszebb az én kertem!

Példátlan tüzében a nagy szárazságnak,

     A kerti zöldség is tartatott újságnak,

Mégis én valóban kérkedhetem vele,

     Hogy a kertecskémből sokaknak kitele!

Mintha látnám, higgyed, kertednek szépségét,

     S tiszta örömödnek abbul vett bőségét:

Képzelem tábláid, mely igen ékesek,

     Melyek közt sétálnak a szűz Driadesek.

Az enyém valóban csekély együgyűség,

     Mégis itt mulatnom teljes gyönyörűség!

Hát te, amint leírod, szépségét kertednek,

     Hogyne lelnéd annak örömét szívednek!

De bezzeg örömre lobbantád szívemet,

     Mert nekem is küldesz, úgy bíztatsz engemet!

Vajha ez az ígéret érne valóságot,

     S ne csak leveledben küldenél virágot,

Hanem valójában azoknak sok nemét

     Küldvén, legeltetvén hű barátnéd szemét,

Már képzelődésem álmodozik velük,

     Bár látásukkal  nem egyhamar telek be,

Mégis fantazéroz már elmém ezekkel,

     Kedvét legeltetvén tündéres képekkel,

De minthogy ezekkel még most csak álmodik,

     Észrevévén magát, csak elszomorodik.

De kérded: mit fogok télben tenni velek,

     Mivel itt klóz-házat számukra nem lelek?

Egyik házam falát délről kidöntetem,

     S telelni azokat abba szerkesztetem,

Avagy ablakokat oldalán vágatok,

     S reá kristály helyett lajtornát vonatok,

Így télben is magam mulatgatom vélek,

     És egy mágnásnéval sorsot nem cserélek:

Mert a mágnásnénak bálba is kell menni,

     S nékem virágim közt lehet mindig lenni.

Így képzelődöm én, szerelmes Barátom,

     Bár a virágokat csak levélben látom,

De valóságot is reménylem, hogy nyerek,

     Melynek látására örömtapsot verek! -

Ami pedig nézi köszvényes tehenem,

     E részben tanácsod éppen nincs ellenem.

Mivel néked is van ilyen podagrásod,

     Örömest követem a te javallásod:

Megegyezem veled ezen szent szándékban,

     Ahogyan elszántad: küldjük ajándékba!

Úgyis nem tudok már vele mit csinálni,

     Örömest kívánnék bajától megválni.

Hasznos marhám lévén, őt nagyon szerettem,

     Ez oka, hogy régen agyon nem üttettem.

Hát igen: örömest elajándékozom,

     S a küldésben csupán reád várakozom!

De te olyan messziről küldöd Tokajba,

     Különben is lévén köszvény miatt bajban:

Lóháton küldenéd, de köszvényes lába

     Lecsüngvén, még jobban megfájdul útjában!

Ekként ajándékod nem fog kedves lenni,

     Mellyel barátodat kívánod tisztelni!

De gyalog sem jöhet, ültesd hát hintóba,

     Meg is érdemli azt tőled valóban,

Mivel esztendőket töltvén udvarodban,

     Így elnyomorodott hű szolgálatodban!

Én is a magamét, ha célom elérem,

     Valamely jó úrnak kocsijára kérem,

Ha pedig hogy ennyi gráciát nem lelek,

     Számára bizonyos, hogy szekeret bérelek,

De gyalog nem küldöm, mert erőtlen, szánom,

     Köszvényes lábát is őrzeni kívánom!

Ekként valamikor idejét rendeled,

     Ezen feltételben kezet fogok veled. -

Ami pedig nézi hű levelezésem,

     Ládd-e. a válasszal most nem soká késem!

Tiszta szeretetem azzal bizonyítom,

     Útjára levelem hogy frissen indítom:

Rendjeimet tehát diktálta szeretet,

     De ha bátorságom itt hibát ejthetett,

Fedezze el ott is a szeretet hibáját,

     S ne vesse meg szíved ezért Borbáláját,

Sőt, abban tovább is mutassa annak jelét,

     Hogy közölje velem jó szíved levelét!  

Szerencsétlen indulat, vagy Sarolta és Sándor

                   I. ének

Múzsám, szakaszd félbe hosszas hallgatásod,

     Zengedeztesd szokott szomorú hangzásod!

Hagyd el a tunyaság heverő párnáját,

     Menj és Melpomenétől kérd el bús hárfáját!

Egy szerencsétlennek énekeld esetét,

     Kit bár a sírban fedez már a sötét,

Költsd fel e szépséget a halál álmából,

     Feledékenységnek hívd ki homályából. –

Ha megváltozott is, hozd világosságra,

     Hogy sok ifjú szépnek legyen tanulságra.

Azonban ez egyet, kérlek, ne feledd el,

     Hogy tulajdon nevét világ előtt rejtsd el!

Hogy a rágalmazás őt fel ne lelje,

     De az érzékeny szív könnyekkel tisztelje.

Azon ismeretlen igéző szépséget,

     Kinek az erőszak korán vetett véget.

                 *          *          *          *

Volt ő csemetéje fényes úri háznak,

     Mely megelőzője szép hírrel sok száznak,

Volt a természetnek oly remek munkája,

     Hogy kimerült érte kincses kamarája,

Mert magához vonzó ékes tekintete,

     Szívet hódoltató magaviselete,

A bölcs teremtőnek egy ritka munkáját

     Csudálhatták benne, mint szépség summáját:

Nyájas szemeiben tüzes villám játszott,

     S a szerelemisten bennük lakni látszott.

Rövid szóval bírt ő minden külső jóval,

     Ami közös lehet egy szép halandóval.

Gyönyörködve nézték őt minden szemek,

     Mert az erkölcsben is volt ő ritka remek:

Szelíd, alázatos, nyomorultat szánó

     Volt, és mindenekkel jót tenni kívánó.

Az ínség panasza szívét meghatotta,

     S annak segedelmét örömmel nyújtotta:

Az elhagyatott, ha nyögte panaszát,

     Remélhette tőle enyhítő válaszát.

Kívánsága szerint, ha nem segíthette,

     Édes beszédével sebét enyhítette,

Melyért nemes szíve méltán imádtatott,

     S jóság tükörének élete tartatott. - -

Gyarlóságból ugyan lett egy olyan esete,

     Melyet túlélnie neki nem lehete,

De ne ítéljük őt vakmerő lélekkel,

     Sőt szemléljük sorsát könnyező szemekkel!

Jól tudván magunk is, hogy csak addig állunk,

     Míg a gyámolító kegyelem van nálunk.

Tulajdonítsuk hát ezt olyan gyarlóságnak,

     Mely megismerője nem volt a világnak:

Melyet nem oktattak a tapasztalások,

     S szemessé nem tettek a csalatkozások,

Hanem az ártatlan tiszta gyönyörűség

     Nevelte kebelében, s olyan együgyűség,

Mely még a szerelem nyilát nem ismérte,

     S így az első csata halálosan érte.

Élete tavasza csak most nyilatkozott,

     S minthogy gazdag áldás volt rajta halmozott,

Minden szemek előtt kedvességet lele,

     S még a bánatban is örömet képzele.

Nem gondolta, hogy a kegyetlen szerencse

     Hozzá nyájas kedvét csak azért jelentse,

Hogy az alatt azon férget eltakarja,

     Mely élte gyökerét megrágni akarja,

S hogy a virágok közt (mint Kleopátrának),

     Számára viperák elrejtve valának,

Melyek megemésztvén szíve nyugodalmát,

     Gyászos torral váltják fel víg lakodalmát. –

Midőn így ül tehát a vígság ölében,

     Az öröm oltára égve kebelében,

A kegyetlen balsors cálba akkor vette,

     És irgalmatlanul mindaddig kergette,

Míg ki nem öntötte mérge dühösségét,

     S a halál nem váltá fel szerencsétlenségét. - -

                 *          *          *          *

Egy ifjú mulatott ekkor a helységben,

     Ki bizonyos grófnál volt nagy kedvességben,

Kiről valahányszor lészen emlékezet,

     Elő fogja adni őt S á n d o r nevezet.

Úgy látszott, hogy ebben, egy ifjú formájában,

     A tökéletesség volt véve summában:

Mert itt a szépséggel a kellemetesség

     Egyesült, és a felsőbbrendű érdemesség.

A bölcsesség szava beszédét hintette,

     S legszebb illendőség hangját mérséklette,

Nemét felülmúlta hódító szépsége,

     Melyet lelkesített szíve nemessége.

Magaviselete teljes méltósággal

     Vetekedni látszott a pompás nagysággal,

S minden mozduását úgy alkalmaztatta,

     Hogy az irigység is őt meg nem bánthatta.

Tehát csak egy híja volt a boldogságának,

     Hogy a vak sors rangot nem adott atyjának:

Mivel csak köznemes rend volt az eredete,

     Mely szerencséjében akadály lehete.

Ámbár sok fő dámák mihelyest őt látták,

     Kedvek és akaratjuk ellenére is imádták,

Mégsem enyészett el ezen ellenvetés:

     Jeles ifjú Sándor, de csekély születés. - -

De mégsem állott ez ellen azon nyílnak,

     Mellyel a szűz szívek szerelemre nyílnak,

Mert soknak, ki őt csekélynek rajzolta,

     Hozzá vágyó szíve szavát hazudtolta. - -

A szép S a r o l t a is (így fogom nevezni

      A szüzet, kiről kezd múzsám zengedezni),

Egyszer történetesen szembe jövén vele,

     Ő benne csakhamar olyan remeket lele,

Melyben csudáltatja az Ég szép munkáját,

     És bölcsességének mutatja példáját,

Azon erőszakot bár még nem érzette,

     Mely őt nemsokára szinte rabbá tette.

Sarolta testvérét Á g n e s nek nevezem,

     Midőn énekemben róla emlékezem.

Dísze volt valóban ő is a szép nemnek,

     És csudálandó tárgya a bámuló szemnek,

Ámbár az öccsével abban nem egyezett,

     Hogy ő a nagy rangnak szinte tömjénezett,

Öccse pedig ennél jobban becsülötte

     Azt, ami nem a vak szerencse szülötte:

Hanem a személyes érdem tulajdona,

     S csupán a nemes szív, nem a rang vagyona!

Mégis (amit benne szívemből dícsérek),

     Igaz szeretetben éltek, mint testvérek.

Együtt voltak most is egy bálban öccsével,

     Midőn találkoztak ez ég remekével,

Kinek sok érdemét Ágnes is dicsérte,

     De csak egy sóhajtást se tett szívből érte,

Minthogy őt rangjához méltatlannak érte,

     Megindulás nélkül, hidegen tisztelte.

Sarolta kedvének se lett még itt vége,

     S nem zavarta meg azt új ismeretsége,

Sőt, úgy tetszett, szíve szinte megéledett,

     Ilyen jeles ifjúval hogy megismerkedett,

Kiről dicséretét hallván már másoknak,

     Tetszett az előtte lenni nagyon soknak.

De a hír (melyről ezt alig lehet hinni),

     Nem tudta a dolgot itt annyira vinni,

Hogy szép rajzolását elé akként adja,

     Hogy azt a valóság felül ne haladja.

Látván, hogy őt a gróf tartja becsületben,

     És mások előtt is van szép tekintetben,

Azért vele bátran táncolt és mulatozott,

     Azt követő jajról nem is álmodozott. - -

Bár még ilyen próbán nem forgott, szívének

     Némely ismeretlen érzési levének:

Egy édes vágyódást sajdítván kebele,  

     Sajnálta, hogy Sándor nem volt mindig vele,

És társaságát mástól mintegy irigylette,

     Bár ő magában azt észre sem vette.

Azért kereste az alkalmatosságot.

     Hogy vele tarthasson bővebb társaságot,

Midőn közelgett hazamenetelük,

     Óhajtotta, hogy őt elvihetnék velük.

                 *          *          *         *

Ilyen érzései soha nem voltak Ágnesnek,

     Sőt: ámbár az ifjat találta jelesnek,

Titkon e gondolat a szívében csatázott,

     Hogy itt a természet valóban hibázott:

Mivel sok nagy rendűt, amiktől megfosztott,

     Mindazokból ennek mérték felett osztott,

Melyeknek bírása több rangot illetne,

     Sőt: koronás fő is vele kérkedhetne. - -

De gondolván azt, hogy az az Ég dolga,

     Melyben a természet csak hűséges szolga,

Ilyen képzelődését elnyomni kívánta,

     S szíves indulatot mutatott iránta:

Látván, hogy minél több figyelemmel lenne

     Iránta, mindig több szépet talál benne.

S kívánván anyjának őt is megmutatni,

     Gondolá: bár hozzánk jönne látogatni!

Azért barátságát tovább is kikérte,

     Melyre magát Sándor örömmel ígérte.

S mond: ha Nagyságtoknak nem lesz unalmukra,

     Méltatlan szolgájuk leszek udvarlásukra,

S legfőbb szerencsémnek fogom azt képzelni,

     Ha nemes szívüknél kedves fogok lenni.

Melyre felel Ágnes vidám tekintettel:

     Mi az urat látjuk egész becsülettel,

Sőt mivel irántunk való jóságát ismerjük,

     Látogatását továbbra is kikérjük.

Minden határ nélkül örvendett Sarolta,

     Midőn Ágnes ezen nyájas szókat szólta,

Mert az ő szíve is már régen vágyódott,

     Hogy a barátságra kereshessen módot,

De fennhéjazását ismervén nénjének,

Fedezte mindeddig vágyását szívének,

S magát most valóban boldognak képzelte:

     Hogy nénje, nem tudva, tetszését követte!

Némely további jegyzések Sándorról

        Talán nem lesz az én olvasóimnak unalmas, ha Sándornak következendő sorsáról a nevezetesebbeket ide feljegyzem. Sándor megfosztatván szerelmesétől, azt hitte, hogy ő soha többé örömet e világban nem kóstol, azért minden figyelmét kisfiára fordította, aki egyetlenegy vigasztalása volt. Ő volt már most mindene, egyedül azért kívánta további életét, hogy ezt, mint Sarolta eleven képét, nevelhesse.

Emellett Zsuzsi volt egyetlenegy társa fájdalmának, mivel ő soha ki nem fogyott a Saroltáról való beszédből. Együtt ültek ők sokszor órákig, és kesergették Saroltában vallott kárukat. Ugyanis a szegény Zsuzsinak senkije nem lévén, Saroltában úgy tetszett, hogy mindent elvesztett. Mivel ő apa és anya nélkül való árva lévén, Sarolta vele született könyörülő indulatjából megszánta, mikor az édesanyját temették, és addig esedezett, mint gyermek az anyjának, hogy bevette az udvarba és így vele együtt nevekedvén, előbb csak játszótársa, aztán pedig a leghívebb szobalánya lett.

Zsuzsi egy ártatlan, szolíd, és rendes leányka volt, aki az atyjától hét, az anyjától tizenegy esztendős korában maradt árvaságra. A báróné sohasem bánta meg, hogy őt udvarába vette, mert benne a háládatosságneak és jószívűségnek valóságos példáját lehetett látni. Hogy Sándorral elment, azt nem a bárónéhoz való háládatlanságból, hanem Saroltához való nagy szeretetből cselekedte, hogy t. i. neki holta után is gyermekében szolgálhasson. Az volt minden igyekezete, hogy ezen árvának anyja helyett legyen, melyet véghez is vitt a legszorgalmasabb igyekezettel, úgyhogy a dajka csak éppen szoptatta, és éjjel-nappal ő gondoskodott róla. Mind Sándor, mind ő egész vigasztalásokat találtak ezen kedves gyermeknek nevelésében, de ezen vigasztalás nem tartott soká, mert még a két esztendejét sem töltötte be, midőn édesanyját követte.

Sándor már most úgy képzelte, hogy ezzel együtt az egész világon mindent eltemetett, és annyira bánkódott, hogy még az emberi társaságot is kerülte, csak egyedül a Zsuzsival való társalkodás nem volt előtte unalmas, mivel ő együtt siránkozott vele. Volt neki még tanuló korából egy szíves barátja, és valami távolról atyafija is, akit ő jó magaviseletéért nagyon szeretett, ezt magához vévén, fő gondviselőjévé tette. Ez látván naponként a szelíd Zsuzsinak szép magaviseletét, hűségét, a legnagyobb szomorúságában is a házi dolgokra gondos szorgalmatosságát, semmit olyan buzgón nem kívánt, minthogy őt sajátjává tehesse. De látván Sándor kimondatlan szomorúságát, a legkisebbet sem mert iránta jelenteni, ámbár neki is úgy tetszett, hogy a leány is az ő szívessége iránt (melyeket minden cselekedettel bizonyítani igyekezett) nem volt érzéketlen.

Azonban az idő lassanként csendesítvén a Sándor fájdalmának iszonyú zavarját, egyszer megjelentette neki, mi szándéka vagyon. Sarolta elvesztésétől fogva most érzett Sándor valóságos örömet, mivel ő már régen gondolkodott azon: Zsuzsit hogyan tehetné szerencséssé anélkül, hogy magától messze ne távoztatná? Barátja is gyakran megfordult elméjében, mert egyiket a másikhoz méltónak találta, de teljességgel nem akarta erőltetni szabad tetszését, tudta azt is, hogy ha jelentést teszen a barátjának, csupán hálából is kötelességének tartja tetszése szerint cselekedni. Most tehát nagyon örvendezett azon, hogy titkos szándéka az ő erőltetése nélkül is véghez mehet!

A leányt evégre mindjárt magához hivatván, a legnyájasabb eléadással megkérdezte tőle, hogy nincsen-e szíve valakinek elkötelezve? S midőn az nemmel felelt, tudakozta ismét, hogy nem akarna-e egy jószívű, derék embert szíve birtokával szerencséssé tenni? Melyre a leány szembetűnő zavarodottsággal azt felelte, hogy ő még eddig arról nem gondolkodott, mivel a Saroltához való szeretetből feltette magában életét Sándor szolgálatában elvégezni. Erre felelt Sándor, hogy ő is éppen ezt kívánja, és azonnal megnevezte a személyt is, akihez őt férjhez adni szándékozik. A leány ezen tudósításra egészen elpirult, s még csak azt mondotta, hogy ő ugyan ha férjhezmenetelre adja magát, soha más férjet azon kívül nem kíván, de csak úgy, ha szívét nem Sándorhoz való hála, hanem az ő személye iránt való szeretet kötelezi arra, hogy őt feleségül vegye. Melyről Sándor őt bizonyossá tévén, az egyezés után az egybekelésük is meglett, és így ők ketten voltak aztán Sándornak legbizodalmasabb emberei, aki még most is vigasztalhatatlanul siratta kedvesét. Úgy látszott, hogy az egész világ barátságáról és minden gyönyörűségének reménységéről örökre lemondott. Hanem egy váratlan történet majd lassanként addig való gondolkodását megváltoztatta! Ez a két jószívű ember alig érezhette egymással való megelégedettségüknek boldogságát, látván, hogy az, aki őket szerencsésekké tette, naponként a bánat miatt emésztődik.

Azonban Sándor egy levelet vett, hogy egy nemes szívű barátja, aki négy esztendővel ezelőtt hivatalát önként letette, a leghathatósabb dícséretekkel ajánlotta Sándort annak felvételére, s akit ő mindenkor, mint tulajdon atyját, tisztelte. Most utolsó órái közt lévén, ővele kívánt szólani, de ne késsen, mert a késedelem megfosztja a haldoklót ezen vigasztalásától. Tehát minden hosszas előkészület nélkül mindjárt lovakat nyergeltetett, s csupán egy szolgájától kísértetvén, sietséggel elindult. Másnap reggel hat órakor megérkezett barátja házához. Az egész udvarban halotti csendesség uralkodott, minden arcból az érzékeny fájdalom, s minden szemből a könnyhullatás nézett ki. Kérdi egy szolgától, hogy hol fekszik a beteg?- aki elvezetvén őt az ajtóig, mondta: Itt fekszik a mi jó atyánk! – s többi szavait elfojták zokogásai.

Sándor benyitván az ajtón, a beteg (ki már minden zördülésre figyelt, nyughatatlan óhajtással várván barátjának érkezését) kezeit elébe terjesztette, és így szólott igen erőtelen hangon: Isten hozott, kedves Barátom! Már nem rémít a halál, mivel teljes bizodalmam van, hogy te a végső kívánságomat be fogod teljesíteni! Mikor Sándor szentül megígérte, mondta tovább: Te tudod barátom, hogy négy esztendővel ezelőtt én mindent elvesztettem, ami nekem az életet édessé tette: eltemetvén virtusokkal ékeskedő kedves feleségemet. Ifjúságunkban gyermekeink elhalván, vénségünknek minden reménysége egyetlenegy kedves Rosaliámban határozódott, aki az anyja halálakor tizenkét esztendős lévén, most lép az életnek azon sikamló útjára, melyben a virtus és az ártatlanság legtöbb kísértettől ostromoltatik.

Én meghalok, ez már ellenmondhatatlan igazság! Fogadd el, kedves barátom, utolsó áldásommal együtt ezen legdrágább kincsemet, és légy én helyettem édesatyja! Teljes erőmmel igyekeztem őt a tiszta erkölcsbe megfundálni. Azért hagytam el önként nagy tekintélyű hivatalomat, hogy magamat a nagyvilágtól elvonván, minden erőmet ezen gyenge szív formálgatására szenteljem. Nem is lett igyekezetem haszontalan, mert ő olyan ártatlan, mint maga a természet. Én őt kimondhatatlanaul szeretem, de nem mondok sokat, az Úr maga is meg fogja tapasztalni. Mert az én kívánságom az, hogy az Úr vigye el őt magával, hogy ne csak a tutorságot vállalja el, hanem a tulajdon vigyázása alatt is éljen mindaddig, míg az Egek neki egy hozzá illendő szerencsét rendelnek. Én életemmel megelégedett lévén, a haláltól éppen nem irtózom, de megvallom, hogy irtózatos csapásnak tartanám azt, ha ezen becses kincsem egy ilyen bizalmas kézbe nem ajánlhatnám! Bizonyosan hiszem, hogy színmutatás nélkül való barátságom az Úr nemes szívére mélyebb benyomásokat tett, mintsem ezen utolsó kívánságomat megvethetné…

Ezzel elhallgatott, Sándor pedig (kinek szíve szintén olvadozott) minden további gondolkodás nélkül az öregnek ágya előtt térdre bukott, kezeit csókjaival és forró könnyeivel elborítván ennél többet nem mondhatott: mindent, mindent megcselekszem utolsó pihenésemig!  Ekkor Rosália belépett azon ajtón, kinek a mélységes szomorúságtól ellankadt orcáin is gráciák játszadoztak, és vörösre kisírt bágyadt szemeiből a szerelem istene kitekintgetni látszott. Kit az atyja meglátván, ekképp szólítá meg: Jövel, te szerencsés árva, nem maradsz atya nélkül! Jövel és szemléld meg ezen nemes lelkű férfiúban jövendő atyádat!

Sándor tulajdon sorsáról elfelejtkezve az ártatlan Rosáliát karjai közé fogta, s darab ideig egy szót sem szólhatott, egészen megnedvesítette könnyhullatásaival. Azután még sokat beszélgetett öreg barátjával, ígérvén a legpontosabb egyenességgel, hogy minden hagyásait szentül fogja teljesíteni, aki másnapra virradólag barájának és kedves leányának karjai között kimúlt a világból. Tisztességes eltakaríttatása után Sándor addig el nem ment, míg mind udvarában, mind jószágaiba jó rendeléseket nem tett. Azután hazaindult becses nyereségével, még előre tudósítván barátját és barátnőjét dolgának mintlétéről, akik a legjobb intézkedéseket megtenni el nem mulasztották fogadásukra. Rosalia (ki az ifjúságnak minden kellemetességei mellett igen jeles elmével és jó szívvel is bírt) Zsuzsinak, vagyis inkább T- -né asszonynak szívét annyira megnyerte, hogy ő szinte kedves Saroltáját képzelte benne feltalálni.

Rosália eleinte ugyan igen sokat siránkozott, de ezen jó embereknek szíves igyekezete, az ifjúság elevensége, és a mindeneket megváltoztató idő szívét az örömnek érzésére lassan ismét felnyitották. T--né asszonyban legkedvesebb barátnéját feltalálta, Sándorhoz teljes bizodalommal kezdett lenni, és az öröm szikrázott szelíd, de mégis bájoló szemeiből, midőn az vele valóságos atyai szeretettel nyájaskodott. Elmúlt a gyásznak ideje. Rosálián mind a természetnek, mind a szerencsének javai meg voltak halmozva: mivel ő olyan kellemetes volt, mint az ártatlansaág maga, emellett atyja jószágainak is egyedüli örököse lévén, gazdag is volt. Sok ifjú törekedett szívének birtoka által szerencsésnek lenni, de ő mindazok iránt teljességgel érzéketlennek látszott. Sándor (kinek teljes szándéka volt az ő szerencséjét tehetsége szerint egész igyekezettel munkálni) ítélő szemmel nézte azokat. Azonban találkozott ezen szerencsekereső ifjak között egy olyan, aki jeles magaviseletével az ő figyelmét nagyon magára húzta, kivel minél tovább társalkodott, annál több érdemet fedezett fel benne. Azonban vigyázta Rosáliának magaviseletét: azt minden különbség nélkül mindegyikhez egyforma hidegnek találta. Azt gondolván, hogy Rosáliának ifjú tapasztalatlansága nem veteti észre azon szép tulajdonságokat, melyek ezen ifjat mások felett érdemesítik, kötelességének találta tehát ezeket előtte felfedezni…

 Egy szép nyári reggel egyedül menvén Rosália munkásaival a kertbe, Sándor őt önként felkereste, és szokott bizodalmas nyájaságával sokáig sétálván együtt, végre leültek egy leveles szín alatt. Ottan rendes beszélgetésük után előhozta az ifjút, annak szép tulajdonságait gazdag színekkel lefestvén. Továbbá előadta, mennyire szívén fekszik neki Rosáliának sorsa, kívánná tehát őt egy szerencsés házasság által boldoggá tenni, és az előtte ismeretes ifjak között ez az egyetlenegy az, aki által remélhetné, ha Rosáliának is hajlandósága volna hozzá….

Rosália megrettenve, szembetűnő zavarodottsággal, alig tudott magán annyi erőt venni, hogy ezeket felelhesse: Én (úgymond) sem ez, sem más által boldog nem lehetek, ezért feltettem magamban örökre így maradni. Hogy kimondhatatlan felháborodását el ne árulja, mindjárt el is távozott Sándortól. Sándor, aki magáról mintegy elfeledkezett, semmi módon okát nem találhatta az ilyen különös magaviseletnek. Rosália ez órától fogva tartózkodóvá lett: kerülte a Sándorral való találkozást, még az asztalnál is bágyadt kék szemei, melyek ezelőtt gyakran szikrázó pillantással ütköztek Sándor tekintetébe, most többnyire lefüggesztve voltak. Még a T- - né asszony társasága is terhére látszott lenni, többnyire vagy egyedül, vagy az atyja házától hozott öregasszonnyal töltötte idejét, kivel valami titkos készületeket is tett. Sándor, aki még most is kedves Saroltájával foglalatoskodott, úgy látszott, mintha azt észre se venné, de T- - né asszony, aki Rosáliát nagyon szerette, módot keresett, hogy ezen változásnak okát kitanulhassa.

 Volt Sándornak a kertjében egy magányos mulató helye, melyet ő, mihelyt ezen jószág kezébe esett, kiválasztott: itt volt neki egy grotta-formájú kicsiny hajléka, mely olyan egymásba nőtt sűrű fákkal volt körülvéve, hogy még a legtisztább fényes délben is halotti csendes homályosság uralkodott körülötte. A grotta egy kősziklás halmocskának az oldalában lévén, annak a tetejéről egy mesterséggel csinált, kristályszínű tiszta forrás a természetes kődarabokra igen csendes nyögéssel buzogván alá, mintegy kényszerítette a szívet a mély elmélkedésre. Amikor Sándor hivatala folytatása miatt most eltávozott házától, ezt a helyet választotta Rosália mulató helyének, itt töltötte napjainak nagy részét szomorú magányosságban. Észre vévén ezt T—né asszony, elrejtette magát a sűrű allé mögött, hogy valami módon kitanulhassa Rosalindának fájdalmas titkát.

De sok ideig haszontalan volt minden igyekezete, mert Rosália némán, hallgatva ült egy gyepszélen, aztán felállván ismét sokáig úgy sétált azon sűrű alléban. Végtére elnyomódott melléből egy mélységes sóhajtás emelkedett fel, s ekképpen szólott: Istenem! Hova forduljak? Itt tovább maradnom nem lehet! Ismét kevés hallgatás után monda: Kedves, jó Atyám! A te szíves gondoskodásod milyen szerencsétlenné tett! – Többet nem is szólván ismét leült előbbeni helyére. T--né asszony a kertnek más oldaláról az alléba kerülvén, úgy sétált oda, hogy őtet Rosália még távolról megláthatta, azért megtörölvén szemeit, elővette munkáját és elébe ment. T--né asszony szívesen megölelvén Rosaliát, kevés hallgatás után így kezdi beszédét: kedves Kisasszony! Az én szívem elolvad a fájdalomtól a miatt, hogy a kisasszonyt naponként titkon emésztődni látom, és akármint igyekezem, nem találhatom fel okát titkos fájdalmának! Minderre Rosália visszatartván kirohanó könnyeit, csak ennyit szólhatott: Óh, Asszonyom, mely igen szerencsétlen vagyok én! Nékem rejteznem kell a világtól, el kell hagynom ezen kedves helyet, melyben szinte két esztendőt a boldogság karjai közt töltöttem. Ezzel megeredtek könnyei, olyan keservesen sírt, hogy T--né asszony magát nem tartóztatván együtt sírt vele a nélkül, hogy okát tudta volna, hogy miért?

Kevéssé elcsendesedvén mondta ismét az asszony: Óh, Kedvesem! Hát miért zárja el szívét ennyire tőlem? Hova lett az az édes bizalom, mellyel ez előtt irántam viseltetett? Mivel bántottuk meg vagy mi, vagy jó urunk? - Nem, nem - felelte hirtelen Rosália - sőt inkább jóságukkal tettek szerencsétlenné! De ne kívánjon az asszony szívemből többet kisajtolni, meghalok inkább, mint fájdalmaimnak okát felfedezzem. S ezzel hirtelen eltávozott. T--né meg nem fejthette ugyan egészen ezen magaviseletét, de mégis el kezdett gyanakodni, hogy Rosália valójában Sándort szereti! Sándor aznap érkezvén, szembe tünő képpen észrevette Rosália változását. Azért, minthogy magával nem volt módja szólani (mivel Rosália minden alkalmatosságot szorgalmatosan elkerült), tudakozódott T--né asszonytól a változás okáról, aki szokott nyíltszívűsége szerint mindeneket elbeszélt, hozzá tévén még azt is, hogy ő kimondhatatlanul sajnálná, ha ez az ártatlan leányka valósággal szerencsétlen lenne….

Sándor most vette észbe, hogy mely nagy vakmerőség volt egy ilyen ifjú személy társaságában lenni! Azonban magára maradván kezdé fontolgatni a Rosália tulajdonságait, s az okosság erőt vett szívét epesztő fájdalmain, megismertette vele a Rosáliát boldogítani kívánó buzgó hajlandóságát, egy valóságosan szeretettnek lenni. Már most nyugtalanul kereste az alkalmatosságot, hogy Rosáliával szólhasson, ő azonban a legnagyobb igyekezettel látszott Sándort kerülni. Harmadik napra virradólag Rosália jókor felkelt, s midőn éppen a kertbe ki akart menni, Sándor őt a szobájában meglepte, ő mintegy megrémülvén látásától, hirtelen lábaihoz borult, így kiáltván: Uram! Ha a szánakozás szívében helyt találhat, könyörüljön egy szerencsétlenen, és küldjön el engem még ma az atyám jószágába, mivel én itt tovább nem maradhatok!

Nem, nem! – mondta Sándor (ki őt sietve felemelvén, szívéhez szorította), kedves Rosáliám (úgymond), az én szívem a maga tulajdona, mindent, mindent megcselekszem, csak azt nem, hogy tőlem eltávoztassam! Én igyekszem magamat megcsalni, azt gondolván, hogy egy atyai kötelesség végbevitelével szívemnek iránta való tüzes hajlandóságát kielégítem. De most érzem, hogy újonnan kezdek élni a kisasszony által. Kedves Saroltám, akit hat esztendőktől fogva gyászolok, minden szép tulajdonságait feltalálom a Kisasszonyban, de nem mertem magamnak azon szerencsével hízelkedni, hogy szerettessem, most pedig érzem, hogy újonnan kezdek élni a kisasszony által.

Rosália egészen elpirulván igyekezett magát menteni, de szavai elhaltak a nyelvén. A Sándor karjai közé kívánt rejtőzni, de nagy zavarodottsága miatt csaknem minden ereje elhagyta, Sándor pedig a legnyájasabb esdekléssel édesgetvén igyekezett szívének háborúját eloszlatni. S mihelyt kevésbé megcsendesedett, kézen fogva bevezette T--né asszonyhoz, és  ekképpen ajánlotta: Barátném! Fogadja el az én kedves Rosáliámat a mi áldott emlékezetű Saroltánk helyébe! Ugye, nem bántom meg az ő hamvait, ha szívembe a tőle üresen hagyott helyet ezen kedves személynek ajánlom? T--né (aki Rosáliát kimondhatatlanul szerette) alig tudott széket találni, hogy Sándornak ezzel háláljon, Rosáliát pedig karjai közé szorítván örömkönnyek között csókolgatta. Úgy tetszett neki, mintha Saroltát látta volna benne feltámadni! Rosália sokáig bátortalan volt, mivel ő szentül hitte, hogy Sándor ezt csak nagyszívűségből cselekszi, de Sándor a leghathatósabb bizonyításokkal erősítette, hogy ő nagy erőt vett magán eddig is, s igyekezett szívét mintegy megcsalni, hogy az iránta való indulatát csupán atyai gondoskodással elégítse ki.

Ők tehát a legnagyobb megelégedéssel egybekeltek, és igen szerencsés házassági életet éltek. Rosália megvallotta az után, hogy ő Sándort még minek előtte nem ismerte, csak az atyja leírásából, már szeretni kezdte, mióta pedig szerencséje van közelebbről őt ismerni, változatlanul feltette magában, hogy ha az ő viszontszeretetét meg nem nyerheti, soha férjhez nem megyen! Minden reménységét elvesztette akkor, mikor őtet a férjhezmenéssel megkínálta! Akkor egészen kétségbe esett kívánsága teljesedése miatt, és feltette magában, hogy atyjának egy félreeső jószágába a világtól elrejtőzvén, a mások fájdalmaiban való részesülés, és a velek való jótétel által fogja tulajdon fájdalminak orvoslását keresni.

Sándor, ki még most volt életének legjobb korában, mert midőn Saroltával legelőször megismerkedett, még nem volt huszonkét esztendős, s kilenc esztendők folytak el viszontagságaiban, most töltötte harmincegyedik esztendejét. Az ő nemes szíve valósággal megjutalmaztatott, mert neki minden nap elég oka volt meggyőződni aziránt, hogy Saroltában vallott kára a szép erkölcsű Rosáliában tökéletesen kipótoltatott. Ez a szerencsés pár tulajdon maga történeteit bizonyosan fogja olvasni csekély munkáimban --- Így jutalmaztatják meg az Egek a szívnek jóságát!

Barátsági vetélkedés

(Egy erdélyi jeles asszonysággal folytatott levelezésem)

Némely jegyzések az érdemes Közönséghez

            Ezen csekély munkám kiadásában éppen nem a magam, hanem levelező barátném nemes tulajdonságait kívántam leginkább világ eleibe terjeszteni!  Mivel azt róla még az irigység is kénytelen megvallani, hogy ő talán csak egyetlenegy a maga nemében, aki nemcsak a becsültetést, hanem még a bámulást is méltán megérdemeli.- - Ezt bizonyítják leveleinek rendjei, melyekből az éles elme, a nemes tűz és a magasan járó szabad lélek elég nyilván kitündöklik. De mégis csak  semmik ezek azok azokhoz a gyönyörű munkákhoz képest, melyeket nála minden haszon nélkül csak az Idő fogai emésztenek.- - Én úgy hiszem, hogy ha nemes magyar hazánk az ilyenek iránt méltó számbavétellel volna, ő azokat örömest odaengedné a kinyomtatásra, melyet azok igen méltán meg is érdemelnének.

            Ha munkáink az érdemes közönségnek tetszését megnyerhetik, ez nagy reménységet fog nyújtani, hogy azon munkáim is, melyeket folyó beszédben, már szinte 30 árkusig szaporítottam, ilyen nevezet alatt: Épületes Barátság. Melyek mind azoknak, kik még eddig látták, tetszésüket megnyerték, sőt talán azt is megnyerem, hogy édes hazám az erre meg kívántató szükséges segítséget sem fogja tőlem megtagadni. Ettől a reménységtől élesztetvén, küldöm mintegy elöljáróul, ezt a csekély munkácskát, melynek főbb célja lévén az asszonyi nem hibáinak felfedezése és azoknak megutáltatása. Ha kedves nemem előtt ez megvetve nem leszen, elég vígasztalása lesz ez egyedül neki használni törekedő szívemnek- -

                       

                                               M.B. első levele M. Jánosnéhoz

                                     Egeres, 14-dik Július. 1796.

Asszonyom! Kit látni szerencsém nem leve,

     Noha látásodat óhajtám eleve:

De reménylem: szíved engedelmet ad ott,

     Hol a kötelesség nekem útat adott,

Hol szavát fogadtam azon nagy dámának,

     Kinek csudálója lettél virtusának,

Kit az én lelkem is szeretettel tisztel,

     Tartozván őneki ezen kedves tiszttel,

Mivel óh, mely édes és becses kötél ez,

     Mely engem e példás jó szívhez kötelez!

Nem csudálom rólam feledékenységedet,

     Midőn olyantárgy kérte figyelmetességedet,

Mely engem ezerszer felülmúlván érdemmel,

     Az érzékeny szívtől bámulást érdemel.

*  *  *  *  *

Asszonyom! Te nekem úgy írsz, mint megbántott:

     Kit ártatlan tollam kedved ellenére bántott.

Én nem gondoltam, hogy nemed megsértettem,

     Hogy munkáim elébe ilyen megjegyzést tettem,

Hogy még nem vehettem levelet nememtől,

     Azzal meg nem fosztám őket az érdemtől.

Sőt, dicsekedhetem most már méltán vele,

     Hogy nememnek nálam nem újság levele,

Mivel azok velem nemcsak leveleznek,

     Hanem vannak olyak köztük, kik verseznek.

De talán nem szégyen megvallanom szemben,

     Hogy Máténé köztük első lesz érdemben,

Kihez Parnasszusról le nem bocsátkozom:

     Mivel ott is vele szembe találkozom.

Úgy látom, Asszonyom, nem vagy te itt járatlan,

     És a verselésben kezed nem szokatlan,

Mert bár a setétben nevelkedtél szintén,

     De csakugyan többet tanultál te, mint én.

Mivel ha tekintem írásod formáját,

     Kezed vezér nélkül nem fogta pennáját,

Éppen nem, mert abban minden betű mondja,

     Hogy oktatásodra volt valakinek gondja.

Verselésednek is nem első próbáját

     Adod, mert már láttam szép elméd mustráját.

De nem szaporítok már szókat e felett:

     Elég az, hogy küldtél nekem olyan levelet,

Mely által szívemet úgy hozzád kötözted,

     Hogy válást a halál teszen köztem és közötted.

Vagy mit írok? Hiszen elébb békességről

     Kell szólanom, nem ilyen szoros szövetségről.

Elébb haragodat kell megengesztelnem,

     S majd úgy lehet veled barátságra kelnem.

Másként haragodtól, úgy tetszik, nem félek,

     Mert benned nem lakik olyan durva lélek,

Mely véget ne tudna haragjának vetni,

     S egy olyan szívet viszont szeretni;

Mely őt nem látva is zárja kebelébe,

     S örömmel kezet nyújt barátság fejében.

Jól tudom, hogy célját itt eléri,

     Mert kézre a kezet haragosom kéri,

S minthogy ezt örömmel én kész vagyok adni,

     Nem lehet közöttünk haragnak maradni.

De itt Barátnémnak látszik egy hibája:

     Mivel minden férfit kárhoztat pennája!

Hogy egy hibás erkölcs mostohán bán velünk,

     Hibázunk, ha mindent ez egyből ítélünk!

E részben én mentem a férfiú nemet:

     Mivel ők becsülni tudják az érdemet.

Bár némelyek szóval ellenünk perelnek,

     De az értelmesek mellettünk felkelnek.

S a rágalmazástól megmentenek bennünket,

     Híven védelmezvén ártatlan ügyünket.

Sőt, ha ellenkezni látszanak beszédükben,

     Akkor is szeretet szól értünk szívükben.

Nem mondom, hogy köztük nincsenek olyanok,

     Kik megkisebbítnek: de csak oktalanok.

Vagy pedig kötődni kíván múzsád velem:

     Mert a különb nemet, tudod, hogy tisztelem,

Vagy inkább szívednek bús érzékenységét

     Elárulod ezzel, és nemünk gyengeségét:

Ki közönségesen komor szemmel nézi

     A más nem’ hűségét, ha máshoz intézi!

Mivel azt mindenki juss szerint kivánja,

     Hogy annak egyedül ő legyen aranya;

S úgy képzeli, hogy tőle elragadozzák

     Ezen Tömjént, midőn azt másnak áldozzák!

Benned is hát egy kis irigységet látok,

     Hogy felesek nálam a férfi barátok.

De ne félj, mert higgyed, neked is van hellyed

     Hű szívemben, hol nyugovásodat leljed.

Bár a másnem közül itt sokan helyet kérnek,

     Az asszonybarátok közöttük megférnek.

Mert ők tisztelői, mondom, az érdemnek,

     S örömest helyt adnak ezen kedves nemnek.

Minthogy amint írod, mindketten vesztettünk

     És a szerencsének mostohái lettünk,

Kössünk hát egymással olyan szövetséget,

     Mely bár nem pótolja ki a veszteséget,

Reménylem, csakugyan lesz vigasztalással,

     Midőn fájdalmainkat közöljük egymással.

Öntsd ki hát szívedet bízvást kebelembe:

     Hidd meg, nem csalódol egyenes szívemben!

Öntsd ki, és oszd meg velem örömed és bánatod,

     Így ezt méltó jussal tőlem is várhatod.

Hadd lássan a világ ilyen bús esetben,

     Két beteges szívet lenni szeretetben!

Úgy látom, hogy szíved neked is érzékeny,

     S lesz a képzelödés kettőnk közt termékeny.

Gondolatainknak hát nyissunk tágas mezőt,

     Hadd öleljek benned kedves levelezőt!

Evégre, ha kívánsz kezet fogni velem,

     Viszont parolámat, íme, viszi levelem!

Ha szíved, mint enyim, próbatűzben vala,

     Meg is tisztíttatott, elhiszem, általa!

Emelkedjünk fel hát a Föld szemetéről,

     S a változásokat nézvén csak messziről,

Ez életnek keskeny határán túl lépjünk:

     S a keserű fáról olyan gyümölcsöt tépjünk,

Mely nemcsak szívünknek sebeit enyhítse,

     Hanem nemünk gyengébb részét is építse!

Ekként fejet hajtván a gondviselésnek,

     Engedelmeskedjünk azon bölcs tetszésének,

Amely minket a legjobb cél felé vezérel,

     Meg nem csalatkozunk, higgyed, ilyen vezérrel!

Sőt, Múzsám e részben bátran mond jövendőt,

     Hogy mindketten érünk egy boldog jövendőt:

Óh, vajha kedvemet ez egyben tölthetném,

     Hogy kívánt személyedet meg is ölelhetném!

Hadd látnám azt, kinek sorsa közös velem,

     Ki olyan nemes móddal ostromolja kebelem,

Hogy a nem kérésbe foglalt kívánságot

     Tudván, hogy bizonnyal győz a kívánság ott,

Hol úgy állíttatik a harag is elő,

     Hogy bizonyság legyen a szeretet felől!

Látnám, akivel óhajt szívem levelezni:

     Holott kíván ebben másoktól rejtezni,

Mert méltatlan tárgyhoz, tudom, nem gerjed ez,

     Te irántad pedig új lánggal gerjedez.

Mely felől hogy szíved bizonyságot vegyen,

     Ím, válaszom hozzád egyedül nem megyen,

Hanem társul viszen egy olyan barátot,

     Kit saját szemem is most először látott.

Aki leveledet midőn megszemlélte,

     Tudós Apollóhoz méltónak ítélte,

S minthogy én siettem mindjárt válaszolni,

     Ő is egy-két verssel kívánt udvarolni.

Már tehát remélvén viszont szereteted,

     Elvárom ezekre nyájas feleleted.

A grófném is köszönt és szeretettel látna,

     Ha házadnak terhe egyszer elbocsátna,

Hogy udvarolhatván ezen nemes szívnek,

     Itt barátnédat is ismernéd meg hűnek.

Harmadik levél Máté Jánosnéhoz

Koloz svárott, 6-dik 9-bris, 1796.

            Barátném!

            Éppen nem a levélnek egyeztetett sora, hanem inkább a szívnek egyenlő érzése az, amely közöttünk a barátságot fundálván, állandóvá is teheti. Noha nekem az Asszonyhoz még eddig személyes szerencsém nem lehetett, mindazonáltal úgy tetszik, hogy érzésünk egymással nagyon megegyez, bár ítélettételünk első tekintetre egymással éppen ellenkezni látszik is. Ami pedig a levelezés módját illeti, nekem nem szokott módom a verses levelezés, sőt: sokkal több levelezőm van olyan, kikkel folyó beszéddel levelezek, mint akik verseznek, mert éppen nincs időm, hogy sokat versben levelezzek. Én ugyan azt nagyon sajnálom, hogy eddig is szerencsém nem lehetett kedves ismeretlen Barátném személyes öleléséhez, de reménylem, hogy kedvezőbb lévén ezután a szerencse az óhajtott célnak elérésére, és az éppen olyan kedves fog lenni Kolozsváron, mint lett volna Egeresben.

Azt ugyan érzékenyen fájlalom, hogy olyan kedvetlen hírnek hallása tartóztatta meg az Asszonyt elcélzott útjában, de csakugyan vigasztal az, hogy következő szomorúsága négy hetekig tartó édes kötelességének teljesítése miatt volt. Azt kérdi az én Barátném, mi módon nevezhetem olyan kedves barátnémnak, holott vele még akkor is ellenkezni látszom, midőn ellenkező szokása titkának kinyilatkoztatása által megmentett azon prókátorságtól, melyre a nálam bölcsebb és erősebb nemnek egy csepp szüksége sincsen. Óh! Azt éppen nem is képzelem, hogy magukra nézve az én pártfogásom nélkül szükölködnének!  Nem is az ő tetszésük, vagy kedvük keresése, hanem az egyenes igazság kényszeríti részre nem hajolható szívemet ellenkező szokása titkának kinyilatkoztatásával. Engem az Asszony csak arról tett bizonyossá, hogy szíve hozzájuk olyan erősen ragaszkodik, hogy annak elfedezésére az ellenük való panaszokhoz és szemrehányásokhoz kíván folyamodni. De ezzel éppen ki nem elégítette azon méltatlan kisebbítéseket, melyeket már feljebb ok nélkül reájok halmozott! Levelében ugyan meglehetősen vagdalódzik, de korántse képzelje kedves Barátném, hogy iránta való szíves szeretetemben az effélék által valami fogyatkozás eshetne! Sőt: érzékeny örömmel és gyönyörködve olvasom levelének azon darabjait, amelyekben ellenem felfegyverkezni látszik, mivel én is tudok egy olyan győzelem módját, amely dicsőségesebb a Nagy Sándor világhódoltató diadalmainál, mely nem más, hanem a szelíd és engedelmes felelet, amely elfordítja a haragnak felgerjedését.

Az Asszony azt írja, hogy ez előttem felette kedves matéria, melyre azt felelem: én ezen matériát éppen nem magam választottam, hanem történetemből esett a feleletem, az alkalom szerint. Hogy pedig hosszacskán válaszoltam, annak oka a matériának nem annyira kedves, mint igen bőséges volta. Az igaz emberi szeretet mindenkor az erőtlenen segít, én azt jól tudom: óh, vajha tehetségembe állana, hogy szegény nememnek az igazságtalan hatalom által elnyomatott részét a kevélységnek kegyetlen vasjárma alól felszabadíthatnám! Azt cselekedhetném, hogy azon ostoba bölcsek, és azon emberséget levetkezett oktalan férfiak, akik feleségeiket alábbvalóknak tartják a mászkáló férgeknél, hallgatnának az okosság szavára, mely által ismernék meg, hogy azok is olyan nemes teremtések, mint ők. De úgy hiszem, hogy ha minden káromlásokat szórnék is minden kifogás nélkül az egész férfiúi nemre (melyet ugyan lehetetlen, hogy egy okos asszony cselekedne), azzal meg nem orvosolnám az emberi romlottságnak azon nagy hibáját, mely szerint némelyek visszaélvén az elsőség jussával, a különben is sok nyomorúságokkal küszködő erőtlenebb nemet tirannusi kegyetlenségek járma alatt nyögtetik. Lám, hiszen a férfiak között csak az érdemesek ügyeket kívánom én oltalmazni, melyben, úgy hiszem, Barátném is egyet ért velem. Nem is azért, mintha ők elégtelenek volnának a maguk ügyét védelmezni, hanem azért, mivel nekik illetlen volna magukat két asszony vetélkedése közibe elegyíteni.

 Bújjon hát a Sz. Biblia a papok zsebibe! Nem bánom, szóljunk csak a mindennapi, ellenmondhatatlan tapasztalásból! Avagy nem az asszonyoknak adta-e a kegyes természet azt az ártalmatlan hatalmat, amely szerint ők nyájas szelídséggel még a leghatalmasabb héroszi szíveken is uralkodhatnak? De mivel az ők hatalmuk leginkább az engedelemben áll, elvesztik azt, mihelyen erőszakosan akarják megnyerni! Emellett nem láttunk-e számtalanokat, akik mihelyen ezt a birodalmat megnyerhették, mindgyárt utálatosan visszaélnek azzal nemünk nagy gyalázatára. Továbbá csak meg kell vallanunk, hogy akik a kegyetlenség járma alatt nyögni látszanak, azok között is igen sokan vannak, akik nem annyira férjeik kegyetlenségének, mint tulajdon engedetlenségeknek és hűtlenségüknek esztelen áldozatai, akik önként nem akarván megismerni kötelességüket, azt szüntelen való nyughatatlanságok által minden nap nehezítvén, csaknem elviselhetetlenné teszik!  Nem mondom, hogy mind ilyenek a szenvedő asszonyok, mivel én magam is azok száma között voltam, hanem csak azt mondom, hogy ilyenek sokan vannak. Hát már azért, hogy engem egy ostoba férfi tirannusi kegyetlenséggel nyomorgatott, az egész férfiúi nemet (akik között sokaknak érdemes voltáról meg vagyok győződve), minden kifogás nélkül gyalázzam? Távol legyen: én sem magam, sem nemem kedvééért a fehért feketének nem állítom.

Ami nemünk tudatlanságát illeti, voltak eleitől fogva olyan együgyű atyák, akik a lányoktól az írást tiltották, de talán soha nem volt olyan ostoba, aki a jó könyvek olvasását jóvá nem hagyta volna, de ha volna is, amelyet ugyan nem képzelek. Avagy nem szégyen-e nekünk, keresztyéneknek arról panaszolkodni, hogy kötelességünket csupán a közönséges tanításokból is meg nem tanulhatjuk? Ebben megszégyenítenek bennünket a pogányok, akik a természetnek homályos világánál is meg tudták ismerni és követni a virtust. Azt írja az én Barátném, hogy fundamentum nélkül leszen ez a tudomány, melyet egy emberkorú leány könyvek olvasásából veszen. Én pedig ezzel éppen ellenkezőt hiszek: mivel azt tapasztalásból mondhatom, hogy sok szorgalmatos tanításnak nincs annyi foganatja egy értetlen gyermekben, mint egy gondolkodni tudó leányban, vagy már egy tapasztalás által gyakorlott asszonyban egy figyelmetes olvasásnak.

Hanem én megkülönböztetem a könyvek olvasását a haszontalanságoktól, és még az olyan szerelmes románoktól is, melyekben a megerőltetett természetnek vagy inkább képzelődésnek húrjai szakadásig feltekerve lévén, a tapaszatalatlan ifjú szívek érzéseit elrontják inkább, mintsem hogy kipalléroznák. Emellett én azt hiszem, hogy nem mindenkor a bő tudomány és a sok olvasás a virtus kútfeje, sőt!  Ebben sok tudatlan paraszt megszégyeníti elégszer mind a két nemben a tudósabbakat! Különben szív nélkül a tudomány, ha mindgyárt angyali volna is, semmit sem ér. - -

Továbbá az is bizonyos, hogy még a legostobább anyák is tudják, ha akarják azon kötelességeket, hogy házban ülők, dolgosak, férjeiknek engedelmesek, és gyermekeik iránt gondosak légyenek. Ez pedig valóságosan egyik fundamentuma a jó erkölcsnek! Az én Anyám sem sokat tudott ezeken kívül, de bezzeg ezekre meg is tanított, még gyenge koromtól fogva. Ami a maga szépségét tömjénező személyről tett jegyzésemet illeti, az Egek bizonyságim, hogy azzal senkire nem céloztam, hanem egyedül annak szabtam ezen köntöst, aki magához illendőnek találja. Azt írja tovább az Asszony, hogy nemünk hibáinak megesmerésében mindketten megegyezünk, hanem ennek igaz okát egyaránt nem bálványozzuk, abban különbözünk. Megengedjen, Kedvesem! Én ebben a részbe sem oknak nem találom a férfiakat, sem azt magamra nem vehetem, hogy őket bálványoznám, mindazonáltal senkit azon gyönyörüségtől megfosztani nem erőlködöm, amit néki felőlem való vélekedése csinál. Az Asszony gyönyörködik benne, amint írja, midőn a férfiaknak nemüknél kapott csalatkozását nevetheti: én pedig mondhatom, hogy érzékeny fájdalommal szemlélem mindazt (akármelyik nemben), ami az emberi romlottságnak keserű gyümölcse.

Ami az okos lánynevelő módot illeti: nem eleget törekedtek-e tudósaink eleitől fogva ennek feltalálásában? Azonban mit használ a legokosabban készült orvosság is, ha nem élünk vele, vagy ha bevesszük is, meg nem tartjuk a rendes diétát?! – Hát nem ide céloznak-e mindazon szép munkák, melyek az asszonyi virtust angyali szépségben állítják elénk, a vétkeket pedig pokolbéli színekkel festik? De gyermeki bábozáshoz szokott nemünk az egész világ könyves házáért sem adná, ha a haszontalan módizásban (: mely sem a lelket, sem a testet szebbé nem teheti:) a másiknak elébe vághat! Sok tanul is, de nem azért, hogy az által szívét jobbá tégye, hanem inkább azért, hogy az elmés beszélgetések folytatásában ő is egész autoritással a maga nagy tudományát mutogathassa. (Hanem én az ilyenek sorából kiveszem nemünknek azon érdemeseit, akik nemes lelküknek elég bizonyságát adják azáltal, hogy kötelességüket ismérvén, azt teljesíteni is egész erővel igyekeznek. Ezek a legszebb tükörök nemükben, és a szelíd erkölcs gyakorlása által másoknak is követendő például vannak.)

 Csak azt akarom én megmutatni, hogy az én Barátném méltatlanul teszi oknak a férfiakat abban, hogy nemünk ostoba és erkölcstelen! Azt mondom tehát, hogy mivel nemünknek nincsen hatalmában, hogy külső szépségét (: mellynek pallérozására áldozza fel idejének drágább részét:) állandóvá tehetné, hogy ezzel a férfiak szemét örökké megcsalván, mindenkor magát imádtassa. Miért nem igyekszik még eleve jó szívének (: melly tulajdon hatalmában van:) olyan formálására, hogy az által kedvessége állandóul megmaradván, a szívnek nyugalmában fundált boldogságot elérhetné?

 Mivel pedig az Asszony egyért az egész férfiú  nemet unja, én ellenben egyért az egész nemnek érdemesebb részét becsülöm: ez okon Barátném még harmadik által akarja közöttünk  a pert eligazítani, én pedig azt mondom, hogy ezen per elosztására kettő kívántatik, mivel mindkét nem iránt  folytatjuk a processust. No, nem bánom, legyen az én részemre asszony, csakhogy az okos tapasztalással és jó szívvel bírjon, úgy bizonyos vagyok benne, hogy velem egyetért! Azt írja kedvesem, hogy nekem ez vigasztalásom lehet a pálmafával, hogy szerencsétlenségem lett oka nemem között kitetszővé létemnek, én pedig azt mondom, hogy éppen ez okozza szívemnek érzékeny fájdalmát, hogy szerencsétlen sorsom kitetszővé tett, és a világ tudja, hogy vagyok.

A feltett kérdésre azt felelem: a házasság szentséges törvényét nem a kedves férfiaink, hanem a bölcs Teremtő formálta együtt az emberi szívvel, mivel ezt még a legostobább vad nemzetek is követik, és óh, milyen szép bizonyságot teszen erről a természet világánál járó pogányoknak virtusos élete! Sőt, el nem hitethetem magammal e részben, hogy még maga, Barátném is a Plátó respublicájába kívánkozna ezen törvénynek elkerülése véget!. Ami pedig szívem választott tárgyának szeretését nézi, az éppen hatalmamban nem volt, hogy őtet ne szeressem, de hatalmamba volt az, hogy az érte lángoló szívemet az ő személyes látásától, sőt még levelezésétől is örökösen megfosszam, és ezt (: bármely nagy magamon vett erőszakkal:) véghez is vittem!

 Már tehát én is hiszem, hogy minden ellenkezést elvégeznek közöttünk leveleink, és a legédesebb gyönyörüséggel fog kedveskedni mindkét részről a szembe juthatásnak. Az én kedves grófném szívesen köszönti az Asszonyt; jelentvén egyszersmind, hogy már Kolozsvárra beérkeztünk, és telelésünk is itt lesz. Barátném levelének hosszas voltáról panaszo, én pedig azzal dicsekedem, hogy soha nem írhatok olyan hosszas levelet Barátnémnak, amelybe minden írnivalómat belerekeszthessem! Magam is csudálkozom e részben magamon, holott mikor másoknak írok, gondolkodnom kell, mit írjak; most pedig egymás ellen törekednek elmémbe megírni való feltételeim. Azonban reménylem, amit az írásba elmulasztunk, beszéddel ki fogjuk pótolni, hanem attól tartok, hogy akkor is sokat akarván, kevésre mehetünk. E világban minden tökéletlen, hanem azt kívánom, hogy Barátnémhez való szíves szeretetem mindenkor tökéletesebb lehessen!

Ötödik levél Máté Jánosnéhoz

Egeres, 18-dik Febr., 1798.

Barátném!

Ha környülállásimat maga nem ismerné, hosszan mentegetném válaszom késedelmes voltát, de tudom szíves szeretete hívséges pártfogóm leszen eziránt. –

 Nem csudálom Kedvesem, hogy félti azon kincset, melynek elvesztését e világon semmi ki nem potólhatja! Egyedül egy jó szívű Anya az, aki minden tulajdon, haszonkeresés nélkül szeret, és akibe helyezett bizalma egy jó gyermeknek soha meg nem csalattatik, kivévén ezt az egyet: fájdalom, hogy az is halandó! – Azt a derék Asszonyt, kiről Barátném emlékezik, nevezetlen is jól ismerem: volt szerencsétlenségem egyszer egy egész délutánt házánál eltölteni. Ha az ember a dolgot valóságában nézi, még itt sincs egyebet tisztelni, hanem hogy úgy született, mint grófné. – De hagyjuk ezt abba, hadd menjen akárki maga kedves útján: bizonyoson megtalálja, amit keres.

 Mi pedig folytassuk tovább is veszekedésünket, én bizonnyal tudom, hogy az ebből származott harag egyikünkbe se keveri fel az epesárt, sem szédelgést nem okoz. Tehát Barátném becses levelének minden cikkellyére felelni igyekezem, de mint környülállásom engedi, csak igen röviden.

 Azt írja Kedvesem, hogy én több akartam lenni, mint mások. Isten tudja, talán én magam semmit sem akartam, hanem az engesztelhetetlen sors azt akarta, hogy holtig szerencsétlen lévén, másoknál többet szenvedjek. De hiszem már feltettem, hogy a szerencse csapásait csak megvetéssel viszonozom. A hiába való reménységgel több bajom van, mert annak még most se lehetek egészen szabad hízelkedéseitől, ámbár teljes életemben megvígasztalt ígéretének teljesítésével. – Indulataimról azt mondhatom, még pedig jó lélekkel, hogy azok soha nem voltak olyan erőszakosak, hogy őket rendes függésbe nem lehetett volna tartani, annyival inkább most, midőn az ifjúságnak szélvészes tavasza, a közép időnek égi háborúkkal teljes nyara után a gyümölcsös ősz közelget. De én erről nem akarok hosszason disputálni, kinek mint tetszik, úgy higgye!

 Az Anyám szintén betöltötte a hetven esztendejét, és még sem hajlott előre, sem ábrázatja vidám tekintetét, és még az ifjúság előtt is kellemetes vidámságát el nem vesztette. Az Asszony is tudja pedig azon közmondást: Nézd meg az anyját, s vedd  el a lányát.  Arról pedig, hogy indulatainak asszonya volt ifjúságától fogva, egész élete bizonyságot tett. Barátném nagyon hibázik, midőn a szántszándékos hibákat (melyeket csak azért nem akar valaki megesmérni, hogy tovább is gyakorolhassa) asszonyi gyengeségeknek nevezi.

 Én nem akarok és nem is tudok elmés mentségekkel élni. Ha a férfiaknak tetszeni kívánó szándéknak nevezi azt, amit én az egyenes igazság oltalmazásának lenni nem csak állítok, hanem hiszek is, nem bánom, legyen úgy, amint Barátnémnak tetszik! A férfiaknak tetszeni, úgy hiszem, akármelyik asszonynál is, nem kedvetlen dolog. Különben higgye el, hogy azzal legkisebbet sem törődöm, akárki mit ítéljen felőlem! Hogy magamról másokkal valamely tökéletességet képzeltetni akarnék, azt, aki csak engemet ismer, soha felőlem fel nem teszi-  ebből megtetszik, hogy Barátném most is tulajdon érzése szerint ítél felőlem!

Amely férfiakat az Asszony okosoknak nevez, azok nem érdemlik azon nevezetet, mert azok csak módi szerint elmések, és higgyen nékem az Asszony, hogy akik valósággal okosak, nemcsak a férfiak, hanem még az asszonyok között is, tökéletesen helybenhagyják állításaimat! Másként (amint feljebb is kitettem) nem bánom, rólam akárki mit ítéljen, én csak úgy írok, amint valósággal értek.

Seneka bölcselkedés reám nézve nagyon mély, én annyira bé nem bocsátkozom, mert belé találnék halni. Hogy a mai asszonyok még igenis elmések, főként az őket nem illető dolgokban, azt ki tagadhatja? Honnan van hát, hogy hibájuk átlátására és megjobbítására, tulajdon kötelességük megismerésére és véghez vitelére nem elégségesek? Én azt mondom: azért, mivel ők elmésségüket a mások cirkálására és egyéb haszontalanságokra fordítják! Erre Barátném azt feleli, hogy őket nem tanították meg a hibák felismerésére. Jól van! Én tehát azt mondom: miért tudnak hát másokban szemes vizsgálódással felkeresni minden apró gyengeségeket? Miért veszik észbe, miért gyűlölik és kárhoztatják másokban gyakran éppen azokat, amiket magukba minden igyekezettel mentegetni és szépíteni törekednek? Hát vajon mivel könnyebb nekem azt tudnom, az én barátom bezárt kamrájában micsoda rend, vagy rendetlenség vagyon, mintsem azt, hogy mi vagyon a tulajdon magaméban, melybe mindenkor szabadon mehetek?! Látja Barátném! Éppen ez az, ami ellen már szinte kétezer esztendővel ezelőtt az igazság szája prédikálott! Amit tehát még a mi ősi nagyanyáink előtt is sok századokkal minden tudhatott, miért panaszolkodunk mi annak nem tudásáról? Vallja meg tehát, hogy itt nincsen az elmének, hanem az akaratnak hibája, és szünjön meg tovább azt erősíteni, amit talán maga sem hiszen. –

Az Asszony azt írja, hogy talán Magyarországon van az a szokás, hogy az asszonyok, míg szeretők, addig függenek szerelmeseiktől s.a.t. Az igaz, hogy Erdély testvér Magyarországgal, de nekem valósággal Erdélyben nyílt fel inkább az ilyen tapasztalásoknak néző piaca, és ezt Barátném sem tagadhatja, hogy efféle példáért nincs szükség messze menni. - Azonban én itt nem szólok egy olyan hódító szépségről, ki, mint istenasszony, mindenkitől imádtatni kíván, és tisztelőit lábánál mászkálni szemlélvén, nyájas pillantásait grácia gyanánt osztogatja. Az ilyen csak ritkaság, sőt az ilyenen is megesik, hogy egy, a maga rátartásából származott veszteségének helyrehozásáért az igen alacsony eszközöket is megpróbálná, csak szolgálnának neki. És mikor azok is elfutnak előle, kárát alattomban vérző szívvel fájlalja, melyet bár a kevélység fedezni parancsol, de szíve hiányosságának érzése nevetésre erőltetett szemeiből is kitör. –

Ebbe pedig éppen az én állításomat erősíti az Asszony, hogy más az illendő függés, és más a rabi kötelesség! Hogy Barátném egy jó asszony kötelességét nálamnál nem kevésbé érti, arról soha se kételkedtem, sőt a szeretet még azt is hinnem parancsolja, hogy teljesíti is, mert kötelességünk tudása teljesítés nélkül rosszabb, mint a tudatlanság! Az idősebbek mit tehetnek azért, hogy valaki alkalmasabb legyen másokat igazgatni, azt nem tudom. Azt pedig hiszem, hogy aki húsz esztendős korába nem alkalmas tulajdon indulatait igazgatni, hatvan esztendős korában is nehezen éri el ezen tökéletességet, hanem a sok rendetlenség által elgyengülvén, tehetetlensége áll ellen indulatai kinyargalásának. A kénytelenséget pedig ki számlálhatná a virtus sorába?

 Hogy az ifjú férfi vén feleségétől függjön, arra kevés példát mutathat Barátném, hanem, hogy a vén férfit az ifjú feleség, mint a cigány a vén lovat, úgy hordozza tetszése szerint kantáron, az ellenmondhatatlan igazság! Az ifjú pedig, ha valamely tekintetre nézve kevés ideig meg is hagyja magát kantározmi, rövid idő múlva majd lerázza azt: sőt legtöbbször az őtet igazgatni akarót lába alá tapodja, mint a fiatal szeles csikó.  Erre tulajdon tapasztalásomból elég példát mondhatnék, de ez olyan szembetűnő és tagadhatatlan, hogy éppen szükségtelen hosszas megmutogatásokkal erősíteni.

Barátnémnak nincs miért mentegetni, vagy magyarázni másik levelének azon cikkelyét, hogy a férfiak közül némelyik nélkül talán nem is élhetett volna, éppen nem értettem én azt úgy, mintha náluk nélkül éhes, vagy mezítelen lett volna! Azzal csak azt árulta el, hogy azon titkos vonzódását, mely az ő társalkodásukban talál gyönyörűséget, a természet az élettel együtt táplálta belénk. De azon részben is én nehezen hiszem, hogy a mi magyar asszonyaink azt mondhatnák a férfiaknak a régi amazonokkal: nem kellettek ti minékünk. – Ámbár, hogy ők sem élhettek teljességgel férfiak nélkül, azt bebizonyította a fennállásuk. A harcban ugyan, ha csak nyelvvel kellene győzni, nem hiszem, hogy a férfiaknak olyan erősségeik lehetnének, melyet nemünk le nem rontana, de midőn a kemény munkákhoz kellene fogni, bizonnyal erősíthetem, hogy instánziával is visszahívnák őket.

Ezek szerint a Barátném nevetése az én erősségeimet le nem ronthatja, mivel azok az ellenmondhatatlan tapasztalások igazságán fundáltattak. Mert ha találkoznak is igen ritkán olyan tehetős asszonyok, akik a legkeményebb férfimunkákat is gyakorolják, ugyancsak egy ilyennek ellenében százat tehetünk olyanokat, akik kézi munkájukért egy darab kenyeret is alig érdemlenének napjában! Az asszonyok nem egyedül azért tehetelenek valamely szépnek vagy jónak feltalálására, mert fejük műveletlen, hanem azért, mivel elméjük tehetősségét a haszontalanságokra, módi bolondságokra, sőt sokszor a legmesterségesebb fogású ravaszságokra fordítják.

Hogy a hadakozásokat a férfiak szerzik, az igaz, de hogy annak valóságos okai többnyire mindenkor az asszonyok, ezt mind a régibb, mind a jelen való időknek históriájából eléggé meg lehet bizonyítani. Tehát ezt elhagyom, mivel ezt, akinek csak feje valamennyire világos, nem is tagadja. – A jó férfiak munkásságában éppen nem találom fel az Esopus ravaszságának hasonlatosságát, mivel az ő terhük egy cseppet sem könnyebbszik azzal, hogy házuk népe minden nap jól lakik! Sem azzal, hogy feleségeik minden nap gálába mennek sétálni, vagy vizitákat adni, sem azzal, hogy libériás cselédet tartanak, akár telik a jövedelmekből, akár nem. –

Azt írja az Asszony, hogy a férfiaknak nagy része télben semmit se dolgozik, én pedig azt kérdem, mit ért azon a nagy részen? Mert az emberi nemzetnek egy nagy részét azok teszik, akik télben-nyárban mindenkor munkálkodnak, t.i. a kétkézi mesteremberek és a földművelők. Az első rendbeliekről nem szükség szólanom, mivel azoknak szüntelen való munksságuk olyan szembetűnő, hogy azt éppen olyan nevetséges volna tagadni, mint azt, hogy a Nap, vagy inkább a Föld nem teszi meg télben a maga futását olyan múlhatatlanul, mint nyárban. – A másik rendbeliek pedig valamint a nyár hőségének, úgy a tél kegyetlenségének ki vannak téve egész napokon, estéken pedig a szegény gazdaember vagy szekeréhez, vagy ekéjéhez való darabokat farag és készítget, vagy a feleségének guzsajt, motollát, széket és egyebeket csinál, vagy világítani való szilácsokat hasogat, melyeknek én magam gyakran személője voltam. S hát a hivatalbeli embereknek, akik jó lelkiesmérettel kívánják kötelességüket teljesíteni, nem éppen azon foglalatosságuk van-e télben, mint nyárban?

Vagy talán Barátném a férfiaknak nagy részén azon keveseket érti, akik másoknak parancsolhatván, kötelességüknek tartják heverni? De ezeknek feleségeik is amennyit fonnak, vagy egyéb, a természet szükségeit kielégítő munkákat dolgoznak, ha a világ csak arra támaszkodné, alig lenne még a fejedelmeknek is az a szerencséjük, hogy inget viseljenek! Azonban én mikor férfiakat nevezek, mindenkor azokat értem, akik megérdemlik, hogy embereknek neveztessenek, legyenek bár azok szegény földmívelők, akár fejedelmek. –

 Hogy a tengeri veszedelmek megvetését mi találta fel először, a tehetelenség és a szükség, az bizonytalan. Az első hajós azt írja, hogy azt a szerelem találta fel, és ez leghihetőbb is. Azonban azt Barátném maga se tagadhatja, hogy ez a világnak nagy tökéletesítésére szolgál! De csakugyan, az asszonyi gőgnek és módi bolondoskodásnak is nem lehet szükséget szenvedni, mert az által büszkeségük megbántódván, majd lenne olyan dörgés a legtisztább időben is. Barátném is kezdi tehát már azt hinni, hogy ezen eláradott bolondság által, nemzetünk boldogságának fundamentoma rázódván, méltán félhet a leromlástól! –

Azok a módikat újító és egy szemmel sokat látni kívánók szél-tarisznyák inkább, mint férfiak, csak az a szerencse, hogy igen kicsiny és még észbe is alig vehető részét teszik az emberi nemzetnek, mert különben szinte szégyenlenem kellene, hogy én is ember, vagy asszonyember vagyok. Én azokat inkább majmoknak, mint férfiaknak nézem. –

 Azt írja az asszony, hogy azon 10 és 11 órákig ágyban poshadó asszonynak, ha szíve és feje kiművelve volna, jó reggel felkelne házi dolgainak okos rendbehozására! Én pedig egészen az ellenkezőt tapasztalom, mert a műveletlen szívű és fejű tudatlan asszonyok között soha nem hallottam én azt, amit most olyanoktól hallok, akik a közönségesekhez képest istenasszonyoknak tarthatnának, hogy t.i. az álom az életben a legnagyobb boldogság. Hogy az álom az egeknek egy igen szükséges jótéteménye, én azt gyermekségemtől fogva tudom, de hogy az életnek legkívánatosabb idejét, vagy a napnak legszebb részét ennek feláldozván, az érzéketlenségnek és tunyaságnak karjai között kelljen eltölteni, arról soha még képelődésem sem volt!

Én is éppen azt mondom, hogy a tudatlan anyától nem lehet jót várni. Azt is helybe hagyom, hogy felette szükséges volna egy okos asszonynevelő módot felállítani, de még attól nemzetünk igen messze van. Mert mióta disputálják, sőt fájlalják az okosabbak azt is, hogy a legnyomorultabb falusi oskolákban is a szegény parasztok gyermekei, ahelyett, hogy kötelességüknek ismeretére és teljesítésére taníttathatnának, minden haszon nélkül a deák igeidőkkel kínoztatnak, de még eddig csak a régi lábon állanak. Minthogy pedig a mi vetélkedéseink ezt a veszedelmes hibát meg nem jobbíthatják, igyekezzünk a mi kicsiny környékünkben véghezvinni azt, ami tőlünk kitelik. Ne hízelkedjünk még az olyan személyekben is a hibáknak, kiknek tekintete nagy reménységgel bíztat. –

Azt én is hiszem, hogy a régi férfiaknak veszedelmes lett volna az olyan feleség, mint aki a mostaniaknak szükséges, de azt is hozzá adom, hogy az istenfélelem és kötelességeinknek jó lelkiismerettel való teljesítése most is éppen olyan szükséges, mint volt a régieknek. Az én ítéletem szerint pedig nem az az istenfélelem, hogy valaki inkább hagyja házát leromlani, mintsem a templomot elmulasztná. Vagy pedig, hogy órákat szabván magának az imádkozásra minden nap, azokat, ha mindjárt valakinek életét veszedelemből menthetné is meg az alatt, mégis félbe ne hagyja!  S nem az az igaz szemérmetesség, hogy valaki féljen a férfiaktól, és mégis mindenkor az ő tekintetüket keresse. Vagy pedig ha valamely román’ban azt találják olvasni, hogy a szerelmesek egymást megcsókolták, arra nagy elirtózását mutassa, és több efféle. Az ilyenforma kegyesség vagy szemérmetesség nem is érdemel egyebet, hanem hogy kicsúfoltasson!  Hanem az olyan a valósággal jó erkölcs, mely Isten iránt szükséges foglalatosságot is minden lárma nélkül, röviden végezvén, teljes erejéből azon igyekszik, hogy kötelességét mindenekben, mindenki iránt jó lelkiismerettel kövesse, és az olyan szemérmetesség, amely belől a szívben lakván, mindenkor, még a legtitkosabb magányosságban is cselekedetekkel és nem a mások rágalmazásával tegye magát nyilvánvalóvá. Barátném! Én azt hiszem, hogy még az ördög maga sem lehetne olyan vakmerő, hogy ezeket kigúnyolni mérné. –

 Hogy Barátném sem maga nem neveltetett ostobán, sem leányát úgy nem nevelte, nekem arról soha sem volt kétségem, hanem feleletemnek azon része csak tréfa volt. Hogy pedig leánynevelő gondolataimban, ha csak némely részben is, megegyezett velem, azon szívesen örvendek. Nem is vallotta kárát, mert mindenek ítélete szerént jó leánya van, és elég gazdag jutalma fáradozásának azon édes érzés, hogy általa egy jó férfit is szerencséssé tehet. A fülbesúgás egész levelem foglalatjával egy hangú lévén, éppen nem titok, s az egész nemre lévén alkalmaztatva levelem, inkább illeti az is az egészt, mint egy magános személyt külön.

Ami Barátnémnak férjével való környülállását illeti, nem kárhoztatom, hiszen én is egy hajóban eveztem vele, csak éppen ez egy különbséggel, hogy Barátném az üldözések által nem kényszeríttetik, hanem csaknem szerethet. Hogy egy asszony valakit még derék férje mellett is, mások felett becsüljön, azt egy okos ember se kárhoztatja, annyival inkább az özvegynek határ nélkül való szabadága van azt szeretni, aki megérdemli. Itten Barátném, a más levelében jelentett feltételeit ismét erősíti, hogy t.i. ezen matériáról nem akar többet írni.

 Nem bánom, legyen úgy, amint Barátném kívánja, különben is már eléggé összejöttünk, mivel Barátném is kételkedni kezd, ha nemük fogyatkozásainak okai egészen a férfiak. Eszerint veszekedésünk önként elenyészik, melyről én is igen örömest fordítom más tárgyra pennámat. Másként is már ebbeli vetélkedésünk nem egyéb, hanem a régieknek újabb előhordása. Én is azt mondom, hogy boldog veszekedés, midőn a veszekedő semmit inkább nem óhajt, minthogy ellenkezőjét szívéhez szoríthassa. –

Az igaz Barátném, hogy az életnek nincs nagyobb tirannusa, mint az olyan hatalom, mely akár együgyűségből, akár vakbuzgóságból, akár dühösségből az okosságot hallgatni parancsolja. – Nincs szerencsétlenebb teremtés annál, mint aki az igazságot látja, sőt hathatóson érzi is, még is arra büntettetik, hogy arról hallgasson. –

 Azt kívánja, Kedvesem, hogy én írjak a boldogságról, én, aki teljes életemben boldog, vagy inkább szerencsés nem voltam! – De mivel olyan boldogságról kívánja, hogy írjak, amely ez életben nemcsak feltalálható, hanem azt is megérdemli, hogy boldogságnak neveztessen, tehát csekély értelmemet ide írom. - - - Nem tudom,meg fog-e egyezni gondolkodásommal: az én ítéletem szerint az igaz boldogság nem függ a szerencse javaitól! Hiába keresi tehát azt valaki kincsben, rangban, fényes titulusokban, hatalmasok gráciájában, hír és névbéli dicsőségekben, az egész világ trónusára való felhághatásban, sőt még a szerelmesnek nyugtató kebelében, vagy a leghívebb barátságban is, mert ezek mind olyan dolgok, melyek rajtunk kívül lévén, tőlük az idő és szerencse változásai könnyen megfoszthatnak. – Éppen nem érdemli pedig a boldogság nevezetét az, melynek elvesztésétől félni lehet, vagy amivel való élésünknek édességét valamely viszontagság megkeserítheti!

E szerint nem ismeri az igaz boldogságot, aki azt magán kívül keresi. Hol van tehát? Nem másutt, hanem magunkban, és mi feltalálhatjuk az igaz boldogságot a szerencsétlenség közben is: mert az igaz és valóságos boldogság nem egyéb, hanem azon édes érzés, hogy mi kötelességünket mindenkor szíves igyekezettel törekedünk véghezvinni. Ez egy olyan édes érzés, melyhez hasonló nincsen, és melyet az elnyomatott virtus a tömlöc sötétségében, a láncok között is érezhet, az igazságtalanul uralkodó pedig fényes trónusában sem ismer! Ezen vélekedésemre, vagy helyben hagyását vagy ellenmondását a legszívesebb szeretettel várja az Asszonynak szerető barátnéja Mólnár Borbára




Hetedik levél Máté Jánosnéhoz

Kolozsvár, 20-dik Marcius, 1799.

Barátném!

Azt hiszem, eddig tudva van előtted, hogy mi az őszi napokat igen kedvetlen környülállások között töltöttük Megykeréken, ahova a szüreti örömből részt venni mentünk ki, de mivel ott az ifjú grófné megbetegedett, négy hétig helyünkből ki se mozdulhattunk. Azt pedig képzelheti Barátném, hogy midőn az szomorkodik, akit e világon leginkább becsülök, én sem lehetek akkor víg. Különben magára nézve is szívemből sajnálom ezt a szeretetre méltó grófnét, hogy kész volnék érette elszenvedni a nyavalyának terhét. –

Ha olyan szomorú környülállások között nem lettünk volna, éppen egy románbéli környékbe képzeltem volna lenni magamat: de óh, minden világi dolgok hiányosak! Nem érezhettem azon kies hely gyönyörüségeinek édességét, mert legtöbbször andalgó bámulásomból ez a szomorú hang ébresztettfel: igen rosszul van a grófné. – Barátném zavarodásának okát szinte ki tudnám találni, az a baja, ugy-e, hogy maga is követni kívánja azt, amit Barátnéjának levelében szemére hányt? Úgy van az, Kedvesem! Sokszor megdorgáljuk mi másokban azt, amit mi magunk talán csak azért nem követünk, mert környülállásunk attól elrekesztett. –

Ami az esztendő részeit illeti, nekem úgy tetszik, hogy ahogyan mindegyiknek különböző gyönyörüségei, úgy különböző alkalmatlanságai is is vannak. Első tekintetre úgy látszik, hogy legédesebb a tavasz: mivel az a sokakra nézve igen unalmas télnek kebeléből születik, és éppen hasonló ifjúságunknak sokat ígérő arany idejéhez, mely még a lehetetlenségben is lehetőséget reméltet. De e nagy reménységnek magvai legtöbbször a következendő időknek viszontagságai miatt nemcsak meg nem érhetnek, hanem még ki sem zöldülhetnek! Így a tavasz is kellemes gyönyörűségeivel, szinte az elragadtatásig csalogatja szíveinket: de a haszonról csak reménységet nyújt, melynek beteljesedése a következendőktől függ. Azonban a hószín kezeknek és a harmatos rózsáknál gyengébb orcáknak szorgalmatoson oltalmazkodni kell durvító déli szelétől. S még a kellemesen ragyogó napfény is gyakran megcsalja magához vonzó édesgetéseivel a viszontagságokhoz nem szokott gyenge testeket, mert akik erre vágyakoznak, az ártalmas kigőzölések és hideg nedvességek miatt gyakran különb-kölönb nyavalyákban esnek. –

 A nyár nemcsak a zsengékkel kedveskedik, hanem a szántóvetőnek egész esztendőbeli fáradozását is megjutalmazza, az édes gyönyörűséggel együtt a megelégedést is nyújtja. Talán többet érdemel, mint amaz: de vajon az eszendőnek részei között melyiknek szenvedjük több alkalmatlanságát, mint ennek? Égető melege mind künn, mind benn feltalálható, előle menedéket nem kereshetünk, mely a vért felforralván sokszor kedvetlen változásokat okoz. Emellett a sok ártalmas férgek mindenütt nyüzsögvén, nagy alkalmatlanságot okoznak, és hát még az ezzel szükségesképpen együtt járó kegyetlen égi háborúk mennyire megrémítik az olyan gyenge szíveket, melyek csak a prücsköktöl, póktól, egértől, békától, döglött madártól, és egyéb felette aprólékságoktól is csaknem halálra ijednek? Eszerint az esztendőnek talán egy részével sem köttetett össze több alkalmatlanság, mint ezzel. –

Az ősz, ha gondosan körülnézünk, úgy tetszik, leginkább kedveskedik: mivel a már tőlünk haladó Nap a nyári heves levegőt kellemetesen mérsékelvén, mindazok, amelyek nyárban rémítők és alkalmatlanok voltak, lassanként elenyésznek. Emellett, amik körül a fáradhatatalan természet egész esztendőn által munkálódott, az ősz, mint hűséges sáfár azokat tárházainkba betakarítja. Úgy, de ezen megelégítő gyönyörűségeknek édességét alig érzékelhetjük, mivel az időnek naponként kedvetlenedő ábrázatja, az egész természetnek haldokló színe igen eleven érzékenységgel emlékeztet bennünket minden szempillantásban nemcsak a küszöb előtt álló télnek kedvetlenségeire, hanem a hozzánk minden nap egyre jobban közelítő végünkre is. Eszerint alig lehet ennek is több a gyönyörködtetése, mint a kedvetlenítése. -

A tél, melyet majd mindenek úgy tartanak, mint a legkedvetlenebb részét az esztendőnek, és (vélekedésem szerint) ez okon kívánják a farsangi lármás mulatságok által az unalmas órákat rövidíteni. Úgy is látszik első tekintetre, hogy a jótevő természet ezen idődarabot, minden (az ő kezei által készített) ártatlan gyönyörűségtől megfosztotta. Ugyanis ekkor az időnek szinte kétharmad része éjszaka lévén, a napok nemcsak rövidek, hanem szomorúak és homályosak is, a levegő kedvetlen, hideg, az egész magát kedveltető természet komor hallgatásba, vagy inkább egy halálhoz hasonló mély álomba merültnek látszik. De ne higgyük, Barátném, hogy az esztendőnek ez a része a többinél alábbvaló volna, és hogy ezt csak az erőltetett gyönyörűségek tennék tűrhetővé! Nem, Kedvesem! Sőt, a gondolkodni tudó, vagy szerető ember talál ebben is elég természetes gyönyörűséget, csak felkeresni ne restelje. Nekem télben sincs egyetlen elvesztegetni való szempillantásom se, vagy unalmam, sem künn, sem benn! Ha kimegyek, noha nem látom a megifjodott természetnek azon csalogató mosolygását, mely tavaszkor kedveltető ajánlással vonja magához érzékenységeinket, látok mindazonáltal olyanokat, melyek szépségükkel és emberi értelmet felülmúló csudálatos voltukkal a Teremtő bölcsességének imádására ragadják bámuló lelkemet.  A fehérséggel mindent felülmúló hó, mely köntös gyanánt lévén mezeinken, gondosan takargatja reménységünknek abban csírázó magvait. A vizeknek kősziklához hasonló megkeményedése, az egész természetnek hallgató csendessége, amely, mint egy édes álom, általkészíti magát egy újabb munkára, és számtalanok az ilyenek, melyek érzékenyen gyönyörködtetik képzelődésemet. –

 Hát benn is milyen kívánt matériákat nyújt az esztendőnek ezen pihenő része a magával társalkodni szerető embereknek? – Ez mintegy komor tekintettel serkent, hogy megemlékezzünk életünknek azon szomorú idejéről, mely csak úgy lesz nyugodalmas és boldog, ha életünknek nyarában a munkás szeretet és a feddhetetlen jó erkölcs által betakarítjuk az akkori szükségre valókat. Mert az csalhatatlan igazság, hogy amit ifjúságunkban vetettünk, azt aratjuk vénségünkben! Ez az édes emlékezet is nem kevésbé gyönyörködtet, hogy minél beljebb megyünk a télbe, annál közelebb esünk az annak méhéből születendő tavaszhoz.

Ezek szerint, Barátném, nekem úgy tetszik, hogy miként életünknek, úgy az esztendőnek minden részére fel vannak osztva a gyönyörűségek kedvetlenségekkel elegyítve, és egyedül a mi hibánk, ha resteljük azokat felkeresni! Hosszú levelet írtam, de ha kedvet találhatok vele, sokkal mérhetetlenebb lesz az a gyönyörűség, melyet ezáltal érez. Az Asszonynak szíves barátnéja Molnár Borbára

Nyolcadik levél Máté Jánosnéhoz

    Egeres, 4-dik Július, 1799.

Kedves Barátném!

Az Idő kerékben forduló abroncsa

     Azért formál újat, hogy azt ót elrontsa.

A tapasztalásból nyilván látjuk ezt, és

     Úgy tetszik, körülöttünk minden szemfényvesztés,

Vagy egy csalárd álom, mely szívünk játsztatja:

     Árnyékkal ijeszti, vagy pedig bíztatja.

Egy csudás tünemény minden és nem valóság!

     A Nap alatt éppen nincsen állandóság:

Az egész természet csak azért dolgozik,

     Hogy a változásnak szüntelen áldozik.

Barátném! Ezekre nyilván azt feleled,

     Hogy ezt ismertetni nem szükséges te veled,

Mert akár te adhatsz erről tanúságot,

     Hogy itt minden hirdet változandóságot.

De vajon mit használ ezeknek tudása,

     Mely nem egyéb, hanem fájdalom forrása?

Mert valami nekünk a véget hirdeti,

     Érzékeny szívünket mindaz csak sebezheti!

Nem! Sőt: ez nyitja fel szemét értelmünknek,

     Hogy keressük igaz okát létünknek,

Mely sem történetből nincsen, sem magunktól,

     Mivel egy óra sem függ akaratunktól.

Kell hát lenni egy olyan fő-fő uraságnak,

     Aki létet adott minden valóságnak,

Ki maga a legnagyobb és legbölcsebb valóság

     Lévén, nem más, hanem természeti jóság!

Az egész természet ennek igazságát

Szólja, és bizonyítja szerzője jóságát.

Ilyen fő bölcsességhez hát az hogyan illene,

     Hogy olyan okoskodó férget teremtene,

Akin az istenségnek ragyogása látszik,

     Mégis ilyen szép szívvel szerzője csak játszik,

S éppen nem ügyelvén jó vagy rossz sorsára,

     Őt a szerencsének bízza játékára?

Így a semmiségből ki csak azért hozza,

     Hogy őt vágyódással kedvére kínozza:

Hogy szülessen, éljen, gyötrődjön és meghaljon,

     Kit az édes remény szüntelenül csaljon,

De reménye soha be ne teljesedjen,

     Óhajtson, kívánjon, és meg ne elégedjen,

Teremtője pedig rajta csak nevessen,

     Kétségbe ejtvén őt, rá szemet se vessen,

Sőt, midőn reménylené boldoggá lételét,

     A semmiség akkor nyelje bé lételét!

Barátném, ezt hinni olyan káromlás lenne,

     Melytől a pokolnak is borzadni kellene!

Ilyen gondolat férni más szívhez nem is mer,

     Hanem csak olyanhoz, aki virtust nem ismer,

Hol az indulatok rendes határukat

     Elhagyván, kényekre hurcolják urukat.

A kétségbeesés szokott csak így szólni,

     Így a jó Teremtőt nem lehet vádolni,

Ki csak azért teremt, hogy boldoggá tegyen,

     És szeretetéből a féreg részt vegyen.

Jóságát hirdeti keze minden műve,

     Melyet minden érez, hacsak nem kő a szíve!

Ne panaszoljunk hát annak jóságáról,

     Aki, hogy maga is csupa jóság, arról

Bizonyságot teszen tulajdon létünk,

     Mert ő munkálódja boldoggá lételünk!

Hát kötelességünket híven teljesítvén,

     S az ő nagy jóságán reményünk építvén,

A változásokkal menjünk bátran szembe,

     Boldog jövendőről lévén jó hiszemben.

 *   *   *   *   *   *   *   *

Barátném! Úgy látom, panaszolsz ellenem,

     De nem tudom, honnan kell ezt érdemlenem?

Mert én válaszoltam régen leveledre,

     Tudakozódtam is sokat hollétedre.

De rólad bizonyost nem hallhattam éppen,

     Megelőzött volna levelem másképpen.

Nem is válaszolok senkinek olyan kedvvel,

     Mint neked, kit szívem valójában kedvel.

Melynek lehet ez is bizonyítására,

     Hogy régen alvó Múzsám kél szárnyára,

S kedves Barátnémnak repül lakhelyére,

     Örvendvén, ha lehet, kedve töltésére. -

Inkább én kelhetnék ellened panaszra,

     Mert nem méltóztattad levelem válaszra,

De hű szívem, higgyed, szeret, mint szeretett,

     S még a koporsómból is kísér e szeretet!

Akit szívem egyszer meg tudott szeretni,

     Lehetetlen nekem azt többé megvetni,

Mivel intézetét tenni úgy kívánja,

     Hogy tett választását soha meg ne bánja!

Hiszen ez szívünknek főbb tulajdonsága,

     Hogy szeressen, és ezen épül boldogsága:

Ha saját érzését magába nem zárja,

     Sőt más nemes szívbe buzog annak árja.

Ezáltal kóstoljuk azon édességet,

     Amely lelkesíteni szokta a hűséget!

Szerelmes Barátném! Óh, miként szeretném,

     Ha gyakorta hozzád közelebb eshetném,

Hogy szívem önthetném kebeledbe által,

     Hidd, közös örömet éreznénk ez által!

Mert nincs ez életben drágább gyönyörűség,

     Mint ha kezet foghat az igaz szívűség,

Többet ér ez minden csalóka pompánál,

     Sőt, többre becsülöm, hidd, a koronánál! -

Lelkemből fájlalom változott sorsodat,

     Mind erőtelen, mind kedvetlen voltodat,

S remélem, ha hozzád közelebb eshetnék,

     Tőled az unalmat gyakran elkergetném!

Mert a köznyájasság és bátor bizalom

     Olyan balzsam, mely előtt szalad az unalom!

De mivel azt szívem óhajtja hiába,

     Gondolatimat teszem csak rövid summába,

S minthogy Barátnémnak jó szívét ismerem,

     A tiszta szeretet lesz ebben a vezérem!

Higgyed, szerelmesem, a nyomorúságok

     Nem egyebek, hanem hasznos orvosságok!

Nem is érez a szív addig boldogságot,

     Míg csak magán kívül keres vígasságot,

De ha komor kedve a világot únja,

     S mosolygási előtt szemeit behunyja,

Akkor kezd valóban magába betérni,

     S kívánja tulajdon lételét ismerni:

Hiányosnak lelvén az egész világot

     Arra, hogy betöltse azon kívánságot,

Mely a gyönyörűség nektárját bár issza,

     De mély unalmába esik ismét vissza,

Bár őtet az öröm magán kívül ragadja,

     A megelégedést soha meg nem adja,

Sőt, édességeit méreggel zavarja,

     S halálos fulánkját szép színnel takarja.

Amely szív csak ebben keres édességet,

     Óhajt, de nem talál ebben elégséget,

Mert ez, mint tirannus, őt úgy kergeti,

     Ahol nyugtot ígér, ott is csak sebezheti,

De amely már ettől kezdvén unatkozni,

     Tulajdon magával kíván barátkozni:

A magányosságban fogja megismerni,

     Hogy nincs oka nyugtot a világtól kérni,

Mivel azt felleli saját kebelében,

     Mit hasztalan keres a vígság ölében!

Tudakozásodra, Barátném, azt írom,

     Hogy az egészségben magamat jól bírom,

S minthogy kívánságim beérik kevéssel,

     Van szívem is olyan elégedéssel,

Milyet ez életben balsorsom ígérhet,

     Időtöltésemhez unalom nem férhet:

Elűzvén azt tőlem a foglalatosság,

     Kedvetlenségemre nincs a magányosság.

Sebesebben futnak óráim a szélnél,

     Itt az unalomtól, tudom, te se félnél:

Mert ki a világot egyszer megismerte,

     Inkább kerüli azt, mint sóhajtozna érte!

Kinek lármáját én csak távol hallgatom,

     S magamat e részben boldognak mondhatom,

Mert valamint neki rám szüksége nincsen,

     Úgy szívemet ő sem tarthatja bilincsen.

Sőt, mintha már benne se volnék egészen,

     Megvetve mosolygom, ha számba se veszen. -

Megengedj, Barátném, hogy hosszú a levelem,

     Melyet a szeretet diktált és irattat velem.

Higgyed, származik az szívem hű voltából,

     Hogy ki nem fogyhatok a matériából!

Barátnémhoz vonzó indulatból írok,

     Vajha megoszthatnám veled, amit bírok:

Hogy te is éreznéd azon boldogságot,

     Mely még itt kóstoltat velünk mennyországot!

Most Egeresben van kedves mulatásunk,

     Bár veled oszthatnók itt társalkodásunk,

Hogy szemlélnéd velünk e kies környéket,

     Hol békesség, nyájas öröm emelt széket.

Repülj hát Kedvesem, Barátnéd ölébe,

     Hogy olvasd hűségét kinyújtott szívében!

Ha nem jössz is, szeresd bennem oly hívedet,

     Ki, míg él, meg nem szün szeretni tégedet!

Kedves Grófném, aki szívből köszönt téged,

     Sajnálja valóban erőtelenséged,

És jelenteti, hogy ha sorsod bocsátna,

     S jönnél, akármikor szeretettel látna!

     LEVELEK ÉS EGYÉB DARABOCSKÁK

Melyeket régibb munkáim maradványai közül kiválogattam

A dicsőség kívánás

S.A. Ujhelyből 31-dik Okt. 1794

Barátom!

Valamint a Napnak a fény természete,

     Mely őneki mintegy lelke, vagy élete,

Úgy a nemes szívnek főbb tulajdonsága,

     Hogy a dicsőségért égjen szomjúsága!

Mert, hogy a Teremtő remekét alkotta,

     E szent tüzet abba ő maga oltotta:

Hogy legyen ösztöne minden szépnek és jónak,

     Emberi nevére tévén ő méltónak.

Éppen nem hibás ez, ha nem néz rossz végre,

     Sőt, csak a nemes szív lángol dicsőségre!

Ez egyike azon nemes érzéseknek,

     Amelyek növelik becsét a léleknek.

Ha ezt az okosság maga kormányozza,

     Az indulatokat zabolán hordozza,

S olyan alacsonyságig őket nem bocsátja,

     Amely által szép fényét beszennyezni látja.

Minél méltóbb tárgyat választ ő magához,

     Annál közelebb van a Teremtő céljához.

A jeles virtusok mind e célra néznek:

     Ez ad győzhetetlen szivet a vitéznek,

Ez viszi bátran őt a halállal szembe,

     Mert dicsőséget lát a győzelemben.

Egy király, hogy ezzel fényesedjen koronája,

     Nem érzi, milyen terhet nyom arany pálcája.

Ez az oka, hogy midőn alszik jobbágya,

     Tőle megtagadja nyugtát pompás ágya.

Bátor szívvel repül a harc mezejére,

     S nem érzi gyakorta, hogy bőven foly vére,

Népével együtt tűr hideget és hőséget.

     Miért? Mert ez által remél dicsőséget!

Minden csendességét fel ezért áldozta

     A nagy ész, mely éjjel-nappal azt dolgozza,

Hogy olyan kívánt véget érhessen munkája,

     Mely által dicsőség legyen koronája.

Ez, mint egy istenség, úgy kíván regnálni,

     A józan okosság kész neki szolgálni.

S mint egy hű tanácsos, úgy áll széke körül,

     A nemes példákat függesztvén tükörül.

Hanem az szül gyakorta szerencsétlenséget,

     Hogy nem ismervén az igaz dicsőséget:

Megtévedünk annak felkeresésében,

     És csalogató fényt kergetvén helyében.

Milyen gyakran várjuk azt a közítélettől,

     Ami függ csupán a jól folytatott élettől,

S cselekedetünket magunk nem ismerjük,

     Hanem a közönség mértékével mérjük.

Azt véljük: hágtunk a dicsőség halmára,

     Ha szert tettünk a nép dicsérő szavára,

Mely változóbb lévén a Hold tányéránál,

     Adománya sem lesz állandóbb magánál.

Pedig a Teremtő más célt tett evégre:

     Hogy mi törekedjünk lépni dicsőségre!

Olyan célt, melynek véget nem ér valósága,

     S amilyet érdemel a lélek méltósága!

Ez indulat tehát hibás csak úgy leszen,

     Ha magánál tárgyul alacsony célt teszen!

Nem kárhoztatom hát benned a készséget,

     Hogy törekedsz te is nyerni dicsőséget!

Sőt, dicsérlek nemes igyekezetedben,

     Hanem barátsággal azt súgom füledbe:

Hogy törekedésed hasztalan ne legyen,

     Magadhoz Múzsámnál jelesb társat vegyen.

Mivel az én Múzsám erőtlenebb sokkal,

     Mintsem versenyt futni próbálna másokkal!

És abba nem találsz, higgyed, dicsőséget,

     Ha ilyen méltatlannal teszel ismeretséget!

Írod, hogy örömöd az fogja növelni,

     Ha veled én fogok versenyt énekelni!

Köszönöm Barátom ily nem várt jóságod,

     Én is viszonzom szíves barátságod,

S kívánom, hogy Múzsád magát meg ne csalja

     Múzsámban, ki magát barátodnak vallja.

S midőn hozzám repül ki szomszéd országra,

     Méltán adja magát ezen fáradtságra,

És velem kezdvén egy új ismeretséget,

     Nyerj abba, mint képzelsz, annyi kedvességet!

Sorsom rövid leírása

Egy levélre válasz 1794-be

Jó Uram! Megvallom, nincs kedvem verselni,

S nem tudom, munkámban fog-e kedved telni?

             Mert mint leveledben láttattál képzelni,

Erőtlenségemtől nem fog annyi telni.

Kívánsz tudakozni sorsom mivoltáról,

Én csak azt írhatom életem folyásáról,

Úgy gondolkodj rólam, mint olyan árváról,

Kihez gyönyörűség igen ritkán járul.

De ne képzelj bennem ezért komorságot,

És embert gyűlölő Timon-i vadságot,

Bár szívem nem kosztol maga vígasságot,

Tud mással közölni vidám nyájasságot.

Azt is tudakozod, mint fogtam munkához?

Mely idős koromban nyúltam a pennához?

Mint ragadá Fébus szívemet magához?

Vagy mi szerzett kedvet versek írásához?

       Verseid olvasását, ha tovább folytatom,

Szinte mosolyogni késztet gondolatom:

Mivel annak okát fel nem találhatom,

Mért kérded: esztendőm hány számmal írhatom?

        Hiszen csekély munkám, ha meg nem utálod,

                                               S Életem szomorú tükörét vizsgálod:

Esztendeim számát ottan feltalálod,

Harmincnégy, hatvantól fogva, ha számlálod.

        Tizenhét esztendőt tölték leányságban,

S ennek fogyta felé vettettem rabságba:

Tizennégyet éltem únt páros világban,

Harmadik, hogy léptem ismét szabadságba.

        Szemem vidám napot keveset láthatott,

Teljes életemben a bánat fogyatott:

Három magzatokkal az Ég látogatott,

Mely, úgy látszik, nekem teherül adatott,

  Mivel akárkinek el lehet képzelni,

Milyen nehéz ezeket árvaként nevelni,

Taníttatni és híven gondjukat viselni,

      Ha az Ég nem segít terhemet emelni!

  Én ugyan irántuk mindent úgy rendelek,

 Ha lehet, belőlük hogy jókat nevelek:

 És ha Istent félnek, boldog leszek velek,

 Bíztatnak is róluk még eddig a jelek:

         Egyiket már Fébus verselni szoktatja

 Az Oratoriát másik tanulgatja,

 Harmadik még gyermek: de már úgy mutatja,

 Hogy lesz elméjének ritka foganatja.

         Ezekről tehát (:bár többet nem beszélek:)

 Könnyen elképzelheted sorsom, úgy ítélek:

 Egyszóval, mint árva, sanyarúan élek,

 Örvendetes napot keveset szemlélek.

Tehát feleletem fordítom már másra:

 Mi módon vetettem kezemet írásra?

              Vagy miként kaphattam a verscsinálásra,

  Senkinek sem lévén gondja tanításra?!

         Ennek teljes okát csak ez egyben lelem,

 Hogy korán megnyomott a belső gyötrelem,

 Kegyetlenül kezdvén a Sors bánni vélem:

 Mardosta szívem a kénytelen szerelem.

    Hogy az erőltetés kezdett ostromolni,

             S láttam víg napomat nyugodtra fordulni:

 Úgy kezdém magamat írásra gondolni,

 Hogy azzal fájdalmam fogom orvosolni.

                                Már tizenhetedik esztendőm számláltam,

               Midőn bús verseket elmémben formáltam,

  S hogy le nem írhattam, valóban sajnáltam,

   Pennát fogni tehát ez okon próbáltam.

         Reá emlékezve, hogy gyermekkoromban,

   Atyám gyönyörködött egy kis írásomban,

   (:Betüket majmolván csupán játékomban:)  

 Mert nem volt semmi cél még gondolatomban.

          Édesanyámhoz ment kedvét megosztani,

  S mond: nézd, a leányunk mit kezd gyakorlani!

   Lehetne őt (így szól),  írni  tanítani,

   De nem kezdte dolgom elébb mozdítani.

Egy Leányra nézve nem tartá szükségesnek,

    Hogy részese legyen olyan bölcsességnek,

    Mely tulajdona csak férfi tehetségnek,

     Hogy folyvást olvasson, tartván azt elégnek.

Sőt magam is akkor ezt mind helyben hagytam,

      Melyre nézve önként ostoba maradtam.

       De majd látván, mely nagy jó, mit elmulasztottam,

       Hiányosságomat valóban sirattam.

S érezvén, hogy belső vágyásom kényszerít,

       Hogy ennek valami módon tegyem szerit:

       Mert majd az erőszak, ha hálóba kerít,

        Sebes szívem ebből vígasztalást merít.

Atyám írásait tehát elővettem,

        Melyeket, mint mustrát, gyakran nézegettem,

        S minden vezér nélkül addig törekedtem,

        Míg olvashatóvá írásomat tettem.

Az után fordítám elmém verselésre:

         De sokáig ezzel mehettem kevésre,

         Sőt: ítéltem munkám mind megégetésre,

          Melyekhez jutottam sok törekedéssel.

Olvasd meg, ha tetszik, azon énekeket,

           Legelső munkámban találsz, amellyeket,

           A végsőt kivéve, úgy szemléld ezeket,

           Mint verselésbe tett elsőbb lépéseket.

Az után a régi Gyöngyösit vizsgáltam,

           Minthogy verses munkát még ritkán találtam,

           Tehát a verselést a szerint próbáltam,

           Mígnem majd az újabb múzsákat csudáltam.

Minthogy kap az elme mindig az újságon,

           S felváltja a régit sokszor apróságon:

           Felhagytam amazon én is, mint óságon,

           Több mézet képzelvén a most nyílt virágon.

Szemlélvén az újabb Gyöngyösi munkáját,

           Úgy néztem azt, mint egy verselés mustráját,

           S a kilenc Múzsáknak elméjük summáját,

           És méltán kacaghatod szívem vak próbáját:

Mert, hogy olyat írjak, már arra késztetett,

           Mellyel testvér öcsém ámbár kinevetett,

           De hozzám kötvén őt leghívebb szeretet,

           Csaakugyan azoknak útjukra vezetett:

Oktató levelét hozzám repítette,

           S milyenek a mért lábok, abban lefestette,

           Így bár vak próbámat elébb kinevette,

           De majd gyönyörködve munkám tekintette.

A versírásban hát ekként mentem előre én,

           Melybe szívem így egy kis pihenését lelé:

           Mivel őt a balsors felettébb terhelé,

           Ez által fájdalmát könnyebben viselé.

Már most hála legyen az Egeknek érte,

           Kívánt szabadságom éltem viszont érte.

           Bár a bölcs alkotó csapását rám mérte:

           Kegyelmet is adott tűrni, hogy kísérte.

Még Anyám él, kitől életemet vettem,

           S mint erőtlen öreg, úgy lakik mellettem.

           Két testvéremet eddig segítettem,

           De a nagyobbiktól már én segíttetem.

Mivel ennek az volt főbb igyekezete,

           Hogy mihelyen arra módot szerezhete,

           Nyomorult anyánkra és reám szemet vete,

           S csekély költésünkért duplán fizete.

Mind a ketten tőlem távoztak messzire,

           Egyik lakóul ment az ország szélére,

           A másik ugyan még céljához nem ére,

           De már gondoskodik ő is élelmére.

Ímé, lefestettem előtted sorsomat,

           Amint kívántad, és minden környülállásomat,

           Ajánlom ezekkel hív barátságomat,

           Melynek jeléül vedd csekély írásomat.

                       Mentség

         Barátom unszoló levelére, 1795

Barátom! Mit akarsz unszoló hárfáddal?

           Szívemet sebezed, higgyed, muzsikáddal!

           Elpihent Múzsámat serkentvén nótáddal,

           Kezet fogni viszont eleven múzsáddal!

Kérlek, jó Barátom, engedd meg már ennek,

           Ha képzelődési fogytig elpihennek,

           Másként is szájából csak panaszok mennek,

           A bús nóta pedig kedvetlen mindennek.

A te Múzsád, látom, könnyen emelkedik,

           S hogy a bús gondokat neveti, kérkedi.

           Ellenben enyimnek szárnya nehezedik,

           Minthogy fejemen a teher felesedik.

Bár érzékeny szívvel hallom hivatalod,

           Mellyel édesgetvén Múzsám, vígasztalod.

           Előttem a nagy hírt és nevet magasztalod,

           De higgyed, ezekkel csak fájdalmamat csalod!

Nagyon kommendálván azon dicsőséget,

           Mely téged (mint írod), melegít és éget,

           De mért kergetném én azon tündérséget,

           Amelynek részemről a halál vet véget? –

A halál vet véget: mivel ha kimúlok,

           Senkitől hírt, nevet, tudom, nem koldulok!

           Sőt: reményem szerint, ha megboldogulok

           Az elmúltakon is többé nem búsúlok.

S még életemben is, gondold meg, mit érnek

           Az effélék, ámbár mindenek dicsérnek,

           S a rám szórt örömszók az Egekig érnek,

           Ha házam szűkében lesz a kenyérnek!

Kell hát magamat adnom csak olyan munkára,

           Mely szükséges házam boldogítására:

Mert ha vetem kezem szüntelen pennára,

Nem leszen mit adnom gyermekim számára.

Azt mondod, sajnálod méltó panaszomat,

           Melyben emlegetvén elhagyott sorsomat:

           Elveszettnek tartom az olyan napomat,

           Melyen haszon nélkül tettem írásomat!

 Bizony nem ok nélkül panaszlok e részben,

           Mert fogyatkozásomat nyilván veszem észbe,

           Tudod: nincs kereső, ki vezessen készbe,

           Áldást ablakomon ISTEN se tesz be.

Immár két esztendőt írással töltöttem,

           Egész heteken is keveset öltöttem,

           De mivel az alatt a készet költöttem,

           Üresen maradék, míg eszemre jöttem.

Ítéld meg, mit érnek most a dicséretek,

           Azok szép hangjából én el nem élhetek. -

           Szűk az idő és annyit most hogy szerezhetek,

           Hogy kedveseimnek tartasson életek? -

De mondod: tartozom ezzel a hazának,

           Mint tulajdon leány az édesanyának,

           Bár egyéb okaim éppen nem volnának,

           A dicsőség és közjó méltán unszolnának.

Mivel (így szólsz), élek én is a hazában,

           S nekem is részem van annak közjavában,

           Ne legyek tehát rest az olyan munkában,

           Mellyel segíthetem őt boldogságában!

Lám, ezt a görögök, midőn cselekedték,

           Azért a jutalmat önként el is vették:

           A volt munkájukat azzal kifizették,

           Hogy nagy érdemüket oszlopra metszették!

Szép dolog szolgálni bizony a hazának,

           Félretételével a magunk hasznának,

De úgy, ha használunk azzal ez anyának,

Mert másként tartom azt vak ész munkájának!

                                                Mit tehet pedig itt az én csekélységem,

                                                           Hogy ily nemes célban elérhetném végem?

                                                           Jól érzem, hogy arra nincsen tehetségem,

                                                           Miért nevölném hát azzal saját ínségem?

                                               Azt pedig ne tedd fel, hogy én nem olyan rovásra

                                                           Dolgoznék, mely mutat a nyelv pallérozására:

                                                           És az alatt rejtett célom nézne másra,

                                                           Tudniillik a nagy hír és névvadászásra,

                                               S titkos fennlátásom itt lelvén mentségét,

                                                           Eszközül venném fel a haza szükségét,

                                                           Keresném azonban magam dicsőségét,

                                                           S emlékezetemnek tartós fényességét,

                                               Mely enyészetet a halálban sem érne,

                                                           Sőt a síron túl is engem elkísérne,

                                                           És ragyogásával századokat mérne,

                                                           S a maradéktól is becsültetést kérne.

                                               Higgyed: nem vadászom így a dícséretet!

                                                           Nem óhajtom az ilyen tündéres életet:

                                                           Ha felhagy életemben velem a szeretet,

                                                           Holtomban hírem is légyen eltemetett! -

                                               Ne tedd hát előmbe az ilyen dicsőséget:

                                                           Mivel az MÚZSÁMban nem gyújt hevességet.

                                                           Hanem ami nézi bennem a készséget,

                                                           Dolgozom tovább is, avagy csak a végett,

                                               Hogy azzal nememnek mulatságot szüljek,

                                                           S a gyakorlás által magam is épüljek,

                                                           De nem hogy a F á m a nyelvére felüljek,

                                                           S csacsogási között az Égig repüljek!

                                               Írok hát tovább is, amikor ráérek,

                                                           De jutalmat ezért senkitől nem kérek:

                                                           Mert az ígéretek csak fényes tündérek,

                                                           Melyek elenyésznek, ha hozzájuk érek,

                                               Vagy a fellegekben épült arany hegyek,

                                                           Melyek füstté válnak, ha közelebb megyek!

                                                           Hanem még is vannak olyan kegyes özvegyek,

                                                           Kik nem engedik, hogy szükséget szenvedjek:

                                               Egyik munkámat is közli mással, és veled,

                                                           S úri nevét annak homlokán megleled.

                                                           És ha barátnédhoz érzékeny kebeled,

                                                           Méltó, hogy áldjad őt, ha Múzsám tiszteled!

                                               A másiknak férjét miként kesergettem,

                                                           Megleled munkámban, mert nevét kitettem,

                                                           Kitől jótéteményt legelőször vettem,

                                                           S egy nagy jótévőmet kiben elvesztettem.

                                               De minden reményem itt el nem enyésze,

                                                           Mivel élve maradt kegyes felerésze:

                                                           Kinek javaiból van házamnak része,

                                                           Mert velem máig is gyakorta jót teszen. -

                                               Írok hát Barátom, csupán ezekért is,

                                                           Minthogy az írásra mind a kettő kért is,

                                                           Írok ezek mellett a barátságért is,

                                                           Sőt, ha tehetem, írok hazámért is.  - -      

        

    

     Mi okon kezdettem verselni?

(Válasz egy levélre)

Barátom! Ne terhelj olyan dicsérettel,

           Mely felettem vagyon, hanem szeretettel

Pótold ki Múzsámnak erőtlenkedését,

           S úgy nézd munkámat, mint egy beteg szív nyögését,

Kit, hogy az Ég súlyos próbákkal terhele,

           Ez okon olyan ciprusfát nevele,

Amely alá magát fájdalmi közt rejté,

           S komor árnyákában gyötrelmit felejté,

Holott a világtól élve búcsút vévén,

           S feledekenységben eltemetve lévén.

Az volt csak egyedül a vigasztalása,

           Hogy e világ néki nem örök lakása,

Emelvén keresztjét erőtelen vállal,

           Élve barátkozott együtt a halállal!

S minthogy nem reménylettem más gyönyörűséget,

           Csupán ez vigasztalt, hogy éltünk ér véget. –

Első munkáimat hát azon okon írtam,

           Hogy azokban szívem gyötrelmit kisírtam.

Éppen nem keresvén azzal dicsőséget,

           Írtam csak fájdalmam enyhítése végett. –

Tehát jó Barátom (ámbár nem ismerlek),

           Egy ilyen szerencsétlent ne magasztalj, kérlek!

Kinek e világon nincs más nyeresége,

           Csak egymást felváltó szerencsétlensége.

Életem valóban olyan, mint játszó labda,

           Minthogy a szerencse bal kezére csapta:

A kevély sors vele kedve szerint játszik,

           S még nagyobbat esik, ha felmenni látszik!

Kevés becse van hát nálam az életnek,

           Fészke bár szívem olyan szeretetnek,

Melyhez hízelkedés, kétszínűség nem férnek,

           De bizony terhemre van az, ha dicsérnek. -

Különben ne képzeld szívemet olyan komornak,

           Melybe csak a bánat vérerei forrnak,

Mely szüntelen futván a víg nyájasságot,

           Az unalommal tart belső barátságot!

Nem! Sőt akármikor vidám kedvvel látom,

            Ha nyájasan serkent akármely barátom. –        

                 Kolozsvárra lett első beérkezésemkor,

           némely örvendező versekre 1795-ben

Az élet egy csudásan változó portéka,

     Az ember a kevély szerencse játéka,

Ki szabad kényére hány-vet ide és tova,

     Álmodni se tudjuk, gyakran fordít hova!

Gyakran, hol legelébb a Napot szemléltük,

     S a legártatlanabb örömidőt éltük,

Hol, midőn az anyánk szemébe nevettünk,

     Örömkönnyel elegy csókokat érzettünk,

Hol (még nem ismervén a sors büszkeségét)

     Éreztük az élet igaz édességét. -

Idővel elhagyjuk ezen kedves tanyát,

     S majd csak úgy említjük, mint egy meghalt anyát,

Kit, mivel elveszténk még gyengeségünkben,

     Képe csak alig tűnik emlékezetünkbe.

Mint az ifjú madár, ha fészkét elhagyja,

     Örömmel megy, hova kis szárnya ragadja,

S gondolatlansága könnyen lépre talál,

     Mely miatt vagy rabság lesz sorsa, vagy halál.

A tapasztalatlan ifjú szív így van ezzel éppen,

     (Mely minden tárgyakat fest magának szépen),

Felülvén a tündér szerencse szárnyára,

     Boldog csendességét teszi fel kockára,

Melytől sokat megfoszt legelső próbája,

     S hogy azt feltalálja, már nem is próbálja.

Egy kockajátékká ekként lesz életünk,

     S a sorstól most ide, majd oda vettetünk.

Én magam magamat ebben a példában lelem,

     Mivel a szerencse mostohán bánt velem:

Midőn az ifjúság víg kinézéseket

     Írt képzeletemnek, sőt arany hegyeket,

Midőn szívem megnyílt a gyönyörűségre,

     S Napom olyan víg fénnyel derült fel az égre,

Hogy éppen nem láttam rá törő felhőket,

     Sőt, ígért mindenben boldog jövendőket,

Akkor rettenté fel szívemet álmából,

     S fájdalom lett édes andalodásából!

Így lőn ellenségem még ifjúságomban,

     S azóta csapása követ minden nyomban,

Minthogy szívem vele keményen harcola,

     Ő is bár ellenem keményen truccola.

Mégis győzedelmet nyertem utoljára,

     S már most nem ügyelek semmi csapására:

Minthogy szívem eddig hasztalan sóhajta,

     Tovább a sors mit hoz, nem törődöm rajta!

Már életemet is becsülvén kevésre,

     Bízom a jövendőt a gondviselésre:

Amint jő akármi, bátor szemmel nézem,

     S a jelenvalóhoz tetszésemet intézem:

Hálaadással veszem bár a jó dolgokat,

     Az ellenkezőkre nem ügyelek sokat!

Uram! Ne csudáld hát ide jövetelem,

     S ne mondd, hogy e város kevélykedhet velem!

Ne mondd, hogy Kolozsvár tágítsa kebelét,

     Mert nem látod velem dicsőségnek jelét!

Pompás elfogadást, óh, éppen nem kérek:

     Sőt a jó szívekkel kicsi helyt megférek.

E világot egy olyan szállásnak képzelem,

     Melyben saját hazámat sehol fel nem lelem,

Szívem örömével minden dicsőségem

     Elvesztvén, nincsen itten már több örökségem.

Hanem számot tartok csupán sírhalomra,

     S azt a föld akárhol megadja számomra,

Minthogy indulataim egészen szabadok,

     Szívemtől olyan tárgyat már meg nem tagadok,

Melyben kedves órát képzelhet magának,

     Vagy enyhülést vérző sebe fájdalmának.

Ez oka, hogy e nagy grófné tetszésére,

     Jöttem most Kolozsvár megszemlélésére,

De ha kedvesimet rövid nap nem látom,

     Kárt vall szegény házam, ne kérd hát, barátom

Az Égtől örökös itt maradásomat,

     Mivel az kizárná nyugalmas sorsomat,

Sőt az csak hirtelen halálom okozná,

     Mely szerelmesimnek komor gyászát hozná.

Nemsokára lészen hát haza fordulásom,

     Mivel mást nem enged most környülállásom.

De ha tetszeni fog a gondviselésnek,

     S szerencsétlen éltem végórái késnek,

Visszajövök ismét e kegyes dámához,

     Mint mély tisztelem legméltóbb tárgyához. -

Köszönöm Barátom nemes indulatod,

     Mellyel a szíveket örömre nógatod.

Köszönöm, hogy rólam ilyen jól emlékezel,

     S megérkezésemen ekként örvendezel.

Ó, bárcsak érdemes lehetnék ezekre

     A jó szívből folyó szép dicséretekre!

Vajha nevelhetném díszét ennek a városnak,

     S nem innám hiába vizét a Szamosnak!

Vajha méltó volnék azon szívességre,

     Melyet kegyes grófném gyakorol avégre,

Hogy szívemet azzal mintegy ostromolja,

     És hű szeretettel magához láncolja!

Úgy most nyert örömem határt nem ismerne,

     Mely, mint hű útitárs, hazámba kísérne! -

                 Más, ugyanakkor

Ha a tapasztalás a világ piacára

     Kilépvén, figyelmez a játszó scénára,

Csendes mosolygással néz sok olyan dolgokat,

     Melyek bámulásig ragadnak másokat.

Ugyanis ő látott már sokkal szebbeket,

     S közönségeseknek nézi mindezeket.

De midőn váratlan olyan jelenést szemlél,

     Melyben újságot minden néző szem lel,

Ő is bámulva fut ennek látására,

     Ámbár csekélységnek tartja nemsokára!

Mit nem találunk fel a szép természetben,

     Ami gyönyörködtet és vidít ez életben?

Hol az elégség a gyönyörűséggel

     Együtt van, és a haszon a legfőbb szépséggel:

Legszebb valóságát a szép árnyékoknak,

     A legérzékenyebb új találmányoknak,

Ha vizsgáljuk, könnyen feltaláljuk ebben,

     Minden rajzolatnál tökéletesebben!

Mégis ez szívünket csak alig illeti,

     Minthogy ezt minden nap akárki nézheti,

Ennél hát előttünk az újság kedvesebb,

     Sőt, ami még itt a legnevetségesebb:

Midőn ennek félszeg szüleményét látjuk,

     Arra bámulással szemet és szájat tátunk!

S oka ez szívünkben több gyönyörűségnek,

     Mint szemlélése a tökéletességnek,

Mivel ezt úgy nézzük, mint olyan ritkaságot,

     Mely bámulásra késztet minden okosságot!

Mi ennek az oka? Most azt nem vizsgálom,

     Hanem bámulásod, Uram, nem csudálom,

Melyet benned azon hír hallása okozott,

     Hogy engem a vak sors hozzád közel hozott!

Mivel engem itten képzelsz nagy újságnak,

     Ki leánya vagyok egy szomszéd országnak,

De ha szerencsém lesz veled szembe lennem,

     Csak egy közönséges asszonyt találsz bennem,

Az asszonyok közt is korántsem a szebbet,

     Sőt, képzelődésednél talán csekélyebbet!

A nagy képzelődés könnyen szokott csalni,

     Érdememet hát addig szűnjél magasztalni,

Míg tapasztalásból azt meg nem ismered:

     Mert akkor, ugyan hiszem, kevésbé dicséred.

S higgyed: szerencsédet nem fogja tetézni,

     Ha sokat könnyezett szemembe fogsz nézni! –

     Egy új asszony poétához serkentő válasz

Asszonyom! Elhiszem, hogy eddig megítéltél,

     Egy embertelennek és ostobának véltél,

Hogy becses leveled ilyen soká hevere,

     S Múzsád választ tőlem ilyen későre nyere!

De megengedj annak, akinek élete

     Ezer változások céljává tétetett!

Minthogy gyakor ízben itt és ott is hányódom,

     A válaszadásban ritkán van jó módom.

Higgyed: növekedett örömöm az Égig,

     Szívemet ragadván a gyönyörűségig,

Hogy nemem közül is egy Múzsa felkele,

     S verses levelével engem megtisztele!

Tehát barátsággal veled kezet fogok,

     S tiszta szeretettel irántad lobogok,

Bár hozzád személyes szerencsém nem leszen,

De neved szívemben helyt jobb felől veszen.

S egy kedves barátnét te benned képzelek,

     (Ámbár csoportosak nálam a levelek,

Melyekben többnyire mind a múzsák szólnak)

     De olyan nagy örömre azok nem unszolnak,

Mintha saját nemem látom felserkenni,

     S dicsőség pálmája keresésére menni.

Melyre te, mint képzelem, törekedni látszol,

     És a Fébusz lantján gyönyörködve játszol.

Igyekezz nevelni, kérlek, ez érdemet,

Mely által ékesítsd az asszonyi nemet,

Hogy örömet szerezz minden jó szíveknek,

     Légy jelese például a magyar szépeknek!

Higgyed, gyönyörködöm, minél feljebb hághatsz,

     S örülök, ha Múzsámnak elébe vághatsz!

Midőn az írásra kapok ürességet,

     Barátságod nekem szül gyönyörüséget,

Csak ez egyet kérem tőled szeretettel,

     Hogy engem ne illess semmi dicsérettel,

(Mert azt csömörig és unalomig hallom,

     S rejtezni kívánok előtte, megvallom!)

Hanem írj mindenkor olyan matériáról,

     Melynek meggyőződöl hasznos mivoltáról,

Mely nem egyedül a nyájasságnak tessen,

     Hanem a közönség hasznára lehessen,

Mely az érző szívet ne csak mulatassa,

     Hanem azt akárki haszonnal olvassa!

Így ha leveleket egymáshoz repítünk,

     Talán azok által olyakat építünk,

Kiknek nem volt elég módjuk a tanulásban,

     De ha gyönyörködnek a versolvasásban,

Mintegy megláncolják ezek figyelmüket,

     Majd hírük nélkül is formálják szívüket!

Azon legyen tehát az igyekezetünk,

     Hogy mindenkor hasznot tegyünk, ha tehetünk!

Így verselvén, nemcsak dicséretet veszünk,

Hanem a hazában is hasznosak leszünk.

Ekként leveledre örömmel felelek,

     Valamikor arra módot és időt lelek,

Enélkül (megengedj), azt nem ígérhetem,

     Mert időm felettébb fájva vesztegetem. - -    

                  Anyai intések

                                                      

                                                               Tekintetes Bárczai Borbára Asszonynak, néhai tekintetes szigeti

                                                               Szerencsi Ferenc úr kegyes özvegyének növendék unokájához

                                                               intézett anyai intései, melyeket megbővítvén ugyanezen asz-

                                                               szonyságnak kívánságára versekbe szedett M.B. Kassán Ápr.24. 1794.

                                                                                              *    *   *    *  *   *   *   *   *    *                                            

               Fohászkodás

Egek! Csepegjetek tudományt lelkembe:

           Gyújtsatok világot homályos szívembe!

Vajha olyan tudományt elmém buzoghatna,

           Mely e gyenge szívnek rejtekéig hatna,

S mint mennyei harmat, reá akként szállna,

           És benne virtusos jó szívet formálna!

Ímé, magzatomat kívánom oktatni,

           Vajha, beszédemet úgy tudnám folytatni,

Hogy azáltal ne csak füleit illetném,

           Hanem értelmét is foglyommá tehetném!

Óh ISTEN! Te nyomjad beszédim szívébe,

           Hogy éljen kedvedre teljes életében! –

                       Megszólítás

Szerelmes Leányom! Halljad beszédemet,

           S tartsd meg szeretettel teljes intésemet:

Jegyezd fel ezeket szíved táblájára,

           Mert ezek szolgálnak lelked főbb javára:

Ezek által élted jó szerencsés leszen,

           S halálod általi út boldogságra leszen!

                                  1-ször

Az ÚRnak félelme szemed előtt legyen,

           Mely minden dolgodban téged bölccsé tegyen!

Akár szomorkodik szíved, akár örül,

           Az ő jelenlétét képzeld magad körül,

Így semmi rejtekben olyat nem mívelhetsz,

           Mit halandónak is megvallni szégyelhetsz.

De ez a félelem ne szolgai legyen,

           Mely irtózást csak a büntetéstől vegyen,

Úgy nézetvén veled leghívebb atyádat,

           Mint felfegyverkezett haragos bírádat.

Nem! Hanem folyjon ez tiszta szeretetből,

           S azon háládatos szent igyekezetből,

Mellyel jó atyádnak kívánván tetszeni,

           Az ő rendelésit irtózz megsérteni!

Az ilyen félelem lesz fő bölcsességed,

           Mely nyugalmassá és boldoggá tesz téged.

                       2-ször

Noha gyengébb nem vagy, amint születtettél,

           Azért a közjóra mégis teremtettél!

Minden tehetséged tehát arra szánjad,

           Hogy azt Te is előmozdítani kívánjad!

Mert az ISTEN nevét itt is dicsőíted,

           Ha, mint tőled lehet, a közjót segíted.

Ha pedig megvonod ettől segítséged,

           S nem dolgozod javát, mint van tehetséged,

Úgy terhére leszel az okos világnak,

           Mint egy megholt tagja a köztársaságnak.

Legyen dolgaidnak tehát egy fő vége:

           A közjó és az ISTEN neve, dicsősége!

                                  3–szor

Nagyon vigyázz a jó lelkiismeretre,

           Az ártatlanságra és a becsületre!

A józan okosság és az ISTEN törvénye,

           Legyen lábaidnak vezérlő ösvénye,

És semmi dolgodra addig ne vesd kezed,

           Ennek oktatását míg meg nem kérdezed!

Mivel ha megveted ennek vezérlését,

           S nem hallgatod lelked súgva tekintését,

Könnyen eltéveszted az egyenes utat,

           S azt követed, amit a test kénye mutat.

Meg ne sértsd hát a jó lelkiismeretet,

           Sem az okosságot, mely szül becsületet!

                                  4–szer

Amely asszony gyakran látogat másokat,

           Maga dolgaira nem ügyelhet sokat!

Az ilyen magával nem tud barátkozni,

           Sőt, mindenkor kíván magától távozni!

A mások dolgait kívánván cirkálni,

           Nincs ideje saját szívét megvizsgálni,

Így magával mindig ismeretlen leszen,

           S még azt sem tudhatja, mit mi okból teszen.

A megelégedést az ilyen nem ismeri,

Mely a nemes lelket mindenütt kíséri,

Melytől a balsors sem foszthat meg bennünket,

           Midőn véghez vittük kötelességünket!

Tanuld meg hát jókor magadat ismerni,

           Igyekezvén szíved mélységét megmérni!

Igyekezz mindenkor tudni, mi van benned,

           Mert másként nem lehet jószívűnek lenned!

Másképpen a virtust nem gyakorolhatod,

           Hanem ha dolgaid kútfejét tudhatod:

Mi végből foly ez, vagy más cselekedeted,

           És enélkül csak a majmokat követed,

Kik látván az okos emberi dolgokat,

           Azok után gyakran kimajmolnak sokat.

Mert hogyan igazgatná jól az az indulatot,

           Kinek maga előtt szíve bezáratott?

Hogyan zabolázhatná rossz hajlandóságát,

           Aki nem ismeri belső valóságát?

Ellenben a jót is vezetni nem tudja,

           Mert a bűnt is szíve virtusnak hazudja?

Meg ne csaljon tehát hibás ítéleted,

           Melyet többször diktál saját szereteted!

Ne csalasd meg magad hízelkedő szóval,

           S ne elégedjél meg csak a képzelt jóval:

Sőt: szorgosan fontolj meg minden dolgokat,

           S azután tartsd jónak vagy rossznak azokat!

Másként magad iránt lehetsz oktalanná,

           Mások iránt pedig igazságtalanná.

Vigyázz hát és ne zárd el magadtól magadat,

           Különben nem tudod dolgozni javadat!

                                   5-ször

A szemérmetesség, mint dísze nemednek,

           Fő ékességére szolgáljon fejednek!

Ez őrző angyalod a magányosságban

Legyen, és kísérjen el minden társaságba!

                                               A bujaság nyila nem fér így szívedhez,

              S nem tesz olyat, ami nem illik nemedhez!

Sőt: őrzöd a lelki és testi tisztaságot,

           Mely nélkül nem találsz csendes boldogságot,

Ezt elveszítvén szerzel erőtlenségeket,

           Testedben és lelkedben mardosó férgeket!

                       6–szor

Indulataidnak magad légy vezére,

           Soha ne bocsássad azokat kényükre!

Ne engedd, hogy rajtad ők uralkodjanak,

           S mint szolgálójukat, féken hurcoljanak!

Mert leggyalázatosabb ezek rabja lenni,

           S dicsőség ellenben rajtuk erőt venni!

Kin az indulatok hatalmat vehetnek,

           Azt unalma gyötri mindig az életnek,

Annak kívánsági soha be nem telnek,

           Ez ostoba szolgák ellene felkelnek,

S meghódolt urukat ingerlik szüntelen,

           A porban mászkálni kedvükért kénytelen.

Nagy dicsőség tehát őket zabolázni,

           S kész engedelemre jókor megalázni!

               7–szer

Valamibe kívánsz lenni foglalatos,

           Minden dolgaidba légy hív és állhatatos!

Feltett szándékodban ne a nehézséget

           Nézd annyira, mint a kívánatos véget.

Mert aki sokfelé kapkod habzó ésszel,

           Olyan, mint a hajó, ami küzd szélvésszel,

Melytől hányattatván hol arra, hol erre,

           Útját eltéveszti, és nem tud menni merre:

Így minek előtte jutna csendességbe,

           Széjjelverettetvén süllyed a mélységbe.

Azért semmit ne kezdj hirtelen és vaktában:

           Mert úgy feltételed maradhat hiába!

Előre nézd meg mivoltát a dolgoknak,

           S a következését fontold meg azoknak:

Bölcsen kezdvén hozzá folytasd bölcsességgel,

           Így koronáztatik dolgod kívánt véggel!

                       8–szor

A mértékletlenség mindenekben káros,

           Ami szabados is bűn, ha nem határos!

Meg ne szédítsenek a gyönyörűségek,

           Mert azoknak lehet szomorúság a végek!

Élj tehát velük, de beléjük ne szeress,

           Hogy egyet megunván, nyomban másat keress! 

Sőt: kövess mindenbe mértékletességet,

           S ezáltal fenntartod mind az egészséget,

Mind szíved magával meg lesz elégedve,

           S gyakori unalommá nem változik kedve.

                       9–szer

Töltsd be szívedbe a tiszta szeretetet,

           Senki szemed előtt ne legyen megvetett.

Embertársaidhoz nyíljon meg kebeled:

           Mit kívánnál, hogy ők mívelnének veled,

Képzelvén magadat lenni ő helyükben,

           Azt cselekedd te is velük mindenekben!

Senkiét ne kívánd hamisan elvenni,

           Sőt inkább igyekezz másokkal jót tenni…

De hogy kedves legyen adakozóságod,

           Szegényt boldogítson ebbeli jóságod:

A szűkölködőkhoz jólételt intézzed,

           A színes csapodárt komor szemmel nézzed!

                       10–szer

Az idő minékünk legbecsesebb vagyonunk,

           Melyből csak a jelenvaló tulajdonunk!

Tanuld meg hát jókor e kincset becsülni,

           S igyekezz szüntelen a jóban épülni!

Egy minutát se hagyj folyni haszontalan,

           Mivel a jövendő nagyon bizonytalan:

Amit ma véghezvihetsz, holnapra ne halaszd,

           Hogy a becses időt végként el ne szalaszd!

                       *     *     *     *     *     *    *    *     *

Szerelmes Leányom! Őrizd meg ezeket,

           Mint a boldogságra vivő ösvényeket!

Melyeket szüntelen való megtartásra

           (Hogy serkentsen velük okos vigyázásra)

Elődbe szerető édesanyád írta,

           Hogy tarts szoros gondot intő szavaira!

Te pedig, óh, ISTEN! Bírjad ezt a szívet,

           Te magad formálván ebből olyan hívet,

Melyben tetszésedet áldott lelked írja:

           Tudom, boldog célt ér, ha kegyelmed bírja!

  1799-ik esztendőben

A Magyar Kurirból olvasván, hogy Nagy Geresden, Sopron Vármegyében

az én emlékezetemre  egy érdemes társaság Borbára napját öröm ünne-

péül szentelte. Akkor ezeket írtam.

Minthogy a közhírből esett értésemre,

           Hogy némely jó szívek emlékezetemre,

A múlt nevem napját ünnepül szentelték,

           S nyájas társasággal örvendve tisztelték,

Ezt meg nem köszönni igen érzéketlen

           Szívnek jele volna, mely hozzám illetlen.

Köszönöm hát ezt a jó emlékezetet!

           Kívánom, hogy éljen víg és hosszú életet

Mindaz, ki e napot ünnepül szentelte,

           Mindaz, aki méltatlan képemet viselte!

Éljenek, kik ezen örömben részt vettek,

           Egészség utána, amit ittak és ettek!

Én nem gondoltam, hogy Sopron vármegyében

           Emlékezetem él valaki szívében!

De hogy így van, azon méltán örvendezek,

           Mivel a szeretet munkái mindezek!

Barátaimnak ugyan meg nem köszönhetném,

           Ha tűszúrás által most kényszeríttetném,

Hogy új próbát kezdjek Helikonra menni,

           Hiszem ideje már nekem is pihenni.

A fáradt munkásnak legédesebb az álom,

           Én is, ha napjaim folyását vizsgálom,

Alkalmasint életem hanyatlott estvére,

           S nem csoda, hogy Múzsám már nyugodni tére.

De a kolozsvári jó kövér káposzta,

           Ezen restségemet éppen nem okozta,

Mert Múzsámat régen pihenni bocsáttam,

           S jó ideje, hogy már Kolozsvárt sem láttam.

Lakásunk lévén most egy kis falucskában,

           Hol ott a természet ártatlanságában

Jelenvén meg, szüli a gyönyörűséget,

           S még a komor tél is mutat kiességet- -

(Mivel azt szemléljük a meleg szobából).

           A Nap mihelyt kijő nyugovó házából,

Ablakunkra vetvén első pillantását,

           Éppen ránk intézi nyájas mosolygását,

S olyan kedves kinézést látszik itt formálni,

           Hogy azt meg nem unjuk minden nap csudálni.

Olyan renddel is vagyon helyezve lakásunk,

           Hogy mind benn ülésünk, mind künn sétálásunk

Olyan gyönyörűséget oszt szívünknek részül,

           Mely a természetnek kezei közt készül. - -

A ház akármelyik ablakába állok,

           Elmélkedésemnek olyan merőt találok,

Mely andalogtatván képzelődésemet,

           Mintegy magán kívül ragadja szívemet:

Most a felkelő nap vidám ábrázatja

           Bámuló elmémet kedvén jádszódtatja,

Viszont mulattatják a kékelő egek,

           S az azt sok színekkel tarkázó fellegek.

Majd ismét a hóval befedett mezőkön,

           Jártatom szememet hegyeken és erdőkön,

Melyek látásomat távol bekerítik,

           S lakásunk környékét nagyon díszesítik.

Itt elandalogván felejtem bajomat,

           S a gondviselésnek ajánlom sorsomat. –

Néha pedig szívem nyögvén vallott káromon:

           Elmúlt napjaimat elmémmel bejárom,

Minthogy egész életem harc és fáradság vala,

           Érzem, hogy szívembe az öröm meghala,

Mivel érzéseim korán megfojtódtak,

           A legédesebbek is már úgy eloltódtak,

Hogy ami másokat elragad egészen,

           Komor szívem abban részt csak alig veszen,

Hajlandóbb lévén már a kedvetlenségre,

           S melankóliára, mint gyönyörűségre.

Minthogy mostohán bánt a szerencse velem,   

           Most állapotomat éppen úgy képzelem,

Mint olyan, kit ifjúi tüze kívánt fénnyel

           Biztatván, tengerre kél gazdag reménnyel,

S minden kincsét rakván a vizek hátára,

           Szerencséjét bízza habok játékára:

Gazdag nyereségét előre képzeli,

           S kedvét a jövendők képével legeli,

Álmodozik sokszor a remélt kincsekkel,

           Terhelvén hajóját arany fövenyekkel.

Képzelődésében a rakott hajóval

           Hazájába megjő, és él a kívánt jóval:

Ölelvén kedvesit egymást váltó csókkal,

           Utazása módját beszéli sok szókkal,

Mely képzelődés őt úgy gyönyörködteti,

           Hogy a jelenvalót vele felejteti.

Azonban csak alig kezdi utazását,

           Már hallja a szelek durva mormolását:

Melyek ellenkezvén feltett szándékával,

           Hasztalan ellenük állni nagy munkával.

Bár mindent elkövet okos kormányosa,

           De a hab hajóját annyira csapdossa,

Hogy az a felhőkig látszik emelkedni,

           S viszont a legmélyebb örvénybe süllyedni.

Ekkor kezdi sorsát fontolóra venni,

           S a várt nyereségről reményét letenni:

Látván, hogy csak álom minden intézeti,

           Bajában a kormányt és a mágnes tűt elveti,

Megnémulván szava minden okosságnak,

           Nem tudja, mely részén kering a világnak?

S mivel mindenfelől csak a veszélyt látja,

           Hajóját a szélnek szabadon bocsátja,

Mely azt dühösséggel addig hányja-veti,

           Míg egy kősziklával ízekkel töreti.

Maga pedig küzdvén a hánykódó habbal,

           A partra vetődik egy deszka darabbal,

Hol soká hevervén mélyen elájulva.

           Feleszméli magát darab idő múlva,

S midőn bús szemeit ide és tovaveti,

           Hogy még valósággal él, alig hiheti!  - -

Él, de ezt érezvén megújul bánata,

           S szerencsétlen sorsát zokogva siratja:

Nem tudván elméjét fordítani merre,

           Merő szemekkel néz a habzó tengerre,

Látja, hogy amely hab életét mentette,

           Ugyanaz reményét fogytig eltemette!

A szerencsét, a szélvészt és a tengert átkozza,

           Maga nyughatatlan tüzét is okolja,

Mely csendes életét felunatván vele,

           Mindentől megfosztá gondolatlan szele.

Már most mit műveljen, fel nem találhatja,

           Ezer felé kapkod kínzó gondolata!

Nem látván egyebet komor pusztaságnál,

           Éhező szükségnél és komor magányosságnál,

Feláll, de mivelhogy érzi lankadtságát,

           Ismét ledől, hogy elűzze bágyadtságát:

Ekkor előveszi szokott muzsikáját,

           Vagy ha nincsen, fújja szomorú nótáját!

Így űzi bánatját, mígnem utoljára,

           A jótevő álom száll szeme héjára,

Mely őt karjai közt oly gyengén tengeti,

           Hogy szomorú sorsát vele felejteti.

Lehetett volna-e már ezt irigyleni,

           Sőt nyugodalmából azért felkölteni,

Hogy szívét a bánat viszont kivérezze,

           S szerencsétlenségét újabban érezze?

Ehhez hasonlónak sorsomat képzelem,

           Mivel a szerencse szintén így bánt velem:

Mely a habok közül kimenté fejemet,

           De elrablá tőlem legbecsesebb kincsemet,

Kit sok esztendőkig méltán kesergettem,

           De már bús fejemet pihenni letettem.

Mivel víg hangokon nincsen kedvem írni,

           Nem akarok többé bús sorsomon sírni,

Nem bántom már könnyes panasszal az eget,

           Bár hozzon napomra még sűrűbb felleget:

Sőt a gondviselés karjaira fekszem,

           S az üldöző balsors ellenére igyekszem

A változásokkal bátran szembeszállni,

           S akármely próbát is kész szívvel kiállni!

Más Ének

Az Öröm

Szelíd lelke az életnek,

           Dísze a víg természetnek,

           Nyájas öröm, szívnyugalom,

           Mellyel vágyódásomat csalom.

Te, kit minden hű bálványoz,

           S amelyre minden cél irányoz,

           Hát futsz még tovább is tőlem?

           Rejtvén magadat előlem.

Lám, nem vagyok háládatlan,

           Nyájasságidra méltatlan,

           És veled nem élek vissza,

           Ha szívem nektárod issza.

Higgyed, többé nem kergetlek!

           Ha sajátul nem nyerhetlek:

           Te képzelődés játéka,

           S valóság üres árnyéka!

Te kívánatos csalárd fény!

           Mellyel nehézkes a remény,

           De szülöttének nem örül,

           Mert többnyire csak szelet szül.

Látom, senkihez nem vagy hív:

           Csak hiába óhajt a szív!

           Mivel szüntelen változol,

           Most érkezel, és már távozol.

Midőn lehelsz vidámságot,

           S éleszted a társaságot,

           Úgy tetszik, hozzám ölellek:

           S azonban árnyéknak lellek!

Karjaim közül kiszaladsz,

           S a komor búnak általadsz,

           Csak sebezed hát szívemet,

           Így csalogatván kedvemet

Vissza-vissza az elmúltakra,

           Vezetvén azon utakra,

           Melyeken akkor hordoztál,

           Midőn velem barátkoztál.

Én követlek nagy reménnyel,

           S te biztatsz állandóbb fénnyel,

           Azonban gúnyolva nevetsz,

           Midőn ekként csalva vehetsz!

Bizodalmam, ha megnyered,

           Szívemet keresztül vered,

           S magad elfutsz mosolyogva,

           Hagyván őt sorsán zokogva!

Változó színedből látom,

           Hogy nem vagy igaz barátom,

           Kedvem csak születik és meghal,

           Nyájas mosolygásod így csal.

Vagy nem is laksz e világban,

           Csak betérsz a társaságba,

           S mint egy tündér, viszont elfutsz,

           Álhatatos lenni nem tudsz.

Vagy csak a szerelmeseket

           Őrzöd, és legeled kedvüket?

           Vagy olyan barátokhoz vagy hív,

           Hol két testet éleszt egy szív?

Nem! Mert ők is panaszolják,

           Hogyha kevéssé kóstolják

           Szívenyhítő édességed,

           Viszont elszalasztnak téged.

Sőt: gyakran édes fájdalmat

           Éreznek, s komor unalmat,

           Nem bízhat hát hozzád senki,

           Mert kedved búra megyen ki!

Vagy egy álorcás kegyesség,

           Álomban kóstolt édesség,

           Testvér veled az unalom,

           S gyakran kísér a fájdalom.

Mégis jó vagy mérsékelve,

           Csak hogy utánad ügyelve,

           Az okos szív ne keressen,

           Ne imádjon, és meg se vessen:

Tőled sokat ne reményljen,

           De ha élhet, veled éljen!

           Midőn jelen vagy, érezzen!

           Midőn elfutsz, ne vérezzen!

Én is veled már így bánok,

           Tőled sokat nem kívánok,

           Ha jössz, nem foglak megvetni,

           De nem is foglak kergetni.

Nem is vádol téged szívem:

           Mert nekem is voltál hívem:

S velem csaknem frigyet kötél,

Hol szerelem volt a kötél!

Tápláltad szívem hűséggel,

           Ártatlan gyönyörűséggel,

           S nem te vagy oka, hogy elhagytál:

           A balsors előtt szaladtál!

A változás kergetett el,

           Mely együtt jár az élettel,

           Mivel te ott nem laksz soha,

           Hol a szerencse mostoha…

Ismét más ÉNEK

A Barátság

Te! Kegyes Ég adománya,

           A boldogság maradványa:

           Barátság! Édes nevezet,

           Örülök, ha nyujtasz kezet - -

Te!  Kit a gyermekség ölel,

           S a megért ész fel alig lel,

           A nyílt ifjúság tömjénez,

           S az ősz vénség alig érez.  –

Lelke te vagy életünknek,

           Balzsamja sebes szívünknek!

           S mennyei gyönyörűségben

           Éltetsz egy közös hűségben.

Te űzöd el unalminkat,

           S elfelejtjük fájdalminkat:

           Midőn kebeledbe dűlünk,

           S veled osztozván, örülünk.

Téged óhajt az érző szív,

           De csak a virtushoz vagy hív,

           S kerülöd az olyan helyet,

           Hol a színlés foglal helyet.

Ez pedig hódít képedben,

           Hűséget ajánl nevedben,

           S úgy játszódja személyedet,

           Hogy elfoglalja helyedet!

Általa sokszor csalatunk,

           Vélvén, hogy véled mulatunk,

           Mivel ő csak tettetett kép,

Szíve csalárd, bár színe szép!

A szív, mely tisztét ismeri,

           Más szívét magához méri,

           S nem szokott balul ítélni,

           Ez okon nem is tud félni. -

Mígnem a bölcs tapasztalás,

           Melyet szül a gyakori csalás,

           Későre tanít bennünket,

           Jobban őrzeni szívünket:

Mert kit mosolyogni látunk,

           Az nem mind igaz barátunk!

           Sőt a legnyájasabb tekintet

           Sokszor nekünk mérget hintett!

Így a szív sokat aggódik,

           S végre majd úgy bezáródik,

           Hogy mindent próbára viszen,

           S felette nehezen hiszen:

Látván a sok csalárdságot,

           Kerüljük a társaságot,

           S egy komor magányosságban

           Élünk képzelt bátorságban. –

Minthogy másnak nem hihetünk,

           Önnön magunkba szeretünk,

           S bennünk olyan bölcset képzelünk,

           Akiben mindent fellelünk!

De bár ekként tömjénezünk

           Szeretetünknek és kedvezünk,

           Mégis csonka boldogságunk,

           Mert érezzük híjosságunk!

S így is csak érted vágyódunk,

           De óh, mely ritkán van módunk,

           Hogy veled osszuk szívünket,

           S ízesítsük örömünket!

Jövel hát! S mutass olyan hívet,

           Hogy eggyé tehess két szívet!

           Jövel és légy örökös hívünk,

           Hogy sajátod legyen szívünk!

Ismét más ének

A hízelkedő remény

Álnok remény, te kedves, édes méreg!

           Boldogságomat titkon emésztő féreg,

           Mely szívemet elvonod nyugalmától,

           Megfosztván őt valóban bírt javától.

Nem engeded, hogy azt észbe vehesse,

           Mit bír, hanem az árnyékot kergesse,

           Melyet festesz olyan igéző színekkel,

           Hogy még a bölcs szem is vakul ezekkel!

Jól ismerem, hogy csalsz, mégis követlek,

           Vett sebemet érezvén is szeretlek:

           Mindenem vagy, ha nyájasan tekintesz,

           S epekedve futok, mihelyen intesz!

Mintha néznék a végzések könyvébe:

           Mindent ígérsz a jövendő képében,

           S így a valót nézetvén utálással,

           Csak kínzol a haszontalan várással:

Midőn a legtöbb jót ajánl nyájas képed,

           Szívem széjjel leginkább akkor téped,

           Mert bíztatván, vágyódásom felköltöd,

           S kívánságom csak puszta széllel töltöd.

Ekként éltem miattad csak aggódás,

           Mégsem tanít a szüntelen csalódás:

           Sőt rád csüngvén epedő kívánságom,

           Megtapodom tulajdon boldogságom.

Te kedves kín, s kegyetlen vigasztaló!

           Gyötrő, s mégis szívből imádott csaló!

           Szűnj meg éltem már keserűvé tenni,

           Engedd végre kinzott szívem pihenni!

De ne fossz meg, mégis, a barátságodtúl,

           Csak, hogy célom mutasd a halálon túl,

           Mert itt élve már nincs mit reménylenem,

           A síron túl van, ott fellelem mindenem! –