Felvilágosult gondolatok...

Felvilágosult gondolatok megjelenése a magyar irodalomban

A XVIII. század utolsó negyedében Magyarországra is eljutottak a felvilágosodás gondolatai. Ez a Franciaországból tért hódító szellemi irányzat a reneszánsz folytatásaként a polgárság szellemi mozgalma lett, racionális világképével, a gondolkodás önállóságának hangsúlyozásával új fejezetet nyitott Európa művelődéstörténetében. Úgy tartották: mindenkinek veleszületett képessége az értelem, ez teszi az embereket egyenlővé. Nálunk is szerveződtek szabadkőműves páholyok, melynek tagjai a vallási türelem, a humanitás és az autonómia jegyében a szellemi értelembe vett építést vállalták magukra. Ezek a páholyok a magyar viszonyok között nehézkesen működtek, kezdetben csak az arisztokrácia köreiből toborozták híveiket. Konspirációs okok miatt nehézkes volt működésük, de az új gondolatok azért terjedtek. Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Kölcsey Ferenc, Pálóczy Horvát Ádám szabadkőművesek voltak, közülük ketten, Batsányi és Kazinczy messzebbre, a Martinovics - mozgalomig is eljutottak, eszméikért börtönbüntetést is szenvedtek.

Szinte természetes, hogy az elmaradott hazai viszonyok felismerése jelentette az első lépést. Erre először Bessenyei György (1746 - 1811) Mária Terézia testőreként döbbent rá, s nemcsak arra volt ereje, hogy saját hiányait pótolja, de Európa és a magyarok régi kapcsolatát is vissza akarta állítani. 1772-től, Ágis tragédiája című drámájának megírásától számítjuk a felvilágosodás korát a magyar irodalomban. 1777-es Magyarság című röpiratában először szólt arról, mit jelenthet a magyar nyelv fiai számára. Figyelmeztette kortársait:

Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességeket, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.

Kultúrpolitikai programjával kijelölte a következő évtizedek feladatait, s írói munkásságával ezek teljesítését is megkezdte Ezzel őt tartjuk a felvilágosodás első magyar mesterének. A Tariménes utazásacímű regényében fogalmazta meg a hazai viszonyok kritikáját, megteremtve benne a felvilágosult írók által kedvelt vadember (Bumbujpulujharculujbüszkülüjkikiriposzidoszi) figuráját. A nyelvért folytatott harc fontos állomása volt a nyelvújítás mozgalma, amely "ortológusokat" és "neológusokat" állított sorompóba a közemberek közül is. Mindegy 10 ezer szóval bővült a nyelvünk ezáltal, s alkalmassá vált a Kazinczy Ferenc által megfogalmazott eszmény megvalósítására: "a nyelv az legyen, amivé lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek érez és gondol." Kazinczy Ferenc (1759 - 1831) lett e mozgalom vezetője, egyben irodalmi életünk első vezéregyénisége. Tövisek és virágok című epigramma gyűjteményében magára vállalta az irodalmi ízlés és stílus csiszolását is. Ez a kis kötet a felvilágosodás gondolatainak jegyében fogant, fegyelmezett líraiság és bölcselkedő hajlam jellemezte költőjét, aki az egyéni mondanivaló helyett általános szabályokat fogalmazott meg a felvilágosodás szellemében. Tudta, hogy a lélektelen író sokat ronthat az ízlésen, ezért azt javasolta:

Csípd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot. Az ilyet
Ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad.

(Epigrammai morál)

De az általa megfogalmazott gondolatok nagy része megszívlelendő ma is:

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, 
Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.

(A nagy titok)

Eszményképe a nagy művészi gonddal készített "mesteri mív" volt, amiben éppen úgy kell lennie "íz"-nek, "csíny"-nek, "tűz"-nek, mint a hegyaljai borban, a borok királyában. Az ő gondolkodásában az irodalom nem volt mindenkié, csak a szellemi kiváltságosaké, ezért nem is élvezte annyira Csokonai "népies trufáit". Egyébként sem az eredetiségre bíztatta híveit, a jó fordításokkal akarta megteremteni a magyar irodalmat. Amikor 7 év után kiszabadult Kufsteinből, megírta Fogságom naplója címmel börtöntörténetét, melyet a Martinovics - mozgalomban való részvételéért kapott. Nemes Nagy Ágnes szerint ez lett "a XVIII. századi századvég filmhíradója, legmagánemberibb összefoglalója." Ám a legnagyobb tette mégis a magyar irodalmi élet megszervezése volt, Széphalomból küldött leveleivel összefogta az akkori alkotókat. Fontos volt ez a szerep akkor is, ha véleményét ma már nem is mindig tudjuk osztani (Csokonai), vagy ha tudjuk, hogy a kortársak közül némelyiknek el is vette a kedvét az alkotástól (Berzsenyi).

A felvilágosodást követő polgári forradalom igenléséig csak Batsányi János (1763 - 1845) jutott el, aki első forradalmi költőnk. Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal indította útjára az első magyar irodalmi újságot, a Kassai Magyar Múzeumot, de a "polgár" Batsányi nehezen tudott együttműködni a "nemes" Kazinczyval, aki hamarosan ki is vált e munkából, és Orpheusz néven alapított új lapot. Batsányi volt az, aki kitörő örömmel köszöntötte a francia forradalmat, s a "nemzetek" és "felszentelt hóhérok" figyelmét egyaránt ráirányította a Párizsban történtekre:

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, 
Vigyázó szemetek Párisra vessétek!

(A franciaországi változásokra)

Felvilágosult derűlátása is erősebb volt valamennyiüknél, "látnok" - ként jósolta meg a felvilágosodás diadalát:

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, 
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

(A látó)

Pontosan értette a változások lényegét, ez a hit vezette el a magyar jakobinusok közé, de elítélése és a börtön után már nem tudott az irodalomba visszakerülni, szinte elfeledetten halt meg Bécsben. A felvilágosult gondolatok igazi szintézisét nálunk Csokonai Vitéz Mihály (1773 - 1805) teremtette meg. Rousseau volt rá a legnagyobb hatással, az ő gondolata hatják át műveit. De Csokonai nem egyszerűen csak közvetítette ezeket az eszméket, hanem a magyar viszonyokra alkalmazta őket. Pontosan értette az egyenlőséget - "Nem született senki gazdagnak, szegénynek." (Az estve) - bajaiban elfordult a "rossz" társadalomtól és a"jó" természethez menekült:

Zordon erdők, durva bércek, szirtok! 
Harsogjátok jajjaim! 
Tik talám több érezéssel bírtok, 
Mintsem embertársaim. 

     (A tihanyi Ekhohoz)

Rousseau nyomán - és magát vigasztalva - állította, hogy a magány érték, nemcsak "emberré és polgárrá" erősítheti az embereket, a költőknek teremtő ihletet is ez ad. (A Magánossághoz) Pontosan látta, hogy a hazai művelődési viszonyok elmaradottsága az oka, hogy a tehetségek nem fejlődnek ki nálunk:

Dudva lenne a dudvák
Közt az ananász: 
Kanász marad akinek 
A nevelője kanász.

(Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban)

Ezért is tartotta olyan fontosnak a tanulást, és ezért is akart minden áron hinni abban, hogy egyszer Magyarország is "új Helikon" lehet... Ám azt is tisztán látta, százada nem kedvez a változásoknak, úgy érezte, eszméi csak a XX. században valósulhatnak meg, de felvilágosult derűlátását ez nem törte meg. Már élete elején rájött, hogy az elmaradott hazai viszonyok között "az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban", de vállalt szerepét hősiesen teljesítette.

Berzsenyi Dániel (1776 - 1836) eleinte csak titokban verselgetett, ezzel menekült el kulturálatlan környezetétől:

A képzelet égi álmába merűlök, 
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

(Levéltöredék barátnémhoz)

Ő volt a "magyar Horácz", aki nemesként és felvilágosult költőként fel tudta ismerni a változások elkerülhetetlenségét, s ódákban figyelmeztette a "Romlásnak indult hajdan erős magyar" - t erre. Hatalmas látomásokban jelenítette meg "a szárnyas idő" múlását, megértette "a kor lelke", a "szabadság", ami eldönti a következő életünket:

........................................... Élni és örülni 
S használni célunk, nem pedig heverni;

    (Vitkovics Mihályhoz)

A Kölcsey által megírt - Kazinczy által sugallt - kemény kritika hosszú időre elvette a kedvét az írástól, de ránk maradt életműve csiszolt, s kivételes belső érzékenységét mi talán jobban megértjük, mint kortársai.

A magyar felvilágosodás legnagyobbjai nemcsak közvetítették az eszméket, hanem elő is készítették a magyarokat az elkövetkezendő változásokra. Bár hatásuk még gyenge volt, mert nem volt igazi elismerésük, nem voltak mecénások, akik műveik megjelenését elősegíthették volna, s nem is volt értő közönség sem, hogy élvezze ezeket a műveket. De ők voltak azok, akik ennek szükségességét megérttették, s rajtuk is múlott, hogy a XIX. század első felében kibontakozó reformkorban az irodalom kivételezett helyzetbe kerülhetett. 

A Lilla - dalok költője

A Lilla - dalok költője

A magyar irodalomban Csokonai Vitéz Mihálynál szólalt meg először a maga szépségében a voltaképpeni líra, az emberi személyesség szép vallomása. Felszabadult nyíltsággal vallott örömökről és keservekről, egyéni boldogságról és kudarcról, s a moralizálás általánosságából ő bontotta ki az élet és halál, a természet és történelem kérdéseit. Csokonai egyike az első valódi lírikusoknak nemcsak a magyar, hanem az európai költészetben is. Az életöröm, a pajzán és vidám mulatság, az önfeledt gyönyörködés, a friss tréfa költője azonban nem volt bohém borissza, hányaveti versfaragó. A felvilágosodás őt a kor műveltségének legmagasabb fokára emelte, melyhez a Debreceni Kollégium hozzátette a népi és a magyar költészet hagyományait. Már egészen fiatalon felismerte vállalt szerepének árnyoldalait, vállalását nagylelkűen és hősiesen teljesítette.

1797 tavaszán, amikor hírét vette a franciák elleni nemesi felkelésnek, mozgásra számítva a nemesi bandériumok gyülekezési helyére, Komáromba ment. A Pozsonyban elkezdett Diétai Magyar Múzsát Nyájas Múzsa néven itt akarta folytatni, hogy kárpótolja olvasóit az elmaradt számokért. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, a jómódú polgárlánnyal, aki - úgy tűnik - viszonozta érzelmeit. Házasságukat megalapozandó először a keszthelyi Georgikonban, a Festetich György alapította mezőgazdasági akadémián szeretett volna katedrát kapni. Mivel a természetrajz, a botanika közel állt a szívéhez, új utat nyithatott volna a hazai agrártudományban. Az állást azonban nem kapta meg, mint ahogyan ekkor a csurgói gimnázium is elutasította kérelmét. Lillát eközben a szülei férjhez adták egy dunaalmási kereskedőhöz, a bizonytalan egzisztenciájú költőt mégsem tartották elfogadhatónak lányuk mellé. Lilla egy megható, szívszorongató levélben figyelmezette Csokonait a várható fejleményekre:

Kedves Drága Lélek! Én élek és vigan, - azt hallom az úr is vigan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazonáltal mikor leg jobbnak véli és itéli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, akkor a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az úrnak hűséges Juliannája.

Azt nem tudjuk, miért késlekedett ekkor Csokonai, de a magyar irodalomtörténetben az e szerelem ihlette dalok új fejezetet nyitottak. Vajda Juliannának az volt a feladata e rövid kapcsolatban, hogy Lillává, fájdalomszimbólummá változzon. Az igazi ihletett Lilla - versek az elválás után, a kínos magára ébredés korszakában születtek, a konvencionális elemek használatát a gyöngédség, a hiteles valóságrészletek, az életet árasztó képek gazdagították. Már korábbi, ún. Rozália - versekben is benne volt ez a hang: az érzelem cicomázatlansága, a meghitt hangütés, melyeket a megélt érzelem felerősített:

Ha nincs az én Lilim velem: 
Mi nékem a világ! 
Sokszor magamban képzelem, 
Hogy a halál kivág. 
Az élet édessége mi? 
Mit érsz öröm? ha nincs Lili.

(Lillához távollétemben)

Az otthonalapításra készülő érett férfi kiszorította verseiből a szép, de kacér ötleteket. Míg a korábbi Rozália - versekben feltűnő a naiv szerelemérzés, a Lilla - versekben már nem élt vele, mert az átéltek után emberi hitele nem viselte el azt a szerepjátszást. A polgári szerelemfelfogás győzelme ez, amivel Csokonai utat nyitott Petőfi szerelmi költészetének.

Az is új a Lilla - szerelem dalaiban, hogy a szerelmi élményt filozofikus gondolatokkal kapcsolta össze, mint ahogyan azt az Újesztendei gondolatokban is megfigyelhetjük. Meleg és lírai tónusú ez a filozófia: ábrándozóan és tűnődőn lebegő, pedig mindvégig szigorúan logikus. Az idő mulandóságának, a dolgok változandóságának antik közhelyét végtelenül finom, árnyalt, gazdag változatokban játssza végig. Valami gyöngéden érzelmes önszánalommal és végtelenül nemes meghatottsággal ír mindenki közös sorsáról, az elmúlásról, amely alól Lilla szépsége sem kivétel:

Óh, idő! futós idő! 
Esztendeink sasszárnyadon repülnek, 
Vissza hozzánk egy se jő, 
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

A vers magja az udvarló költészet ősi sablonja, mellyel már Villonnál is találkoztunk: az idő múlásának, a korán beköszöntő vénségnek a felidézésével akarja engedékenységre bírni a lányt. Csakhogy Csokonainál a sietős gyönyörre buzdítás motívuma háttérbe szorult, maga az idő és félelmetes múlása vált a versben uralkodóvá. Az, ahogyan borzongva és könnyű szédülettel az idő mélységeibe belepillantott, s megfoghatatlanságát érzékeltette, a mi időszemléletünkkel rokon. E vers formája is egyike leleményeinek: az egyik horatiusi versformát gazdagította tiszta rímek használatával, s a változó ritmusú sorok mintha az órainga szabályos lengésével mérnék az idő megállíthatatlan múlását.

Csokonai sokat várt ettől a szerelemtől, Lillától:

.................... csak te légy Lillám , enyém: 
Mindig fogom becsülni, hogy születtem.

(Újesztendei gondolatok)

Menedék lett számára ez a szerelem a politikai várakozásait és írói terveit következetesen eltipró társadalommal szemben. Amikor aztán ezt is elvesztette, bőven áramlott be lírájába a szentimentalizmus életérzése, de az érzelmek szenvelgését ebből is kihagyta. Áradó szenvedélyességgel, bensőségességgel, egyszerűen beszélt fájdalomról és szerelemről:

Óh, melly keserves annak élni, 
Kinek tovább nincs mit remélni, 
És mégis élnie kell. 

...................................................

De tán Lillim! Te is keseregsz? 
Rab gerlicém, saskézben hergesz
S kéred segédemet? 

Hiába már, kincsem, hiába! 
Csak a halál jégsátorában
Ölelhetsz meg engemet!

(Még egyszer Lillához )

Ennek a csalódásnak gondolati, életfilozófiai általánosításából születtek meg a legismertebb, legtöbbet magasztalt nagy versei. A tihanyi Ekhóhoz című versének első változatát még Rozáliához írta, de a Lilla-versekbe beemeltben már támadt, s "az ember és polgár" leszek eszményét szegezte szembe a zsarnoki törvénnyel. De Lillát nem bántotta, érezte, ő nem felelős szakításukért, a "tyrann törvény" és a "szokás"- a szülői döntés és a vagyonalapú párválasztás - szakította el őket egymástól. Mindezek mellé feltehetően az is hozzájárult, hogy ő is megijedt a vállalt kötelezettségtől, még ha egy pillanatig el is játszott a mindennapi emberré válás gondolatával. Meghatott visszaemlékezése pedig azt is jelzi, hogyan került be emlékeibe Lilla:

Hogy vagy most te, áldott lélek? 
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között, 
A tenger kínok között.

(A tihanyi Ekhóhoz)

Ezt a lázadó hangot A Magánossághoz írott című szép elégiájában már a rezignáció váltja fel. Rájött, hogy a szenvedésekre csak egy ír van: az örök természettel megosztott magány. Természetlíráját ebben a versében emelte a legmagasabbra:

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát, 
Estvéli hűs álommal elborítja 
A csendes éjenk angyalát.

(A Magánossághoz)

Leghíresebb Lilla verse A Reményhez című, melynek szorosan vett mondanivalója még borúsabb, mint Lilla elvesztése. Juhász Géza érdekes filológiai kutatása alapján tudjuk, hogy a kassai zeneszerző, Kossovitz ismert dallamára írt vers első változatát a költőnek a Martinovics - mozgalom bukása miatti keserve ihlette. De ez a barokkos dalforma alkalmas volt arra is, hogy a Lilla szerelem veszteségét kifejezze. Teljesnek látszik a versben a lemondás, az élet tagadása, de az üde, mozgékony formával a költő el is távolodott a leroskasztó fájdalomtól, s ezzel megfosztotta azt romboló hatalmától. Minden fájdalom fölé emelkedhetett a lezárással:

Bájoló lágy trillák! 
Tarka képzetek! 
Kedv! Remények! Lillák! 
Isten véletek!

(A Reményhez)

A szerelmes nő és a költészet viszonya Csokonai esetében Vajda János és Juhász Gyula költészetével rokonítható, de talán az említettek szomorú lelki problémái nélkül. Csokonainál a versbe kívánkozó élmény nem a vérbő, erotikával töltött múzsa a maga valóságában, hanem inkább elvontabb a tárgya: a megszüntethetetlen magány kifejeződése. S nála nem a sorsszerűség a boldogtalanság létrehozója, hanem a remény, ez a rokokó - szentimentális álisten, aki az utolsó versszakban isteni mivoltát elvesztve köznapivá, jelentéktelenné bővült, s modern magányélmény lett belőle.

1800 után, amikor visszatért a "kedves füstű" Debrecenbe, új művet már keveset írt, de sajtó alá rendezve tökéletesre csiszolta költeményeit. Szerelmes versei javából ekkor állította össze a Lilla - ciklust, a magyar irodalom második líraregényét. Ebben a különböző személyekhez írott szerelmes verseit olyan módon fűzte egybe, hogy abból egy nagy szerelem története, lelki - érzelmi dinamikája bontakozzon ki. Pontosan ügyelt az összeállítás arányaira, a ciklus egészének és részeinek harmóniájára. Arra is vigyázott, hogy a gyengébb Rozália - versek közé is kerüljenek be érettebb hangú Lilla - versek, s a végén töretlenül emelkedjék a kompozíció a csúcsig. Sajnos, ez a kötete sem jelenhetett meg életében, így a kortársak a gyengébb színvonalú, de szintén szerkesztett Himfy - ciklust, Kisfaludy Sándor verseit ünnepelték, nem tudtak sem Balassi, sem Csokonai szerelmi ciklusáról. Amikor aztán végre megjelent, a költő már nem élt, de édesanyja elküldte Lillának, aki nagy örömmel köszönte meg. Második férje ezt a nevet vésette síremlékére, Csokonai mégis halhatatlanná tette őt...