A fiatal József Attila versei

A fiatal József Attila versei

"Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam..." - összegezte Curriculum vitae - jében a költő pályakezdését. Első versét 7 éves korából ismerjük, a Kedves Jocó soraiban gyermeki ábrándjait fogalmazta meg. Makóra kerülése után versei nemcsak megszaporodtak, de érettebbé is váltak. Juhász Gyula segítségével 17 évesen megjelentette első verseskötetét Szépség koldusa címmel. Soha magyar költő nem lépett ilyen fiatalon közönsége elé...

Tehetsége kibontakozását élete gyorsította fel, hiszen a versek ritkábban születnek örömből, a szenvedés biztosabb táptalaj számukra. A gyermekkor nyugtalansága, bizonytalansága, apátlansága, az öcsödi évek letörölhetetlen nyomokat hagytak az érzékeny lelkű ifjúban. "A gond megkövesedett anyánkban.." - írta erről az időről nővére, de a Mama mégis a biztos pontot jelentette számára, elvesztésével teljesen magára maradt. A ferencvárosi pályaudvaron fát és szenet lopó gyereket sógora - kis kitérő után - a makói internátusba juttatta be, s az itteni légkör, hatalmas megfelelési vágya tanulásra serkentette. Versírásához is megértő tanárokra, felnőtt barátokra talált, de a diákok bezárt életét nehezen tudta megszokni. A felgyülemlett feszültség öngyilkossági kísérletbe torkollt, de barátai segítségével ekkor még talpra tudott állni. Leérettségizett, egyetemi tanulmányokba kezdett Szegeden, majd Bécsben, Párizsban... de élete mindvégig a nyomor küszöbén maradt.

Ahogy a társadalmi étezés minden szintjét bebarangolta 20 éves koráig, úgy jutott el a kultúra legkülönbözőbb vidékeire. Nem másolta nagy kortársait - bár Ady, Juhász Gyula, Kassák, Erdélyi József hatása felfedezhető verseiben - , de mindenből merített: a népköltészetből, modern formai törekvésekből csakúgy, mint a Bibliából. Ezek a hatások azonban egységes rendszerré, mindenkitől különböző egyéni versvilággá álltak össze nála. 19 - 20 évesen még csak próbálgatta költői szerepét, de saját rendszerét már ekkor kialakította. "Az ucca és föld fia.."- ként tudatosan törekedett már ekkor is a teljességre: a kozmikus és társadalmi rétegek egybeolvasztására.

Mindezt első korszakának kötetei: Szépség koldusa (1922.), Nem én kiáltok (1925.), Nincsen apám, sem anyám (1929.) fényesen igazolják. Költői tehetségével szinte berobbant az irodalomba. Már első kötete sem csak a "nagyok" szolgai másolása, ebben is felfedezhető egyénisége: sajátos formakezelése, felfokozott szerelemvárása, a magyar táj iránt érzett szeretete, a dolgozókkal való együttérzése - következő köteteiben ezeket fogja továbbfejleszteni. Miután megjárta Bécset és Párizst, megismerkedett a költészet modern formáival, baloldali látásmódja elmélyült, költői feladata tudatosodott. A Nem én kiáltok utószavában írta: "Én nem azért jöttem, hogy bőgjek..., hanem hogy tegyek valami..." Tanítani akart, el akart jutni költészetével azokhoz, akiknek nevében szólt. A sors nem támogatta szándékaiban. Egyetemi tanulmányait nem tudta befejezni a Horger - affér és szegénysége miatt, rövid idő után a KMP is elengedte a kezét, mert szektás vezetése nem tudott mit kezdeni az újító, helyét keresgélő költővel. De ekkori versei megőrizték a tanuló évek folyamatát, melyek nyomán ő is úgy érzékelte: "új verseim egyre gyönyörűbbek..."

A magyar irodalmi hagyományok folytatása mellett a népköltészettel és a modern formákkal való játékok adták e korszak verseinek szépségét és különlegességét. Az expresszionista formát Kassáktól tanulta el, de ebben is egyedivé tudott válni azzal, hogy nem a Kassák - féle "világproletár" szemszögéből, hanem magyar proletárként nézte a világot. Második kötetének programversében, a Nem én kiáltok (1924) címűben a költői hivatást újszerűen fogalmazta meg:

Nem én kiáltok, a föld dübörög...

Az okos rejtőzésre akarta megtanítani mindazokat, akiket féltett a változások sodrától. Költői képzelete legfontosabb elemeit vonultatta fel érvként: a forrás, az üveglap a tisztaságot, a gyémánt a keménységet, a bogár a természettel való azonosulást, a kenyér és a friss zápor az életet fogja jelképezni mindvégig költészetében. Az emberi egymásrautaltság csodálatosan szép parancsát ebben a versében fogalmazta meg először:

Hiába fürösztöd önmagadban, 
csak másban moshatod meg arcodat.

A társakat kereső, a közösségben helyét megálló ember hitvallása ez, s a szolidaritás vállalása - emberi magatartásának ezek a legfontosabb elemei. Második kötetének egyik legszebb verse a Megfáradt ember(1923), melyben az esti csönd békéjét fogalmazta meg. Már 18 évesen is magányos volt, elég sok "gond és teher" rakódott rá, szeretetvágya határtalan és kielégítetlen, de még akkor volt belső tartaléka: a természettel, a világgal való azonosulása feledtette gondjait:

A békességet szétosztja az este, 
meleg kenyeréből egy karaj vagyok, 
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

Ennek az időszaknak igazi gyöngyszeme a Nyolcesztendős lányok (1924) című verse, melyet üdesége, népdalszerűsége tett feledhetetlenné. A sorok közt megbúvó pajkos kedv nemcsak a fiatalság csillogó hamvasságát képes megmutatni:

Hosszú sorban jönnek, mennek, 
apró ördögök, de szentek, 
homlokuk friss meleg kenyér, 
szén a szemük, szénparázs.

de a forrongó fiatalember szelíd bölcsességét is képes felvillantani:

ha sírnak is: csak nevetnek.

Márti lányom és barátnői ezerszer megerősítették e vers derűjét számomra... Érzelmi viharok közepette még ekkor is volt ereje a csaló, űző "hívességgel" szembeállítani személyiségét, bár már ekkor is megsejtette veszteségét:

Elhullajtván vígasságom
marad a szomorúságom.

(Szomorúfűz)

19 évesen Peti fiam is felfedezte és megzenésítette ezt a verset, így hát ez a vers kétszeres ajándék számomra... Formai bravúr a Szép nyári este van (1924) című verse, mert expresszionista és konstruktivista módszert vegyített benne. Maga a vers szimultán technikával egymás mellé helyezett képek sorából áll, melyek egyszerre adják vissza a nagyváros lüktetését és idegenségét. A versben megjelenő költő fontos szerepet vállalt magára:

kiülök szives küszöböm elé
és hallgatok...

A küszöbre kiülni falun volt szokás, s ezzel a hallgató - szemlélődő magatartással a költő összekapcsolja a különböző elemeket: a várost és a falut, az idillt és a zajos mozgalmasságot, s versét ezzel a nagyváros szimfóniájává teszi.

A szürrealizmussal Párizsban ismerkedett meg, jó néhány versben hasznosította technikájukat, melynek legérdekesebb példája az Ülni, állni, ölni, halni (1926). A vers litániázó modora mögött József Attila sorsa található: kívánságok és vágyképek keverednek benne valóságos történetekkel. Mindezek együtt hordozzák a versírás hangulatát: a jó, a kedvesség iránti nosztalgiát, az otthon iránti vágyát, társra vágyó szeretetét, nyugtalanságát, kiegyensúlyozatlanságát:

Ó, köttető, oldoztató, 
most e verset megírató, 
nevettető, zokogtató, 
életem, te választató!

E korszak leghíresebb verse a Tiszta szívvel volt, melyet 1925-ben írt, de akkori köteteiben nem jelentette meg, csak később. Pedig ennek a versének köszönhette, hogy Horger Antal, "az egyetem fura ura" eltanácsolta Szegedről, a tanári pályától, s ez tette őt költőként ismertté. A vers egyszerűsége lenyűgöző, első pillanatra megragadja az embert. Különlegességének titka a tartalom és a forma ellenpontozásában rejlik: a népdalritmus, a szabályos cezurák ellen szinte pörölycsapásként hatnak a benne megfogalmazott gondolatok. Kemény társadalombírálata az egyén kifosztottságáról, magányosságáról szól, melynek okát a tehetség, a jó szándék semmibevételében látta. A legfontosabb emberi szükségletek: anya, apa, isten, haza, bölcső, szemfedő, csók, szerető hiányát panaszolja fel versében, melyeket a keresztény-nemzeti eszmeiségű rendszer maga is fontosnak tartott, de nem adta meg fiának. A költő nem tagadta meg ezeket az értékeket versében, mint ahogyan azt Horger gondolta, csak hiányukat jelezte. Végiggondolta helyzetét "tiszta szívvel", s villonos hangulatban felmérte lehetőségeit. Társadalmilag is árvának, kifosztottnak érezte magát, ez motiválta a vers lázadó hangulatát, de ekkor sem lett cinikus, csak dacos, mert érezte, tudta, mindezek ellenére ő képviseli a tisztaságot:

Elfognak és felkötnek, 
áldott földdel elfödnek, 
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

A versben a népiesség és a műveltség olyan magas szintű kapcsolatot alkot, ami miatt Ignotus méltán érezhette ezt a verset az új magyar líra jellegzetes eredményének. Ez a népies hang nagyon sok ekkori versében megjelent (Kertész leszek, Mikor az utcán átment a kedves...), de igazán érdekessé, egyedivé akkor vált József Attila költészetében, amikor a népköltészet szürreális elemeit is felfedezte önmaga számára. A Klárisok-ban (1928) a harmónia és diszharmónia játszik egymásba: a szerelem és a halál, a szép és a rút, az idill és a groteszk, az elégikus és az ironikus egyidejűleg van jelen a versben:

Rózsa a holdudvaron, 
aranyöv derekadon, 
kenderkötél, 
kenderkötél nyakamon.

A szerelem álombéli gyönyörűség és kenderköteles gyötrelem egyaránt lehet - fejezte ki e stilizáló nyelvű költeményében, melynek tartalmi - szerkezeti elemei, motívumai sokféle értelmezést engednek meg, mert József Attila tudatosan törekedett erre.

A letisztult szürrealizmus alkotása a Medáliák - ciklus (1927-28), melyben a népdal ártatlan báját "a szavakba boszorkányozott bűverővel (Németh Andor) forrasztotta egybe. A versciklus darabjai külön - külön készültek, csak később kapcsolta össze őket a költői lelemény. Lejtésük, fesztelenségük a népdaloké, elvarázsolt tartalmuk a varázsigéké, formailag a japán versek egyszerűségét, technikailag a kubista festményeket idézik, mert nem üres ábrándozások, hanem a valóság visszfényei ezek a strófák:

Elefánt voltam, jámbor és szegény, 
hűvös és bölcs vizeket ittam én, 
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot, 

és fölnyujtottam ajkukhoz a fát, 
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, - 
most lelkem: ember - mennyem odavan, 
szörnyű fülekkel legyezem magam. -

Szabolcsi Miklós minden eddigi költői hatás összegzésének tartotta a Medáliákat, bár darabjairól megoszlanak a vélemények. Az biztos, nemcsak az addig megtett utat összegezték, hanem az érett korszak számos motívumát is megelőlegezték. Játékos születésnapi számvetés volt ez, amely a 23. életévre íródott: "huszonhárom király", "huszonhárom kölyök", huszonhárom strófa...

Juhász Gyula írta a Szépség koldusa előszavában: a költő magasba és mélységbe egyaránt elindult. Mintha megsejtette volna ifjú pártfogoltjára váró sorsot! Az induláskor oly nyilvánvaló tehetség, egyediség nem fogyott el a költőből idő előtt, de nem volt körülötte elegendő oxigén, ami éltette volna. Sem költőként, sem emberként nem tudta megvalósítani életprogramját. A következő időszakban megcsúfolódott benne a közösséghez tartozás vágya, s ezzel együtt eluralkodott rajta a feleslegesség tudata. De ekkor, pályája kezdetén még erős, világnézete stabil, s a 30-as évek nagy verseiben emberi - költői nagysága kiteljesedhet... 

József Attila szerelmi költészete

"Költő szerelme szalmaláng, 
azért oly sebes és falánk..."

József Attila szerelmi költészete

A szerelem a legemberibb és a legvégletesebb érzelem, ugyanolyan ellentmondásos, mint az emberi természet, de ez az, ami naggyá tehet bennünket. Az embernek éreznie kell, hogy szeretik, mert enélkül elszürkül, eltompul, megbetegszik. S ezt az érzelmet is tanulni kell, legjobb tanítóink a költők és az írók, akik a legérzékenyebb emberek.

Egyetlen költőnk sem áhította olyan szomjasan a megértő szeretetet, a meghittséget, mint József Attila, akinek az otthon melege gyerekként nem adatott meg. Az 1920-as évek költészetében talált rá saját szerelmi hangjára. Makói diákként Gebe Márta, az internátus igazgatójának lánya ihlette szerelmes versekre, de feltehető, hogy ekkor még magába a szerelembe volt szerelmes. "Szövetség ez már, nem is szerelem" - írta Wellesz Lucának, s ha később úgy is érzi, "Luca nem szeretett", az ifjúkorba belépő költő olyan egyszerű szavakkal tudja megvallani érzelmeit. (Tószunnyadó, Áldalak búval, vigalommal, Tedd a kezed..,stb.) Mintha az érzésben még nem is az volna a fontos, hogy viszontszeretik, hanem az, hogy van valaki, akinek elsuttoghatja szerelmes odaadását, hogy van, akit félthet. Mert a költőnek arra volt szüksége elsősorban, hogy érzelmei tisztulását megvallhassa valakinek, hogy szövetségest keressen életének erre a szakaszára. Ringató című verse azt is jelzi, hogy a Luca kapcsolat nem tartalmaz távlatokat, s a befejezésben a nagylelkű szerelem mutatkozik meg:

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással, 
de az is ringassa
ilyen ringatással.

A viszonzott, beteljesedéssel kecsegtető szerelem Vágó Márta személyében 1928 nyarán érkezett, akinek rövid ismeretség után a kezét is megkérte. A jómódú apa belegyezett a házasságba, de próbára tette a fiatalokat: lányát egy évre Londonba küldte, s a költőnek hivatalt szerzett a Külkereskedelmi Intézetben. A kölcsönös lobogás sistergő kihunyással végződött. A Márta - versekben kezdettől fogva ott van az odaadó szerelem és az elhidegüléstől való félelem. A táncdal lejtésű Klárisok szürrealisztikus módszerével, az egymás mellé helyezett képek érzelmi - gondolati ellenpontozásával juttatja kifejezésre kettejük szerelmében mélyen lappangó ellentétet:

Rózsa a holdudvaron, 
aranyöv derekadon. 
Kenderkötél, 
kenderkötél nyakamon.

József Attila ekkoriban fedezte fel a népköltészet szürrealista, groteszk elemeit, és ezt használta fel versében. A harmónia és diszharmónia, a szerelem és a halál, a szép és a rút, az idill és a groteszk, az elégikus és az ironikus játszik itt egybe, mert a népköltészet ihlette egyszerű formát az összetett, többrétegű képalkotói módszerrel kapcsolta egybe. A szerelem álombéli gyönyörűség és kenderköteles gyötrelem egyaránt lehet, fejezte ki stilizáló költeményében, melynek tartalmi, szerkezeti elemei, motívumai sokféle értelmezést tesznek lehetővé, mert akkoriban József Attila tudatosan törekedett erre.

A 30-as években Szántó Judit hat évig volt az élettársa, akinek a férje, Hidas Antal költő a Szovjetunióban élt. A munkásként dolgozó szavalóművésszel az illegális kommunista mozgalomban találkozott össze. Bár Szántó Judit sokat tett azért, hogy elviselhető életet éljenek, de a költőt többre becsülte, mint az embert - s ezt a férfi megérezte. Egyetlen vers íródott az asszonyhoz, az is a szakítás után. A Judit ridegségével, hidegségével jól jellemzi kettejük kapcsolatát. De együttélésük alatt született meg az Óda, mely a magyar irodalom egyik csúcsa. Lillafüreden volt írókongresszuson 1933-ban a költő, egy alkalmi találkozás ihlette a verset, de mégis összefoglalója lett a szerelemnek. Szerkezetileg nagyon átgondolt, az egyes részeket meg is számozta a költő. A lehetséges és valóságos szerelmet képileg a "csillámló sziklafal" fogja össze, érzelmileg a remény, gondolatilag pedig a költő világképe. Magát a szerelmet fogalmazta meg benne, férfi és nő egymásrautaltságának legfontosabb biológiai - pszichikai és társadalmi törvényét. Az ismeretlen "magas, karcsú, éjfekete szemű lánynak" az volt a küldetése, hogy szóra bírja a költő szívének "legmélyebb üregeiben" levő "fondor magányt" s a mindenséget. A természet és a tárgyak a lányt idézik, s a beteljesült, viszonzott szerelem képei is erősek: bölcső, sír, eleven ágy. (Ezt értette meg Szántó Judit, amikor a verset olvasva öngyilkosságot kísérelt meg...) Ebből a pillanatnyi, egyszeri realitásból indul el a költői szemlélődés, hogy az élő szervezet biológiai és anatómiai szövevényét járjuk végig, és onnan kilépve két ember bonyolult összefüggéséig emelkedjünk. Arra ébreszt rá a vers bennünket, hogy a szerelem korántsem csak az ösztönök dolga, hanem az értelemé is, ha az ember tudatosan vállalja, önmaga lényeges elemévé növeszti. József Attila ebben a versben összegezte mindazt, amit magában hordott a szerelemről. Nem tett mást, mint megmutatta: mi van bennem? (3. rész), mit látok benned? (4. rész), s ezzel az érzéseket és a mindenséget egyszerre összegezte. Pontosan tudta: a szerelem örök értéket, a halhatatlanságot hordozza, csak ez oldhatná fel a pusztulás tudatát benne. A vers különleges értékét sokszínűsége adja, a versben ezért is váltakozik a magas költőiség természettudományos felismerésekkel, szerelmi őrület csendes könyörgéssel. Vallomás közben a költő önmagára figyelt, nemcsak a vágytól elragadottan, hanem a szavak szerelmeseként is. Ezért a végén a himnikus feszültségű rapszódia - mely az óda egyik műfaja - egy könnyed dallá csendesült, s a bonyolult strófák pedig szabályos, pár soros népdalformában érnek véget. A vers legfontosabb mondanivalója a Mellékdalban van elrejtve, az ösztönöknek és a társadalmi viszonyoknak az az elviselhetetlen bonyolultsága - mellyel egész életében viaskodott - itt oldódik fel. Ezt a verset csak az a költő írhatta meg, aki átélte a szerelem újrafelfedezésének szükségességét, s közel is jutott hozzá. Igaz, a versben számára mindez csak "talán" maradt, de hitte, hogy egyszer az egész társadalom törvénye a "tiszta beszéd" lesz, s ez mindenki számára elhozza a harmonikus, szép életet.

A 30-as évek közepére világossá vált József Attila számára, hogy élettervét semmilyen vonatkozásban nem tudta teljesíteni. Felnőtt ember, költészete kiteljesedett, de a társadalom - akinek írásait szánta - nem vesz róla tudomást, költői elismertsége elmaradt. Nincs állandó jövedelme, nem tudja magát eltartani, testvérei sorsa is zaklatott. A társadalmi és személyes válság kettős terhét csak úgy tudja elviselni, ha az okokat kutatja, mely idáig vezetett. A pszichoanalízis, amivel gyógyították, gyermekkorára irányítja a figyelmet, s a gyermek motívum kapcsolódik össze a szerelemmel a Gyömrői Edithez írott versekben. Ezek az írások a lélek védekezési kísérletei, menekülés a magány és a betegség egyre jobban összefonódó szálai elől. (Gyermekké tettél, Nagyon fáj, Mint a mezőn, stb. ) A költő pontosan érzékelte, hogy adott helyzetében csak a megtalált biztonság és harmónia nyújthatott volna segítséget.

Ezt vélte megtalálni - mintegy utolsó lehetőségként - a Kozmutza Flórával való kapcsolatban. Valószínűleg Flórában is - aki szintén pszichológus volt - a gyógyító szenvedély volt az erősebb, de a költő "megalkotta" a szerelmét, s az első perctől fogva bizonyosságnak vette, hogy kölcsönös az érzelem. A Flóra című vers - az Ódához hasonlóan - számozott részekből áll, de az alcímek jelzik, a részek közt lazább a kapcsolat. Mindegyik másféle, mintha azt akarná megmutatni a költő, mi mindent tud. A Hexameterek időmértékét követő Rejtelmek kétütemű hetesei Csokonaira utaló hangvétellel kérlelik a kedvest. A harmadik rész 10-11 szótagos jambusi sorai a magánérzelmet a közügyekkel kapcsolják össze, s a negyedik rész kevert ritmusa után a befejezés kétütemű kilencesei az egész verset összegzik: Flóra "a kétes létben a bizonyosság". Kulcsszerep jut ebben a versben a harmóniának, de ez sem teljesülhetett be, először Flóra, majd a költő betegsége miatt.

Utolsó versei őrzik azt a felismerést, hogy a számára az elemi létfeltételek is hiányoznak. Mégis József Attilának köszönhetjük azt, hogy a magyar irodalomban a szerelem érzése nagykorúvá vált. Petőfi a szabadsággal kapcsolta össze a szerelmet, mert ő a szabadság gyermeke volt, s habozás nélkül feláldozott érte mindent. A XX. század költészetében - leglátványosabban Adynál - a politika és a szerelem kapcsolódott össze, az átalakuló Európában ez kikerülhetetlen volt. De József Attila azzal, hogy a "szellem és a szerelem" pólusokat egybekapcsolta, megtanította, hogy ez az az érzés, mely önmagunkkal is kibékíthet:

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

   (Gyermekké tettél)

Talán csak önmaga mentségére találta ki azt a töredékét, amit a címben felidéztem, de egy biztos: szerelmes verseiben minden benne van, amit erről az érzelemről tudni lehet... 

 

József Attila csillagai

József Attila csillagai
(Egy motívum változatai az életműben)

A csillagok a természet részei, lenyűgöző látványként ragyognak az ember feje felett. Nem véletlen, hogy az emberi gondolkodásban már évezredek óta fontos szerepet töltenek be. Sokáig a tájékozódás egyetlen lehetséges formái voltak szárazon és vízen, át -, meg átszőtték az ember életét. A magyar hitvilág is őrzi ennek nyomát: az emberek sorsa a csillagokban van megírva, vannak, akik szerencsés csillagzat alatt születtek, mindenkinek van egy csillaga, s ha az lehull, az ember sem él tovább. Ezek a hagyományok tartósan megmaradtak a költészetben is. A csillag azért is kedvenc motívuma a művészeteknek, mert az eredeti értelmén túl is sok mindent kifejezhet: együttérzést az emberrel, lehet a társa, ellenfele, ismeretlen ismerőse.. A költői motívum olyan verselem, amely már megjelenését tekintve is többarcú. Testet ölthet egy bizonyos szó formájában, de jelentkezhet költői, mitológiai alakként is. Mind tárgyi, mind folyamatbeli alakjában színes jelentés hordozója, ezért sokarcú. Többnyire hosszas fejlődés eredményeképpen alakul ki, és ismétlődik az életműben. Azaz a költői motívum olyan nyelvileg is megragadható jelentésegység, amely minőség hordozója. A költő sajátos reagálása a poétai létfeltételek alakítása és alakulása során, egy passzív pozíció aktivizálódásának megragadható mozzanata. Egy - egy életműben nemcsak képzetek kapcsolódásaként van jelen, hanem bizonyos dolgok kapcsolódásait, rendszerét jelöli.

József Attila jellegzetes motívumai a csillagok, s talán ez nem is véletlen. Nála az ihlet és az ihletett vers valahol a Mindenség és a Semmi határvidékén keletkezett, ha akarta, ha nem, a Mindenséggel kellett mérnie magát. Emiatt gyakran jelentek meg verseiben a csillagok, melyek azonban az életművön belül óriási változáson mentek keresztül, ezért a belső fejlődés különleges mutatói is. A pályakezdő versek csillagképei még egyszerűek: a pillanatnyi látvány leírásai, de aztán mind bonyolultabbá válnak, ahogy megtelnek az egyéniség belső lényegével. A Falak-ban még csak "a kéklő magasság urai" a nyugalom birodalmában, akikhez oda lehet fordulni, mert vigaszt nyújtanak az emberek számára. (Ének magamhoz) Új tartalommal a kép először a Gyémánt című versben telik meg, amikor a költő szeretet és megértés utáni vágyának lehetetlenségét fejezi ki:

Gyémánthegyen állunk, 
de zsebünkben kavicsok vannak. 
...................................................... 
Szívünkben a csillag megfagyott.

Kozmikus magánnyá vált így az egyedüllét, s innentől kezdve más versében is (Harmatocska, A világ teremtése) a társtalanság, a részvétlenség, az emberi magárahagyatottság kifejezője az égbolt. Érdekes, hogy József Attilánál akkor ragyogtak legszebben a csillagok, amikor saját útját keresve tanácstalannak érezte magát. 16 évesen a következő sorokat írta Nővérének:

Hogy vagytok? Én, köszönöm, kitűnően. Új, friss erővel, reménnyel fogtam a tanuláshoz. Mindent megkaptam a gimnáziumtól. Könyvet, füzeteket, rajzlapokat, vonalzókat, rajztáblát, körzőt, buzdítást és el- ismerést. Kaptam egy kitűnő - eszes tanítványt, egy gyártulajdonos fiát...

Árulkodó levél: mindent megkaptam, rám nem kell áldoznotok, de ezután a jó tanulás nemcsak becsület dolga, hanem létkérdés. Bizonyítania kell, hogy a tandíjmentességet - az önállóságot, az önérzetet - megszerezhesse. Ehhez a levélhez verset is mellékelt, melyekben azok a vágyak és szorongások fogalmazódtak meg, amelyek a levélből kimaradtak:

Merrefelé menjek? Balra - e vagy jobbra? 
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra, 
fénylő csillagokra. 

Merre nincsen csillagfény - arra fogok menni, 
ott fognak engem igazán szeretni, 
Igazán szeretni.

(Bolyongok)

Vagyis hangsúlyozottan nem arra megy, amerre a csillag mutat, dacosan, halkan, alig észrevehetően jelentette be és vállalta a maga külön útját. A vers maga a bevallott vágyó keresésé, de még nem árulkodik arról a kétségbeesésről, amely az iskolaév végén erőt vet rajta, s öngyilkosságot kísérelt meg. A Hűségcímű versét ezelőtt - mintegy búcsúversként írta - az ihlető Gebe Mártának. Ebben a csillag képe összekapcsolódott az emberrel, s bonyolult hangulatvilágának kifejezőjévé vált. S az El innen című versében a csillagok már nem egyszerű égitestek. Amikor a "tiszta szavak" világába, a magasba vágyott, ők lettek meghitt társai, akiknek az emberiség nevében - mint legfőbb bizalmasainak - panaszkodni is lehetett az öldöklő emberről. A vándor szokásos felfelé pillantásához újabb, egyéni jegyeket rendelt, hiszen a csillagok itt nemcsak a nagyságot, hanem a tisztaságot, az igazságtevést is jelentették. A csillagos ég kezdett átváltozni olyan hellyé, ahol a földön beteljesületlen vágyak adtak találkozót egymásnak. Ekkor már fesztelenül játszott kedvelt motívumával:

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett, 
aztán azt mondta: Körtefa vagyok. 
S gyökere lett a föld, dereka a magasság, 
Lombja az ég 
és körtét ettek a bogarak, 
a madarak s az éhes csillagok...

(Szólt az ember)

Többszörös, merész költői metamorfózis ez: nemcsak a költő változott gyümölcsfává, ugyanakkor ez a körtefa - ember magába foglalta az eget és a földet, gyümölcsével etette az "éhes csillagokat", mintha éhes gyerekek vagy kiscsirkék lennének. Így lehetett az Ember - Fa vízió kozmikus, így érintkezhetett az ősi mitológia az avantgárd közegével. József Attilánál e két forrás egyedi módon élt tovább, s a képzelet játéka egy összefüggő rendszer részévé tette a csillagokat. Még makói diákként írta:

Szeretném, ha vadalmafa lennék! 
Terebélyes vadalmafa; 
s hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kisgyermek
árnyaimmal betakarva.

(Szeretném, ha vadalmafa lehetnék! )

Ez a gondolat áll a fenti vers hátterében is, s ha szokatlannak látszik is az óriás fává növekedett költő és a lombjai közt körtét majszoló bogarak, madarak, csillagok nyüzsgése, vágyát egy megélt élményvilággal kapcsolta össze. Később, egy fáradtabb, kiábrándultabb korszakában önmaga leplezte le az egész átváltozást, amikor így emlékezett vissza egykori átszellemült lelkesedésére:

tegnap azt hittem, körtefa vagyok s még ma is jönnek hozzám kisgyerekek csókolnak és megrázzák bennem a roskadó körtefákat..

(Néha szigetek)

A "csókolnak" kifejezés árulja el, hogy nem fáról van szó, hanem a magassághoz, az égi képekhez szorosan kapcsolódó szeretet, gyengédség képzetéről, amit a csillag - kép sugallt számára.

Egyetemistaként írta a Szomorúfűz című versét, amikor újból hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, bár tudta: A jövőre nézve még mindig csak egyetlen biztos pozitívumot tudok felmutatni: magamat ..De .. győzni kell... (Levél Szatmári Rózsikához) A Szomorúfűzben a népdalok hangját idézte meg a természeti jelenségek és bensőséges vallomások párhuzamával, de egy lépéssel meg is toldotta, amikor beöltözött a szomorúfűz képébe, s mindvégig egyes szám első személyben szólat meg. A csillagokhoz fohászkodott szomorúfűzként is, amikor a lírájában sokértelművé vált "patakot" kereste. E két motívumot a tisztaság képzetével kapcsolta egybe, hiszen a csillagvilág már korábban is az erkölcsi megtisztulást, a felemelkedést jelentette számára. A csillagokat faggatta, hol találja meg az ő patakját, s felismerését önleleplezően fogalmazta meg:

Leveleim, vigasságom
nem ér utol bolygó lábom: 
elhullajtván vigasságom, 
marad a szomorúságom.

A csillag motívum végigkísérte a szerelmes verseket is. Csillagokra bukkanunk akkor is, ha az ifjúkorban megrajzolt szerelmes képét idézzük fel. Egyszerre villan elénk itt is a csillag és a patak:

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag, 
de ha szomjazom, akkor friss patak..

(Csudálkozás az életen)

s ebből teremtődik meg majd a beteljesült szerelem káprázata is:

- amint elfut a Szinva - patak - 
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken, 
fogaidon a tündér nevetés.

(Óda)

Amikor pedig kedvesét búcsúztatta, a csillag lehullása és belső megőrzése fonódott egymásba, ő maga egyszerre pazar égbolttá és a múltat megtartó mélységgé vált:

s kihullsz belőlem, mint az üstökös, 
de emlékcsillag száz marad velem.

(Szőke hajam)

Vágó Márta születésnapjára írott verse a metaforák egymásra épülésének különleges játékával hatott:

Kezed csillag énnekem, 
gyenge csillag fejemen. 
Vaskos göröngy a kezem, 
ott porlad a sziveden...

(Gyöngy)

A képekben eggyé vált az egymás szerető két ember (kezed=> csillag => gyöngy = gyöngy <= göröngy <= kezem), mert a legnagyobb erő a szerelem, a másikhoz való tartozás érzése. Ez tágul kozmikus méretűvé az Ódában:

Csillagok gyúlnak és lehullnak, 
de te megálltál szememben.

Így vált ez a verse a magányba sodródott ember modern fohászává, kísérletté az egyedüllétből való kilépésre. Akkor döbbent rá lelke gyötrő hiányára, amikor már elegendő belső képességgel rendelkezett a kétségbeesett fájdalom tompítására. (Fülöp László) Érdemes itt felidézni Judit címmű versét, amely éppen olyan kegyetlen őszinteségű, akár Ady Elbocsátó szép üzenete:

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.

A végtelen idők óta sugárzó hideg csillagok és az üres térbe nyúló száraz faágak kérlelhetetlen keménységgel jellemezték kapcsolatukat (Horgas - Levendel)

Legrejtélyesebb miniatűr - sorozatában új jelentéssel bővültek a csillagok:

S ha megrándul még a bőröm, az egek, 
hátamról minden a hasamra pereg; 
hemzsegnek majd az apró zsírosok, 
a csillagok, a kis fehér kukacok. -

( Medáliák 5. )

Nem egyszerűen úgy került közelébe az ég, hogy leégett háta fájdalmától csillagokat látott, hanem ő, aki büszke fejét a csillagokig emelte, most fájdalmában visszájára fordította nagyra törő álmait. A hasára fordult, s önkényes, játékos képként vele fordult az ég is, s az azon fénylő csillagok hátáról a hasára peregtek. Ám a csillagok, akik eddig az égi magasságokban sziporkáztak, a költői képzelet hatalma szerint viszolyogtató élőlényekké váltak - a vers következő részében szereplő "majd" időhatározó következménye ez, mellyel a halál utáni világra utal a költő. A naptól leégett bőr bizsergése miatt a csillagos éjben álmatlanul forgolódó, vöröslő bőrű fiatalember képzeletének játéka, mellyel vágyainak mennyországát és félelmeinek poklát egyszerre tette láthatóvá. A kukacok a csillagok próteuszi alakváltozatai a hatalmas méretekre növekedés és eltörpülés szabályai szerint, mely már a Medáliák kezdetén is megjelent: a szelíd elefánt bőrébe öltözött költő ott is a csillagok világába emelkedett, de azért a "zöld cincér" kicsi világának is társa maradt.

Az 1933-as év egyik legszebb alkotása a Reménytelenül című vers. A csillag motívum ebben a leggazdagabb tartalmú, itt tér el leginkább a kép a konkrét jelentéstől és vált filozófiai gondolatok hordozójává:

A semmi ágán ül szívem, 
kis teste hangtalan vacog, 
köréje gyűlnek szeliden, 
s nézik, nézik a csillagok.

A reménytelenség tájára érkező költő számba vett mindent, s már nem reménykedett semmiben. A földi tér megbomlott, az ember kirepült az űrbe, mely túl volt az emberi élet, a tér - idő szerkezetén. A csillagok itt a végtelenséget, az örök anyagot jelképezték. Ebben a viszonylatban tudatosult az emberi lét, a nemlét, a semmi, a halál. Az emberi élet értelmének keresése, a létélmény feldolgozása, a lét értelmetlen és tragikus voltára való rádöbbenés itt történik meg először a magyar irodalomban, bár a semmi ága - metaforát már Csokonai is használta. József Attilánál ez a kép vált koordináta rendszere metszéspontjává, 0 ponttá, melyben az abszurdum izzásig hevülve mutatta meg magát. (Bori Imre). Abszolút, kozmikus méretű ez a magány, melyben azonban még mindig van lehetőség az oldódásra, legalább is a csillagok szelíd tekintette ezt sugallta. De nem teljesült a költőnek ez a titkos vágya:

Közeledik az én időm. Ha már
ennyi a kín, világot vált valóra - 
én nem csalódom - minden szervem óra, 
mely csillagokhoz igazítva jár.

   (Majd emlékezni jó lesz)

Ez az idő hozta meg számára felismeréseinek egyikét, amikor azokat az erőket jelenítette meg a versében, amelyekkel végsőkig szembeszegült. Szorongva kellett megélnie:

Csillagok rácsa csillog az égen, 
ilyen pincében tart az értelem.

De még mindig elegendő egyetlen apró reménysugár, hogy a csillagok újra visszanyerjék otthoniasságukat, az emberi kibontakozás biztató távlatainak jelképiségét:

Este van, mindent körüláll a csillag, 
lásd, a mindenség aranyos kalitka, 
benne itt vagy, én csevegőm, óh, itt vagy, 
rabmadaracskám!

(Én, ki emberként)

S a végső legyőzetés szorongatottságában is folytatta a faggatást:

Miben hisztek, ti makacs égitestek, 
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek, 
csak kerülitek egymást óvakodva?

(Miben hisztek? )

Saját univerzumában a csillagok visszatérése "a megbonthatatlan rend" szerint mozgó szabadságnak a következményei, még ha - saját következetessége áldozataként - a hiány érzésével élte meg ezt a megbonthatatlanságot. Más ez már, mint a kezdeti szándék:

Idegeim elmerítem, 
mint a hálót...
............................
jeges bogai szikrázón
a csillagok.

(Háló)

Ez a fizikumánál erősebbnek bizonyuló makacs törvényszerűség költöztette idegszálaiba a történelmi kockázat végleges átélését, szervezte műszerré finomodását:

minden szervem óra, 
mely csillagokhoz igazítva jár.

(Majd emlékezni jó lesz)

Önmaga számára is nehéznek bizonyult, önmagát elveszítve mélyre süllyedt, mégis ez a túl magasra vett ég, az öntörvényű csillagokhoz való igazítottság az, amit a múló időben értékként megteremtett. Ezt a vágyát fogalmazta meg Gyömrői Edithez írott levelében -"Úgy kellene, hogy egymáshoz illeszkedjenek a szavak, a képek, a fogalmak, mint az úr szabadságának rendjében úszó csillagrendszerek...- s ez a norma érvényesült verseiben. A csillagok ismételt felbukkanásának lírai szabályszerűsége volt, a jele annak, hogy ifjúkora tisztaság-, magasság -, és szereteteszménye végigkísérte egész pályáját. Egyre határozottabb körvonalat öltöttek, s úgy jelentek meg, mint az emberi felszabadulás képei, az ember belső végtelensége kibontakozásának konok fenntartásai. (Széles Klára) S még ennél is több volt a költő számára, mert a "törvény" egyetemességét is ezzel a motívummal hirdette:

dolgozni csak pontosan, szépen, 
ahogy a csillag megy az égen, 
úgy érdemes.

(Ne légy szeles )

Egyetlen elem József Attila költészetében a kiragadott csillag - motívum. Arra mégis jó, hogy meglássuk: a művész látszólag véletlen szó - és gondolattársításai miért és hogyan kapcsolódnak egybe. Ezzel az egyetlen motívummal egész költői jelképrendszerét bekalandozhattuk József Attilának. Mert az életmű minden szakaszában megtalálható csillag - motívum mintegy 60 versben kapott szerepet, ahogyan azt Nagy István Attila megszámolta. Eleinte egyszerű képi alkotóelem, önmagát jelentette, vagy a szemléletesség eszköze volt. A társadalmi szférában azonban újabb tartalmakkal gazdagodva eltávolodott az alapjelentéstől. De egyetlen versben sem önkényes a használata, mindig harmonikusan illeszkedik a többi kép közé. Bármit is jelentett, adekvát módon fejezte ki a költő lelkiállapotát, hozzájárult a belső lényeg feltárásához. Képes volt arra, hogy látvánnyal gyönyörködtessen, (Megfáradt ember), jelezte hangulatait (Háló, Én, ki emberként), bizonyította a szerelem örök kisugárzását (Óda), s a magány által a lét peremére szorított ember vergődését is érzékeltette (Reménytelenül). Mert alkotó és alkotás igazi, megvalósult kapcsolatában egyetlen motívum is alkalmas arra, hogy a költő életrajzi jelképe legyen, mivel minden szó magán hordozza leírója egyéniségét, felfogását, véleményét. S ez a motívum arra is jó volt, hogy megéreztessük: a költők - így József Attila is - a bergsoni időfogalom szerint élnek, gondolataikkal ívelik át a fizikai időt... 

A magyarság önértelmezése…

A magyarság önértelmezése Berzsenyitől József Attiláig

A honfoglaló magyarokat a környező népek ungaroknak, hungarusoknak nevezték, mert saját nevüket (mogyeri = férfi) titkolták. Anonymus, aki a magyarok első krónikása volt, úgy tudta, hogy Magógtól, Szittyaország első királyától nyertük ezt a nevet, Kézai Simon pedig a hunoktól, Hunor és Magyar alán testvérpár gyermekeitől származtatott bennünket. Ez az önértelmezés a XIX. századig nagy hatással volt a magyarokra, bár a reformáció idején vesztett erejéből. Az ország három részre szakadásakor megszólaló prédikátor - költők kemény hangon bírálták népünket, s isten büntetésének érezték a sorscsapásokat, mert a magyarság letért a kijelölt útról. Zrínyi Miklós azért azt is felismerte, hogy még ebben az időben is fontos szerepet töltöttünk be Európában, hiszen a kereszténység értékeit a magyarok védelmezték a törököktől. Az újkori önértékelés a felvilágosodás korában alakult ki, Berzsenyi Dániel két ódában is foglalkozott ezzel. Magyarokhoz I. című versében tömören fejezte ki az akkori helyzetet:

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Bírálatával fel akarta rázni a régi erényeit feledő nemességet, mert pontosan látta a mélypontot:

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.

Szomorú jövőt jósolt a magyarságnak, hiszen tudta, a világot csakis a változás alakíthatja. S amikor megérkezett ez a vihar, újabb ódában figyelmeztette népét:

......................... Nem sokaság, hanem 
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. 

(Magyarokhoz II. )

Ezzel olyan magasra helyezte a magyarság önértékelését, amely minden korban érvényes.

Kölcsey Ferenc a Himnusz megírásakor - több mint 180 éve - már nem látott elegendő tetterőt a magyarokban, ezért idézte fel a hajdani protestáns költők gondolatát ("Hajh, de bűneink miatt...") és Isten segítségért könyörgött, hogy megtalálhassák a magyarok újból "honjukat" a "hazában":

Szánd meg isten a magyart
Kit vészek hányának,...

A reformkori felbuzdulások azonban őt is lelkesítették, pontosan fogalmazta meg a Széchenyi - féle átalakulás útját: "Hass, alkoss, gyarapíts...", s a reformkori ellenzék egyik vezetőjévé vált. De ott kellett hagynia az országgyűlést, mert nem volt hajlandó elvei ellenére szavazni, s közben otthon jobbágyai - akikért fáradozott - feldúlták új telepítéseit. Mindez szomorúsággal töltötte el szívét és reménytelennek látta a jövőt. Emiatt a nemzethalál tudatával hunyta le a szemét.

Vörösmarty Mihály a reformkor kibontakozása idején a magyarokban a szabadság bajnokait látta, úgy gondolta, "a népek hazája, nagyvilág" - ban végre elnyerik jutalmukat: "éltet vagy halált". S ezt a halált már nem érezte szánalmas pusztulásnak, mert hitte: aki az emberiségért küzd, az megdicsőül. A szabadságharc bukása után azonban rá kellett döbbennie:

Az emberfaj sárkányfog - vetemény, 
Nincsen remény! nincsen remény!

   (Az emberek)

- de azért hitt abban, hogy "Lesz még egyszer ünnep a világon..." (A vén cigány)

A forradalmi átalakulásnak Petőfi Sándor lett a vezetője, aki Petrovicsként született, de tudatosan magyarrá vált, s nagy szerepet játszott nemzeti tudatunk kialakításában. Ő jelölte ki a magyarok számára a követendő utat:

    Legyen olyan minden magyar, mintha Zrínyi Miklós unokája volna...

Büszkévé tette, hogy amikor Európában "elzúgtak" a polgári forradalmak anélkül, hogy győztek volna, a magyarok még mindig hősiesen harcoltak a szabadságért:

E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk !

(Európa csendes...)

Barátjával, Arany Jánossal alakították ki azt az új magyarság képet, melyet Európa is megismert. János vitéze paraszti sorból emelkedett fel, s Tündérország királyává vált, mert megvolt hozzá a tehetsége. Arany Toldija esendőbb, voltak hibái, de amikor fellázadt, hősiességével minden akadályt elhárított. Arany azt is megfogalmazta a Toldi estéjében, hogy a régi értékeinket is meg kell őrizni: "Nehezebb eltörni a faragatlan fát..."

A kiegyezéssel új világ kezdődött a magyarok számára, kialakulóban volt egy polgári világ, de nem úgy, ahogyan azt Széchenyi megálmodta. A márciusi ifjúként induló Vajda János Credó- ja leleplező: a polgár előtt nem szent az állam, az adózó elhazudja keresetét, a dolgozókat nem becsülik meg kellően, a heréket eltűrik...

Ezt az ostorozó hangot folytatta aztán Ady Endre is, a XX. század első nagy költője. Indulásakor "Góg és Magóg fia" - ként "új időknek új dalait" fogalmazta meg, s rá kellett döbbennie, hogy a feudális maradványok nem teszik lehetővé Európához való gyors felzárkózásunkat. De hitt a magyarokat megmentő Csaba népében, Dózsa György unokáiban, míg az első világháború alatt rá nem döbbent, hogy a magyarság, az emberiség utat tévesztett:

Vak ügetéseit hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak, ...

Azért bízott abban, hogy "az őrzők" vigyáznak a strázsán, s egyszer megszűnhet "kompország"- voltunk. Eszméinek örököse, József Attila lett az a költő, aki újszerűen fogalmazta meg a magyarok feladatát. A Dunánál című versében - miközben a fasizmus egyre nagyobb tért hódított - ellen - fajelméletet fogalmazott meg:

Anyám kún volt, az apám félig székely, 
félig román, vagy tán egészen az.

Arra figyelmeztetett mindenkit, hogy az ősök végtelen sora egyesíti magában az emberiség egészét, ezért mondhatta:

A világ vagyok - minden, ami volt, van...

Ez a szemlélet azt diktálta számára, hogy egyszerre érezzen sorsközösséget a győztesekkel és a vesztesekkel - "Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa..." - és hogy megcáfolja a fajelméletet:

török, tatár, tót, román kavarog
e szívben...

Új utat jelölt ki a magyarság számára, hogy a "szelíd jövőt" elérhesse:

s rendezni végre közös dolgainkat, 
ez a mi munkánk; s nem is kevés.

Ezt az utat tartotta az igazi európai útnak, s ezért is ünnepelte Thomas Mannban, a "másik" németben az embert, az európai humanizmus képviselőjét. Hitte, a magyarok csak akkor válhatnak "érett fők" - ké, ha a szabadság és a rend irányítja életüket.

A költők mindig is fontos szerepet töltöttek be a magyarság önértelmezésének megfogalmazásában, ez a magyar irodalomban is végigkísérhető. A felvillantott példák jelzik, hogyan jutottunk el az őstörténeti "mi" - tudattól (férfi) a modern önértelmezésig: ember. Magyarság - tudatunkat anyanyelvünk őrzi, mely ma is kulturális, erkölcsi vállalást jelent, mint ahogyan minden nemzeti tudat. De a mi országunk földrajzi helyzete azt is lehetővé teszi, hogy közvetíthessünk Kelet és Nyugat között. Meg kell tehát őriznünk minden értékünket, s nyitni kell az újabbak előtt - a magyar költészet ezt sugallja és az észérvek is ezt szorgalmazzák. 

A táj szerepe…

A táj szerepe József Attila költészetében

A természet bemutatása a reneszánsz óta gyakori témája a magyar irodalomnak, bár minden korban más és más volt a szerepe. A reneszánsz felfedezte mint a túlvilági élet lehetséges ellenpontját (Balassi Bálint), a felvilágosodás mértékké, menedékké tette (Csokonai Vitéz Mihály). A romantika a hegyvidék zordságát kedvelte, mellyel Petőfi az Alföldet állította szembe, ami számára nemcsak a haza, hanem a szabadság jelképe is lett. A XX. században mindez megváltozott, Ady tájversei már nem gyönyörködtető tájleírások, hanem térbe vetített, helyszínhez kötött vizsgálódások az értékek meglétéről vagy hiányáról.

József Attila a Nyugatosokon nevelkedett, ezer szállal kötődött a korábbi hagyományokhoz, de úgy, hogy közben újat teremtett. Szinte mindegyik versében ott van a táj a maga szépségével, apró elemeit már korai verseiben önmetaforaként - lábonjáró szomorúfűz, terebélyes vadalmafa - használta A fűszál pici élével ellenpontozta a világ tengelyét, - kozmikus látomását - , mert a kis - és a nagyvilág szétválaszthatatlan volt már akkor is verseiben. Igazán nagy tájleíró versei - hagyományos értelembe véve - azonban nincsenek, de nagyon sok versének kiindulópontja egy - egy konkrét tájrészlet. (Óda, A Dunánál, Hazám, Levegőt!, stb.) Ám ha verseinek rendjén végigtekintünk, meglepő változásokat követhetünk végig a táj szerepének alakulásában.

Korai költészetének egyik szép verse a Megfáradt ember (1923), mely a Nem én kiáltok című kötetében jelent meg. Ebben a természet szépségével, a vele való testvéresülésével ellenpontozta fáradságát és magányát:

Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, 
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A fáradság elvette tőle emberi mivoltát - "se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, / csak megfáradt ember..." - de beilleszkedett a természet békés, pihentető rendjébe. A béke kenyerének képével azért felsejlett benne a nélkülözött otthon melegének hiánya, de az esti csönd kellő enyhületet adott számára a gyógyító tájjal és a magas éggel való azonosulás - a kozmikus magány felismerése - révén:

pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

1920-as Nyár című költeménye sok szempontból fontos darabja életművének, nem véletlen, hogy ő maga is három változatban jelentette meg. Mindhárom változatában a feszültség verse, melyben a táj békés idilljétől, a nyugalomtól jutott el a pusztító viharig, a lapálytól pedig az égig feszül a vers íve.

Aranyos lapály, gólyahír, 
áramló könnyűségű rét. 
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Ebben a tájban is ott van észrevétlenül a költői én - "Jön a darázs, jön, megszagol...", de ez az idill már nem a Megfáradt ember -é, kezdettől fogva baljós. A könnyed, suhanó mozgások ellenére ott a nedvesség, a "szellőcske",melyekből fokozatosan bomlik ki a váltás. Irodalmi közhely, ahogy a lassú eső özönvízzé válik, de József Attila az örök témát a nyírrel és a gólyahírrel magyarrá tette, és az arany, ezüst színekkel Juhász Gyula impresszionista verseit, Derkovits képeit is felidézte. A táj és a lét egységben van ebben a versben, a tájban érzett feszültség feloldódott a viharban, amely többletjelentésű itt. Második jelentésrétegként ott van a költői én (és nemzedékének) sorsa a versben, a forradalom érlelődése, várása és az egyéni lét sorsot, világot összefogó gondolata: Ily gyorsan betelik nyaram. - A szép tájból csak a száraz kóró, az ördögszekér maradt meg, melyet a földből kitépve tovapörget a szél. S a csattanós véggel kapcsolódik össze a két jelentésréteg:

Megvillan kék tünde fénnyel fönn a tél.

A túlvilági kék fény és a kozmikus tél így találkozott egymással, ezzel a táj elsődleges jelentésén túl szubjektív, lelki tájjá vált, ez lett József Attila újítása a tájköltészetben.

Ennek a versének a folytatása a Holt vidék (1932) - a lapály szóval össze is kapcsolta őket - mely a 30-as évek nagy alkotásainak egyike. A költeményt a tél, a fagy, a dermedtség jellemzi, elemeit tárgyias ábrázolással jelenítette meg. De ezt a verset már mégsem tarthatjuk hagyományos tájleíró versnek, mert a társadalmi jelentés erősebb benne, a "holt vidék" az emberi léthelyzet kifejeződése. Képei egyszerre konkrétak és elvontak, a szabadszállási tájat - édesanyja szülőföldjét - idézik, de ugyanakkor téli képzetet keltenek. A táj ábrázolta sivárság az élet sivárságát hordozza:

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő. 
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát 
pihenni.

A szinesztéziával (zörgő idő), a metaforákkal, megszemélyesítésekkel, sajátos értelmű igehasználattal kifejezett táji elemek a végleteket kapcsolták össze - moha és jeges ág - és a halált asszociálták. Metszően hideg a vers, kietlen a táj, mindez a mondanivaló keménységet hordozza. Így válhatott ez a vers az éjszaka - versek előképévé, melyben a táj már teljesen feloldódott, társadalmi jelentéssel töltődött meg.

Ez a szemlélete a Külvárosi éj című versének (1932), melyben új művészi módszert alkalmazott: fel-felbukkanó, majd eltűnő, egymásnak feleselő, egymást kiegészítő, továbblendítő, új és új asszociációkat kibontó komplex képek szövevényét. A külvárosi táj itt országos távlatú, melyben az egyedi (a költő) és az általános összecsendült. Bár a vers végső eredménye a rothadás, a pusztulás, a vers zárlata ellentmond mindennek, mert a remény és vágyódás hangját jelenítette meg:

Az éj komoly, az éj nehéz. 
Alszom hát én is, testvérek. 
Ne üljön lelkünkre szenvedés. 
Ne csípje testünket féreg.

A lírai én külső szemlélő, ítélkezett, de erős volt benne az érzelmi azonosulás vágya az itt élőkkel. De a külváros már nem táj, nem a szociális nyomor színtere, hanem forma, a lelki sivárság és az elidegenedés objektivizációja, kifejezője.

Ugyanez a hangulat jellemzi a Téli éjszaká-t (1933), mely a Medvetánc című kötet darabja Ez a vers József Attila költészetének egyik csúcspontja, amiben a költői én - figyelmeztetés után: Légy fegyelmezett! - felméri, hogy a világ, melyet magunkénak mondhatunk, milyen. A nyári képtől indult itt is, de fokozatosan kiüresítve azt, eljutott a lényegéig, a szép embertelenségig. Az ezüst szalaggal itt is átkalauzolt a természeti látványból a lélek belső tájára, ahol a táj kegyetlenné vált: A fagyra tőrt emel... Itt következett a lírai én második megszólalása: a "kék, vas éjszakával" szemben egyetlen esélyünk az, ha az értelemmel átvilágítjuk, megértjük törvényeit. Tudatosan kapaszkodott meg abban, hogy az egyetemes törvények nem mások, mint a tudat törvényei:

Tündöklik mint a gondolat maga
a téli éjszaka.

Aztán az elvont táj újból konkretizálódik a változó helyszínekkel: pusztaság, síkság, város, külváros. Nyomorúságos ez a világ is, de emberi. A lírai én precízen rögzítette és a gondolat erejével értelmezte a táji elemeken keresztül a létet, és jellegzetes alakjaival - a "hazatérő földmíves"-sel és a munkanélkülivel - "reszket egy zörgő kabát" - egybefonta a hazát. A befejezésben aztán a kiinduláshoz tért vissza, és az alapképet erősítette meg:

mérem a téli éjszakát. 
Mint birtokát
a tulajdonos.

Ez a táj már csak a költő idegrendszerében létező belső táj, valóságosan nem létező vidék, de mégis élő, létező dolgok és történések színtere, a 30-as évek Magyarországának képe. A kijelentő és kérdő mondatok a gondolkodás fegyelmezését szolgálták, hogy képes legyen felmutatni a lét ellentétpárait: a fényt és a sötétet, a mozgást és a mozdulatlanságot, a közelt és a távolt, a nyarat és a telet, a szépet és a rútat, az emberit és az embertelent, a szívet és az elmét, a téli éjszakát és a külön kis téli éjet. A tájvers funkcióváltása itt már tökéletes, a leíró jelleget teljes egészében az érzelmi - gondolati kivetítés uralja, ezért fonódhatott össze benne a természeti és az örök emberi.

József Attila hitte, hogy a költőnek feladata a tudatosság: csak ezen az alapon érthetjük meg a jövőt, csak így segíthetjük elő megvalósulását. Ebben minden eszközt felhasznált, régi formájában vagy átalakítva. Így vált nála a táj is költői eszközzé, belső színtérré, mellyel pontosan és tudatosan rögzíthette a teljességet, a makro - és mikorkozmoszt, az őt körülvevő világot.

A társadalmi és személyes lét…

A társadalmi és személyes lét válságának megjelenítése József

Attila kései (1935-37) verseiben

                A magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének megalázó sors jutott, energiakészletét ez emésztette fel. Az 1935-ben induló Szép Szó című folyóirat jelentette számára az egyetlen hozzá méltó munkát, szerkesztőkét és költőként egyre pontosabban fogalmazhatta meg aggodalmait, tiltakozásait. Etikai lét felé terelte olvasóit akkor, amikor az nem számított értéknek

Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis…

                   Két hexameter

Kései költészete küzdelem az elmúlással, de egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy az egyén a társadalom része, és általános megoldást csak a társadalom radikális megváltoztatása jelenthet. Kései költészetében ezért a történelmi ember válasza együtt jelent meg a magánemberrel.

                Az előretörő fasizmus veszélyét a Levegőt! című verse (1935) fogalmazta meg, melynek felütése az éjszaka versekre utal vissza. A vers dinamikus indításában ott van a lírai hős, akinek jelenléte később fel is erősödik az igehasználat és a személyes névmás nyomatékosítása révén. Ez a hangsúlyozott személyesség erősíti fel a vers alapgondolatát, hogy az emberi személyiség létezését elemi veszély fenyegeti:

Számon tarthatják, mit telefonoztam

             s mikor, miért, kinek,

aktába írják, miről álmodoztam,

               s azt is, ki érti meg.

és nem sejthetem, mikor lesz elég ok

               előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

                               Levegőt!

nemzeti nyomor kettős teherként nehezedik az emberre: fizikai és társadalmi létezésében egyaránt korlátozza, ezért hangzik a vers címe úgy, mint egy fuldokló kiáltása. A vers második felében megjelenő gyermekmotívum nemcsak a szokásos József Attila-i attitűd, azzal állítja szembe a felnőtt létet. Gyermekként is érték csapások, melyek miatt meg kellett tanulnia, hogy más a valóság és más az ideális állapot. De az érett fővel rendelkező felnőtt ezt nem tűrheti el, méltó módon válaszolt is a kihívásra. Szívünk és elménk csak a szabadság rendjében létezhet méltó módon, ami lehetővé teszi a személyiség gazdag kiteljesedését. A verset lezáró invocátió ezt fejezi ki:

Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

                   Levegőt!

Ahogy Németország kardcsörtetését érzékelte, veszélyérzete fokozódott az emberiségre uszuló ordas eszmék miatt. Ezért köszöntötte különleges verssel az európai olvasó körútján Budapesten járó Thomas Mannt, a másik németet, s példaként állítja mindenki elé a fehérek közt megjelenő  európait, az emberi humánum hordozóját:

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk,

és nők a nők – szabadok, kedvesek,

s mind ember, mert az egyre kevesebb….

Thomas Mann üdvözlése

                A Dunánál című versét 1936-ban alkalmi versként írta, a Szép Szó könyvnapi kötetét – Mai magyarok – régi magyarokról – ezzel indították útjára. József Attilánál a Duna nemcsak egy folyó, nemcsak a magyar sors szimbóluma, hanem a közép-európai népek küzdelmének színtere. Az állandó mozgást, az önazonosság megőrzését, a rész és egész viszonyát ezzel fejezte ki. Jellegzetes verskezdete keletkezesét mutatja: A rakodópart alsó kövén ültem….

                Ez a verse az ódai műfaj klasszikus változatának modern változata, ősi hármas tagozását számokkal idézte fel. A vers első részében - a strófában – a konkréttól haladt az általános felé, fő kérdése az, hogy az idő által föltárt törvényszerűségek alakítják-e az emberi sorsot, vagy az idő közömbös az egyénnel szemben? A kérdésre a választ a második egység, az antistrófa adja meg, melyben az ihlető látványtól elszakadva az egyén és az emberiség viszonyát kutatja a bergsoni idő segítségével:

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a múlt, s övék a jelen.

Verset írunk – ők fogják ceruzámat,

S én érzem őket és emlékezem.

                         A Dunánál

A harmadik részaz epodosz, a múlt és a jelen, az egyes ember és az emberiség biológiai összefüggését tárja fel. Az ősök végtelen sora – mondja József Attila - egyesíti magában az  emberiség minden népét, nemzetét, a három idősík egységét a létet irányító törvények kimondása egyesítheti. A vers a Duna menti népek egymásrautaltságának kimondásával zárul akkor, amikor a rendszer a magyar kultúrfölény fasiszta eszméjét tette követendővé:

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés,

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; s nem is kevés.

                     A Dunánál

                A 7 szonettből álló Hazám (1937) című ódája Ez is alkalmi vers, a Szép Szó könyvnapi különszámához készült, amely Mi a magyar most? címet viselte. Az egyes egységekben előző verseinek gondolati szintézise jelenik meg, de közéletibb, agitatívabb azoknál. Szociografikus pontossággal jeleníti meg az évszázados elmaradottságot, kiszolgáltatottságot:

Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,

mely hitetlen, csodára vár.

                                              Hazám

Bár az értelmezés együtt jelenik meg a versben a leírással, mégsem tördelte pillanatképekké a szonett fűzért. Konkrét és absztrakt képek sora adja meg azt az országos körképet, amelyben még nagyobb a hangsúly az öntudatlanságon, a kiszolgáltatottságon, mely a fortélyos félelem igazgatta Magyarországról sem tűnt el. A látszatkonszolidáció mélyén megbújó szörnyű jelenségeket kibontva a költői én is rátalált önmaga feladatára:

S mégis , magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

                               Hazám

Egy kört lezárt ezzel a versével a magyar irodalomban, hiszen a Balassi Bálint által kimondott édes hazamegérkezett és visszhangzott József Attilánál, de a haza mit sem változott a XVI. század óta, most sem figyelt költőire. Költői feladatát aztán az Ars poetica (1937)című versében pontosította: a mindenséggel mérd magad! - erkölcsi és szakmai parancsával fejezte ki a teljesség igényét. Maga is megérett ehhez a feladathoz: költészete klasszicizólódott, és a bersgsoni téridőben gondolkodva megtalálta a rend, az emberhez méltó szelíd jövő alkotó pilléreit:

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kísérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

                                 Ars poetica

                Saját egyéni életét nem látta ilyen tisztán megoldhatónakHiába írta egyre nagyszerűbb verseit, kortársai közül kevesen értékelték, a nyugatosokkal és az újnépiesekkel való szembenállásában világnézeti és személyes okok is közrejátszottak. Belemenekült a szerelembe,  mely a kívül-belül /menekülő élet elől / a legutolsó menedék. (Nagyon fáj) A Gyömrői Edithez és Kozmutza Flórához fűződő szerelem a lélek védekezési kísérlete lett, menekülés a magány és a betegség egyre jobban összefonódó szálai elől. De az a költő, aki az Ódában olyan pontosan megfogalmazta ennek az érzelemnek titkát és erejét, a valóságban nem tudta azt megvalósítani, csak megalkotta azt magának, mintha létezne…A pszichoanalitikai kezelés felelevenítette gyermekkorát, élessé tette anya-hiányát, melynek tragikus kibeszélése lett a Kései sirató. Eleinte veresége fő okának saját életének elhibázottságát tekintette, majd a kíméletlen önelemzések során rájött: nincs lehetősége méltó életre. A végpontot egyértelműen a Tudod, hogy nincs bocsánat (1937) című versében fogalmazta meg:

Légy, ami lennél: férfi.

A fű kinő utánad.

Flórához kapcsolta a felnőttséget, a szépséget, a harmóniát:

Az ólálkodó semmi ellen

szól, pöröl szorongó szerelmem.

                             Flóra

Mindent erre a szerelemre tett fel, alkotói mechanizmusa jól működött: érzelmeiből rendszert teremtett, szerelmét minden erejével valósággá akarta álmodni, de először Flóra, majd az ő betegsége távolítatta el a megvalósulástól. A Flóra-kapcsolat – amelyben több volt a realitás, mint az előzőben – kudarca jelezte számára a többi vágyott szerep lehetetlenségét is: verseskötetét nem vették, a hivatalos elismerés késett, a Baumgarten-díj csak akkor került szóba, amikor már nem tudta magát áltatni, amikor véglegesen a semmi ágán találta magát. Megérezte életútjának tragikus befejezettségét:

Akár hogyan lesz, immár kész a leletár,

Éltem – és ebbe más is belehalt már.

                                 Kész a leltár

Utolsó vershármasában, melyeket Szárszón írt 1937 novemberében, a bevégzettség tudatával tekint vissza életére. Ezek a cím nélküli versek szorosan összekapcsolódnak a verselemekkel, gondolatiságukkal, létösszegzésekké váltak, melyeket József Attila teljességigénye formált ilyenekké.  Mindhárom időszembesítő jellegű, a gyermeki és felnőtt nézőpont keveredik bennük: gyermeki egyszerűséggel és őszinteséggel fogalmazza meg legbensőbb érzéseit, és néha felnőtt énjével biztatja, vagy korholja a gyermeki énjét. A versek magvát helyzetrögzítő kijelentések adják, melyeket versekké bővít.

Karóval jöttél címűben a költői én leíró és elemző életrajza jelenik meg. Fontos szimbólumok indítják, a karó az agresszivitás, az élettelenség, a virág a szeretet, a szerelem, a szépség jelképe. A Hét torony a török Jedikula börtöne, a bezártság jelzése, ahonnan a menekülés, a kitörés lehetetlen. A felnőtt szólítja meg a versben a gyermeket, a reménytelen a reménykedőt. Ekkor még magát okolja azért, hogy minden így történt, öniróniával sorolja alaptalan ígéreteit, öncélú izgágasását, gyerekes makacsságát:

híres vagy, hogyha ezt akartad,

S hány hét a világ? Te bolond.

                               Karóval jöttél

Talán eltűnök hirtelen címűben tisztább, egyszólamúbb a versbeszéd, de szerkezete spirális, és az időszembesítésben a múlt és a jelen (mely a jövőt is hordozza) egyformán negatív:

       Talán eltűnök hirtelen,

                               akár az erdőben a vadnyom.

                               Elpazaroltam mindenem,

                               amiről számot kéne adnom

 Az erdő kettős metaforája ezt fogja egybe: ifjúsága és felnőttsége zöld levélként és száraz ágkénttárgyiasul. Ennek az önvádló-önvallató versnek már tragikusabb a hangja, gúny és irónia helyett lemondó sírás jelenik meg benne, mert tudomásul vette élete lezártságát.

 Az Ime, hát megleltem hazámat a végső megnyugvás verse:

Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek sokan.

Magad vagy, mondták; bár velük

Voltam volna én boldogan.

 Már nem magát vádolja, hanem a társadalmat, feleslegessége tudatával eljutott a tragikus vég elfogadásáig. A haza fogalmát leszűkítette egy perselyre, s a világ sorsát illetően a tragédia fölé emelkedett, egyéni sorsában azonban már erre nem volt képes. Ezekben a dalszerű elégiákban puritán a költői stílus, minden retorikáról lemondott, de a versekben mégis állandó a vibrálás, az érzelmi telítettség.

Utolsó kötetét nem vásárolták meg a könyvnapon, de néhány hét múlva – tragikus halála miatt – viharos gyorsasággal terjedő népszerűségre tett szert. Nem azért, mert ekkorra beérett a költészete, hanem mert – mint ahogyan Radnóti megfogalmazta – a közönség ilyen ringyó:

A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen

teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos

és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen termé –

    szetes halált csak egyetlen ember halt a magyar irodalomban:

    Petőfi Sándor…nem bírta volna elviselni azt, ami következett.

                                               (Radnóti Miklós naplója 1940. dec.28.)

Csodagyerek sorsa tragikussá vált, mert sem emberként, sem költőként nem talált támogatókra, így élettervét nem tudta megvalósítani. Versei azonban azt bizonyítják, hogy egyetlen menedékéhez, önmagához hű maradt mindvégig. Szárszón a sivár környezet nem segítette gyógyulását, Flóra és barátai látogatása megkésett. 1938. december 3-án egy tehervonat két kocsija közt lelte halálát. Az, hogy éppen ekkor és éppen itt, lehetett véletlen is, a hirtelen elhatározásé is, de a véget már nem kerülhette el semmiképpen.