„Szívem van benne / S eszemnek gyönge fénye…”

Szívem van benne / S eszemnek gyönge fénye…”

(250 éve született Molnár Borbála)

I.

Életrajzi adatai

        A magyar irodalom első költőnője – akinek nyomtatásban is megjelentek versei - akkor írt nőként és magyar nyelven, amikor egyik sem volt mindennapos cselekedet, mert a Szép Nemkéntszámon tartott nők apjuknak, fivérüknek vagy férjüknek voltak kiszolgáltatva. Molnár Borbála tehetsége révén környezete fölé emelkedett: először csak ráérzett a fájdalom kibeszélésének gyógyító hatására, aztán egyéb feladatok is rátaláltak.

 Hogy pontosan mikor és hol született, nem tudjuk, de a feljegyzések szerint 1760. augusztus 25-én az újhelyi reformátusoknál keresztelték. Fejes István tiszteletes (és költő) ezt a tényt az eklézsia történetét 1899-ben összefoglaló munkájában szükségesnek tartotta megjegyezni:

                        Egyházunk kebelében született az 1796ik év szeptember 16-án

                        Molnár Borbála költőnő, atyja volt Molnár András, a hartai – ma-

                        lom bérlője.

Mai tudásunk szerint írásában sem az évszám, sem az apa, sem a malom neve nem pontos, de ez is jelzi: a költőnő életútját kezdettől fogva legendák kísérték.

Szirmay Antal szerint a család a XVII. században kapta meg adományként I. Leopoldtól Parnó helységet, ami biztosította nekik a nemesi címet, de anyagiakkal nem rendelkeztek. Apja, Molnár István Debrecenben tanult, majd református kántortanítóként, sorsával elégedetten, feleségével és Klára lányával példás szeretetben élt valahol Abaújban. Vakbuzgó katolikus földesura azonban - jobbágyai megtérítése érdekében - őt is ajánlatokkal ostromolta, de mert nem volt hajlandó hit-tserére, bezáratta a templomot, az iskolát, és Isten szolgáit elkergette. Az elűzött tanító így került Sátoraljaújhelybe, ahol kis házat örökölt, és a Ronyván lévő Hartay–malom bérlőjeként próbálta családját eltartani. Két lánya után itt született István fia, de második fia születését nem élte meg, mert 1770-ben meghalt. Nagyobbik leánya ekkoriban már eladósorban volt, gyakorta ott imádkozott a haldokló ágyánál, aki azzal vigasztalta, hogy ne búsuljon, mert hamarosan követni fogja őt. Ezt akkoriban mindenki csak szólásmondásnak vette, de Klára férjhez menvén, gyermekágyi lázban meghalt, így a Hecskén lévő régi református temetőben egy sírba került apjával.

            Molnár Borbálát nem járatták szülei iskolába. Bár már kisgyermekként is játékos betűformákat próbálgatott, apja az élénk szellemiségű lányt csak olvasni tanította meg, nehogy szerelmes levelek írására fecsérelje tudását. Szinnyei József adatát maga Molnár Borbála pontosította:

                                               Egy Léányra nézve nem-tartá szükségnek,

Hogy részesse legyen ollyan Böltsességnek,

                                                           Melly tulajdona tsak Férjfi tehetségnek.

                                                                                              Sorsom’ rövid le irása

           

Hőgye István szerint az újhelyi levéltár őrzi Molnár István végrendeletét és hagyatéki leltárát. Végigböngésztem a XVIII. századból fennmaradt iratokat, de egyik sem a mi Molnár Borbálánkról tudósított, ezen a néven ekkoriban többen is éltek Újhelyben. Egy biztos: a családfő halála után nehéz lett a helyzete az özvegynek és gyerekeinek, így hát az engedelmes, jó kedélyű kisebbik lányát az anya igyekezett minél hamarabb férjhez adni, hogy – korabeli szokás szerint – sorsáról így gondoskodjon. A lányt körülvették az udvarlók, melyek egyike egy krajnai magyar, Szokera Nagy János volt, aki ezernél is felesb juh tulajdonosaként kívánatos jövőt festett az anya elé. Molnár Borbála első perctől kezdve visszautasította közeledését, mert szerelmes volt egyik pajtásába, de akaratát nem érvényesíthette.

A kényszerű házasság végül anya és lánya között dőlt el, kölcsönös ájulások és betegségek után: a leányi engedelmesség és a keresztényi alázat miatt az anya győzött, bár ez pirruszi győzelemnek bizonyult, mert veje az esküvő után szembefordult vele: boszorkánynak nevezte, és semmilyen tiszteletet nem tanúsított iránta. A végén még Borbála vigasztalta anyját, pedig megérzése helyesnek bizonyult, az idősebb és durva férfi mellett nem várt rá könnyű élet:

                                               Pokol nyilt alattam mennykő hullt felettem

                                                           Utáltt gyilkosomnak hogy rabjává lettem.

                                               Elme nem képzelhet olly szörnyű inséget

                                                           Mint kiben le–nyügzött szivem akkor éget.

                                                                                              Az ő életének igaz tüköre

            Mégis 14 évet töltött el ebben a házasságban, miközben három gyermeke született. Részegeskedő férje nemcsak gúnyolta érzékeny lelkű feleségét, gyakorta meg is verte. Nem számított ez akkoriban kivételesnek, ez volt a korszellem. Molnár Borbála hűtlenkedését is felrója neki, mellyel az álszent és hitetlen férfi még nehezebbé tette felesége életét. Hogy figyelmét elterelje megalázó helyzetéről, az apai iratok segítségével megtanult írni, és rögzítette első verseit, amivel férje újabb dühét váltotta ki: ha írás közben érte az asszonyt, tűzre hányta papírjait. A szégyen és a gyermekei miatti aggodalom sokáig visszatartotta Molnár Borbálát a válástól, s amikor nagy nehezen mégiscsak rászánta magát, a procedúra feleslegessé is vált: mértéket nem ismerő férje halálra zabálta magát…. Úgy tűnt, nemcsak az asszony menekült meg, a költő  is felszabadult.

            De amikor 1793-ban özvegy lett három gyerekkel, csak nyugalmát kapta vissza, mert szűkösek voltak az anyagiak. Varrással próbált valamilyen jövedelemre szert tenni, ami csekély lehetett: az újhelyi levéltárban őriznek olyan beadványt, hogy csakis főszolgabírói utasításra fizette ki hosszúlázi földjeinek irtási munkáit. Önmaga vigasztalására ekkor újból verselni kezdett: folytatta házassága utolsó évében megkezdett verses önéletrajzát, amelyben szépítés nélkül vallott sorsáról.

Bravúros verselési tudását Zemplén vármegye elöljárói is próbára tették, melynek híre már nem maradt meg négy fal között, egyre szélesebb körben vált ismertté. Amikor Berei Farkas András vándorigric Újhelyen átutazott – Vergiliusra utalva - már Máró-ként emlegette, de a másik újhelyi költőt, Stentzel Dániel vármegyei levéltárost többre értékelte, mint Molnár Borbálát, akiről úgy vélekedett, hogy jobb lett volna a rokkánál maradnia. A tanult kortársak többsége azonban elismeréssel szólt Molnár Borbáláról: Szirmay Antal, Zemplén megye levéltárosa latin nyelvű művében szólt a hazának és korának leghíresebb költőjéről, akinek éles esze és költői művészete az egész nemzetnek dicsőségére válik. Beregszászi Pál pataki diák, a későbbi híres nyelvész, elhúzódó peregrinációja alatt németül írott tanulmányában Molnár Borbála verseit olyan szépnek tartotta, amiért érdemes magyarul is megtanulni.

 Híre révén a pataki egzámenre is meghívták díszvendégnek, ami akkoriban a környék egyik fontos kulturális programjának számított. Ott azonban nem tudtak mit kezdeni egy költőnővel, a tógás diákok próba elé állították és megtréfálták. Egy volt pataki diák, Fáy András is ezt a gondolkodást vitte tovább, amikor egyik regényében, a Jávor orvosban azzal jellemezte pipogya hősét, hogy már Molnár Borbálával is levelez versekben….

Pedig nemcsak Zemplénben lett közismert: Erdélyben Döbrentei Gábor beválasztotta akadémiájába és Sopronban Borbála napot tartottak tiszteletére. Népszerűsége jövedelmező is volt: a magyar irodalom történetében Tinódi óta először neki sikerült verseiből megélnie, amit a kortársak közül senki, és Vörösmartyig a férfiköltők sem tudtak megtenni. A későbbi századok azonban sokáig rossz néven vették a vagyontalan, háromgyermekes anyától, hogy józan élelmességgel pénzt csinált verseiből. Emiatt szervilis jellemnek érezték, pedig hogy valaki hogyan próbál boldogulni, nem jellem, hanem életkörülmény és temperamentum dolga – mentette fel e vádak alól Borbula Ida a XX. század elején.

            Hírét elsősorban verses levelei terjesztették: 1791 és 1800 között hosszabb–rövidebb ideig levelezett Édes Gergellyel, Csízi Istvánnal, Gvadányi Józseffel, Ujfalvy Krisztinával és sok, csak monogrammal jelzett kortársával. A versben való levelezés divat volt a XVIII. században szerte Európában, de Magyarországon, ahol ekkor még nem voltak irodalmi szalonok, a társalgási igényt pótolta. A levelezés fél beszélgetés - vallotta Molnár Borbála, aki virtuális levelező szalonthozott létre zsúpfedeles újhelyi házukban, miközben még a megélhetésüket segítő varrást is elhanyagolta emiatt.

 Anyagi helyzetének javulását is leveleinek köszönhette: amikor 1795 végén Vácra költözött testvéréhez, ott talált rá Mikes Anna erdélyi grófnő verses levele, aki neme koronájaként üdvözölte, és elhívta magához Apafára. Három hónapot töltött ekkor Erdélyben, és annyira lebilincselte a grófnőt, hogy visszahívta társalkodónőnek. Minthogy testvérei már önállósultak, fiai Debrecenben tanultak, elfogadta a meghívást, nem is sejtve, hogy anyja halála után milyen nagy szüksége lesz erre az állásra, mert – a kor szokásának megfelelően – nem kapott semmit az örökségből, és anyjánál hagyott értékeit (könyveit) is széthordták testvérei.

 Így hát Erdélyben élte meg a következő 22 esztendőt, ahol a legelőkelőbb társaságokban forgott, bár legtöbbször Egeresen laktak, csak a teleket töltötték Kolozsváron. Sokat jelentett számára ez a lehetőség, mert ezzel biztosította gyermekei felemelkedését, de ennek árát neki kellett megfizetnie! A protestáns grófnő katolikus lányai nem nézték jó szemmel anyjuk melletti működését: felbontották leveleit, kémkedtek utána, protestáns vallására és a róla keringő pletykákra hivatkozva akarták eltávolítani. Mikes Anna azonban ragaszkodott hozzá, és ezzel valójában újabb börtönbe került, hiszen munkaadója mindenkire – férfiakra és nőkre - féltékenyen figyelt, nehogy elcsábítsák tőle. Ráadásul a grófnő egyre jobban bezárkózott, hétszámra nem mozdult ki szobájából. A természet közelében felnövő Molnár Borbálának ez kínszenvedést jelenthetett, hiszen neki is ezt kellett követnie. Mikes grófnő háza megfosztotta őt a szabad levelezéstől is, mert felolvastatta a leveleket és rejtett tartalmakat keresett bennük. Később aztán, amikor a grófnő megvakult, egyféle kulcsárnői feladata is lett, aminek terhei szellemi tevékenységét nagyban visszavetették, csak az irigyek és féltékenyek seregét növelték körülötte. 

Műveltsége azonban a Mikes-könyvtár jóvoltából teljesedett ki! Ne felejtsük el: iskola, tanulás nélkül, önmaga erejéből tanult meg írni, és egyre nagyobb biztonsággal verselt. Ismeretanyagában aztán a kor átlaga fölé emelkedett: szerette a mitológiai és történelmi példákat, otthon volt a bibliai történetekben, Szapphóra, Ovidiusra, Esopusra, Platonra, Shakespeare-re, a kortárs Hervey-re, Youngra, Pope-ra hivatkozott írásaiban, ismerte Péczely Voltaire – és Young fordítását. Nagy hatással volt rá Herdernek a történelemről szóló írása, melynek hatására ő is filozofikusabbá vált. Fél évszázad múlva mindezek ellenére Arany János vizenyősöknek tartotta írásait, de Toma István, az újhelyi születésű tudós pap megnyugtatott bennünket: Arany ezt feltehetően csak a szentimentális stílusra értette, mert egyébként a gondolat és az érzelem harmonikusan kapcsolódott össze műveiben.

Bár egymás szomszédságában éltek, a kor legjelentősebb irodalmárával csak Erdélyben ismerkedett meg, amikor Kazinczy Ferenc 1816-ban Dániel Istvánné nagyasszony udvarlására sietett:

…özvegy báró Dániel Istvánné, előbb báró Bornemisza Pálné, született

gróf Mikes Anna exc.nél két barátom vezete fel. Nyolcvan esztendős és                                

tíz év óta szemei egészen el vannak sötétülve… Ez az asszonyság nem ért

németül, s Molnár Borbálát házánál tartja, hogy számára fordítson hol-

mit, ami aztán asszonyának fölolvastassék. S így ezt az általam nem is -

mert földimet is (mert ez a poetriánk újhelyi) meglátám vala, kit korunk

asszonyírói közt mindig megkülönböztetéssel fog nevezni literaturánk,

 őtet természet, szenvedés és Édes Gergely vezérlései tették verselővé….

Kazinczy Ferenc: Erdélyi levelek

Már ebben az elismerésben is benne volt egy finom kritika, s levelezésében aztán már arról írt: Beregszászi Pál szerint a magyar nyelv nem olyan, mint amit Molnár Borbála (és Gyöngyösi) használ. 1816-ban aztán egy újabb fordulattal már Beregszásziról írta, hogy ízlése elvásott a Molnár Borbála versekben.

Ennek a kettősségnek azonban nem Molnár Borbála személye, hanem költői iránya volt az oka. A fentebb stílnek elkötelezett Kazinczy a Gyöngyössy János, Édes Gergely, Molnár Borbála – és mások által - használt leoninusokat: a rímekkel megerősített disztichonokat nem tudta elfogadni valódi irodalomként. Amikor Az újítók címmel írt róluk, nem nevezte őket nevükön, csak metaforikusan: nőstényké-nek és hím-nek, akikről Kovács Sándor Iván úgy gondolja, hogy első Molnár Borbálát takarja. Kazinczy a tordai papot, Gyöngyössy Jánost okolta azért, hogy elromlott a magyarok ízlése, mert azolta mindenki csak könnyen ír, s nem igyekszik jól és szépen írni. Nem értette meg törekvésüket, hogy ezzel az egyszerűbb formával akarták mind szélesebb körben az irodalmat népszerűsíteni. Mindez persze nem gátolta meg Kazinczyt abban, hogy egyféle büszkeséggel emlegesse földije nevét, és ha alkalma adódott, meglátogassa, hiszen erdélyi útján Gyöngyössy Jánost is felkereste, aki pedig a fenti szöveg hímje lehetett… S meglehet, hogy a fentebb stíl eszményei szerint Kazinczynak igaza volt, de a kor népszerű költői mégiscsak az általa lenézett mesterkedők lettek, akik divattá tették az olvasásást.

Mikes Anna halála után Hajdúbagosra került, ottani jegyző fiánál élte további életét. Újból részese lehetett az óhajtott természetes létnek, miközben írásait rendezgette, és gondolatait rögzítette ekkor írt verseiben és naplójában. Néhány versét elküldte Erdélybe ifjú Wesselényi Miklósnak, de azok további sorsáról nincs tudomásunk. Félretett pénzéből harangot ajándékozott egyházközségének, néhányszor beszekerezett Debrecenbe, ahol rokonai, jóakarói éltek, és ahol könyveit is árulták. Nem volt már teljesen egészséges, amit egy baleset is súlyosbított: egyik debreceni útjáról hazatérőbe „egy csintalan és ittas legény” rátámadt kocsijára és bunkós botjával megütötte Molnár Borbála fejét.  1824 júniusában Debrecen és Várad között utazva Kazinczy egy éjszakára megpihent Bagoson a helység házában, ami fogadóként is működött. Az őt felismerő nótárius Molnár Borbála fia volt, aki meghívta ebédre a költőt édesanyjához. Kazinczy aztán a találkozásról örömmel értesítette az akkor Kupon lelkészkedő Édes Gergelyt, miközben Patakon tanuló fiáról is beszámolt neki. De Molnár Borbála a támadás következményeit már nem tudta kiheverni, és a köszvény mellett egyéb bajok is kínozták. A bagosi halotti anyakönyv bejegyzése szerint vizibetegségben halt meg 1825. január 30-án, abban a hónapban ő lett a negyedik halottja a református eklézsiának.

Életének 65. évében a hajdúbagosi temetőben helyezték örök nyugalomra. A család által a sír fölé emelt egyszerű emlékjelet már elemésztette az idő, domborulat sem jelzi helyét. De emlékét őrzi a templom falán egy tábla, s a Bagosi Krónikában egy korabeli festménnyel – amely az egyetlen róla fennmaradt kép! - és pecsétnyomójával idézték fel alakját. Családja további sorsáról nincsenek feljegyzések, csak unokaöccséről, parnói Molnár Istvánról (1825 - 1907) tudjuk, hogy 19 évig Zemplén vármegye főispánja volt. De mint minden költőnek, az ő emlékét is igazán művei őrzik, amelyeket ideje lenne leporolni és forgatni legalább ott, ahol csillaga két és fél évszázadafelragyogott…

II.

Életműve

A sárospataki református nagykönyvtárban, Erdélyi János szúrós szemű képe alatta olvasgattam a ma már könyvritkaságnak számító köteteket, melyeket azonban lassan megőrölnek a könyvrágó bogarak. Sorai révén élettel telítődtek a száraz adatok, hiszen Molnár Borbála még igazi autobiográf költő, aki életének eseményeit verselte meg.

Könyveinek is megvan a maguk története: azáltal, hogy átíveltek az időn, újabb kapcsolatokat teremtettek Zemplén irodalmában. Az általam forgatott egyik verseskötet tulajdonosa Szentgyörgyi Borbála, a híres pataki professzor leánya, a Kazinczy által oly sokra tartott Csicseri Ormos László nagynénje volt.  Másik kötete Warga Lajos teológiai tanár jóvoltából került a könyvtár tulajdonába, akinek a felesége még 1895-ben is csak a könyv egyik belső nyergén merte jelezni, hogy tulajdonosként gondol a szerzőre. (Vajon véletlen-e, hogy annál a résznél, amikor Molnár Borbála régi szerelméről beszélt Krisztinának?!) Egy ceruzás bejegyzés az első darabban pedig arról tudósított, hogy a kötetet Németh Pál tanulmányozta, aki Újhely egyik csodagyerek-költőjeként a Zemplén tehetséges újságírója volt, 1882-1911 között élt a városban. Barátja, Toma István, akkoriban írt Molnár Borbáláról egy cikket, s amikor ő is kedvet kapott a költőnővel való megismerkedésre, át kellett mennie Patakra, a református kollégium könyvtárába, hiszen a piaristák nem tartották számon a protestáns asszonyt. Minthogy mindkettőjüket kedvelem, jó érzéssel töltött el, hogy ők is egymásra találtak… De hogy Molnár Borbála elfogadása nem volt ilyen egyértelmű, arra az egyik, Kolozsváron fennmaradt kötetében talált Apolló tehene  beírásból következtethetünk.

S az igazi meglepetés akkor ért, amikor a nagykönyvtár kézirattárában rátaláltam dedikációjára:

Szabó Máriának

Vegyed e könyvet

Szivem van benne

S eszemnek gyönge fénye

Tartsd meg emlékül

Hived szeretetéül.

                                              

Ez lett a vele való találkozás legszemélyesebb mozzanata, nem tudtam minden borzongás nélkül nézni kézírását! Nemcsak Szabó Máriának szóltak e sorok, hanem a mai olvasóinak is: valóban szívvel, ésszel, de kezdettől fogva egyféle költői öntudattal írta verseit. Már első kötetében a Thuránszky Lászlóhoz írott ajánló versében már természetes módon számolt a végetlen időkigtartó költői hírnévvel. Sokszínű és különleges életműve ezt támasztja alá.

1. Versek

Irodalmi kapcsolatai miatt újhelyi szomszédasszonyok közül néhányan  bolondnak tartották és sokat pletykáltak róla, pedig versei  - elsőként a magyar irodalom történetében, a mecénások segítségével - nyomtatásban is megjelentek akkor, amikor Csokonainak csak nagyon kevés írása jutott el a nyomdáig.

Költői pályája indulásakor, 17 évesen előbb a betűvetést kellett megtanulnia, hogy gondolatait rögzíthesse. Első kísérletei után az akkoriban Debrecenben tanuló nagyobbik testvére mutatta meg számára az időmértékes verselés alapjait, vagy ahogyan ők nevezték: a mért lábok tudományát.... Aztán Gyöngyösi István régi és a kortárs Gyöngyössy János új verseit vette mintául, úgy forgatta azokat, mint írástanuláskor apja iratait. Mindezekhez azonban kellett az a tálentumis, ami miatt már első kísérletei is elképesztették testvérét, bár azokat a költőnő – hatalmas önmérséklettel – még maga semmisítette meg.

Készsége olyan különlegesnek számított, hogy amikor kiderült, Zemplén vármegye vezetősége maga elé citálta és levizsgáztatta: előttük megírt verssel kellett bizonyítani tehetségét. Egy akkoriban közismert történetet adták neki feladatul: a 17 évig távollevő katonára a szülei nem ismertek rá és pénzéért meggyilkolták. Versének egyediségét a belehelyezkedéssel teremtette meg: a meggyilkolt katona szemszögéből láttatta az eseményeket.  A próba jól sikerült, így aztán ő lehetett – Stentzel Dániel mellett - Újhely másik köszöntő–írója. Első kötetében sok alkalmi verset találhatunk: elsiratta II. Józsefet, köszöntötte az új császárt, Lipótot, és a városba, a megyébe látogató vendégeket, vagy az új főispánt, akit akkoriban 3 napig ünnepeltek Újhelyben: még a főtéri kútból is folyt a bor … Ezek a köszöntők korszak kedvelt formái voltak, amelyekbe egyedi érzéseket vitt. II. József halála például valóban személyes veszteséget jelentett számára, hiszen ő volt az, aki birodalmában engedélyezte a válást. Amikor meghalt, a már elkezdett válási ügyeket – köztük a Molnár Borbáláét is – elnapolták, hogy megvárják a következő uralkodó ezzel kapcsolatos véleményét, emiatt aztán volt Molnár Borbálának néhány keserves hete. De mégsem ezt emelte ki a józsefi életműből, fontosabbnak tartotta vallási toleranciáját, melyet Újhelyben ő maga is gyakorolt. Ugyanakkor e személyesség ellenére sem volt kritikátlan a kalapos királlyal, hiszen környezetében látta, hogy egy-egy jó döntésének negatív következményei is vannak: a kolostorok és apácazárdák feloszlatásával egyéni tragédiák sora indult el.

Köszöntői között több chronosticonnal is találkozhatunk, ami akkoriban a költői mesterség népszerű darabja volt. A kortárs Pápay Sámuel, aki jogi végzettségével az egri líceumban irodalmat tanított, éppen Molnár Borbála versével mutatta be tanítványainak a formát, melyet elméletileg így határozott meg: a római számot jelentő betük által egy vagy több versekbe tsak annyit foglalnak, a’ mennyi az Esztendőnek ki jelentésére meg-kivántatik. Mindezeket az újhelyi költőnő  Gvadányi Józsefhez írott versével illusztrálta:

                                   MVzsa kIáLts VIgan Józseff neVe napJa JeLen Van

                                   A’z VJ VIg DeLI szelett a’ gyönyörV kIkeLett

Ezt ma már kicsit erőltetettnek érezzük, mert azzal, hogy bizonyos betűk között nem tettek különbséget, az értelmet is veszélyeztették. A költőnőt azonban izgathatta a vers játékossága, kötete számtalan chronoszticonja ezt bizonyítja, és a Thuránszky Terézia halálára írott chronoszticonos leoninusáért még Édes Gergely csodálatát is kivívta.

Első verseit feltehetően a zsoltárok ihlették, azok dallamára írta saját keserveit. Köteteiben szép számmal fordulnak elő gyönyörű zsoltár parafrázisok, melyek közül talán a legszebb a 42. zsoltár motívumaira és strófájára készült, amely nemcsak Molnár Borbála lelkét mutatta meg, hanem a vándormotívum újabb, egyedi kiteljesítése lett:

                                   Hiszen engem gyenge edényt   

                                               Uram te teremtettél

                                               És szabad tetszéssed szerént

                                               Olly gyengén hellyheztettél

                                               Hogy éltem mint a’ pára

                                               El-múlik nem sokára

                                               Mert testem tsak oly tserép

                                               Melly tsak kevés ideig ép.

                                                                                  Mint a’ szép hives Patakra

Versében személyes balsorsára panaszkodott a vallásos énekek kifejezéseivel, amivel nem egy új verset, csak egy új énekszöveget teremtett, de mert a rá jellemző részletező leírásokkalközelített a lírai mondanivalóhoz, egyedivé tette azt.

Nemcsak a dal–formában volt otthon, veretes időmértékes sorokkal is el tudta sírni fájdalmát:

                        Jaj hova tünt életemnek ragyogó kedves fénye? -

                                   El-enyészett bús szívemnek, látom, minden reménye.

                                   Gyötrelmimnek sebes lángját tovább nem tűrhetem,

                                   Talám könnyebb lesz panaszom, ha ki-önthetem.

                                                                                                          Ének 1.

Legérdekesebbek a zsoltár siralmát és az antik verselést ötvöző parafrázisok, melyekben a forma vált erősebbé, és a keresztény mitológiát a göröggel váltogatta, melyet nagyon kedvelt.  Költői önmetaforáit is onnan választotta: az egyértelmű Múzsa mellé Bübliszt – ő Biblisként írta – akit könnyei miatt az istenek forrássá változtattak, hogy ezzel biztosítsák számára az örök életet. Kiontott sok könnye tette Molnár Borbálát Büblisszé, bár a halhatatlanságot ő első perctől kezdve isteni adományától, a költészettől remélte.

Ideálja a természetben szemlélődő Rousseau-i bölcs volt, ő is szeretett ennek szellemében élni, de ha emiatt fonák helyzetbe került, képes volt magát kinevetni. Mint például legszebb ódáinak egyikében, amit akkor írt, amikor a Ronyva parton elveszett tehene után kutatva rácsodálkozott a természet gyönyörűségére. A kor szokása szerint a picturát nála is szententiakövette: a tavaszi plánták látványa indította el filozofikus elmélkedését, melynek végén a lélek halhatatlanságának felismeréséig jutott el. A természet szépsége lenyűgözte, önfeledtsége miatt azonban megfedte magát:

                                   De a’ szép Természet reám úgy vigyorgott

                                               Hogy marhám majd végre eszembe se forgott

                                                                                                          A tavasz 1.

S hogy ekkor már mennyire tudatos volt benne a költő, az jelzi, hogy ugyanezt a témát - mintegy próbára téve magát – dalként is feldolgozta. Ezt a könnyed formát ő használta először a magyar irodalomban, hiszen Kisfaludy Sándor Himfy versei előtt írt ilyeneket. Szigetvári Iván ezt a zsoltárok hatásának tulajdonította, de hogy csak mintát követett, vagy költői tehetsége keresett új formát, nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy teljes természetességgel használta azt ebben a hetes és nyolcas sorokból összerótt, eleven lüktetésű dalában:

                                               Melly kedvesenn illatoznak

                                                    ’A fák ’s egyébb virágok,

                                               Tellyes örömet okoznak

                                                     A Tavaszi ujságok

                                               Melly kedves tsergéssel ered

                                                    E’ víz a’ kavitsosokonn,

                                               Talán Dianna itt fered

                                                     A’ nyári hév napokonn

                                                                                                                      A Tavasz 2.

A Kassán élő Batsányi János verseit és az általa szerkesztett Magyar Múseumot küldte el neki, amit Molnár Borbála az irodalom virágoskertjeként érzékelt. Boldog lehetne ma is az az irodalmi lap, melyet ilyen sokszínűnek látnának olvasói:           

Plántálták ezeket a’ bölts Magyar kezek

                                               ’S Nemzetünket nagyon meg-szépitik ezek.

                                   Zöldül Rozmarinja itt a’ nyájasságnak

                                               Habzik Hiazintja tréfás múlatságnak

                                   Vagynak itt szeretet tellyes violák

                                               ’S a mosolygó öröm gyengén nyiltt rósáji

                                   Van itt egyenesség Liliom fejére

                                               Melly festéket nem hágy kenni hó színére…

                                                                                  MB T – B. I.Urhoz

Kapcsolatuk a kassai könyvkiadási munkálatok kezdetén vált személyes ismeretséggé. Batsányi magára vállalta nyomdában lévő kötete korrigálását, de aztán váratlanul félbehagyta. A kortársak szerint a Molnár Borbála versekkel volt baja, és a költőnő is magyarázkodásra kényszerült a Bétsi Magyar Merkuriusban a Batsányihoz írott vers megjelentetése miatt: a politika már akkor is megfertőzte az irodalmi kapcsolatokat. A nyomdahibákat elnézve a kötetből valóban hiányzott a javító kéz, de ennyi év távlatából sokkal lényegesebb az az empátia, amivel a költőnő a vele kapcsolatba került férfiak életterheit szemlélte.

            Molnár Borbála irodalmi szempontból légüres térben élt Újhelyben, számára a költői fejlődést olvasmányai biztosították. Az írások révén felfedezett alkotókat személyes ismerősként tartotta számon: verssel üdvözölte Kármán Józsefet, akinek egyik kegyes olvasmányát köszönhette:

                                               Bóldog Haza ki illy bölts fiakat szülhet,

                                                           A’ kiknek szárnyain Egekig repülhet

                                               Éljenek hát ezek Nemzetünk javára

                                                           Soha jó hireknek ne légyen határa.

                                                                                              T. Kármán József Urrol…

Hogy Csízi révén, vagy magától talált rá Youngra, nem tudni, de nagy hatással volt rá, mert benne is, miként Pope-ban, lelki rokonára  ismert :

                                   De imé a’ bánat téged-is üldözött

                                               Nagy lelkü Yung te-is nyögtél árja között

Yung

És nemcsak a költőknek, az őket fordító Péczeli tekintetes úrnak is versben fejezte ki a háláját a kapott olvasmányokért, hát ez sem olyan gyakori az irodalom gyakorlatában!

        Munkáji 4. darabjában megjelenő elmélkedések önálló költői vallomások, melyeket vallásos háttere ihletett: legszemélyesebb gondolatait ezekben fejezte ki. Érdekesek a szilveszterkor és újév napján íródott versek, melyek egyazon hangulat szülöttei. Az év–fordulókaz idő amúgy is foglalkoztatták, de mert e versek megírása idején vált szabaddá, imája az új élet kezdetén költői ars poétikává vált:

                                               Oh Isten! tanits hát vigyázni szüntelen

                                                           ’S betsülni az Időt a’ melly vagyon jelen

                                               Egy orat se töltsek adjad haszontlan

                                                           ’S ne reménljek abbann a’ melly bizonytalan

                                               Adj szivet jótéted meg esmérésére

                                                           És a’ boldogságnak el viselésére

                                                                                  Uj esztendö első napi elmélkedés     

Amikor legnagyobb fia a debreceni kollégiumba bekerült, verssel köszönt el tőle, de nem családi vers lett az, anyai aggodalmait osztotta meg benne a nőtársakkal. Kemény feladat lehetett a 3 fiú apa nélküli felnevelése: nagy félelme volt, hogy a vak szülői szeretet miatt elvéthet valamit. Minervának, a tudomány istennőjének kérte segítségét, hogy bölcsességgel árassza el a fiait, mert a felvilágosodás gyermekeként hitt abban, hogy a tudás megemeli az embert:

                                               Ki noha eredett galagonya töbül,

                                                           De szelid olaj ág lész e’ vad vesszöbül

                                                                  Mikor a’ Fiamat a’ Kollégyiomba vittem

Fiai sorsának alakulásáról utolsó megjelent kötetének egyéb darabotskái között találtam híradást:

                                               Egygyiket már Fébus verselni szoktatja

                                                           Az Oratoriát másik tanulgatja,

                                                           Harmadik még Gyermek de már ugy mutatja

                                                           Hogy lész elméjének ritka foganatja.

                                                                                              Sorsom’ rövid le irása

Utolsó kötetében, a Barátsági vetélkedés címűben megjelentetett versek az érett költőnőt mutatják meg akkor is, ha néhány darabját a korai időkből mentette ide.  Elmaradtak belőle a köszöntők, és a megrendelésre készült versek is új formát öltöttek. Legszebb példája az Anyai intések című ciklus. Tudatosságát az eléje írt fohászkodás és megszólítás mutatja: Bartzai Borbára, néhai Szerentsi Ferencz özvegyének nevében kezdte el, de a lányunokának készült útravalóban már Molnár Borbála jelent meg: nemcsak az ilyenkor elfogadott és hagyományos témákról írt, megtoldotta azokat saját életelveivel is:

                                   Tanúld–meg hát jókor magadat esmérni,

                                               Igyekezvén szived’ mélységit meg-mérni.

                                   Igyekezz mindenkor tudni mi van benned:

                                               Mert másként nem lehet jó szivünek lenned.

                                   Másképpen a’ virtust nem gyakorolhatod,

                                               Hanem ha dolgaid’ kút-fejét tudhatod:

                                   Mi végből fóly ez, vagy más tselekedeted:

                                               És e’ nélkül tsak a’ majmokat követed….

4-szer

Mintha Kölcsey Parainesisének fél évszázaddal korábbi verses változatát olvasnánk a szemérmességről, az istenhitről, az indulatok kezeléséről, az állhatatosságról, a szeretetről, a közjóra termett emberről vagy az idő értékéről, melyek mindegyikében megcsillant Molnár Borbála bölcsessége. Tudatosult benne írói-költői feladata, melyet nem a hiúság, hanem a tenni akarás mozgatott:

                                               Hogy azzal Némemnek múlatságot szüljek,

                                                           S a’ gyakorlás által magam-is épüljek:

                                                           De nem hogy a’ F á m a nyelvére fel-üljek,

                                                           ’S tsátsogási között az Égig repüljek.

                                                                                                                      Mentség

A hozzá áradó érdeklődő levelekre válaszolva több versben is összegezte élete történetét. Ezekből derült ki, hogy a visszakapott szabadság birtokában eleinte önfeledten az írásnak élt, amikor azt vette észre, hogy elfogyott minden tartalékuk. Legnagyobb szegénységre akkor jutott, amikor 1794-95 telén a sorozatos természeti csapások miatt éhínség fenyegette az újhelyieket. Korábbi mecénása, Bónis Ferenc özvegyétől kapott ugyan gyorssegélyt ő is, de a helyzet megoldására neki kellett rátalálnia. Elkeseredésében a verseléssel is fel akart hagyni, s amikor egyik tisztelője a dicsőségre és a hazára hivatkozva el akarta ettől téríteni, kész volt a felelet

Szép dolog szolgálni bizony a’ Hazának,

                   Félre tételivel a’ magunk hasznának:

                   De ugy ha használunk azzal ez’ Anyának,                                                                                     

                   Mert másként tartom azt vak ész munkájának

                                                                                                                      Mentség

Erdélyi meghívása megoldotta problémáját. Ismert költőként, de szerény emberként érkezett Kolozsvárra, személyét illetően nem igényelte a kiváltságokat, mert nem a hiúság, hanem belső tüze hajtotta:  

                                               Vajha nevelhetném diszét e’ városnak,

                                               ’S nem innám hijába vizét a’ Szamosnak.

                                                                 Kolo’svárra lett elsö bé-érkezésemkor… 1.  

      

Nem érezte kisebbnek attól költő hírnevét, hogy támogatja a verselgető nőket és férfiakat, hiszen tudta, csak így oszthatja meg velük felismerését:

                                               Hanem írj mindenkor óly’ matériáról

                                                           Melynek meg-gyözödöl hasznos mivóltáról

                                               Mely nem egyedül a nyájasságnak tessen,

                                                           Hanem a’ közönség hasznára lehessen.

                                               Mely az érzö szivet ne tsak mulatassa

                                                           Hanem azt akárki haszonnal olvassa.

Eggy Új Aszszony Poétához serkentő Válasz

            Erdélyben élt már, amikor a Magyar Kurirból arról értesült, hogy Sopron vármegyében egy társaság ünneppé emelte névnapját. Köszöntőt küldött hozzájuk, de az udvarló versben filozófiai magaslatokra emelkedett: a horatiusi hajó hasonlatot sajátos képekkel alkalmazta az emberi sors összegzésére. Az életét átjáró felvilágosult gondolkodás fedeztette fel vele a természet gyógyító erejét és szépségét, melynek  leírása szinte Petőfi látásmódját előlegezte meg számunkra:

                                               A’ Ház akármelyik ablakába állok,

                                                           Elmélkedésnek oly’ mezöt találok:

                                               Mely andalogtatván képzelödésemet

                                                           Mint egy magán kívül ragadja szivemet.

                                               Mert a’ fel-kelő nap vidám ábrázatja

                                                           Bámuló elmémet kedvére játszodtatja.

                                               Viszont mulattatják a’ kékellö egek,

                                                           ’S az azt sok szinekkel tarkázó fellegek

                                               Majd ismét a’ hóval be-fedett mezökön

                                                           Jártatom szememet hegyeken ’s erdökön.

                                                                                              1799-dik Esztendőben….

Legszebb darabjai a kötetet (és a költészetét) lezáró énekek, melyek az örömről, a barátságról, a reményről szólnak. Ezek is a korszak közhelyszerű témái, az ő változatai az örök emberi érzéseket fogalmazták meg. Ekkorra már eljutott a bölcsességnek arra a fokára, hogy felismerje az érzelmek változó voltát: az öröm ál-ortzás kegyesség, a barátság szive tsalárd bár szine szép, a hizelkedő remény pedig kedves édes méreg, de azt is tudta, hogy ezek nélkül mégis üres az emberi élet. Sokra tartotta a barátságot, hiszen ezzel pótolta élete hiányait:

                                               Lelke Te vagy életünknek,

                                                           Bal’samja sebes szivünknek,

                                                           ’S Menyei gyönyörüségben

                                                           Éltetsz egy közös hivségben

                                                                                                          A’ Barátság

Ha az a sok csalárdság, melyet életében megtapasztalt, egy kicsit kétkedővé is tette, utolsó megjelent verseiben mégis az érzelmeket dicsérte, mert megtanulta addigra: csak azok képesek kitölteni űrjeinket, vagy ahogyan ő nevezte hijosságunkat.

Molnár Borbála műveinek többségét időmértékes verselésben írta: alexandrinokat és leoninusokat használt, melyeket rímekkel erősített meg - akkoriban kevesen tudtak ezeket így megformálni. Ezzel a könnyedebb formával fogadtatta el gondolatait és hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nyelvű irodalom a mindennapi élet részévé válhasson. Összhangban volt ez Gyöngyössy János és Édes Gergely nézeteivel, de ez távolította el Kazinczytól, aki az irodalmat kevesek kiváltságának akarta megtartani. Kortársai költői értékének tartották az amplifikációt is, aminek segítségével a szóban forgó eszmét újabb megvilágításban helyezte az olvasók elé. Minthogy kezdettől fogva könnyed és magabiztos verselő volt, a korszak olyan kulturális igényét elégítette ki, amelyet a nála nagyobb tehetségek nem tudtak így megtenni.

A versek helyesírása a XVIII. század jellegzetességét őrizte meg számunkra, bár azok – a sajtóhibák miatt is - kötetenként változnak. A kiejtés és az írás eltérő volta miatt bonyolultabb jelrendszerrel dolgozott: a cs-hangot ts-sel, a c-t tz-vel, a gy-t dj-vel jelölte, a magán- és mássalhangzók rövidségének és hosszúságának jelölése még zavaros, a szó elején és végén lévő s-hangot másként írta, mint a szó belsejében. De mindezek a szövegértést nem befolyásolták, mint ahogyan azt sem, hogy néha számunkra ismeretlen szavakat használt – a mondatból azért sejthető volt értelme.  A későbbi közlésekben a kor helyesírása szerint átírták verseit, ennek a kötetnek összeállításakor én is ezt tettem, bár ahol lehetett, igyekeztem megőrizni a gondolkodását megjelenítő szóhasználatának egyediségét. E dolgozat idézeteiben azonban megmaradtam az eredeti Molnár Borbála írásnál, (a honlapomra is így tettem fel a kiválasztott szemelvényeket), hogy ezzel mutathassam meg a 250 éve született költőnő sajátos ízeit.

 Molnár Borbálának gazdag és sokszínű kötetei érttették meg velem azt is: miért nem jelenhettek meg Csokonainak életében művei: csak olyan mecénásokat talált volna, akik elvárták pénzükért a költői viszonzást. Molnár Borbála ezt az ajánlásokkal teljesítette, ami például az 1804-ben megjelent  Szerentsétlen indulat… című kötet elején így hangzott :

            …bethleni Bethlen Lászlónak nemes hazánk’ nagy érdemű hérossának…

            kászoni báró Bornemisza Jósef

            mint valóságos belső érdem és a halandók között feltaláltatott tökéle-

            tesség remek példájának, nekem különös képességű Patrónus uraim ő

            uraságoknak el – kötelezett örökös hála adó tisztelettel ajánlja az író.

Az „ember és polgár” büszkeségében élő Csokonai egy ilyen felvezető írásra nem lett volna hajlandó, Molnár Borbála megtette és jól tette! Nem volt olyan átütő tehetség, mint Csokonai, nem biztos, hogy kéziratai fenn maradtak volna. A megjelent köteteknek köszönhetően mi megismerhetjük őt, és megtalálhatjuk soraiban a nekünk szóló üzenetet.

2. Költői levelezések

költői levél az irodalom ősi és közismert műfaja, a klasszicizmus korában gyakori. Molnár Borbála és levelezőtársainak episztoláiban azonban kevés a valódi líra, inkább beszámolók és elmélkedések azok, melyek azonban telve vannak elgondolkodtató és szórakoztató kortörténeti adatokkal. Bíró Ferenc egyféle szellemi állóvizeknek látta ezeket, melyekből a XVIII. század mozdulatlansága árad, mert szerzőik kívül álltak az ideológiákon, kulturális mozgalmakon, és a politika sem izgatta őket. E verses levelekben azonban feltehetően nemcsak a címzettek, hanem az őket körülvevő kisebb baráti társaság is nagy örömét lelhette.

Első költőismerőse, akivel hosszasan levelezett, Édes Gergely (1763–1847) volt, aki nagy szegénység közepette végezte a pataki oskolát. Amikor aztán apja halála miatt a tandíjat nem tudta fizetni, rövid időre másolói feladatot vállalt Zemplén vármegyénél, ekkor találkozhatott Molnár Borbálával. Tanulmányai befejeztével iskolamesterként, jegyzőként, földmérőként próbált boldogulni, majd református papként állapodott meg, és 50 évig szolgálta egyébként gyakran váltogatott gyülekezeteit.

            Személyes találkozásukkor néhány költeményével ajándékozta meg a verselgető varrónőt, aki költői levéllel válaszolt: hosszú évekig tartó levelezésük nyitánya ez lett. Édes Gergely elsőként fogalmazta meg Molnár Borbála költőiségének értékét:

                                               Nem hittem volna azt e mai időben,

                                                           Hogy illy ész szoruljon Magyar főkötőben.

                                               …………………………………………………………………………………

                                               Melly nagy ditsősége lehet ez hazánknak

                                                           Nevét emlegetni Aszszony Poétánknak!

                                                                       Édes Gergely válaszlevele Molnár Borbálához

Nyolcadik csodaként, tizedik múzsaként tekintett Molnár Borbálára. Nem restellte saját kezűleg lemásolni verseit, nyomdát és mecénást talált neki Thuránszky László, Abaúj és Torna Vármegye táblabírája, és a Kassán élő Bárczay Borbála, Szerencsi Ferenc özvegye személyében. Ez az összeállítás olyan sikeres lett, hogy egy év múlva Pesten újból kiadták Gvadányi József jóvoltából, aki Magyar Minervaként tisztelte a költőnőt. De a magyar irodalom történetében kalózkiadásban először neki terjedtek a versei, ami akkor is a siker egyik fokmérője lehetett, még ha Molnár Borbála háborgott is emiatt a Magyar Hírmondónak küldött levelében.

            Édes Gergely nemcsak a versek megjelentetésében játszott szerepet, verstani ismereteit is csiszolta Molnár Borbálának. Néhány életrajzírója úgy vélte, a költőnő alighanem gyöngéd érzelmeket táplált a költőtárs iránt. Leveleit olvasva, úgy tűnik, eleinte csak öccse verselési tanácsadásának folytatóját látta a nála néhány évvel fiatalabb költőben:

                                               Úgy képzellek téged én, mint test-véremet,

                                                           Azért öntöm bátran kebeledbe szívemet,

                                               Mivel hív véremtől sok búval megváltam,

                                                           Ugy tettzik hogy már öt benned fel-találtam.

                                                                                              4. válaszlevél E.G-hez

Később ezek az érzelmek vehettek más irányt, és ha Édes Gergely nem is őt választotta társának, barátként kitartott mellette: lelkileg segítette, amikor Molnár Borbála úgy érezte: Királykodik a’ bánat szivembe...

            Másik levelezőpartnere Csízi István (1728-1805) lett. A Tokajban letelepedett nyugdíjas tábornokot, akkori szóval főstrázsamestert 30 éves barátság fűzte Gvadányi Józsefhez, akivel együtt katonáskodtak, és a nyugalom éveiben is felkeresték egymást verses leveleikkel. Csízi már katonaként is foglalkozott írással: alkalmi költeményeket készített és káté formájú katonai szakmunkát írt, de irodalmi tevékenységét csak a Molnár Borbálával való levelek őrizték meg. Leveleiket elküldte Gvadányinak is, aki versben felelt és az asszonyt bevonta levelezésükbe, így vált a Szigetvári Iván által Gvadányi Helikoni körének tartott társaság részesévé Molnár Borbála is. Csak 1996-ban cáfolta ezt meg Hász-Fehér Katalin, aki először írt Molnár Borbála levelezőtársaságáról, mert őt tartotta a kör erős egyéniségének. Tanulmánya nyomán átértékelődött az újhelyi költőnő, aki így került megérdemelt helyére. 

Hász-Fehér Katalin szerint Csízi kissé megsértődve adta ki levelezésüket, mert az asszony nem válogatta be udvarló leveleit a kötetébe, és elutasította kérőként is. A Molnár BorbálaMunkáji harmadik darabjában a leveleknek csak egy része olvasható, ez a Csízi–féle kiadvány teljesebb képet mutatott meg a levelezésből. Az újhelyieknek ez az irodalmi kapcsolat már önmagában is különlegesség volt: a levelek kéziratban is terjedtek, ahogyan arról Kovács ev. János, a piarista gimnázium igazgatója az 1870-es években tudósított.

A könyv címe - korabeli szokás szerint - minden fontos információt közölt a szerzőről és művéről: Fő–strázsamester Csízi Istvánnak nemes Molnár Borbálával az erkölcs pallérozását és a szív meg-jobbitását tárgyazó verses levelezései, melyek leg–inkább beteges állapottyában munkáltattak. Levelezését a hangnemek keresése, az intimitás és a távolságtartás közötti egyensúlyteremtés próbálgatása jellemzi, ami itt valójában nem sikerült, mert nem tudták megtalálni a megfelelő határt a személyesség és a tárgyiasság között. Verses levelezésük mégis sokat elárul Molnár Borbála emberi alakjáról, műveltségéről! Ez az időszak volt özvegységének kezdete, amikor a költőnő nem tudott gondjaitól megszabadulni és felhőtlenül csak az irodalomnak élni. Csízi többször megdorgálta a késedelmes válasz miatt, mire a költőnő őszintén válaszolt:

                                   Értem, hogy nehezen várod válaszomat,

                                               Sőt kétségbe hozod tán barátságomat –

                                   …………………………………………………………………………………..

                                   Érkezel mindenkor készítni leveled,

                                               Mert az élet széllyes terhét nem emeled.

                                   Nem emésztnek bokros gondjai olly háznak,

                                               Mellyben gyakor izben szükségek tsatáznak.

                                   Melly illy erőtlent bús gondokban főznek,

                                               Vállai nagy terhet mert nehezen győznek.

                                                                       Molnár Borbála levele Csízi Istvánhoz

Csízi nem akárhonnan, hanem a Csokonai által komor ánglusként emlegetett kortárs, Young Éjszakák című kötetének anyagából választott megverselendő témaköröket: „önnön esméretről”, „a világnak esméretéről”, „az élet folyásáról”. A hosszú levelek két részből álltak: a közvetlenebb kapcsolatot serkentő bevezetésből és a feladott témák kifejtéséből. A személyesebb hangot Molnár Borbála kezdeményezte azzal, hogy elmondta életkörülményeit, mire Csízi néhány levél után fel is ajánlotta, hogy ellátogat Újhelybe. Molnár Borbála erre egy gyors bemutatkozással válaszolt és a levelezőtárs minden férfiúi tervének elébe vágott, amikor kapcsolatukat irodalmi keretek közé szorította. 1794-ben mégis megtörtént a személyes találkozás. Jó lett volna meglesni a 34 éves Molnár Borbála és a 60 éves Csízi - no meg az újhelyi szomszédasszonyok! - arcát! Nem volt az hosszú Csízi egyéb ügyei miatt, Molnár Borbála nehezményezte is, hogy nem nála, hanem barátainál vacsorázott. A találkozás után Csízi mégis arról elmélkedett levelében, hogy férfi és nő között lehetetlen a tiszta barátság. Azt is megjegyezte, hogy kettejüket az is összeköti, hogy mindkettőjüknél hibádzik a külső. Hogy milyen finoman írta körül Molnár Borbála külsejét a gáláns katona, érdemes idézni: a különben adakozó Természet olly’ deli termetnek homlokára, mint az övé, valamennyire fösvényül írta légyen is a’ bé-ajánló levelet… S e röpke idő arra is elegendő volt, hogy meglássa: nehéz körülmények között élnek Molnár Borbáláék, baráti körének egyik adakozó tagja élelmiszert juttatott nekik, ő pedig kötetét pedig elküldte Erdélybe, Aranka Györgynek, aki feltehetően ennek hatására választotta be őt is akadémiájába.

A két év alatt Csízi 19, Molnár Borbála 20 levelet írt, melyekben eleinte Molnár Borbála még segítségre szorult: Csízi első szórejtvényét a helybeli patikus fejtette meg számára:

            A’ madaratska nevét nem igen tudtam ki-találni, míg paticárius Úr

            nékem meg nem magyarázta. Tsíz madaratska mivel házunkban nem

            tsivogott még…

                                                                       Molnár Borbála levele Csízihez

Később azonban ő lett a tartalmasabb és a hosszabb. Nemcsak azért, mert rutinosabb verselő volt, mint Csízi, hanem mert a feladványok alkalmat adtak neki, hogy tisztázza nézeteit önmaga és a világ megismeréséről, a barátságról, szerelemről és szeretetről, gyűlölségről és bosszúállásról, kevélységről, virtusról, haragról és irigységről. A levelek mellé időnként verset is mellékeltek, hogy költészetükkel is megismertessék egymást. S nagyon jót tett ez az elmevillogás mindkettőjüknek, közben elfelejtkezhettek bajaikról: Csízi a köszvényéről, Molnár Borbála pedig anyagi nehézségeiről.

Gvadányiék anyagi segítségével Csízi megjelentette a leveleket, és az olvasóhoz intézett ajánlásában egészen nemes célról tudósított:

                        …mert nem azért irogattam hogy tsak alig tsillámló Poesisi tüzemmel,

                        mint a’ légy a’ tengely végén, kérkedjem, hanem hogy Barátnémat a’

                        több verselésre ösztönözzem (e’ végre Verseimben ő vele ollykor olly-

                        kor kötődtem-is), hogy a’ gyakorlás által verselő tehetségét öregbit -

vén a’ Szép Nemnek nagyobb diszszére és a’ még ki nem gyalulódott er-

költsnek, ’s meg nem jobbúlt szívnek hasznosabb segéde lehessen.

                                                           Csízi István: Érdemes Olvasó!

Figyelmezette olvasóit: őtet, mint a Magyar Szép Nem közötti Verselésben mind addig hozzá nem foghatatlant érdeme szerint betsüljed, …valósággal egy ő azon szépségek közül, akik érzékeny hajlandóságuktól fel – hevíttetvén, oly igazságosan képzelik a dolgokat, valamint a józan okosság által a férfiak. Ez a korabeli férfigondolkodás, amely a fegyverviseléssel együtt emlegetett írást és alkotást is férfiszerepként határozta meg, mint ahogyan az erő és tudás megmutatása is kizárólagos férfiúi kiváltságként élt a köztudatban. Csízi fontosnak tartotta, hogy az újhelyi költőnő hasonult az elfogadott férfi értékrendhez és ízlésvilághoz, ezért is vállalta fel a pártfogását akkor is, amikor pedig férfiúi közeledését visszautasította.

            Molnár Borbála Csízinek köszönhette Gvadányi Józseffel (1725-1801) történő levélváltását is, aki jócskán betöltötte 60. életévét, amikor irodalmi hírnévre tett szert.  Már diákként bravúrosan verselt: 3 óra alatt 100 latin nyelvű disztichont tudott megírni, de a katonaélet elcsábította őt a költészettől. 40 évig szolgálta az osztrák kétfejű sast, bátor, a hadi mesterségben kedvét lelő katona lett belőle. Leszerelése után újból felvette az elejtett fonalat: a nemesi költészet kiemelkedő alakjává vált, falusi nótáriusa pedig a korszak egyik jelképévé emelkedett. Gvadányi maga is osztotta a korszak férfivéleményét a nőkről:

                                               Falusi Nymfától nem jöhet szívre tűz,

                                                           Mert nem szaglik rajtok ámbra, tsak tehénbűz.

                                                     Gvadányi levele Csízi Istvánhoz

De amikor megismerte Molnár Borbála írásait, kész volt véleménye felülvizsgálatára: nőköltőként sokra tartotta és a külföldi példákkal állította egy sorba:

                                               Dicsérje Lipsia maga Gotsétnéjét,

                                                           Magasztallya égig Verselő elméjét.

                                               Königsmark Gróffné–is, bár lantyát pengette,

                                                           Eszelős Verseit a’ világ hirdette.

                                               Mi se leszünk némák, s bé-nem fogjuk szánkat,

                                                           Melléjik állittyuk Magyar Minervánkat.

                                                                                  Gvadányi levele Csízi Istvánhoz

Gvadányinak feltett szándéka volt költőket nevelni és pártfogolni, akiknek írásait beszerkesztette saját kötetébe, vagy pedig anyagilag segítette őket a megjelenésben (Fábián Julianna, Csízi István). Ha szükségét érezte, nemcsak témát adott, a költői technikát is megtanította, mint például Fábián Juliannának. Molnár Borbálánál nem volt erre szükség, hírének terjesztésével akarta munkára serkenteni a még rejtőzködő nőköltőket. Gyakorlott szemével ugyanis első percben felismerte az első Magyar Minerva különleges értékét:

                                   A’ hova te el-értél? mert erre születtél,

                                               És a’ Természettől kézen vezettettél

                                   Tüzes gondolatok, sebes ész, friss elme,

                                               Minden Verselőnek leg-főbb segedelme.

                                   E’ Tulajdonságok nemeivel te birsz,

                                               Mert mikor Versezel, eleven képet írsz.

                                                                                  Gvadányi levele MB-hoz

Molnár Borbálát csak eleinte zavarta a kettejük közt meglévő rangkülönbség, Gvadányi könnyed világlátása hamarosan feledtette vele gátlásait. A költészet és a kertészet adott számukra közös témát, de Gvadányi szívesen írt leveleiben a történelemről, a rang értékéről, és humorával oldani tudta az asszony gondjait. Amikor például tehene betegsége miatt aggódott levelező társa, azt ajánlotta, hogy neki is van egy köszvényes marhája, küldjék el mindketten Csízinek, aki kerekes széke elé foghatja azokat, amibe a köszvény kényszerítette.  Ez az ötlet aztán az újhelyi költőnő fantáziáját is meglódította:

                                   De te olly meszszéröl hogy küldöd Tokajba,

                                               Külömben-is lévén köszvény miatt bajba.

                                   Ló-háton küldenéd, de köszvényes lába

                                               Le-tsügvén még jobban meg-fájdúl’ úttyába.

                                   ……………………………………………………………………………………………

                                   De gyalog se jöhet, ültesd hát hintóba,

                                               Meg-is érdemli azt te töled valóba.

                                                                                  MB levele Gvadányihoz

Gvadányi pontosan betartotta a levelezési szabályokat, válaszában ugyanazon formát használta, ahogyan az illett, bár a Molnár Borbálától kapott chronoszticonokat nem próbálta ki. Nemcsak a Nagyérdemű Aszszonyom! / Drága Aszszonyom! megszólításokkal fejezte ki elismerését, a dicsérő szavakkal sem fukarkodott. Molnár Borbála szinte repkedett a vele való levelezésben, minden értékét: asszonyi tisztánlátását, leíró és karakterizáló képességét, humorát megcsillogtatta írásaiban.

Kettejük levelezése lett – Hász-Fehér Katalin megállapítása szerint - az első megvalósulása egy olyan nyilvános, nem udvarló, társalgási stílusnak, amely magyarországi viszonyokat tekintve – műveltség, ízlésvilág, verselési szokások, vidéki életmód – férfi és nő között egyedül lehetséges formának bizonyult. Mindezt Gvadányi költői tudatossága segítette elő, amikor eleve közlésre készülő irodalmi levelekre késztette Molnár Borbálát. Ezekben is esett szó magáneseményekről, de azzal, hogy figyelemmel kísérte írásait, hogy maga is beszámolt terveiről, munkára serkentette költőtársát.

A levelezés váratlanul félbeszakadt az öt levélváltás után, további levelezésüknek nincs írásos nyoma. Gvadányi ekkor azt írta, hogy hathetes gyógykúrára megy Pöstyénbe, s hogy Csízin keresztül virágmagvakat küld Sátoraljaújhelybe, hogy enyhítse a beígért találkozás elmaradását. A következő esztendőben aztán kötetében saját művei mellett megjelentette episztoláikat, de kapcsolatuk azután sem szakadt meg: ismeretségét felhasználva a költőnő műveinek kiadását élete végéig igyekezett elősegíteni.

Következő levelezőpartnere azonban éppen a Csízi által sokra tartott azonosulási készségébe kötött bele. Levélváltásukat olvasva írt neki az erdélyi Máté Jánosné Ujfalvy Krisztina 1796 júliusában, és megfedte, hogy a férfiakkal való levelezésben nem állt a nők pártjára. A két nem hibái és érdemei felől való vitát kezdeményezett, melynek szívesen  felidézem kezdetét, mint egyik kedves olvasmányélményemet:

Ujfalvy Krisztina:                    A’ Parnassusról hát sétáljon-le velem,

                                                           Perelni az Aszszonyt, im’ hívja Levelem…

                                              ………………………………………………………………………………………

                                               Hogy papirasomnak egyeztetett sora

                                                           Legyen Nemünkről tett ítéletek sora…

                                               ……………………………………………………………………………………..

                                               A’ sok Férjfi Barát közzé kell Asszony–is,

                                                           Hát ha az elegyből jön izesebb haszon-is…

Molnár Borbála:                       Úgy látom, hogy szived néked–is érzékeny:

                                                           S leszsz a’ Képzelödés Kettőnk közt termékeny.

                                               Gondolatainknak hát nyissunk tágas Mezöt,

                                                           Hadd öleljek benned kedves Levelezőt.

                                               E’ végre ha kivánsz kezet fogni velem,

                                                           Viszont parolámat im’ viszi Levelem.

                                               ………………………………………………………………………………..

                                               Emelkedjünk-fel hát a’ Föld szemetétöl,

                                                           ’S a’ változásokat nézvén tsak meszszéről,

                                               Ez Életnek keskeny határán túl lépjünk:

                                                           S a keserü-fáról oly gyömöltsöt tépjünk,

                                               Mely nem–tsak szivünknek sebeit enyhíttse,

                                                           Hanem Nemünk’ gyengébb részét-is épittse.

Levelezésük két egyenrangú alkotó élvezetes eszmecseréje lett, akik bár sok mindenben nem értettek egyet, mégis rá tudtak hangolódni egymásra. Pedig hatalmas szakadék tátongott közöttük minden tekintetben, Ujfalvy Krisztina (1761–1818) más hátteréből egészen más következtetések adódtak. Apja Ujfalvy Sámuel, küküllői főbíró nyugodt, kiegyensúlyozott életet biztosított számára. Beleszeretett a csapodár Haller László grófba, aki viszonozta érzelmeit, de vőlegényeként elhagyta, mert családja nem fogadta el a vallási különbséget. Ezzel megölte a lány boldogságát, egyszersmint költővé tette… E csalódás után feltételekhez kötött házasságra lépett nemes Máté Jánossal, és megszülte gyermekeit: lányát és fiát, utóbbi azonban csecsemőként meghalt. Ezután hosszabb időt töltött Kolozsváron és a rokonoknál, mint otthon, és életmódjával botránkoztatta meg a kortársakat, s az utókort: 

                        …amazonosan öltözködött, férfias kalapokat hordott,

                        lovagolt, a férfiakkal minden elfogulástól mentesen

                        érintkezett, levelezett, egyszóval modern asszony volt

                        egy olyan korban, amely ezt a fogalmat nem ismerte…

írta róla Halász Gábor. Weöres Sándor már úgy látta: a híre rosszabb volt, mint a valóság. Fennmaradt könyvtárának címlistája, mely széles műveltségről tanúskodott. Érdeklődése nemcsak a szépirodalomra terjedt ki, tudományos értekezéseket írt, magyarországi és erdélyi tudósokkal levelezett. Versei őszinték és eredetiek, sajátos egyéniségének és a korabeli szentimentális stílusnak megfelelő vallomások, mert az önálló életvitelű nőnek nem kellett senkinek megfelelnie, csak önmagának.

De ezek a versek nyomtatásban mégsem jelenhettek meg, mert nem talált olyan férfi költőtársra, aki felvállalta volna kalauzolását az irodalmi életben. Amikor férje megbetegedett, visszatért hozzá és haláláig ápolta, róla írott gyászjelentésében pedig önkritikusan megállapította: szabadságáért talán túl nagy árat fizetett. Különleges személyiség lehetett, akinek élete lezárása sem nélkülözte a botrányt: temetésén öreg inasa megőrült, ráugrott koporsójára és azt a gyászoló gyülekezet szeme láttára meglovagolta.

Az erdélyi költőnő egyébként azért jelentkezett, hogy megcáfolja Molnár Borbálát: rajta kívül is vannak verselgető nők, pedig Molnár Borbála valóban akkor kezdett irodalmi levelezésbe, amikor valóban nem volt rajta kívül más, a költészetet hivatásszerűen művelő költőnő. Társtalansága, a nyilvános megítéléstől való félelme miatt a vallásos normák közé menekült: pietizmusa áthatja írásait, de ugyanakkor - szokatlan bátorsággal - a férfiakkal való szellemi azonosulást hangsúlyozta. Ez a felvett szerep aztán összenőtt vele, és nem érezte gátnak önmegvalósításában. Költőtársát nem kötötték azok az elvárások, melyek Molnár Borbálát kezdettől fogva béklyóba zárták: asszonyként bizonytalan anyagi helyzete miatt volt kiszolgáltatva, költőként pedig a grófné mellett szeszélyeinek és vallásosságának kellett élnie.

Így hát a Barátsági vetélkedés két egymástól nagyon is különböző rendű, rangú és neveltetésű, eltérő életutat járó asszony eszmecseréjét rögzítette, akik szellemi társulásuk alapját a női boldogtalanság – ellenkező módon értelmezett – sorsközösségében, az irodalmi munkálkodásban, az elmélkedésre, véleményalkotásra, az önkifejezésre való erőteljes igényben találhatták meg. Levélváltásuknak csak látszólag témája a két nem erénye és hibája, Ujfalvy Krisztina sokkal inkább a nők korabeli szerepének megváltoztatásáról akart elmélkedni, és eleinte úgy vélte, ehhez meg tudja nyerni költőnő társát is. Mindketten állhatatos, szabad lelkek voltak, replikáik pengeélesek, ugyanazt látták, de következtetéseik ellentétesek lettek. Ennek oka világlátásuk különbségében rejlett, melyet így foglalt össze Molnár Borbála: Mivel pedig az Aszszony eggyért az egész Férjfiu Nemet unja, én ellenben egygyért az egész Nemnek érdemesebb részét betsüllöm.

 Az újhelyi költőnő azzal akart elfogulatlanul szembenézni egy rettenetes házasság– és férj emlékképével, hogy a régi szerelem emlékéért maga fölé emelte a férfiúi nem egészét.Levelezőtársa nem értette taktikáját, hol gyöngéden, hol csipkelődve igyekezett bizonygatni: nem isteni elrendelés az, amit a nőknek tűrniük kell. De már levélváltásuk elején kiderült, hogy Molnár Borbála nem hajlandó kilépni addigi szerepéből. Elfogadta a társadalom által neme elé állított korlátokat, mert úgy érezte: a nők maguk is okai a tudatlanságuknak, amikor önmaguk cicomázását, az idegen példák majmolását többre tartják, mint a szellemi feladatokat.

Írásaik élvezetes olvasmányok az 5-18 oldalas levelek között néha hónapok teltek el, közben személyesen is találkoztak egymással. Nemcsak a címben megjelölt kérdésekről írtak, elmélkedtek a test és lélek, az ösztön és erkölcs kettősségéről, a boldogság mibenlétéről, az emberi cselekedetek szabadságának mértékéről, melyek a kor kedvelt témái voltak. A felvetett kérdésekre egyéniségüknek megfelelően válaszoltak, de vitájuk nem vált elvont filozófia fejtegetésekké, mert mindenről élettapasztalataikon keresztül nyilatkoztak meg. Molnár Borbála érzelmes és passzív érzékenysége csapott össze a levelekben Ujfalvy Krisztina szellemes és támadó hangvételével, melyből érdekes ötvözet született. Nem szégyellték, ha a bölcselkedő hangnem rovására az ízes írás elcsábította őket, mert nem vérre ment vitájuk: gu’salyas béli párbeszédet hozok bé! – írja egyik levelében Krisztina – ’s mintegy az okoskodás helyett játszani láttatom-.

Borbála volt higgadtabb, érettebb, méltányosabb, egész levelezésükben egyféle mentori szerepre törekedett, Krisztina gúnyosabb megjegyzésein igyekezett nem megsértődni, nyugalmával jól ellensúlyozta Barátnéja impulzív megnyilatkozásait. A levelezés elején még mindketten merev álláspontokat képviseltek, de ahogy mélyült barátságuk, egyre szívesebben fogadták el a másik állításának igazságtartalmát. Vetélkedésüknek így nem lett győztese, mert e barátság révén mindketten gazdagodtak: vitájuk sok pontján közös nevezőre jutottak, miközben az erdélyi „jobb körökben” elhintették a magyarul való olvasás vágyát, és finomították a társalgás eldiákosodott nyelvét.

            Ujfalvy Krisztina maga kezdeményezte levélváltásukat alexandrinusokban, majd ezt megszakítva prózára tért át, hogy a maga ízlése szerint vitázzon. A mi fogalmaink szerint bekezdések hiányoznak ezekből a levelekből, de egy-egy gondolatjellel jelezték, ha új témába kezdtek. S ezek az egybefolyó mondatok ma is szinte lehengerlik az olvasót, mert mindketten érzelmekkel telítetten írtak. Molnár Borbála nemcsak a versekkel, a prózai részekkel is fel tudta venni a versenyt. Szívesen idézek ebből is, nemcsak azért, hogy bebizonyítsam, jó stílusa volt, hanem mert gondolatisága is izgalmas:

E szerént nem esméri az igaz boldogságot, a’ki azt magán kívül

keresi. – Hól van tehát? Nem másutt, hanem magunkba, és mi fel–

találhatjuk az igaz bóldogságot a’ szerentsétlenségnek közepette–

is; mert az igaz és valóságos bóldogság nem egyéb, hanem azon

édes érzés, hogy mi kötelességünket mindenkor szives igyeke-

zettel törekedjünk véghez vinni. – Ez egy ollyan édes érzés, mely-

hez hasonló nintsen, és mellyet az el–nyomatott virtus a’ töm-

lötz setéttségében a’ lántzok között-is érezhet: az igazságta-

lanúl uralkodó pedig fényes Tronusába sem esmér. Ezen véle –

kedésemre, vagy helybe hagyását vagy ellent mondását a’ leg-

szivesebb  szeretettel várja az Aszszonynak szerető Barátnéja

                                                           Mólnár Borbára

16 levelet váltottak egymással, levelezésük 1799-ben félbeszakadt, de kapcsolatuk aligha. Ujfalvy Krisztina bábáskodott az első kolozsvári magyar színtársulat mellett: egyik németből átdolgozott darabja jelzi, hogy Molnár Borbála ebben is közreműködhetett, hiszen Krisztina nem tudott idegen nyelveket. S hogy kettejük vitájában kinek volt igaza: a verselés lehetőségért kompromisszumokra is képes Molnár Borbálának, vagy a mindenféle megalkuvást visszautasító Ujfalvy Krisztinának, ma sem könnyű eldönteni. Hosszú ideig mindkét magatartás jellemezte irodalmi életünket, és a női alkotóknak még a következő századokban is annyi támadást kellett kivédeniük, mintha Molnár Borbáláék soha nem léteztek volna.

Molnár Borbála 1804-ben Bethlen László és Bornemisza József anyagi segítségével  könyvben is megjelentette levelezésüket. A kiadás egyedüli céljának a költőtárs megismertetését jelölte meg, ami önmagában is bátor tett, és ennél több is, mert ezzel őrizte meg az idő számára a tehetséges költőnőt. Ugyan hány példa van arra a magyar irodalom történetében, hogy valaki a költőtársáról jót mondjon és átmentse a halhatatlanságba? Molnár Borbála ezt tette Ujfalvy Krisztinával, mert megérezte:

            egygyetlenegy a’ maga Nemében, a’ ki nem tsak a’ betsültetést, ha nem még 

            a bámulást-is méltán meg-érdemelje. – -  Ezt bizonyítják Leveleinek minden

rendjei, mellyekből az éles Elme, Nemes tűz és magasan járó Szabad Lélek

elég nyilván ki-tündöklik, de  még-is tsak semmik azokhoz a’ gyönyörü Mun -

kákhoz képest, mellyeket nálla minden haszon nélkül tsak az Idő fogai emész-

tenek - -

                                               Némely jegyzések az érdemes Közönséghez

A levelek megjelenését igazi szerkesztőként rendezte egybe: nem az időrendet követte, hanem a párbeszéd jelleget erősítette a kétszer nyolc levéllel. Ám hiába ajánlgatta Barátnéja verseit kiadásra, nem akadt rá vállalkozó.  De ez a könyv mégis nagy szerepet játszik a magyar irodalom történetében: elsőként rögzítette a két nem megítélésével, helyzetével, társadalmi és magánéleti szereplehetőségével kapcsolatos női álláspontokat. Nem lehet véletlen, hogy sok részlete bekerült a magyarországi nőkérdésről készített átfogó szöveggyűjteménybe, hiszen ennek történetében is írásaik jelentették az első mérföldkövet.

3. Verses regények és prózai munkák

Még házassága alatt kezdte el írni és a férje halála után, 1792-ben fejezte be első komolyabb munkáját, mely az Az ő életének igaz tüköre címet viseliEredetileg csak önmagát akarta az írással megvigasztalni, aztán költői hírnevét is ennek köszönhette. Életrajza ebből rekonstruálható, bár egy ponton túl elfeledkezett a vele történtekről és a szomorú mindennapok fölé emelkedett: vallásos felfogása szerint mindazért, amit átélt, a mennyországba került, melynek részletes leírása a könyv egyik népszerű fejezete lehetett. Kora gondolkodása révén átértékelte a földi léte színterét is: a természet szépségének megjelenítésével zárta „élete tükörét”. Komolyabb költői előgyakorlat nélküli készített írásában ott van a költői tehetség: érzékletes helyzetrajzok, kínosan szorongató jelenetek és himnikus felülemelkedések váltják benne egymást. És nemcsak önmagáról vallott, mert azzal, hogy a nők életének aktuális kérdéseit megfogalmazta, tükröt tartott a nők elé. Az általa megfogalmazott témákkal pedig szíven találta nőolvasóit, akik közül nagyon sokan küszködtek ugyanazon problémákkal.

Ennél didaktikusabbra sikerült a Mesés történetek című széphistóriája, amelyben két lánytestvér története kapcsán - a szórakoztatáson túl - a nők nevelésének fontosságát is rögzítette. A kötet előszavában azonban nagy tudatossággal meg is magyarázta ezt a lépését:    

            Hogy pedig tsekély munkáimhoz Mesét-is egyelitettem: eröl azt

            jegyzem meg Iször hogy ez nem mese vagy soha meg nem történt

            dolog tellyességgel amivel a’ személy a’ kit materiául felvettem es-

            meretes volt előttem, de hogy a’ történetnek le-irásábann teljes-

            séggel esmeretlen útat követtem, abbann e’ volt fő tzélom, hogy ne

            tsak mulatságot okozzon hanem a szívek pallérozására is légyen, ha

            kedvét fogom találni főként kedves Nememnek: többekre is ajánlván

            magamat Isten kegyelme által vagyok…

 Némely tudósitások az érdemes Közönségnek

Még Sátoraljaújhelyben megírta a Szerentsétlen szerelem, avagy a ritka szépségű és nagy születésű jeles személynek a szerelemből származott szerentsétlen és igen szívreható szomorú története című verses regényét, melyről az első híradást az egyik Gvadányinak küldött episztolában olvashatjuk:

                                   Hogy munkátskámnak-is készülsz pártját fogni,

                                               Újjabb szeretetem kezd hozzád lobogni.

                                   Tsak tsekély ez, de bár hamarabb készülne,

                                               Hogy tiszteletedre lábadhoz repülne.

                                   És hogy ditsőségét Nevedben keresne,

                                               Így nem félne, bátor sok irigy rá lesne.

                                                                       Gvadányihoz írott negyedik válaszlevele

Gadányi már első kötetei kiadásából is részt szeretett volna vállalni, így hát örömmel fogadta az új munkát, bár nem adta azonnal nyomdába, mint ahogyan azt ígérte, feltehetően egészségi állapota nem engedte azt. De eljuttatta Péteri Takács Józsefnek, aki Bárótzi Sándor költővel megbíráltatta, majd megnyerte mecénásként munkaadóját, hiszen akkoriban az ifjú Festetics gróf nevelője volt.

Mire a férfiak eldöntötték a kiadást, Molnár Borbála már Erdélyben élt, onnan küldte verses ajánlását a grófnak, melyben pártfogását kérte: művének homloka kérkedjen neveddel. Valójában azonban a nőknek ajánlotta írását:

                        Félek azonba, hogy a szemérmetes Aszszonyi nemnek nem

                        fogom azzal teljes kedvét találni, hogy egy Jeles, és nagy

                        Születésű személynek gyengeségét, világ eleibe terjesztem.

                        ….ezen szomorú példa, mint az ártatlan hajlandóságokon erő-

                        szakoskodni kivánó meg-átalkodott Szüléknek mind a’ sebes

vérű Kisasszonykáknak, vagy akár melly rendü leányoknak ok-

tatásokra légyen: és ez által mind a Szülék az illetlen kemény-

ségtől, mind a Szüzek a tilalmas útra való vezemedéstől el-ide-

geníttessenek, egyedül ilyen céllal írtam meg az egész törté-

netet.

Előszó

Szerentsétlen szerelem……akkor valamilyen ok miatt mégsem jelenhetett meg, a kézirat ott ragadt a keszthelyi levéltárban, amelyről csak 1938-ban adott hírt Gálos Rezső.

Az Egy nemes tselekedet leírása című munkája első erdélyi éveinek volt termése: 1796-ban Egeresen írta „beteges állyapottyában”, melyet Vácott nyomtak, s Pesten árultak az akkoriban alakuló olvasó kabinétek egyikében, melyeket a nyilvános könyvtárak korai előképének tekinthetünk. Ezek az adatok ennek a periódusnak kettősségét mutatják: még nem volt közismert Erdélyben, de éltek itthoni kapcsolatai. Ez a rövid, 24 oldalnyi írás egy bizonyos Szathmári nemes cselekedetérőltudósított, aki 400 rénusi forintot küldött Ferenc császárnak ajándékba a hadikiadásokhoz, és 18 felszerelt ifjút is útnak indított hozzá.

Csorba Zoltán költői visszafejlődéseként értékelte ezt a művet, pedig az csak erdélyi helykeresésének egyik jele volt. Költői hírneve ellenére úgy érezte, megkopott irodalmi jelenléte, megerősítéséhez szüksége lett volna mecénásokra. Ezt a célt szolgálta, hogy verssel köszöntötte névnapján Erdély kormányzóját, Bánffy Györgyöt, s ezt szolgálta volna ez az írása is, de túl nagy sikert nem könyvelhetett el egyikkel sem. Ráadásul Csorba Zoltánnak alkalmat adott arra, hogy megfedje politikai tévútja miatt, és azért is, hogy elfeledkezett a néppel való kapcsolatról.

Később, amikor feladatai megnőttek, már nem sok ideje maradt az írásra, és a XIX. század első évtizedeinek kulturális klímája már nem is kedvezett annyira ízlésvilágának, a korábbi eszményekhez szokott verselési hajlamának. De nem tűnt el költőként mégsem, hiszen az itteni mecénások – akik a grófnő környezetéből kerültek ki –, megismerve őt, alkalmat adtak neki az újabb megjelenésre is.

Szerentsétlen indulat, vagy Sarolta és Sándor 1804-ben jelent meg egy kötetben a Barátsági vetélkedéssel és egy csokornyi verssel, a grófnő rokonai, Bethlen László és Bornemisza József anyagi segítségével. 1803 szeptemberében egész Erdélyt – ahol mindenki mindenkivel rokon – megrázta Radák Ádám és Kemény Druzsiána gyermekének, Polyxéniának öngyilkossága. Nomen est omen – névben a sors: a névadó trójai királylány sorsa ismétlődött meg történetében?! Szépsége, okossága, gazdagsága, kiegyensúlyozott és szerető családja ellenére a halálba menekült a 17 éves lány: mérget ivott, amitől 9 napig rettenetes kínok között haldoklott. Történetét halálának 200. évfordulóján Knapp Éva izgalmas nyomozással derítette fel, melyet a Borda Antikvárium Kis István halottbúcsúztató versével együtt 2003-ban megjelentetett.

Mikes Anna közeli rokonságban volt a Radák családdal, Molnár Borbála is ismerhette életében Pólikát, s feltehetően részese volt temetésének is, ahol Herepei János vízaknai tiszteletes olyan beszéddel búcsúztatta, amiért Kolozsvár úrhölgyei egy szelenecében 100 darab aranyat küldtek neki elismerésként. Azt is pontosan tudhatta, hogy miért szánta el magát a kislány erre a szörnyű cselekedetre, s eszébe juthatott régi írása, a Szerentsétlen szerelem…, ami erre rímelt… Elővette, átdolgozta, és a felfokozott érdeklődés alkalmat adott a megjelenésre, ami nemcsak anyagi szempontból lehetett számára kifizetődő: új kötetével költői hírét is megerősíthette.

Az új cím szerencsés volt: Vinczentből magyar hőst formált, és a szerelmesek alliterációjával saját viszonyulását is érzékeltethette. De a személyes ismeretség ellenére sem pletykálni akart, hanem a korszak legégetőbb kérdéseit felvetni, ami az ő életét is megszomorította:

                                   Talám magam sem tudnám egy átallyába meg határozni,

                        mi ösztönzött engem’ valósággal ezen szomorú történetnek kör-

                        nyül-állásos le-írásra? Ezen Szerentsétlen iránt érzett szánako-

                        zó fájdalmam-é? vagy pedig annak megmutatására vágyódó kiván-

                        csiság? Hogy ha a mi Nemzetünk között gyakran meg-eső emléke-

zetes történeteket szorgalmatosan fel-keresnénk, nem igen vólna

szükségünk az idegen Románok olvasásásra?

                                                                      Az Olvasóhoz

Régi témái voltak ezek, melyek már első művében is felvetődtek:

                                               Úgy hogy szüléiket az ifjak tiszteljék,

                                                           S a szülék magzatjok kínját ne neveljék.

                                                                                              Az ő életének igaz tüköre

Megértette, hogy mindaz, ami vele történt, sokak életét megkeserítő jelenség, ezértelőszavában már nemcsak a nőknek, hanem az egész nemzetnek ajánlotta írását, ami írói öntudatosodását is mutatja. Benne maradt ugyan a műben élettörténetének néhány eleme - az erőszakos, nagyravágyó anya, az alacsonyabb társadalmi állapotú szerelmes, az ellenszenves, ám megfelelő állapotú kérő, az anya véleményének megváltozása –, de nemcsak beleszőtte Radák Polixénia történetét, induláskor is rá hivatkozott:

                                   Mú’sám szakaszd félbe hoszszas hallgatásod’,

                                               Zengedeztesd szokott szomoru hangzásod’!

                                   Hagyd-el a’ tunyaság heverö párnáját

                                               Mennj ’s Melpomenétöl kérd-el bús hárfáját.

                                   Egy szerentsétlennek énekeld esetét

                                               Kit bátor a’ sirba fedez már a’ setét.

                                   Költsd fel e’ szépséget a’ halál álmábol

                                               Feledékenységnek hivd ki homállyából –

I. ének

De rajta kívül még jó néhány motívummal gazdagította környezetéből is, amivel nemcsak átváltoztatta az eredeti eseményeket, hanem a társadalmi mondanivalót személyessé tudta tenni. Íróilag közelített tehát az eseményhez: verses regénye középpontjába a szabad párválasztás, a szülői felelősség és a társadalmi különbségek átlépésének szükségessége került, s azt is be tudta bizonyítani írásával, hogy nem kell nekünk a külföldi románokhoz menekülnünk, a velünk történtek is hordozhatnak fontos üzeneteket.

            Páros rímű hexameterekben, azaz leoninusokban készült a közel 6 ezer sor nagy része, ami írói teljesítményként sem utolsó. A 18 énekben ráérősen, sok ismétléssel és kitérővel mesélte el a történetet: a két fiatal találkozását, a szerelem születését, a szülői tiltást és az azt követő eseményeket: a gyermekágyas Saroltát anyja belekényszerítette egy báróval kötött házasságba, és gyermekét is elvette tőle. Közben Sándor köznemesből magas rangra emelkedett, de mire visszatért szerelméhez, már csak elbúcsúzhatott tőle, mert belehalt a megpróbáltatásokba. A család közeledését Sándor nem fogadta el, elvitte gyermekét, maga akarta felnevelni Sarolta hűséges szobalánya segítségével. De a kisgyermek 2 éves korában meghalt, és Sándor hosszas szenvedés után egy új szerelemben, Rosaliában találta meg újra Saroltáját.

            Molnár Borbála kettejük történetet – kissé didaktikusan – a levonható tanulságokkal zárta :

                                               Szülék! E’ példára vessétek szemetek!

                                                           Engesztelhetetlen ne légyen szívetek!

                                               …………………………………………………………………………………

                                               Ti pedig Magzatok engedelmességet

                                                           Tanuljatok jókor ’s igaz szelidséget!

                                                                                                                      Tanuság

Hogy időhiány miatt, vagy kísérletként, nem tudjuk, de Sándor sorsát már prózában rögzítette, amiből a szentimentális történet után a kornak megfelelő romantikus regény lett. Bár ezt a szöveget is egyetlen, vég nélküli tömbként nyomtatták, mint a Krisztinával való levelezését, de ebben is gondosan bejelölte az új bekezdéseket a gondolatjelekkel, nem bízta a gondolatváltásra a szöveg tagolását.  Műve nemcsak a magyar regény történetének egyik előzménye lett, hanem becsatlakozott a hasonló témát feldolgozó Szigvárt klastromi történetéhez és Kármán Fannijához. Ezek a művek azonos időben, de egymásról nem tudva készültek, szerzőik a kor levegőjében lévő legfontosabb kérdésekre reagáltak.

            A Szerentsétlen indulat… mégis csak Kolozsváron lett közismert, Szigetvári Iván lekicsinylően fordításnak minősítette, bár nem találta meg hozzá a forrást, és a Molnár Borbálát bemutató írások többségéből is rendre kimaradt ennek ismertetése. Pedig, mint láttuk, fontos helyet tölt be mind a költőnő életművében, mind pedig a magyar irodalomtörténetben. És ha csak fordítás lenne, akkor sem kellene elfelejtkezni róla, hiszen elődei és kortársai is éltek ezzel a módszerrel – Dugonics, Verseghy, Kazinczy -, mert eredetiség és fordítás mást jelentett számukra, gondoljunk Kazinczyék Iliász-pörére…

Egyik könyvében beharangozta, hogy Épületes barátság címmel nagyobb művön dolgozik, és Csízinek szóló levelében írta, hogy egy apácával folytatott beszélgetését Erdélyben kiadták, de ezeknek nem akadtam nyomára. Zilahy Károly szerint 1800-ban Bécsben sajtó alá rendezte Apafáján írott filozófiai elmélkedéseit, azonban…bizonyos akadályok közbejötte miatt azok napvilágra nem jöhettek.  Összeállításában Zilahy az egyik allegorikus írásból is közölt egy kis részletet, mely szépen árnyalja a Molnár Borbáláról kialakult képet:

                             Kellemetes képe a világ lármáitól elrejtezett bóldog közép-

                        szeröségnek, ki a te alacsony kalyibádban, csendes együgyü-

                        séggel lakozol! Midőn a világ zűrzavarja és a szerencsének

                        hirtelen változó kedve trónusokat megreszkettet és a hatal-

                        masokat meghajtja vagy le is buktatja: mindazok téged épen

                        nem érdekelnek, mert a világ legkegyetlenebb zürzavarjainak

                        utósó munkássága is alig hathat elrejtett magányosságodhoz.

                              Boldog az a bölcs, ki csendes sorsával való megelégedéssel a

                        természetben keresi azon kiapadhatatlan forrást, melyből az

örökkétartó és legédesebb örömöt szakadatlanul merítheti…

                                                                      A szélvész

Hajdúbagoson Visszatekintés az elmúltakra az élet estvéjén címmel összegezte emlékeit, és naplót is írt, de ezek ma már nem találhatók. Naplóját Toma István még olvashatta, mert az újhelyi újság, a Zemplén egyik számában felidézte azokat a sorokat, amelyet a költőnő halála előtt vetett papírra. De meglehet, hogy az ő forrása is Zilahy Károly volt, aki összeállításában hosszasan idézett ebből:

                        A bölcs gondviselés velem sokféle viszontagságot megpróbál-

                        tatott…bátor azok nekem igen sokszor darabosoknak tetszet-

                        tek: de megismertették velem a földet olyannak, amilyen

                        valósággal, hogy ne keressek itt mennyországot, de ne is nézzem

                        a földet olyan sivatag pusztának, melyen csak nyögés és jajszó

                        hallatszik… Most pedig a csendes természet kebelében, az egy-

gyü, de jóízű és mértékletes eledelek mellett visszatérvén egés-

ségem, amennyire mellemnek nagy megrendültsége és időmnek

elmulása engedi: látom, mily kevés kivántatik a megelégedésre,

érzem hogy jó élni és tudom hogy elég szép a világ azon czélra,

hogy az emberek e földön a boldogságot feltalálják és a halhatat –

lanságra kiformálódjanak.. Minden este oly nyugodt szívvel ajánlom el

 magamat a halálra, mintha előérezném, hogy csak az örökkévaló-

ságban fogok felserkenni.

                                                           Naplórészlete

                                  

III. Utóélete

Írásaival nemcsak engem kápráztatott el, a múlt században Csathó Kálmán írót is megkísértette, aki Barátsági vetélkedés című novellájában idézte fel emlékét. Sajátos stílusával, évődő modorával kikezdte ugyan Molnár Borbála élettörténetének tragikus szépségét, de azt ő is kénytelen volt elismerni, hogy Molnár Borbála akkor fogott tollat, amikor a nők szomorú cselédsorban éltek műveletlen apjuk vagy férjük árnyékában. Csathó megcsipkedte egyre vékonyodó kötetei miatt az általa Borca nénémnek nevezett költőnőt, és írásában Ujfalvy Krisztina szerepét is kiforgatta eredeti valójából.

Szigetvári Iván a XX. század elején egy német költővel, Anna Karschin-nal (1722–1791) hasonlította össze tevékenységét. Életrajzi vonások sugallták ezt, de szerinte csak a sorsuk mutatott közösséget, mert Karschin nagy költő lett: 19 költeménye belekerült a német nemzeti irodalom tárházába, míg Molnár Borbálának nincs olyan sora, ami ezt a tisztességet megérdemelné. Azt azért ő is kiemelte, hogy nemes Molnár Borbálától nem ismerünk olyan kolduló leveleket, amivel kortársa elárasztotta a világot… Sem Csathó, sem Szigetvári nem értette meg Molnár Borbála újdonságát, azt, hogy az a közel 900 oldal, ami megjelent műveiből, sajátos értéket takar. Mennyiségileg ez Kölcsey és Berzsenyi együttes életművének felel meg, minőségileg pedig egy új vonulat kezdete: Molnár Borbála már tudatosan és alázattal volt költő, áldozatot hozott érte és örömmé tudta azt tenni mind kortársai, mind pedig önmaga számára. 

Újabb irodalomtörténetünk is felfedezte ezt a korszakot és az újhelyi költőnőt: elismerik, hogy példája nyomán jelentősen bővült mind az alkotók, mind a befogadók köre, hogy már nemcsak a férfiak tűntek fel újabb szerepekben, hanem a nők is: Bessenyei Anna, Fábián Julianna, Vályi Klára bevallottan Molnár Borbála példája nyomán jelentkezett írásaival. Szükség volt rá tehát a magyar irodalomban, még ha meg is oszlottak róla a vélemények, mert a női szerepvállalás kezdettől fogva nemcsak irodalmi, hanem a női jogok kérdésévé is vált. Amikor Bata Imre számba vette a XVIII. század szárnyatlan, konyhaszagú költőnőit, az ügyes és élelmes Vályi Klára és Fábián Julianna mellett a szenvedő Molnár Borbálát emelte ki, mert jól látta: műveiben költői csodatétel a köznapi élet és a jelenlét olyan intenzitása, mely férfi poétáknál is alig fordult elő.

Molnár Borbála nem akarta a világot felforgatni, csak a rátalált feladatoknak megfelelni: igyekezzünk a’ mi kitsiny környékünkben véghez vinni azt a’mi töllünk ki-telik.. Köteteit lapozgatva megjelent előttem az asszony, aki fölvállalta a küzdelmet, és a grófnőm is köszönt megjegyzésével sejtetni engedte, hogy ezért kész volt a kompromisszumokra. Mindenkivel megtalálta a hangot: férfiakkal és nőkkel, munkaadóval és széptevővel. Nem esett nehezére földicsérni mecénásait, mert mindenkiben látott értéket. Az utókor pedig fennmaradt írásait olvasva eldöntheti: látta-e a magyar költészet hasznát annak, tehetségtelen és dilettáns asszonyok verses leveleket írtak, meg üdvözlő verseket… E mondat szerzője, Szigetvári Iván kételkedett ebben, de én hiszem, hogy minden egyes sora hozzájárult ahhoz, hogy ne csak az írók, hanem az olvasók is megszülessenek a magyar irodalomhoz. Molnár Borbála műveiben nemcsak egy távoli, különleges világból hozott hírt, írásai a mi gondjainkat is visszhangozzák. Ezek miatt is érdemes őt olvasni azzal a szemlélettel, amit még első könyve kiadásakor kért olvasóitól:

                        Valaki tehát ezeket olvasod, mindenek felett üresitsd

                        ki a’ te szivedet minden hibás itélet tétel alol, és a’ helyett

                        képzeld ennek írójában eggy valóságos Keresztyén Atyádfiát,

ki néked minden lelki ’s testi  áldásokat kiván.

                                                                      Az Olvasóhoz        

Önmagát kiadásaiban következetesen Borbárának nevezte, ami azóta Borbálára szürkült a köznyelvben, de én szeretek úgy gondolni rá, mint az újhelyiek Borbára nénjére, aki egy utcanévnél talán ma is többet érdemelne tőlük.  Legalább annyit, hogy megismerkedjenek írásaival, amihez – remélem - ez az összeállítás hozzásegíthet mindenkit…

A csoda természetrajza

                                                A csoda természetrajza

            Negyven éve érkeztem Sátoraljaújhelybe, és a hely többé nem engedett el: három évtizednyi itteni tanárkodás után nyugdíjasként megpróbáltam a város irodalmi alakjait felkutatni, hogy az utcaneveket valódi tartalommal töltsem meg. Igaza volt Mikszáthnak: Zemplén valóban nagyon sok jeles embert dobált ki a nagyvilágba – alig győztem számba venni őket! Kiválasztottjaim között voltak, akiket számon tart ma is az irodalomtörténet, és olyanok is, akiket nem, pedig a genius locit, a helyi színeket ők hordozták. Több éves anyaggyűjtés után 19 portrét rajzoltam fel, akiket egyféle történelmi háttérrel is elláttam és a megtalált versekből szöveggyűjteményt illesztettem az íráshoz.

            Hogy mindebből nyomtatott könyv lett Múzsák a Magas–hegy tövében címmel, az a csoda. Belejátszott ebbe Sarkadi Antal és felesége, Lenár Györgyné és az Újhelyi Diákok Baráti Köre, az újhelyi városi könyvtár, Szamosvölgyi Péter, Dudás Gábor, Filep Gyula és Sátoraljaújhely fennállásának 750. évfordulója. Az ünnepi év rendezvényein aztán kiderült számomra, hogy Molnár Borbála, Borúth Elemér, id. Bajusz József, Németh Pál és a többiek megtalálták a helyüket a város mai életében, a könyv felébresztette őket Csipkerózsika álmukból és nélkülem is járták a maguk útját. 

            Az újabb feladat Márti lányom 40. születésnapja környékén talált rám, ami szinte rögeszmévé fajult: a 250 éve született Molnár Borbála regényes bemutatásának a vágya. Már a Múzsák… című kötetem készítésekor tudtam, hogy vissza fogok térni a pataki kollégiumi könyvtárban szunnyadó írásaihoz. Mintegy 200 órát fagyoskodtam ott, amíg lemásoltam, de megérte: feltárta titkait. (Így aztán Közép-Európában biztos, hogy egyedül én dicsekedhetek azzal, hogy csaknem a teljes életművét birtokolom, igaz, sajátos kézírásom miatt csak általam olvasható változatban.…) Megírtam a tanulmányomat, ami megjelent a Széphalom 2010-es számában és a ZTV - Vukovics László jóvoltából - kisfilmmel köszöntötte Újhely – és Magyarország – első olyan költőnőjét, akinek nyomtatásban is megjelenhettek írásai akkor, amikor az kétszeresen is csodának számított.

            Eközben a céduláim is megtöltöttek egy cipősdobozt, nekiláthattam a regényírásnak. Magyartanárként tiszteletem tárgya volt az irodalom, most nagy lelkesedéssel arra készültem,

hogy belepiszkáljak. Könyvem címéül Kazinczynak Molnár Borbáláról írott mondatát választottam: Ez a poétriánk újhelyi - ezzel nemcsak a költőnőt, a fölnevelő várost is főszereplővé tehettem. Azt tudtam, hogy mit akarok elmesélni, de a hogyannal nagyon megkínlódtam, hiszen csak elméletileg voltam tisztában választott műfajommal.

Dokumentum-regényem elkészült részei azonban olyan unalmasak lettek, hogy abba is akartam hagyni az írást belátva: az irodalom mégiscsak komoly dolog, nem tűri meg a kontárokat. Ám ekkor már nem én döntöttem, hanem a bennem mozgó történet, ami nem hagyott nyugodni. Előolvasóim ötletei után egyszer csak megvilágosodtam: Marquez nyomán a mágikus realizmushoz folyamodtam. Természetesen az újhelyi történet kevesebbet engedett meg abból, de a felütésként használt boszorkánytörténet – ami Molnár Borbála születése előtt 5 évvel volt - elvezetett a lehetséges hogyanhoz.  Ez már nem a valóság volt, hanem annak égi mása, azaz irodalom, ahogyan azt Arany János gondolta… és innentől az írás már magától ment.

 Megálmodtam és élettel töltöttem meg a lexikonok száraz adatait, amiben a történelmi források segítettek. A levéltárban találtam rá egy XVIII. századi testamentumra: Popovics Kosztyó özvegye, Molnár Borbála így került bele a történetembe, az első katonai felmérés megadta a helyszínt, de parnói Molnár Borbála irányította a tollam: igyekeztem verseiből belevinni mindazt, ami portréjának felrajzolásához fontosnak találtam. Visszatérő helyszínem lett a vármegyeháza díszterme, ami együtt nőtt fel hősömmel és regényemben is fontos szerephez jutott. (ld. vizsgáztatását)

            Már csaknem végére jutottam poétriánk életének, amikor rájöttem: Borbála halálával nincs vége semminek, hiszen a műveknek is megvan a története. Az is izgatott, mi lesz a továbbiakban a várossal, hiszen ez az időszak volt Újhely kiteljesedésének a korszaka. Újabb 100 órát töltöttem a könyvtárba, hogy id. Bajusz József és Németh Pál költők élettörténetéről kiegészítsem az anyagomat, mert nekik nem jelent meg kötetük, írásaikat úgy kellett korabeli újságokból összeszedegetni. A Széphalom következő számaiba megírtam a róluk szóló dolgozataimat, és újabb doboznyi cédula birtokában boldogan folytattam a munkát. Új regénycímemet Németh Páltól kaptam: Velünk szeretetben egyek, eleinte ezt variálgattam, de nem tetszett, hát megváltoztattam. Egy XX. századi újhelyi diák, Sáfáry László, egyik verséből kiemelt Sorsok áradása címmel jobban összefogtam regényemet, hiszen főhőseim mellett mintegy 200 emberi sorsot villantottam fel, akik a város történetének hordozói voltak 1760 és 1913 között: kit részletesebben, kit elnagyoltabban, ahogyan azt a cselekmény megkívánta, vagy engedte.

            A kibővített idővel alkalmat kaptam arra, hogy sokféle nézőpontból láttassam Újhely történetének azt a másfél évszázadát, amit a 750 éves múltból kiragadtam. Izgalmas volt önmagam számára is felfedezni, mit ettek, hol laktak, mivel töltötték ki életüket az akkori emberek, hogyan élték meg a történelem nagy fordulatait. Írásomban szerephez jutottak a közismert személyeken túl (Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Andrássy Gyula) a helybeli irányítók, akik talán ma már még utcanévként sem ismerősök (Matolay Gábor, Kazinczy Gábor, Schön Vilmos, Matolai Etele, parnói Molnár István és sokan mások). A sorsok áradásának így válhattak részeseivé mindazok, akik átélték a koleralázadást, az utolsó nemesi felkelést, az 1848-as  forradalmat és szabadságharcot, az önkényt és a kibontakozást, ami során Újhely mezővárosból polgárosuló várossá vált. Az itt élők nemzetiségi és vallási sokszínűsége az országos körképnél változatosabbá formálta a hátteret. Mindvégig a történelmi források vezették a tollamat, de a mágikus realizmus jóvoltából lehetőségem nyílt a keretek tágítására: olyan legendákat is megjeleníthettem, amelyeket nem tartanak számon a történelemkönyvek, de a helyi történelmi tudatban fontos szerepet kaptak. (Kossuth lecsillapítja a koleralázadókat)

A megnövelt időkeretben végiggondolhattam hőseim életét, és arra törekedtem, hogy a felvillantott sorsokat is végigfuttassam, mert ezek az emberek hordozták magukban - hol jól, hol rosszul - a történelmet. Emiatt nem maradhattam meg csak a város falai között, követtem élettörténetüket a korabeli helyszínekre. Így fedezhettem fel – önmagam számára is – Erdélyt, Debrecent, Pozsonyt, Bagost, stb., csak annyira, amennyire a történetbe belefértek, hiszen mindvégig Sátoraljaújhely maradt a főszereplőm. A történet kétharmadát Molnár Borbála uralta, csak egyharmad rész jutott id. Bajusz Józsefnek és Németh Pálnakde minthogy ők kortársak voltak, ez az aránytalanság talán nem vált zavaróvá, és az új látásmód kialakításának bemutatása is egyenes úton haladhatott.

De nem voltam tökéletesen elégedett, mert úgy éreztem, az eredeti cél – azaz Molnár Borbála felélesztése – elsikkadt ebben az áradásban. Ezért 2016-ban visszatértem hozzá és a Sorsok áradásából szublimáltam őt – Kazinczy Ferencre utalva a 45 éves fiaimnak ajándékaként – Újhelyi poétriánk címmel, ami felkerült a honlapomra, csakúgy, mint a verseiből összeállított kötet. Ezzel nem egy lóról akartam több bőrt lehúzni, csak meg akartam mutatni őt a maiaknak, hogy megtalálják írásaiban a nekik szóló üzenetet. Párja lett ez a Czóbel Minkának írott „kétkezes” novellaregényemnek, ezek az én lányregényeim, melyekkel talán azt bebizonyíthatom – mint több más írásommal -  hogy nemcsak férfiak írják az irodalom történetét, bárhogyan is szeretnék.….

            Nyugdíjasként is tanítottam 70 éves koromig, ma már csak az unokáimmal skypolok irodalomról és efféle lomokról.. Az évek során fokozatosan lefoszlott rólam tanárkorom igyekezete, hogy mindenből naprakész legyek. Rájöttem: az igazán fontos dolgok így is megtalálnak. Számomra ez a regényírás vált nagyon fontossá: belekontárkodtam az általam szentségnek tartott irodalomba és reménykedem, hogy az eredmény nemcsak iroda – lom lett. Ezzel csendesen megünnepelhettem az én kis újhelyi évfordulómat, s ennél  is több lett a hozadéka: éberen és alvás közben is ez a történet foglalkoztatott, hőseim személyes ismerőseimmé váltak, akikkel együtt éltem meg mindennapjaikat. Péter fiam aztán feltette a honlapomra, ahol a tanítványaimnak írott segédanyagok mellett irodalmi esszéim, a MartináknéJKiskönyvtárának egyes darabjai is ott voltak. Biztató jelként értékeltem, hogy felkerülése napjától megnőtt a honlapot meglátogatók száma, ha csak a töredékük elolvasta, már nyertem. Egy gyenge pillanatomnak engedve összekalapoztam a kiadásához szükséges pénzt is, hogy megjelenhessen 100 példányban, de ez olyan megalázó lett számomra, hogy sokáig megrontotta az örömömet.

            De bensőmben őrzöm Molnár Borbálát, Zemplént és a regényírás örömét, ami legalább akkora csoda volt, mint a könyvem megjelenése. Nem váltam íróvá, csak kisunokáim, Szabolcs és Matyi grafomániás nagyanyjaként kirándultam: megpróbáltam saját kereteimet kitágítani. Közben pedig nagyon jól szórakoztam, mert ez a csoda nemcsak Újhelyt fényét erősítette fel, az én életemet is kiszidolozta.