A horatiusi életelvek…

A horatiusi életelvek Horatius lírájában és a magyar Horatius-hagyományban

Quintus Horatius Flaccus (Kr. e. 65 - Kr.u. 8) római költő volt, akinek életelvei meghatározták az elmúlt 2000 év irodalmát. Életét Suetonius Hírneves férfiak című művének egyik töredékéből, illetve a műveiben elrejtett utalásokból ismerjük. Egy dél - itáliai városban született, Venusiában - ma Venosa - , ahol apja felszabadított rabszolgaként kis birtokra tett szert. Családi nevét - mely a tartomány neve - innen kapta. Kb. Kr.e. 50 - ben Rómába költöztek, ahol ingatlanközvetítéssel foglalkozó apja leleményes üzletemberként meggazdagodott. Fiát a legjobb iskolában, a "pálcás" Orbiliusnál taníttatta, de ennek a gondtalan diákéletnek Julius Caesar meggyilkolása véget vetett. Minthogy lelkesedett a köztársaságért, a zsarnokölő Brutus környezetébe került, és önkéntesként seregébe is beállt. A phillippi csatában is részt kellett volna vennie, de már a csata előtt kiderült, hogy nem alkalmas a katonáskodásra, félt az öldökléstől, s "pajzsát csúfosan elhagyván" megfutamodott. Meg sem állt Athénig, hogy az ottani nagyhírű iskolákban folytassa tanulmányait. Titkos üzenetekkel tudósította apját hollétéről, aki pénzével segítette, hogy ott várja ki a véres polgárháború kimenetelét.

Athén meghatározó szerepet játszott életében. Az itteni iskolákban nemcsak görögül tanult, megismerkedett az irodalommal, a filozófiával, a tudományokkal is. Egész ki kolónia verődött össze a római katona szökevényekből, akikkel az előadásokon, a kocsmákban, eszem - iszom társaságokban és nők forgatagában élte életét. Nagy hatással voltak rá a görög költők, akiknek költészete hozzájárult ahhoz, hogy otthon is meglévő költői képessége művészetté emelkedjék.

Itt kötött életre szóló barátságot Vergiliusszal, akivel nemcsak a közös sors kapcsolta össze, mindketten felismerték a másikban a nagy költőt, barátságuk életük végéig tartott. Vergilius még az actiumi csata előtt hazatért, hogy részese lehessen a polgárháború által feldúlt Itália újjáépítésének. Otthon megismerkedett Maecénással, aki nemcsak Octavianus barátja és irodalmi tanácsadója volt, hanem a fiatal költők támogatója is, neve azóta irodalmi fogalommá vált. Vergilius javaslatára a győztes Octaviánus kegyelmet adott Horatiusnak, akit Maecénás is szívébe zárt, kettejük barátsága is halálig tartott. Hazatérve Horatius az apai vagyon maradékából - akinek földjét ugyanúgy elkobozták, mint Vergilius apjáét, a veterán katonák számára - írnokságot vásárolt magának, és sokat idézett verssora szerint "a merész nyomorúság versfaragásra kényszerítette." Amikor költői hírnevet ért el, a hivatali munkát abbahagyta és a Maecenástól kapott sabinumi birtokra visszavonulva csak az alkotásnak élt. Suetoniustól tudjuk, hogy később a császár is barátságára méltatta, tőle is kapott egy villát Tiburban, annak ellenére, hogy a felkínált magántitkárságot visszautasította. Nem vált udvari költővé, de versei erősítették az augustusi béke elgondolásait.

Népszerűségére jellemző, hogy műveit már az ókorban is többször megjelentették. Kiadásaiban nem a megírás sorrendjét követte, hanem műfaji szempontból rendszerezte a mintegy 8000 sornyi életművét. Költői pályájának kezdetét az a 17 epodus jelentette, mely nemcsak műfaj volt, hanem versforma is. Ezekben a kétségbeesett versekben "az öldöklő századok", a polgárháború által kiváltott indulatokat fejezte ki. Ezekkel egyidejűleg keletkeztek a szatírikus életképek, amelyekben a kortársairól rajzolt portrékat. A műfaj római eredetű volt, eredetileg támadó politikai vitairatot jelentett, de Horatius gúny helyett derűs, kedélyes, szelíd iróniával írta, beszélgetéssé szelídítette. Két könyvének 18 hexameteres versében moralizáló bölcsességgel mutatta be a legszembetűnőbb emberi gyengeséget: a hatalomvágyat, a törtetést, az emberek tévelygését a boldogságkeresésben. Meghitten csevegett, tartva magát alapelvéhez: nevetve kell megmondani az igazat. Név szerint nem pellengérezett senkit, de írásait mindenki magára vehette, írta is: "a nevet kicserélve rólad szól a mese." Már ezekben megjelent az egyik költői alapelve: van mértéke a dolgoknak, a végleteket kerülni kell. Az "aranyos középszer" - t - Berzsenyi fordította így az aurea medioralis - t - hirdette, mert szerinte csak ez biztosíthat belső elégedettséget, ami minden boldogság forrása.

Az episztolákkal - vagy ahogyan ő nevezte epistulák - új költői műfajt teremtett. Költői leveleivel lehetővé tette, hogy a napi problémákat erkölcsi kérdésekkel együtt, személyes hangvétellel írja meg. Ezekben a filozofikus, epikureista - sztoikus költő jelent meg, aki látszólag igénytelen csevegés formájában, szeretetreméltó közvetlenséggel közölte csendes meditációinak eredményét. De irodalmi igényesség és hexameteres forma jellemezte az episztolákat, melyek közül a leghíresebbé a Pisokhoz írott levele vált, amit Ars poetica - ként tartunk számon. Költői alapelveit Arisztotelésztől tanulta, talán emiatt érezte fontosnak a görög minták tanulmányozását, a műgondot, a tartalom és forma összhangját. A költőiséghez nem elég az ihlet, a megszállottságban fogant verseket hideg fővel 9 évig kell csiszolgatni, hogy tökéletesek legyenek. A műalkotás szépségét az arányosságban látta. Ezt a művét évszázadokon keresztül betarthatatlan költészettani szabályzatként olvasták, de a klasszicizmus korában ez lett az esztétikai gondolkodás közös alapja. Pedig ez a műve alkalmi vers volt, a saját korában divatos irodalmi középszerűség ellen írta, arra hívta fel a figyelmet, hogy a közép gondolata semmilyen körülmény között nem jelenthet középszerűséget, hanem a bölcsesség keresését. A költői hitvallásokat tartalmazó verseket Horatius óta nevezzük ars poeticának.

Az ódák - vagy carmenek, ahogyan ő nevezte - fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangvételű költemények voltak, amelyekkel Horatius a római irodalomba bevezette a görög verselést, Szappho, Alkaiosz, Aszklepiadesz strófáit. Nem pindaroszi értelemben vett ódák voltak az övéi, mert annak a strófa (odafordulás) - antistrófa (a tárgy kifejtése) és epodosz (a tárgyból levonható tanulság) részét egyetlen egységbe vonta össze. 103 ódáját négy könyvben jelentette meg, melyek közül hármat Maecenásnak ajánlott. Az aiol - dal változatos metrumaiban az élet teljességét megragadó, izgalmas költői világ szólalt meg. A görög költők négy soros strófáit hallatlan könnyedséggel ültette át latin nyelvre, de csak a formát követte, a mondanivalót nagy önállósággal fogalmazta meg, s életelveivel nagy hatást gyakorolt már a kortársaira is. Epikurosz eszményét vallotta, számára a szerelem könnyed játék, a barátság derűs kellék volt, védelmet adtak az elmúlás miatt érzett szorongás ellen, amely költészetén végigvonuló alapélménye.

Ódáiban fogalmazódott meg szellemi arisztokratizmusa, a szélsőségektől mentes élet (aranyos középszer), erkölcsé elvvé nemesült a "carpe diem": szakítsd le a napot - azaz minden napnak legyen meg az értelme. Hirdette, hogy az élet végességének tudatával kell élni (memento mori!), s azt az értelemre támaszkodva kormányozni. Sapere aude! - Merj tudni! - gondolatát Kant a felvilágosodás jelszavává emelte. "Édes és szép meghalni a hazáért" maradandó harci jelszó lett az egykori katonaszökevénytől. Úgy hitte, hogy a művészeteknek - az irodalomnak is - nemcsak gyönyörködtetni, használniuk is kell. A műalkotások örökérvényűek, melyek túlélik az alkotót, "non omnis moriar", nem hal meg minden. A költői halhatatlanságba vetett hite táplálta költői öntudatát, mert azt is tudta, hogy verseivel a piramisoknál értékesebb emlékművet állított magának:

Áll ércnél maradandóbb művem, emelkedett
emlékem, s magasabb, mint a királyi sír, 
és sem kapzsi vihar, sem dühödt északi
szél nem döntheti már földre, sem számtalan
évek hosszú, sem rohanó idő.

(Melpomenéhez)

S hogy ez mennyire így van, leghíresebb ódái bizonyítják. Licinius Murenához írott versében hiába figyelmeztette a vers cimzettjét, hogy legyen mértékletes, legyen elégedett az életével, tartózkodjon a végzetes dolgoktól, nem hallgatott rá, és belekeveredve egy Augustus elleni merényletben, menekülés közben halt meg. Thaliarchushoz, az ünnepi öröm vezéréhez írott sorokkal az élet élvezetét, az "élj a mának" gondolatát népszerűsítette, mert ez lehet a harmónia forrása, ami költészetének egyik kulcsszava. A vers első szakaszában ábrázolt táj szépsége ellenére szorongást kelt az olvasóban, ami kívülről jövő veszélyt sugallt:

Látod, hogy áll mély hóban a csillogó
Soracte? Már - már roskad a hó alatt
    Sok görnyedő fa, és csikorgó
        Fagyban a gyors folyamok beálltak.

(Bede Anna fordítása)

De a következő szakaszokban Horatius okosan ellensúlyozta ezt, amikor a kinti fagyos világból a derűs benti intimitásba vezette át a verset: bár fenyeget a tél, az öregség, a halál, de élvezni kell a fiatalságot, a szerelmet, mert csak ezzel lehet szembeszállni a múló idővel. A pillanat élvezetén kívül eső dolgokat - a múltat és a jövőt - pedig rá kell bízni az istenekre. Színellentéttel fokozta a mondanivaló hatásosságát: a viruló ifjúkort a tavasz zöld színével, a morózus vénséget az őszülő haj szürkeségével, a tél fehérségével érzékeltette, és visszautalva ezzel a kezdő téli képre, mintegy keretbe zárta a verset. Sok magyar fordításban ismert ez a vers, az idézett Bede Anna fordítás hűségesen követte a latin szöveget.

Hasonló gondolatokat tartalmaz a Leukonoéhoz, egy ragyogó elméjű nőhöz írott ódájának fontos felismerése, hogy az ember élete a jelenben zajlik, csak azzal kell foglalkozni. A tudást, a fiatalság élvezetét, a művészetekben való gyönyörködést hirdette ebben a versében.

Politikai és társadalmi témák is vannak az ódákban, ha nem is olyan szinten, ahogyan azt magas barátai elvárták volna tőle. A római ódák 6 versében a hazafiasság, a sziklaszilárd római jellem, a jámbor vallásosság augustusi szellemben fogant dicsőítése, de ironikus távolságtartással. 10 évig nem is írt politikai verset, elvesztette illúzióját, az ódák negyedik könyvét is csak Augustus kérésére fejezte be.

Sabinumban és Tiburban élt, viszonylagos függetlenségben. Mindig, fiatalon és idősen is szerelmes volt, Lydiához írott szerelmes versei a világirodalom nagy versei közé tartoznak. Ezek és a Leukonoéhoz írott vers szerint szellemi partnerre is akadt a nők közt, de nem alapított családot. Külső eseményekben szegény, visszavonult életet élt, de verseivel már a kortársainak is példát mutatott. A késői antikvitásban és a középkor elején Vergilius mellett háttérbe is szorult, de Petrarcától kezdve szenvedélyesen foglalkoztatta a világot. Hol Augustus talpnyalóját, hol a zsarnoksággal szembeni ellenzékiség mintájának látták, de egyik sem volt.

Horatius volt, a költő, "a lentről jött, s meredek csúcsra jutott", aki a görög költészetet átmentette a modern korok számára. A pajzán tréfa, a játékos ötlet nála életfilozófiává, alaposan átgondolt életbölcsességgé vált, a formai elemek pedig tudatos műgonddá értek benne. Már a francia klasszicizmus ezt ismerte fel költészetében, és a magyar irodalomban is a XVIII. századtól kezdve napjainkig nyomatékosan jelen van valamilyen formában.

Dugonics András fordításában jelentkezett először, s a klasszikus triász tagjai - Rájnis József, Baróti Szabó Dávid és Révai József - már az ő szellemében alkotott. Ekkor derült ki a magyar költők számára, hogy a nyelvünkön tökéletesen hangzanak az időmértékes verselésű művek. Kazinczy fordításokkal akarta elősegíteni a magyar nyelv fejlődését, a "fentebb stíl" kialakítását, amihez Horatius arisztokratizmusa is hozzájárult. Versei, életelvei, gondolatai termékenyítően hatottak az ekkori magyar költőkre, akik szinte forrásként használták írásait.

Virág Benedek fordításában vált népszerűvé megannyi Horatius vers, kortársai "magyar Horácz" - ként kezdtek rá tekinteni, bár ezt a címet Berzsenyi Dániel is kiérdemelte, de más ok miatt, mint Virág Benedek. Horatius versek közül akkor is a legnépszerűbb a Thaliarchushoz írott volt.

Virág Benedek - féle fordítás szépen csengett magyarul:

Látod, mint fejérlik s domborodik magas
Hótól Soracte: Már nehezét alig
    Birják az erdők, s ingadoznak, 
        A patakok fagyosak és megálltak.

Virág Benedek szorosan követte a Horatius vers menetét - és Kazinczy fordítási elveit - megtartotta a latin óda szerkezeti pilléreit, az eredeti színellentétet, ("zöld korod", "gyerkőcze vagy") csak az eredeti ciprust és kőrist magyarította gesztenyére és fenyőre. Befejezése így is egyedi lett:

Most vig leánykát, kit nevetés neked
Árul el itt - ott rejtekiben, keress: 
    Ha zálogot vonsz, karja s ujja
        Tőled erőszakot édesen tűr.

Ennél érdekesebb Verseghy Ferenc kísérlete, aki A tél címen formált allúziót a versből, bár forrását csak később vallotta be. Elhagyta az eredeti hangulatot meghatározó Soracté hegyet, hegyaljai borra és hársfára cserélte ki a jellegzetes horatiusi képeket, és végül megtoldotta egy versszakkal, amivel végleg el is szakadt Horatiustól, teljesen magyarrá formálta a verset:

Most járj koronkint vig remegésein
A szós koboznak nemzeti tánczokat, 
    Friss pörgetéssel megterpesztvén
        A veled ölbekapó menyecskét.

Sem Virág Benedek, sem Verseghy nem tartoztak a korszak kiemelkedő alkotói közé, de termékenyítően hatott költészetükre Horatius. Még jobban igaz ez a megállapítás Berzsenyi Dánielre, aki számára a legtöbbet jelentette az ókori előd. Berzsenyi - különösen pályája első szakaszában- Horatius követőnek tartotta magát, hozzá címezte alkotásait, az ő versformáját, képeit használta, alkotásmódját az évekig tartó csiszolgatás horatiusi elvei jellemezték. Horatiushoz című ódájában Múzsaként szólította meg mesterét

Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel
A dicső virtus menedéköléből
A vad orkánok s a habok üldözését
Nézni mosolyogva.

Horac című verse a Thaliarchushoz és Leukoneohoz írott Horatius versek evokációja. Nem fordította ezeket a verseket, hanem a legfontosabb gondolatait a saját versébe átvett. Tehette ezt azért, mert az ő legfélelmetesebb gondja ugyanaz volt, mint mesteréé: a "szárnyas idő" elrepülése. De míg Horatiusnál a holnap gondjainak elutasítása után következtek a bölcs tanácsok, Berzsenyinél ez fordítva történt:

Holnappal ne törődj, messzi ne álmodozz, 
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj és 
Míg szólunk, az idő hirtelen elröpül
    Mint a nyíl s zuhogó patak.

Így az utolsó versszak második felével azt a félegyensúlyi lelkiállapotot is érzékeltette, amit ő érzett, s nem a költőtárs. Míg Horatius az epikureista arany középszert hirdette, Berzsenyit ez a borongós, szentimentális nosztalgia jellemzi, és a Horac ezzel a személyiség válságát tükröző önmegszólító verssé vált. Az Osztályrészem című ódájának alapképét - a hajó metaforát - Licinius Murenához írott Horatius ódából vette. Tudta Horatiustól, hogy szerencsés körülmények között is számolni kell a mostoha fordulattal, bölcsen kell összevonni a kedvező szelektől dagadó vitorlát. Minthogy Berzsenyit apja árgus szemekkel figyelte, hogyan boldogul kierőszakolt önállóságban, nem panaszkodhatott, de a költészet eszközével pontosan kifejezhette helyzetét, miért is van szüksége Camoena pártfogására. Így váltak ezek a versek a két költő közötti találkozássá és egyesüléssé, de csak addig, amíg Berzsenyi is megpróbálta magát a megelégedettség illúziójában ringatni. Berzsenyi azonban így is megkerülhetetlenné vált a horatiusi hagyományokban, mert a mintát követve kivételes erővel alkotta meg azt az ódaformát, mely nemcsak az ő költészetében, hanem a magyar irodalomban is meghatározóvá vált.

A XIX. század elején a békés megelégedettség érzését nehéz volt összehozni a forrongás hangulatával, de a bukás után a boldog aranykor énekeseként segítséget jelentett a cenzúra kijátszásában. Gyulai Pál Horatius olvasásakor című versében szinte szó szerint felidézte a legfontosabb horatiusi elveket, de a versformát már nem:

Nézd, nézd a Soractét magas hó
Borítja, 
Tégy fát a tűzre, bőven tölts, igyál, 

Ne kérdezgesd, mi a jövőnek 
titka 
Előbb - utóbb csak eljő a halál. 

Addig is élvezd, amit sorsod enged...

de hiába ismerte a szabályokat, nem tudta alkalmazni, mert

Nekünk is ott áll Phillippi mezője
Hol annyi sok, hol minden
Elveszett.

Horatius a XX. században Babits Mihály költészetére gyakorolt maradandó hatást, aki "görögösségének" időszakában fedezte fel, hogy aztán szembeforduljon vele. A Levelek Irisz koszorújából című kötetének egyik nyitóverse In Horatium címet viselte, melynek kettős a jelentése: Horatius mellett és ellen. E vers egyik alapját a horatiusi világfelfogás és életelv adja. A bevezető 4 sor a római költő kedvenc versformájában, alkaioszi versszakban íródott, melyet kurzív szedéssel illesztett verse élére Babits. Horatius híres ódájának átköltése ez a költői szabadság jegyében:

Gyülöllek, távol légy, alacsony tömeg! 
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
    papja, erős fiatal füleknek.

Ez a szellemi arisztokratizmus kötötte össze őket, az indulás így főhajtás lett, hogy utána szembeforduljon vele:

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
Mértéken zengte a megelégedést, 
    Hadd zengjem rajt ma himnuszát én
        A soha - meg - nem - elégedésnek.

Ezért biztatta önmagát arra, hogy "hagyj kikötőt s aranyos középszert", azonosuljon a magával ragadó változással, a nietzschei hősmorállal, de nem tudott ő maga sem megszabadulni Horatiustól, hiszen a kötet következő nyitóverse is óda lett, mert költészetének további szakaszának is meghatározó formája maradt ez, és életelveit nem tudta elsöpörni " a rohanó idő".

Az elmúlt évszázadok költészetében számtalan formában bukkant fel újra és újra Horatius alakja, életelveinek átirata, és az óda műforma, mely az ő carmenjeiből alakult ki. A világirodalomban Schiller, Shelley, Keatz, Marinetti ódái mellett a magyar irodalomban Csokonai, Kosztolányi, József Attila, Radnóti költészetében. Gondolatai, képei a kortárs magyar költészetben is jelen vannak, vagy úgy, hogy egy ismert motívuma kap új jelentést a költőtől (Finta Éva), vagy úgy, hogy az intertextualitás segítségével segíti a költői vallomást. (Orbán Ottó). Jól érezte Horatius: "Nem halhatok meg teljesen", versei révén egyike maradt az ókor legélőbb költőinek.

A Jevtusenko – jelenség

A Jevtusenko – jelenség

A XX. század elején az orosz trojka száguldását Csehov nagyon pesszimistán ítélte meg, úgy érezte, azt csak egy nagy trauma állíthatja meg. 1917-ben győzött a forradalom, mely vagy 80 évre meghatározta nemcsak az oroszok, de a világ sorsát is. A nagy áttörés ekkor indult el az szovjet - orosz irodalomban, mely ekkor még a kísérletezés minden formáját képes volt elviselni: Blok a századforduló eszméinek költője lett, Majakovszkij a lendület kifejezője, Anna Ahmatova és Cvetajeva költészetét a fájdalom és a líraság hatotta át. Ezt a fellendülést Sztálin kultúrpolitikája derékba törte: Majakovszkij öngyilkos lett, Mandelstam egy GULAG - táborban halt meg, Ahmatovának nem jelenhettek meg a versei, Cvetajeva emigrált, majd hazatérte után öngyilkos lett. Tragédiák sora vetett véget az irodalmi kísérleteknek, a központilag irányított kultúra nem tűrte a modernséget, az írók - költők feladata a napi politika kiszolgálása lett.

Az 1960-as évektől azonban ezen a területen is megtörtént a változás. Felnőtt egy új költőnemzedék (JevtusenkoVinokurovAhmadulinaVoznyeszenszkij, stb.), az ún. "hatvanasok" generációja, akik külön fejezetet írtak a szovjet - orosz irodalomtörténetbe. A XX. kongresszus nemzedékét jelentik ők, akik nemcsak az irodalmat, néha világpolitikát is alakították. E többnyire huszonéves költők - írók mögött százezres tömegek álltak, Hruscsov néha maga is megrettent az irodalom erőteljes szabadságvágyától. Hruscsov bukása után Gorbacsovig 20 év tespedés köszöntött az irodalomra (is), kevesen maradtak meg a nyilvánosság előtt: vagy emigrációba vagy szamizdatos megjelenésbe kényszerültek, s a "bárdok" (Bulat Okudzsava, Viszockij és a többiek) - akik a verseket gitárkísérettel adták elő - próbálták tartani a lelket a megfogyatkozott táborban.

A "hatvanasok" generációjának egyik legmarkánsabb egyénisége a ma is élő és alkotó Jevgenyij Jevtusenko volt. Körülötte az első perctől kezdve sok a szenzáció: vitázott, provokált, élesen fogalmazott, soraival állásfoglalásra késztette híveit és ellenfeleit egyaránt. Verseskötetei hatalmas, százezres példányszámban láttak napvilágot, egy - egy fellépésén stadionokat töltöttek meg hívei. Ezt ma azzal szokás kisebbíteni, hogy ő volt a rendszer kedvence, a fizetett költő - de aki ismeri Jevtusenko életművét, nem fogadhatja ezt el. Igaz, a hruscsovi reformok elkötelezett híve volt, de szembe is mert vele szállna, ha igazságérzete úgy követelte. A későbbiek során is ez az elkötelezettség vitte pályáján: a Brezsnyev - érában ő, az ateista szorgalmazta a legjobban a Biblia - tanítását, mert attól féltette a felnövekvő nemzedéket, hogy nem érti meg Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit. 1968-ban táviratban tiltakozott a Prága elleni invázió miatt, a Tankok Prága ellen című verse bejárta a nagyvilágot. A rendszer által nem kedvelt Jeszenyinhez írott verse - melyben a szovjet poézist siratta el - még tömegeket mozgatott meg. Nem véletlen az sem, hogy ő fogadta a legaktívabban a rendszerváltást, bízott Gorbacsovban, csalódott Jelcinben, akinek a kitüntetését a csecsen - háborúk miatti tiltakozásként nem is vette át. Ma már ritkább vendég otthon, járja a világot az orosz irodalom és filmművészet "nagyköveteként", tömegeket már csak a tévén keresztül szólít meg, de az maradt, aki volt.

Geológus szülők gyermekeként Szibériában született 1932-ben, de az okmányokat meghamisították a háború alatt 1933 - ra, hogy a szibériai apától, nagymamától külön engedély nélkül utazhasson Moszkvába, a mamához, amikor szülei elváltak. Orosz, belorusz, lett ősök vére csörgedezik ereiben, mindkét nagyapja a személyi kultusz áldozata lett. Felsőbb tanulmányait a Gorkij Irodalmi Főiskolán kezdte, ahonnan - harmadik kötete ellenére - kitették kezelhetetlen magatartása miatt, végül azért itt szerzett diplomát.

Látom régi barátom:

mint múlt szerelem,

furcsa, vagy mint akármi,

ha soha vissza nem tér...

Ő nélkülem nem ő,

és én vagyok - e még én?

(Tandori Dezső fordítása)

1957 óta a nyilvánosság előtt zajlik élete, verseiben, regényeiben, filmjeiben az igazságért harcol, s van mondanivalója a XXI. század számára is: mindegyik verse ma - megcsendesült, bölcs "hetvenesként" is - szenzáció, folyamatosan írja nemzedéke önéletrajzát:

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország, 
de váddal se bántsd az életet. 
Nem köszönt be még egy élet hozzád, 
ez az egy is - véletlen tied.

   (Rab Zsuzsa fordítása)

Bár fellépése a személyi kultusz bírálatának idejére esik, első verseivel világossá tette, hogy a bírálat kevés, tovább kell lépni: a mindennapok gondolkodását kell megújítani, hogy a torz élethelyzetből kikerülhessen a világ. (Sztálin örökösei). A Babij Jar - ban nemcsak az ott történt tragikus eseményekről szólt nyíltan, amihez hallatlan bátorság kellett, de az antiszemitizmus kérdéséről is, ami nagy vihart kavart Szovjetunió életében. Még az internacionalizmus átgondolását is felvetette a 60-as években, amikor a továbblépés útját kereste. Politikus - költő ő, akinek hittel átélt közéletisége ma már szinte utópisztikusnak tűnik:

Utolsó napomig ezer

alakban működtetem lényemet,

hogy süvítsen tőlem a föld,

s ha összeszámlálnak engem,

meghibbanjanak a komputerek.
Szeretnék valamennyi barikádon

érted küzdeni, emberiség...

   (Kerék Imre fordítása)

Szovjetunió kéretlen és felkért irodalmi nagyköveteként bejárta a nagyvilágot, az embereket próbálta közel hozni egymáshoz, az irodalomhoz. Nem véletlen, hogy Ginsberg Üvöltése az ő fordításában jutott el az oroszokhoz, s amikor az új korszak jelképeként értelmezett Kubába indult, a csikorgó hideg ellenére hatalmas tömeg búcsúztatta a Majakovszkij szobornál. Ezt a tevékenységét sokan "művészete" romlásának, kiürülése jelének tartották, pedig éppen ez lett a forrása sokszínűségének.

Jevtusenko azért mégiscsak elsősorban költő, aki ötletgazdagon folytatja az elődöket - Majakovszkijt, Paszternákot, Szimonovot, Scsipacsovot. Legnagyobb értéke közösségi érzése, ez tette őt olyan sokáig népszerűvé, de kitárulkozó lírai énjével az érzelmek igényét is elültette az őt olvasókban. Nyelvi leleményeivel, gondolataival pedig önmagát adja, személyét és alkotásait emiatt nehéz is szétválasztani ennek a "szibériai Villon"- nak.

Tetszik nekem

ha valaki tetszik nekem,

s e bűnt, hogy ez tetszik nekem,

le nem vetem.

(Bede Anna fordítása)

Hűvös számítás és játékos pátosz egyaránt jellemzi verseit, mert ezek az általa választott önkéntes néptribunusi szerep tartozékai. Megvívta harcát ellenfeleivel: "Sztálin örököseivel", Kompromissz Kompromisszivocssal, a "csakbajnelegyenebbőlistákkal" és a fanatikusokkal, a közönségesekkel, a nyárspolgárokkal. Tett eközben ő is engedményeket, voltak hibás lépései, de ma már azt tudja - bár versként ezt a beszláni túszdráma hozta ki belőle - minden ember önmagában hordozza ellenfelét, legnagyobb harcát önmagával kell megharcolnia:

Túszok vagyunk mi mindannyian, 
és mind, mind önmaga foglya! 
Állunk valahol, s mintha a terror
üldözne reszketésig, 
s keserűen írunk vagy dúdolunk. 
Idétlen művek túszai vagyunk.

(Simon Lajos fordítása)

Verseiből kiolvashatjuk érzelmi életének minden rezdülését. Szerelmes verseiben halhatatlanná tette feleségeit, bár az elsőnek, a költőtárs Bella Ahmadulinának szóló vallomásait (Bűvölő) nem igen tudta - de talán nem is akarta - később felülírni:

Az éveim őrzik éveidet...
Két élet a létem, két teljes egész: 
két múlt nehezét viszi nyögve testem, 
két puskagolyó kell, hogy holtan elessem, 
mert benned is élek, s te bennem is élsz.

       (Bede Anna fordítása)

Bátorsággal mérte fel kapcsolatait, azt is, miben mit rontott el:

Egyszer ezt a kezet én goromba, 
nem nagyon latolgató kezembe fogtam, 
megéreztem szomorú félénkséged - 
s azt hittem,

segíthetek.

Segítettem - e?

Mindig fukarként éltem.

(Szász Enikő fordítása)

Az élet teljességét kívánta megélni, ezt tette költőként és emberként is. Négy feleségtől született öt gyermeke - akik közül többen is költők lettek - hatalmas gazdagsággal töltötték el:

A gyermek más, mint a felnőttek. 
A természet nem tékozol. 
Gyermek nélkül nyomor az élet, 
vele - gyermekké változol.

(Havas Ervin fordítása)

Érzelem, zeneiség, gondolat egysége jellemzi költészetét, népszerűségét is ennek köszönhette. Ma sajnos nincs a költészetnek olyan elementáris hatása, mint volt a 60-as években, s a költők sem a legnépszerűbb emberek. Ma üzletemberek, politikusok vezetik mindenütt - Oroszországban is - az irodalmi toplistákat és nem a költők. A "hatvanasok" megöregedtek, a nagy bárdok meghaltak, a nagybeteg Voznyeszenszkij éppen Okudzsava ürügyén írta: "Élünk, nem készülünk a jövőre, megelégszünk azzal, ami van". Bella Ahmadulina eltávolodott a politikától, de szép öregasszonyként is szolidáris a társakkal, mint ahogyan az volt a nehéz időkben is. Jevtusenko 15 éve a tulzai egyetemen tanít, de mind a két születésnapját Moszkvában ünnepelte, hatalmas asztaltársasággal. Már nemcsak az oroszok fenegyereke, tanárként, költőként, íróként, filmesként nemzetközi elismerést szerzett magának, de írásai - pl. újabb műve Szibériáról (Ahol a vadgyümölcs terem), melyet az itt élő emberek életsorsáról rajzolt - ma is különlegességnek számítanak.

Ki volt Sylvia Plath?

Ki volt Sylvia Plath?

Amerikai költő, az ún. vallomásos költészet nagyhatású képviselője, akinek hírnevét önéletrajzi ihletésű regénye alapozta meg. 30 év és 4 hónap valóságos élet jutott neki, de írásai révén ma már a legrangosabb helyet birtokolja az irodalmi Pantheonban. 1963-ban öngyilkossága irányította rá a figyelmet, a gyors egymásutániságban megjelentetett kötetek ezt használták ki. De ezeket akkor nem azért olvasták, hogy megtalálják benne a költőt, csak halálának titkát kutatták. Ma már minden megmaradt írása eredeti szépségében, nagyságában hozzáférhető, amelyekből kiderül, hogy az amerikai - angol líra tragikus sorsú alakja, élete és halála része egy korszak legendáriumának.

Boston közelében született 1932. október 27 - én német apa és osztrák - amerikai anya gyermekeként. Édesapja, Ottó Emil Plath, a méhek elismert szakértője volt, aki egy műtét után fellépő cukorbetegség következtében 1940 - ben váratlanul meghalt. Édesanyja gyorsírást tanítva tartotta el lányát és fiát, iskoláztatta őket, egyengette pályájukat. Sylvia Plath sem anyja erejétől, sem apja emlékétől nem tudott megszabadulni soha. Pedig élete igazi amerikai álomként indult, az Atlanti - óceán partján nőtt fel, sikeres volt a tanulásban és a társasági életben. Ám napos énje mögött kezdettől fogva ott volt az árnyékos oldal is: a titkos démonaival küzdő, rémálmoktól gyötört, váratlan dühkitörésekre hajlamos lány, akit az arcán lévő sebhely első öngyilkossági kísérletére emlékeztette. Korán kezdett el írni, már 8 évesen publikált, de nehezen érett be költői - írói pályája. Élete nagy fordulatot akkor vett, amikor 1956-ban ösztöndíjjal Cambridge -be került. Itt ismerkedett meg Ted Hughes - szal, aki ekkor már ismert költő volt és öt hónapi ismeretség után összeházasodtak. Ebben a házasságban gyökeresen eltérő kulturális és történelmi hátterű két ember kötötte össze az életét, és az első hónapok bukolikus része után egyre nőtt köztük a feszültség. Az ösztöndíj lejárta után visszatértek az USÁ - ba, mert Sylviát volt iskolája meghívta tanárnak, ekkor Ted nem találta a helyét. Amikor Sylvia feladta tanári állását, hogy az íróságának éljen, Angliába költöztek, s akkor Sylvia gyűlölhette az Atlanti - óceán elkerítő angolokat, a partvidék nyúlcsapdáit, a patriarchális szemléletet, amely valósággal gúzsba kötötte.

Házassága terhét költői énje is megszenvedte: csak férje munkája volt irodalmi értékű, neki a titkárnői feladatok jutottak. Lelkiismeretes, gondos anya lett belőle, ebben keresett feloldást, de ezt is ambivalensen viselte. Amikor a férj hűtlensége kiderült, két gyermekével Londonba költözött, abba a házba, ahol egyik költői mintája, Yeats is élt valaha. Ekkor, 1962-ben publikálta Az üvegbura című regényét, és "félelmetesen jó verseket" kezdett írni. Úgy tűnt, magára talált, amikor 1963. február 11-én váratlanul öngyilkos lett.

Mivel hivatalosan nem váltak el, férje lett az örököse, aki egymás után jelentette meg verseit, naplóját, de nem úgy, ahogyan azt a költő megálmodta, hanem kihagyásokkal, megcsonkítva és megváltoztatva. Halála után a feminista mozgalom is kisajátította őt, mondván, férje hűtlensége üldözte a halálba. A férfiuralmú társadalmat tették felelőssé meghasadt személyisége miatt, azt a szemléletet, mely a nőket háttérbe szorította. Ha van is ilyen olvasata Sylvia Palth verseinek, ez a kép is leegyszerűsítette költészetét.

1998-ig Ted Hughes nem válaszolt az őt érő támadásokra, amikor nagy betegen megtörte hallgatását és kiadta Születésnapi levelek címmel azt a verseskötetet, mely az ő szemszögéből mutatta be szerelmüket. Írása a kétféle költészet drámai ütköztetése lett, mert Plath számos önéletrajzi ihletettségű versét újraírta, megidézte történetüket úgy, ahogyan ő átélte. Ez a kötet Hughes költészetébe is újat hozott, ámbár ekkor már Anglia "koszorús költője" címet is birtokolta. (Pilinszky verseinek fordítójaként Magyarországon is járt.) Magánéletében azonban nem lett ilyen sikeres, második felesége is öngyilkos lett. Miatta költöztek külön Sylviával, de ő a közös gyermeküket is magával vitte a halálba, hogy így írja felül a férfiban első felesége emlékét. Végül harmadik feleségével sem került teljesen összhangba. Gyermekeiket, Friedát és Nicket végül a Sylviát gyűlölő nővére nevelte fel, lányuk ma elismert festőművész Ausztráliában.

Most, amikor írásai - versek, novellák, regények, naplója - nem a körülötte zajló szenzációt szolgálják, ott áll előttünk a nagy költő és kiváló prózaíró, aki érzékletes képzeletét iróniával ellenpontozta, hatalmas érzelmi erejű, különleges technikájú verseivel pedig az amerikai líra élmezőnyébe került.

Bár életében egyetlen verskötet, A kolosszus című jelent meg, ismertté nevét Az üvegbura című regénye tette, melyet Victoria Lucas álnéven jelentetett meg. A szerző valódi nevével Angliában csak 1966-ban, az USA-ban 1971-ben adták ki, mert a kiadók féltek a botránytól.

E könyv ellenállhatatlan érzelmi hatása abban rejlett, hogy Sylvia Plath egyszerre volt szerzője és szereplője regényének. Ester Greenwood - beszédes név! - családját anyjáról és barátairól mintázta, első szerelmét is szerepeltette benne, aki cserbenhagyta betegségében - sokan olvashatták tehát ellenérzésekkel. Azonnal patológiás és feminista olvasata lett ennek az írásnak, mindkét csoport bűnbakot keresett a műben, mert vagy kórtörténetet vagy önéletrajzot láttak benne, nem irodalmat.

Ahogyan hősnője, úgy Sylvia Plath is eljátszott az én többféle megjelenési lehetőségével, miközben nevető kívülállóként önreflexív iróniával próbálta magát eltávolítani az egyes szerepek megaláztatásaitól. A hangok és a formák sokfélesége a regényben az önábrázolás bonyolult voltát jelezte, azt, hogy milyen nehéz az író és a nő egyesítése, hegek nélküli összeoperálása. Graves mértékadó felfogása szerint ugyanis a nő nem lehet költő, csak Múzsa vagy semmi. A két szerep, a férfi - költőket inspiráló hallgatag múzsa és a saját hangján megszólaló nő - költő kibékíthetetlen ellentétben volt egymással, lehetetlennek tartották, hogy az író nő költőként és nőként írjon. Plath - nak azonban ezt sikerült megcáfolnia, regénye különböző hangjai összecsengenek, újraírják egymást, kifejezik az egymással ellentétes és egymást kiegészítő éneknek azt a dinamikáját, mellyel a szerzői szubjektum megteremtődött. Az ezzel való küzdelem az íróvá válás része, ezért lehet ezt a regényt nemcsak az írónő, hanem az író nő fejlődésregényeként olvasni.

Plath regényében a női szerzői szorongás ábrázolására a gótikus regény eszköztárából felhasználta az anyagyűlöletet és a gyermekutálatot és a fügefa - látomást, ami a gótikus látás leghatásosabb példája. Ellentmondásos kapcsolata regényében az irodalmi múlt hagyományaival is az azonosulás vágya keveredett benne az elhatárolódáséval, de befejezése optimista - méltó az legújabbkori gótikus regényhez. Ester Greenwood ugyanis a biztató jelenből tekintett vissza a múlt poklára. Rájött, az írás és a bébi produkciója összeegyeztethető, azaz mindegyik füge egyszerre is leszedhető, egyikről sem kell a másik miatt lemondania. Ezért lett ígéretes a regény záró képe: az író nő ír...

Postumus verses kötete az Ariel (1965) címet viselte, ami Plath számára a költészet szelleme, az ihlet, a géniusz megtestesítője volt. Ez az írása egyféle hosszúversként is olvasható (lehetett volna), hiszen a tervezett 41 vers egy asszony fejlődéstörténetét mondta (volna) el az első gyermek születésekor érzett elemi boldogságtól a krízisek felett diadalmaskodó életigenlésig. Ezek a versek legmélyebb lelki válsága idején íródtak, a benne elmondott történet végkicsengése mégis pozitív: a házasságban megalázott asszony hosszú lelki gyötrődés után talpra állt, önállósult. A hagyományos női témákat újraírta: megmutatta az anyaság ambivalens érzését, írt a házasságban elszenvedett kiszolgáltatottságáról, a düh és a bosszú érzéséről és az önmagával való megbékélésről. Az élet igenlését fogalmazta meg ezekben a versekben, de halála miatt férje átszerkesztette. Kihagyta belőle azokat a verseket, melyek saját hűtlenségéről és a börtönként megélt házasságukról szóltak és olyan írásokkal zárta le, amelyek azt sugallták: a halál elkerülhetetlenné vált Sylvia Plath számára.

Pedig a költő élete utolsó hónapjaiban eljutott a passzív szenvedőként megjelenő áldozat alakjától a bosszúálló Médeia figuráján keresztül a kreativitásban kibontakozó, érzelmileg független asszony megjelenítéséig. Ehhez éppen azokra a dühös, "személyesen agresszív" versekre volt szüksége, amelyeket Hughes kihagyott a kötetből: A börtönőrApuA detektívA bezárulás bátorsága, stb. Bizonyára az is nagyon bánthatta volt férjét, hogy ezek némelyikét éppen az ő kéziratainak hátlapjára írta, amelyek még titkárnői működéseként nála maradtak. Sylvia önteremtésének viszont fontos része lehetett férje szövegeinek felülírása. A leveleket égetve című versét például Hughes A gondolat - róka című versének hátoldalára írta. Férje totemállataként ismert rókát a palimszesztként működő Plath versben kutyák tépték szét, tehát az intertextualitás materiális változatát is felhasználta arra, hogy kiszorítsa életéből volt férjét.

A kötet még átszerkesztett változatában is a sebezhetőség költői képét mutatta fel. Érzékeny alkat volt Sylvia Plath, akinek minden élményt jelentett, de akit minden élmény meg is sebzett. Költészete a drámai monológ és a maszklíra elemeit ötvözte. Őt is foglalkoztatta a valódi én és a felvett maszk problémája, de míg ezt férfi - kollegái (Joyce, Keatz, Eliot) úgy oldották meg, hogy felvett maszk alatt keresték a valódi ént, ő női elődeit - pl. W. Wolfot - követte akkor, amikor megállapította, hogy a valódi én bármilyen maszk vagy ruha alatt ott van, létezhet. De a kettős én nyomasztó mivolta őt is kínozta:

Ez már mindig rajtam lesz! Két személy vagyok:
Ez a vadonatúj fehér és a régi sárga,
És a fehér bizonnyal a felsőbbrendű!

Gipszben -Tandori Dezső fordítása

Az empatikus befogadás pillanata előtt az ürességet és a kiürülést gyakorló Sylvia Plath - mint ahogyan ezt a Johny Pamic című novellájában, vagy anyjához írott leveleiben is megfogalmazta - pillanatnyi egységet teremtett a másikként felfogott személy, növény vagy állat között. Saját identitását más identitások átélésében érezte kiteljesedni:

Ezüst a színem, pontos vagyok és tárgyilagos.
Amit meglátok, magamba fogadom, amint van,
Nem burkolom szeretet vagy utálat ködébe.
Nem kegyetlen vagyok, csak igaz -

Tükör -Tandori Dezső fordítása

Költői énje az azonosulás és elidegenedés mestere lett. Korai verseiben ez még távolságtartással valósult meg (FaunBagolyVén lányKét vakondokHullaház kétszer), de érett költeményeiben - az 1956 és 1963 között írottakban - a megjelenő személy, tárgy vagy állat egyes szám első személyben szólalt meg, az azonosulást grammatikai formával is megerősítette:

S felfigyelek szívemre: nyitja - csukja
Vörös virágkelyhét, merő szeretetből irántam.
A víz, melyet ízlelek, meleg és sós, mint a tenger.
S ahonnét jön, messze, mint az egészség.

Tulipánok -Tandori Dezső fordítása

Az empatikus azonosulásra mindennel kész Sylvia Plath csak azokkal nem tudott azonosulni, akiknek közelsége magától értetődő volt. (ApuA kolosszusReggeli dalPipacsok júliusbaSzedrezés) Ezekben a rámért és a választott szerepei - a történtek hatására - összeütköztek és az azonosulást kívülállás váltotta fel a házasságtörő férjjel, a csalódást okozó apával, a szeretetet zsarnokian követelő gyermektől, saját szenvedésétől, de még a túlzott lelki rokonságot erőltető szederbokortól is. Felülvizsgálta a nőket kiszolgáltatott áldozatokká tevő mítoszokat és elhatárolódott mindentől, ami nem szabad választás eredménye volt. Tragédiájának forrása talán az lehetett, hogy maga sem tudta megnyugtatóan egyberostálni a maszkokat és a szerepeket. "Írni akarok, mert valami arra késztet, hogy kiemelkedjek az élet kifejezésének és lefordításának egy területén." - írta Naplójában, melyet 1958 - tól haláláig írt, s amely nemcsak a prózaíró remeklése, költői személyiségének alkotói folyamatát is megőrizte. Kevésnek tartotta önmaga számára az életben maradás óriási munkáját. Az alkotó életet egyszerre akarta megélni a női szerepekkel. Írás és élet csak egyszerre volt számára elképzelhető, ez volt minden baja forrása, de a gyógyír is mindenre. Művei a világ sajátos lenyomatát őrzik, hatása pedig nemcsak az angol - amerikai irodalomban megkerülhetetlen. Mándy Iván szenvtelen írásai között meglepetve fedeztem fel Sylvia Plath - ról készített portréját, melyben mély empátiával fogalmazta meg anyagszerű modernségét, jelenvalóságát. Finta Éva pedig a rokonlélek figyelmével talált rá, önmetaforái sorába emelte. Nemcsak az asszonyi sorsból fakadó témák, motívumok közössége kapcsolja össze őket, hanem a befejezetlen küzdelem is: Végtelenek / Partján járni védtelenül / Végleteket. (Kereszt)

William Shakespeare

William Shakespeare

Angliában a reneszánsz VIII. Henrik (1509-1547) és I. Erzsébet (1558-1603) uralkodásának idejére esett. Ebben a korszakban szakadt el Anglia a római egyháztól és építette ki a maga anglikán egyházát. Erzsébet uralkodása alatt megindult az angol gyarmatosítás: kereskedelmi társaságok alakultak, új, korszerű flotta épült. Mindkét uralkodó támogatta a művészeteket, a tudományokat, uralkodásuk alatt jelentős színházi kultúra alakult ki Angliában.

William Shakespeare(1564 - 1616) költő, drámaíró, az európai drámai megújulás legnagyobb alakja. Életéről kevés adattal rendelkezünk. Stradfordban született, apja jómódú polgár volt. Nagyon fiatalon megnősült, majd családját hátrahagyva Londonba ment, és 28 évesen már tehetséges drámaíróként emlegették. 1594-től az angol főkamarás színházban játszott színészként, majd saját pénzén és saját tervei alapján felépíttette a Globe színházat, melynek mindenese és házi szerzője lett. Dramaturgiája nem követte az ókori hagyományokat, a középkori comédia dell' arte és a kortárs angol reneszánsz színház elemeire épült. Darabjaiban nincs hármas egység, nincs idő- és térbeli korlát, nem ragaszkodott a konfliktusok egyszerűségéhez. Szívesen keverte a műfajokat, kedvelte a tragikomédiát. Az előadásokat szünet nélkül, egyfolytában tartották, a Shakespeare drámák felvonásokra való tagolása csak a XVIII. században történt. Díszletet nem nagyon használt, emiatt a szövegnek kellett minden információt tartalmaznia. A jelenetek végét a szereplők ki és bevonulása jelezte, s mivel függöny sem volt a halottak kivitelét is meg kellett szerveznie a drámaírónak. A három színtű színpad óriási lehetőséget teremtett a szimultán jelenetekhez, a le- és kihallgatásokhoz. A színtársulat 12-16 főből állt, egy darabban több szerepet is játszott egy-egy színész. Ekkor még csak férfiak lehettek színészek, ezért a női szerepeket kamasz fiúk alakították.

Shakespeare hatalmas életművét műfajok és drámaírói korszakok szerint is csoportosíthatjuk. Műfajok szerint: királydrámákról (II. Richard, III. Richard) - vígjátékokról (Szentivánéji álom, Vízkereszt, Sok hűhó semmiért) - tragédiákról (Rómeo és Júlia, Hamlet, Othello, Julius Caesar) - és regényes színművekről (Téli rege, Vihar) beszélünk. Alkotói periódusok szerint: I. 1589-1594 a korai királydrámák (III. Richard) és a kísérleti jellegű vígjátékok (Makrancos hölgy) II. 1594-1600 érett történelmi drámák (János király) és a lírai hangvételű, regényes szerelmi történetek (Velencei kalmár, Vízkereszt..., Rómeó és Júlia) III. 1600-1608 "keserű" vígjátékok (Minden jó..., Szeget szeggel) és tragédiák (Hamlet, Othello) IV. 1608-1613 színművek (Téli rege, Vihar)

Shakespeare-t azért tartjuk az irodalom óriásának, mert művei egyetemesek. Hatalmas műveltségről, irodalmi, filozófiai, történelmi felkészültségről árulkodnak, nincs számára ismeretlen kor, feldolgozatlan téma. Szinte érthetetlen, honnan mérhetetlen tudása. Modern Shakespeare kutatók ezért is vetették fel, hogy a drámák valódi szerzője Roger Bacon, vagy az udvari élet egyik nemes kiválósága, Edward de Vere, Oxford 7. grófja lehetett - annyira hihetetlen, hogy egy egyszerű vidéki polgár ilyen ismeretanyaggal rendelkezzen. Ez a titok azonban már véglegesen hozzátapadt az íróhoz, hiszen ő tudta:

Több dolgok vannak földön és égen,
Horátio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes..."

(Hamlet)

Végtelen tudása mellett elkápráztatja a mai olvasót Shakespeare emberismerete is. Szinte nincs olyan emberi probléma, amit drámáiban fel nem vetne, lélektani jártassága, pszichológiai hitelessége a mai kor számára is aktuálissá teszi műveit. Attól is egyedi, hogy számára a színház nemcsak művészetet, hanem üzleti vállalkozást is jelentett. Ennek ellenére nem foglalkozott műveivel, egyetlen drámáját sem adta ki, hagyatéka nem tartalmazott hiteles kéziratokat. Halála után színésztársai a próbaszövegekből állították össze műveit, némelyik szövegen ma is vitatkoznak a filológusok.

Első nagy szerelmi drámájában - mely az angol reneszánsz első olyan műve, amiben a szerelem került a központba - a Rómeó és Júliában (1594-96) a fiatalság tragédiáját írta meg. A sorsüldözött szerelmesek története egyike a legrégebbi történeteknek, az ókori szerzők is ismerték. (Xenophon) Dante nemcsak megemlítette őket, de mögéjük rajzolta torzsalkodó családjaikat a Purgatóriumban. Boccaccio innen emelte ki, és tette népszerűvé alakjukat a reneszánsz idején. Shakespeare tehát csak egyike volt a témát feldolgozóknak, de az ő korában az eredeti tehetségen nem azt értették, hogy a mesemondó maga találja ki a történeteit, hanem azt, hogy hatásosabban adja elő, mint más. S ebben Shakespeare verhetetlennek bizonyult...

Történetének hősei még szinte gyerekek, érzéseik romlatlanok, tiszták, szerelmük egyszerre földi és égi. Ez teszi ezt a művet lírai tragédiává. Nincs a világirodalomban ismertebb és népszerűbb történet a veronai szerelmesek legendás tragédiájánál, és az sem lehet véletlen, hogy ez a halhatatlan szerelem az önmagában is legendának számító Shakespeare tollából nyerte el évszázadok szerelem-filozófiáját meghatározó szerepét. A Rómeó és Júlia szabályos szerkezetű tragédia, mely Shakespeare korában még nem tagolódott felvonásokra. Az előkészítő részben az alaphelyzetről, a két család viszályáról értesülhetünk, a gyűlölet mélységéről és kicsinyes céltalanságáról az utcai csetepaté jelenete tájékoztat. Csak ezután találkozunk a főhősökkel. Rómeó barátai körében éretlen kamasz, aki szemlélődő, rajongó alkatával gyakran vált külön társaitól. Júlia is épp hogy felserdült, s szülei - a kor hagyományai szerint - férjhez adásán gondolkodnak. A kiszemelt vőlegény, Páris, vagyonos, kellemes modorú és tetszetős külsejű, látszólag minden szempontból megfelelő párja lehetne Júliának. Ő azonban ösztönösen félt attól, hogy csupán engedelmességből döntsön, először látni szeretné... Két korszak szemlélete ütközött itt össze: a középkor hagyományelve és engedelmességre épülő világa, ahol az egyéniség, a döntési jog szóba sem jöhetett és a reneszánsz, ahol az egyén jogot formált a boldogságra, melynek alapja a szabad párválasztás és az érdekek helyett az őszinte szerelmen alapuló kapcsolat. A szülők látszólag nem korlátozták lányuk döntési jogát, bált rendeztek és bíztak abban, hogy Júlia - találkozva Páris-szal, szívük szerint dönt majd. A bonyodalom azonban az, hogy ezen a bálon a két fiatal is találkozott és ezzel sorsuk megpecsételődött. Kezdettől fogva egy nyelvet beszéltek, erre utal a lovagi lírát idéző, metaforikus nyelvezet, mellyel Shakespeare felruházta őket. A cselekmény kibontakozásánál pergőn követték egymást az események. Júlia elmondta nagymonológját a Holdnak, Rómeó, aki titokban erkélye alatt sóhajtozott, hallva azt, megvallotta szerelmét és örök hűséget esküdtek egymásnak. Szándékuk az első perctől tiszta és erkölcsös volt, szerelmüket a házasság kötelékében kívánták megélni. A családi viszályok miatt azonban nem számíthattak a szülői beleegyezésre. A fiatalokat ketten segítették: a dajka és Lőrinc barát, aki titokban összeadta a szerelmeseket, hogy ezzel békítse össze a két családot. Bizonyos mértékig azonban felelőtlen is volt, hiszen az ő meggondolatlansága és a közben fellépő külső körülmények idézték elő a tragédiát. Rómeó és Páris halálát megelőzhette volna, ha jobban őrizte volna a kriptát, ahova a tetszhalott Júliát helyezte családja, így azonban Júlia vélt holttesténél került sor végzetes párbajukra. Rómeó bizonyítottnak látta a hírt, mert számára ez a szerelem az élet értelme, mely Júliával volt egyenlő - ezért a dráma tetőpontján öngyilkosságot követett el. Ekkor érkezett Lőrinc barát, aki még mindig megmenthette volna Júliát, de saját életét féltette, és magára hagyta a késlekedő Júliát. Júlia számára sem maradt más kiút, mint az önként vállalt halál. Téves értelmezés pátosszal körülvenni a szerelmesek halálát, hiszen ők nem meghalni, élni szerettek volna egymással. Igaz, mindkettőjüket átlengte a tragédia előérzete, nem merték elhinni, hogy a sors jóváhagyta döntésüket. Tragédiájukban nem a bűnnek és bűnhődésnek, hanem a véletlennek és a felelőtlenségnek volt szerepe. Tragikus hősök, mert ők képviselték legtisztábban az emberi értékeket.

A reneszánsz értékeket hordozó hősök mind elpusztultak (Mercutio, az érzékeny lelkületű költő egy értelmetlen párbaj áldozata lett), de a gyöngék és határozatlanok életben maradtak -pl. a dajka, aki fel sem tudta fogni, miért volt olyan fontos Júliának Rómeó. A középkori felfogásúak sorsa is tragikus: aki képtelen együtt haladni az emberi szellem változásaival, annak is el kell pusztulnia. Ezért halt meg a szerelmeseknek legtöbbet ártó Tybalt, aki ifjú létére tovább szította volna a viszályt, és Páris, akiben fel sem merült, hogy Júlia személyes érzelmei felől érdeklődjön. A szülők sorsa is kilátástalan: gyermekeiket elveszítve családjuknak magva szakadt. A megoldás őszinte megbánásuk elkésett gesztusa, hogy szobrot állítottak egymás gyermekének. A dráma írói szócsöve a Herceg, aki pártatlanul ítélt és a reneszánsz jogán törvények által szabályozott, élhető világ kialakítására törekedett. A fiatalok halálát Shakespeare az ádáz családi viszálykodás, s nem a véletlen számlájára írta:

"Nézzétek, milyen ostor sújt le gyülölségtekre.
Az Ég megtalálta módját, hogy örömötöket szerelemmel ölje meg."

Shakespeare két erőt állított szembe egymással: az emberellenes, káros hagyományt és az egészséges, emberséges lázadást. Az utóbbi helyzeti hátránya miatt elbukott ugyan, de úgy, hogy közben felmagasodott, erkölcsi fölénye tündökölt, s ezzel az emberi értékek hitét sugározta. Rómeó és Júlia szerelme önmagában is szép, s még szebbé, halhatatlanná vált azzal, hogy a pusztítással kerültek szembe. A két fiatal a szemünk láttára vált a szerelem hatására felnőtté. A felszínes, könyvekből tanult érzelmet hordozó Rómeón Tybald halála után még erőt vett a kétségbeesés, de Júlia halálhírét már férfias keménységgel fogadta:

"Így van? Akkor szembeszállok veletek, csillagok! "

Saját fájdalmának általánosítása révén észrevette a világ tragikumát, a társadalmi berendezkedés igazságtalanságát is. Júlia hősnővé érése már Tybald halálával kezdetét vette, ekkor csapott össze benne a kétfajta hűség: a családja iránti és az, mely szerelméhez kapcsolta: "Ó, kígyó lélek rózsás arc mögött! " De csak egy pillanatra ingott meg, gyorsan szembefordult korábbi önmagával, a kialakult helyzettel:

"Mily szörnyeteg vagyok, hogy szidni mertem!
Dicsérnéd azt, ki bátyádat megölte?
Gyaláztam azt, ki férjem és uram?"

Júlia lelkéből eltűnt az a konfliktus, ami a valóságban továbbra is fennállt, de Júlia megtagadta családját, és férje mellé állt. Tragédiájuk a vak gyűlölet ostobaságát, a szülői zsarnokságot vádolta, s hirdette a minden gáton áttörő szerelem szomorú, de csodálatos diadalát.

Shakespeare e drámájának nyelvét stílusszintézis jellemzi, a dráma különféle szféráit a beszélt stílus nyelvi értékei mutatják: a szerelmesek lírai monológja, Mercutio már-már szürrealisztikus látomása, vagy a dajka üres, meggondolatlan fecsegései, vaskos tréfái. A családi gyűlölködés mellett (Capuletek és Montague-k) a felnőtté válás drámája (pl. név és önazonosság kérdése Júlia monológjában. Sorsuk tudatos alakítása és a véletlen egyszerre jellemzi életüket, mely végzetesen kijelölt pályán halad (Rómeo bál előtti gondolatai, Júlia erkélymonológja). Különös alakja a történetnek Mercutio, aki a Hamletben szereplő megállapodott, bölcs Horátio sziporkázó előképe.

Verselését blank verse - ként (blenk vörsz) tartjuk számon, magyarul drámai jambusként emlegetjük ezt az ötöd-és hatodfeles jambusokból álló sort. Shakespeare drámái többnyire ebben íródtak, a magyar lírában különösen Vörösmarty kedvelte ezt a versformát. (Előszó, Gondolatok a könyvtárban)

Ezt a drámát sokféleképpen értékelték és elemezték megírása óta, de nincs egyetlen olyan korszak sem, melyben fel se merült volna. Számtalan feldolgozása a téma örök voltát jegyzi. Shakespeare zsenijére jellemző, hogy ugyanezt a történetet vígjáték formában is feldolgozta a Szentivánéji álomban. Kicsit misztikus, filozofikus a lírai tragédia párja, melyben keveredik az antik mitológia az angol hagyománnyal (Puck), a vaskos tréfa (Zuboly) a finom humorral, a misztikus a valóságossal.

Hamletben (1600 körül) a felnőtté válás problémáját írta meg. Hőse igazi reneszánsz hős, a töprengő, gondolkodó ember. Nem szertelen felfedező, kíváncsiságát óvatossága, gyanakvása fékezi. A könyvtár csöndjére, a tudományos megismerésre vágyott, a világ bonyolultsága, összetettsége sűrűsödött lelkében. Ő az első irodalmi alak, aki tudta: a mikrokozmosz beletartozik a makrokozmoszba. A "rátio" ütközött benne az emócióval, a hit a hitetlenséggel, a közösségért érzett felelősség az individualizmussal. Királyként kellene viselkednie, de szellemisége, értékrendje polgárrá tette. Apja szelleme olyan feladatot rótt rá, ami határozott döntést igényelne, de Hamlet menekült a feladat elől. Bolondot játszott, hogy húzhassa az időt, próbák elé állította a királyt a cselekedet helyett, szívesebben választotta volna az öngyilkosságot, mint a gyilkosságot.

A téma feldolgozásában hatott rá T. Kyd: Spanyol tragédis című műve, de azzal, hogy kívül helyezte teren és időn, mondandója időtlenséget nyert Kosztolányi írta a műről:

A Hamlet is csak színdarab. Szövege nem több, mint azoké a műveké, amelyet az írás iparosai gyártanak. Bőven elférne bármely napilap 12 oldalán, körülötte mégis könyvtárak keletkeztek....Több mint három év - százada minden nemes lélek hozzá menekül, benne találta meg mását és vigasztalóját. De titkát nem fedték fel ma sem. Abban azonban meg- állapodhatunk, hogy a legnagyobb költői mű, melyet az emberi szellem megteremtett. Nem is a felfogása a csoda, vagy a tragikuma és a humora, vagy a lágy dalalmossága, és érdes merészsége. A csoda abban van, hogy egyetlen hamis hangja sincs, minden hangja a legmélyebb mélyről fakad, hogy a költő az egészet az ihlet fehéren izzó önkívületében írta.

Bár Shakespeare használt művében konkrét földrajzi utalásokat - Dánia, Anglia, Helsingör - a történet színhelye nem valóságos, ideje pedig nehezen beazonosítható, mert középkori és újkori események keverednek benne. Ez az időbeli kettősség lehet tudatos és lehet véletlen is, számunkra azonban azt jelzi, hogy az emberi szokások, erkölcsök és gondolkodások ellentmondásait összeütközésükben ragadta meg az író, és ezzel az idő azzá vált, ami. A világ romlottsága, hazug képmutatása, gonoszsága pedig Shakespeare egyéni élménye lehetett, hiszen a 66. szonettben is megfogalmazta.

Drámájában nem követett semmilyen előírást, szabályt, a kompozíciót is a jellemzés eszközeként használta. A 2-3 hónapon átívelő cselekmény három szakaszra különíthető el: az I. felvonás az expozíció, a második egység az átváltozás - II. felvonástól a IV. felvonás 4. színéig - és a harmadik rész Ophélia megőrülésétől a tragikus végig vezet. A bonyolult történetet részletező expozícióval és a főhős különleges jellemének megformálásával bontotta ki. Hamlet külsőben és belsőben - erkölcsben, világnézetben, gondolkodásban - is különbözik a többi embertől. Nem cselekvő, hanem elmélkedő alkat, befelé forduló, töprengő ember. Wittenbergben tanult, emiatt elszigeteltnek, idegennek érzi magát a királyi udvarban, az ott történteket pedig az egész világ romlottságaként élte meg. Első gondolata az öngyilkosságba való menekülés, de mert két világnézet határán élt, azt tiltotta számára a vallási parancs. Anyja tette miatt nem képes hinni az igaz szerelemben sem, Ophéliát is eltaszította magától, pedig ő volt az egyetlen, aki megértette.

Apja szelleme parancsot adott neki a vérbosszúra, és késznek mutatkozott ezért félretenni nemes eszményeit. De hezitáló hős, az igazi konfliktus a lelkében bontakozott ki, bár igaz, tetteitől az egész világ megjavulását várta:

Kizökkent az idő - ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.

Egyéniségétől azonban idegen a véres tett, undor és borzadály töltötte el a feladat lehetetlen volta miatt csakúgy, mint a vállalás súlyától, amitől pedig tudta, hogy nem menekülhet el. Tragédiája saját filozófiájának csapdája (nagymonológja!): minden igazság csak féligazság, minden ítélet csak fél ítélet, nincs jó és rossz, csak rossz és még rosszabb. Végső soron arra jött rá, hogy az ember nem dönthet, mert sohasem lehet biztos döntése igazában - és ez a döntésképtelenség vezetett bukásához. Sorsa elkerülhetetlen, ezért is ajánlja - talán ellensúlyozásként - Shakespeare az olvasónak:

....Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így mint napra éj
Következik, hogy ál máshoz sose léssz!

Ebben is, de más darabjaiban is keverte a történelmi korokat, műfaji elemeket. "Történelmen kívüli" az ideje, de utalások szintjén azonosítható saját korával. A színészjelenet nemcsak azért érdekes, mert "színház a színházban", de azért is, mert a dráma szövegét itt prózává alakította, míg egyébként laza ritmusú, jambikus lüktetésű verses szövegeket írt.

Jellemét nem cselekedetei, hanem monológjai hordozzák, melyek belső vitaként, belső párbeszédként működnek. Nemcsak e tettről, a létezés egészéről töpreng, - "Lenni vagy nem lenni.." -

A túlvilág létében már kételkedett, de az evilági romlottsághoz képtelen volt alkalmazkodni. Nyiltan nem is léphetett fel Claudius ellen, őrültséget kellett színlelnie, hogy tisztázza, igaza volt-e a szellemnek?! De amikor Hamlet és Horatio előtt lelepleződött Claudius, még mindig kétséges maradt, hogy anyja mennyire volt benne férje halálában?

Bár kiderült, hogy vész esetén képes a gyors cselekvésre (Polónius, kísérőinek megölése), a végkifejlet késleltetve érkezett, és nem Hamlet, hanem Claudius lesz a kezdeményezője, aki háromszoros csapdát állított fel, hogy a trón vér szerinti örökösét megsemmisítse. De Hamlet még a végén is azt érezte, nem igazságot szolgáltatott, csak bosszút hajtott végre, amikor öt ellenfelétől - akik romlottságukkal megfertőzték a királyi udvart - megszabadult. Igazi feladatának végrehajtását Horatiótól és Fortinbrastól várta ő maga is. Az egyenlőtlen harcban elbukott, de halála mégsem volt felesleges, mert Dániában helyreállt a világ megbontott erkölcsi rendje. Fortinbras elismerése ezt rögzítette. Tragédiájának ez a lényege: magányosan harcolt a világ gonoszsága ellen, melyet elsősorban Claudius testesített meg a számára. Új, tiszta erkölcsi világrendet akart, de a feladatot kénytelen volt összekapcsolni a bosszúval, ami idegen volt lényétől.

Érzékenyen ábrázolta az öregkor problémáját is. A Lear király (1604-8) mesékben gyökerező története - a látszat által megtévesztett király elkergette az őt igazán szerető gyermekét - az öregség tragédiája. Rossz döntés utáni bűnhődése: megőrülése iszonyú és döbbenetes, melyet csak részben enyhítenek bolondjának tréfái, józan figyelmeztetései.

Shakespeare nagyon érzékeny volt a hatalommal kapcsolatos kérdésekre, királydrámáinak ez a fő gondolata. Hősei gyakran váltak a hatalom megszállottjaivá, ennek öntörvényűsége sodorta az emberi és erkölcsi tartásukat vesztetteket bábként a tragédiába. (Macbeth) Utolsó műveiben új irányokba vezette a drámát. Színművei szimbolikus történetek, belső történések világában élő filozófikus szereplőkkel. (Prospero a Viharban, Leontes a Téli regében) Sokan a középkor nagy összefoglalójának tartják őt is, mint Dantét, mert hőseit onnan emelte darabjaiba. De a reneszánsz nélkül nem tudott volna Shakespeare-ré nőni. Életművének egyik érdekessége, hogy ebben az óriási, mindent magába foglaló költői világban a vallásos érzés alig talált helyet. Egyike azoknak a szerzőknek, akik közömbösök maradtak a vallás igazságaival szemben. Azok közé tartozott, akik elsőnek tekintettek szét ezen a világon, mint végérvényes életszínpadukon, mely után nincs többé folytatás. Ő a lázadás, a korlátlan szabadság költője volt, ez adta meg nyelvének nagyszerűségét: a tudat nyersanyaga bukkan fel szereplői száján, tragikomikus látása is ezzel állt összefüggésben. Drámai teljességéért csodálja a világ legjobban: megvan benne minden, ami drámai az ember életében, s minden, ami erő, mely az embert mozgatja. Shakespeare nem filozófus, hanem minden idők legnagyobb drámaírója. Színpadi szerző, de több is annál, költészete révén föléje is tudott emelkedni. Tökéletes szavakkal tudta kifejezni az emberfaj örök bölcsességét:

Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig, s tegnapjaink 
Csak bolondok útilámpásai voltak. 
A por halálba. Húnyj ki , kurta láng! 
Az élet csak egy tünő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat 
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi 
Értelme nincs..."

(Machbeth)

Shakespeare-t az európai irodalom számára a romantika idején Lessing fedezte fel, igazi diadalútja a XIX. században kezdődött, és azóta is tart. Hatása ma már felmérhetetlen. Szállóigéi mindenütt ott vannak, alakjai jelképekké váltak. Nélküle nincs ma egyetlen nemzeti irodalom sem. Magyar fordítói: Petőfi, Arany, Babits és Kosztolányi mellett sokan mások...Szonettjeit a XX. század fedezte fel, magyarul Szabó Lőrinc fordításai a legelismertebbek. 154 szonettjét 1595 körül írta egy titokzatos "fekete hölgyhöz", és egy csodálatos lélek állapotváltozásait, rezdüléseit olvashatjuk ki belőlük. Szerelmese pszichológiai telitalálat:

Koldus - szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok s mindig szomjazom.

Más formát használt, mint Petrarca: a 14 sort nem bontotta strófákra, a 12 keresztrímes sort 2 páros rímű sorral, a csattanóval zárta le. (Rímképlete: a,b,a,b,c,d,c,d, e,f,e,f,g,g,) Ezzel a formával többféle gondolati váltást tett lehetővé, modelljét a petrarcai formától eltérő angol szonettként tartjuk számon.

Géniuszának iránya végtelen, ő képviselte a nyugati kultúrkör nyugtalan szellemét. Spengler szerint ő maga a fausti ember: "Shakespeare, aki akkor született, amikor Michelangelo meghalt, s akkor szűnt meg költeni, amikor Rembrandt a világra jött, elérte a végtelenségnek, a minden statikus kötöttség szenvedélyes legyőzésének maximumát. Erdői, tengerei, utcái, kertjei, csataterei a távolban, a határtalanban terülnek el. Esztendők repülnek el pillanatok alatt,...az Én elveszve a legnagyobb magányban, a térben - ez a fausti életérzés..." S ez a titka műveinek is.

Varázslók...

Varázslók, sárkányok, vámpírok...

a XXI. század meséi

           Amikor gyakorló tanár koromban észrevettem, hogy egyre kevesebbet olvasnak tanítványaim, nagyon elszomorodtam, mert veszteségnek éreztem: engem ez a foglalatosság szabadított ki mindenféle rabságból és elvarázsolt. Akkor még kísérletezgettem, hogy mivel lehetne visszacsábítani a hűtleneket, de álmomban sem gondoltam, hogy ezt a fantasy, a XX. század közepén / fordulóján megszülető mesevilág teszi meg helyettem. Valójában nem volt teljesen új, hiszen a mondák és legendák, vagy Swift, Lewis Caroll, E. T. Hoffmann, a sciente fiction, azaz a tudományos fantasztikus irodalom már korábban is tudatosan épített a fantáziára, ami nélkül az emberiség szegényebb lenne. A fantasy világa hasonló a mienkhez, azzal párhuzamos, és a mítoszok mellett a mesékből is merít, csak ezek a mesék nem a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek szólnak.

            Az áttörés Tolkien regényének, a Gyűrűk urának köszönhető, aki nemcsak kiemelte az irodalmilag megtagadottak közül, népszerű műfajjá is tette a modern meséket. A nyugati civilizáció az évezredek alatt elszakadt mitikus gyökereitől, de az emberek hiányolták életükből a transzcendenciát. A fantasyk olyan összetett világokban játszódnak, melyekben sokrétű képességekre van szüksége a hősöknek, hogy sikert érjenek el. A mi világunk falai abban összeomlottak, a fizika törvényei másfélék, lehetővé vált a mágia, s fantasztikus lények és szuperhősök jelentek meg. Sokszínű és izgalmas ez a világ is, ami megmozgatja a fantáziát és élménye megkönnyíti az életet. Három mintát emelek ki ennek illusztrálására, amelyekről magam sem hittem volna, hogy egyszer ilyeneket is élvezettel fogok olvasni.

            A fantasy műfaj legismertebb könyve a Harry Potter 7 kötetből álló sorozata, J. K. Rowling alkotása, amely 1997-ben üstökösként kezdte meg pályáját. Gyors sikere volt, a wikipédia szerint 67 nyelvre fordították le és négyszázötven millió példányban kelt el. A kritikusok fanyalogva fogadták, „Potter-őrület”-ként igyekeztek lejáratni ezt a klipszerűen gyors, fordulatos, varázslatos világba vezető regényfolyamatot. A legádázabbak az okkultizmus veszélyétől akarták megóvni az emberiséget, amikor be akarták tiltani, s a legszélsőségesebb eszközöktől, például a könyvégetéstől sem riadtak vissza. Mindezekre a hívek fetisizáló rajongással reagáltak, s a könyvkiadók - amikor az egyes kötetek megjelenését szinte hiszterizálták - kihasználták ezt. Film készült belőle, videó játékok sokasága idézte meg a történetet, hatása a mai napig tart. Mi ennek a könyvnek a titka?

            Története egyszerű: Harry Potter egy árva kamasz, levélben kapott meghívást a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ahol élete megváltozott. Nemcsak származására derült fény, de barátai – Ron Weasley és Hermione Granger – segítségével és a maga tudásával legyőzte a gonosz varázslót, Valdemort Nagyurat, aki megölte a szüleit, és megpróbálta a sötét oldalra állítani a varázslókat. A könyv különlegességét az adta, hogy kortárs fantasy: az olvasó ismert világában, a XX. századi Nagy-Britanniában játszódik. Alaptételként azt fogadtatta el az írónő, hogy a varázslat ma is létezik, annak tudása öröklődik, de az a varázslattal nem bírók (a muglik) számára láthatatlan. S a boszorkányok is okos és ügyes varázslók, mint ahogyan azt Hermione alakjával be is bizonyította. Ez az okoskodó, az osztály strébere időnként még barátait is idegesítette, de a legtöbb húzós helyzetben ő talált rá a megoldásra. Nem véletlen, hogy az újabb kötetekben mágiaügyi miniszterként találkozunk vele.

            A főhős, Harry Potter alakjával az író nemcsak a világ nagy árváinak sorát (Twist Oliver, Maugli, Jane Eyre, Anne Shirley, Tom Sawyer, Hamupipőke) bővítette, kézzel fogható, de fantasztikus világot teremtett köréje. Harry átlagos fiú, akivel könnyen lehet azonosulni: szemüveges, sovány, hadilábon áll a tanulással, de hű barát, különbséget tesz a jó és a rossz között, és képes a szeretetre. Világában minden összefügg mindennel, speciális állatok, tárgyak, emberek veszik körbe, amelyek között úgy él, mint ahogy mi tesszük. Általános emberi értékekről szólt könyvében az írónő, ugyanúgy, mint egy Jókai regény, csak másként. Matyi unokám lelkes harrypotteres volt élete kisiskolás szakaszában, s egyik gimnazista magántanítványom is lelkesedett a könyvért. Az ő kedvükért belekezdtem olvasásába, ám két rész után feladtam, s a filmváltozatban sem jutottam tovább: reménytelen mugli vagyok. De az ezen a könyvön felnőtteket, az y–generációt Potter-generációnak is nevezik, akik könnyedén elfogadják, hogy történnek varázslatok a mindennapokban. Ezt ekkorra már én magamtól is tudtam, mert nem zártam ki az érzelmeket soha az életemből.

            Másik példámat másik unokámnak, Szabolcsnak köszönhetem, aki kamaszként szerelmesedett bele George R R Martin A tűz és jég dala című történelmi fantasy-jébe, amiből 1996-2018 között hat kötet jelent meg. Ritkán esik meg olyan siker, mint ami ezt a - még mindig befejezetlen - könyvet kísérte világszerte: a wikipedia adata szerint 30 nyelvre fordították le, s több mint 15 millió példányt adtak el belőle. G. Martin, aki nemcsak fantasykat, horrort és sci-fit is ír, hallatlan precizitással már 20 éve dolgozik nemcsak regényfolyamán, külön novellákban fedte fel a történet hátterét, és térképgyűjteményben mutatta be helyszíneit. Közben film is készült belőle Trónok harca címmel, melynek kivitelezésében is nagy részt vállalt, hisz legkedvesebb gyermekének ezt a művét tartja.

            Bevallom, élvezettel olvastam, hiszen a középkori európai események és irodalmi művek inspirációja nyomán elkészült regénysor nagyon izgalmas olvasmány. Leegyszerűsítve egyféle rózsák háborújába csöppenünk már az elején, ahol az eredetileg szövetséges Starkok és a Lennisterek vívják harcukat. Cathelin és Eddard Stark a kemény északon élnek vérfarkasokkal rendelkező gyermekeikkel, Aryával, Sansával, Robbal, Brandonnal, akikkel együtt nevelik az apa „fattyát”, Havas Johnt és a legyőzött vasszigetiektől túszként elvett fiút, Theon Greyjoyt. Családi jelszavuk- „Közeleg a tél”- jelzi, ők érzékelik legjobban az emberekre leselkedő veszélyt: amikor a Mások elpusztíthatatlan zombi hadserege rátámad Westerosra és a többi királyságra. A Stark-dinasztia alapítója ellenük építette fel azt a hatalmas jégfalat, amelyet az Éjjeli őrség, a cölibátusban élő lovagrend tagjai védenek. De a Róbert Baratheon király halálát követő zűrzavarban meggyengült az akkoriban már Havas John vezette védelem, nem jött utánpótlás a falakra...

            A Robert Baratheon királyhoz felesége, Cercei révén kapcsolódó Lennisterek – Tywin, Cercei, Jaime és Tyrion, a törpe - látszólag nem olyan kemények, mint a Starkok, bár lovagok, de alattomosak és a hatalomért mindenre képesek. A 15 éve lezajlott polgárháborúban még egymás szövetségesei voltak, Jamie ölte meg az őrült és vérszomjas sárkánykirályt, Targaryent, és sógora – aki az új király lett – a családját is kiirtotta, csak Targaryen kisgyermek fia és csecsemő lánya menekült el. Robert Baratheon meggyilkolása után, a belső és külső veszély közepette a volt szövetségesek egymás ellen fordultak, amibe mindenki belerokkant. A trónért harcba indult Robert Baratheon száműzött testvére, s a távoli vidéken egy újabb trónkövetelő is készülődött. Targaryen Daeneryst bátyja, az arrogáns és önző Viserys eladta a kegyetlen és vad világban élő dothraki vezérnek, hogy cserébe harcosaival megtámogassa. De húga keresztül húzta számítását és az ajándékba kapott tojásokból férje halotti máglyáján kikelő sárkányok anyjaként a dothrakik élére állt. Felszabadította a szigeteken élő rabszolgákat, és ezzel a hadsereggel, meg a sárkányokkal maga akar visszatérni a vastrónra, apja örökébe. Mindezen események elbeszélhetetlenül mozgalmas és összetett történetben zajlanak, sok harccal, vérrel, kegyetlenséggel, és politikai manőverrel.

            De nem az író meséli el a történetet, hanem egyes nézőpont-karakterekké kinevezett szereplők szemszögéből átéljük az aktuális eseményeket. Westeros és Essos kitalált világáról közben minden kiderül, mert G.R.R. Martin földrajzi pontossággal, aprólékosan mutatja be területüket, történelmüket, kitalált humanoid és állati lakóit, jellegzetes növényvilágukat. Itt is van négy évszak, de a forró nyarak évtizedekig, a jéghideg telek generációkon át tartanak, míg a tavasz és az ősz csak ritkán hosszabb két évnél. A három fő cselekményszálat – az öt király háborúját, a Mások készülődését és az elűzött Targaryenek törekvéseit - számtalan mellékszál kapcsolja össze. A történelmi fantasyt kezdettől átszövik a természetfeletti elemek, de a csaták, politikai játszmák legalább akkora súllyal esnek latba, mint a varázslatok. Ez a harc nem a jók és a gonoszok küzdelme, G.R.R. Martin aprólékosan kidolgozott karakterei egyszerre hősök és gonosz gazemberek, akik cselekedeteikkel a családi érdekeket, vagy önnön hasznukat szolgálják.

            Az is tetszett a regényfolyamatban, hogy a benne szereplő nők sokszínű szerepet kaptak. Mindegyik dinasztiában sokféle alakban jelentek meg, akik a hatalmi játszmába is egyenrangú félként kapcsolódtak bele. A Stark házat legalább annyira vezeti Catelyn, mint a családfő, Eddard, s lányaikat is felvértezték a várható jövőre. Arya Starknak, a vagány kislánynak elnézték, hogy szembe ment az elvárásokkal, apja neki is keresett tanárt, hogy megtanítsa vívni, amire szüksége is lett. Sansa Stark eleinte csak egy díszkellék a politikai játszmákban, de az élet megedzette, és a család legidősebbjeként Deres igazi úrnőjévé tudott válni. Cercei Lennister, Daeneris Targaryen és Asha Grejoy a dinasztia legidősebbjeként csöppent bele a harcokba, s bár mindannyian más úton, más eszközökkel érvényesítették a hatalmukat, erős nőkként meghatározói lettek a sokágú cselekménynek. De Dorne-ban is, ahol a nők egyenjogúak, Cercei lányát, a szelíd lelkű Myrcellát választják királlyá a rájuk erőltetett hazai királyfi helyett, pedig ezzel kitették őt a politikai gyilkosságnak. És ebben a lovagi világban egy különleges női lovag is megjelent, a Tarth-i Brienne, akinek érdekes szerep jutott a történetben, nemcsak Ser Jorah Mortont ellenpontja lett.

            No, és itt vannak a sárkányok! Ezek a nagy testű, kígyószerű, szárnyakkal bíró lények mind a keleti, mind a nyugati mitológiában jelen vannak, és Szerb Antalnak van igaza: Mindig lesznek sárkányok.: a nyugati típusú kegyetlen tűzokádók egyre több fantasyben kapnak szerepet. Harry Potternek is meg kellett küzdenie a magyar Mennydörgővel, aki majdnem megölte őt, A tűz és jég dalában pedig feltehetően kulcsszerepet játszanak majd a hatalmi játszma eldöntésében. Már a történelmi időkben a Westerosra érkező és az őslakos Erdő gyermekeit és az óriásokat három sárkánnyal győzték le a Targaryenek, a címerükben lévő vörös mezőben feltűnő három fejű sárkány jelmondatuk hű tükre: tűzzel és vérrel. Az ezer éves uralmuk ellen összefogók csak azért győzedelmeskedhettek, mert a sárkányok elpusztultak. A család azonban megőrizte a tiszta sárkányvérvonalat, és Daenerys három, gigantikus méretű sárkányt nevelt fel: Dragont, Rhaegalt, Viseriont. Az eddigi megjelent történetben még nehezen kezelhetők, de a vastrónért folyó harcban biztosan fontos szerepük lesz: a legutóbbi részben Havas Johnnal szövetkezett Daenerys, amikor felismerte a Mások jelentette veszély nagyságát....

            Harmadik példámon én csodálkozom a legjobban, hiszen egy régi elhatározásomnak mondok ezzel ellent, nevezetesen annak, hogy vámpíros könyvet soha nem olvasok, mint ahogyan a képregényekig sem csúszhatok le. Köszönhetem ezt Stephanie Meyer 2005-től folyamatosan megjelenő négy részes vámpírrománc fantasyjának, amiből nagy sikerű film is készült 2008-ban. A vámpírok is régóta szereplői az irodalomnak, s eleddig nem tudtam, hogy közben milyen óriási átalakuláson mentek át: az eredeti gonosz és ocsmány változatuk fiatalabbá, vonzóbbá és emberibbé vált. Így van ez az Alkonyatban és folytatásaiban - Újhold, Napfogyatkozás, Hajnalhasadás – is. Nemcsak beilleszkedtek az emberek közé, ősi ellenségeikkel, a vérfarkasokkal is megbékéltek és szövetkeztek a közös ellenfél, a könyörtelen vámpírhadsereg ellen. S. Meyer történetében ezek az alacsony rendű, nyomorúságos, elátkozott éjszakai lények felsőrendűekké váltak: vegetáriánusok (csak állatvérrel táplálkoznak), nem égnek el, hanem gyémántként csillognak a napon, és halhatatlanként halandó szerelmére vágynak. Horror helyett romantikát tálalt az írónő, az ő vámpírjai férfiasok, gyorsak, fizikailag tökéletesek, mert levetették magukról az emberi lét nehézkességét.

            A 17 éves Isabella Swan nem a végzet asszonya, azaz nem egy vamp). Elvált szülők gyermekeként önmaga helyét keresi a világban, amikor találkozik a 108 évesen is örök fiatal Edward Cullennel. Bella ügyetlen tini, aki vonzza a bajt, kicsi az önbizalma, és önmagának sem tudja megmagyarázni, miért lett ő a tökéletes Edward számára fontossá. Edward vetélytársa, az indián Jacob Black is különleges, vérfarkassá tud változni, ha népét veszély fenyegeti a vámpírok részéről. Amikor Edward elhagyja Bellát, hogy így óvja meg, Bella és Jacob közel került egymáshoz, és csak a történet végén derült ki, hogy ennek a vonzalomnak nem a Bella iránti szerelem volt az oka. A történetet – két rész kivételével - Bella meséli el számunkra, az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket.(Bár az írónő készült arra, hogy végigviszi a történetet más szereplők szemszögéből is, de ebből csak Edward része készült el. Nagy kár, mert ez izgalmas kísérlet lehetett volna.) Szerelem és szenvedély lett a könyvek központi témája, de a főszereplők közben szorgalmasan dolgoznak, tanulnak, nem isznak alkoholt, kávét, teát, házasság előtt nem szexelnek. A természetfeletti világ sem olyan komor, mint a Harry Potterben. Ráadásként még ott van a vámpírok halhatatlansága is, ami az emberek örök álma...

            Az írónő vallását gyakorló mormon, ez is közrejátszott a regényvilág kialakításában, de elmondása szerint irodalmi példákra figyelt: az első kötetre Jane Austen Büszkeség és balítélete, a másodikra Shakespeare Rómeó és Júliája, a harmadikra Emily Bronte Üvöltő szelekje, a negyedikre Shakespeare Szent Iván éji álomja volt hatással, s ez jót tett írásának. Legfőbb témájának a választás és szabad akarat működését tartotta, és a romantikára kiéhezett maiaknak nem a nyers testiséget és az érdekeken alapuló kapcsolatokat, hanem a tiszta szerelmet kínálta. A pszichológus Tari Annamária szerint manapság egyre extrémebb ideálképek kellenek, hogy segítsenek elviselhetővé tenni a mindennapokat. A vámpírszerelem a teljes odaadás metaforájává vált, és érdekessé azzal vált S. Meyer regénye, hogy helyes arányban keverte a jót a rosszal, a misztikust a valóságossal, és az érzelmi szál ereje megsokszorozta az egyszerű szerelmi történet hatását. Már az első kötet megjelenése megdöntötte a Harry Potter eladási statisztikáját, pedig kezdettől fogva több kritika kísérte S. Meyer írásait, mint Rowlingét. De a fiatalok mindenütt az ő oldalára álltak, és olvasóvá tette őket: Magyarországon az Alkonyat címlapjával megjelenő Rómeo és Júliából fél év alatt 4000 példány fogyott el.

            Varga Bea A siker tintája című könyvében összefoglalta, mitől jó egy könyv? A megfelelő szerkezet és témaválasztás mellett az is fontos, hogy a szereplők legyenek igazi karakterek, legyen történetük, céljuk, titkuk, a párbeszédek legyenek élőek, a leírások pedig izgalmasak. Az így működő regényeket élvezettel falják majd az olvasók, másoknak is ajánlják, és a szerzők egyéb írásait is megkeresik. A fenti fantasyk megfelelnek ezeknek a kritériumoknak, 70 éves koromon túl örömmel fedeztem fel őket, s ezért írtam róluk.  

Gyermekkönyek...

Gyermekkönyvek régen és ma

 

            Vidéki kisvárosban felnőve az 1950-1960-as években az ember kicsit elzárult a nagyvilágtól, de aki olvasni szeretett, kitágíthatta határait. Akkoriban a könyvkiadáskor még nem célozták meg az egyes korosztályokat, csak a kor gondolkodásával összeegyeztethető értékek közül válogattunk. Bátyáim jóvoltából fiús könyveket olvastam.

            Swift és Defoe műveikkel nemcsak szórakoztatni, hanem tanítani is akartak, és iskolát teremtettek: a későbbi századokban se szeri, se száma az utazó regényeknek és robinzonádoknak, s nem sejthették, hogy évszázadok múlva is elementáris hatással lesznek (ifjú) olvasóikra. Jonathan Swift (1667-1745) humoros szerző volt, de keserű humora intellektuális természetű, melynek mélyén az író pesszimizmusa rejlett. Gyilkos iróniáját életkörülményei magyarázzák: anglikán lelkészként a toryk politikai árnyékában közéleti szerepet játszott, majd azok bukása után Dublinban élt névtelenségben. Olyan karrierista volt, akinek nem sikerült karriert csinálnia, hiszen hogyan nevezhetnék ki püspökké olyan papot, aki maró szatírával támadt a keresztény felekezetekre?! Szerb Antal Swift keserűségét szellemi magányára vezette vissza, ennek illusztrálására idézte szavait - Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot...- és ennek kifejezését: a Gulliver utazásai című regénytetralógiáját. Gyerekként csak az óriások és a törpék országába jutottam el a segítségével, a többi felfedezése egyetemista koromra maradt. A kalandvágyó hajóorvos világjáró, de nem a kíváncsiság hajtja, hanem a szűkös megélhetése, s mert viszolyog kollégái kétes jövedelemszerzésétől.

            Az egyes szám első személyben elmondott történet főhőse nem a világ csodáit fedezi fel, mint Odüsszeusz, „nem ismert tartományokat”, mint Dante, hőse nem példakép, csak egy ember, aki újra, meg újra rádöbben a civilizáció ellentmondásaira, korlátoltságára, miközben tapasztalatot szerez saját ormótlanságáról, kicsinységéről. Útjai jelképes helyszínekre viszik el (Liliput, Óriások földje, Repülő sziget, Nyihahák földje), de a tapasztalt jelenségek a korabeli Angliát idézik fel. A felvilágosult gondolkodásban az óriások és a törpék az angol viszonyokat mutatják, mint ahogyan a tudósok a józan ész megcsúfolói, s nem véletlen, hogy a lovak – az állatok – mondanak az emberek fölött ítéletet.

            Az első két kötet az önzés és az önelégültség számtalan formáját mutatta be, meg azt, hogy minden relatív: fogalmaink csak a mi nézőpontunkból látszanak egyértelműnek, logikusnak. A kicsi-nagy dimenzió sok játékra ad alkalmat, de kiderül, hogy az aljasság és a tudomány együtt jár, az állam mindenütt az erőszak eszköze. Liliput császára azért agresszív, hogy nagynak látszódjék. Gulliver hozzá képest óriás, de nem hajlandó rész venni az ellenséges ország elpusztításában. S az óriások világában is annyi törpe szaladgál, hogy a törpe Gulliver feléjük nőhet. Swift titka a faarc, azaz a halálos komolyság, amivel a legnagyobb képtelenséget is kristálytisztán, klasszikus nyelven adja elő. Angol polgárként sohasem mosolyodott el, tisztelet érzett a törpék iránt, bátor volt az óriásokkal szemben, semmi groteszk csoda nem tudta kibillenteni komolyságából. Ez a valójában negatív utópia kemény társadalombírálat, de gyermekként szórakoztató volt, az emberekről való ítéletet talán fel sem fogja az a kis olvasó, aki csak a cselekményre figyel. Felnőttként jobban megértettem.

            Daniel Defoe (1660-1731), akit a legangolabb íróként tartanak számon, másként látta ezt a kérdést. Józan kalandor volt, akár a hőse, hiszen eleinte kereskedelmi vállalkozásból és politikai kémkedésből élt Skóciában, majd egyszer csak az irodalom – Szerb Antal kifejezése szerint - „szorgalmas proletárjává” vált: képtelen történetekkel kezdte, aztán áttért a valóságra. Robinson történetéhez adva volt egy korabeli skót tengerész, Selkirk meséje, de azt Defoe olyan képtelennek találta, hogy hozzálátott a valóság szerinti átírásához. Az 1719-ben megszületett mű címe – korabeli szokás szerint - magába foglalja a realista fikció cselekményét: Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: aki 28 évet élt egyedül egy lakatlan szigeten, Amerika partjainál, a nagy Orinoco folyó torkolatától nem messze, egy hajótörés kényszerítette a szigetre, amiben rajta kívül minden ember meghalt.

            A művet Rousseau olyan jónak tartotta, hogy Emil című könyvében 12 éves korig csak ezt engedte olvasni, hogy Crusoe-ként tekintsenek magukra a gyerekek: egymaguk is képesek kielégíteni szükségleteiket. Defoe hőse összerakott egy életet magának, melynek fizikai-erkölcsi és szellemi értékek tesztelték a határait. 28 éven át tartó magányában megszelídítette és kisajátította a szigetet. Ez az átlag angol nagy rátermettséggel civilizálta a vad, érintetlen természetet, lakályossá tette a lakatlanságát, vetett és aratott, domesztikálta a vadállatokat, erődítményrendszert épített, és még magányában is jó angol alattvaló volt, hiszen csak kormányzója lett az angol király nevében elfoglalt szigetnek. Aztán Péntek személyében társra talált, akinek – kulturális felsőbbrendűséggel - megbocsátotta a Biblia szerint bűnös kannibalizmust, mert az nem sajátja, hanem nemzeti bűne.

            Defoe számára a mese volt a legfontosabb, könyvének varázsát ez adta, melyet kerettörténettel hitelesített ő is, mint Swift. Robinson története évszázadokon keresztül elhitette mindenkivel, hogy a fehér ember kultúrája magasabb rendű, a gyarmatosítás értelmes dolog. Az angol polgár küldetéstudata általa vált egy politika alapjává, pedig Defoe csak egy szórakoztató történetet akart írni. Gyermekként mindezekről nem tudtam semmit, csak azt láttam, hogy Robinson független, kitartó, hatásosan működő ember, aki a szükséges kegyetlenséget is felvállalta, nem gondoltam, hogy ezek James Joyce szerint a brit gyarmatosítás legfőbb elemei. Könyvével műfajt teremtett, minden nemzet megírta a maga robinsonádját – továbbgondolva családi változatra is - melyeket ugyanúgy megfilmesítettek, mint Defoe klasszikusát, de gyermekkorom egyik meghatározó könyvélménye Defoe lett..

            És persze Jules Verne (1828-1905) és Jókai Mór (1825-1904), bátyáim jóvoltából nagyon sok írásuk eljutott hozzám. A francia írót nem is Julesként, hanem Gyulaként ismertem, és csak felnőttként jöttem rá, hogy élettörténete milyen sok egyezést mutat a legnagyobb magyar mesemondóéval. Nem véletlen, hiszen nagyjából azonos időben éltek, mindkettejük apja neves ügyvéd volt, akik maguk is sikeresen próbálkoztak a versírással. Mindketten jogásznak készültek, de az irodalom elcsábította őket, Verne is csak addig maradt tőzsdeügynök, amíg az önállósághoz szükséges hírnevet el nem érte. Egyformán lelkesedtek a '48-as forradalomért – csak az egyik a párizsiért, a másik a magyarért -, mindketten idősebb nőt vettek feleségül, bár Vernének fia is született nevelt lányai mellé, Jókainak azonban be kellett érnie Laborfalvy Róza balkézről született lányával, aki azonban unokával is megörvendeztette egy újabb Kisróza személyében. Mindketten sokat utaztak, élményeiket megörökítették regényeikben, de Verne többnyire Amiensben, Jókai meg a Svábhegyen találta ki lebilincselő történetét, így hát Verne mondása mindkettőjükre igaz: Járt már azon a vidéken?...Jártam bizony! … Öszvéren?...Nem, karosszékben! Regényeikben a XIX. század minden újdonságát felvonultatták, hiszen az ismeretterjesztést ekkoriban az irodalom vállalta magára. Abban a korban éltek, amikor a tudomány és a technika látványosan fejlődött, ami őket is vonzotta: komoly földrajzi, csillagászati, őslénytani és botanikai ismeretekkel rendelkeztek, amelyekről regényeikben lebilincselően adtak hírt.

            Jules Verne is a képzelet és a valóság határán ellensúlyozott és az egész világot bejárta, meghódította. Életműve mégis eltér a Jókaiétól, rám először a Nemo kapitány, a Grant kapitány gyermekei, és a Rejtelmes sziget című nagyszerű trilógiájával hatott. Ezek is a szabadságküzdelmekről szóltak, de nemcsak a franciákról, az egész világról írt. „A szereplőim lesznek azok, ami én szerettem volna lenni” - mondta, és regényeiben bekalandozta az egész világot, amivel nagyban hozzájárult földrajzi érdeklődésem kielégítéséhez, amikor regényeivel eljutottam az Északi sarkra, rejtelmes szigetekre, a föld alá és a tengerre. Csodálatos vitorlásai – melyeknek a valóságban is szerelmese volt – hatalmas gyorsasággal haladtak, és úgy tágították a világról való ismereteimet, hogy észre sem vettem: a kalanddal fűszerezve nem váltak száraz tananyaggá. Talán miattuk szerettem meg a tudományos fantasztikus regényeket, a sci-fit is, mert korai olvasmányélményeimet meghatározták az írásaik. Verne felfedezett bennünket, magyarokat is, a Sándor Mátyás, A dunai hajós, a Várkastély a Kárpátokban rólunk szólt. Azt csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy ehhez fordítói is nagyban hozzájárultak, hiszen Brusch Iliából ők faragtak Borus Demetert, Sandorf Mátyásból Sándor Mátyást. De a Földközi-tenger partvidékét, ahol ezek a történetek játszódtak, nála jobban kevesebben ismerték – nem véletlen, hogy mindig szerettem volna eljutni oda, de eddig még nem sikerült. És Vernét – akár csak Jókait – felfedezhetnék a mai tinédzserek is, hiszen az Elektronikus Könyvtárban nagyon sok könyvük helyet kapott.

            Ugyanilyen nagy hatással voltak rám Mark Twain (1835-1910) Tom Sawyere (1876) és Huckelberry Finn-je (1885), amit a Koldus és királyfi filmélménye egészített ki. Amerika adta az emberiségnek a burgonyát, a dohányt, a poloskát, a szabadversenyt, megannyi áldást és átkot, de Amerika adta Mark Twaint is, akire Hemingvay a gyermekkönyvek Shakespeare-jeként tekintett. Író, újságíró és humorista volt Samuel Langhorne Clemens, akinek választott álneve egy folyami hajós szakkifejezés: a mélységmérő rúdon azt a második vonást jelentette, ami még biztonságos haladást jelentett a gőzhajók számára. Mark Twain 13 éves korától írt, a nyomdai betűszedéstől az újság megjelenéséig mindent kipróbált, dolgozott folyami gőzösön, aranyásóként, nyomdai vállalkozóként, de tönkrement. Adósságait regényei segítségével fizette vissza. Felnőtt életében szomszédja volt Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátyja kunyhójának írója, aki nagy hatással volt nézetei alakulására.

           Osztálytársaimat extázisban nem is ezek tartották, hanem Sienkiewicz (1846-1916) Quo vadis-a, ami akkoriban tiltott könyvnek számított, de a háború előtti kiadások közkézen forogtak. Elolvastam én is a Nobel-díjas lengyel író 1896-os könyvét, de történelmi korrajzát jobban élveztem, mint a szerelmi vonalát. Romantikus lelkemnek jobban megfelelt a Sivatagban és vadonban című könyve, amivel Levente bátyám jóvoltából gyermekként találkoztam. Bár ez is fiús regény volt: főhőse Stas a korabeli jó tanuló, jó sportoló mintaképe, igazi kislovag. Viszontagságban és kalandban bővelkedő története azonban elvezetett a többi Sienkiewicz regényhez, amelyek segítettek abban, hogy a lengyel-magyar két jó barát - szlogen valóságos tartalommal telítődjön.

            Gyermekként kellett volna elolvasnom, de csak egyetemista koromban jutott el hozzám Milne Micimackója és Exuperry kis hercege, hatásuk talán így volt nagyobb. Alan Alexander Milne (1882-1956) 1926-ban írta meg a Winnie The Pooh történetet: kisfia plüssjátékai ihlették a Százholdas pagony folyamatosan bővülő történetét. Magyarországi sikerét talán fordítójának, Karinthy Emíliának köszönheti, az új cím is az ő leleménye: saját nevének becézéséből ered a Micimackó, amit 1935-ben testvére, Karinthy Frigyes öntött formába és jelentetett meg. Szigethy Zsuzsától akkor kaptam meg a szerző rajzaival illusztrált szép kiadású könyvet, amikor az üzlet még nem kapcsolódott hozzá, csak az önfeledt öröm sugárzott belőle, ami révén újra lehetett élni a gyermekkort. Ez is abszurd világ, humorának ez volt a forrása, de nincs benne sem nevelési-oktatási szándék, sem erkölcsi tanulság, csak groteszk és nevetséges varázslás. Jól körülhatárolható a helyszín, a belső könyvborítóra a szerző oda is rajzolta, kuckótól kuckóig visz az út, a játékállatok felkeresik egymást, mert az igazi egyéniség csakis a közösségben válik láthatóvá. Robert Gida nem felsőbbrendű, de ráébreszti kis barátait a tetteikre, az elkövetett hibáikért azonban nem jár büntetés, mindenki megmarad annak, aki volt: Micimackó a logikus, Malacka a félős, Nyuszi a nagy tortakészítő, Füles a nagy félreértő. Pozitív tulajdonságaikkal mégis lehetett azonosulni, ahogyan azt később gyermekeimtől és kisunokáimtól megtapasztalhattam. Tolerancia és szeretet uralja ezt a könyvet, nincs benne agresszió, ezt olvasva – vagy felolvasva – ki lehet békülni a világgal anélkül, hogy fel kellene ellene lépni.

            Salten Félix (1869-1945) Bambiját Feledy Marinak köszönhetem, mert ez is csak később jutott el hozzám, de még időben, hogy gyermekkoromat megerősítse és felnőtté válásomat elősegítse. Az alcíme szerint Életrajz az erdőből című mű szerzője Siegmund Salzmann néven Pesten született, de 3 hetes korában szülei kivándoroltak Bécsbe. Amikor apja tönkre ment, biztosítási ügynökként próbált a családon segíteni, de közben írogatott, melyek közül a versekről, könyvekről szóló ismertetők és egyik erotikus regénye meg is jelent. 1936-ban zsidó vallása miatt betiltották, ekkor színésznő feleségével Svájcba emigrált, családjával, 2 gyermekével haláláig Zürichben élt. A Bambit 1923-ban írta, és a történetet később folytatta. Az Alpokban tett kirándulása ihlette, gyermekkönyvként és politikai parabolaként egyaránt olvasható. Meséhez illő komolysággal szólt az állatokról, akik erdei közösségben élnek, beszélgetnek, mintha emberek lennének. Az életük valóságos, amiben a természet vadsága és a vadászó ember kegyetlensége mellett ott van a szépség, az élet öröme. A regény arról szól, hogy az élet ragyogó körforgása teszi lehetővé, hogy utódainkban újra meg újra magunkra ismerhetünk, az élet attól szép, hogy reményt adhatunk az utánunk jövőknek.

            Antoine de Saint-Exupery (1900-1944) francia író és pilóta, katonaként, majd postajáratokon repült, a II. világháború alatt a francia felderítés szolgálatába szegődött. 1944-ben egyik útjáról nem tért vissza, azóta kiderítették, hogy az egyik német tévécsatorna, a ZDF későbbi sportriportere lőtte le gépét. „Sajnálom”-ja azonban nem hozta vissza a szerzőt az életbe, de kisregénye, A kis herceg változatlanul életben tartja: 1943-ban írott történetét a világ 50 legolvasottabb könyve között tartják számon. Magyarországra ez a könyv csak az 1970-es években érkezett el Rónay György fordításában, éppen időben, hogy gyermekeim és akkori tanítványaim megismerhessék: karácsonyi ajándékként a rókával való találkozást osztottam meg velük. A B612-es bolygó – katonai neve ellenére – igazi mesevilág, aminek tudatlan, nyitott és őszinte ura 6 bolygón tesz látogatást. A király, a hiú ember, az üzletember, az iszákos, a lámpagyújtogató, a geográfus és a kígyó példáján keresztül megtanulja, hogyan nem szabad élni. A róka a történetben az egyetlen olyan lény, aki elgondolkodtató és építő információt adott neki, és elárulta a nagy titkot: Jól csak a szívével lát az ember...A földi életben a legnagyobb kincs a szeretet, és az ember felelős a barátjáért, akit megszelídített...

                        Ha végigtekintek a listán, első kedvenceim fiútörténetek voltak, annak köszönhetően, hogy a bátyáim szállították őket, és mert lányregények ekkor – már a háború előtti Cilikék - és – a '60-as években meginduló pettyes és csíkos sorozatok még - nem léteztek. Számomra mégis fontosak voltak ezek a könyvek, beépültek személyiségembe, s tanítás közben is igyekeztem ráirányítani a figyelmet. A körülöttem lévő világ változásait ezekkel mérhettem a legjobban: egyre kevésbé voltak rá vevők, mert nem olvastak, beérték a szem rágógumijából készen kapott blődségekkel…

 

Szapphó csodáka

Szapphó (latinosan Sapphó) csodája

(i.e. 612?-550?)

Szapphó az ókori görög líra legismertebb személyisége: ő volt az első költőnő, aki merészen szakított az epikus költészet hagyományaival, tartalmilag és formailag megteremtette a líra máig elismert alapjait. Hírét - töredékesen előkerülő művei ellenére is - megsokszorozták az évszázadok, bár Platon epigrammája nyomán tizedik Múzsaként tekintettek rá már az ókorban is:

Némelyek azt mondják, hogy a Múzsa kilenc. Be kicsiny szám! Leszboszi Szapphó ím, tízre egészíti ki.

                            (Devecseri Gábor fordítása)

Életéről keveset tudunk: apja Szkamandromiosz, anyja Kleisz volt, Leszbosz szigetéről származott arisztokrata családból, akik a homéroszi hősök leszármazottainak tartották magukat, és olyan szabadságban is éltek. Szapphó korában Leszbosz gazdag sziget volt, kiterjedt üzleti kapcsolatokkal, és amikor Pittakosz elűzte az arisztokráciát, szüleivel együtt ő is Sziciliába menekült. Visszahívása után egy zenével, tánccal, irodalommal foglalkozó lányközösség vezetője lett. Kerkülaszhoz, egy Androsz szigeti gazdag emberhez ment feleségül, született egy lányuk, akinek édesanyja nevét adta és elragadtatott verssel ünnepelte:

Egy édes drága lányom van nekem

Aranyvirág a gyenge termete.

Nagy Lydiát nem adnák énnekem

Érted nem kellene

És nem kellene a szép Leszbosz se

Gyönyörű Kleisz.

 

Egyéniségét, sokszínűségét nemcsak saját versei örökítették meg, Anakreon, a kortárs is megőrizte, aki Szapphóról írott versében a költő-nő csúfondáros személyiségét emelte ki:

Engem a Szerelem piros

labdával szíven ért, és egy

szépcipőjű, aranyhajú

lánnyal játszani hívott.

Lesbosban született a lány,

csak csúfolta fehér hajam,

s elfutott gonoszul, gonosz

társnőire kacsintva.

(Babits Mihály fordítása)

A fiatalsághoz idősebb korában is ragaszkodó férfi verse szerint csak azt kapta, ami járt neki: a dacos szemű drágaság fájón rázta gyermek kezével élete zaboláját, s a tőle sokkal fiatalabb lány asszonyi fölénnyel oktatta ki:

Ha szépet vágynál mondani s rendeset,

S nem volna benne semmise, ami rossz,

Akkor nem kötne meg a szégyen,

S nyílt nemesen, szabadon beszélhetnél.

Anakreon (Babits Mihály fordítása)

A költőnő idealizált képe nemcsak vázafestményként, hanem szoborként is fennmaradt, ahol gyakorta került össze egy másik leszboszival: az élet örömeit és a szerelmet propagáló Alkaiosszal, a költővel. Szapphónak is legfőbb témája a szerelem, neki köszönhetjük a keserédes kifejezés megszületését. Versei egy részét lányokhoz írta, így kötődött alakjához a leszboszi szerelem fogalma. Ez akkoriban nem számított különcségnek, az ókorban az azonos neműek szerelme elfogadott volt férfiaknál és nőknél egyaránt.

Verseiben erőteljesen jelent meg a lírai én. Érzelmekkel átfűtött, kép-szerű látásmód jellemezte, ami a többértelműség forrásává vált. A kitárulkozás őszinteségével, öntudatosságával hatott verseiben, melyet Babits Mihály sokra értékelt: Szapphó mélyen átérezte az asszonyi sors dicstelenségét, átérezte, milyen sivár és kilátástalan a nő léte, ha menekvést nem talál a múlhatatlan művészetben. Egyik versében Szapphó maga is figyelmeztette társnőjét:

Meghalva fogsz feküdni majd,

s emlékezet nem fog maradni

felőled a halál után.

nem fűztél rózsalombokat

Pieriából homlokodra,

s fény nélkül szállasz föld alá,

nem fogsz Olympra fel magasan

repülni a holtak közül….

Kölcsey Ferenc fordítása

 

Bizony, bizony, Kölcseyt is elvarázsolta, mert töredékesen előkerülő írásai is jól mutatták költészetének sokszínűségét: magabiztosságát, női kacérságát, hitegető vidámságát:

Lám a mézízű alma piroslik az ág tetején, az ágnak legtetején, mert aki leszedte, feledte –

Eh, dehogyis feledte! Csak éppen nem tudta elérni…

Babits Mihály fordítása

A szerelmi vágy ébredését olyan pontosan rögzítette az Édesanyám nem perdül a rokka című versében, hogy a XVIII. századi magyar udvarházakban az ugyanazon rokka mellett ülők – de talán kisebb szabadságban élők – is átérezhették azt:

Édesanyám, nem perdül a rokka,

olyan szakadós ma a szál, –

vágy nehezül rám,

mert a sudár, szép Aphrodité letepert!

Szerető, szerető kell ma nekem már!

Radnóti Miklós fordítása

Radnóti versfordításának szépségét ők nem ismerhették, s mi is csak akkor értékeljük igazán, ha mellé tesszük B. Schreiber változatát, melyet Hatvany Lajos saját fordításában mutatott be a Nyugatban Szapphóról készült írásában:

Anyuskám, ne légy haragos,

Szegény szívem nagyon nehéz,

az orsómon lankad a kéz,

Lelkemben vágy: csendes, dalos.

Deli legény, rád gondolok.

Hatvany Lajos fordítása

Szerencsére a humor sem hiányzott Szapphóból, az egyik töredékében így írta le szerelmi vágyainak kielégületlenségét:

Letünt a fiastyúk és a

hold is: tovaszállt az éjfél,

elmúlt a találka – óra

s én itt heverek – magamban!

Ezt a töredéket Babits könyvéből másoltam ki, aki nem írta alá a saját nevét fordítóként, mert egyik sorát Szabó Lőrinc (1900-1957) diákkori fordításából vette át, akinek életét ez a töredék végigkísérte, hogy aztán a Tücsökzenében önálló versként jelentesse meg az erről készített palimszesztjét:

Örök helyzet…Alámerült a Hold.

Utána a Fiastyúk. Áthajolt

delén az éj. Áltattál csak, öröm!

Elmúlt az óra. Magam feküszöm.

Így fájt Sapphó. Négy teljes héten át

ingó tutajon, ingó parti nád

között napra-nap leste: jön-e, kit

tiltott a törvény, de akart a szív.

Igy fájt. Kétezer éve. A kabint,

melybe húzódott, lám én is megint

megépítettem, mint már annyian:

ismétlődik minden minduntalan;

s mint alattam a csobogó vizek,

úgy dúdolgatom modern énekemet:

Lemerült a Fiastyúk, le a Hold.

Az utolsó vonat elzakatolt.

Éjfél van. Ma is áltattál, öröm!

Múlik az élet. Magam feküszöm.

Az elmaradt randevún kesergő Szabó Lőrinc Szapphó felülírásával mutatta be a szerelmi kapcsolatok pillanatokra szakadtságának és a pillanatokat is elveszítő akadályoztatásának személyes bánatát. Vers és valóság címmel készített költői magyarázatában a régi és modern találkozásaként ünnepelte ezt a versét, elejére és végére bedolgozta Szapphó töredékét, és kiegészítette az eredeti verskezdettel, ami egyébként nem került bele a fordításba: A bárka a vízen állt. A görög eredeti kettős jelentését – a konkrét találka óra és a teljes élet egyszerre érthetését – használta ki ahhoz, hogy a vers elején az elmaradt randevún kesergő pillanatot bontsa ki, ami aztán a vers végére az élet mulandóságának tudatosításává vált. Egyetlen pillanat megrajzolásával így ért össze versében a valóság és a költészet, ami az 1953-as szonettek tematikai és poétikai hangoltságát adta. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Kabdebó Lóránt alapos filológiai kutatással azt is kiderítette, ki volt e szonettek (fekete?) hölgye, mert bár Szabó Lőrinc nem írta le a nevét gyorsírásos hagyatékában sem, de a jelzések összeértek Kozmutza Flóra alakjában… S erre mit is lehet mondani?!)

Az eddig idézett töredékek mellett két verse teljes egészében maradt ránk, melyek évszázadok óta visszhangozzák Szapphó költőiségét. A Boldog legény a szerelmi érzés összetettségét mutatja meg, ami egyszerre egyszerű és édes, keserű, mély és nyugtalan. Test és lélek Szapphónál még egységben volt, hiszen ezt is csak a keresztény szemlélet választotta el egymástól. Ez a vers annyira megtetszett Catullus (i.e. 87-i. e. 54) római költőnek, hogy lefordította latinra és besorolta költeményei közé. Minthogy azonban megtartotta az eredeti vers sajátos formáját, így került be az szapphói strófaként az európai irodalmi köztudatba. De ez a Szapphó vers nála mégsem pusztán a versek egymással való beszélgetése lett, amit a szakirodalomban intertextualitás néven emlegetnek, mert ő annál nagyobb költő volt. Szapphó úgy írta le a szerelmi érzést – világosít fel bennünket a költő-filológus Imre Flóra – hogy nemcsak megéli, de kívülről is figyeli magát, az érzést nem nevezi meg, csak a külső tüneteit jeleníti meg. Catullus is nagy megfigyelő volt, verseiben összefonódott az érzelem és a kimondás lehetőségének a keresése. Szapphó sora azzal vált az ő 51. versévé, hogy megtoldotta egy, az eredeti versben nem szereplő strófával:

Árt neked, Catullus, a lustaságod!

attól őrjöngsz úgy, az okozza vágyad.

Tönkretett már városokat, királyt a

munka hiánya.

Catullus

 

Ez a versszak már nem a szerelemről szól, hanem arról, hogy Catullus azt is meglátta, hogy az önmagára figyelő költőt hogyan látja a politikával és vagyonszerzéssel elfoglalt külvilág. Imre Flóra szerint így vált a Catullus vers kettős tudathasadássá: nem csak a költő figyelte benne magát, de azt is látta, ahogy a világ őt hogyan látta, amikor a szerelem miatt éppen bohócot csinált magából… Sok izgalmas magyar fordításban olvasható ez a vers is, melyek között ott van Kölcsey Ferenc: Sappho után műve is, akinek köteteiben pedig hiába keresünk szerelmes verseket. Igaz, az ő változatából kimaradt a megszólított neve, de megérezte a Szapphó vers titkát: azt a közvetlenséget, amivel a szerelmi gyötrődést megfogalmazta:

Nyelvem eltompul ajakim között, s gyors Égi tűz esik tetemimre végig,

Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak Éji homályba.

E vers legérdekesebb változata Ady Endréhez köthető, aki az eredetit csak nyersfordításban látta, amikor Hatvany Lajos kérésére verssé formálta. Nagyszerű költőként azonnal megérezte értékeit: lendületét és érzelmi nyíltságát, melyeket saját változatában is érvényesített. Földessy Gyula jegyezte fel a vers keletkezéséről, hogy Ady változata néhány perc alatt született meg a nyersfordítás elolvasása után. Hatvany Lajos aztán a már emlegetett cikkében műfordításként adta tovább, bár Ady a korabeli fordítói igényeknek: a tartalmi és formai hűségnek ezzel a verssel nem tett eleget. Ady módszere a sűrítés volt, verse ez által inkább átköltéssé, azaz parafrázissá vált. Bár hasonló lendülettel indult, de csak tartalmilag emlékeztetett a forrásra. Az asszonyi vers kedvtelve részletezte azt a hatást, amit a kedvese váltott ki belőle, Ady ezt a felsorolást teljesen leegyszerűsítette, és a szapphói strófát is egyénien használta:

Ady: Sappho szerelmes verse

Hideg verejték veri testem,

Remegőn, félve, halóan,

Az őszi fűszálnál fakóbban

Állok és már érzem vesztem,

Meghalok érted.

S mert Adynál a versszakok utolsó sorai verszárlatként működtek, már emiatt sem ragaszkodhatott az eredeti formához. Befejezése – „Meghalok érted!”

– óriási közhely, ám itt helye van és szerepe: az egész gondolatot ezzel zárta le. A mintából ezzel egy megrázó szerelmes verset formált, melyet elhelyezett a Szeretném, ha szeretnének című kötetében. Hogy a vers ez a kihűlőben lévő Léda kapcsolatban ne játszhasson szerepet, Hatvany Lajosnak ajánlotta, nem Lédának. De nem dobta el, mert átköltése révén már az övé volt, amelynek értékét Füst Milán fogalmazta meg legpontosabban: az Ady verset olvasva az ember szerelmes lesz magába a szerelembe, mert ez a vers a szív egyenes idézete.

Ennek a Szapphó versnek újabb fordítását a XX. század második felé-ben Devecseri Gábor is elkészítette Boldog legény címmel:

hisz ha látlak, s bár kis időre, hangot

nem tud nyelvem

adni, mely tövén elakad, s a könnyű

tűz egész bőröm befutossa végig

nyomba, s nem lát szemem se, zúgván

zúg a fülem már.

Ami Vas Istvánnal való fordítói vitájához vezetett, aki úgy látta, hogy a filológiai pontosság kiírthatja a versekből a lényeget: azt a nyelvi erőt, lendületet, természetességet – azaz az egyéni ízt – amitől még a gyengébb költők fordítása is képes elevenné válni. Meg is állapodtak, hogy az idegen művek tolmácsolásának a pontosság és a költőiség egyformán követelménye kell, hogy legyen.

A másik, teljes egészében fennmaradt Szapphó vers egy himnusz, melyet a szerelem istennőjéhez, Aphroditéhez írt. Talán ez a legismertebb Szapphó vers, melyet személyes beszédmóddal és időjátékkal tagolt, a költői én zaklatottságát pedig a mondatok modalitásával fejezte ki.

Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,

Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!

Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,

tőrbe a lelkem?

Trencsényi-Wapdapfel Imre fordítása

Személyesebb és bizalmasabb, mint az előbbi vers volt, és merészen eltért a költőnő a hagyományoktól abban is, hogy a mondathatárok és a sorok, strófák határai nem estek egybe. Ezt a soráthajlást francia szóval enjambementnek nevezzük, igazán majd a XX. századi líra fogja kedvelni.

A szerelmes költő himnusza más, mint a zsoltárfordítóé, aki a szöveg mögé bújik, nem egyéni, hanem közösségi üzenetet fogalmaz meg. Szapphó ezt a hagyományos vallási műfajt is megújította, s ez a verse is a testi és lelki szerelem őszinte megvallásává vált. Különlegességét az adja, hogy benne a költő individuális: megszólítja kedvenc istennőjét, aki a múltban már segítette, ezzel a két idősíkot – a múltat és a jelent – egybeolvasztja, és a befejezésbe bekerült a jövő is a vágyott következménnyel. A vers folyamán többször átalakult az istennő alakja, mert nemcsak támogatója volt, szenvedését is neki köszönhette, és várt segítsége révén a költői én küzdőtársává léphetett elő. Mindezek következtében sajátos vibrálás és hullámzás jellemzi ezt a verset, amiben a kérés és könyörgés időnként követelőzésbe csap át, s a szerelem érzésében is megjelenik a pillanatnyiság és az elmúlás. Mindezeket azonban a keretes szerkezettel kordában tudta tartani, melyben az érzelmi túlfűtöttséget az istennő okos szavai kiegyenlítették. A vers különlegességének forrásává ez a sokféle szembeállítás vált, melynek alapját az égi és földi nő ellentéte adja, amit finomított a magasság és a mélység, az aranylakás és a feketéllő föld ellentéte, ez utóbbi Aphrodité szabadságát és a lírai én kényszerű cselekvését mutatta meg.

Szapphó, az első költőnő halhatatlanná vált: minden időszakban mi-nőségként gondoltak rá, számtalan verssel, utalással idézték fel erejét. A magyar költészetben a XVIII. században jelent meg, és ereje napjainkig kitartott. Ezek között talán a legérdekesebb Finta Éva kísérlete, aki számára Szapphó nemcsak költői mintává, hanem önmetaforává vált, s egy kötetnyi verset formált alakja köré. Szapphó a szirten című kötetének témája a nő: mint nő, és a nő: mint alkotó. Önmaga belső harcát vívta meg ebben jól eltalált segítőkkel, hiszen Szapphó mellé felsorakoztatta Sylvia Plathot, a modern amerikai költészet alakját, és e két véglet között ott feszül a költészet keresztje, amely – miként költőtársait – őt sem engedte el.

Finta Éva korábbi köteteiben is szerepeltek női témák, de itt újdonságként jelentkezett felvállalt líraisága és a sok kötött formájú vers, ami Szapphó jelenléte miatt kézenfekvő. Gondolatainak kifejtését megszenvedett költői szabadsága jegyében tette, ami számára sem jelent korlátok nélküli létet, csak eszköztára kiszélesedését. Az alkotás kegyelmi állapotában – hiszen egyetlen év alatt fogalmazódtak meg a kötet versei – összefonódott benne Beregszász és Zemplén, Mikes Kelemen módján: úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont… Mindehhez a hátteret – a végtelent – Szapphó tengere adja, mely összekapcsolódhatott Sylvia Plath óceánjával, s áradó zenébe (és humorba) csomagolva emelte filozófiává élőkről és holtakról való gondolatait. A kötet pilléreit jelentő versekben név szerint is ott van Szapphó a sorsközösség felfedezése révén:

Fellebeg kitharával

egy szikra, egy madár, egy dallam,

villámfény női alakban

s lecsap a leszboszi partra.

Finta Éva: Szapphó érintése

 

Finta Éva: Szapphó társa

A költői-asszonyi sors változatlanságát, és a költészet keresztjének máig változatlan nehézségét is vele fejezte ki:

Nem is ő ver ütemet a tenger

csobbanás-hangját tititázza versben

összezárt dal kőpora ázik árván

tengeredényben

Finta Éva: Szapphó a szirten

A kötet nyitó és záró verse közé egy versregényt épített Finta Éva, melyben a lírai én bátran szárnyalta be a világot, nyitogatta és csukogatta Pandora szelencéjét, miközben egyre letisztultabbá válik lírai karaktere és létértelmezései bölcseleti jelleget öltenek, ahogyan azt Pécsi Györgyi megfogalmazta. Az új önmetaforák révén költő-triójukban nemcsak összekapcsolta, de ki is terjesztette vertikálisan és horizontálisan az asszonyi lét és a költői sors szerepeit: Végtelenek / Partján járni védtelenül a / Végleteket …(Kereszt), hogy megmutassa, mi sem változott ezekben Szapphó óta… Ám a költőnő példája juttatta el olyan felismeréshez, amivel saját költői világa gazdagodott:

Mennyi fény kell szíveket látni tisztán, feltehetően rengeteg hajnalközi, délidőben felragyogó fény, alkonyos, drámát feledő haláltánc égi delejben melyben a szív lát.

Nem asszonyi nyafogással, hanem a szapphói időtlenséggel fogalmazta meg a fájdalmat, amivel nemcsak önmagát újította meg, a folyamat lezárhatóságának távoli voltát is kifejezte. Költői dilemmáját az Örök partok című versével aztán feloldotta, amivel következő kötetének alap-hangját is megteremtette. A várakozás és az egyedüllét, a társas magány, a sok mihaszna kín kapcsolódott össze versében, melyek az asszonyi sors fájdalmát feloldották, és időtlenné tették:

 

Állnak a tenger sok-sok partjain

Reménnyel várnak örök asszonyok

Kiket majd könyvbe zár és elrobog

A sorstenger és sok mihaszna kín.

Finta Éva: Örök partok…

Ez a kis utazásunk azt bizonyította be, milyen messzi pontokat tudnak összekötni az időben a költők. Szapphó csodája így vált egyértelművé: hiába emelkedett ki kortársai közül származása, műveltsége, tehetsége révén, ugyanazon félelmek kínozták, mint nőtársait. De az istenek megajándékozták őt a kibeszélés adományával, amivel mindezt ellensúlyozhatta, s nemcsak kortársainak, a késői utódoknak is segített ezzel, akik – Illyés Gyula kifejezése szerint – szívnémaságra születtek.