Katona József portré

Katona József portré

Első nemzeti drámánkat a reformkor küszöbén írta meg Katona József, akit jószerével csak ez az egy műve őrzött meg. Ez az idő a napóleoni háború utáni visszarendeződés, I. Ferenc abszolutizmusának kora, de a magyar irodalom ekkor tette első, bátortalan lépteit. A nyelvújítás sikere nyomán egyre nyilvánvalóbbá vált az irodalomteremtő szándék. Ekkor került előtérbe a színház, a dráma iránti igény is. A kor nagyjai közül mindenki tett ezért valamit: Kazinczy fordított, Bessenyei, Berzsenyi, Csokonai írt. 1790 -ben megszerveződött az első színtársulat Pesten, de a színészek gyakorlatlansága, Kazinczy arisztokratikus felfogása, a közönség ízlésének fejletlensége eltávolította az írókat a színháztól. Hosszú ideig csak az országot járó vándorszínészek - "a nemzet napszámosai" - szolgálták ki a közönséget, miközben terjesztették a magyar nyelvet. 1807-ben szerveződött Pesten a második magyar színtársulat, melynek a német színjátszás árnyékában kellett kibontakoznia. A magyar színészek sokat tanultak a Rondellában játszó német kollégáiktól, 1815-ig talpon is tudtak maradni. A kortársak szemében ez elsősorban hazafias siker volt, a nemzeti ügyért folytatott küzdelem közvetve a politika diadala volt.

Katona József (1791 - 1830) kecskeméti iparoscsaládból származott, ő volt az egyetlen, aki szellemi foglalkozásúvá vált közülük. Testvérei is jártak néhány évig iskolába, üres óráiban apja is verselgetett, anyja viszont - a korra jellemzően - írástudatlan maradt. Katona József 1810-ben iratkozott be a pesti egyetem jogi karára, és félszegségét legyőzve először fordítóként, majd műkedvelő színészként - delektáns aktorként - segítette a magyar színtársulatot. Itt kezdte írni saját darabjait 1812 - 14 között: A borzasztó torony, Monostori Veronika, A Luca széke, István, a magyarok első királya, Jeruzsálem pusztulása címmel. Itt lobbant viszonzatlan szerelemre Széppataki Róza iránt, akinek félszeg módon meg is vallotta szerelmét, de a színésznő nem válaszolt rá, mert nem tudta, kit takar a K. J. monogram. 1814-ben vígjátékot írt erről A rózsa, vagyis a tapasztalatlan légy a pókok között címmel, melynek bemutatását a színésznő - akkor már Déryné - megakadályozta.

Amikor 1815-ben Döbrentei Gábor, az erdélyi Magyar Múzeum szerkesztője pályázatot hirdetett eredeti történelmi téma feldolgozására, nagy kedvvel látott a munkának, de Bánk bánját meg sem említették a bírálók. Nem tudni, azért, mert be sem érkezett, vagy mert gyengének találták. Barátja Rostáját - kritikai feljegyzéseit - felhasználva átdolgozta és kiadta, majd tanulmányait befejezve hazatért Kecskemétre. Itt írta meg Mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? - címmel áttekintését a korabeli viszonyokról. Megállapította, hogy állandó színházak nélkül a színészek sorsa bizonytalan, gátnak érezte a nemzeti dicsekvést is, ami miatt a közönség nem művészi élményt vár az előadásoktól, csak hazafias frázisokat, s az írók azt nem hajlandók kiszolgálni. Az is fékezi a kibontakozást, hogy nehéz megjelentetni a darabokat, a cenzúra aggályait nehéz legyőzni, s az anyagi ösztönzők is hiányoznak. Befejezésként már önmaga lépését magyarázta meg:

Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és elhallgat.

Kecskeméten alügyészként, majd főügyészként sokat dolgozott, hogy családját támogathassa, de irodalommal nem foglalkozott többet. Kéziratai apja másolatában maradtak fenn, aki valószínűleg ki akarta nyomtatni azokat. Halála helyét kettétört kő őrzi, rajta az írással: "Itt hasadt meg a szíve Kecskemét legnagyobb fiának".

Drámái közül csak a Bánk bán élte túl az időt, amelyben az 1213-as Bánk - féle összeesküvésről írt, de saját kora problémáit: a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás legégetőbb gondjait fogalmazta meg benne.

Első nemzeti drámánk lineáris szerkezetű. Az expozícióban megismerjük a szereplőket: Bánk a király távollétében első ember - a nádor - de II. Endre felesége országjáró körútra küldte, hogy távollétében ő gyakorolhassa a hatalmat. Bánk alakja lesz az egyéni és közéleti konfliktusok összefogója a drámában. Az elnyomott magyar nemesek összeesküvésre készültek a gyűlölt meráni nő ellen, s Petur, a vezetőjük titokban hazahívta Bánkot az udvarba. Az összeesküvők Bánk feleségének nevét, Melindát használják jelszóként, aki ugyan hű felesége Bánknak, de Ottó merénylete készülőben van ellene. A hazatérő Bánk - ez jelenti a dráma bonyodalmát - döntéshelyzetbe kerül: "Itten Melindám, ottan hazám..." A kibontakozássorán úgy cselekedett, ahogyan az egy nádorhoz illik: az összeesküvőket lecsillapította, s a palotába ment, hogy beszéljen Gertrudisszal. Itt találkozott össze Tiborccal, hű jobbágyával, akinek a panasza - melyben a merániak gaztetteit sorolta fel - csak megerősítette az országjárásán tapasztaltakat. Először egy zacskó arannyal akarta elbocsátani a lopni nem tudó Tiborcot, de jobbágya önérzetes szavai - "Szép pénz, de adhatsz - é mindenik szűkölködőnek?" - visszatérítették a cselekvéshez. Az Ottó által meggyalázott feleségét és kisfiát Tiborcra bízva a palotába sietett. Két nagy egyéniség összecsapásában találkoznak össze az egyéni és a közösségi konfliktusok. A drámai tetőponton a nádor és a megcsalt férj kettőséből már a férj került előtérbe. Bánk szeretné tisztára mosni Melinda nevét, de Gertrudisz védekezésként támad - először szavakkal, majd tőrrel - meg kell védenie magát, s a királyné ellen fordítja saját fegyverét. De tisztában van azzal, hogy ezzel a gyilkossággal nem oldotta meg a dolgokat, bár a megoldásban maga a király is kénytelen elismerni, hogy az országot megmentette egy polgárháborútól.

Bánk hatalmas utat járt be a dráma folyamán: a királlyal lojális nádortól jutott el az idegen elnyomó elleni harcig, miközben királya iránti hűsége mit sem csorbult. Ám a következmények súlya alatt mégis összeroppant. Hiába ismerte el tettének jogosságát maga a király, az összeesküvők alattomos gyilkosnak tartották, s a haldokló Biberach szavaiból az derült ki, hogy a királyné nem volt közvetlenül részes a Melindával történtekben. Ottó altatót kevert az italába, hogy eltávolítsa, s Melindát pedig "hevítő porral" vette rá az együttműködésre. De amikor nénje halálát meglátta, embereit Melinda ellen küldte, akik megölték őt. Holttestét Tiborc hozta vissza az udvarba, s Bánk ettől összeomlott, nem ezt akarta...

Katona drámájának az az egyik üzenete, hogy a zsarnokot el kell pusztítani. Azt is helyesen ismerte fel, hogy a jobbágykérdés megoldása nem tűr további halasztást. Nem volt királyellenes, úgy látta, a nemzeti király jobb, mint az idegen: átérzi népe "keserveit", s megérti kétségbeesett cselekedeteiket. A "haza", "becsület" szavak a közösségi és az egyéni konfliktusokat jelenítették meg, mert Bánk, az újszerű hazafi ezeket a kérdéseket próbálta megoldani. Első felvonásbeli monológjában elveit és nemes szándékait fogalmazta meg, pedig ekkor már Ottó kezében tartotta a porokat, a Délvidéken tevékenykedtek a zendülők. A IV. felvonásban vádjait szenvedélyesen, de indulata fegyelmezésével olvasta Gertrudisz fejére, de nem akarta megölni, mert az erőszaktól kezdettől fogva idegenkedett. A király előtt bátran vállalta tettét, lelki nyugalma azonban ingatagnak bizonyul: Solom is "átkozottnak" nyilvánította, aki méltatlan a bajvívásra. Mind a hazafi, mind a férj bosszújának jogossága megkérdőjeleződött számára, s a családi életbe sem vonulhat vissza, mert Tiborc meghozta Melinda holttestét. Sorsa ekkor II. Endre sorsával kerül párhuzamba, mert a királynak most felesége bűnösségével kellett szembenéznie. A király személyes vesztségét azonban ellensúlyozni tudta a haza érdeke, s ezért ismeri el Bánk tettének jogosságét: "Méltán esett el a királyné..." Tiborc után Solom is kegyelmet kér Bánknak, s a nemzeti király nagylelkűen megbocsát. Sokrétű mondanivalója ezzel teljesedett ki.

Katona drámájában először lépett magyar színpadra a lenézett jobbágy. A nemesség a XIX. századig csak magát tartotta nemzetnek, de a dráma szerzője úttörő szerepet vállalva Tiborc alakjában sűrítette a jobbágyi sorsot. Tiborc 20 évvel korábban Bánk apját szolgálta, egy csatában megmentette az életét is, amiért telkes jobbággyá válhatott, de nem tudott boldogulni, az adószedők tönkretették. Családja nyomorúsága arra késztette, hogy belopózzék a palotába, és az ottani zűrzavart kihasználja.. Sorsa már színre lépése előtt példázat, hiszen egykor a velencei orgyilkos ellen testével védte urát, s mégis arra kényszerült, hogy lopjon. Nem is tudta megtenni, amikor meglátta Bánkot. Nagymonológjában neki mondta el keserveit, szavainak éle elsősorban "a jó merániak" ellen irányult, de megcsipkedte benne a magyar urak szertelenségét és nagy öntudattal utasította vissza Bánk alamizsnáját.

"A mű egyetlenünk a maga nemében" írta róla Erdélyi János. Az írót az izgatta, hogy a történelmi hűség és a műfaji követelmény teljesíthető-e egyszerre? Megoldásával nemcsak újraértelmezte, hanem ki is tágította a drámai kategóriát: a hős pusztulása nélkül is bekövetkezhet tragikum a főhős erkölcsi összeomlásával. A történelmi hűség betartása mellett a XIX. század legégetőbb kérdéseire is válaszolt a sokoldalúan megfogalmazott mondanivalóval. Értékei közé tartozik a tömör szerkezet, cselekményének magával ragadó sodrása, sokszínűsége. A gesztusok és a szavak összhangban vannak egymással, s mindent a nagyon pontos szerzői utasítások irányítanak.

Katona drámai jambusokban írta művét, ebben a drámájában próbálta ki először ezt a formát, s bebizonyította, hogy a követelményeknek kiválóan megfelel a magyar nyelv. Bár a mű nyelve a nyelvújítási előtti, tömör és képies, emiatt kicsit nehezebben olvasható - de ez is fontos örökségünk a régi magyar irodalomból.

Katona csak megjelenését élte meg drámájának, de halála után 3 évvel Kassán, majd Pesten is színpadra került. Ez volt 1848. március 15-én este - közkívánatra - a Nemzeti Színház műsorán, de csak egy részének bemutatására került sor, a többit az önmagát ünneplő tömeg elsodorta. Az első szakavatott értékelés kicsit váratott magára, Gyulai Pál 1860-ban, Arany János 1879-ben ezt a hiányt pótolta. 1860-ban - Egressy Béni librettója alapján - Erkel Ferenc készítette el első nemzeti operánkat. Hevesi Sándor csak tervezte, Illyés Gyula 1975 -be át is dolgozta, de az csak néhány előadást ért meg, azóta is változatlanul az eredeti Katona művet játsszák a színházakban.

Katona íróink közül egyike a legélőbbeknek, annak ellenére, hogy saját korában nem fért bele az irodalmi életbe, hogy egyetlen műve vált igazán ismertté. Nem volt ő kisebb tehetség a hamarosan fölfutó Kisfaludy Károlytól, de szerényen visszahúzódott polgári foglalkozásába. Műve több mint 100 éve kötelező olvasmány a magyar iskolákban, számtalan vita kiindulópontja, mert nem veszette el elevenségét, minden korhoz van mondanivalója.

Örkény István portré

Örkény István portré

Egyperces novelláival és drámáival megváltoztatta próza - és drámairodalmunk addigi szemléletmódját, az áttétesebb, intellektuális közlés az ő munkássága révén nyert teret a magyar irodalomban. A világban már régóta hódító groteszk és abszurd szemléletmód és ábrázolási technika alkalmazásával az összetett, ellentmondásos világ valóságos viszonyait is hitelesen tudta megjeleníteni. Mindeközben az élet szakadatlan újrakezdésre kényszerítette, mert származása és baloldali gondolkodása éppúgy ellentétben állt egymással, mint az a kor, amelyben élt.

Örkény Hugó és Pető Gizella gyermekeként 1912-ben született Budapesten, a nagypolgári környezet a műveltséget biztosította számára. Piarista gimnáziumban érettségizett, majd vegyészmérnöki és gyógyszerészi diplomát szerzett. Középiskolás kora óta írt, első írását 1937-ben a Szép Szó közölte, melyet még József Attilával beszélt meg. Baloldali kapcsolatai miatt apja külföldre küldte, Londonban és Párizsban járt, de még a háború előtt hazaérkezett. Már megjelent első novellás kötetet, amikor behívták munkaszolgálatra. A Don mellé került, hadifogságba esett, ahonnan 1946-ban került haza. Az ötvenes években dokumentum jellegű szociografikus műveket írt, Kossuth díjra is felterjesztették, melyet végül nem kapott meg, mert az akkoriban publikált egyik novellájának főhőse nem volt eléggé szocialista. Érdeklődése ekkor már a kispróza felé fordult, miközben kiadói lektorként és dramaturgként dolgozott.

Mivel az 1956-os forradalom egyik előkészítőjeként tartották számon, írásait éveken keresztül nem közölték, 1958-1963 között az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott. A hosszú hallgatás után 1966-ban jelent meg újra műve, 1967-ben mutatták be a Tóték című drámáját, mellyel harmadjára is beérkezett. Macskajáték című darabjával is hasonló sikereket ért el. Mindkét drámáját külföldön is bemutatták, 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíjat, idehaza - többszöri József Attila - díj után 1973-ban Kossuth - díjjal tüntették ki. 1979-ben halt meg.

A kor, amelyben élt, állandó újrakezdésekre ítélte, de mindig volt ereje hozzá. Az első nagy traumát munkaszolgálatosként élte meg, hiszen keresztényként nevelkedett, nem sokat foglalkozott szülei vallásával. A munkaszolgálatra is hadapród ruhában érkezett, mint egyéb alkalomkor, ha kiképzésre hívták be, s csak a kikötésekor ébredt rá valódi helyzetére. A Don-kanyarban tífuszt kapott, hadifogságba is esett, de onnan is megszabadult. A fogságban írott novelláival és az itthon készített riportjaival ismét magára irányította a figyelmet, de a Kossuth - díjtól a Lila tinta címmel közreadott novellája elütötte. Novellái egyre érettebbek lett, az 1956-ban megjelent Ezüstpisztráng kötetére már odafigyelt a szakma is. 1956-ban vállalt szereplése miatt 10 évig nem publikálhatott, de gyógyszerészként is folyamatos írt. Ekkor kristályosodott ki új programja:

Amit én a természettudományokból hoztam, és mindig is megőriztem: a gondolatok legegyszerűbb és cáfolhatatlanságra törekvő megfogalmazásának igénye működött bennem akkor, amikor igyekeztem valami hasonlót az irodalomban is, a prózában is megvalósítani. Tehát olyan kikezdhetetlen érvényességű mondatokat próbáltam írni, amelyeket magyarul szólva evidenciáknak neveznek.

Ekkor írta az első egyperces novellákat, és ekkor állt össze az Jeruzsálem hercegnője című novellás kötete, mindkettő az újrakezdés mérföldköve lett.

Az egyperces novellák Örkény leleményei, s nemcsak a miniatűr méret hordozta újdonságukat. Az új műfaj lényegi vonása az, hogy az írói közlés csak a lényegre szorítkozott, emiatt a mű értelmezésében az olvasónak jutott a nagyobb szerep. A Használati utasításban arra is felhívta a figyelmet, hogy a rövidség ellenére a művek teljes értékűek, s a címek az átlagosnál fontosabb szerepet töltenek be. Mindegyikben több jelentésréteg épül egymásra, de az egypercesek - bár nem egyszerűek - könnyen érthetőek. Arról, hogy mi a groteszk címen egy esztétikai példázattal vezette be első egyperceseit:

Szíveskedjenek terpeszállásban állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két láb között hátratekinteni...

Szabolcs kisunokám két - három évesen előszeretettel gyakorolta ezt a poziturát, pedig nem tudott arról, amit Örkény állított: nem maradhat meg a régi világszemléletünk, ha megismertük a tótágast álló világot. A groteszk tehát kibillent bennünket megszokott szemléletünkből, s olyan többlettudáshoz juttat, melynek birtokában nem tekinthetjük egysíkúnak a világot. Az egypercesekben a groteszkkel mutatta be a világ ellentmondásait és ez lett a remény forrása is.

Három alaptípusa létezik az egyperceseknek: a valóságos vagy fiktív dokumentumok, a hagyományos elbeszélés leegyszerűsített változata és a parabola. A Mi mindent kell tudni lényegi részét a régi átszálló villamosjegy hátáról másolta le, a címmel és az irodalmi helyzettel emelte a szabályzatot irodalommá. A Kivégzési szabályzat a Horthy - hadsereg katonai előírása volt, e kettő egymás mellé helyezésével is növelni tudta a hatást. Ezeknél az írásoknál egyszerűen arról van szó, hogy valami, ami az egyik helyzetben logikus, funkciójának megfelelő, más helyzetből szemlélve mást is mutat: a proceduráról, azok létrehozóiról, végrehajtóiról, vagyis önmagunkról, az emberről szól.

A hagyományos elbeszélést is a lényegi vázra csupaszította le. A Ballada a költészet hatalmáról ennek szép példája. Az irodalom hatását vizsgálta benne egy megszemélyesítés segítségével: a telefonfülke megelevenedésével. A cím itt is kulcsot ad a megértéshez: az elhallgatott elemek miatt balladai a történet, s a költészet hatalmát komolyan és ironikusan is érthetjük. Az átváltozás ősrégi eszköze az irodalomban, de Örkény következetesen végigviszi novellájában: a telefonfülke nemcsak megelevenedett, de találkozott a szépséggel (virág), a kultúrával (könyv), a mámorral (rum), szerelmes lett, és visszavonult a természetbe, mint egy remete. Itt őrizte, védte a megmentett értéket - az ifjú költő négy sorát, melynek szépsége, varázsa, megrendítő élménye életet lehelt beléje. Mérhető - e a költészet varázsa? - nem, de mégis a költészet teszi emberivé a világot...

Egy közhely az alapja az Egy szoba, vályogfal, zsúpfedél című egypercesének. A közhelyek évezredes kristályosodási folyamat termékei, alapvető igazságokat fejeztek ki, de a gyakori használatban elkoptak. Örkény bebizonyította: ha új szituációba helyezzük őket, újra élni tudnak. A nyanya SZTK fogsort kapott, egyik unokája kibernetikát tanult, a másik Balzacot olvasott - klottnadrágban - s a nyanya a riporterrel arról vitatkozott, léteznek - e lidércek?! Mindez együtt a XX. századi Magyarország - mondta Örkény - így torlódik össze a korszerűtlen múlt és a modern jelen.

A parabola - használatával pezsdítette fel az írását a Gondolatok a pincében címűben. Alaptétele az, hogy a társadalom tagjai sok esetben többnek szeretnének látszani, mint amilyenek valójában, s ennek érdekében képesek mindent elkövetni. A gyerekek labdája leesett a pincébe, s a labdáért lebicegő házmesterlány - akinek a többiek csak a labdaszedő szerepet engedélyezték - váratlan eseményeket indított el. A pincében lévő patkányt cicának nézte, kedveskedve szólt hozzá, s a szokványos helyzet attól vált abszurddá, hogy a patkány el is hitte magáról, hogy ő egy kedves, szeretetre méltó lény, sőt! Tovább is fűzte gondolatait: ennél is jobb lett volna falábú házmesterlánynak születnie, sőt... a többiek továbbgondolása az olvasó feladata, mert megszólításával - "Mily telhetetlenek vagyunk.." - tudatta vele Örkény , hogy a mese róla is szól. Örkény meghökkenteni akart egyperceseivel, s ez sikerült is neki. Tudta:

Az új olvasó nem oly hajlékony, kellemes partner, mint amilyenek a múlt századbeli nagyregények olvasói lehettek, beférkőzni csak erős eszközökkel lehet. Ezt próbáltam meg én magam képességével és a magam módján. Felkészültem rá, hogy olvasóim magányosak, közönyösek, fáradtak, információk tömegével feltöltődtek, s ezért sokszor, amit leírok, hatástalan. Amit leírtam, soha nem spekulatív úton írtam, de mindig maximális hatásra törekedtem.

A Tóték című regényét1964 - ben írta, amely alapján 1967-ben színpadi komédiát készített. Ezzel megújította a színházi életet, áttörte a magyar nyelv hangfalát, hiszen művét több tucat országban bemutatták. Isten hozta, Őrnagy úr! - címmel 1969-ben film is készült belőle, Fábri Zoltán rendezésében. Látszólag a hatalom és a kisember kapcsolatáról szólt ez a műve, de a dráma abszurditását a valóság és az irrealitás váltogatása hordozta. Azt mutatta meg ezzel, hogy az élet maga lesz abszurddá, ha az emberek azzá teszik. A Tót család kiszolgáltatottsága fiúk felettesének mindennapi állapot is lehetne, itt azonban a háború is súlyosbítja a helyzetet, s az a tény, hogy az Őrnagy idegbeteg, a hétköznapi kiszolgáltatottságot is magasabb dimenzióba emelte.

Örkény szerint nem szánni való áldozatok Tóték, hiszen a család a maga bárgyúságával teremtette és formálta meg az Őrnagy agresszivitását. A helyzet - és jellemkomikum bőséges lehetősége mellett az abszurd forrása az, hogy Tóték félreértették az Őrnagy mondatait, aki viszont őket értette félre. A ki nem mondott sértéseket akár meg is mondhatták volna neki, hiszen könyörtelenül felborította a család életét, megtörte egyéniségüket, elrabolta emberi méltóságukat, s emiatt egy pillanatra sem volt lelkiismeret furdalása. A játék egyébként is kétoldalú volt. Tóték nemcsak a fiúk miatt tűrték a zsarnokságot, kezdetben szerették és bámulták Varrót. Életük bárgyúan tunya volt, bár igaz, akkor is jóindulatúak voltak, mert az Őrnagy szinte felfokozta nevetségességüket, tódította a buta idillt, s megfosztotta őket a kevés természetességtől is. Tót a legsúlyosabb csalódás után is csak felsóhajtott, az Őrnagy távozásától régi életük visszatértét remélte, s amikor ráeszmélt, hogy szabadulásuk lehetetlen, a döbbenet és rémület pillanata után cselekedett: feldarabolta a kedves vendéget.

A groteszk Örkénynél gondolkodásra serkentő, ítélkezésre tanító, az abszurd elemek pedig nem a világ vagy az ember képtelenségét hirdetik, hanem nagyon fontos morális, közéleti gondolatokat fogalmaznak meg. Az ítélet, mellyel Örkény Tótékat sújtja, a hazai kisembert fosztotta meg mentségétől, aki nem minden belső ellenkezés nélkül, olykor berzenkedve, de beadta a derekát, s elfogadta a történelem gonosz erőit. A gyáva kompromisszumok szelleme ellen így tiltakozott az író, a megalkuvással szemben a cselekvés értelmét hirdette. Az Őrnagy által képviselt őrültség egyszerre nevetséges és félelmetes. Nevetséges, mert komikus tevékenységre kényszeríti a tűzoltó parancsnokot és családját, és félelmetes, mert az Őrnagy körül ott van a háború. Tóték katonafiúk miatt vállalták az őrült vendéget, pedig ekkor Tót Gyula zászlós már nem élt. Az értetlenségnek, a képtelenségnek ez a tragikus fintora maga a groteszk, de ilyen a történet szerkesztése és ábrázolása is. Örkény az aprólékos naturalizmus és a humoros képtelenség vegyítésével érte el a megfelelő hatást, a történetet "dokumentumok" - levél és táviratszövegek - teszik hitelessé, az Őrnagy rigolyái viszont nevetségesen értelmetlenek és valószerűtlenek. Az abszurd látásmód formálta érzékletessé a drámai nyelvet is.

A Macskajáték (1971) is regényként készült eredetileg, de a színdarab itt is sikeresebbé vált, s Makk Károly ennek is elkészítette filmváltozatát 1974-ben. Meghökkentő a regény mottója:

Mindnyájan akarunk egymástól valamit. 
Csak az öregektől nem akar már senki semmit. 
Csak ha az öregek akarnak egymástól valamit, 
azon mi nevetünk.

A két Szkalla lány története éppen konkrétsága miatt vált Örkény legjobb művévé. A slampos Orbánné ás az előkelő Giza, e két, egymástól minden tekintetben messze került testvér az 50-60-as évek fordulóján a vasfüggöny két oldalán élt. Az idehaza deklasszálódott Orbánné és az odakint több grádiccsal fentebb emelkedett Giza között sok fal volt, melyeket levelekkel, telefonokkal próbáltak áttörni, miközben beszámoltak egymásnak zaklatott életükről. Orbánné hűsége, élni akarása, mindenek ellenére történő talpon maradása, élni akarása, kikezdhetetlen embersége nevetségesen föléje növő hite az, ami mindenkit meghódított.

Még 1969-ben íródott a Pisti a vérzivatarban című műve, mely Örkény történelemfelfogásának éles bizonyítéka. Mottója ennek is egy komor verses prológ:

E kor nekünk szülőnk és megölőnk, 
Tőle kaptuk, mint útravalót, 
Hogy lehessünk hősök és gyilkosok
Egy időben, egy helyütt és egy személyben. 
Ki merre fordul, aszerint.

Ez a sajátos, tragikomikus önéletrajzi "shaw" úgy állítja elénk egy férfi életét, hogy körülötte állandóan ott gomolyodjék egész Közép - Kelet - Európa a XX. század második harmadában. A Pistiben számtalan önidézet van magától Örkénytől, kísérlete a művet Az ember tragédiája groteszk változatává tette. Az író végigvezeti Pistit önmaga sokarcú és talányos történetén. Az emberi létlehetőségek drámája ez, mely a történelemben megjelenő, kereső, választó ember kiszolgáltatottságát mutatja meg. A történelem által hajszolt kisember mosolyt - és szánalmat keltő, már nincs hősies póza. Örkény a népet nevezte művében Pistinek - sőt: pistipistinek! - aki mindent elkövet önmaga pusztulása érdekében, de nem tud elpusztulni. Sorsa nincs meghatározva, állandóan választási helyzetbe került, s maga döntött: hol lemészárolt, hol gyilkos, hol zsarnok, hol pedig lángra gyúlt előtte a csipkebokor, de nincs igazi jelleme, csak válaszokból áll. Nem is igazi ember, csak a kor tükörképe. A vége összecseng a Tragédia befejezésével - persze örkényi hangszerelésben - :

Hozott szalonnával egérirtást vállal

doktor Varsányiné.

Örkény írásainak az a megkülönböztető sajátossága, hogy a reálist az abszurddal, a groteszket a hétköznapival vegyítette, mégpedig úgy, hogy az ábrázolás nézőpontját állandóan és minden előrejelzés nélkül megváltoztatta. Ezzel az élet szürke, sablonos, lényegtelennek tűnő helyzeteit, a nyelv közhellyé üresedett metaforáit szimbolikus tartalommal töltötte meg anélkül, hogy magukat a tényeket, az alakokat, a helyzeteket átstilizálta volna. És ez fordítva is igaz...

A hosszúvers vagy…

A hosszúvers vagy hosszúének Nagy László költészetében
(Gyöngyszoknya, Zöld Angyal, Menyegző)

Az 1945 után kibontakozó költői pályák közül az egyik legjelentősebb Nagy Lászlóé (1925 - 1978). Paraszti család gyermekeként született a dunántúli Iszkázon, és sokféle tehetsége ellenére csak azért kerülhetett ki innen, mert 10 évesen csontvelőgyulladás támadta meg a lábát - élete végéig járógépet használt -, és édesanyja a tanulással akarta biztosítani jövőjét. Öccse, Ágh István néven szintén költő lett.

1945-ben kereskedelmi érettségit tett Pápán, majd tanulmányait Budapesten folytatta, amiben az akkor kibontakozó népi kollégium mozgalom segítette. Először rajzkészségét fejlesztette az Ipar-, majd a Képzőművészti Főiskolán, 1948-tól pedig a tudományegyetemre iratkozott be, ahol magyart, irodalomszociológiát, filozófiát és oroszt tanult. 1949 - 52 között Bulgáriában volt ösztöndíjas. Hazatérése után házasságot kötött Szécsi Margit költővel, a Kisdobos és az Élet és Irodalom lapoknál dolgozott, utóbbi helyén rajztudását is hasznosíthatta. Költői munkásságáért háromszor kapott József Attila - díjat (1950, 1953, 1955), 1966-ban pedig Kossuth - díjjal tüntették ki. Műfordítóként több nemzetközi elismerést szerzett.

Gyermekkori élménye az a zárt paraszti világ volt, melyben ember és természet bensőséges kapcsolatban állt egymással, bár az élet minden mozzanatát a természet és a közösség rendjének rendelték alá. Bolgár műfordítóként ismerkedett meg a magyar folklór hagyományaival, a népköltészet tudatosította számára a költői kép erejét, a szó és tett összefüggéseit, a költészet cselekvési lehetőségét. Tudatosan vállalta a magyar irodalom hagyományait, de a "daloló lelkesedés" után új költői megszólalási formát talált önmaga számára, amivel a magyar irodalom lehetőségeit is új utakra terelte.

A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) című kötetei már azt a költőt jelenítették meg, aki élet - halál küzdelemként élte meg a körülötte felboruló világrendet, ehhez alakította ki epikus számvetéssel és a lírai megjelenítéssel mitológikus hosszúverseit. Ez a műfaj lírai formája ellenére epikai és drámai elemeket is tartalmaz, de gyakran kapcsolódik egybe mítoszokkal is. Sajátos jellemzője az összefoglaló, világmagyarázó jellege is. Ezt a formát alkalmazta Csokonai Az estve című versében, Vörösmarty, Petőfi és Arany verses epikájában, de igazában az 1950-es években vált népszerűvé Weöres Sándor, Nagy László és Juhász Ferenc jóvoltából. Napjainkban ezt a formát alkalmazta Kányádi Sándor a Sörény és koponya című műve második változatában is.

Nagy László életművét az 50-es évektől végigkísérték a hosszúversek, melyek sorában a Gyöngyszoknyavolt az első 1953-ban, s a másik kettőt - a Zöld Angyalt és a Menyegzőt - a hatvanas években írta. A lét többszólamúságának felismerésekor döbbent rá arra, hogy ábrázolására már nem elegendő az újrealista forma, vissza kell térnie a képhez, a szimbólumokhoz, az összetett kifejezésmódhoz, hogy a valóság rejtett lényegét megragadhassa. Ez a forma belső fejlődésének eredménye, hiszen ugyanaz a költői magatartás tükröződött bennük, mint a dalokban, csak ezekben merészebben szárnyalt a képzelete, és a szemléletes képeket látomásokká formálta

. A Gyöngyszoknya volt a hosszúénekek nyitánya. Bulgáriából hazatérve döbbent rá az itthoni viszonyokra. Gyermekkorából hozott élményei és a mindennapok valósága ellentétbe került egymással, ami számvetésre késztette. Ehhez egy természeti katasztrófát, egy nyári jégverés képét használta fel, de leírása példázatos jellegű lett, amivel a társadalmi katasztrófát is érzékeltette. "Együgyü kismadárnak" láttatta az 50-es évek illúziójának áldozatul esett embert, a jégesőt természeti katasztrófának, mellyel szemben az ember tehetetlen és kiszolgáltatott volt. A Gyöngyszoknya egyik hőse ez a megszemélyesített jégeső, a "csupagyöngy céda", amit összetett figuraként mutatott be: alakjában szépség és rútság, a fenséges és szörnyeteg találkozott össze, egyszerre volt elbűvölő és félelmetes:

Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, 
tömör kupola, jéghegy, súlya ezer tonna. 
s nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya 
most kezdődik a tánc, már vihar erővel ropja - -
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre...
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra
zöld gabonára, az élet legközepébe!

A kozmikussá növelt látomást sejtelmekkel, allúziókkal gazdagította, leírása nyomán szinte látjuk a vihartól megrettent lovat - Delacroix festményét -, Vörösmarty "jégverését" - "oda lett az emberek vetése!" - és mindezekkel megteremtette a pusztítás vízióját. E látomás gyönyörűsége csak az ember számára érzékelhető, pusztító erejét viszont a természet egésze megszenvedte, s az "atom korában" élő ember éppoly kiszolgáltatott ennek az erőnek, mint őskori társa volt annak idején. Ezzel teremtette meg Nagy László első egyéni, de közösségi tapasztalatokra épülő mitikus alakját, amivel a rossz társadalmi viszonyokra is rájátszott.

A vers nagy leleménye az, hogy nemcsak az emberlét kétarcúságát mutatta meg, hanem a természetét is: a vihart is összetetten láttatta. A teremtés és a pusztulás, az élet és a halál elve nyilatkozott meg versében. Az elején a naiv jövőképet bírálta, a közepén az ember kiszolgáltatottsága miatt a remélt jövőt siratta.

A "csodagyöngy céda" a jégeső szimbóluma, mellette a vers másik hőse a "a vetések csősze", a "mákszemnyi elevenség" , aki a dúlás után átváltozik "egyszál férfivá", "emberré". Feladata van: "mérni akar s nem tud". Ez a József Attila - i allúzió (Mérem a téli éjszakát...) , "a kószáló elme" emelte fel a földrevertségéből, visszavette az eget a cédától, az örök újrakezdés hajtotta őt előre. Ez a versbeli hős is felmagasztosult, mint a teremtésmítoszok - vagy Juhász Gyula emberhimnuszának hősei, és akinek alakját Ady mégis - moráljára való rájátszással is megemelte:

Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, 
fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja - - 
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, 
mellébe levegőt vesz, tartja - - egeket rendít.

A Gyöngyszoknyát a korabeli hivatalos irodalom nem értette, Darvas József, az Írószövetség akkori elnöke a vers dekadens pesszimizmusát bírálta. Ugyanaz a kritikai hang tért vissza 100 év múlva, mint ami Petőfi A helység kalapácsát is elmarasztalta: "a költői erő nagysága és a mondanivaló kicsinysége között aránytalanság aláhúzza az eszmei szegénységet, az öncélúságot, a csüggedés hangulatát." Nem vették észre, hogy ebben az ars poetica - szerű zárlatban nem a látomás kegyetlenségével való verbális szembeszegülés, hanem a cselekvő költői magatartás jelent meg: a költői én szinte misztikussá vált a befejezésben. S ez az "ítéletes látás" - ahogyan Görömbei András nevezte - drámai módon, de metaforikusan felidézte az 50 - es éveket is.

A Zöld Angyalt 1964-ben írta, a pusztulás és teremtés dialektikáját vizsgálta abban is, de más területen. A paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeivel való leszámolásban a megszüntetve megőrzés jelent meg. Ez a hosszúvers tudatos szembenézés az elkerülhetetlen változással. A paraszti világ pusztulása felgyorsult a 60-as években, és Nagy László a megrendült sirató - Búcsúzik a lovacska - után írta ezt. Műve azon a belátásán alapult, hogy a világ, amiben felnőtt, egyszer s mindenkorra véget ért, le kell vele számolni. Amikor szétnézett az omladozó iszkázi szülőházon, körbefogták a paraszti világ tárgyai, s a cserepek között megpillantott egy zöld cserjét, amit képzelete a pusztítás és teremtés zöld angyalává változtatott. Az angyal pozitív jelentéstartalmú fogalom, a zöld Nagy Lászlónál az élő természet kifejezője. A kép azt sugallta: az élő természet erős, de ez az erő az emberi célokkal ellentétessé is válhat, a gaz legyőzheti a roskadozó szülői házat. A Zöld Angyal - a képzelet intenzív működtetésével - a jó és gonosz tündérkirálynőjéből volt egybegyúrva,

zúdúlva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem, 
megjelölte a házat s világát az itélet jeleivel, 
jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal...

Múltbeli világára engedte rá a költői én a Zöld Angyalt, s bár minden valóságos ott - gyermekkori emlékei, az anyai világ, stb. - a végén mégis vízióvá vált az egész. Az egyetemes pusztulással szemben megjelent a jövő is, a korszerű technika világa, amelyről nem akart tudomást venni az apja. De a látványleltár közben rá kellett döbbennie "az érvényét vesztett világgal" való azonosságára. Elfogadta a paraszti világ kellékeinek pusztulását, elbúcsúztatta saját gyermekkori emlékeit:

Végeladás, nincs maradástok, emlékeim
lelkem csordái a kitárt csontkapun át
a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda, 
zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek...

Könyörtelen ez a leszámolás, de önerősítő jellegű, mert a költő maga végezte: átadta a pusztulás Zöld Angyalának mindazt, amiről úgy érezte, visszahúzó erő lenne a számára. Ennek a leszámolásnak az értelme a vers utolsó részében derült ki: az emlékek siratása "lírai fényűzés" egy kegyetlen kihívásokkal gyötrő korban, amikor minden gyengeség a létküzdelemtől veszi el az erejét. Csak a nyűgeitől megszabaduló személyiség képes az értékőrző és továbbépítő feladatra.

S az utolsó szakaszban vált világossá, amikor a modern kor erkölcsi és szellemi pusztulásával nézett szembe a költői személyiség, hogy azért nem szennyeződött ezzel a világgal, mert megőrizte a paraszti világ mélyebb erejét, kozmikus rendjét. Ez a "fenn suhogó zöld vers" értelme: a személyiség vállalta a romolhatatlan értékek eszményét, a legjobb emberi ügyek képviseletét Az ezeréves paraszti rend utópiája széthullott, de a modern társadalom igenlése sem feledtette vele az ezeréves értéket, és a csalódás miatt sem adta fel küzdésvágyát:

hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, 
s magasan játszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!

A Zöld Angyal lírai hőse is felmérte a világot, és a hitványsággal, rombolással szemben a szakrális fényű paraszti erkölcsi eszményt állította maga elé: örök szövetséget kötött a teremtés Zöld Angyalával. Ehhez a teremtő küldetéshez kellett a személyiség fölszabadítása, de az a közeg, melyben a lírai hős a cselekvést vállalta, már a Menyegző orgiázó lakodalmasai felé mutatott.

A Menyegzőt 1965-ben írta, maga a költő is fő művének tartotta, 1966-os gyűjteményes kötetének a vers vezérmotívuma lett a címe: Arccal a tengernek. Ez a műve a tiszta eszmékre hivatkozó silányság félelmetes látomása és leleplezése. A két fiatal olyan lakodalom forgatagába került, amely nem a szent és nagy hagyomány folyamatába illeszkedett, hanem annak drasztikus ellentéte lett. Nem ünnep ez, az életek sorra aláhullottak az erkölcsi erózió könyörtelen rostáján, s ez ellen csak valami rendkívüli erőfeszítés segíthetett, a szoborrá dermedés fenséges szimbóluma.

E hosszúvers keletkezését Nagy Lászlótól tudhatjuk, aki a bolgár tengerpart Neszebár szigetén, a szabad ég alatt látta a valóságos menyegzőt, a hatalmas dáridót, melyen az ifjú pár nem vehetett részt: "Csak álltak szoborszerűen, fájdalmasan nézve a hullámokat, a tenger fenséges aktivitását." De a Menyegző nem lett úti beszámoló, bár Nagy László utólagos alcímként hozzágondolta: "Írtam a romlás és a romboltatás ellen minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért." A kéziratban "az ifjúságnak emlékműve" alcímet kapta, de a végleges változatban mindkét alcím elmaradt, mert megérezte, a mű sokkal összetettebb annál, mint amit az alcímek sugallnának. A címet jelentő archaikus szó az esküvő és a lakodalom értelmét foglalja egybe, olyan szokást idéz, melyet zárt társadalmi keretek formáltak. De az eredeti bulgáriai látványból a világot átívelő vízió vált Nagy László hosszúversében.

Hatalmas áradású költemény, 231 verssora egyetlen mondat, rengeteg tagmondat megállíthatatlan sodrása görgeti egyre gyorsuló áradatban. Egytömbű vers, nincsenek strófák, a verssorok mindvégig egymásba kapcsolódnak, csak az utolsó két sor áll egymagában. A szöveget belülről nagybetűs szövegrészek, csujogatók, jelszószerű felszólítások tagolják, és a közbülső részek montázsok és állóképek, leírások és fiktív képzelgések, közeli képek és nagy panorámák. Mindezekezek együttesen érzékeltetik az ellentétes világtendenciák ütközéséből fakadó létdrámát. A neszebári archaikus menyegző látványából így lett egyetemes érvényű, mitologikus körkép, a szakrális értékek kiüresedésének, totális profanizálódásának rajza. Közel 2000 év távolságából lép elénk a vének tanácsának megengedő formulája, melyhez a nagybetűs írás jelentésdúsító lehetőségét is felhasználta Nagy László:

ÍME, TESTET ÖLTHET AZ IGE, HA TUD,

János evangéliumának szavaira utalt ez, bár a biblikus ünnepélyesség ellenpontozódott a "ha tud" iróniájával. Mitológiai hagyományt hordozott a búza és rizsszemekkel kísért ősi rítus is:

LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK

Ez a termékenységi varázslat szava és gesztusa, mely a sámánhitet túlélve vált a folklór részévé. De a mindennapi lakodalmas köszöntő formula a fotós kedvéért átalakult

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON

hogy az ifjú pár képét a modern technika világgá röpíthesse, fölötte a szalagcímmel:

IFJUSÁG, SÓLYOMMADÁR,
TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG

Különös szóvegyítés van ebben a sorban is: a régi irodalomban azonosították az ifjúságot a sólyommal, és mindezt a költő a Miatyánk szavai ("tiéd a hatalom...") és az 50-es évek egyik sokat hangoztatott politikai jelszavával erősítette meg ("tiéd az ország, magadnak építed"). S amikor a mű kétharmadánál a násznép kezdte magát ünnepelni, nekivadult, orgiává lényegült át a ceremóniák fegyelmét és illemét teljesítő lagzi. Gátlástalan kibeszélésekbe fordultak a bekiabálások: a körmöcbányai tánc még szalonképes, bár érthetetlen:

SUPPRA AGGNŐ, SZÖKJ FEL KABLA, TIPORJ A MAGRA!

De ezután durva, meghökkentő fordulattal szemérmetlenné vált az egész, világnyi ember kavarogott, ropta a táncot, és a fékevesztett násznép mulatozását jelző utolsó csujogató értelmét az egész mű ismeretében nyerte el.

A Menyegző ifjú párja ebben nem vett részt, a vének őket mozdulatlanságra kárhoztatták. Bennük, általuk jelentek meg a költő világképének legfontosabb értékei, mert a költői én az ő szerepükben szólalt meg, amivel a személyes vallomás kereteit kitágította.

megesküdve örökre a jóra, igazra
gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl
a rendre, hogy általuk jönne a világra,

Életigényük az alapértékeket a rendteremtés intellektuális birodalmával egészítette ki, az eleven élet valóságos szép igényét ők képviselték:

mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej, meg a méz, 
kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen

A "képzelet kivirágzása" , szelídség, békesség jellemzi az új párt, kozmikus küldetésük a halált is elijesztő "legnagyobb nász", "az újrateremtés indulat", a természeti szépség megvalósulása. Erre a csillagok lázították őket, s az igazi násznagyuk a tenger lett. Ezen a kozmikus méretű színtéren, "a világ kirakatában" állt az ifjú pár a Menyegző indulásakor:

Arccal a tengernek itt állunk párban

Ünnepi szertartás az övék, szembenézés a végtelenség és a világ kihívásaival, a végén ezt erősítette meg a gazdag költői öntanúsítás:

arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!

Ebben a felkiáltásban fejeződött ki a szembeállás, az önmegőrzés szándéka. A mű katartikus hatásának fontos eleme, hogy az életteljességre vállalkozó ifjú párnak kényszerű sorsa a mozdulatlanság, a nevükben zajló tobzódó hitványság elleni helytállás szerepe az övék. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez az orgiázó tömeg ellensége az ifjú párnak, mindent tönkretesznek, ami számukra szentség:

a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom

A "krétafehér vének" által elrendelt szertartás a végére teljesen önmagába fordult, de nem kórusként hangoskodott a tömeg, hol itt, hol ott harsant fel a rigmus, feleselt egymásnak a falusi kivagyiság és a városi vagányság, és az orgia egyre hatalmasabbá vált, a csujogatók pedig egyre értelmetlenebbekké, zavarosabbakká. Úgy tűnt, nincs, aki ellenálljon a rontás erejének, csak az ifjú pár őrizte meg tisztaságát:

s mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben, 
arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!

Az utolsó két sor mintegy felkiáltójelként külön került a szöveg többi részétől, ars poeticaként összegezve a költői üzenetet.

Nagy László költészete mára letisztulva áll előttünk, melyben a hosszúversek sajátos szerepet játszanak. Ezekben leglátványosabb újdonsága: a látomásosság, a szimbolikus - mitikus - jelleg, melyet e három kiemelt darabja is tükrözött.

Madách Imre

Madách Imre
(1823 - 1864)

A Tragédia keletkezése, műfaja, helye az irodalomban

Madách Petőfivel azonos esztendőben született, és a reformkor olyan fázisába nőtt bele, amikor a magyar kérdések egyetemes emberi vonatkozású felvetése megszokottá vált. Olyan nemesi családból származott, mely a művelődést, a kultúrát sokra tartotta. Széles műveltségét könyvekből szedte össze, mert életének nagy részét vidéken, mindenféle alkotói közösség nélkül élte. Egyetlen - világirodalmi rangú - művével került be az irodalom nagyjai közé, de abban minden kor megtalálhatja a neki szóló üzenetet.

A Madách család a XII. századig tudta visszavezetni családfáját, rokonságban álltak Rimay János költővel, akinek hagyatékát éppen a család költő tagja, Madách Gáspár mentette meg az utókor számára. Nagyapja volt a Martinovics per vádlottjainak híres védője, aki maga is szabadkőműves volt.

1823. január 21-én született id. Madách Imre és Majthényi Anna gyermekeként. Édesapja 1834-es halála után az 5 élő Madách gyerek felnevelése, és a négy vármegyében elszórtan levő 6 ezer holdnyi birtok megtartása az anyára maradt. Kemény, elszánt asszony volt, feladatait magas szinten teljesítette. Fiait otthon és magántanulóként Vácott taníttatta, majd 1837- től Madách Imre jogi tanulmányainak idején Pesten iskoláztatta őket. Pest mozgalmas kisváros volt ekkor, magával ragadta a Madách fiúkat. Madách Imre nemcsak tanult, olvasott, sportolt, diáklapot szerkesztett, részt vett az egyetemi ifjúság báljain, kirándulásain, színházba, koncertre járt. Az Athanaeum előfizetője volt, megismerkedett a radikális Ifjú Magyarország társaságával, szerelmes lett barátja, Lónyay Menyhért hugába, Etelkába. Betegsége miatt azonban nem sokáig élt Pesten, vizsgáit azonban letette, s 1842 - ben megkapta ügyvédi oklevelét. Tiszteletbeli aljegyző és táblabíró lett Nógrádban. A joggyakorlatát vezető, liberális szemléletű Stréter János halála, rossz egészségi állapota, újabb szerelmének (Dacsó Lujza) halála miatt válságba került, de ebből lassan kilábalt. Barátjával, Szontágh Pállal a centralisták elveit vallották, melyben a megyei politizálást is igyekeztek kihasználni.

1844-ben Csesztvére költözött át, ide vitte feleségként Fráter Erzsébetet, akinek nagy része volt válsága leküzdésében, de akitől anyja és barátja is óvta. Ő is érezte az övétől eltérő egyéniségű lány különös mivoltát, - "mint a lidércke, amely éjjel bolyong, örvény fölébe csal, és megfoghatatlan...",de az első évek nyugodtan teltek. 1846-tól lett a megye főbiztosa, ebben a minőségében ő állította fel 1848 -ban Nógrádban a nemzetőrséget. Betegsége ellenére részt vett a forradalomban és szabadságharcban, még a cári intervenció ellen is szervezett népfelkelést. Nővérét és családját menekülés közben agyonverték a román népfelkelők, öccse futárként szerzett tüdőgyulladásába halt bele. A nemzetőrség fegyvereit birtokán őrizte, de nem ezért, hanem Kossuth titkárának, Rákóczy Jánosnak rejtegetéséért került börtönbe 1852 - ben. Egy év múlva kiszabadult, mert nem tudták rábizonyítani az emigrációval tartott kapcsolatot, de eközben házassága tönkrement. A három gyerekkel otthon maradt feleség életét a korabeli idők erkölcsi kódexe nem fogadta el: bálozott, férfitársaságban mutatkozott. 1854-ben elváltak, a gyerekek az apánál maradtak, és Fráter Erzsébet végül az őrültek házában végezte életét.

Ezután kezdődött Madách második válságkorszaka: gazdálkodott, de rossz gazda volt, ezért is menekült az íráshoz, bár ez nógrádi baráti körében mindennapi tevékenységnek számított. Kisgyermek kora óta folyamatosan alkotott, s most ez is válságba került. Édesanyja nevelte a gyermekeit, neki pedig barátai segítettek, különösen a horpácsi földbirtokos, Szontágh Pál, aki 48-as diplomáciai szolgálataiért maga is 2 év börtönt szenvedett. 1859-ben elkészült Az ember tragédiája című műve, melyet egy évnyi pihentetés után olvasott fel Szontágh Pálnak. Közösen határozták el, hogy az 1861-es országgyűlésre utazó szerző magával viszi művét és Arany Jánosnak, a nemzet legnagyobb költőjének mutatja meg. Az első szín olvastán Arany félretette az ismeretlen vidéki földesúr írását, gyenge Faust utánzatnak tartotta. Madách nagyhatású beszédet mondott az országgyűlésen, melyet ki is nyomtattak, de augusztusban úgy tért haza, hogy a Tragédiáról nem tudott semmit. Kérésére Jámbor Pál járt közbe Aranynál, aki végre elolvasta a művet és 1861. szeptember 12 - én leírta nevezetes sorait: "Az ember tragédiája mind koncepcióban, mind kompozícióban igen jeles mű." Madách elfogadta Arany "külsimitási" javaslatait, és a Kisfaludy Társaság 1862-ben kiadta alkotását. 1863-ban már második kiadása is megjelent, melyben a kritikák által kifogásolt részeket átdolgozta. Az első kiadás tiszteletdíját felajánlotta a Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság alapítványának, pedig saját anyagi helyzete sem volt rózsás. A Kisfaludy Társaság 1862-ben, az Akadémiai 1863-ban taggá választotta az írót, akinek műve több mint 100 kiadást ért meg. Az 1883-as színházi bemutató óta sokféle elgondolással adták elő. Írója ezzel a művével egyszerre lépett be a nemzeti klasszikusok sorába és a világirodalomba. De nem sokáig élvezte sikerét, további munkáival nem nyert a pályázatokon. Tervezte a Tragédia párját Tündérálom címmel, de csak néhány részletével készült el. Sokszínű alkotói pályája a verseken, drámákon kívül tanulmányokat is tartalmazott. Ezekből is megjelent néhány, de akadémiai székfoglalóját betegsége miatt már nem tudta felolvasni. 1864-ben Alsósztregován hunyt el.

Manapság egyetlen mű, Az ember tragédiája alkotójaként tartjuk őt számon. Egy 1857-es Szontágh Pálnak írott levélre jegyezte fel Madách:

"Újra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Miért nem tartám azt meg magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is, s az emberi természet sohasem tagadta meg magát, és Ádám a teremtésben folyvást más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad a még gyarlóbb Éva oldalán."

Ez a legkorábbi jelzése annak, hogy Madách új művön dolgozott. Barátait is arról faggatta ebben az időben, hogy költőileg megoldható feladatnak tartják-e az emberiség egész történetét egyetlen drámai műbe belefoglalni? Nem hittek benne, mert az emberiséget nagyon sok törekvés vezette és története befejezetlen, a dráma meséje pedig - a dramaturgiai szabályok szerint - csak befejezett egész lehet. Vitákat provokált pap ismerőseivel is, melyek tanulságait is beleszőtte művébe....

A Tragédia tervezgetéséről nincs semmiféle eligazító kézirat, csak a szerkezeti vázlata maradt fenn, de az utólag is készülhetett, mert az egyes színekben a sorok számát is rögzítette (vázlatban 4081, véglegesen 4140) Ebből ismerhetjük pontosan a mű megírásának időpontjait:

"Az ember tragédiája drámai költeményt kezdtem 1859. február 17 -én, végeztem 1860. március 26-án."

A művet tehát gyorsan írta, és az első pillanattól kezdve műfaji pontossággal, drámai költeménynek szánta. A Tragédiának egyetlen kézirata maradt ránk, az, amit a költő Arany Jánosnak küldött el bírálatra, ami már tisztázat volt, s nem az eredeti fogalmazvány-kéziratnak. Ezt ma az Akadémia kézirattára őrzi.

Megírása után Madách egy évig pihentette művét, ez írói módszeréhez hozzátartozott, ahogyan azt Horatius javasolta a költőknek. Először Szontágh Pálnak olvasta fel, néhány javítást - a történelmi hitelesség miatt - ő javasolt rajta, majd Arany Jánosnak adta át, aki először nem lelkesedett, de utána szinte tűzbe jött a műtől: "első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat..." - írta levelében Tompa Mihálynak. Gyönyörű levélben fejtette ki gondolatait Madáchnak:

Az Ember Tragoediája úgy concepcióban, mint compozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lyrai részek nem elég zengőek. De így is, amint van , egy kevés külsimitással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet, ...Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket derítni hivatva van...

Arany vállalta magára a kiadás aprólékos munkáját, Madách pedig első örömében lemondott a tiszteletdíjról az Akadémia és a Kisfaludy Társaság javára. Az 1861-es dátummal 1862 -ben megjelent művet Szász Károly, Arany baráti körének tagja elemezte és bírálta először. A világirodalom nagy lázadó emberiség - költeményei társaságában helyezte el, ugyanakkor több stílusfordulatát, részletét, kifejezését helytelenítette. Ezek alapján újra átjavította művét az író, 1863-ban, a második kiadásban már ez jelent meg, s ma is ez szolgál minden újabb kiadás alapjául.

Már Madách életében nagy vita kerekedett a mű nyomán, Erdélyi János kritikájára maga Madách válaszolt, ez jelenti ma a Tragédia elemzési alapját. Megjelenéséig hiába kínálta elolvasásra, senki nem vállalkozott rá, ezért 1862 - ben ő maga ismertette meg barátaival, és az első példányt kitüntető dedikációval a ház asszonyának, Veres Pálnénak ajánlotta, aki a magyar nőnevelés úttörőinek egyike volt.

Madách korábbi műveiben is megjelent már a nagy tehetség ígérete, hol gyengébben, hol erősebben, de mindegyik töredékessé, kiforratlanná vált. Arany szerint ennek oka az, hogy "Madách erősebben gondol, mint képzel...": nem annyira a jellemek, az események drámaiságát élte át, mint inkább az eszmék, a gondolatok konfliktusát. Eszmék viaskodnak drámáiban, s ehhez a legmegfelelőbb műfaj a drámai költemény. Madáchnak a sok kísérletezés után rá kellett találnia erre a műfajra, hogy remekművet alkothasson. Ismerte e műfaj világirodalmi példáit, de őt az az eszmény vezette, hogy az eszmék harcát az emberiség tükrében vizsgálja meg. Erdélyi Jánosnak írta:

Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy a mint az ember elszakad istentől és önerejére támaszkodva cselekedni tud: az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt ...szabadság, kereszténység, tudomány, szabad verseny... miket éppen azért választottam, tárgyaiul, az emberiség fejlődésének főmomentumaiul nézem. Ilyennek nézem a szocialisztikus eszméket is...

Fő célja a saját korában élő és ható eszmék megméretése volt a történelem mérlegén. Azért fordult a történelemhez, hogy saját kora nagy kérdéseire választ találjon. Az egyes eszmék illusztrálására a történelemből olyan korokat választott, melyben az illető eszme a kortudat szerint a leginkább érvényesülhetett. A szabadság az athéni demokráciában és a francia forradalomban, a kereszténység a középkorban és a keresztes hadjáratokban, a tudomány a reneszánszban és az elképzelt jövőben, a szabad verseny az angol kapitalizmusban, a szocialisztikus eszmék az utópisták jövőről való elképzelésében. Az eszméket - mint ahogyan azt Erdélyi János kimutatta, és emiatt a művet az ördög komédiájának tartotta - el is torzította kissé a költő borúlátása. A korokat időrendbe állította, ezzel történelmi miniatűrök egész sorát teremtette meg, melyeknek azzal adott egységet, hogy mindezeket az első ember, Ádám "más és más alakban megjelenve" éli át "Évával az oldalán" A színeket úgy helyezte el, hogy ne csak kronológiailag következzenek, hanem a főhős lelki fejlődését is tükrözzék. Ádám lélektörténeteként nemcsak eszméket, általános emberi törekvéseket is hordoztak a színek. Az egyes jeleneteket az ellentétek törvénye formálta egységessé: minden eszmét vele ellentétes eszme követett, minden emberi törekvést vele ellentétes törekvés váltott fel. Ez az igazi madáchi dialektika: a költő ellentétek közt vívódó lelkének és ellentmondásokkal terhes korának művészi tükröződése. De mindez a hegeli történetfilozófiára épül (tézis - antitézis - szintézis), akinek az ellentétekben való fejlődésről hirdetett tétele szinte benne volt a levegőben, s maga Madách is ismerhette. A kiegyezés előtti világ minden tudományán átrágta magát: Kepler törvényétől Helmholz hőhalál elméletén át az utópista szocialisták elgondolásáig minden szerepet kapott tételének kifejtésében.

Ádám az első ember, végigélhette az egész történelmet, de nem primitív ősemberként, hanem tudatos, akarati szabadsággal rendelkező lényként. Mitikus alakként elég konkrét ahhoz is, hogy az ember őstípusaként szerepeljen, s elég elvont ahhoz, hogy más - más alakot öltsön, más - más eszméért küzdjön, de a költő korának eszmevilágából kiindulva mondjon felettük ítéletet. A magyar irodalom történetében ilyen alkotás nem volt sem Madách előtt, sem utána, gondolati előzményeit azonban felfedezhetjük Kölcsey, Vörösmarty verseiben. Őket is érdekelték az emberiség fejlődésével kapcsolatos kérdések, de a fő kiindulópontot jelentő "Megy -e előbbre majdan fajzatom?" kérdést Madách tette fel, és ezzel nem a magyar-, hanem a világirodalomhoz kapcsolta művét.

Madách drámai költeménye a világirodalom emberiség - költeményeinek sorába illeszthető be, annak egyik kiemelkedő alkotása. Azon szerzők közé tartozik, akik a modern embert legmélyebben foglalkoztató kérdésekre találtak rá: a haladás lehetősége, a szabadság és végzetszerűség , a szerelem és küzdés, az élet és halál problémája s ezekre válaszolnak a költészet eszközeivel. Emberiség - költemények néven tartjuk számon ezeket, vagy Goethe műve alapján fausztiádák- nak is nevezzük őket. Madách Aladár a világköltemény kifejezést használta Dante, Goethe és apja művének megjelölésére, egy orosz irodalmár pedig az igen találó szimbolikus - filozófiai poéma elnevezést javasolta. E művek hőse az emberiség, melyet egy konkrétan jellemzett személy jelképez: Faust, Ádám, Prométheus. A főhős tettei, egyénisége, a vele történtek filozofikus érvényűek, melyeket olyan képeken keresztül mutatnak be, melyekben ők a főszereplők, egyetemes jellegűek, tehát szimbólumok. Milton Elveszett Paradicsomában Mihály főangyal látomásokban mutatta be Ádámnak az emberiség jövőjét, Miltonnál azonban Ádám csak kesereg, és Éva javasolta, hogy pusztítsák el magukat, mielőtt lennének utódaik, ám ott Ádám elutasította ezt a végzetes tettet. Ez a forma jellegzetesen XIX. századi, a - francia és az ipari forradalom által kialakított - polgári társadalom ellentmondásai miatt jelent meg az európai irodalomban. Az 1808 -as Ősfaust-tal, Goethe művével alakult ki egyik megjelenési változata, ezt folytatta Byron Káinja, Shelley A megszabadított Prométheusa, Miczkiewicz Ősökje, Slowaczki Kordiánja és Krasiuski Istentelen színjátéka, ez utóbbiakban azonban a nemzeti probléma tágult egyetemessé. Andersen Avasverus című drámai költeménye és Hugó Századok legendája sok hasonlóságot mutat Madách művével.

A goethei és hugói hagyományok összekapcsolásával Madách eredeti művet alkotott, amelyet szerkezetileg és gondolatilag is jól megformált. A szerelemmel, mint világformáló erővel ellensúlyozta a Luciferben meglévő tudást és pótolta az Ádámból elfogyasztott erőt. A világtörténelem víziókon, visszaemlékezéseken, jóslatokon keresztül jelent meg, ebben van legnagyszerűbb Madách találmánya: "álom a történelemről" - Sőtér István költői megfogalmazása szerint. S mint ilyen, páratlan a világirodalomban, Madách történelmi miniatűrjei a legsikerültebbek. A sűrítés alkalmazásával minden színbe belehelyezte azokat a motívumokat, melyek egy - egy korszak szimbolikus jellemzői. Hogy egy-egy ötletét másoknál is megtalálhatjuk, nem von le műve értékéből, mert ebben a rendszerben minden más értelmet kapott. Európai és egyetemes emberi érvényűek Madách gondolatai - a magyar történelem csak nagyon finom utalások formájában van jelen művében. Lucifer nála nem a Sátán, egyike a főangyaloknak, nem vesztette el a nevét bukása után sem, az Úr ellenfele, míg Ádámnak mindkettő filozofikus "vitapartnere". "Ideál" és "reál" fogalmazódik meg Luciferben és Ádámban, miközben Madách gondolatait tolmácsolták.

A Tragédia szerkezete, mondanivalója

Madách az ember történeti lehetőségének, és a történelem iránti bizalmának költője, mindez a reformkori költőket és írókat is jellemezte. Megkülönböztető vonása az, hogy műalkotásra ihlető alapélményé azáltal vált ez, hogy akkor fogalmazódott meg benne, amikor a lehetőséget addig nem látott veszélyek fenyegették. Nemcsak politikai veszélyek, hanem az újkori emberi gondolkodásból és az emberi magatartásból fakadóak is. Írói tevékenységét környezete, barátai, ismerősei, melyben jelentős irodalomértők és irodalomkedvelők is voltak, lényegében műkedvelő passziónak tartották, egy magányos, meditáló széplélek napi szokássá vált kedvtelésének. Pedig ennél több volt: a 48 előtti Madách az eszmék embere volt, a 48 utáni a gondolkodásé. A reformkor nagyjai között alig volt még egy, aki úgy vágyott volna eszmék és eszmények után, mint Madách. A romantikus liberális eszmevilág legjavát tette magáévá, lelkesülten élte át, de a valósággal soha nem szembesítette, erre csak a szabadságharc bukása és házassága felbomlása után került sor. Ennek tanulságait írta ki a Tragédiába, melyben nem valamilyen tételes tan mellett, hanem eszméiből, tapasztalataiból és elmélkedéseiből levont emberkép és magatartáseszmény mellett foglalt állást. Ezért lehet a színek pesszimizmusa ellenére a mű végkicsengés optimista.

Arany már első bírálatában kiemelte a Tragédia "concepciójának" és "compozíciójának" különlegességét, a mesteri szerkezet valóban egyedi mondanivalót hordozott. A 15 színből álló művet keret - és történeti színekre szokás felbontani. A keretszínek (I.- III. és a XV. színek) a teremtés után bekövetkező, az Úr és Lucifer között zajló konfliktust és ennek megoldását mutatták be. Ez a konfliktus a mű expozíciója.Lucifer az, aki bár részese volt a teremtésnek, be akarta bizonyítani az Úrnak, hogy műve rossz:

Végzet, szabadság egymást üldözi, 
S hiányzik az összhangzó értelem.

A teremtés Isten, a természet, és az ember összhangját jelentette, ezt bontotta meg lázadásával Lucifer. Az Úr az Édenben a tudás és a halhatatlanság fáját átengedte Lucifernek, teret engedett neki, aki magabiztosan hitte:

...egy talpalatnyi föld elég nekem, 
Hol a tagadás lábát megveti, 
Világodat meg fogja dönteni...

Bizonyításának eszköze lett az első emberpár, akik az Édenben éltek. Ez az a hely, mely az ember ősi vágyképe a természettel és önmagával való harmóniáról. Itt fordította szembe őket Lucifer az Úr parancsával - szakítottak a tiltott gyümölcsből: tettükkel elnyerték a szabadságot és elvesztették a halhatatlanságot. Már maguktól indultak ki a Paradicsomból, mássá váltak a tudástól, nagyravágyástól sarkallva. De nem zuhantak vissza primitív - ősemberi állapotba, építő, termelő, alkotó emberként a hasznosságon kívül nagyobb az igényük, a teljes tudást követelték Lucifertől. A milyen lesz a jövő? - kérdése izgatta őket. Amikor Lucifer - Madách korának természettudományos ismeretei szerint - megmutatta azokat a fizikai - kémiai folyamatokat, melyek a földi világot irányítják. Ijesztőek voltak Ádám számára a látottak, mert rájött, nem irányíthatja azokat, erősebbek, mint az ember. Bár a Lucifer által megidézett Föld szelleme megnyugtatta őket, hogy "elrészletezve" közelebb juthatnak mindenhez, és a halhatatlanság elvesztése miatt pedig az öröklődéssel vigasztalta őket:

Portested is széthulland így, igaz, 
De száz alakban újólag felélsz, 
És nem kell újra semmit kezdened:... 
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, 
Évmilliókra lesz tulajdonod...

De ez Ádám tudásszomjának s az "örök nő" Évának mindez kevés, a teljességre vágytak. Lucifer ezért bocsátott rájuk álmot a történelemről, melyet az ún. történeti színek (IV. - XIV. színek) közvetítettek. Madách ezekben az emberiséget mozgató eszmék hatását mutatta be úgy, hogy az első emberpár és Lucifer először cselekvő részesei, majd a londoni színtől csak szemlélői a változásoknak. Az ókor, a középkor és az újkor mellett az elképzelt jövőt is megjelenítette Madách a hégeli triáda séma alapján (tézis: állítás, antitézis: előző állítás tagadása, szintézis: második állítás tagadása, első megerősítése) Ezek a történeti színek nem hamisak, Madách írói nagyságának éppen egyik jele az, hogy történelmileg is hitelesek képei. Ám Lucifer el akarta riasztani az élettől az első emberpárt, ezért mindig a negatívumok kerültek előtérbe, akkor találkozunk az eszmékkel, amikor azok már hanyatló fázisukban vannak.

Az első történelmi helyszínen Egyiptomban Ádám fáraó, a birtoklás csúcsán él, de boldogtalan. "Milliók egy miatt" dolgoztak, de "a kéretlen adó" nem boldogította a fáraót. Éva, a rabszolga felesége - akiben Ádám felismeri a szerelmi társat - vetett véget magányának s meghallatta vele a milliók szenvedéseit. Lucifer a maga gunyoros módján kiábrándította Ádámot (szavai Madách ekkori téves felfogását tükrözik, melyet majd a Mózesben később korrigált) :

...a tömeg
A végzet arra ítélt állata, 
Mely minden rendnek malmán húzni fog, 
Mert arra van teremtve...

De Ádámnak már nem tud megálljt parancsolni, a kiábrándulás pillanatában is kész az új harcra:

Enyésszen az egyén, ha él a köz, 
Mely egyesekből nagy egészt csinál...

Miltiadeszként, az óhajtott szabad államban látjuk vissza az 5. színben, Athénban, ahol Éva már egyenlő társa, rajongó hitvese, aki azonban kész elátkozni a férjét, ha kiderülne róla, hogy áruló. Miltiadesz önzetlenül szolgálta városa érdekeit, győzelme után a béke reményében szélnek eresztette seregét. Egyedül Éva maradt mellette, és fia, Kimon, aki majdan hadvezérként fogja apját folytatni. Ám a nép a demagógok hatására szembefordult vezérével, s Miltiadesz - Ádám ismét kiábrándult. A szabad állam eszméje megbukott, de nem miatta, hanem a megvásárolható, ingatag és szolgalelkű tömeg és azon önző polgárok miatt, akik kihasználták a nép nyomorúságát. Ám Lucifer győzelme itt sem teljes, mert Éva imáját meghallgatta Pallasz Athene, Miltiadeszt a halál nemtője - mint szelíd arcú ifjú - elviszi magával, és nem árulóként végezték ki.

A római szín Ádám első menekülését mutatta, melyet Ádám Sergiolusként, Lucifer Miloként, Éva Júliaként élt át. Ez a hanyatló római birodalom ideje, melyben dőzsölnek, és az orgiákon kéjhölgyekkel vigasztalódtak. E romlott környezetben is Éva az, aki felidézte az édeni emlékeket és felébresztette Ádámban a magasabb rendű élet igényét, az önző, mások szenvedéseivel nem törődő, alantas élvezetekbe fulladó élet megvetését. Az élvezetekbe való menekülés így hát csődnek bizonyult, és a Péter apostol által meghirdetett kereszténység lett Ádám újabb eszméje, amiért csatába akart szállni. "Istennek dicsőség, magadnak munka" hangzik Madách átiratában az "ora et labora".

A középkor első színe Konstantinápolyban játszódik a keresztes hadjáratok idején, illetve a teljesebb ábrázolás kedvéért Madách kitágította a kort: a hit és a fanatizmus világát egyaránt megmutatta benne. Ekkorra a keresztesek rablólovagokká züllöttek, a vallási vita - Krisztus ember vagy Isten - az eretnekek elégetéséhez vezetett, a bűnbocsánati cédulák árusításával pedig maga az egyház élt vissza a hatalmával. Ez így egyszerre nem volt jelen a történelemben, de Madách minden kor lényegét kutatva összevonta ezeket, s ezzel tökéletesen jellemezte az emberiség újabb helyzetét. Ádám Tankrédként még igazi lovag, önzetlen és odaadó, ugyanolyan, mint volt Athénban, de itt is szembekerült a fanatikus polgárokkal, a barátokkal, a szent jellel visszaélő keresztesekkel. Kiábrándulásához az utolsó cseppet Éva / Izóra adta, akit megmentett a keresztesek erőszakától, felismerte benne a neki rendelt nőt, ám a korral nem tudott szembeszállni: Évának apja fogadalma miatt zárdába kellett vonulnia. Lucifer jól érezte magát ebben a világban, de Ádám megundorodott a látottaktól:

...El innét, új világba... 
Mozogjon a világ, amint akar, 
Kerekeit többé nem igazítom, 
Egykedvüen nézvén botlásait. 
Kifáradtam - pihenni akarok...

Második menekülési kísérlete Ádámnak a tudományhoz vezet, a 8. színben Keplerként látjuk viszont Prágában, Rudolf császár csillagászaként. Felesége Éva - Borbála, nemesi származású, s neki, mert csak kocsmáros volt az apja, el kellett árulnia tudományát: alkimistaként szolgálta a császárt, hogy az azért kapott pénzzel magához kösse Borbálát. Ráadásul felesége megcsalta egy udvaronccal, s édesanyját is boszorkánysággal vádolták. Ez a reneszánsz - kor ellentmondása: a középkori eszmékben már nem hittnek, de a középkori intézmények még működtek: eretnekeket üldöznek, boszorkányokat égettek, az udvaroncok erkölcstelenül éltek. Borbálának felmentést adott Madách, mint ahogy a költő is megbocsátott feleségnek (a férj nem!), saját házasságának kudarcára is talált magyarázatot Borbála - Kepler történetében:

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek 
A nő, méregből és mézből összeszűrve. 
Mégis, miért vonz? mert a jó sajátja, 
Míg bűne a koré, mely szülte őt...

Ádám belátta, milyen "törpe" ez a kor, milyen fagyos ez a világ. A hanyatló feudális világ megalázta a tudást, az embert, Kepler nem tudta megőrizni függetlenségét, nyugalmát. A kor betört világába, a tudományba nem tudott elmenekülni.

Lucifer borral vigasztalta Keplert, aki a bortól elaludt és úgy élte át - álom az álomban! - Párizsban a francia forradalmat. Ádám Danton, Lucifer bakó, Éva pedig két alakban is megjelent ebben a színben. Ez az egyetlen hely, melynek eszméjéből Ádám nem ábrándult ki, bár Dantonként kivégezték, de kezdeti lelkesedését mindvégig megőrizte:

Hallom, hallom a jövő dalát... 
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, 
Mely a vén földet ifjúvá teszi...

Danton - Ádám a jakobinusok egyik vezére volt, maga is a forradalmi erőszak híve, amit Madách elutasított, de a szabadság - egyenlőség - testvériség gondolata őt is éltette. Ebben a színben is az egyéniség és a tömeg került egymással szembe, de nem úgy, mint Athénben. A párizsi tömeg is fanatikus, vérengző és befolyásolható, de nem vásárolható meg. Ádám itt nem a népharag, hanem a Robespierre-rel való, a túlzók és mérsékeltek között folyó vita áldozata lett. Éva két alakban is megjelent: nemes hölgyként és a felkelt nép leányaként. Ádám a nemes hölgyben felismerte Évát, egyénisége elbűvölte, szerelmét kérte, de Éva visszautasította, mert eszményeik elválasztották őket egymástól. S amikor "felgerjedt pórnőként" visszatért, nyers felajánlkozása megriasztotta Ádámot:

"Azt nem bírhattam, védte glóriája, 
Ettől pokolnak gőze undorít el..."

Miután ezt a forradalmat reneszánsz tudósként álmodta végig, felébredve lelkesen mondta:

"Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! 
Vak, aki Isten szikráját nem érti, 
Ha vérrel és sárral volt is befenve..."

Ha ilyen, akkor is vállalni kell a forradalmat, vélte Ádám - Madách, s ez nála a 48 - as forradalom értékelése, melyet soha nem tagadott meg. Jól érezte:

...az eszmék erősbek
A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
Erőszak, az örökké élni fog...

Madách később is várta liberális eszméinek diadalát, emiatt vállalt ismét politikusi szerepet 1861 -ben, és Mózes című drámáját is azért írta, hogy a népről való megváltozott véleményét kifejthesse. Keplerre is jó hatással volt a forradalom víziója, rájött, hogy szellemileg kell önállósulnia.

El kell seperni a múlt előítéleteit - tanította famulusának ismét Prágában - saját lábunkon kell járni és gondolkodni. Lucifertől is újabb utat kért, oda vágyott, ahol nem lesz többé rab a tudomány. A 11. színnel az újkorba léptünk, ez az ipari forradalom Londona, ahol lehetőség és tér nyílott a tehetség kibontakoztatására. Ettől a színtől kezdve a szereplők nem bújtak történelmi álarcba, látogatókként vegyültek el az újabb világokban. A korai kapitalizmust a "nyervágy, haszonlesés", az áldatlan konkurrencia harc, a nyers kiszolgáltatottság jellemezte, melyben a szerelem is áruvá vált. Éva polgárlány, akit Ádám ismét megtalált, de csak ékszerekkel, s nem saját értékeivel tudta meghódítani. Madách mentséget talált erre –

"Lidérckére" gondolva -

Könnyű ítélni felületesnek, 
És mily nehéz, ki a szívet kutatja...

a kapitalizmus korai szakaszáról viszont éles kritikát mondat Ádámmal, s a szín végén a jellegzetes figurák eljárva haláltáncukat, egyetemes pusztulásba hullnak. (Ez a szín hatott Arany Jánosra is, a Hídavatás című balladája írására ihlette...) Csak Éva alakja magasodott fel, mert Madách szerint mindenek ellenére az egyetlen értéket itt is a szerelem képviselte.

A 12. színtől az elképzelt jövőt ábrázolta az író. Először az utópisták által megálmodott falansztert mutatta meg, melyben a tudósok irányították a társadalmat. Madách jól ismerte Fourier és Platon gondolatait, ezeket használta fel a jövő megformálásánál. Ez a szín nem kedvezett az egyéniségeknek, elszürkítette, gúzsba kötötte őket, és a természetes emberi törekvéseket visszaszorította. Ebben az agyonracionalizált világban béke volt, az anyagi javakból egyformán részesedtek, de a szellemre nem volt szükség, a költészetet és művészeteket száműzték. A tudósok koponya - alkat alapján döntöttek a gyerekek sorsáról, a tehetséget elnyomták, az egyéniséget megszüntették. Ádám meg akarta itt is menteni Évát, akitől éppen elszakították gyermekeit, de nem lehetett férje, mert a tudós szerint:

Rajongó férfi és idegbeteg nő 
Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár...

Bár innen is menekülnie kellett Ádámnak, nem volt reménytelen ez a világ, mert voltak benne lázadók, és Éva is hangot adott anyai - szerelmesi jogainak. Lucifer az űrbe vezette Ádámot, melyben azt kutatta Madách, hogy a Földön kívül van - e lehetősége az emberi életnek? A szín kapcsán egyértelművé vált, hogy az emberiség sorsa a Földhöz kötött. Madáchnál messziről visszanézve szürke tömegű a Föld, mi azóta az űrhajósoktól tudjuk, hogy bolygónk kék, de Madách véleménye ma is igaz: e naprendszerben nincs más lehetőségünk, a csillagközi utazásokról pedig csak ma is ábrándozik még az emberiség. A Föld szellemének szava térítette vissza Ádámot, aki maga is megérezte, hogy sorsa a földhöz kapcsolja:

A csillagok megettünk elmaradnak, 
S nem látok célt, nem érzek akadályt, 
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét?...

Mire visszaértek, a Nap kihűlt, újabb jégkorszak köszöntött az emberiségre, az eszkimószín ezt mutatta be. Ádámot az eszkimó istennek hitte, feleségét - mint egyetlen értékét - ajánlotta azért, hogy megnövelje a fókák, s csökkentse az emberek számát. Ádám ebben a helyzetben borzadva ismerte fel Évát, rájött, nincs értelme a további küzdelemnek, felesleges szembeszállni Isten akaratával, ha az emberiségre ilyen jövő várhat.

Az álomból felébredve harmadjára a szabad akarathoz menekült: ha öngyilkos lesz, mint első ember, az emberiséget megváltja e szörnyű úttól. Ám Éva anyaságának hírére szembeszállt Luciferrel s az Úr mellé állt. Hiába mondta nekik Lucifer, hogy fiúk az Édenben bűnnel fogant, Éva azt is tudja, hogy

Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörüli
Testvériséget hozván a világra..."

Ádám a megjelenő Úrnak kétségeit kérdések formájában tette fel: a szűkhatárú létről, az emberiség jövőjéről, az egyéniség értékéről. Az Úr tudta, hogy a tudás és nagyravágyás miatt vesztették el az Édent, de a vétek önmaga ellentéteként fordult vissza s az ember etikai felemelkedését hozta magával. Megnyugtatta Ádámot: az ő lelkiismerete és Éva tiszta lelkülete jól fogja vezetni, s Lucifer a tagadásával is ezt a fejlődést segíti. A mű három szférája - Ádám küzdőszelleme, Éva szépsége és Lucifer, "a tagadás ősi szelleme" - együttesen jelentette azt a kiegyenlítődést, amely az ember számára biztosítja a "nagyságot" és az "erényt ". Madách művének legfőbb üzenete az, hogy az emberi élet értelme a szakadatlan küzdelem:

A cél halál, az élet küzdelem, 
S az ember célja e küzdés maga..."

Ádám - Madách is belátta, az ember életében nagyon fontos szerep jutott az eszméknek, ezek vezették:

....bármi hitvány
Volt eszmém, ekkor mégis lelkesített, 
Emelt, és így nagy és szent eszme volt. 
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott. 
Előre vitte az embernemet..."

S a kétségek közötti küzdelem is lehet értékes, erre utal az Úr befejező - kissé talányos - mondata is...

Madách olyan módon szegült szembe a történelemmel és az élet kilátástalanságát hirdető hitetlenséggel, hogy szembesítette egymással őket. Ádámban szólaltatta meg kora ábrándos, rajongó hitét, Luciferben az egyoldalú tagadást, s e kettő egy lett, egy jelentős lélek két felének belső vitája, szembenézése nemzete, kora alapkérdéseivel. A szerelem, a biológiai élet hozza a kiegyenlítődést, mely a "küzdj és bízva bízzál"gondolatban nyert végső megfogalmazást. Madách ezzel a művével egyedülálló választ adott az emberiség minden kérdésére, s nevét halhatatlanná teszik sokat idézett sorai...

Általános vélemény, hogy a Tragédia világirodalmi színtű alkotás, a többi műve csak "melléktermék", de nem jelenti azt, hogy nem érdemes velük foglalkozni. Keresztury szerint a Csák végnapjai, a Tragédia és a Mózes a szabadságról szóló trilógiát alkotják, de a másik két mű nem mérhető a Tragédia mércéjével. Egyéb munkái azt bizonyítják, a Tragédia nem a semmiből keletkezett, hogy Madách gondolatrendszere, világképe, problémalátása mélyen a korabeli magyar valóságban gyökerezett, a nemzet lényegi sorskérdései foglalkoztatták valamennyi- egymással szerves kapcsolatban levő - művében. Azért a Tragédia áll műveinek közepén, ami minden kort megmozgatott, számtalan értékelés született róla. Két vitapontja e kérdéskörnek Ádám alakja és a mű nyelve, s a bibliai keret miatt vallási problémákat is felvetett, 1945 és 57 között emiatt nem is taníthatták a középiskolákban. Az egyik teológus szerint a mű tanulsága a hitetlennek sok, a hívőnek kevés, de ma már azért alapvetően laikus, humanisztikus műnek tartjuk. Több mint 80 nyelvre lefordították, 1883-tól folyamatos színházi siker itthon és külföldön egyaránt. 1970-ben magyar operaváltozatát is bemutatták, melyet Ránki György készített, s 1981-ben egy német opera is készült belőle Madách álma címmel. A mű a képzőművészeket is megihlette, Zichy Mihály korabeli és Kass János modern illusztrációi világhíresek. A jelentős művek nem azért válnak a későbbi korokban aktuálissá, mert közvetlen egybeeséseket lehet belőlük kiolvasni, hanem azáltal, hogy a mába nyúló múlt egy jelentős, konfliktusokban gazdag korszakát valódi emberi előtörténetként, az emberiség emlékezeteként idézik fel tanulságként, katarzisként számunkra... Madách műve ilyen.

A Tragédia megjelenése, elismerése meghozta végre Madách számára a sikert, új mű írására készülődött, és egy új szerelem kerítette hatalmába a szép szlovák parasztasszony, Gyuros Borka iránt. Hozzá írott verseiből néhány megjelent Arany lapjában, a Kosztorúban, összeállította verseinek kiadásra szánt kötetét is, de egészsége nyugtalanítóan megromlott. Aladár fiát Pestre küldte tanulni, hogy ne lássa lassú haldoklását. Utolsó napjaiban anyja és unokahúga ápolta, amikor hosszú szenvedés után "vízkórban" meghalt. Fia irodalomkedvelő ember lett, maga is írogatott, de az apai sikereket nem érte el. Kisebbik leánya a lipótmezei ideggyógyintézetben halt meg, csakúgy, mint Fráter Erzsébet. Madách Imre nevét azonban a Tragédia halhatatlanná tette.

Zrínyi Miklós

Zrínyi Miklós (1620 - 1664)

A XVII. századra a reneszánsz világkép megbomlott, a katolikus vallás uralma megerősödött (ellenreformáció), és az abszolutizmussal a feudális kötöttségek is visszatértek Közép-Európába. A három részre szakadt Magyarországon egymást érő szabadságküzdelmek (Erdélyből kiindulva: Bocskai, Bethlen, I. és II. Rákóczi György, a királyi Magyarországról Zrínyi, Wesselényi, Thököly, II. Rákóczi Ferenc) a Habsburg ellenes hangulat növekedését jelezték. A barokk művészet az ellenreformáció stílusa, "szabálytalan" a jelentése, melyet a hívek visszaszerzésének egyik eszközeként a "reprezentáció és propaganda" jellemezett Bán Imre.

A XVII.- XVIII. századi barokk az utolsó olyan korstílus, amely vallásos világkép jegyében fogant. Politikai hátterét az abszolutizmus kibontakozása, illetve a feudális kötöttségek visszatérése és az ellenreformációs törekvések jelentették. Újszerű eszközeivel a középkori hitvilág monumentális és lendületes feltámasztására tett kísérletet. Összeolvasztotta az antik és keresztény mitológiát, lenyűgöző hatáselemekkel akarta ellensúlyozni a megjelenő kételkedést. A reneszánsz racionális felfogását éppen ezért a szélsőséges érzések kavargó képekben történő megmutatása váltja fel, a szimmetria helyébe örvényszerű, spirális elrendezés lépett. Mozgalmassága rendkívüli feszültségeket hordozott, szinte tapinthatóan érzékletes világa csaknem áttekinthetetlen. Sok mindent magába olvasztott a reneszánszból, de új rendszer szerint hasznosította azokat.

Az irodalom a nagy terjedelmű műfajokat (eposz, regény) kedvelte, legfőbb kifejezőeszköze a nyelvileg túlbonyolított barokk körmondat. Itt is jellemző a monumentalitás, - hatalmas méretek, túlterhelt mondatok - a képek halmozása és a hősies pátosz. Látvány és látomás ez egyidejűleg, pompázó, látványos megoldások, a mozgás, a nagy méretek kedvelése, színpadiasság, a feszültség túlfokozása jellemzi. Realitás és irrealitás, földi vaskosság, testetlen áhítat találkozott benne. Az építészet, festészet, zene mellett az irodalomban jelent meg nagy hatással, meghökkentés, lenyűgözés és gyönyörködtetés volt a célja. Zrínyi Miklóson kívül ismert alkotói: Pázmány Péter (az irodalmi nyelv megalapozója, hömpölygő szövegformálás, az élő beszéd népi fordulatainak alkalmazása, ) Gyöngyösi István, II. Rákóczi Ferencemlékiratai, Mikes Kelemen levelei.

Zrínyi Miklós (1620, Ozaly - 1664, Csáktornya) a költő, hadvezér és államférfi Habsburg hűségű, nagy hagyományú, horvát-magyar család sarja, a szigeti hős dédunokája. Apja (Zrínyi György) halála után Pázmány Péter lett a gyámja. Grazban, Bécsben, Nagyszombatban tanult, majd egy itáliai körúttal zárta ezt az időszakot. Tábornokká, horvát bánná vált, de a nádori tisztségre nem tartotta méltónak az udvar. Életének legfontosabb eleme a török elleni harc volt, minden egyéb ehhez kapcsolódott. Fényes hadigyőzelmek és kudarcok egyaránt jellemezték pályáját. Gondolkodó elmeként Magyarország régi fényét kívánta visszaállítani egy nemzeti királysággal, és nézetei miatt mind jobban eltávolodott a Habsburg politikától. Halálát egy vadkan okozta, de a kortársak körében is felmerült a merénylet gondolata.

Zrínyi patinás, ősi, horvát-magyar családból származott, hetedik gyerek volt, nevét dédapjától, a szigetvári hőstől örökölte. Családja osztozott a többi főnemes família sorsában. A reformáció idején protestánssá lettek, a Bocskai - felkelést támogatták. Pázmány Péter azonban a költő apját visszatérítette a katolikus hitre és ezzel a Habsburg politika hűséges támaszává tette. Zrínyi Miklóst a családi tradíció és az ország állapota arra sarkallta, hogy ő is hadi pályára lépjen. Mivel birtokaik a Délvidéken voltak, legfontosabbnak a török elleni harcot tartotta. A Szigeti veszedelem írásakor is hivatkozik erre: "Írtam az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni."

A Szigeti veszedelem - című eposzának - melyet 1645-46 telén írt, 1651-ben meg is jelent- történelmi alapja dédapjának 1566-os története, de a mondanivaló érdekében változtatásokkal. (pl. Szulejmán halála) is élt. Üzenete saját korának szólt: maroknyi csapat is győzhet, ha erkölcsileg különb ellenfelénél. Műfaja: eposz, az ókori hagyományokat, Tasso útmutatását és a Tinódi-féle históriás énekeket ötvözte egybe. Az eposzi sajátosságok (témamegjelölés, segélykérés, seregszemle, epizódok, véletlenek) megtartása mellett újdonsága a keresztény világkép és az ókori mitológia keverése volt, ami a barokk sajátja. A Múzsa maga Szűz Mária, a hősök a Szentháromság személyeihez imádkoztak, Isten Mihály arkangyalt küldte le a Pokolba Alecto fúriáért, majd Gabrielt a mennyei seregek élén a megdicsőült lelkekért. A szigetvári hős Krisztus katonája - "atléta Christi" - halála mártírhalál, mert a magyarok bűneiért vezekelt.

A mű szerkezete is barokk, a 15 ének 1566 strófából áll, hogy ezzel is emlékeztessen a történeti alapra. Az ostrom előkészítése elhúzódó, s a szerkezeti csúcspont nem esik egybe a mondanivaló szerinti csúccsal. Ez is barokk sajátosság, emiatt a szerkezet nem is olyan áttekinthető, mint a reneszánsz alkotások esetében. (I.-VI. ének a két sereg bemutatása, VII.-XIII. ének az ostrom és egyéb történetek, XII-XV. ének az isteni igazságszolgáltatás.) Barokk vonás még a csatajelenetekben, párharcokban megnyilvánuló dinamizmus, mozgalmasság, az erőteljes színhatások, a fény-árnyék ellentéte. Az utolsó énekben a pokolbéli és mennybeli seregek összeütközése igazi barokk tabló. A nagyítások, túlzások mellett Delimán és Cumilla tragikus szerelme (XII. ének), az óriási távlatok, méretek (csatatér!) is a barokkról árulkodik. De a barokk szerkesztés is kettős: vízióinak elemeivel messze a realitásokon túlra ragadja az olvasó képzeletét, de valósághű ábrázolásával megtartja a valóság illúziójában. A csodás elem itt is jelen van, ha nem is játszik olyan nagy szerepet, mint Homérosznál.

Az igazi költői találat a szereplők jellemzésében rejlik: bemutatta az ellenfeleket együtt, majd az így kialakult képet színesítette az egyéni jellemzéssel, a barátságok, szerelmek párhuzamos bemutatásával. A magyar sereg ábrázolása kicsit idealizáltabb, hiszen ők csak az égiekben bízhattak, de mindegyik hős emberileg messze kimagaslott a műből (Zrínyi, Deli Vid, Borbála, Radivoj és Juranics, Farkasics). A törökök ábrázolása reálisabb, objektív erőt képviseltek, egyedi jellemvonásukkal mégis előkészítik a szigetiek erkölcsi győzelmét.(Szulimán, Delimán és Cumilla, Hamilcar és Demirhám ), talán Embrulahot az egyetlen kivétel közöttük. Sem a magyarok, sem a törökök nem fejlődő hősök, de változnak, átalakulnak a történet során. A magyarokat az egyenesség, az erkölcsi tisztaság, a bajtársi szeretet, az önzetlen és hősies szerelem, a vezér személyébe vetett hit, az izzó hazaszeretet jellemzi, szenvedélyük igazi barokk sajátosságként fogalmazódik meg a műben. A befejezés "Míg élek, harcolok az ottomán haddal..." az író Zrínyi nagyságát mutatta, aki írás közben is harcolt a törökökkel, saját sorsával húzta alá írása minden sorát.

Nyelve régies, kevert, verselése a nem következetesen használt felező tizenkettes, ami a históriás énekeket, s nem az eposzokat jellemezte. Zrínyi, a költő azt akarta korának bebizonyítani, hogy a török sereg legyőzhető, de csak akkor, ha a magyarság megjavul, erkölcsös életet él, s a hazájukat szerető katonák harcba vonulnak, élükön olyan vezetőkkel, mint amilyen a várvédő Zrínyi volt. A barokk költők kedvelték a meglepetést, a szellemes megoldásokat. Az is ilyen, hogy az eposz 1566 strófából áll, mint amennyi az ostrom éve volt. Igaz, van két számozatlan versszak is a XIV. és XV. énekek végén, melyek abban is különböznek a többitől, hogy ötsorosak. Ezeket tudatosan írta ide Zrínyi, különleges szerepük van a műben. A Szigeti veszedelem a barokk eposz egyedülálló teljesítménye mind a magyar, mind pedig a világirodalomban.

Az epizódok sokat adtak hozzá a történethez a mondanivaló szempontjából.(Juranics és Radivoj a IX.énekben, Delimán és Cumilla a XII. énekben, Borbála - kaland a XIII. énekben, a török haditanács rút veszekedései a VIII. és XIII. énekekben, Deli Vid és Demirhám párviadalai a VIII.,a IX., a XV. énekben) A véletlent a galambposta elfogása jelentette a XIII. énekben, amely végzetszerű lezárását hozta az eposznak: a győztes tábor fizikai megsemmisülését. Az utolsó két ének a barokk festészet kompozíciós elvei szerint készült. Az utolsó rohamban a pokol szellemei is részt vettek, így tehát a szigeti hősök a rettenet, a félelem démonaival is megküzdöttek, erre következett aztán az isteni vigasztalás. A kegyelem jele az angyali segítség megérkezése, és a mitikussá növelt utolsó harc: Zrínyi emberfeletti ereje és megdicsőülése, amikor Gábriel arkangyal a mennyországban Isten elé helyezte a lelkét.

A XVII. század legnagyobb költője nem tartotta magát művésznek, a közvetlen használni akarás ösztönözte, ez tette őt prózaíróvá is. De elsősorban politikus volt: 1646-tól tábornok, 1647-től horvát bán. Éles szemmel ismerte fel a török birodalom gyengülését, s a Habsburgoknak a magyarok iránti érdektelenségét. A "két pogány közt" küzdők egyetlen biztosítékát a magyarok harcában látta. Ezt bizonyítják prózai írásai is. Már az 1640-es évektől írt katonai elmélkedéseket Tábori kis tracta és Vitéz hadnagy címmel és 1655-ben írta a Mátyás király életéről való elmélkedések címmel történelmi kommentárját. Egy népszerű európai műfaj magyar változatát honosította meg ezzel a magyar irodalomban és a nemzeti királyság eszménye mellett tett hitet benne. Ám a szabad királyválasztásnak e tanulmányban megcsillanó lehetősége csak ábránd maradt, a Habsburgok megoldották belső problémáikat, II. Rákóczi György - Zrínyi királyjelöltje - pedig nagyravágyó tervei miatt letűnt a politika színpadáról. Zrínyi látta az újraéledés jeleit a törököknél is, érezte, a magyarság sorsa megint fordulóhoz érkezett: vagy összeszedi magát vagy elpusztul.

Ekkor, 1660-61 fordulóján írta Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság című röpiratát, hazaszeretetének, nemzetféltésének, harcra buzdításának szónoki remekművét, melyben az állandó magyar hadsereg felállítását sürgette. "Melly szép nyelv azon durva századból! melly férfias lélek tündöklik elő Zrinyink minden szavain! melly magyar szív!" - lelkendezett Kazinczy, amikor felfedezte. S valóban, Zrínyiig így még nem írtak a magyarul. Nagyszabású egyéniségének hű tükre ez az írása: logikai erő, szenvedélyes pátosz, szellemes fordulatosság, retorikai mozgalmasság jellemzi. Ma talán csak az teszi nehéz olvasmánnyá, hogy sűrűn fordulnak benne elő latin fordulatok, de ez kortünet, ami alól Zrínyi sem tudta magát kivonni. S az ő stílusában a latin nyelv tömör kifejezései csodálatos zengést kaptak, és a magyar mondat sodrába kerülve emelik mondanivalója hitelét. Mint a tüzes láva, úgy ömlik az íróból az indulat:

...Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul, és ölében viseli a magyar koronát, én majdnem mint egy néma, kinek semmi professióm a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt, kiáltván: Ne bántsd a magyart!...

Zrínyi első, és sokáig egyetlen írónk, akinek teljes látomása volt a magyar sorsról. A múlt tanulmányozása juttatta el a felismerésig, hogy a magyar géniusz megromlott a "bomlasztó idő" csapásai alatt. De azt is tudta, hogy a régi erényeket életre keltő magyarság visszaszerezhetné régi dicsőségét, s lerázhatná magáról mindkét igáját.(E röpiratában ugyanis már egyformán méregnek tartja a török áfiumot és a német maszlagot…) Az Áfiumban kiteljesedő személyesség, líraiság, és szenvedélyesség benne volt korábbi írásaiban is, de ezek itt emelkedtek a legmagasabbra. Kivételes értékét annak köszönhette ez a mű, hogy benne szinte a hosszú keresgélés után a megtalált kincsnek örülő ember lelkesedésével kiabálva akarta közölni eszméit. Hatalmas körmondatai biztosítják a mű rohanó lendületét. Olyan nagy lélegzetű írás ez, ahol az író gyakran nem is tudja bezárni gondolatát. A hatalmas mondatokba szorított gondolati tartalmat azonban mesterien tudja formába önteni. A halmozás, az elválasztó - és ellentétes mondatok használata, a szónoki kérdések és feleletek sora adta egyéni stílusát . De mindezek erejét gondolatainak igazsága biztosította:

Más nemzetek, kiktől messze vagyon a pogány szomszéd, kiknek hosszabb reménysége lehet, és a veszedelmet nem olyan közelről látják, mint mi, öltözzenek bíborban, bársonyban, kamukába: mi, kik immár a pogánnyal ennyi kárunkkal összebomlottunk és háborodtunk, nem viselhetünk egyéb öltözetet a fegyverderéknál, páncélnál, egyszóval vasnál és fegyvernél..."

Nem is véletlen talán, hogy ez a röpirat csak kéziratban terjedhetett Zrínyi korában, és csak II. Rákóczi Ferenc tábornagya, Forgách Simon nyomtatta ki először 1705-ben. A röpiratot követő események aztán még jobban elkeserítették az írót. Amikor katonaként és politikusként egyaránt eltérítették útjáról, már foglalkoztatta a Habsburgokkal való szakítás gondolata, ám ekkor váratlanul meghalt.

Zrínyi számára a tollforgatás csak "úri passzió," a műveltség kötelező járuléka volt, de minden műve - még a legbelső feljegyzése is - mozgósító erejű. Zrínyi nemcsak azt akarta, hogy a magyarság megmaradjon, de azt is, hogy újra erőssé váljon. Írásai az ehhez szükséges tettet hordták magukban. Igaz ugyan, hogy ő nem tollával, hanem kardjával kívánta nevét feljegyezni, ám a hadvezérben ott rejlett az író is, aki műveivel a magyar barokk próza egyik nagy mesterévé vált. Zrínyi Miklós is az egyetlen művűk által elhíresült költők közé tartozik, bár életműve ennél jóval gazdagabb. Ő azonban nem tartotta magát költőnek, katonaként élt és működött, irodalmi működésével is csak ezen célok elérését szolgálta. Alakja mégis a magyar irodalom kitörölhetetlen részévé vált. S arra is példa, hogy az alkotók ekkor még nem származásuk révén kötődtek a hazához, ezért lehet Zrínyi egyidejűleg a horvát irodalom nagysága is. Személye a magyar irodalom meghatározó alakjává vált, a késői korok nemcsak műveit, alakját is többször megidézték (Kölcsey és Mikszáth), olyankor, amikor úgy tűnt: a magyarok letértek a kijelölt útról...