Felmásztam a Parnasszusra...

Felmásztam a Parnasszusra…

            Eldöntöttem: kézbe veszem a sorsomat, ha ezzel sikerül – legalább a honlapomon – a kortárs költők és Mikszáth, azaz a nagyok közé beférkőznöm. Valójában nem vagyok sem író, sem irodalomtörténész, csak a szépet, a jót, az emberséget kereső és közvetítő tanár, akinek keze motorikus mozgása gyermekkorától életszükséglete. A kézírásról ugyan időközben áttértem a klaviatúra simogatására, de ettől az írás így is, úgy is lehet életet megszépítő kényszer, azaz grafománia.

            Tanár szülők gyermekeként Mátészalkán láttam meg a napvilágot 1945-ben, az ország már felszabadult felében a földosztás törvényének megszületése napján. Apám, nincstelen szatmári parasztok leszármazottjaként annak bizonyára jobban örült, mint érkezésemnek, anyám pedig kun őseinek büszkeségével saját teljesítményére figyelt: öt év alatt már harmadik gyermekét szülte. Gyermekkorom nyarait az ötvenes években a rokonoknál töltöttem Szamoskéren, s a szatmári részek mellett Nyírbátor, azaz a Nyírség lett fölnevelő helyem, ahol már a jánki tanító 7 gyermekének legidősebbje terelgetett anyaként, miközben iskoláimat végeztem. Egyetemistaként, a már szabadabb levegőjű hatvanas években kerültem Debrecenbe, és az ottani 5 esztendő nemcsak a vágyott szabadságot hozta meg számomra, az új emberi kapcsolatokkal kitárta a világot, és a jövőt illetően is egyre tudatosabbá váltam.

            A történelmi levegőjű Zemplénben lettem tanárrá: a röpke sárospataki kollégiumi nevelőség és a sátoraljaújhelyi Mezőgazdasági Szakközépiskolában eltöltött három évtized a Kádár-korszak szabadabb felére, végére esett. Végigjártam a magam útját, amíg eljutottam a vágyott jó szóval oktasd, játszani is engedd József Attila-i szintre. Amikor nyugdíjba mentem, magántanítványokkal ezt folytattam, de férjem beteg lett, s csaknem 20 esztendőre beszorultunk Sárospatakra. Szellemünk viszont szabadon szárnyalhatott, és a betegségtudat elhessentésére életre hívott Martinák - műhely megmentett mindkettőnket.

            Gyönyörűség volt számomra a költők-írók új szintű felfedezése, melyek megvalósulása lett a  magántanítványaimnak, kisunokáimnak szánt Irodalmi variációk című oktatócsomag, illetve Péter fiam jóvoltából az abból kinövő honlap, az Irodalmi társalgó.  Az esszék - elemzések – összehasonlítások írásával egyszerre tanultam meg a számítógépet és a kétszintű érettségit. Ezekkel a formákkal jártam körbe a kijelölt alkotókat, és újból rácsodálkoztam arra a hatalmas kincstárra, amit az irodalom jelenthet számunkra. Sem diákként, sem tanárként nem csak megtanulandó anyagként tekintettem rájuk, hanem életmintaként, s olvasóimat is erre biztattam. A több száz írót, költőt, művet bemutató írások 15 év alatt készültek el. Eleinte szigorúan tartottam magam a kánon által kijelöltekhez, később aztán új felfedezéseimet, saját könyveimet is ide csatlakoztattam, remélve, hogy valaki azokat is elolvassa. Érettségik környékén sokan látogattak, s manapság is, amikor már nincsenek magántanítványaim, néha rám akadnak néhányan. Örülök nekik.

            Az irodalom lett közös szenvedélyünk a férjemmel, így hát nem véletlen, hogy 45. házassági évfordulónkat egy gyönyörű könyvvel, a Martinák-Műhellyel ünnepelhettük Zimonyi Géza pécsi nyomdász, mezős tanítványom jóvoltából. Nemcsak páros mutatványunk miatt szeretem ezt az 200+200 oldalnyi összeállítást, hanem mert  figyelmetlenségemből fakadó nyomdahibáival együtt az értékrendemet tükrözi: a klasszikus irodalmi alkotások (Szappho, Biblia, Molnár Borbála, Csokonai, József Attila, Radnóti, Lengyel József, Déry Tibor) bemutatása mellett ott van néhány új kísérlet, amivel a szerzők (Orbán Ottó, Esterházy Péter, Dobai Péter, Csányi Vilmos, Finy Petra, Vámos Miklós, Grecsó Krisztián) új vizekre evezhettek. S becseleztem ide Bessenyei Nórát, akinek táskányi hagyatékából készítettem el verseskötetét, hogy visszapöröljem őt a halálból.

            A Parnasszus környékén való forgolódásom közben – kísérletként – kipróbáltam magamat új formákban is, amivel belepiszkáltam az általam addig oly nagyon tisztelt irodalomba. Csak terápia volt ez, amivel védekeztem a bezártság, a röghöz kötöttség ellen, de ami mégis megadta számomra a szabadság egyféle illúzióját. Ezt lett a Martinákné Kiskönyvtára, melynek darabjait eredetileg nem szántam a nyilvánosságnak, csak magamat szórakoztattam velük. Az egyetlen példányban megszülető írások legalább egy, de sokszor több éves feladattal láttak el, s a kutatás és az anyag elrendezésének jóvoltából kellemes szellemi izgalomban tartottak. És nemcsak megírásuk, de könyv formába való alakításukat kísérő vágás, applikálás, ragasztás is örömmel töltött el. Eredetileg csak néhány ötletem volt, aztán a sorozat önállósult: ma már – a tervezés szintjén – a 30. darabjánál járok. Impozáns ez a szám még akkor is, ha e könyvek sem mennyiségileg, sem minőségileg nem egyenletesek, sok bennük az átfedés, és ha tematikailag csak szűk körre korlátozódnak: családomra, magamra és Zemplénre.

            A kezdeti cél a belső rendrakás volt, aztán egyik feladat hozta magával a másikat és gondoskodott arról, hogy ne egyen meg az unalom. A családi tetralógia megírása csak számomra volt fontos, de ezzel indultam neki annak a belső útnak, amit nyugdíjasként már nem halogathattam tovább. Legfontosabb állomása az Anyakönyv, avagy a titokzatos család című családtörténetem lett, aminek megírására egész életemben készülődtem. Most is sokáig bíbelődtem vele, mert írás közben ki kellett borítanom a szekrényben lapuló csontvázakat, csak így szabadulhattam meg a terheimtől. Ennél üdítőbb lett Gyermekeim könyve, amibe a róluk írott naplók mellé bekerültek cédulás üzengetésük, s a nekünk küldött képeslapjaik mellett gyermekeik első emlékei is.

            A férjem sorsát felderítő Létezés megírását a Meghitt barátainkkal fedtem el, amiben dedikált könyveinkről meséltem, hiszen a könyveknek is megvan a maguk története. A Jancsiról szóló könyv megírása sem volt egyszerű, a dokumentumokat nézve és gyermekkori visszaemlékezését olvasva – ami felkavaró volta miatt töredék maradt – ma is feláll a szőr hátamon. Ez volt az első kísérletem arra, hogy segítsek túllépni az életét megkötő gyermekkori hiányokon és sérelmeken.

            Férjem aztán később is, csakúgy mint az életemnek, folyamatosan része lett kiskönyvtáramnak is: prózai munkáiból állítottam össze a Teremtést, és 70. születésnapjára A hetvenkedő címmel egybegyűjtöttem összes műveit, amiből gyermekeinknek külön kis tetszetős sorozatot rittyentettem, aminek hetedik darabja a róla szóló, általam írott  pályakép lett. A Személyes irodalommal ugyan magamat ünnepeltem, de nem maradhatott ki belőle: egy újabb MJ portrét készítettem. Előkészület volt ez a kötet tervezett novellaregényemhez, azt próbáltam ki mozaikos technikámmal, hogy járnak át egymáshoz életem irodalommal (is) foglalkozó szereplői, az én Molnár Borbála köröm tagjai: Levente bátyám, férjem, internetes barátaink: Bán Béla és Szilágyi Szabolcs, valamint jó barátnőm, Finta Éva. Természetesen itt a hetedik én lettem, de mert rossz matekos vagyok, a hatodik is, hiszen amikor Molnár Borbáláról írtam, első regényem csodájának történetében is ott voltam. A férjemről írott sor a Hagyatékkal zárult, ami számvetés és búcsú lett, emlékeztető gyermekeinknek.

            A Sárospatakról írottban kisunokáimnak mutattam azt a várost, ahol már 40 éve éltünk. Ebben a szubjektív időutazásban munkáltam ki azt a formát, amit aztán igazán újhelyi könyvemben hasznosítottam. Minthogy életünk keretét ez a két város adta, párkönvvként ezek is összekapcsolódnak. A Sátoraljaújhelynek ajándékozott kéziratból, a Múzsák a Magas-hegy tövében címűből lett első nyomtatott könyvem, amivel a város fennállásának 750. évfordulójának ünnepségét megnyitották. 19 zempléni költő titkainak feltárásával köszöntem meg Újhelynek, hogy befogadott, hogy életteret adott tanári munkámhoz. Egyféle városkönyv lett ez, amiben nemcsak a kevesebb heroizmust és több kisszerűséget hordozó helyi történelem sajátosságait összegeztem századonként, hanem a genius locit hordozó alkotások összegyűjtésével az egyes korok hangulatát is megpróbáltam bemutatni.

            Életet leheltem az ottani utcanevekbe, amikor hivatásos (Kazinczy, Sáfáry László, Darmay Viktor, Szemere Miklós, Lenau, Szépkúti Miklós) és műkedvelő költőkkel (id. Bajusz József, Steinzer Dániel, Heilprin Mihály, Fejes István, Boruth Elemér, Németh Pál) és műveikkel felidéztem a múltat. Mindegyik századból kerestem egy női alkotót is, hiszen nemem teljesítménye mindig érdekelt. Igaz, az újhelyi kedvencről, Losárdi Zsuzsannáról kiderült, hogy hamisítvány, de rátaláltam helyette a valódi értékre, Molnár Borbálára, valamint Sárosi Gizellára - Sárosy Gyula költő és Vass Paulina lányára -, és keserédes történetükre. Finta Éva a XX. század költőjeként képviselhette Újhelyt -  Múzsatoborzó című verse a kötet mottója lett - , hiszen néhány évig ott tanított, helye lett a könyvemben.

            Tehetsége révén és barátnői jogán Finta Éva is visszatérő szereplője lett publikációim mellett kiskönyvtáram darabjainak: a Finta Éva negyedszázada (és az annak hátterét jelentő Irodalmi almanachok) megírásával megismertem őt, és a kárpátaljai irodalmat, ahonnan kinőtt. Éva könyve címmel 55. szülinapján addigi életművét összegeztem. 65. szülinapjára pedig újabb írás született róla Közös pontok a számegyenesen címmel, amivel a fekete könyveket színessé alakítottam és trilógiává bővítettem a kimondottan róla szóló tanulmányaimat. Hogy a hátán cipelt fel a Parnasszusra, ezekkel köszöntem meg. De amikor abban számba vettem az együtt eltöltött 15 évünket, kiderült, közös szimfóniánk 15 tételből áll, mert valahogy ennyi írásomba férkőzött be valamilyen formában.

       A Múzsák..., ez az újhelyi történelmet-irodalmat bemutató könyvem számos előtanulmányra épült, olyanokról írtam benne, akiket nem tartott számon semmilyen irodalomtörténet, csak a helyi emlékezet. Finta Évának köszönhettem, hogy ráéreztem erre a nagyszerű feladatra! Amikor megismerkedtünk, szégyenkeztem, hogy milyen keveset tudok róla. Miközben igyekeztem hiányaimat pótolni, találtam egy fél mondatot, hogy Sáfáry László Újhelyben érettségizett. Története aztán nemcsak egy elveszett nemzedéknek, a korán születettek és korán távozóknak lett mintája, Trianon igazi bűnével is szembesített. Verseivel nagyon könnyen tudtam azonosulni, humanizmusa engem is megerősített. S utat nyitott a többiek felfedezése előtt, akik közül néhányan önálló könyvet kaptak....

       Szépkúti Miklóst ugyan számon tartja az Újhelyi Lexikon, mert itt született, aztán Szegedre költözött a család, így hát költészete már nem Zemplénben bontakozott ki. De mégis fontosnak tartottam megismerkedni vele, s nemcsak azért, mert matematikai képletekből kibontakozó költészete különleges színfoltja a magyar irodalomtörténetnek. Rajta keresztül megemlékezhettem a holokauszt sátoraljaújhelyi áldozatairól, amit fontosnak éreztem.

       id. Bajusz József és Németh Pál versei és cikkei az újhelyi hangulatok hordozói, a nem mindig magas színvonalú írásaikkal megerősítettek, újhelyivé, sőt: újhelivé tettek. Alakjukat első regényemben is megidéztem.

     Kisunokáimnak és tanítványaimnak írtam a kultúrtörténet kincseit feltáró Bibliai történeteket, az Érintés pedig azokat a új felfedezéseimet tartalmazta, amelyek tükör által, homályosan ugyan, de megsimogatták a szívem. Ez utóbbi lett az első olyan darabja a sorozatomnak, amiben egyéniségemnek megfelelő mozaikos rendbe rendeztem el az anyagot, s amiben már magam is elvarázsolódtam: alkotásnak éreztem az írást, a könyvcsinálást. Az Érintés anyagának egy részét újhelyi regényemben is hasznosítottam, nem tudtam, nem akartam azokat elveszíteni.

            Belső utam fontos állomása volt az, amikor tanári pályámat összegeztem a Lélekdarabkáimmal, ahol – talán úgy tűnik – csakúgy, mint a családtörténetemben, költői fényt kölcsönöztem a semminek. De a valóság az, hogy életem meghatározó élménye mégis a tanítás volt,  egy-egy szép pillanatát ezért villantottam fel. No, meg a halhatatlanságomat is nekik köszönhetem, hiszen – Babits-csal együtt vallom – akikkel egyszer kapcsolatba kerültem, fontosak lettek számomra: lélekdarabkáimmal tápláltam őket és ők is engem.

            Emlékeim rendezgetése közben könyvvé alakítottam megmaradt dokumentumaimat Ez+az címmel, és külön kötetben összegyűjtöttem kibeszéléseimet Iroda-lom címmel, amiben először vállaltam fel irodalmi kacérkodásaimat. Grafomániásként ugyanis korábban is írásban rögzítettem örömeimet és bánataimat. Így kerülhetett egymás mellé feljegyzéssel megőrzött utazásaink története és versnaplóm az ezeknél keservesebb viviszekcióimmal, amelyek akkor azért mégis enyhülést hoztak nyavalyáimra. De ezt az összeállításomat nem igen publikáltam, intim lett és kicsit szégyelltem, hogy beleártottam magam az irodalomba.

            Pedig ennél rosszabbra is készültem! A Múzsák a Magas-hegy tövében megjelenése után visszatértem a könyvtárba a félretett Molnár Borbála könyvekhez, és lemásolva azokat feltárta titkait. Arra csábított, hogy történetét szélesebb körben megismertessem. Először összeállítottam egy kötetet írásaiból, de kiadni – anyagiak hiányában - nem sikerült. De bennem fortyogott az anyag, kikívánkozott: így hát regény lett belőle. Nem álltam meg a költőnő történeténél, felderítettem kedves városom fényes korszakát és a 150 évről megszületett első irodalmi alkotásom, a Sorsok áradása. Önfeledten merültem el a múltban, ébren és álmomban régi újhelyiekkel társalogtam, s megjelenítettem őket egy-egy köznapi vagy történelmi élethelyzetben. Voltak köztük közismertek (Kazinczy, Kossuth, Andrássy Gyula), és ismeretlenek, akik a helyi politika alakjaiként, vagy áldozataiként a városban éltek. Kiadásához összekoldultam az összeget előfizetőktől, de a sok információt felvonultató írás nehéz olvasmánynak bizonyult. Évek múlva aztán szétválasztottam Molnár Borbála történetét Újhelyi poétriánk címmel a Fényes Újhel-től, hogy fogyaszthatóvá tegyem. Ezek a magánkiadású változatok mégse kerültek bele a köztudatba, mert a szűkös anyagiak miatt kevés példányszámban nyomtattam ki – már nem volt erőm a kolduláshoz –, és igazán csak a honlapom terjesztette visszhang nélkül.

            Ekkorra már annyi mindent összeolvastam Zemplénről, hogy hipóval sem tudtam kimosni magamból. Csak kiírni tudtam, aminek az eredménye az Olvasóskönyv, a könyvnaplóm, ahol életünk és az irodalom találkozott össze a 2013-as évben elolvasott vagy 200 könyvről szóló írásomban.

            Ezután újból elkapott a gépszíj, már nem volt megállás! Újabb regényemet Czóbel Minkáról írtam, a gyermekkoromtól ismert szabolcsi grófnő költő-íróról, s igyekeztem kevesebbet markolni, hogy első regényem hibáit elkerülhessem. Így született meg kétkezes novellaregényem, A Bárókert rabja, amiben kedvem szerint simult össze ismeretterjesztésem a költő soraival. A külcsín és a belbecs harmóniájában irodalmi emelkedettségű, szép kiadású darab lett belőle, méltó Jancsi 75. születésnapjára és Szabolcs-Szatmár megyei múltamhoz. Ezt ajándékoztam el a legtöbb példányban, kedves könyvemként emlegethetném, de az továbbra is a Sorsok áradása maradt, amiben ezer alakban rejthettem el önmagamat. De nem panaszkodom, második regényemre fontos üzeneteket bíztam, s erre is büszke vagyok. Igaz, ezekben a kérdésekben nincs szakszerű visszajelzésem, csak belső érzéseimre és elfogult olvasóim véleményére hagyatkozhatom, de ennyi elég is nekem, mert ezután sem török írói babérokra.

            Írásaim összefoglalása az érettségi- és egyetemi találkozókra megírt Hékula lett, ami hetedik megjelent könyvemként az enyéimről szólt: mániáimról (Molnár Borbáláról, Czóbel Minkáról, Finta Éváról), inspirálóimról (Bán Béláról, Szilágyi Szabolcsról, dr. Várkonyi Tiborról), és azokról, akiktől szárnyaimat kaptam: Martinák Jánosról, kisunokáimról: Horváth Szabolcsról és Martinák Mátyásról. No meg magamról, hiszen változatlanul Csak én bírok verseim hőse lenni, / első és utolsó mindenik dalomban...(Babits) De talán meg is haladtam ezt a mintát, hiszen a mindenség egy kis szeletét is feltérképeztem írás közben, ami által magam is sokat gazdagodtam emberileg. A Hékula segítségével végére jutottam a belső utamnak, és annak is örültem, hogy nyugdíjasként sem adtam át magam az unalomnak.

            A Martinákné  Kiskönyvtára darabjainak és regényeim írása közben életre hívtam újabb sorozataimat: a sárgába a fénymásolt kötetek és kompilációk (Molnár Borbála, Sáfáry László, Finta Éva, Martinák János, Czóbel Minka), azaz életműveket bemutató tanulmányok gyűjteménye került. A kék a genius locit hordozó újhelyi költőké lett (Molnár Borbála, id. Bajusz József, Németh Pál), de a tervezett sort a felénél abbahagytam, amikor regényírásba kezdtem róluk. A márvány a 70 éves férjem összes írását, a zöld pedig a kezdő költőket – kisunokáimat, tanítványaimat - tartalmazza, mert Mallarmétől vénségemre megtanultam: e világban minden azért létezik, hogy könyv váljék belőle. S most, amikor az összegzés fázisában értem, azt is megállapíthatom, hogy grafomániám végül is egy előre nem látható, de tudatos utat követett: a férjem mellett két költőt, Molnár Borbálát és Finta Évát is körbejártam, miközben három szinten is végére jutottam a tervezett és vágyott belső utamnak. Grafomániám véletlennek tűnő eseti megvalósulásai  a végén érdekes rendszerré álltak össze….

            Közben a könyvcsinálás minden fázisába belekóstoltam irodalmi barátaim, vagy a sors kifürkészhetetlen akaratából elém kerülő feladatok jóvoltából: férjem írásait titkárnőként gondoztam, gyomlálgattam Bán Béla és Szilágyi Szabolcs kéziratait, a Pedagógusok Arcképcsarnokába kerülő írásokat. Bessenyei Nóra táskányi hagyatékából hozzá méltó kötetet hoztam össze, kisunokáimat írásra inspiráltam, hogy megtanítsam őket – miként a tanítványaimat -  az önkifejezés fontosságára. Mindezek számomra is fontos tanulságokkal jártak, hozzásegítettek belső utamhoz. A könyveim nyomdai megjelenítését a Hékulával befejeztem, de az életem és az azzal szorosan összekapcsolódó írásmánia még nem zárult le.

            Elvesztettem ugyan a Martinák-Műhely biztonságát, de be akarom fejezni a Szemüveges majom című kötetet, ami a honlapom és az Olvasóskönyv folytatásaként esszéket, elemzéseket és összehasonlításokat tartalmaz nem kanonizált költőkről, írókról. Abban is reménykedem, hogy még megírom harmadik lányregényemet Lorántffy Zsuzsannáról, mint ahogyan azt Jancsi megálmodta számomra. S nem fogok ellenállni a rám törő egyéb kihívásoknak sem, hiszen ez a szellemi mozgás akadályozza meg azt, hogy megadjam magam a szürkeségnek. De már nem vagyok a Parnasszuson! Amikor ugyanis felértem a tetejére, szétnéztem, a látottaktól fenékre ültem és csendben lecsúsztam a tövébe. Túlságosan későn kaptam meg ennek az örömét, már nem tudtam vele mit kezdeni. Ismét helyemre, az értéket kereső és közvetítő nyugalmas szerepébe kerültem. Hála az Univerzumnak, még a földi utam vége előtt rátaláltam  önmagamra…

 

Sorozatfüggő lettem

Sorozatfüggő lettem

 

 

                A sorozatok valójában elnyújtott filmek, hiszen az egymáshoz kapcsolódó részek cselekményről cselekményig haladnak a végkifejletig. Előtörténetüket az ún. szappanoperák végtelen sora adja, amelyeket az USA-ban találták ki háziasszonyoknak: két szappan-, vagy mosópor reklám közötti időtöltésre. Később ezek kerültek át esti időpontokra, ahol már nem csak nőknek szóltak. Manapság a sorozatoknak két fajtája divatos: a sitcom, azaz a szituációs komédia, és  a dramedy, azaz a mélyebb történetek. Természetesen ez utóbbiak sem sem nélkülözik a vicces helyzeteket, de komolyabb témákat  vetnek fel a nyomozós, kórházas, ügyvédes, rendőrös, tűzoltós, börtönös, iskolás, stb. események.  A mai felhasználási igényeknek a sorozatok jobban megfelelnek, és ha  magunkénak érezzük a történetet, 30-40 percre kikapcsolnak bennünket a saját életünkből.

                A XXI. században a képek jelentik a kommunikáció nyelvét, hatalmas erő rejlik a vizualitásban. A film sem egyéb, mint képek gyors változása, ezért is nevezték az első mozikat mozgókép színháznak. Már messze vagyunk a Lumiere-fivérek megöntözött öntözőjétől, a fekete-fehér-, a keskeny-, és a néma filmektől a hangos-, a színes-, és a szélesvásznú filmeken keresztül a digitális technikáig jutottunk. A film egyszerre jelent művészetet és iparágat, hetedik művészeti ágként a szórakoztatás (és manipulálás) eszköze: történeteket, érzéseket, atmoszférát közvetítenek a képek és a hozzájuk kapcsolt zene. Sok változatuk ismeretes, s bár nagy különbség van tartalmilag és formailag az európai-, ázsiai-, vagy amerikai mozi között, egy mindegyikben közös: a feliratozás és a szinkronizálás segítségével átlépik a kontinenseket, és a globális kultúra részeiként beépülnek a mindennapjainkba.

                Mitől jó egy sorozat? Ha olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindenkit foglalkoztatnak, s azt magas képi szinten valósítja meg. Fontos a részek arányossága, kellenek bele ikonikus jelenetek, melyek nemcsak saját kontextusukban állják meg helyüket, azon túl sem veszítik el erejüket. Ha jó a színészi játék és minőségi a történet színtere, ha a tetteknek következménye van, ha a történet minden szála kibontakozik és valamilyen szinten lezárul, emeli az értékét. A történetmesélés világunk egyik mozgatója, az érzelmek, a különféle emberi kapcsolatok mindennapi témák, amelyekben magunkra ismerhetünk. A szereplők, akikkel naponta találkozunk, szinte családtaggá válnak, ha kedvelhető karakterek, érdekel bennünket, hogyan viselkednek az egyes helyzetekben. Egy-egy sorozat a mozifilm többszörös élményét kínálja. Szerencsénkre egyre több széria készül, és a legjobbakban a minőség is egyre magasabb szintre emelkedik. Ezek közül itt és most kettőt emelek ki, a kedvenceimet.

                 A The 100 című amerikai sorozat ausztrál, amerikai és kanadai szereplőgárdával egy Kass Morgan regény feldolgozásának indult 2014-ben postapokaliptikus tinisorozatként. Filmre álmodója, Jason Rothenberg aztán eltért a könyvtől, s a műfajok keverésével különleges sorozatot teremtett, amit minden epizód előtt személyesen vezetett fel…Eddig 5 évad epizódjait ismerhettük meg, de már elkészült és bemutatásra vár a 6. évad is. Itthon egy szűk kör angol nyelven, vagy feliratokkal a kezdetektől élvezhette, és kibeszélte az interneten - így szereztem róla én is tudomást.  2016-ban aztán szinkronizálták és A visszatérők címmel vetíteni kezdte az egyik kereskedelmi csatorna, ahol a negyedik szériánál tartanak.

                 2015-től kapcsolódtam be a feliratos folyamatba, s a szereplők eredeti hangját annyira megszerettem, hogy a szinkronos változatot nem nézem. Az interneten rátaláltam a különféle honlapokra, az új részek bemutatója után egy-két nappal már olvashattam az amerikai nézők kommentárjait is. Az első két sorozatot egybefüggően láttam, de a harmadik résztől hetente izgultam nemcsak a történet alakulásán, azon is, hogy a gyatra technikai tudásommal el tudom-e csípni a világhálóra ide-oda felrakott részeket?! Szerencsémre megismerkedtem az akkoriban még kiskuhalasi gimnazista fordítóval, vERKÉvel, aki aztán nagyon előzékenyen elküldte nekem az újabb részeket. Remélem, a 6. sorozatnál sem fog rólam megfeledkezni...

                A történet nagy lehetőséget rejtett: az emberiség történelmének újrakezdését. Ám a megvalósulás a régi hibák ismétlését hozta.  97 évvel a földi atomkatasztrófa után már csak a Föld körüli űrállomásokon dolgozók leszármazottjai, a harmadik nemzedék tagjai voltak életben, de a Bárka (Ark) nevű egyesített űrállomás is a végét járta. Ezért 100 büntetett életű fiatalt leküldtek a Földre, hogy kiderítsék, lakható-e. Mivel a landoláskor elvesztették a kapcsolatot az űrállomással, önállóan kellett életben maradniuk egy idegen környezetben, miközben kiderült, hogy itt is vannak túlélők: a Whethers-hegy belsejében a magas technikai felszereltségű bunker lakói, és a 12 törzs:  a vas korszaki szinten, laza szövetségben élő földiek egymással is rivalizáló tagjai.

                Az égiek és a földiek közötti állandó harc megnehezítette a százak túlélését. Közben a Bárka megmaradt lakói is lekerültek a Földre, ahol Árkádia néven kolóniát alapítottak. De a közös ellenség ellen megszületett az égiek és földiek összefogása, amit az azt követő árulás tönkretett ugyan, ám a visszatérők lassan rájöttek, hogy az élet értelme több, mint a túlélés. Közben az is kiderült, hogy az atomkatasztrófát egy mesterséges intelligencia (A.L.I.E.) idézte elő, aki ezzel akarta az emberiséget megvédeni a túlnépesedéstől. A Praimfaya, a tűzvihar újból a föld alá és az űrbe kényszerítette őket, mert a Föld ismét lakhatatlanná vált. Öt év elteltével egyetlen kis élhető földdarab maradt, amire egy távoli börtönbolygóról köztörvényes rabokkal visszatérő űrhajó erőszakos tagjai is igényt tartottak. Folytatódott a harc, vagy újabb kezdődött?! …

                A The 100 izgalmasan indult: a történet felvezetése, a helyszínek kialakítása, a szereplők bemutatása hatásos lett, és a műfajilag is gazdagodott: a tinisorozat folyamatosan átalakult háborús drámává, klasszikus epikává, tudományos fantasztikus történetté. A 100-ak vezetői, a Hercegnő (Clarke Griffin – Eliza Tylor) és a Király (Belamy Blake – Bob Morley) ellenségből lassan szövetségessé lettek, vezetőként kiegészítették egymást. Mellettük kiemelkedtek még néhányan az égiek közül, akik valamilyen tudás birtokában nélkülözhetetlenek (Raven Rayes, Octavia Blake, John Murphy, Monty, Harper), és a földiek közül, akik az együttműködést is vállalták, amíg érdekeik azt diktálták: Lexa (Alycia Debnam-Carey), Lincoln, Anya, Indra, Niylah, Rouon, Emori). A Bárka régi vezetői (Jaha, Marcus Kane, Abby Griffin, Pike) nehezen fogadták el a fiatalok járta utat, az égi szabályokat akarták a megváltozott helyzetben is alkalmazni, és a börtönlázadók pedig (Dyosa, McCreary) - technikai fölényükben bízva - mindent maguknak akartak. Jó volt követni őket az egyre érdekesebb szituációkban, a gyűlölet és szeretet hullámzásában, az érdekvédelemből fakadó újabb és újabb konfliktusokban.

                A mindennapok ilyen körülmények között telve voltak harcokkal, de nem nélkülözték a romantikát sem. Izgalmas volt, ahogy a régi és az új kultúra keveredett, vagy ahogy az ellenségek között barátságok, szerelmek szövődtek. A kalandokat (az egyes törzsekkel való kapcsolatfelvétel, az atombunkerrel való harc, A.L.I.E megállítása, a növekvő radioaktivitás) az egyes évadok rejtik, az alkotók számtalan drámai és váratlan fordulattal igyekeztek a nézők érdeklődését mindvégig fenntartani. Ebben a történetben nincsenek gonoszok és jók, csak emberek, az élethű karaktereket az események alakították, és a tabudöntögetések – melyek nélkül nincsenek amerikai sorozatok - sem erőltetettek.

                 A főhősök szerethető figurák, akik megküzdöttek saját démonaikkal és a túlélés, saját embereik megmentése miatt olyan tettekbe hajszolták bele magukat, amivel erkölcsi értékeiket is már-már feladták, vagy veszélyeztették, de így jutottak el A vér vér kíván - földi szabályától - A hamvakből is felemelkedünk - gondolatáig. Arra azért lassanként ráébredtek, hogy a fájdalom, az emlékek, és érzelmek nélküli világ, amit A.L.I.E.  kínált az emberiség számára a Fény Városában, elfogadhatatlan. Az igazi dilemma az lett, hogy a világvégi helyzetben mi legyen a cél: mentsék meg, akiket lehet, vagy járulékos veszteségek és humanizmusuk feladása árán is mindenáron őrizzék meg az emberiséget?

                Nagyon jó volt a sorozat zenéje, néha észre sem vettem, néha már jó előre figyelmeztetett a változásra, pontosan közvetítette a szereplők érzelmeit, az általuk megélt események hatását. Több betétdala a jelenből ment vissza, a népszerű tinisztárok némelyike személyesen adta azt elő, és slágerként is megmaradtak. Rám legnagyobb hatással a különleges feldolgozású Boby Dylan nóta, a Kopogtatás a Menny kapuján volt: amikor győzedelmesen vonulhattak volna haza a fiatalok a hegyiek legyőzése után, tettük súlyát - ártatlanokat is elpusztítottak! – ez a zene közvetítette. Hol voltak már azok a tiszta, szép arcú fiatalok, akik pokoli otthonukból megérkeztek a Földre, és hatalmas bulival kezdték meg új életüket, mert azt hitték, mindent szabad...

                Kedvenc sorozatom túlságosan hosszúra nyúlt, s egy idő után nem maradt következetes a történetvezetés. Egyenetlenné vált az évadok dinamikája is, a sorozat egyes részei között nagy szüneteket tartottak, amivel csigázni akarták az érdeklődést, de rám éppen ellenkező lett a hatásuk. Egymás után haltak meg a kulcsszereplők: Lincoln miatt sokat lemorzsolódtak, s Lexát – tömegnyomásra?! - egy harc erejéig vissza is hozták, hogy segítsen Clarke-nek a mesterséges intelligencia legyőzésében. De ennél is fájdalmasabb volt azt látni, amikor a legizgalmasabb karakterek önmaguk ellentétébe fordultak át. Kedvenc szereplőm a Bárkán csak egy gyermek-szabály ellenére titokban, a padló alatt felnevelt 2. gyermek, a vagány Octavia (Marie Avgeropoulos)  volt, akit Lincoln, földi szerelme képzett harcossá formált, megnyerte a törzsek csatáját és mindenkit beengedett a menedékbe, de a Praimfaya alatti bezártságban Vörös Királynőként rideg diktátorrá vált. Remélem, a 6. széria ezt is felülírja valamilyen formában, mint ahogyan az már másik kedvencem, Clarke esetében elkezdődött: a Praimfaya alatt megtalált és felnevelt egy fekete vérű földi gyermeket, Maddiet. Az anyaság új erőket szabadított fel benne, de hogy ezt mire használja, az még a jövő titka. Mindezek ellenére nagyon várom a 6. szériát, mert az 5. sorozat utolsó 20 perce olyan jövőképet vázolt fel, ami új izgalmakat hozhat: 125 évnyi krioalvás után egy új bolygón ébrednek hőseink... Kíváncsi vagyok a megvalósulásra, s a végső lezárásra, mert nem szerencsés ennyire elhúzni egy sorozatot.

                Másik kedvencem, a 2013 -17 között készült Sötét árvák (Orphan Black) című kanadai sorozat tökéletesre sikerült. Talán azért tetszett annyira, mert várakozás nélkül, egyben láttam mind az öt szériát, melyek mindegyike 10-10 epizódból állt. Ez is sciente fiction, tudományosabb is, mint a 100-ak voltak, és a klónozás révén olyan kérdéseket feszegetett, melyek napjaink problémái: meddig terjedhet a tudomány határa, hol ütközik az erkölcsi elveinkkel, az ember személyiségi jogaival? Az 50 résznek sok forgatókönyv írója és rendezője volt, de hogy egységessé vált, John Fawet és Graeme Manson érdeme. Az érdekes sztorit különleges színészi játékával Tatiana Masleny, kanadai színésznő cipelte a hátán, aki a történet kilenc karakterét keltette életre. Szinkronizált sorozat volt, a főhősnő magyar hangját, ami legalább annyira bravúros teljesítmény, mint a színészi játék, Bogdányi Titanilla kölcsönözte. A film zenéjét Trevor Yuile szerezte.

                A klónok genetikailag azonos emberi lények, akiket gyanútlan szülők másféle körülmények között neveltek fel, nem tudva, hogy egy katonai kísérlet részesei. Bár külsőleg hasonlítottak egymásra, természetre eltérőek, a bonyodalmak lényegében ebből származtak. Sarah Menning egy rossz kapcsolatból menekült, emiatt el kellett válnia saját lányától is, amikor egy idegen nő, aki megszólalásig hasonlított rá, öngyilkos lett előtte. Sarah ellopta iratait, felöltötte személyazonosságát, hogy kiürítve bankszámláját biztossá tegye az életét. Ehelyett egy elképesztő történetbe került, amiben nemcsak rá, hanem lassan felfedezett klóntársakra is vadászott valaki. Először elfutott a kihívás elől, de aztán néhányan összefogtak, hogy kiderítsék az igazságot, s megvédjék maguk és szeretteik életét.

                A sorozatban a 272 klóntestvér közül Sarah Menning, Beth Childs, Alison Hendrix, Cosima Niehaus, Ráchel Duncan, Helena, M.K. és Krystal története elevenedik meg, sok-sok csavarral. Nem lineáris a cselekményvezetés, a háttér információk lassan csordogálnak, a főszereplők mindegyikének olyan az élete, ami külön filmet is megérdemelne. Ezek a szálak aztán lassan összekapcsolódnak, s a végére összeáll az egész történet. A Léda és Castor program eredetileg 2 katonai kísérlet fedőneve volt, melyet Susan Duncan és férje, illetve Coady, azaz tudósok hívtak életre, majd annak leállítás után a DYAD birtokába került, s elemeit biotechnológiai szerkezetként a Neolution (Evie Cho és az őt kiszolgáló Dyko nyomozó) hasznosította. Sok érdek ütközött össze már a kísérlet kezdetén, ami folytatódott utána is, az egyes érdekcsoportokat a haszon vezette, s nem kímélték azokat, akik útjukba kerültek. Sarah Menningéknek sok időbe került kideríteni az igazságot, s eljutni az események fő mozgatóját jelentő, az örök életről ábrándozó főgonoszig dr. Moreau szigetére.

                Sarah Meninget kicsi korában Siobhan fogadta örökbe Félix-szel együtt. Mint utólag kiderült, Siobhan édesanyja, Kendall volt a Léda és Castor program DNS-t adó őse, de akivel kalandos életű lánya maga is ellenséges viszonyban volt. Így hát nem tudhatta, hogy örökbe fogadott kislánya anyjának volt a hasonmása, akinek volt egy ikertestvére: Helena. Az ikreket béranya szülte, s amikor ráébredt, hogy egy kísérlet részese, a gyerekeket külön-külön rejtette el az egyház és az állam árvaházában. Az állatias körülmények között élő Helenát az eredeti kísérlet egyik megszállottja arra használta, hogy megölesse vele a klóntestvéreket. Az ikrek egymásra találása érdekes vonulata a történetnek, Helena pedig a sorozat humorának is egyik forrása. Egy idő után Sarah lánya, Kira is célkeresztbe került, amikor balesete miatt kiderült, hogy öngyógyuló a szervezete. Sarah együtt nőtt fel Felix-szel, aki nemcsak őt segítette testvérként, a többiek is számíthattak rá, pedig közben ő is rátalált vér szerinti nővérére.

                Rachelt Susan Duncan, illetve a DYAD (dr. Leekie, Ferdinánd) nevelte fel, hogy folytassa anyja örökségét, ő az egyetlen, aki kezdettől tisztában van klónságával, de nem volt szolidáris a többiekkel. A hatalomvágy és a kiválasztottság tudata mozgatta, nagyon sok kegyetlenséget követett el, amíg rá nem ébredt közös sorsukra. Végül a maga módján segített a megoldásban, de az előzmények miatt soha nem lehetett tagja a testvérek meghitt négyesének. Kedvencem a raszta frizurás tudós, Cosima Niehaus lett, az ész a klónok között. A DYAD által melléje kirendelt megfigyelőből, a szintén orvos Delphine-ből barátnő lett, akivel megszállottan kutatták a klónok alattomos betegségének az orvosi megoldását, miközben szerelmi kapcsoltuk is kiállta a próbát. Alyson Hendrix nemcsak az amerikai középosztály tipikus képviselője, férjével, Donnie-val annak karikatúrája is. A csak M.K.-ként emlegetett és – a klónozott Dollyra bárányra utaló - birka álarcban feltűnő testvér igazi számítástechnikai zseni, aki végül ugyanúgy nem tudott megbirkózni az állandó üldöztetéssel, mint a történetet elindító öngyilkos rendőr. Beth Child rendőr társa, Bell nyomozó először lelkiismereti okokból, majd az ügy elkötelezettjeként segítette a testvéreket. Krystal sem kapcsolódott szorosan a testvérekhez, de kozmetikusként rátalált a Neolution mesterkedéseire, és váratlan megjelenéseivel, összeesküvés elméletével továbblendítette a többieket.

                A Castor projekt tökéletes gyilkológépeket teremtett, ők is Kendall klónjai, a Lédák testvérei, de velük kevesebbet foglalkozott a sorozat. Csak akkor kerültek előtérbe, amikor „anyjuk”, a megszállott / őrült Coady folytatta a kísérletet, s őket használta fel a nők terméketlenné tételére. Sarah – Beth képében - került először kapcsolatba a klóntársa mellé kirendelt megfigyelővel, Paullal, aki meg akarta bajtársait menteni genetikai betegségüktől, s amikor ráébredt Coady kísérleteinek valódi céljára, megkísérelte megsemmisíteni az őrült doktornőt, amibe – miután Saraht megmentette – ő halt bele.

                A rendkívül csavaros mese minden szála nehezen fejthető fel, ez egyik sikerének a titka. Bérgyilkosságokon, súlyos betegségeken, baleseteken, emberrablókon és biológiai hadviselésen keresztül  vezet a hősök útja, de mindent túléltek, mert egységgé formálta őket a szeretet, melynek minden formájával megismertetett a sorozat. Miközben szabadságukért küzdöttek, identitás-válságba is kerültek: „Ember vagyok-e egyáltalán?” vetődött fel bennük. Ám segítségükkel bontakoztak ki a sorozat legfontosabb üzenetei: felgyorsítható-e a természetes kiválasztódás, a tudomány eredményei mennyire segíthetik, vagy gátolhatják a mindennapi életet? Létezik-e olyan magas cél, ami felülírhatja emberségünket? Fokozatosan, lépésről lépésre vezettek az alkotók a teljes igazságig: a tudomány eredményeivel hogyan lehet manipulálni, a hatalomvágy hogyan mond ellent emberi mivoltunknak, a kiszolgáltatottság és az erőszak hogyan veszi át az uralmat életünk felett, ha nem vagyunk észnél. A klónok végül kiharcolták szabadságukat, Cosimáék rátaláltak a betegség ellenszerére, a primitív Helena megírta a sötét árvák történetét. Lezárult életüknek ez a nehéz szakasza, hogy tisztába kerülve önmagukkal rátalálhassanak feladatukra. A történet lezárása különösen tetszett: a klóntestvérek találkozása nem csöpögős, Siobhan búcsúja, Felix kiállítása, Ráchel történetének keserédes lezárása után visszatérhettek egyéniségüknek megfelelő életükhöz, ami már mindenféle hősiességet nélkülözve hétköznapi lett. Sarah, Kira  és Félix Siobhan házába lakva újra otthonra találtak, és újból felelőtlenné váltak, Cosimáék körbejárták a világot, hogy az összes klónt meggyógyítsák, Helena megszülte ikreit és boldogan babázott, Alison és a férje önállósult és a kertváros életét ők alakították.

                A sorozat igazi élményt a karakterek szintjén adott, s csodálattal adóztam Tatiána Maslany alakításának, amikor az internetről felvilágosultam, hogy mindegyik testvért ő kelti életre, én nem vettem észre. Egyedi személyiségekké alakította Saraht, Cosimát, Alysont, Helenát - és a többieket -  viselkedésükkel, jellemükkel, akcentusukkal – melyet a magyar szinkron is jól adott vissza - és ezekkel mindegyik klón megjelenésében tudott eredetit felmutatni. Ezt pedig 50 részen keresztül következetesen végigcsinálni nem mindennapi színészi teljesítmény! Bár sci-fi volt, nem a tudomány uralta a sorozatot, hanem az ember, mindenféle csetlésével, botlásával és hősiességével. És a hozzá kapcsolódó humor az, ami igazán egyedivé tette ezt a sorozatot. Nemcsak Ráchel Uber sofőrjére, vagy Donnie betonöntő cégére gondolok itt, hanem az egészet átlengő könnyed humorra, aminek egy része talán el sem jutott hozzám. Ez a sorozat nagyon finom eszközökkel játszott, s annyira nem ismerem az amerikai életet, hogy felderítsem mindazt, ami Alysonék esetében nyilvánvaló volt. Mindezek azonban tökéletesen összeértek, a sorozat nézése közben izgalomban tartottak, elgondolkodtattak és szórakoztattak.

                Hát az ilyen sorozatok miatt váltam sorozatfüggővé! Amikor a betegség bezárt bennünket, nagyon hosszú tud lenni a nap 24 órája, lázasan kerestem az új impulzusokat, amivel kitölthetném az időmet. A napi rutin (magántanítványok, házimunka, séta)  nem vitt el sok időt, az intellektuális igény viszont egyre követelőzőbb lett: az olvasás mellett maradtak a tévébeli filmek és sorozatok, eleinte ennyit tehettem. S ezek csaknem fel is faltak: egy 2013-as feljegyzésem szerint havonta 17, azaz tizenhét sorozatot követtem. De addig, amíg rá nem találtam az alkotó munka örömére, ezek mentettek meg: ritmust adtak az amúgy nagyon is egyforma napoknak, és a történeteken lehetett egész nap rágódni. Némelyiken nem kellett sokat agyalni, mert limonádék voltak, de voltak magvasabb gondolatokat közvetítők is, amelyek, csakúgy mint a könyvek, élethelyzetekkel szembesítettek. S ha összegeznék őket, ez a 17 sorozat nem volt több, mint naponta néhány unaloműző film.

 

                Az idők folyamán a mennyiség csökkent, és nézési szokásaim is megváltoztak, mióta a fiam már egyben szállítja a jobbnál-jobb sorozatokat, de el nem hagytam őket, színesítik az életemet. S amikor ehhez az íráshoz az interneten kutakodtam, újabb lehetőségekre akadtam, függőségem tehát folytatódott: a Rólunk szól (This is US) című történetfolyam akciók, harcok, gyilkosság nélkül is képes volt újat mondani nekem az emberről. A sok harc után üdítően hatott, de mert nagyon amerikai volt, két évaddal beértem, s nem írta felül sem a százak, sem a sötét árvák élményét, sem az azokhoz kapcsolódó folyamatokat. És nem maradok ezután sem sorozat nélkül, hiszen Diagnózis címen vár rám az új kihívás: elmerülök nagy élvezettel a lengyel múltban, hiszen nemcsak borát, kultúráját is fogyasztjuk egymásnak.

 

A slágerek irodalmi értéke

A slágerek irodalmi értéke

 

Szépirodalomnak azon írásművek összességét nevezzük, amelyekben a művészi igazság és a szépség az uralkodó. Az irodalom nemcsak tanít, nevel és szórakoztat, bizonyos társadalmi funkciót is betölt - amire minden kornak szüksége van -, bár konkrét hatása nehezen mutatható ki. Az ember külső és belső valóságának bemutatására képes beszéd szolgál: a metafora, a megszemélyesítés, a hasonlat, a szinesztézia, a szimbólum, a metonímia mellé felsorakozik a rím, a sorátlépés (enjambemant), vagy a versláb, amelyeket azonban a különféle korstílusok és stílusirányzatok mindannyian másképp használnak.

A dal a legszemélyesebb lírai műforma: az erős zeneiségű műfajban - drámai és epikai elemeket ritkán használva - a lírai én személyesen, közvetlenül szólal meg, pillanatnyi élményét, érzését, hangulatát egyszerűen és világosan fejezi ki. Ezek a költemények intim információkat súgnak nekünk, olyanokat, amit mi is érzünk, csak kifejezni nem tudunk. A tömegkultúra megjelenésével az irodalmi nyelv és a köznyelv közötti határ leszűkült, átjárhatóvá vált. Ezek reprezentánsai a dalszövegek, melyek ha a költészettani normáknak nem is mindig felelnek meg, a legközelebb állnak a szépirodalomhoz. Hiszen ezek is költemények, melyek a zenével válnak teljes értékűvé, de az alanyi költő a dallam, vagy a szöveg mögé rejti magát.

A slágerek tehát az irodalom határterületein léteznek, és a szöveg és a dallam ilyen egysége a költészet ősi formáját idézi. Azt mondhatjuk, a fiatalok sajátos kultúrája, de az évek múlásával mindegyik korosztály egyre gyakrabban nosztalgiázik. Természetesen nem ugyanazok a számok a kedvencek, hiszen minden kornak megvan a maga slágere, amelyek köznapi használatban ugyanazt a szerepet töltik be, mint a költemények. Ahogyan azt a költő Lackfi János megfogalmazta: vigasztalást nyújtanak, lelki társaságot, együttérzést, ráismerést, felfrissülést. Egyszerre van benne egy ismerős, saját lelkiállapot megfogalmazása, és valaki másnak a nézőpontja. Ez a kettő kell a vershez is.

A slágerek a maguk módján segítenek érthetőbbé tenni a világot azoknak, akiket a költészet varázsa (még) nem érintett meg. A kortárs dalszövegeknek különösen meghatározó a szerepe, mert a fiatalok kultúrája a zene mentén strukturálódik, nemcsak hallgatják, azonosulnak is a szövegekben megfogalmazott gondolatokkal, érzésekkel. A slágerszövegek többnyire a könnyű befogadhatóság vágyával születnek, a hozzájuk kapcsolódó zenei forma egyszerűségéhez alkalmazkodva nyelvi klisék sorjáznak bennük. Az alapvető emberi érzelmekre, gondolatokra koncentrálnak, a gondolati-nyelvi árnyaltság csak ritkán jellemző ezekre az alkotásokra. De ősi költészeti toposzokat használva szólnak élethelyzetekről, természeti jelenségekről, emberi kapcsolatokról, lelkiállapotokról. Természetes közegük az oralitás, az ismétlések, a rímek és szótagszámok egyneműsége segíti a befogadást.

A dalszövegek is értéket teremtenek, hozzájárulnak a személyiség fejlődéséhez és krízishelyzetben is segítenek. A fiatalok előadókat, együtteseket választanak maguknak szószólóként, mintaként, példaképnek, az általuk énekelt gondolatok válnak önkifejezésük egyszerű formáivá. S mindegy, hogy a dalhoz igényes versek, vagy silányak kapcsolódnak, egyaránt hatnak, és a saját érzelmek kiadása helyett életpótlékká válnak. Mindenképpen a kultúra részei, melyek a gyakori ismétlődéssel bevésődnek, egy-egy soruk szólásra, közmondásra hasonlító szentenciaként él tovább. Korosztályok ismerhetnek egymásra kedvenc dalaik egy-egy strófáját felidézve,

Egy adott társadalom lelkületére jellemző, hogy milyen dalokból lettek igazi sikerdalok, azaz slágerek. A két világháború közötti időszakban az operettek betétdalai voltak ezek, melyet Lehár Ferenc (A víg özvegy, A mosoly országa, stb.) és Kálmán Imre (Csárdáskirálynő, Marica grófnő, stb.) sikeres szerzeményei jelentettek. Ezek a könnyed dallamvilágú szerelmi történetek prózai részletekkel közvetítették a cselekményt, amihez zenei betétek - nyitány, dalok, táncok – csatlakoztak. De már ennek a korszaknak is volt zeneköltője: az építészmérnök Zerkovitz Béla, akinek dalai örökzöldek: Tanulj meg fiacskám komédiázni...Lehoznám néked a csillagot is az égből...Mi muzsikus lelkek, mi bolond fiúk...A bárzongorista Seres Rezső nemzetközi porondon is közismert volt, amikor Louis Amstrong Magyarországon járt, megkereste őt a munkahelyén, a füstös Kis Pipában. Kétessé a hírneve a Szomorú vasárnap című dala miatt vált, ami öngyilkossági hullámot indított el, pedig a nevéhez fűződnek olyan mondatok is, mint a Szeressük egymást gyerekek... vagy az Átutazó vagyok itt a földön...E korszak népszerű slágerei az ekkoriban kibontakozó magyar filmgyártás darabjaiban megjelenő dalok, melyek előadói közül talán a legismertebb Karádi Katalin (Hamvadó cigarettavég, Valahol Oroszországban, Mindig az a perc... stb.) volt és maradt.

A felszabadulás után a hagyományok tovább hatottak, minden új magyar filmnek lett néhány nagy slágere, melyek önállóan is élték életüket az egyre terjedő kívánságműsorok jóvoltából. Majláth Júlia és Fényes Szabolcs még a hagyományokat követték, de készek voltak a megújulásra is. Majláth Júlia nemcsak zeneszerző volt, maga írta dalai szövegét, és zenepedagógusként sok tehetség kibontakozását segítette elő. 20 éven át volt jelen a slágerpiacon: Rövid az élet, Valaki kell nekem is, Szeretném bejárni a földet és a többi maradandó alkotásával, melyeket mi nem is hozzá, hanem az előadókhoz – Toldy Mária, Hollós Ilona, Harangozó Teri - kötünk. Fényes Szabolcs az operett világából érkezett a zenés színházhoz, a filmzenéhez, a dalokhoz, amihez a szöveget többek mellett Garai Gábor, S Nagy István, Szenes Andor és a fia, Szenes Iván írták: Te szeress legalább, Egy esős vasárnap délután, Kétszer kettő néha öt, Nemcsak a húszéveseké a világ, Félteni kell, Fehér sziklák... s amit a magyar énekesek színe-java vitt sikerre.

A világ is kitárult a rádió és televízió jóvoltából, bár sokáig cenzúrázták az egyetlen rádióadón és televízióban lejátszható számokat. Az 1960-as évektől erőteljesebb lett a slágerek társadalmi mondanivalója, a Bob Dylan, a Beatles, a Rolling Stones dalok hordozták azt a forradalmi változást, amit az éles kritika, a szókimondás, a társadalmi szabadság igénye hatott át. Nekem a kedvenceim a gombafejű fiúk lettek, különösen azután, hogy Peti fiam is felfedezte őket, sőt: gimnazistaként az első civil szerveződés, a Halhatatlan Beatles tagjává vált. A dalokat szerzőként ketten, John Lennon és Paul Mc Cartney jegyezték, mindketten írtak zenét és szöveget is. Eleinte az Imagine -t (Képzeld el…) favorizáltam, de ma már magányos sétáim közben többször eldúdolom a Yesterday-t: Tegnap még / Fénylőn ragyogott ránk fenn az ég…A Simon és Garfunkel szerzőpáros dalai is szeretteim közé tartoztak, bár a szövegüket csak nyugdíjasként tudatosítottam, de nem vont le semmit az élményből, sőt: megerősítette azokat:

Hello Sötétség, régi öreg barátom

jöttem ismét beszélgetni veled,

mert egy látomásom megint enyhe borzongással töltött el

de csírájában elfojtottam, míg aludtam.

Ám a látomásom valahogy mégis befészkelte magát az agyamba,

mondandója még mindig ott van

A Csend Hangjában.

The Sound Of Silence

 

Minthogy ez az időszak nálunk a három T - támogatás, tűrés és tiltás – jegyében zajlott, ez a szellemiség nemcsak a magyar slágereket változtatta meg, a külföldieket is korlátozta. Ennek esett áldozatul pl. Doris Day Oscar-díjas dala, a Que Sera, Sera, ami ami eredetileg egy Hitchcock filmben hangzott el. Magyarra G. Dénes György Ahogy lesz, úgy lesz címmel fordította le, s betiltották, mert a szöveg nem volt összeegyeztető a szocialista erkölccsel:

 

Bárhogy lesz, úgy lesz,

a jövőt nem sejtheted,

a sors ezer rejtelem,

bárhogy lesz, úgy lesz,

ahogy lesz, úgy lesz.

 

De nem járt jobban a Frank Miller zenéje sem, amit Dean Martin szerelmes dalként énekelt egyik filmjében. Ennek magyar szövegét Gommermann István Honvágy-dal címmel készítette el - éppen 1956. október 23-án vették fel a rádióban - későbbi feleségének, a vörös hajú dizőz Boros Idának. A disszidálási hullám megállítására eleinte sokat játszották a rádióban, majd amikor a szövegíró és az énekes is elhagyta az országot, letiltották, de tömegnyomásra új felvétel készült Hollós Ilonával:

 

Oly távol, messze van hazám

csak még egyszer láthatnám.

Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,

mind róla mond mesét csupán.

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,

hozzátok száll minden álmom.

Ott ahol él anyám, ott van az én hazám,

ott lennék boldog csupán.

 

A Szabad Európa Rádióban mindkét szám visszatérője lett a Teenager partynak és az egyéb kívánságműsoroknak, és számtalan magyar feldolgozás született belőlük mind a mai napig, mert fülbemászó zenéjük, gondolatiságuk felülírta a politikát.

Idővel a magyar rádió csatornái is egyre befogadóbbá váltak a külföldi énekesekkel, zeneszerzőkkel, akiknek szövegeit ekkoriban még nem kísérte túlzottan nagy figyelem. Számomra, aki a szerényebb lehetőségű vidéken éltem, ezzel nyílt ki a világ: elérhető távolságra került San Francisco (Scott Mc Kenzie), New Orleans (Animals), Massachuttest (Bee Gees), és a Missisipi (Pussycat). Utóbbi, testvérekből álló lánybanda jóvoltából megismerkedtem a country zenével, ami kedves lett a számomra a magyar változatát játszó Bojtorjánnal együtt. Mary Hopkin dala - Tardos Péter magyar szövegével - ennek a boldog időszaknak a hírnöke mind a mai napig:

 

Azok a szép napok!

Csak arra gondolok!

A tánc, az ének véget sosem ért.

Az élet oly nehéz, de győzni kell, és kész!

Az ifjúság a jövőtől nem fél!

 

Igaz, gyér latin szókészletem fogékonyabbá tett a dallamosabb olasz tánczenére, akiknek legjobbjai mintha gyakrabban kerültek volna lejátszásra akkoriban: én is olyan fiatal voltam a szerelemre, mint Gigliola Cinquetti (Non Ho Leta), de ugyanakkor vágytam arra, hogy térden állva eljöjjön hozzám a szerelem, meg Gianni Morandi, a kékre festett égen szálljak Domenico Modugnoval (ezt a számát itthon Volare címmel leegyszerűsítették) és Ciao, ciao, bambino-val köszöntöttük egymást féktelen jókedvünkben Come prima (úgy mint rég). Ismerőseimet gyakran faggattam: mi vagy te? (Cosa sei) a Ricchi e Poveri dalát követve, de valójában ezek az életvidám zenék tetszettek, s vágyakozva gondoltam Itáliára, hol ilyen boldog az élet. Szerencsémre az akkori énekesek is szerették az olasz számokat, a Távollétet Szécsi Páltól, a Messze túlt Sárosi Katitól én is kedveltem, de a Sír a telefontól kifeküdtem, pedig Modugnó dala volt, és Kós János énekelte. Pihentetőként ma is megkeresem a hatvanas-hetvenes évek olasz tánczenéit az abban megélt érzelmek miatt, hiszen azok segítettek bennünket, hogy erősebben vágjunk neki a mindennapoknak.

A magyar slágerek aranykora az 1960-1980-as években volt, amikor nálunk is megjelent a beat nemzedék, s velük együtt a zenei lázadás. Ennek a korszaknak a nyitánya volt a Rohan az idő című sláger, melyet S Nagy István szövegére Szörényi Levente szerzett, és Koncz Zsuzsa énekelt. Korszakhatárt jelentett a magyar dalszöveg megjelenése, hiszen addig a gyér angol tudással bíró nemzedék hallás után, a Szabad Európa Rádióból lekoppintott - és sokszor félreértett – dalokon keresztül lázadt. A magyar nyelvű dalok igazi áttörése megteremtette azt a sajátos hangot, ami révén zenei kultúránkban tömegdalokká váltak a slágerek. Nagyságára nézve egyetlen adattal hagy szolgáljak: a népszerű Záray Márta és Vámosi János kettős lemezeit 5 millióan vásárolták meg alig 10 milliós kis hazánkban. (Ezzel ők is hozzájárultak a Kádár-rendszer konszolidálásához, csakúgy, mint az akkoriban futó és népszerű Szabó család című rádiójáték-sorozat.)

Maga a hatalom is felismerte ezt, és kihasználta: ezért születtek meg a slágerfesztiválok, és a különféle versenyek, ahol az énekesek, együttesek, szerzők versengtek egymással a figyelemért. Mivel ehhez már üzlet is kapcsolódott az egyetlen - állami kézben lévő és ezzel manipuláló - lemezkiadó jóvoltából, a különféle szekértáborok hívei szembe kerültek egymással, jóllehet – mint ahogyan az utólag kiderült – az előadók maguk nem voltak ellenséges viszonyban egymással. Ez a tömegtermelés egyszerre hozta meg a szövegek felhígulását és letisztulását, s ez a folyamat is értékteremtővé vált. A hatvanas években Bródy János és Adamis Anna, a hetvenes években Bereményi Géza megújította és irodalmi szintre emelte a dalszövegeket.

A Bródy dalokat lírai kordokumentumként tartják számon, tematikai és formai skálája széleskörű: az Ész a fontos, nem a hajtól a Nyugger dalig terjed. Az eddigi 52 alkotói év alatt megírt dalszövegek könyv alakban is megjelentek, aminek élére Rényi András a következőket írta: Különös könyvet tart kezében az olvasó: egészen olyan, mintha verseskötet lenne. Rövid sorok, rímek, strófák, ritmusok, versenként egy oldalon, mint megannyi önálló mű, legfeljebb ciklusokba rendezve. Költészet ez a javából, de sajátos fajta: dalköltészet. Daloké, amelyeken generációk nevelkedtek, amelyeket milliók fújtak kívülről, amelyek nem törlődnek ki a mélyemlékezetből.

A Kossuth-, és Liszt díjas szövegíró, dalszerző, előadó Bródy János eddigi, több mint fél évszázados életművét nem lehet röviden összefoglalni, de az már biztos, a reformerek egyike, miközben maga is folyamatosan megújult. Mintegy 600 dal szövege és 200 dal zenéje mellett két rockopera (Kőmíves Kelemen, István, a király) kapcsolható a nevéhez, az Illés és a Fonográf zenekar után egyéni előadóként ért el sikereket. Koncz Zsuzsa, Halász Judit mellett Zoránnak, Somló Tamásnak, Gerendás Péternek, Komár Lászlónak írt dalokat, álnéven pedig Szűcs Judit és az Omega együttes lemezeibe is besegített. (Utóbbiak egyik legnagyobb sikere, a Léna-dal az ő nevéhez fűződik.) 19 évesen kezdte írni verseit, melyekben egyszerűen és érthetően fogalmazta meg nemzedéke álmait és csalódásait. Egyre tudatosabbá vált ars poeticája is: Az emberek feje tele van készen kapott gondolatokkal, mintákkal és előítéletekkel. Egy művész feladata nem lehet más, mint hogy kirángassa az embereket a megszokott sémákból.

Nincsen hétmérföldes csizmám,

nincsen varázsköpenyem,

s hogy holnap is veled leszek,

sajnos nem ígérhetem.

De hogyha eltűnne az arcodról

az a sötét szomorúság,

úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,

hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?

Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?

Mit tehetnék, áruld el nekem? Kedvesemnek

 

Dalai gyakran fennakadtak a kultúrpolitika hálóján, többször ki-, be-, és letiltották fellépéseit, visszavonták Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezét, amelyen az ő szövegei voltak. Népszerűsége mégis egyre nőtt, miközben zenéjével, szövegeivel politizált, és egyszerű dolgokat tudatosított: Mindannyian mások vagyunk / De jó, hogy van néhány közös dalunk./ Pedig nemcsak könnyen dúdolható dalai voltak Micimackóról és társairól, szívesen mesélt el komolyabb történeteket - Kornél és Elvira, Elmúlt az éjjel, Kalózdal az almaszószról, Edison Magyarországon - melyekhez sajátos megjegyzéseket fűzött: Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki, / és nem is akarja megtanulni...Az 1980-as években rendszeresen készült a slágerekről paródia is, a fenti sorokat így énekelte a Voga-Turnovszky duó: Kár, hogy a fanyar meggyet rajtunk kívül nem eszi senki, nem eszi senki / és nem is akarja megkóstolni. A szereteten kívül benne van ebben az a távolságtartás is, ami még ekkoriban is – a sikerek ellenére – körbelengte a népszerű táncdalokat.

Bródy János vonzódott a nehezebben érthető balladákhoz, melyekben szociális érzékenysége is megjelent: a Szőke Anni balladája a faluról városra kerülő lány története, aki új közegében nem találja helyét, a Kárpáthyék lánya egyéni sorstörténet a történelemmel való találkozásról, melyet ugyanúgy belengi a balladai homály, mit Arany balladáit. (Hasonló témájú lett a Bojtorján együttesnek írott Szegény Árva Kis Jolán című is...)Kedvelte az allegóriát, a végig vitt hasonlatot: így rejtette képletes beszédbe a közelmúlt magyar történelmét a Különvonat címűben, amit Koncz Zsuzsának írt. Gyermekkori barátjával - aki maga is Liszt-és Kossuth díjas - igazi missziót vállaltak magukra a magyar kultúra ügyében: a magyar irodalom legszebb verseit zenésítették meg, hogy közös dalokat teremtsenek. Bródy hitt abban a babitsi gondolatban, hogy akinek lelkében szépen szól az ének, az hallja a mások énekét is szépnek. Nekik köszönhetően nálunk iskolai himnusszá válhatott József Attila verse, a Kertész leszek, amelyet azóta sokan, sokféleképpen foglaltak zenei formába, de ezt a változatot nem tudják elhalványítani.

Adamis Anna joghallgatóként került kapcsolatba az Egyetemi Színpaddal, és a végzés után nem sokáig jogászkodott, a művészetnek szentelte magát. Házassága révén ő lett az Omega együttes ötödik tagja, akinek az angol és magyar dalszövegeket köszönhették. A Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című első lemezük rövid idő alatt aranylemez lett, ami 100 ezer eladott példányt jelentett akkoriban. Olyan Omega dalokat köszönhetünk neki, mint a Gyöngyhajú lány, a Ha én szél lehetnék, vagy a Petróleumlámpa. Nagyon tudatos volt a szövegírása: A dal három rétegű, és ha a zene készül el előbb, a zenei forma, a zenei gondolat adja a kereteket. E foglalt tartalmát a zene hozza, és tölti meg érzésben a gondolati mag. Így válik egésszé a dal. Az a szöveg jó, amelyik a zenével együtt él, vele együtt válik teljessé. A zene a szavakat az emberi beszéd szférájából más megértési és hangulati dimenzióba emeli át.

Amikor férje, Laux József és Presser Gábor kivált a zenekarból, és megalakították az LGT-t, annak lett a szövegírója (Álomarcú lány, Ő most csak még tizenhét) és új lehetőségeket is kapott, melyek közül a legnagyobb hatású a Déry regényéből készült Képzelt riport egy amerikai pop fesztiválról című zenés darab dalainak megírása lett, ami több mint 400 előadást ért meg. A sikerhez nagyban hozzájárultak Adamis Anna versei, melyeket a Madách Színház legjobbjai énekeltek: Vinnélek, Menni kéne, Ringasd el magad, Arra születtem, Tovább él a nap...

 

Tovább él a nap, amikor megláttam,

Tovább él a perc, amit úgy kívántam,

Ha tovább élek én, tovább él ő bennem,

Mit tehetnék mást, ha egyszer őt szerettem.

 

A fák is siratják az elveszett lombokat,

Mit tehetsz te mást, ha néked ez maradt?

A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,

Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?

 

Férje disszidálása után lehallgatták a telefonjait, megnehezítették az életét, de nem adta fel, eddigi életműve mintegy 100 lemeznyi. Egyedi hangulatú, az előadó személyiségét kifejező költői dalszövegeivel segítette Kovács Katit, Szörényi Leventét, a Neoton Familiát, Zalatnay Saroltát, Ruttkai Évát, Darvas Ivánt, Malek Andreát, Bács Ferencet. Vukán György Black Advent című operájának librettóját ő írta, s Tintás ujjak címmel gyermeklemezt készített.

Sokféle díja és elismerése, melyeket nemcsak itthon, hanem Amerikában és Japánban kapott, azt jelzi, hogy a műfaj legnagyobbjai közé tartozik. Dalszövegíróként vált költővé, egyszerű, természetes és mégis mélységekbe nyúló dalaival – láttam tanítványaimnál, akikkel a színházi előadás részesei voltam - sokak felnőtté válását könnyítette meg:

 

Arra születtem, hogy kisgyerek legyek

s anyám mellett lassan játsszam az életet,

arra születtem, hogy felnőtt is legyek,

és megértsem a szóból azt, amit lehet,

s végül arra jöttem én a világra,

hogy elhiggyem azt, nem vagyok hiába...

Eszter dala

 

Az a létösszegző verstípus, amit Németh G Béla vezetett be az irodalomtörténet fogalmai közé, leglátványosabban a Cseh Tamás dalokban jelent meg, melyek szövegét eleinte Csengey Dénes, majd többnyire Bereményi Géza írta. Tematikailag megegyeznek ezek is a közkeletű slágerek általános témáival ( szerelem, elhagyás, évszakok), és mégis mások. Különlegességüket Kemsei István így fogalmazta meg: olyanok, mintha dalszövegek lennének, de verseknek mutatják magukat: kicsi bukások a mindennapi létben. Ez a naponta egymásra rakódó fájdalomsor az évek során állandósult rendszerré terebélyesül, ahonnan nincs kiút, minden érték kihull ebből a világból, ...halottá ítélt hely ez, ahol megrekedtünk... Cseh Tamás dalai nemcsak az ellenállás rejtett eszközei voltak, igazi irodalmi csemegék is.

Belőlem valaki útra vált

Útra a jobbik részem

Kiment belőlem, itt hagyott

Csak úgy, észrevétlen

 

Félre se néztem, annyi volt

Csak annyi volt, egy szót se szólt

Hirtelen elment, itt hagyott

Valaki útra vált, a jobbik részem…

Ez a dal egy Ady vers sajátos átirata, és az előadó azt a benyomást kelti, mintha a zenei kísérettel előadott szövegek dallama másodlagos lenne a szöveghez képest. A Bereményi Géza dalszövegek ugyanis költemények, melyekben az értelmi hatásokat a slágerekben nem túl gyakori eszközök: a rímek, a soráthajlások közvetítik, ami nehezebben követhető az énekelt verseknél, mint az olvasottaknál. Az élőbeszédszerűség (ismétlés, szűkös szókészlet, bizonytalanság), a minőségjelzők hiánya, a szabálytalan strófaforma, a színpadias személyesség azt bizonyítandóan vannak jelen ezekben a dalszövegekben, hogy a nyelv teljesítménye is elégtelen a nyelven kívüli valósággal szemben. Nemcsak a Kádár-korszak zenei leképezése ez, hanem irodalom is, még ha csak az igényesebb hallgatók élvezik. Cseh Tamás halála óta emlékkoncerten hangoznak el a dalok, amelyek a szuggesztív előadó nélkül egyre inkább irodalmivá válnak.

A mindennapi slágerek természetesen nem ilyenek, de nem lehet mégsem mindet egy kalap alá venne, mert ezek között is vannak minőségi különbségek. S Nagy István és Szenes Iván életművét érdemes kiemelni, mint akik legközelebb jutottak a szépirodalomhoz. S Nagy István dalszövegeit nem kötötte egyetlen zeneszerzőhöz, harmonikus dallamvilágot igénylő versei bűvkörébe sokan belekerültek. Első nótáját még Németh Lehel vitte sikerre (Merre jártál tegnap este…. ), ő fedezte fel a focistából zeneszerzővé és előadóvá váló Ihász Gábort (Múlnak a gyermekévek…), a Neotonnak írott dala kiskatonákért síró lányok mindennapi kenyere lett (Kell, hogy várj...) Máté Péter egyéni hangját neki köszönhette (Azért vannak a jó barátok…, Elmegyek…) Másik példám, Szenes Iván is igazi slágergyáros: több nemzedék életérzését fogalmazta meg dalaiban, egy-egy találó mondata szállóigeként beépült szókészletünkbe: Kicsit szomorkás a hangulatom máma…., Nemcsak a húszéveseké a világ…,Kell egy kis áramszünet…, Nehéz a boldogságtól búcsút venni….A boldogságtól ordítani tudnék… A közös irodalmi - zenei anyanyelvbe ők is beletartoznak.

A nyolcvanas években már nem voltam aktív felfedező, de még átéltem gyermekeim slágeres korszakát, Márti első könnyűzenei élménye az ABBA volt, dalaikat én is szerettem, és megértettem a Mamma mia című filmek kései sikerét. Peti kedvencei közül legemlékezetesebb Chris Isaak Wicked Game című száma volt, de sokszor végighallgatta! De már kívülálló voltam, s inkább a dallamok jutottak el hozzám, nem a szövegek, pedig az Edda, a Piramis, a Karthagó, vagy Hobo dalai is az akkori fiatalok életérzését közvetítette. Aztán amikor a kilencvenes évekre végleg kiszorultam a slágerek világából, a fiam továbbképzett, így még sokáig tudtam követni a tanítványaimra ható erőket. De szép lassan elengedtem ezt a fonalat, a komolyzenénél maradtam, és egyre gyakrabban nosztalgiáztam a régi szép napokról és régi szép dalokról…

 

Mindenki beleszületik a saját korába, annak lehetőségeibe, eszi-nem eszi, nem kap mást. Az ötvenes években csak néprádiónk volt, a hatvanas években a világvevő Orion készülék mellé a televízió is felsorakozott, aztán felnőttként – a hetvenes évektől - részese lettem a sok rádióadónak, a magnó, a videó, a számítógép, az internet, a tablet nyújtotta lehetőségeknek. A zene így vált lassan az életem részévé: a hanghullámok rezgéséből nélkülözhetetlen lelki táplálék lett, hogy érzelmeimet elmélyítse, kifejezze. Jóllehet a meglévő lehetőségek bizonyos mértékig irányították a figyelmemet, azaz manipuláltak, de hogy mit tartottam a kínálatból fontosnak, az az én választásom volt. Zenei képzés hiányában lépésről lépésre: az operettektől, a magyar nótáktól, a slágerektől jutottam el a komolyzene értékeinek felfedezéséig. Nem volt mindenki ilyen befogadó körülöttem, egyféle előítélet mindig körbelengte a slágereket. Pedig nincs elit-, meg tömegkultúra, csak jó, vagy rossz minőség, legyen szó zenéről, vagy irodalomról. Fiatal éveimben – és sokáig háttérzeneként - a slágerek uralták az életemet, s hogy azzá lettem, aki vagyok, nekik is köszönhetem. Nyugdíjasként két összeállítást készített nekem a fiam, az egyik nosztalgiázás az eltűnt fiatalságot megjelenítő magyar dalokból, a másik a mostani új felfedezéseim, melyeknek már szövegeire is figyelek: a Coors testvérek és Adéle dalszövegeiből tanulok angolul. Ezek között kisunokáim kedvencei is ott vannak. Mostanában már ők képeznek tovább, mert ez az ő világuk, csak vendég vagyok náluk...

Varázslók, sárkányok, vámpírok

 Varázslók, sárkányok, vámpírok...

a XXI. század meséi

           Amikor gyakorló tanár koromban észrevettem, hogy egyre kevesebbet olvasnak tanítványaim, nagyon elszomorodtam, mert veszteségnek éreztem: engem ez a foglalatosság szabadított ki mindenféle rabságból és elvarázsolt. Akkor még kísérletezgettem, hogy mivel lehetne visszacsábítani a hűtleneket, de álmomban sem gondoltam, hogy ezt a fantasy, a XX. század közepén / fordulóján megszülető mesevilág teszi meg helyettem. Valójában nem volt teljesen új, hiszen a mondák és legendák, vagy Swift, Lewis Caroll, E. T. Hoffmann, a sciente fiction, azaz a tudományos fantasztikus irodalom már korábban is tudatosan épített a fantáziára, ami nélkül az emberiség szegényebb lenne. A fantasy világa hasonló a mienkhez, azzal párhuzamos, és a mítoszok mellett a mesékből is merít, csak ezek a mesék nem a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek szólnak.

            Az áttörés Tolkien regényének, a Gyűrűk urának köszönhető, aki nemcsak kiemelte az irodalmilag megtagadottak közül, népszerű műfajjá is tette a modern meséket. A nyugati civilizáció az évezredek alatt elszakadt mitikus gyökereitől, de az emberek hiányolták életükből a transzcendenciát. A fantasyk olyan összetett világokban játszódnak, melyekben sokrétű képességekre van szüksége a hősöknek, hogy sikert érjenek el. A mi világunk falai abban összeomlottak, a fizika törvényei másfélék, lehetővé vált a mágia, s fantasztikus lények és szuperhősök jelentek meg. Sokszínű és izgalmas ez a világ is, ami megmozgatja a fantáziát és élménye megkönnyíti az életet. Három mintát emelek ki ennek illusztrálására, amelyekről magam sem hittem volna, hogy egyszer ilyeneket is élvezettel fogok olvasni.

            A fantasy műfaj legismertebb könyve a Harry Potter 7 kötetből álló sorozata, J. K. Rowling alkotása, amely 1997-ben üstökösként kezdte meg pályáját. Gyors sikere volt, a wikipédia szerint 67 nyelvre fordították le és négyszázötven millió példányban kelt el. A kritikusok fanyalogva fogadták, „Potter-őrület”-ként igyekeztek lejáratni ezt a klipszerűen gyors, fordulatos, varázslatos világba vezető regényfolyamatot. A legádázabbak az okkultizmus veszélyétől akarták megóvni az emberiséget, amikor be akarták tiltani, s a legszélsőségesebb eszközöktől, például a könyvégetéstől sem riadtak vissza. Mindezekre a hívek fetisizáló rajongással reagáltak, s a könyvkiadók - amikor az egyes kötetek megjelenését szinte hiszterizálták - kihasználták ezt. Film készült belőle, videó játékok sokasága idézte meg a történetet, hatása a mai napig tart. Mi ennek a könyvnek a titka?

            Története egyszerű: Harry Potter egy árva kamasz, levélben kapott meghívást a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ahol élete megváltozott. Nemcsak származására derült fény, de barátai – Ron Weasley és Hermione Granger – segítségével és a maga tudásával legyőzte a gonosz varázslót, Valdemort Nagyurat, aki megölte a szüleit, és megpróbálta a sötét oldalra állítani a varázslókat. A könyv különlegességét az adta, hogy kortárs fantasy: az olvasó ismert világában, a XX. századi Nagy-Britanniában játszódik. Alaptételként azt fogadtatta el az írónő, hogy a varázslat ma is létezik, annak tudása öröklődik, de az a varázslattal nem bírók (a muglik) számára láthatatlan. S a boszorkányok is okos és ügyes varázslók, mint ahogyan azt Hermione alakjával be is bizonyította. Ez az okoskodó, az osztály strébere időnként még barátait is idegesítette, de a legtöbb húzós helyzetben ő talált rá a megoldásra. Nem véletlen, hogy az újabb kötetekben mágiaügyi miniszterként találkozunk vele.

            A főhős, Harry Potter alakjával az író nemcsak a világ nagy árváinak sorát (Twist Oliver, Maugli, Jane Eyre, Anne Shirley, Tom Sawyer, Hamupipőke) bővítette, kézzel fogható, de fantasztikus világot teremtett köréje. Harry átlagos fiú, akivel könnyen lehet azonosulni: szemüveges, sovány, hadilábon áll a tanulással, de hű barát, különbséget tesz a jó és a rossz között, és képes a szeretetre. Világában minden összefügg mindennel, speciális állatok, tárgyak, emberek veszik körbe, amelyek között úgy él, mint ahogy mi tesszük. Általános emberi értékekről szólt könyvében az írónő, ugyanúgy, mint egy Jókai regény, csak másként. Matyi unokám lelkes harrypotteres volt élete kisiskolás szakaszában, s egyik gimnazista magántanítványom is lelkesedett a könyvért. Az ő kedvükért belekezdtem olvasásába, ám két rész után feladtam, s a filmváltozatban sem jutottam tovább: reménytelen mugli vagyok. De az ezen a könyvön felnőtteket, az y–generációt Potter-generációnak is nevezik, akik könnyedén elfogadják, hogy történnek varázslatok a mindennapokban. Ezt ekkorra már én magamtól is tudtam, mert nem zártam ki az érzelmeket soha az életemből.

            Másik példámat másik unokámnak, Szabolcsnak köszönhetem, aki kamaszként szerelmesedett bele George R R Martin A tűz és jég dala című történelmi fantasy-jébe, amiből 1996-2018 között hat kötet jelent meg. Ritkán esik meg olyan siker, mint ami ezt a - még mindig befejezetlen - könyvet kísérte világszerte: a wikipedia adata szerint 30 nyelvre fordították le, s több mint 15 millió példányt adtak el belőle. G. Martin, aki nemcsak fantasykat, horrort és sci-fit is ír, hallatlan precizitással már 20 éve dolgozik nemcsak regényfolyamán, külön novellákban fedte fel a történet hátterét, és térképgyűjteményben mutatta be helyszíneit. Közben film is készült belőle Trónok harca címmel, melynek kivitelezésében is nagy részt vállalt, hisz legkedvesebb gyermekének ezt a művét tartja.

            Bevallom, élvezettel olvastam, hiszen a középkori európai események és irodalmi művek inspirációja nyomán elkészült regénysor nagyon izgalmas olvasmány. Leegyszerűsítve egyféle rózsák háborújába csöppenünk már az elején, ahol az eredetileg szövetséges Starkok és a Lennisterek vívják harcukat. Cathelin és Eddard Stark a kemény északon élnek vérfarkasokkal rendelkező gyermekeikkel, Aryával, Sansával, Robbal, Brandonnal, akikkel együtt nevelik az apa „fattyát”, Havas Johnt és a legyőzött vasszigetiektől túszként elvett fiút, Theon Greyjoyt. Családi jelszavuk- „Közeleg a tél”- jelzi, ők érzékelik legjobban az emberekre leselkedő veszélyt: amikor a Mások elpusztíthatatlan zombi hadserege rátámad Westerosra és a többi királyságra. A Stark-dinasztia alapítója ellenük építette fel azt a hatalmas jégfalat, amelyet az Éjjeli őrség, a cölibátusban élő lovagrend tagjai védenek. De a Róbert Baratheon király halálát követő zűrzavarban meggyengült az akkoriban már Havas John vezette védelem, nem jött utánpótlás a falakra...

            A Robert Baratheon királyhoz felesége, Cercei révén kapcsolódó Lennisterek – Tywin, Cercei, Jaime és Tyrion, a törpe - látszólag nem olyan kemények, mint a Starkok, bár lovagok, de alattomosak és a hatalomért mindenre képesek. A 15 éve lezajlott polgárháborúban még egymás szövetségesei voltak, Jamie ölte meg az őrült és vérszomjas sárkánykirályt, Targaryent, és sógora – aki az új király lett – a családját is kiirtotta, csak Targaryen kisgyermek fia és csecsemő lánya menekült el. Robert Baratheon meggyilkolása után, a belső és külső veszély közepette a volt szövetségesek egymás ellen fordultak, amibe mindenki belerokkant. A trónért harcba indult Robert Baratheon száműzött testvére, s a távoli vidéken egy újabb trónkövetelő is készülődött. Targaryen Daeneryst bátyja, az arrogáns és önző Viserys eladta a kegyetlen és vad világban élő dothraki vezérnek, hogy cserébe harcosaival megtámogassa. De húga keresztül húzta számítását és az ajándékba kapott tojásokból férje halotti máglyáján kikelő sárkányok anyjaként a dothrakik élére állt. Felszabadította a szigeteken élő rabszolgákat, és ezzel a hadsereggel, meg a sárkányokkal maga akar visszatérni a vastrónra, apja örökébe. Mindezen események elbeszélhetetlenül mozgalmas és összetett történetben zajlanak, sok harccal, vérrel, kegyetlenséggel, és politikai manőverrel.

            De nem az író meséli el a történetet, hanem egyes nézőpont-karakterekké kinevezett szereplők szemszögéből átéljük az aktuális eseményeket. Westeros és Essos kitalált világáról közben minden kiderül, mert G.R.R. Martin földrajzi pontossággal, aprólékosan mutatja be területüket, történelmüket, kitalált humanoid és állati lakóit, jellegzetes növényvilágukat. Itt is van négy évszak, de a forró nyarak évtizedekig, a jéghideg telek generációkon át tartanak, míg a tavasz és az ősz csak ritkán hosszabb két évnél. A három fő cselekményszálat – az öt király háborúját, a Mások készülődését és az elűzött Targaryenek törekvéseit - számtalan mellékszál kapcsolja össze. A történelmi fantasyt kezdettől átszövik a természetfeletti elemek, de a csaták, politikai játszmák legalább akkora súllyal esnek latba, mint a varázslatok. Ez a harc nem a jók és a gonoszok küzdelme, G.R.RMartin aprólékosan kidolgozott karakterei egyszerre hősök és gonosz gazemberek, akik cselekedeteikkel a családi érdekeket, vagy önnön hasznukat szolgálják.

            Az is tetszett a regényfolyamatban, hogy a benne szereplő nők sokszínű szerepet kaptak. Mindegyik dinasztiában sokféle alakban jelentek meg, akik a hatalmi játszmába is egyenrangú félként kapcsolódtak bele. A Stark házat legalább annyira vezeti Catelyn, mint a családfő, Eddard, s lányaikat is felvértezték a várható jövőre. Arya Starknak, a vagány kislánynak elnézték, hogy szembe ment az elvárásokkal, apja neki is keresett tanárt, hogy megtanítsa vívni, amire szüksége is lett. Sansa Stark eleinte csak egy díszkellék a politikai játszmákban, de az élet megedzette, és a család legidősebbjeként Deres igazi úrnőjévé tudott válni. Cercei Lennister, Daeneris Targaryen és Asha Grejoy a dinasztia legidősebbjeként csöppent bele a harcokba, s bár mindannyian más úton, más eszközökkel érvényesítették a hatalmukat, erős nőkként meghatározói lettek a sokágú cselekménynek. De Dorne-ban is, ahol a nők egyenjogúak, Cercei lányát, a szelíd lelkű Myrcellát választják királlyá a rájuk erőltetett hazai királyfi helyett, pedig ezzel kitették őt a politikai gyilkosságnak. És ebben a lovagi világban egy különleges női lovag is megjelent, a Tarth-i Brienne, akinek érdekes szerep jutott a történetben, nemcsak Ser Jorah Mortont ellenpontja lett.

            No, és itt vannak a sárkányok! Ezek a nagy testű, kígyószerű, szárnyakkal bíró lények mind a keleti, mind a nyugati mitológiában jelen vannak, és Szerb Antalnak van igaza: Mindig lesznek sárkányok.: a nyugati típusú kegyetlen tűzokádók egyre több fantasyben kapnak szerepet. Harry Potternek is meg kellett küzdenie a magyar Mennydörgővel, aki majdnem megölte őt, A tűz és jég dalában pedig feltehetően kulcsszerepet játszanak majd a hatalmi játszma eldöntésében. Már a történelmi időkben a Westerosra érkező és az őslakos Erdő gyermekeit és az óriásokat három sárkánnyal győzték le a Targaryenek, a címerükben lévő vörös mezőben feltűnő három fejű sárkány jelmondatuk hű tükre: tűzzel és vérrel. Az ezer éves uralmuk ellen összefogók csak azért győzedelmeskedhettek, mert a sárkányok elpusztultak. A család azonban megőrizte a tiszta sárkányvérvonalat, és Daenerys három, gigantikus méretű sárkányt nevelt fel: Dragont, Rhaegalt, Viseriont. Az eddigi megjelent történetben még nehezen kezelhetők, de a vastrónért folyó harcban biztosan fontos szerepük lesz: a legutóbbi részben Havas Johnnal szövetkezett Daenerys, amikor felismerte a Mások jelentette veszély nagyságát....

            Harmadik példámon én csodálkozom a legjobban, hiszen egy régi elhatározásomnak mondok ezzel ellent, nevezetesen annak, hogy vámpíros könyvet soha nem olvasok, mint ahogyan a képregényekig sem csúszhatok le. Köszönhetem ezt Stephanie Meyer 2005-től folyamatosan megjelenő négy részes vámpírrománc fantasyjának, amiből nagy sikerű film is készült 2008-ban. A vámpírok is régóta szereplői az irodalomnak, s eleddig nem tudtam, hogy közben milyen óriási átalakuláson mentek át: az eredeti gonosz és ocsmány változatuk fiatalabbá, vonzóbbá és emberibbé vált. Így van ez az Alkonyatban és folytatásaiban - Újhold, Napfogyatkozás, Hajnalhasadás – is. Nemcsak beilleszkedtek az emberek közé, ősi ellenségeikkel, a vérfarkasokkal is megbékéltek és szövetkeztek a közös ellenfél, a könyörtelen vámpírhadsereg ellen. S. Meyer történetében ezek az alacsony rendű, nyomorúságos, elátkozott éjszakai lények felsőrendűekké váltak: vegetáriánusok (csak állatvérrel táplálkoznak), nem égnek el, hanem gyémántként csillognak a napon, és halhatatlanként halandó szerelmére vágynak. Horror helyett romantikát tálalt az írónő, az ő vámpírjai férfiasok, gyorsak, fizikailag tökéletesek, mert levetették magukról az emberi lét nehézkességét.

            A 17 éves Isabella Swan nem a végzet asszonya, azaz nem egy vamp). Elvált szülők gyermekeként önmaga helyét keresi a világban, amikor találkozik a 108 évesen is örök fiatal Edward Cullennel. Bella ügyetlen tini, aki vonzza a bajt, kicsi az önbizalma, és önmagának sem tudja megmagyarázni, miért lett ő a tökéletes Edward számára fontossá. Edward vetélytársa, az indián Jacob Black is különleges, vérfarkassá tud változni, ha népét veszély fenyegeti a vámpírok részéről. Amikor Edward elhagyja Bellát, hogy így óvja meg, Bella és Jacob közel került egymáshoz, és csak a történet végén derült ki, hogy ennek a vonzalomnak nem a Bella iránti szerelem volt az oka. A történetet – két rész kivételével - Bella meséli el számunkra, az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket.(Bár az írónő készült arra, hogy végigviszi a történetet más szereplők szemszögéből is, de ebből csak Edward része készült el. Nagy kár, mert ez izgalmas kísérlet lehetett volna.) Szerelem és szenvedély lett a könyvek központi témája, de a főszereplők közben szorgalmasan dolgoznak, tanulnak, nem isznak alkoholt, kávét, teát, házasság előtt nem szexelnek. A természetfeletti világ sem olyan komor, mint a Harry Potterben. Ráadásként még ott van a vámpírok halhatatlansága is, ami az emberek örök álma...

            Az írónő vallását gyakorló mormon, ez is közrejátszott a regényvilág kialakításában, de elmondása szerint irodalmi példákra figyelt: az első kötetre Jane Austen Büszkeség és balítélete, a másodikra Shakespeare Rómeó és Júliája, a harmadikra Emily Bronte Üvöltő szelekje, a negyedikre Shakespeare Szent Iván éji álomja volt hatással, s ez jót tett írásának. Legfőbb témájának a választás és szabad akarat működését tartotta, és a romantikára kiéhezett maiaknak nem a nyers testiséget és az érdekeken alapuló kapcsolatokat, hanem a tiszta szerelmet kínálta. A pszichológus Tari Annamária szerint manapság egyre extrémebb ideálképek kellenek, hogy segítsenek elviselhetővé tenni a mindennapokat. A vámpírszerelem a teljes odaadás metaforájává vált, és érdekessé azzal vált S. Meyer regénye, hogy helyes arányban keverte a jót a rosszal, a misztikust a valóságossal, és az érzelmi szál ereje megsokszorozta az egyszerű szerelmi történet hatását. Már az első kötet megjelenése megdöntötte a Harry Potter eladási statisztikáját, pedig kezdettől fogva több kritika kísérte S. Meyer írásait, mint Rowlingét. De a fiatalok mindenütt az ő oldalára álltak, és olvasóvá tette őket: Magyarországon az Alkonyat címlapjával megjelenő Rómeo és Júliából fél év alatt 4000 példány fogyott el.

            Varga Bea A siker tintája című könyvében összefoglalta, mitől jó egy könyv? A megfelelő szerkezet és témaválasztás mellett az is fontos, hogy a szereplők legyenek igazi karakterek, legyen történetük, céljuk, titkuk, a párbeszédek legyenek élőek, a leírások pedig izgalmasak. Az így működő regényeket élvezettel falják majd az olvasók, másoknak is ajánlják, és a szerzők egyéb írásait is megkeresik. A fenti fantasyk megfelelnek ezeknek a kritériumoknak, 70 éves koromon túl örömmel fedeztem fel őket, s ezért írtam róluk.  

Gyermekkönyek...

Gyermekkönyvek régen és ma

 

            Vidéki kisvárosban felnőve az 1950-1960-as években az ember kicsit elzárult a nagyvilágtól, de aki olvasni szeretett, kitágíthatta határait. Akkoriban a könyvkiadáskor még nem célozták meg az egyes korosztályokat, csak a kor gondolkodásával összeegyeztethető értékek közül válogattunk. Bátyáim jóvoltából fiús könyveket olvastam.

            Swift és Defoe műveikkel nemcsak szórakoztatni, hanem tanítani is akartak, és iskolát teremtettek: a későbbi századokban se szeri, se száma az utazó regényeknek és robinzonádoknak, s nem sejthették, hogy évszázadok múlva is elementáris hatással lesznek (ifjú) olvasóikra. Jonathan Swift (1667-1745) humoros szerző volt, de keserű humora intellektuális természetű, melynek mélyén az író pesszimizmusa rejlett. Gyilkos iróniáját életkörülményei magyarázzák: anglikán lelkészként a toryk politikai árnyékában közéleti szerepet játszott, majd azok bukása után Dublinban élt névtelenségben. Olyan karrierista volt, akinek nem sikerült karriert csinálnia, hiszen hogyan nevezhetnék ki püspökké olyan papot, aki maró szatírával támadt a keresztény felekezetekre?! Szerb Antal Swift keserűségét szellemi magányára vezette vissza, ennek illusztrálására idézte szavait - Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot...- és ennek kifejezését: a Gulliver utazásai című regénytetralógiáját. Gyerekként csak az óriások és a törpék országába jutottam el a segítségével, a többi felfedezése egyetemista koromra maradt. A kalandvágyó hajóorvos világjáró, de nem a kíváncsiság hajtja, hanem a szűkös megélhetése, s mert viszolyog kollégái kétes jövedelemszerzésétől.

            Az egyes szám első személyben elmondott történet főhőse nem a világ csodáit fedezi fel, mint Odüsszeusz, „nem ismert tartományokat”, mint Dante, hőse nem példakép, csak egy ember, aki újra, meg újra rádöbben a civilizáció ellentmondásaira, korlátoltságára, miközben tapasztalatot szerez saját ormótlanságáról, kicsinységéről. Útjai jelképes helyszínekre viszik el (Liliput, Óriások földje, Repülő sziget, Nyihahák földje), de a tapasztalt jelenségek a korabeli Angliát idézik fel. A felvilágosult gondolkodásban az óriások és a törpék az angol viszonyokat mutatják, mint ahogyan a tudósok a józan ész megcsúfolói, s nem véletlen, hogy a lovak – az állatok – mondanak az emberek fölött ítéletet.

            Az első két kötet az önzés és az önelégültség számtalan formáját mutatta be, meg azt, hogy minden relatív: fogalmaink csak a mi nézőpontunkból látszanak egyértelműnek, logikusnak. A kicsi-nagy dimenzió sok játékra ad alkalmat, de kiderül, hogy az aljasság és a tudomány együtt jár, az állam mindenütt az erőszak eszköze. Liliput császára azért agresszív, hogy nagynak látszódjék. Gulliver hozzá képest óriás, de nem hajlandó rész venni az ellenséges ország elpusztításában. S az óriások világában is annyi törpe szaladgál, hogy a törpe Gulliver feléjük nőhet. Swift titka a faarc, azaz a halálos komolyság, amivel a legnagyobb képtelenséget is kristálytisztán, klasszikus nyelven adja elő. Angol polgárként sohasem mosolyodott el, tisztelet érzett a törpék iránt, bátor volt az óriásokkal szemben, semmi groteszk csoda nem tudta kibillenteni komolyságából. Ez a valójában negatív utópia kemény társadalombírálat, de gyermekként szórakoztató volt, az emberekről való ítéletet talán fel sem fogja az a kis olvasó, aki csak a cselekményre figyel. Felnőttként jobban megértettem.

            Daniel Defoe (1660-1731), akit a legangolabb íróként tartanak számon, másként látta ezt a kérdést. Józan kalandor volt, akár a hőse, hiszen eleinte kereskedelmi vállalkozásból és politikai kémkedésből élt Skóciában, majd egyszer csak az irodalom – Szerb Antal kifejezése szerint - „szorgalmas proletárjává” vált: képtelen történetekkel kezdte, aztán áttért a valóságra. Robinson történetéhez adva volt egy korabeli skót tengerész, Selkirk meséje, de azt Defoe olyan képtelennek találta, hogy hozzálátott a valóság szerinti átírásához. Az 1719-ben megszületett mű címe – korabeli szokás szerint - magába foglalja a realista fikció cselekményét: Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: aki 28 évet élt egyedül egy lakatlan szigeten, Amerika partjainál, a nagy Orinoco folyó torkolatától nem messze, egy hajótörés kényszerítette a szigetre, amiben rajta kívül minden ember meghalt.

            A művet Rousseau olyan jónak tartotta, hogy Emil című könyvében 12 éves korig csak ezt engedte olvasni, hogy Crusoe-ként tekintsenek magukra a gyerekek: egymaguk is képesek kielégíteni szükségleteiket. Defoe hőse összerakott egy életet magának, melynek fizikai-erkölcsi és szellemi értékek tesztelték a határait. 28 éven át tartó magányában megszelídítette és kisajátította a szigetet. Ez az átlag angol nagy rátermettséggel civilizálta a vad, érintetlen természetet, lakályossá tette a lakatlanságát, vetett és aratott, domesztikálta a vadállatokat, erődítményrendszert épített, és még magányában is jó angol alattvaló volt, hiszen csak kormányzója lett az angol király nevében elfoglalt szigetnek. Aztán Péntek személyében társra talált, akinek – kulturális felsőbbrendűséggel - megbocsátotta a Biblia szerint bűnös kannibalizmust, mert az nem sajátja, hanem nemzeti bűne.

            Defoe számára a mese volt a legfontosabb, könyvének varázsát ez adta, melyet kerettörténettel hitelesített ő is, mint Swift. Robinson története évszázadokon keresztül elhitette mindenkivel, hogy a fehér ember kultúrája magasabb rendű, a gyarmatosítás értelmes dolog. Az angol polgár küldetéstudata általa vált egy politika alapjává, pedig Defoe csak egy szórakoztató történetet akart írni. Gyermekként mindezekről nem tudtam semmit, csak azt láttam, hogy Robinson független, kitartó, hatásosan működő ember, aki a szükséges kegyetlenséget is felvállalta, nem gondoltam, hogy ezek James Joyce szerint a brit gyarmatosítás legfőbb elemei. Könyvével műfajt teremtett, minden nemzet megírta a maga robinsonádját – továbbgondolva családi változatra is - melyeket ugyanúgy megfilmesítettek, mint Defoe klasszikusát, de gyermekkorom egyik meghatározó könyvélménye Defoe lett..

            És persze Jules Verne (1828-1905) és Jókai Mór (1825-1904), bátyáim jóvoltából nagyon sok írásuk eljutott hozzám. A francia írót nem is Julesként, hanem Gyulaként ismertem, és csak felnőttként jöttem rá, hogy élettörténete milyen sok egyezést mutat a legnagyobb magyar mesemondóéval. Nem véletlen, hiszen nagyjából azonos időben éltek, mindkettejük apja neves ügyvéd volt, akik maguk is sikeresen próbálkoztak a versírással. Mindketten jogásznak készültek, de az irodalom elcsábította őket, Verne is csak addig maradt tőzsdeügynök, amíg az önállósághoz szükséges hírnevet el nem érte. Egyformán lelkesedtek a '48-as forradalomért – csak az egyik a párizsiért, a másik a magyarért -, mindketten idősebb nőt vettek feleségül, bár Vernének fia is született nevelt lányai mellé, Jókainak azonban be kellett érnie Laborfalvy Róza balkézről született lányával, aki azonban unokával is megörvendeztette egy újabb Kisróza személyében. Mindketten sokat utaztak, élményeiket megörökítették regényeikben, de Verne többnyire Amiensben, Jókai meg a Svábhegyen találta ki lebilincselő történetét, így hát Verne mondása mindkettőjükre igaz: Járt már azon a vidéken?...Jártam bizony! … Öszvéren?...Nem, karosszékben! Regényeikben a XIX. század minden újdonságát felvonultatták, hiszen az ismeretterjesztést ekkoriban az irodalom vállalta magára. Abban a korban éltek, amikor a tudomány és a technika látványosan fejlődött, ami őket is vonzotta: komoly földrajzi, csillagászati, őslénytani és botanikai ismeretekkel rendelkeztek, amelyekről regényeikben lebilincselően adtak hírt.

            Jules Verne is a képzelet és a valóság határán ellensúlyozott és az egész világot bejárta, meghódította. Életműve mégis eltér a Jókaiétól, rám először a Nemo kapitány, Grant kapitány gyermekei, és a Rejtelmes sziget című nagyszerű trilógiájával hatott. Ezek is a szabadságküzdelmekről szóltak, de nemcsak a franciákról, az egész világról írt. „A szereplőim lesznek azok, ami én szerettem volna lenni” - mondta, és regényeiben bekalandozta az egész világot, amivel nagyban hozzájárult földrajzi érdeklődésem kielégítéséhez, amikor regényeivel eljutottam az Északi sarkra, rejtelmes szigetekre, a föld alá és a tengerre. Csodálatos vitorlásai – melyeknek a valóságban is szerelmese volt – hatalmas gyorsasággal haladtak, és úgy tágították a világról való ismereteimet, hogy észre sem vettem: a kalanddal fűszerezve nem váltak száraz tananyaggá. Talán miattuk szerettem meg a tudományos fantasztikus regényeket, a sci-fit is, mert korai olvasmányélményeimet meghatározták az írásaik. Verne felfedezett bennünket, magyarokat is, a Sándor Mátyás, A dunai hajós, a Várkastély a Kárpátokban rólunk szólt. Azt csak felnőtt koromban tudtam meg, hogy ehhez fordítói is nagyban hozzájárultak, hiszen Brusch Iliából ők faragtak Borus Demetert, Sandorf Mátyásból Sándor Mátyást. De a Földközi-tenger partvidékét, ahol ezek a történetek játszódtak, nála jobban kevesebben ismerték – nem véletlen, hogy mindig szerettem volna eljutni oda, de eddig még nem sikerült. És Vernét – akár csak Jókait – felfedezhetnék a mai tinédzserek is, hiszen az Elektronikus Könyvtárban nagyon sok könyvük helyet kapott.

            Ugyanilyen nagy hatással voltak rám Mark Twain (1835-1910) Tom Sawyere (1876) és Huckelberry Finn-je (1885), amit a Koldus és királyfi filmélménye egészített ki. Amerika adta az emberiségnek a burgonyát, a dohányt, a poloskát, a szabadversenyt, megannyi áldást és átkot, de Amerika adta Mark Twaint is, akire Hemingvay a gyermekkönyvek Shakespeare-jeként tekintett. Író, újságíró és humorista volt Samuel Langhorne Clemens, akinek választott álneve egy folyami hajós szakkifejezés: a mélységmérő rúdon azt a második vonást jelentette, ami még biztonságos haladást jelentett a gőzhajók számára. Mark Twain 13 éves korától írt, a nyomdai betűszedéstől az újság megjelenéséig mindent kipróbált, dolgozott folyami gőzösön, aranyásóként, nyomdai vállalkozóként, de tönkrement. Adósságait regényei segítségével fizette vissza. Felnőtt életében szomszédja volt Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátyja kunyhójának írója, aki nagy hatással volt nézetei alakulására.

           Osztálytársaimat extázisban nem is ezek tartották, hanem Sienkiewicz (1846-1916) Quo vadis-a, ami akkoriban tiltott könyvnek számított, de a háború előtti kiadások közkézen forogtak. Elolvastam én is a Nobel-díjas lengyel író 1896-os könyvét, de történelmi korrajzát jobban élveztem, mint a szerelmi vonalát. Romantikus lelkemnek jobban megfelelt a Sivatagban és vadonban című könyve, amivel Levente bátyám jóvoltából gyermekként találkoztam. Bár ez is fiús regény volt: főhőse Stas a korabeli jó tanuló, jó sportoló mintaképe, igazi kislovag. Viszontagságban és kalandban bővelkedő története azonban elvezetett a többi Sienkiewicz regényhez, amelyek segítettek abban, hogy a lengyel-magyar két jó barát - szlogen valóságos tartalommal telítődjön.

            Gyermekként kellett volna elolvasnom, de csak egyetemista koromban jutott el hozzám Milne Micimackója és Exuperry kis hercege, hatásuk talán így volt nagyobb. Alan Alexander Milne (1882-1956) 1926-ban írta meg a Winnie The Pooh történetet: kisfia plüssjátékai ihlették a Százholdas pagony folyamatosan bővülő történetét. Magyarországi sikerét talán fordítójának, Karinthy Emíliának köszönheti, az új cím is az ő leleménye: saját nevének becézéséből ered a Micimackó, amit 1935-ben testvére, Karinthy Frigyes öntött formába és jelentetett meg. Szigethy Zsuzsától akkor kaptam meg a szerző rajzaival illusztrált szép kiadású könyvet, amikor az üzlet még nem kapcsolódott hozzá, csak az önfeledt öröm sugárzott belőle, ami révén újra lehetett élni a gyermekkort. Ez is abszurd világ, humorának ez volt a forrása, de nincs benne sem nevelési-oktatási szándék, sem erkölcsi tanulság, csak groteszk és nevetséges varázslás. Jól körülhatárolható a helyszín, a belső könyvborítóra a szerző oda is rajzolta, kuckótól kuckóig visz az út, a játékállatok felkeresik egymást, mert az igazi egyéniség csakis a közösségben válik láthatóvá. Robert Gida nem felsőbbrendű, de ráébreszti kis barátait a tetteikre, az elkövetett hibáikért azonban nem jár büntetés, mindenki megmarad annak, aki volt: Micimackó a logikus, Malacka a félős, Nyuszi a nagy tortakészítő, Füles a nagy félreértő. Pozitív tulajdonságaikkal mégis lehetett azonosulni, ahogyan azt később gyermekeimtől és kisunokáimtól megtapasztalhattam. Tolerancia és szeretet uralja ezt a könyvet, nincs benne agresszió, ezt olvasva – vagy felolvasva – ki lehet békülni a világgal anélkül, hogy fel kellene ellene lépni.

            Salten Félix (1869-1945) Bambiját Feledy Marinak köszönhetem, mert ez is csak később jutott el hozzám, de még időben, hogy gyermekkoromat megerősítse és felnőtté válásomat elősegítse. Az alcíme szerint Életrajz az erdőből című mű szerzője Siegmund Salzmann néven Pesten született, de 3 hetes korában szülei kivándoroltak Bécsbe. Amikor apja tönkre ment, biztosítási ügynökként próbált a családon segíteni, de közben írogatott, melyek közül a versekről, könyvekről szóló ismertetők és egyik erotikus regénye meg is jelent. 1936-ban zsidó vallása miatt betiltották, ekkor színésznő feleségével Svájcba emigrált, családjával, 2 gyermekével haláláig Zürichben élt. A Bambit 1923-ban írta, és a történetet később folytatta. Az Alpokban tett kirándulása ihlette, gyermekkönyvként és politikai parabolaként egyaránt olvasható. Meséhez illő komolysággal szólt az állatokról, akik erdei közösségben élnek, beszélgetnek, mintha emberek lennének. Az életük valóságos, amiben a természet vadsága és a vadászó ember kegyetlensége mellett ott van a szépség, az élet öröme. A regény arról szól, hogy az élet ragyogó körforgása teszi lehetővé, hogy utódainkban újra meg újra magunkra ismerhetünk, az élet attól szép, hogy reményt adhatunk az utánunk jövőknek.

            Antoine de Saint-Exupery (1900-1944) francia író és pilóta, katonaként, majd postajáratokon repült, a II. világháború alatt a francia felderítés szolgálatába szegődött. 1944-ben egyik útjáról nem tért vissza, azóta kiderítették, hogy az egyik német tévécsatorna, a ZDF későbbi sportriportere lőtte le gépét. „Sajnálom”-ja azonban nem hozta vissza a szerzőt az életbe, de kisregénye, A kis herceg változatlanul életben tartja: 1943-ban írott történetét a világ 50 legolvasottabb könyve között tartják számon. Magyarországra ez a könyv csak az 1970-es években érkezett el Rónay György fordításában, éppen időben, hogy gyermekeim és akkori tanítványaim megismerhessék: karácsonyi ajándékként a rókával való találkozást osztottam meg velük. A B612-es bolygó – katonai neve ellenére – igazi mesevilág, aminek tudatlan, nyitott és őszinte ura 6 bolygón tesz látogatást. A király, a hiú ember, az üzletember, az iszákos, a lámpagyújtogató, a geográfus és a kígyó példáján keresztül megtanulja, hogyan nem szabad élni. A róka a történetben az egyetlen olyan lény, aki elgondolkodtató és építő információt adott neki, és elárulta a nagy titkot: Jól csak a szívével lát az ember...A földi életben a legnagyobb kincs a szeretet, és az ember felelős a barátjáért, akit megszelídített...

                        Ha végigtekintek a listán, első kedvenceim fiútörténetek voltak, annak köszönhetően, hogy a bátyáim szállították őket, és mert lányregények ekkor – már a háború előtti Cilikék - és – a '60-as években meginduló pettyes és csíkos sorozatok még - nem léteztek. Számomra mégis fontosak voltak ezek a könyvek, beépültek személyiségembe, s tanítás közben is igyekeztem ráirányítani a figyelmet. A körülöttem lévő világ változásait ezekkel mérhettem a legjobban: egyre kevésbé voltak rá vevők, mert nem olvastak, beérték a szem rágógumijából készen kapott blődségekkel…

Hogyan tettem tönkre első lányregényemet?

            Amikor Sátoraljaújhelybe kerültem, a történelem fogságába estem. Azokon az utcákon szinte ott lélegzik a múlt, a főtér minden szeglete fontos események szemtanúja volt. Nem véletlen, hogy itt már az 1980-as évektől nagyon erős volt a honismereti mozgalom, amibe én is bekapcsolódtam. Bár mezőgazdasági iskolában nem olyan egyszerű történelembarátokat találni, de nálunk jól működött mind a két szakkör, s amíg lehetett, országos találkozók szervezésére is vállalkoztunk. A tanulói pályázatok eredményhirdetésére és a felolvasásokra abban a vármegyei teremben kerítettünk sort, ahol annak idején Kazinczy, Kossuth és a többiek szónokoltak. Ekkor jöttem rá, hogy az irodalmi hagyomány legalább ilyen gazdag ebben a városban, mely Zemplén vármegye központja volt, de a mindennapi munka nem adott időt arra, hogy a nyomába eredjek.

Nyugdíjasként, amikor időmilliomos lettem, nekiláttam a kutatásnak, és 19 költő anyagát sikerült összegyűjtenem. Kiválasztottjaim között ott voltak a nagyok, akiket az irodalomtörténet is számon tartott (Kazinczy Ferenc, Szemere Miklós, stb.), és voltak olyanok, akikről kiderült, hogy nem sok közük volt ahhoz a körhöz, ahova besorolódtak (Lenau, Losárdi Zsuzsanna). S közben rátaláltam azokra a kicsikre, akik legfeljebb csak utcanevekként, vagy még úgy sem szerénykedtek (Fejes István, id. Bajusz József, Németh Pál, Borúth Elemér) az itteni emlékezetben, pedig a genius locit, azaz a hely szellemét ők hordozták igazán. A századonként összerendezett anyagba nők is belekerültek, akik közül Molnár Borbála története és munkássága már akkor is megfogott. Hogy a Múzsák a Magas-hegy tövében című összeállításomból végül kézbe szorítható könyv lett, az maga a csoda. Sok mindenki kellett ahhoz, hogy a város fennállásának 750. évfordulóját ezzel a könyvvel nyissák meg, mint ahogyan azt A csoda természetrajza című írásomban magam is tudatosítottam. Az ünnepség után a könyvben szereplő költők ismét elfoglalták helyüket a város életében, felébredtek Csipkerózsika álmukból új szerepükben.

            E siker nyomán újabb feladat talált rám: Molnár Borbála (1780-1825) élete regényes feldolgozásának vágya. Vagy 200 órát fagyoskodtam a sárospataki református kollégium könyvtárában, míg lemásoltam könyveit, megkerestem a róla szóló tanulmányokat, de megérte: feltárta titkait. Először tanulmányban rögzítettem ismereteimet, aminek segítségével a Zemplén Televízióban Vukovics László kisfilmmel tisztelgett az Újhelyben élő, magyarul író költőnő előtt, akinek még életében megjelentek nyomtatásban versei. Egy cipősdoboznyi cédula birtokában aztán nekiláttam a regényírásnak, melynek – Kazinczy nyomán – Ez a poétriánk újhelyicímet adtam, mert nemcsak a költőnőt, a fölnevelő várost is főszereplővé akartam tenni. Még ma is megborzongok hallatlan merészségemen: hogyan is mertem belepiszkálni az általam oly nagyon tisztelt irodalomba?! A dokumentum regény első részei azonban olyan unalmasra sikeredtek, hogy beláttam: az irodalom komoly dolog, nem tűri meg a kontárokat.

            De ekkor már nem én, hanem a bennem fortyogó anyag döntött, nem hagyott nyugodni. Sok-sok variáció után a Marquez-féle mágikus realizmust hívtam segítségül, ami ugyan kevesebbet engedett meg egy újhelyi történetben, de  ezzel az írás már szinte automatikussá vált. A levéltárban rátaláltam egy itteni borkereskedő, Popovics Kosztyó özvegyének, Molnár Borbálának a végrendeletére, akivel kitöltöttem költőnőnk életrajzának hézagait, s az első katonai felmérés segítségével pedig kitaláltam azt a XVIII. századi települést, ahol 35 éves koráig élt.

            Már majdnem eljutottam a történet végéig, amikor újból bővítettem az időkeretemet, hogy a költői hagyaték utóéletét is bemutathassam. Újabb 100 órányi fagyoskodás következett a levéltárban, ami után a folytatásban is újhelyi költők: id. Bajusz József és Németh Pál lettek a főszereplőim, de mellettük ott voltak azok, akik itt éltek valamikor, ezért velünk szeretetben egyek.... Új címem – Sáfáry László XX. századi költő versrészlete jóvoltából – ezért Sorsok áradása lett, hiszen Újhelyben és Zemplénben élők sokaságét idéztem meg regényemben. De mivel ez az időszak volt Újhely kiteljesedésének fényes korszaka, a történelem megszédített és átvette írásom felett az uralmat. A tervezett egyszerű lányregényből a város könyvévé vált, amivel aztán sikerült tökéletesen eltérnem az eredeti tervemtől.

            Írás közben azonban még nem láttam ennek hátrányos voltát. Az anyagomatnégy könyvre osztottam, mindegyikben 7-7 fejezet segítségével követtem azt a 150 esztendőt, amit kiemeltem a nyolcadfélszáz éves folyamatból. A hangulatot az utolsó itteni boszorkányégetés segítségével alapoztam meg: ha 1755-ben, öt évvel Molnár Borbála születése előtt még ilyen dolgok történhettek meg a Bodnár-völgyben, szükség volt a titokzatos kék szemű hölgyre, aki a város nemtőjeként segítette Polóka Erzsók utolsó útját, s ezért kellett visszatérnie 1914-ben is, amikor még nagyobb bajok leselkedtek az itteniekre. Izgalmas volt felfedezni, hogyan éltek az újhelyiek a XVIII. majd a XIX. században, hol laktak, mit ettek, mivel töltötték ki az idejüket, hogyan lettek részesei a történelem nagy fordulatainak: a koleralázadásnak, az utolsó nemesi felkelésnek, a forradalom és szabadságharcnak s az azt követő önkényuralomnak, kiegyezésnek. Újhely nemzetiségi és vallási sokszínűsége az országos körképnél változatosabbra formálta a hátteret. Mindvégig a források nyomán haladtam, és a helyszínek változásait is követtem, de a mágikus realizmus jóvoltából megjeleníthettem olyan mozzanatokat is, amelyet nem tartott számon a történelem, csak az újhelyi emlékezet.

            Az Első könyv Molnár Borbála gyermekkora mellett szemezgetett az újhelyi mondákból, bemutatta az itteni  felekezetek hitéletét, az elkülönülő településrészeket, az iskolákat, Sárospatak, Kassa, Vác, Kolozsvár és Debrecen korabeli képét. A Második Könyv fő színtere továbbra is Erdély, hősei a költőtársak, de Borbála testvéreinek jóvoltából színesebbé vált a kép az inszurrekcióval és gyermekei sorsának alakulásával. A Harmadik Könyv fejezeteiben Molnár Borbála visszatért Bagosra és Debrecenbe, meglátogatta Újhelyt és Parnót. Halála után gyermekei és unokái sorsát követhetjük, s a folyamatbaj szereplőkként beléptek a politikusok (Kossuth, Andrássy Gyula, Matolay Etele, parnói Molnár István), a katonák (Kazinczy Lajos, Görgei Artur, Bem), és az események forgatagában a költők is katonákká váltak (Szemere, Heilprin Mihály, id. Bajusz József.) A Negyedik Könyvben az önkényuralom viszontagságai után Újhely átalakult, álmos mezővároskából polgárosuló várossá vált, amiben az elpusztult szülőkultúra helyére lépő vasút és dohánygyár megváltoztatta az ott lakók szerepeit, a város külső képét. A katonákból újra költők lehettek (id. Bajusz József, Heilprin) színesedett az iskolák képe, mindennapivá vált a színház, a sajtótermékek sokasága elöntötte a kíváncsiskodókat. A visszaálló vármegyei rendszer vesztese a tehetséges Németh Pál mellett a lakosság alsóbb rétegei lettek, akik már nemcsak vallási téren különböztek a vármegyét és a várost kézben tartóktól.

            A megnövelt időkeret miatt már nem maradhattam meg a város falai között. Élvezettel fedeztem fel a korabeli Erdélyt, Vácot, Debrecent, Pozsonyt, Bagost, de csak annyira mélyültem el ezekben, amennyiben a történetembe belefértek, mert továbbra is Sátoraljaújhely maradt a főszereplőm. Írásomban helyet kaptak a közismert személyeken kívül (Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Andrássy Gyula) azok az irányítók is, akik talán még utcanévként sem maradtak fenn, pedig akár több nemzedéken keresztül is a helyi érdekeket szolgálták, (Kazinczyak, Reviczkyek, Matolayak, Dókusok, Dongó Gyárfások) vagy azok, akik személyükben sokat tettek azért, hogy az álmos kis mezőváros polgárosult településsé válhatott. Miközben ébren és alvás közben a régi újhelyiekkel foglalkoztam: személyes ismerősökké váltak, akikkel együtt éltem meg mindennapjaikat, csendesen megünnepelhettem az én itteni három évtizedemet is. Rábeszélésre összekalapoztam a nyomtatáshoz szükséges összeget, s a könyv címlapjára ugyanaz a XVIII. századi újhelyi borvirágos pecsét lenyomata került, ami a Múzsák a Magas-hegy aljábant ékesítette, hogy jelezzem e két könyvnek az összetartozását.

            De nem voltam tökéletesen elégedett, úgy éreztem, az eredeti cél, Molnár Borbála felélesztése elsikkadt ebben a  folyamatban. Ráadásul a sok információ miatt nehézen követhetővé vált a könyv, csak az igazán elkötelezett újhelyieknek sikerült a végére eljutni az olvasásban. 2016-ban ezért visszatértem hozzá és önállósítottam az első felét, amelynek  – Kazinczy Ferenc nyomán – Újhelyi poétriánk címet adtam. Nem akartam több bőrt lehúzni ugyanarról a lóról, csak megmutatni Molnár Borbálát a maiaknak, hogy megtalálják soraiban a nekik szóló üzenetet. Borítójára ezért az ő képe került, s Herepei János vízaknai prédikátor két mondata: Uram! mitsoda az embernek élete, s minemüek az ő esztendei? El fojnak mint a patakok, s mint a forrásoknak vize úgy eltsergedeznek és meg sem emlékeznek többet azokról? Botor módon azonban elhagytam az éléről a boszorkánytörténetet, amivel meg is csonkítottam azt, de ma már nincs mit tennem. Mivel ez lett a párja a másik lányregényemnek, a Czóbel Minkáról szólónak, szerkezetileg ezért egymáshoz rendeztem a két darabot.

            Az új könyv csaknem kizárólagosan poétriánk életét követte, amit hét fejezetre tagoltam, s melyek élére eredeti helyesírásban Molnár Borbála művek címei kerültek, mert 250 év távolából már azok is információként hatottak. A Mi okon kezdettem verselni? rész a gyermekkor bemutatásától a Szokera Nagy Jánossal történő házasságkötéséig tartott. A Keserves siralma Molnár Borbálának, melyet hajnallot napjának enyészetén tett cím házasságának történetét rejti, a Ditsőség kivánás első könyveinek megjelenését és a többiek születését követte. Kolozsvárra lett első beérkezésemkor első erdélyi éveit rögzítette, ami a Mesés történetek és a Kereszt, avagy a Nyomorúságok című fejezetekben folytatódott. A visszatérést és a bagosi, debreceni időszakot az utolsó fejezet, a Sorsunkkal való megelégedettségtartalmazza. Ezek azonban nem itt lettek önálló novellákká, megtartottam az eredeti lineáris szövegsort. Könnyítésként azonban kivettem belőle az újhelyi történelem Molnár Borbálával nem összekapcsolódó részeit, hogy könnyebben fogyaszthatóvá váljon a szöveg. S a kötet végén itt is pontosítottam a Molnár Borbála sorok forrását, hogy az olvasóknak a költőnőről való ismereteit ezzel is bővíthessem.

            Egy év múlva visszatértem a regény második feléhez is, mert sajnáltam volna, ha az abban leírtak elvesznének. A Fényes Újhel címet kapó új kötet Sátoraljaújhely történetét követte 1825-től 1914-ig, címlapjára került  a Dörzsik forrás vize fölé emelt főtéri kút az ott ejtőző cselédekkel. Férjem betegsége miatt nem tudtam ezzel túl sokat foglalkozni, csak lelkiismeretemet enyhítettem vele. Ezt is meghúztam egy kicsit, id. Bajusz József és Németh Pál története azonban a történelem nagy eseményeiben gyökerezett, így hát verseiken kívül az uralja a kötetet. Ide azonban zárásként beillesztettem a kékszemű hölgy újbóli felbukkanását, bár annak keret jellegét eltüntettem, ha már az előző kötetből kifelejtettem.

            Igaz, ezek az új változatok nem váltak közismertekké, mivel nagyon csekély példányszámban terjesztettem, de a Martinákné Kiskönyvtárában fontos helyet foglaltak el: halványzöld és világosbarna címlapukkal felidézik az eredeti könyveket, még ha a XVIII. századi újhelyi címer le is maradt róluk. De remélem, azok, akiknek kezébe kerül, könnyebben el tudják majd olvasni és élvezettel fedezik fel segítségükkel kedves városomat. Ha ma írnám meg a regényemet, lehet, hogy szerencsésebb lenne, ha a Molnár Borbáláról szóló lányregény mellett egy újhelyi történelmi olvasókönyvet készítenék, hogy a feltalált források ne hulljanak ki az idő rostáján. De nem bánom, hogy nem így történt! A Sorsok áradása mindmáig a legkedvesebb könyvem, ami nemcsak öt esztendőt jelent az életemből, hanem véglegesen elkötelezett újhelivé tett engem is. Olyan gazdagsággal halmozott el ez a munka, amit – többezer alakban szétszóródva a könyv lapjain - talán visszaadhattam az engem befogadó városnak...