Ady Endre szerelmi költészete A magyar irodalom leglíraibb vonulatát a szerelmes versek jelentik. Ezek születtek meg a legkorábban - a népdalok témája is főként a szerelem volt - s itt a legváltozatosabb a költői termés. A szerelem azért nagyhatású a költészetben, mert a legáltalánosabb emberi érzést próbálja megfogalmazni. A köznapi életből való kiemelkedését nemcsak a szenvedély kivételessége adja, hanem fejleménye, mélysége, ereje, következménye mind kiváltja az érdeklődést, mert a köznapinál nagyobb arányú összeütközést, bonyodalmat és katasztrófát ezek idézik elő. Így van ez a mindennapi életben is, s így van ez a költőknél is. Ahány költő, annyi szerelem - mondhatnánk, de ez sem igaz így, Ady két szerelmi regénye azonnal megcáfolja. Az érett nő, Léda, akinek mitológiai neve jelzi, hogy általa isteni magaslatokba emelkedett a költő, melyért hatalmas árat fizettek mind a ketten, és a feleség, Csinszka, a 16 évvel fiatalabb rajongó, aki csak ápolója egy nagybeteg embernek, és ihletője Ady legnyugalmasabb verseinek. Ady 1900-ban " a maradandóság városából", Debrecenből érkezett Nagyváradra, "a Pece - parti Athénba" , mely a századelő mozgalmas, lüktető életével nemcsak politikai szemléletét tágította, de rengeteg új élményt is adott a költőnek. Huszonéves fiatalember ekkor, aki éjszakázós életével sajátos hírnevet szerzett magának, s egy orfeumi táncosnő jóvoltából a szifilisszel is megismerkedett. Ám futó és felszínes kapcsolataiban is többre vágyott, mint a megszokás - büszke öntudattal írta a megbotránkozóknak: Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, (Az én menyasszonyom) Névtelen nagyváradi újságíróként a Somló - üggyel fel tudta bolygatnia az ország közvéleményét, és ekkor lassan szűkké vált számára a "Pece - parti Párizs". Nem Nagyvárad szűkült be, a költő nőtte ki a várost. Még habozott, hogy Pestre, Párizsba vagy Szentpétervárra menjen tovább, amikor a szerelem döntött helyette. A Párizsban élő nagyváradi asszony, Diósy Ödönné rokonlátogatásra érkezett haza, 1903 késő nyarán ismerkedtek meg, s 1912 - ig ő határozta meg Ady életét. Végzetes és különleges volt ez a kapcsolat, s nem olyan, mint amiről addig a költők énekeltek. Bonyolult, viharokkal és ellentmondásokkal teli lelkiállapotba került általa a költő, ami örök tüzet és nyugtalanságot hozott számára. Ezt a kapcsolatot eleinte "kivagyisága" is táplálta, hiszen Léda nemcsak férjezett volt, de idősebb és zsidó vallású is, mindez a protestáns hagyományokkal rendelkező Ady számára nagy kihívást jelentett. A huszonéves fiatalemberre kezdettől fogva nagy hatással volt Léda társadalmi helyzete, kivételes műveltsége, széles érdeklődési köre, biztonságérzete. S mindezek mellé akkor kapta meg Párizst, amikor már ő is oda akart menni. Otthagyta az újságot, hazament Mindszentre franciát tanulni, összegyűjtötte utazása költségeit, kapcsolatot teremtett pesti lapokkal a majdani párizsi tárcák, cikkek, tudósítások elhelyezésére. Eleinte mozdulni sem tudott volna Léda nélkül, hiszen úgy került be ebbe a nyüzsgő nagyvárosba, hogy előtte még Pestet sem látta. De ott állt mellette egy szabadon gondolkodó, érzékeny és okos asszony, aki mindenben segítette, betegségében is odaadóan ápolta. Megismertette Baudelaire és Verlaine költészetével, hatásukra saját verseiben is új hanggal próbálkozott. Léda is, Ady is sokat várt ettől a szerelemtől, de ilyen lobogással csak álmodni lehet, együtt élni nem. A kezdeti lázadó - menekülő - kibékülő érzés diszharmonikussá vált, elválások és egymásra találások sorozata jellemezte viszonyukat. De a "megszépítő messzeség" hosszúra nyújtotta kapcsolatukat, hiszen Ady többnyire Pesten, Léda Párizsban élt. Így lett ez mindkettőjük számára "örök harc és nász", amely nem a boldogságot, csak az izgalmat, a feszültséget táplálta, de ebből születtek meg azok az "ékes Léda - zsoltárok", amelyek az Új versekben jelentek meg. Magát a kötetet is neki ajánlott a költő: E versek mind - mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány versnek meg kegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni s átnyújtom őket Léda asszonynak. És ebben a szerelemben valóban az Istennel viaskodó komor zsoltárok nyelvén szólalt meg a költő. Nem követett bennük semmilyen hagyományt, mert maga a szerelem sem volt hagyományos. Nem is a páros élet intim szépsége szólalt meg ezekben a versekben, hanem a halálvágy. Bonyolult, sok szálból összeszőtt, ellentmondásos és vigasztalan érzelem volt az övék, de egyben megrendítő: a léleknek olyan titkaiból táplálkozott, melyet csak a kiválasztottak élhettek meg. Azt a diszharmóniát hordozta majd mindegyik Léda - vers, melynek legfőbb motívumai a Héja - nász az avaron (1905) címűben összegződtek. Már az is különös volt benne, hogy a szerelmesek szimbóluma a ragadozó héja - pár, amit a költő azzal fokozott, hogy kellemetlen hanghatásokkal jellemezte a csókos ütközeteket: Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, A szerelmesek útja a Nyárból az Őszbe tart, a boldogságból a boldogtalanságba, a fiatalságból az öregségbe. Ezt a folyamat aztán felgyorsul a versben: útra kelünk - megyünk - szállunk - űzve szállunk - s a vég: "lehullunk az őszi avaron." Abban rejlett újdonsága, hogy Ady a catullusi gondolatot erősítette meg: a szerelem nemcsak fájdalmat oldó érzés, a céltalanságot és hiábavalóságot is magában hordozza. Sőt: a második strófa már egyenesen azt sugallta, hogy ez a megállapítás nemcsak kettejüket jellemzi, általánosan is igaz. Baljós, szomorú hangulatú a két évvel későbbi vers, a Lédával a bálban című, melyben egy sejtelmes vízió fejezte ki a boldogtalanságot és a szerelem tragikumát: Elhal a zene s a víg teremben Nincs igazi öröm - mondja ki a vers - a boldogság mögött ott a boldogtalanság, mert a szerelem - a teljesen eggyé válás - lehetetlen. A Léda - zsoltárok újszerűségét az is fokozta, hogy szerep jutott benne a testiségnek is. A magyar lírából a polgári ízlés száműzte ezt: Arany szemérmességére, mint követendő példára hivatkoztak. Ezekkel a nyárspolgári gondolatokkal is szembeszállt Ady, mert az érzés teljességét akarta birtokolni. Erre hivatkozva írhatta: Nekem a szerelem nem volt víg ajándék, (A Szerelem eposzából) Ez a szerelem nem volt idill, két ember szüntelen csatája egymással, egymásért, állandó feszültség a vágy és teljesülés között, sőt: a szerelemben az önmaga kiteljesedésért is küzdő egyén önzése. De a társ utáni vágyat, a valakihez való menekülést is hirdették ezek a versek, emiatt aztán nemcsak botrány volt szerelmük az olvasók szemében, hanem lázadás is. Ezért is van, hogy Ady újszerű költészetéből a Léda verseket fogadták el a leghamarabb, mert fontosnak tartották azt a költői bátorságot, ami Petőfi után szintén elveszett a magyar irodalomból. Ennek a nagy szerelemnek - sokféle próbálkozás után - az Elbocsátó szép üzenet vetett véget. Az elmúló évek közepette Ady föléje nőtt Lédának, s halhatatlanság magasából küldte szavainak halálos ütését: Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg S mint annyi versében, ebben is kimondta: "magamimádó önmagam imái" voltak szerelmes versei, minden nőben önmagát szerette... Ilyet sem lehetett olvasni eddig a magyar irodalomban! De alapjába véve kegyetlen, igaztalan sorok ezek, már gimnazistaként is sokat vitáztunk róla, s ahányszor tanítottam, mindig megmozgatta tanítványaimat is. Léda nem érdemelte meg, summáztuk, vagy Ady így akarta lezárni végérvényesen a visszamenetel útját. Azóta már azt is tudom, vannak, akik csak az ilyen szavakból értenek... Léda emberi nagyságát mutatta, hogy tudomásul vette a kegyetlen és igaztalan ítéletet, stílusosan távozott a költő életéből, sohasem vált méltatlanná szerelmükhöz. A költő életében pedig egymást váltották a "kis női csukák"... Egészen más hangulatot hordoznak a Csinszka versek. (A becéző forma a Csacsinszka rövidítése...) Boncza Berta erdélyi dzsentrilány volt, egy "dekadens hajtása" családjának, aki vérrokonságból született, s maga is idegember, érzékeny teremtés volt. Svájci "bakfisként" kezdett levelezni a költővel, majd megkedvelték egymást, s mindenki ellenkezése ellenére 1915-ben összeházasodtak. Boncza Miklós éppen úgy viselkedett, mint annak idején Szendrey Ignác, de szerette a lányát, s nem zárta ki az örökségéből. A "fiatalok" eleinte Csucsán éltek, távol a világtól. Ám a világ betolakodott az életükbe a világháborúval, ami ellen Ady felemelte a szavát s emiatt fergeteges támadás indult ellene. Kétszer is végigjátszatták vele, a beteggel a sorozási cirkuszt, köteteinek, verseinek megjelenését pedig megakadályozták. Az egyetlen jó ekkori életében Csinszka volt: Be nagyon rettent ez a várás, (Cifra szűrömmel betakarva) A "cifra szűr" igazi szecessziós motívum. A petőfieskedő verscsinálásban megszokott kép, de az azokkal nyíltan szembeforduló Adynál újdonság, az egybetartozás jelképe. 1917-ben meghalt Csinszka édesapja, megörökölték budapesti lakását, felköltöztek. Ady életében ez lett az első igazi otthon. De a költő egészsége ekkorra annyira megromlott, hogy alig dolgozott. Csak az ekkor született Csinszka versek árasztják a szépséget, a nyugalmat, az idillt: Karolsz még, drága kicsi társam? (De ha mégis?) Ezek a Csinszka versek egyszerűek, hiányoznak belőlük a megfejthetetlen szimbólumok, a hétköznapi beszédhez közelített bennük a költő. Nincs ezekben nyoma együttélésük nehézségeinek, a két idegember harcának. Ez a eltisztult érzelem védte a háború alatt a humánumot, a tegnapot. De ezekben a versekben is csak a költő jelent meg, Csinszka háttérbe szorult. Elgondolkodhatunk ezen a kapcsolaton: ki kit szeretett, könnyű lehetett-e együtt élni egy ilyen különc embernek egy másik különccel? Melyik az "igazi Csinszka": akihez a versek íródtak, vagy aki Ady hagyatékáért csatázott az Ady rokonsággal?! Az, aki rá akart akaszkodni Babitsra, vagy az, aki egy év múlva férjhez ment Márffy Ödön festőművészhez?! Nem tudjuk, csak azt, hogy amíg élt, figyelt Adyra. Hogy a költőre vagy az emberre? Mindegy! Nagy része volt benne, hogy Ady élete méltósággal zárult: a barátoktól kicsikarta "szerető érdeklődésüket", hogy foglalkozzanak a beteg költővel, hogy érezze: szükséges az embereknek. Neki is köszönhető, hogy Ady az utolsó pillanatig benne maradt az irodalmi életben, hogy az őszirózsás forradalom alatti Vörösmarty Akadémia őt választotta jelképként. Az ember általában akkor ül le verset olvasni, amikor hangulatára nem talál szavakat. Nagy szerencsénkre a költők nem születtek "szívnémaságra. S verseiket olvasva nem azon gondolkodunk, hogyan éltek, hanem azon, mi az, amit ők láttak, s mi nem! Szerelmes versek esetén sincs ez másként. Victor Hugó írta: "Egy hegység, egy zseni... zord fenség. Dante nem kevésbé meredek, mint az Etna. Shakespeare mélységei is vannak olyanok, mint a Csimborasszó szakadékai... A költők magaslatai nem kevésbé felhősek, mint a hegyek ormai. Ott hallani a mennydörgéseket. Ilyenek a költők, ilyenek az Alpok..." Éppen ezért a nagy tehetségeket nem is mérjük mindennapi mércével, csak elfogadjuk őket olyannak, amilyenek... Mert a verseiket úgyis a magunk tükrén keresztül érzékeljük, azt olvassuk ki, amit ki akarunk belőle olvasn... Az Új versek című kötet elemzése Messziről, az elmaradott Magyarország mélyéből, majdnem középkori sötétségből érkezett Ady Endre a magyar irodalomba. Nemcsak a kurucos - szabadságharcos hagyományt véste bele a szülői ház, a dzsentrihez kötött előítélet is megmaradt benne. Hiszen a család Ond vezérig tudta visszavezetni eredetét, bár az utolsó nemzedékek paraszti szinten éltek. Hosszúvá nyúlt Adynál a költővé érés folyamata, csak 29 évesen, harmadik kötetében talált rá saját, senki mással össze nem téveszthető egyéni hangjára. Formáló élmények sokaságával jutott el a XIX. századból a XX. századba, a faluból a városba. Kellett ehhez egyéniségének alapvonása: nem mindennapi gondolkodó ereje, belső nyugtalansága és teljességakarása. Ady Lőrinc, az apa szolgabírót akart belőle, de debreceni jurátusként szakított ezzel, és újságíró lett."Az izgalom, a hír, a dicsőség" jobban izgatta - írta édesanyjának, Pásztor Máriának - mint a száraz jog, vagy a társadalmi felemelkedés. Nagyváradon, ebben a viszonylag modern - kereskedő - iparos városba került kapcsolatba a haladó, korszerű műveltséggel élők társaságával, akik megértették vele, hogy Nagyvárad kicsiben Magyarországot jelenti. Az itteni légkörben tágult ki politikai és irodalmi szemlélete, itt vált kitűnő újságíróvá, akinek cikkeit országos hírlapok is átvették, sőt: az Egy kis séta című írása miatt még börtönben is töltött néhány napot. Újságíróként tehát hamarabb vált ismertté, hiszen első két verses kötete, a Versek és a Még egyszernem sok nyomot hagyott a magyar irodalmon. Nagyváradon találkozott Diósy Ödönnével, aki nagy szerepet kapott az életében. Ez a szerelem eleinte lázadás volt, hiszen Léda - ahogyan verseiben nevezte - férjnél volt, idősebb volt nála és zsidó vallású volt, de műveltségével, világlátásával elősegítette új szemléletének kibontakozását. Léda révén jutott el Párizsba, "a fény városába", majd a radikális szellemiségű Budapesti Naplónál helyezkedett el Budapesten. Vészi József főszerkesztő elsőként ismerte el tehetségét, s költeményeit és cikkeit ettől kezdve figyelem kísérte a hatalom és a közönség részéről egyaránt. 1906. februárjában Új versek címmel megjelenő kötet olyan ellenállást váltott ki, ami addig ismeretlen volt a magyar irodalomban. A kötet darabjai már külön - külön korábban is napvilágot láttak, de így kötetbe rendezve hatásfokuk sokszorosára növekedett. A fiatal költő a közéleti költészetet vállaló lírai hagyomány felől indult el, de kötetében nemcsak új költői eszményét fogalmazta meg, hanem jogot formált arra is, hogy az elzárkózó ország közállapotait ostorozza. Ezzel a kötettel indult meg Ady azon a pályán, ami őt a magyar irodalom meghatározó tagjává tette. Kötetét cím nélküli nyitóverssel kezdte, a verseket négy ciklusba rendezte, melyet végül egy ars poetica értékű verssel zárt le. Ez nála nemcsak Baudelaire-től ellesett kordivat, további köteteit is hasonló módon szervezte - a költő belső világának hullámzása szerint változtak: bővültek, osztódtak, csökkentek a ciklusok. Ez az elrendezés így nemcsak az egyes témák formai elrendezését szolgálták, hanem költői világának tartópilléreivé váltak. Az Új versek első kiadását Nagy Sándor szecessziós hangulatú rajza díszítette, melyben egy férfi, egy nő és egy gyerek alakját körbefutó indák között A mi gyermekünk című Ady vers néhány sora is ott volt mottóként... Új kötetének ezt az indítását néhányan különcködésnek, túlzásnak tartották, pedig csak azt a küzdelmet jellemezte, melyet egyéni hangja megtalálásáért folytatott. Az új kötet megírását sok tényező segítette elő. Nagy hatással volt rá a Párizsban töltött egy esztendő, a Léda - szerelem, a hazai radikalizmus hangjának a megerősödése, de mindenek felett az, hogy maga a költő önmagával is tisztázta a művészet és saját költői feladatát. Ezt bizonyítja a nyitóverse, amiben szellemi, művészi és világnézeti változásait összegezte. Minden újdonsága benne van ebben a versben: harcát a feudális Magyarország ellen fogja megvívni, melyhez új költői eszköztárat alakított ki. A Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű versben a tulajdon - és a földrajzi nevek már eleve metaforákként kerültek be, valamennyi többletjelentést hordozott, melyre a versben egy újabb jelentés rakódott. Góg és Magóg alakja a Bibliából ismert, akiket ércfallal zártak el az ellenfeleik, de Ady Anonymust is használta forrásként, aki a magyarság őseiként emlegette őket. Verecke sem csak a Kárpátok egyik szorosa, hanem a honfoglalás metaforája, mint ahogyan Dévény - a Duna nyugati szorosa - az a kapu, melyen át Nyugat érintkezik a Kárpátok falával elzárt magyarsággal. Ezek együttes jelentése alakítja ki az új versréteget: Szabad - e Dévénynél betörnöm A motívumok szembekerülése is nyilvánvaló: Verecke az "ősmagyart" és Dévény "az új időknek új dalait" jelenti, de Verecke sem ósdi, hanem a hősi múlt, amire büszke a költő, s nem ellentétükben, hanem szintézisükben látta a jövőt. Verecke és Dévény a költői én, s ami azzal szemben áll, azzal kell megküzdenie. Vazul alakja is még az induló vershelyzetet variálja, de valójában nem az eredeti jelentés hordozója. Ady versében azt jelentette: magyar vagyok, a hagyományok őrzőjeként akarom az újat, a haladást, ezért akarnak elhallgattatni. Az ÉN - nel szembeálló TI a korabeli hatalom jelképe, mely erőszakosan megtorol minden újért való kiállást. Erre aztán új magatartással válaszol a költő, mellyel felidézte az induló vershelyzetet és azzal mintegy keretbe foglalta az egészet: De addig sírva, kínban, mit se várva Új jelkép a vers végén Pusztaszer, ami az úri Magyarországot szimbolizálja, a honfoglalást követően itt tartották őseink az első "országgyűlést". De Pusztaszerrel már nemcsak a költői én kerül szembe, hanem az "új szárnyakon szálló dal" is, hiszen ekkor lépett porondra az az új nemzedék - először a Holnappal, majd a Nyugattal - amelyik a magyar hagyományok és az európai szemlélet egyeztetésével teremtett új művészetet. Ezzel a verssel Ady a harc vállalása mellett tett hitet, a halmozott határozókkal (sírva, kínba, mit sem várva) kifejezett kétely és a szenvedély ellenére is meg tudta mutatni a harc eredményeként remélt értéket: a "mégiscsak" megvalósuló "új" "magyar" költészetet. Az új szó hatszor, a mégis négyszer ismétlődik a versben, ezzel a meg nem alkuvó büszke dacot hangsúlyozta, amelyet Király István "mégis morálnak" nevezett, s amivel Ady egész küldetéstudatát jól tudjuk jellemezni. A kötet nyitóverse ezzel nemcsak Ady politikai programját, hanem költői ars poeticáját is kifejezhette. A kötet első ciklusa a Léda - asszony zsoltárai címet viselte, az ebben lévő versek szerelmük megrendítő, nagy érzelmi zűrzavarát állítják elénk. Csupa rejtély és bizonytalanság ez a kapcsolat, ne tudni, ki teremtett kit. Ady sokat köszönhetett Diósynénak, akivel 1904-ben találkozott. Költői nevét az Adél megfordításával alakította ki - ezt a módszert kezdő újságíróként is alkalmazta, amikor Yda nevet álnévként használta -, amivel a név mitológiai hátteret nyert: Léda Zeusz görög isten egyik szerelme volt. Így tehát Ady Léda mellett királynak érezhette magát. "Egy asszony akarta, hogy ne legyek néma", "Rám erőltette magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud" - írta róla. Ezek az első Léda zsoltárok emiatt szentségek, de nem a boldogság, a kiegyensúlyozottság, hanem a harc, a halálvágy, a beteljesületlenség (Félig csókolt csók) hordozói. A körülöttük lévő diszharmónia sugárzik már az első versekből, házasságtörés és menedék, sajgó - fájó egymásra találások és búcsúk (hajó, ócska konflis - motívumok) egyszerre vannak jelen ezekben a versekben. A főszereplő persze maga a költő, bár ebben a ciklusban még vannak mi - versek is. A vár fehér asszonyában a vár a költő lelkét jelképezi, később is használja ezt a motívumot lírai énként. A Hiába kísértsz hófehéren című vers meghökkentő, Baudelaire - i képei eddig nem jelentek meg szerelmes versben a magyar irodalomban. Az is nagyon furcsa volt, hogy a pénz - halál - szerelem motívum egybekapcsolódott a Léda - szerelemben. A Héja - nász az avaron a létharc versek dinamizmusával írja le szerelmi csatározásukat, mert hiányérzet és haláltudat e szerelem kísérője: a "lankadt szárnyú héja madarak" a Nyárból az Őszbe tartanak. Ez a disszonancia és az állandó mozgás azt is kifejezi, hogy végzetszerű, megindító élmény a szerelem, nemcsak öröm. Mindvégig ilyen kettősség jellemezte kapcsolatukat, amelyet többszöri szakítás után Ady 1912 - ben az Elbocsátó szép üzenet - tel zárt le kegyetlenül. A legnagyobb korabeli visszhangot A magyar ugaron ciklus váltotta ki, melynek verseiben Széchenyi nemzetostromló indulata tért vissza, mintha közben megállt volna az idő. Az itteni versek a beígért harc kezdetét jelentik, a Magyarországot jelképező nevek - Hortobágy, Ugar, Tisza - part, Átok - város, "lelkek temetője" , ahol "lelkek" feszülnek "a pányván" - egységes jelképrendszerré álltak össze a ciklus 14 versében. A Hortobágy poétája című verse középpontjában a magyar valóság közismert jelképe áll. Szokatlan, harmadik személyű versében a művész tragédiáját, pusztulását mutatja meg, bár az indító kép szerint akár életrajzi vers is lehetne. "A kúnfajta nagy szemű legény" többiektől elütő, befelé élő, érzékeny lélek, akit az "alkonyatok és délibábok" elbűvöltek, de a körülötte levő "csorda népek" csak állati vegetációra képesek: a lelkét - lelegelték rímpárral ezt mutatta be. Mindenütt "szent dalnok" lehetett volna, de ebben a meg nem értő közegben sorsa a pusztulás: Eltemette rögtön a nótát, A Tisza - parton című versével tudatosul benne a magyar ugar szellemi sivársága. A Gangesz - a keleti eredet jelképe - nem földrajzi értelemben fontos: a megálmodott művészlét hordozója ünnepélyes hangulatával, légies szavaival. Ezzel szemben áll az itthoni világ, melynek kiábrándító valóságát mondat - értékű szavak hordozzák: az álmot elpusztító vadság képei. A verset lezáró "A Tisza - parton mit keresek?" - kérdés tétovaságot, bizonytalanságot fejez ki, ugyanúgy, mint az Ihar a tölgyek között című verse. Vajda János alakja ebben a ciklusban bukkan fel - Találkozás Gina költőjével - ő a vállalt "szent előd", aki költői gondolkodásának egyik elindítója volt, s akivel közös lett a sorsuk is: "Elűzött a földem" A ciklust a címadó vers zárja, mely látomásszerűen idézi meg a tájat, egyszerre a képtelenségig túlzó (hiperbola) és példázatos (parabola). A magyar irodalom egyik nagy változása ebben a versben történik meg, A magyar Ugaron - ban a táj már nem a természetet, hanem a kulturális környezetet jelöli, melynek mozdulatlanságával szemben Ady képviseli a változás vágyát. A vers lírai énje az aktív költő, aki az "ős", "buja", "szent", "szűzi földön" keresi a lehetőséget a kibontakozásra, a "virág"- ot, mely a szépség ősi jelképe. De a vers második felében - a fokozással: "Lehúz, altat, befed" - az ugar válik cselekvővé, s a költő is a "vad indák", az "égig nyúló gizgazok" foglyává válik. "A kacagó szél" ironikusan kíséri a nagyra törő szándék széthullását; " nagy ugar" a kilátástalanság, a reménytelenség kifejezőjévé válik. Ennek a ciklusnak lett ellenpontja A daloló Páris a maga 7 versével, melyek az első párizsi tartózkodás visszfényei az Ady versekben. Baudelaire, Verlaine és Rictus szellemi élménye jelenik meg ezekben a versekben. Ady versfordításai nem műfordítások - tartalmi és formai pontossággal - hanem evokációk, melyekben a lényeget ragadja meg, s úgy formál belőlük saját verset. S az irodalmi élményeken túl ott van a Bois, a mulatónegyed, a Szajna, a párizsi hajnal öröme, s az egészet a Gare de l'Esten összegzi: Szép ámulások szent városa Tudja, hogy mindezeket veszíti el hazatérésével, de nem tehet mást: "a naptalan Kelet" az ő hazája, mennie kell, "visszakövetel / A sorsom". Pedig ekkor még csak "a daloló Páris"- ra talált rá, a fény és kultúra városára, mely csak később vált számára Bakonnyá, menedékké. A negyedik ciklusnak a címe is fontos vallomás - Szűz ormok vándora - mely a költői én egyediségét van hivatva kifejezni. Nagyságrendben is azonos a Léda - ciklussal, mert ez ekkori világlátásának tükre. Az én menyasszonyom általában mondja el azt az újfajta szerelmi igényt, melyet pillanatnyilag Léda testesített meg. Itt helyezte el másik nagyszerű versét, a Temetés a tengeren címűt is, melynek központjában a végzetes szerelem áll. Ezek a versek akár a Léda - ciklusban is helyet kaphattak volna, de Ady fontosnak tartotta a kérdés általánosítását is. Ennek a ciklusnak a legismertebb verse a Harc a Nagyúrral, mely a pénzért való küzdelmet jeleníti meg. Párizsban megcsodálta Rodin kiállítását, a Gondolkodó című szobráról érdekes híradást küldött haza, s a pénz bálványának megjelenítése is itt ötlött eszébe. Ady az élet királyának tartotta magát, de minduntalan rá kellett döbbennie, hogy szegénysége elzárja az élet élvezetétől. A mítikus szörnnyé nagyított ellenféllel való küzdelmét ebben a sodró lendületű, lázas feszültségű versben rögzítette, ebben a balladaszerű, szaggatott előadású, drámai erejű, párbeszédszerű monológban. A létharc verseket Adynál nagyfokú dinamizmus jellemzi. Ez a költő legjellegzetesebb verstípusa, melyben a költői én kozmikus méretű küzdelem hőseként jelenik meg. A Nagyúr képe külsőleg is pontosan megrajzolt: sertéstestű, érzéketlen, mozdulatlanul vigyorgó szörny, akinek a költő eleinte hízeleg, majd felajánlja tehetségét, de az embertelenség "agyamba nézett s nevetett". A halál rettenete indítja el a költői énnek azt a drámai monológját, melyben a pillanathoz kötött, vágyódó és szenvedő ember rimánkodik és érvel: Az én yachtomra vár a tenger... Ady bátran szembenézett a pénzerkölcsű világgal, a teljes, szép élet reményében követelt áldozatot a bálványtól. De nem ért el eredményt és a világ is érzéketlen maradt, ezért a vers csúcspontján a reménytelen, kétségbeesett és megalázott emberség összecsap az érzéketlen, süket közönnyel. Ez a harc is mítikussá növesztett, elérhetetlen a győzelem, de a harc jelen időben is folytatódik tovább. Ezért ez a verse a következő, Vér és arany című kötetébe is belekerült, ahol egy egész ciklust szentelt a témának Mi urunk a Pénz címmel. Az utolsó ciklust - és a kötetet - az Új vizeken járok című ars poeticával zárta le, mely a nyitóvers önérzetes, prófétikus hangját folytatta. Művészi öntudatának kifejezője ez a vers, hiszen önmagával szemben is a legmagasabb mércét állította fel: Én nem leszek a szürkék hegedőse, Az ismétlés - mely Karinthy Ady - paródiájának is fontos szereplője lesz - a megerősítés eszköze: a Holnap költője nem a mások által megálmodott álmokat álmodja, valóban új horizontok lebegnek előtte. A kötet versei bebizonyították, hogy a költő másként volt szerelmes, másként szerette hazáját, másként gondolkodott, mint a többi költő, akik még akkor is a középkorban megszokott nótákat húzták. Olvasói azt is megsejthették, hogy az a sok furcsa kép, az új verszene csak azért meghökkentő, mert szokatlan. Az új mondanivaló megteremtette azt az új stílust, melyben a gondolat, az érzés és a forma tökéletesen összetalálkozott. S ezek a versek az életről szóltak, szimbólumai az értelemhez szóló igazságokat sűrítettek, hogy olvasói ne csak értsenek, hanem érezzenek, lássanak, tettekre sarkallják őket. Kiderült ebből a kötetből, hogy az Élet a teljes életet, a Holnap az emberiség jövőjét jelenti Adynál. Az "új vizeken járó" költő lényeg láttató látomásai adták a kötet újdonságát, melyet aztán további kötetetekben folytatott és elmélyített. Ady Endre istenes versei A magyar irodalomnak külön vonulatát jelentik azok a versek, amelyeket nem vallásosságban élő költők alkottak, de a keresztény gondolkodás istene azoknál is jelen lehet, akik elszakadtak hitüktől. A XX. század nagy költője volt Ady Endre, a Nyugat meghatározó egyénisége, aki költészetével megújította a magyar irodalmat. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszottak istenes versei is. Biblikus műveltsége, a titokzatost kutató egyénisége, betegségéből következő halálfélelme, dekadenciájából fakadó halálvágya, magányosságának feloldási vágya vezette el az Istennel való újbóli találkozáshoz. Gyermekkorának vallásos élményeit az érmindszenti napok felidézték, újra hallotta az évszázados zsoltárokat a falusi templomban, és a tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyva közeledett az Istenhez. Istenes versei voltak költészetének olyan darabjai, amelyet fenntartás nélkül elfogadott a korabeli kritika és Balassi mellett őt tekintették a legvallásosabb költőnek. 1910-ben írott Isten az irodalomban című cikkében elméletileg is tisztázta a témához való viszonyát, melyben szólt a kálvinista gyermeki hit után bekövetkező radikális ifjúkori istentagadásáról. Önmagát ebben szabadgondolkodónak értelmezte, és nem hívőként. De - folytatta - : ... nem ismerek szebb szabadgondolkodást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy - vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi lét gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére.... Az Isten - motívum legelőször a Sötét vizek partján (1907) című versében jelent meg, értelmetlen, kilátástalan életével számot vető, fásult, rezignált lelkiállapotát rögzítette az a vers: Néhányszor, már - már, szinte hittem, 1908-tól aztán megszaporodtak költészetében az istenes versek, Az Illés szekerén, a Szeretném, ha szeretnének, A Minden - titkok verseiben, A Menekülő élet című kötetekben - tehát 1908 - 12 között - külön ciklusokba is foglalta azokat. A vallás, a Biblia világa, szókincse, nyelvezete, szimbólumai, metaforái jószerével egész életművét áthatották. Minthogy pedig költészete egy ősi gondolkodásmódhoz is visszanyúlt az időben, élményeiben ezért nemcsak keresztény, hanem korábbi pogány vallási képzetek is felidéződtek. Már az Új versek - ben, a Vér és Arany - ban is pogány istenekkel komázott a lírai én, és istenes verseiben is száz alakban jelent meg a keresztény Isten. Isten - élményének rétegeiben ott vannak a gyermekkori szertartásélmények, a vallási ünnepek, a református közösség megtartó ereje. Erőteljesen hatott költészetére a Károli - Biblia, különösen az Ószövetség és a zsoltárok dallama, szókészlete. Verseiben azonban ott van Nietzsche - felfogása is: a hit ráhagyatkozás valakire, akinek létében nem vagyunk biztosak. Ezért olyan sokszínű nála az isten - kép: szerető atya <b<="" bSzeress engem, Istenem - ben (1908). A bizonytalan világban az egyértelműségre váró ember törekvédését írta le A nagy Cethalhoz (1908) című versében. A vidám Isten (1908.) - ben az élet folytonosságát állítja, mely egyszerre evilági és túlvilági, amiben a halál csak intermezzo, mely nem szakítja meg a kontinuitást. Az Álmom az Isten -ben (1907) jellemzően, kételyeket hangsúlyozva csendül össze hitetlen hite a Nincsen - Isten rímpárban:</b Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, A Krisztus kereszt az erdőn (1908) című költeményében a bergsoni objektív és szubjektív idő kettősségében vált egyértelművé, hogy vannak időtlen értékek is az életben, olyanok, mint egy behavazott Krisztus - kereszt az erdőn. Az "Ádám, hol vagy?" (1908) - ban már együtt van az Istentől való elzárkózás és a rátalálás vágya, a lírai én számára már fontos volt a haragvó istenképtől a szerető istenségig való eljutás. A próféta - szerep vállalása is ehhez kapcsolódott, Az Úr Illésként elviszi mind (1908) című versben a művészetet és kiválasztottság tudatot kapcsolta össze Baudelaire hatására. Legelső istenes versciklusának címadó verse a Sion - hegy alatt (1908) istenkeresésének legszebb példája. A Sion - hegyen vette át Mózes az isteni kinyilatkoztatást tartalmazó kőtáblákat, s Ady volt az a kisdiák, aki hittel a szívében indult rórátéra. A nagykárolyi kisdiák emlékei mosódtak össze a versben a "rongyolt hitű" férfi reménytelen istenkeresésével. A Nihillel szembenéző férfi riadalma rávetült az Úrra is, aki furcsa, különös alakban jelent meg a versben. Nemcsak a keresztény hit elemeit asszociálta alakjához a költő, hanem Diogenészét, az ókori bölcsét is, aki lámpással kereste az igaz embert. Ady istenkeresése így áttételesen az igaz ember keresését is jelentette, Istene emiatt nem az egyházé, maga teremtette: Egy nagy harang volt a kabátja, Ezzel a hajszolt, borzolt, tépett egyedi alakkal találkozott a lírai én, és egyféle atya - fiú kapcsolat is felszikrázott közöttük, hisz "simogatta". Emberi külsejű ez az Isten, akit vágyakozva keresett a lírai én, mert nagy szüksége lett volna valakire, akitől hitet kaphatna, akitől kinyilatkoztatást, eligazítást várhatott volna. De hiába találkoztak, elfeledte a gyermeki imát, szíve gyötrelmeit így hát nem tárhatta fel. Az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten hiába küldte a jeleket feléje - a világnak - az "örömhírt", az evangéliumot nem tudta felfogni, hiányzott belőle a gyermeki bizonyosság, a megnevezés általi birtoklás képessége: "Hogy hívnak téged, szép öreg Úr, Egymás mellett ment el az Isten és a lírai én útja, mert a kegyelmi állapot ritka pillanatában a kölcsönös gesztusoktól egyértelműbb bizonyítékra vágyott az ember. Ilyen tragikus Ady vallásossága, ezért is nem talált benne megnyugvást. Ellentétekből összerakott istenével a lélek misztikum iránti vágyát, ember- és világfeletti hitének igényét fejezte ki. De neki akarta elsírni élete fájdalmait és tőle akart segítséget kérni ellenségei, saját bajai és démonai ellen. A kételkedő, és sóvárgó lelket a modern ember racionális kétkedése és hinni akarása jellemezte, ám ez nem elegendő ahhoz, hogy közel kerüljön az istenhez. Ez a vers az istenkeresés reprezentatív vallomása, a feszült lélekállapot és sikertelen találkozás bemutatása. Emiatt szimmetrikus a vers szerkezete, az elején a lírai ént és az Istent külön - külön látjuk, majd a kettőt együtt, s a végén végérvényesen egyedül maradottnak mutatja be a költői ént. De ebből nem lett harmónia mégsem, mert ellentétes a vers végkövetkeztetésével. Ady versének hősét, a lírai ént nem bűne, csak hitetlensége kárhoztatta, emiatt maradt magára kétségeivel, emiatt nem maradt számára más, csak a "sírván sírok" állapot. De mindezek ellenére - mondja ki a költő - a XX. századi ember sem mondhat le arról, hogy választ keressen élete legvégsőbb értelmére. A Hiszek hitetlenül Istenben (1910) című költeményében is a hit paradoxona jelent meg, hitetlensége megvallása mellett ott van a hinni akarás szándéka is. A kiábrándult, a valósággal megbékélni nem tudó lélek Istenben akarta megtalálni azt a biztos pontot, amelyet szembefordíthat az őt körülvevő semmivel. A megnyugtató hitért, a biztos támaszért könyörgött az Istenhez hanyatló árnyék (1911) című versében, ami kiegyensúlyozottabb istenes verse, mint az előbbi volt. Nemcsak mottóként idézte fel, szövegébe is beleszőtte a 109. zsoltár két sorát is Károli Gáspár fordításában, ezzel zsoltáros hangulatot kölcsönzött a versnek: Mert kockán van életem Ez az üldöztetés hajtotta az elfelejtett Istenhez, itt is megszólalt az Úr létezését kikezdő kétely és félelem, de ott állt a szándék is - S akarom, hogy hited akarjam - ez a hit azonban már kihullott a költőből. Mégis, ezek a versek éppoly személyes kapcsolatként mutatták Isten és ember összetartozását, mint Balassi vallásos lírája. De míg Balassinál a kétségek feloldódtak, létrejött a belső béke, harmónia, Adynál megmaradtak ezek. A felvilágosodás hatására ugyanis az európai ember kétkedővé vált. Ady is szeretne hinni Istenben, de racionalizmusa, józansága, megakadályozta ebben. A nagyvárosi ember magányossága, az átvirrasztott éjszakák hajnali lelkiismeret - furdalásai, vágyakozás a tisztaság után, pénzcsömör és metafizikai éhség fogalmazódott meg az istenes versekben. De a modern ember egyéniség - központúsága is szerepet kapott bennük, s ez bonyolultabbá tette a kapcsolatot. Ady a hívő és hitetlen, keresztény és panteista, a misztikus és ateista beállítottság metszéspontján állt, innen szemlélte az Istent. Menekülne hozzá, áhítozna szeretetére, magasztalná hatalmát, ugyanakkor féltette tőle a személyiségét és ridegen - hidegen állt vele szembe. S az Úr is mindig más arcát mutatta verseiben, egyszer a borzasztó Cethal, máskor bús és kopott, harangkabátos öregúr, hol a nagy fehér - fényű Nap - szerű Isten, hol pedig "egy megfagyott Nap az ábrázatja." Érkezés és távozás, megtérés és eltávolodás jellemzi az istenes versek legjavát, mert a költőnek vallásos megrendülései voltak, de hiányzott belőle a tevékeny vallás rétege, a hétköznapi vallásosság. Kései korszakában meghatározóvá vált számára a biblikus hangvétel, a Biblia nyelvezetének archaikus, patetikus hangvételét őrzik ekkor írott versei, bár ekkor már nem nagyon születtek istenes versei. Karinthy fogalmazta meg azt, amit Ady is érezhetett: "...hamarabb eljutok hozzá a benne való kételkedés révén, mint a benne való vakhit útján." Ez a szentencia foglalata lehet a teljes magyar vallásos lírának is, hiszen kétely és hit kettőssége jellemzi néha még a legmélyebben hívőket is. Élmény, ihlet és indulat - mondta Keresztury Dezső - nem elégendő egy vallásos világkép kialakításához. Emiatt viaskodott Ady istenes verseiben a modern európai ember és az ősi vallásos élmény, emiatt volt magányos. Hasonló sors jutott neki, mint Shakespeare-nek, Boschnak. Zsenialitását már életében elismerték, értékelték, korszakváltó és egyetemes életművet teremtett, de túlságosan erős és eredeti volt ahhoz, hogy folytatni lehessen, hogy kapcsolódni lehessen hozzá. Ugyanezen okok miatt ő sem tudott tartósan kapcsolódni senkihez. Kivételes szellemi teljesítményét éppen ez adta. A lírai nyelv sajátosságai Ady A halottak élén című kötetében A magyar irodalom történetében különleges szerep jut Ady Endre (1877-1919) költészetének, aki Messiásként új élet hírnöke kívánt lenni, hogy a magyarságot európai helyzetének megfelelő kritikai önszemléletre ráébressze. Olyan gőgös önérzettel tört be a magyar irodalomba, mint akinek joga és kötelessége ítéletet mondani. Küldetéstudata a mártírságot is vállalta, mert tudta: „új időknek új dalait” csak ő tudja megszólaltatni. Egész életében szenvedéllyel birkózott mindenféle égi és földi hatalommal, magát sem kímélve ebben, mert a konok „mégis-morál” vezette. A Nyugat első nagy nemzedékében ő volt az egyetlen politikus-alkat, akinek „elszánt poéta – ceruzáját” csak a Politika és a Szerelem érdekelte. Politikai tisztánlátásával az első pillanatban felismerte az első világháború szörnyű következményét: az általános elembertelenedés szörnyű lehetőségét. Szembefordult a nacionalista ujjongással, amiért a rendszer emberként és költőként is keményen megbüntette: a nagybeteg költővel többször is eljátszották a katonai behívóhoz kapcsolódó megaláztatásokat, és megakadályozták verseskötetének megjelenését is. Ady számára talán a második volt a nagyobb büntetés, hiszen az Új versek 1906-os megjelenése óta évente jelentkezett egy-egy, nagy gonddal összeállított kötettel. Ez a folyamat 1914-ben megszakadt, bár a versek változatlanul megszülettek, de 1918-ig nem jutottak el az olvasókig. A több kötetre alkalmas versmennyiségből válogatta Hatvany Lajos segítségével életében utolsóként megjelenő összeállítását, melynek A halottak élén címet adta és 1918 augusztusában látott napvilágot. Bár jó néhány fontos vers kimaradt belőle, olyan színvonalú kötet született, mely a Vér és arany (1907) megjelenése óta nem volt életművében. Megszerkesztésekor korábbi költői elvét követte: nyitóversét 9 ciklusba rendezve követték a versek, melyek részben korábbi gondolatait követték, részben háborúellenességét és következményeit fejezték ki. A versek nem a megszületés időrendjét követték, amivel új összefüggéseket tártak fel, s cím nélküli nyitóversével az egész kötet hangulatát és üzenetét megemelte:
Hát ahogy a csodák jönnek, Úgy írtam megint ezt a könyvet, Se magamnak és se másnak, Talán egy szép föltámadásnak. Se nem harcnak, se békének, Édesanyám halott nénjének.
A kötet legfőbb szólama háborúellenessége lett, 4 ciklusban azzal foglalkozott. A háború kitörésekor a magyarság féltése vált költészetének fő szólamává, s már a nyitó ciklus: Ember az embertelenségben címmel jelzi, hogy a hallgatás éveiben is rátalált költői feladatára: embernek maradni az embertelenségben. Ebben a ciklusban idézte fel a háború kitörését az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versében. Az egytömbű, szabadversszerű gondolatokat a mintegy refrénként ismétlődő „Különös, / Különös nyár éjszaka volt” sorokkal tagolta, a végén a különös és volt szavak uralták a verset. A lidércnyomásos álom rémült látomásai kavarognak Ady versében: a biblikus képet felidéző dühödt angyal az utolsó ítéletre dobolt. Az addigi értékrend felborult a földön, bűnné vált az erény, tombolt az őrület, semmivé foszlott a békés idill, a világot a vadság vette birtokába: Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki, béna volt.
A rémület uralja ezt a verset, a fáradt monotónia, mely a mély hangok túlsúlyából és az ismétlésekből következik. Egészében azt fejezte ki, hogy a költői én képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, a halál közelében, az utolsó ítélet istenére várva csak emlékezni tud. Ezzel a világgal szembe kellett fordulnia. A ciklus címadó versében, az Ember az embertelenségben (1916) címűben a háború iszonyatát metonímiák hordozzák: a puskatus, rémség, néma dzsin, Téboly jelzi, hogy a költői én is elvesztette életlehetőségét, önmagáról is mint halottról beszél, de a cselekvésképtelenségével szembeszegül mégis-morál táplálta dacossága. A jövő féltése, a menekülő fajtája iránt érzett szánalma teremtett új feladatot számára: élnie kell, mert át kell menteni a jövőnek az emberiség értékeit:
Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban Újból élő és makacs halott. …………………………………………………….. S megint élek, kiáltok másért Ember az embertelenségben.
A Mag hó alatt ciklus ezt bontotta ki érzékletes metaforájával: a hó alatt szunnyadó mag ugyanúgy az életet hordozza, mint az embertelenség közepette a költői én. Feladatát is önmagához szabja: Kell még Tegnapról hív tanú, S kell még talán az én hadi sarcom, Hogy drága mementóként Fölemeljem arcom Egy új emberű új világra. Mag hó alatt
E ciklus nemcsak a kuruc versek bujdosói hangulatát idézi meg, az őrzőknek is figyelmeztetést küld: Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar… Őrzők, vigyázzatok a strázsán
mert a „véres és ostoba feneségek” között a hozzá hasonló gondolkodásúaknak kell megőrizniük az ember szépségről szőtt hitét. A harmadik ciklus a magyarság és az emberiség sorsát vizsgálja Az eltévedt lovas címmel. Bántja, hogy a magyarok semmit nem tanultak történelmükből, Mesebeli Jánosként idegen érdekekért rohannak a halálba. (Mesebeli János). A Két kuruc beszélget című versében a harcban elárultak keserűségét fogalmazta meg, de azt is tudja, hogy ez a háború nemcsak a magyarok bűne. Az eltévedt lovas (1918) az emberiség történelmi katasztrófáját kísérteties látomással, akusztikai elemekkel idézi fel, melyben csak a színtér látható, a lovas nem. A félelemmel, szorongással teli táj az emberi létezés időtlenségét idézi, a lovas pedig itt allegória: a XX. század eltévedt emberét jelenti, aki a társadalmi haladás útjáról letérve megtorpant, a háború iszonyata lefékezte: Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. Az eltévedt lovas A világ elvesztette emberi jellegét, mert a történelmi ember elidegenedett saját lényegétől. A vak ügetésben haladó lovas távlat nélküli körforgása ugyanakkor a magyarokra is vonatkozik, hiszen a dombkerítés a Kárpátok metonímiája, a guba pedig a magyarok jellegzetes viselete. A háború iszonyatát ennek a ciklusnak az utolsó darabja őrzi, mely a XVI. századi krónikás éneke nyelvén a borzalmakat és azok hatását mondja el. A versben elvont közlések és erősen vizuális képek váltakoznak, ezek együttesen közvetítik az értékvesztést, melyet riasztó vizuális látomással összegez:
Halál mezőkön bitófák épűlnek, Nagy tetejükre kövér varjak űlnek, Unják a hullát, el s vissza –röpűlnek, De az emberek meg nem csömörűlnek. Krónikás ének 1918-ból
Élet és halál keveredik ebben a ciklusban, hulla van a búzaföldön, halottan és idegenen éli meg az utolsó ítélet, azaz a harag napját, A „dies irae”-t. A háború szörnyű képeit A megnőtt élet ciklussal ellensúlyozza, amikor a fiatalokban talál küzdőtársakra: Igen, én élni és hódítani fogok, Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem ér föl már szitkozódás, piszok, Lyányok s ifjak szívei védenek. Ifjú szívekben élek Az Ésaiás könyvének margójára írott ciklusa az istenes versek különös csokrát nyújtja át, hiszen – mint korábban megfogalmazta - szeret kibékülni az ember, ha halni készül… Ugyanígy a értékeket összegzi két következő ciklusa: a Ceruza-sorok Petrarca könyvén és a Tovább a hajóvalcímet viselő ciklusokban is, nem véletlen, hogy ez utóbbi nyomán adják – halála után - hátramaradt verseinek az Utolsó hajók címet a szerkesztők. A kötetet a Vallomás a szerelemről című ciklus zárja, mely a Csinszka verseket tartalmazza. Boncza Berta erdélyi dzsentri-lány volt, aki „svájci bakfis”-ként kezdett levelezni a költővel, majd megkedvelték egymást, és 1915-ben, mindenki heves ellenkezése ellenére, összeházasodtak. Bonza Berta apja éppen úgy viselkedett, mint annak idején Szendrey Ignác, de szerette a lányát, és nem zárta ki a végrendeletéből. A fiatalok eleinte Csucsán éltek, majd az apa halála után Pestre költöztek, ott lett Ady életének egyetlen dolgozószobás otthona akkor, amikor már – betegsége miatt - alig tudott írni. Az egyetlen jó ekkoriban Csinszkához kötötte: Két szép ember, kiket rosszkor vett / Elő a megkívánás. Cifra szűrömmel betakarva című versében a cifra szűr az összetartozásuk jelképe, nem a magyarságé. A Csinszka-versek a nyugalmat, a szépséget, az idillt árasztják: Karolsz még, drága kicsi társam? Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj, Ebben a véres ájulásban… De ha mégis?
Egyszerűek a ciklus darabjai, hiányoznak belőlük a megfejthetetlen szimbólumok, a hétköznapi beszédhez közelített bennük a költő. Nincs a versekben nyoma sem nehézségeiknek, a két idegember harcának. Elgondolkodhatunk azon, hogy ki kit szeretett ebben a kapcsolatban, hogy könnyű lehetett-e az együttélés két különc embernek? Csinszka, amíg Ady élt, figyelt rá – a költőre vagy az emberre?! - , a barátoktól is kikényszerítette szerető érdeklődésüket. Neki köszönhető, hogy Ady méltósággal zárhatta le életét. Adyban meg ez a letisztult érzelem védte a háború alatt a humánumot, a tegnapot:
Ha te nem jöttél vóna, Ma már tán panaszló szám se szólna. S gúnyolói hívő életeknek Raknak a koporsóba. Nézz, Drágám, kincseimre
A versekben azonban csak a költő jelent meg, Csinszka háttérben maradt. A Léda-versekhez képest ez az egyszerűsödés feltűnő, de lírájának 1914 utáni szakaszát egészében ez jellemezte. A személyesség is kimaradt verseiből, azt csak a Csinszka versek hordozták, bár többsége inkább az életbe kapaszkodás hálás vagy könyörgő gesztusának tűnik, mint szerelmes versnek. Utolsó kötetében a rémület mellett él a remény, hogy tévedéseken, véres szenvedéseken keresztül, de végül is az ember otthont, emberhez méltó életet fog teremteni megint. Ezt a kudarcokon felemelkedő, küzdő, meg nem álló emberiség képét sugallta utolsó kötete. Ady életének utolsó verseskötete volt a 116 verset tartalmazó A halottak élén című kötet, melynek megjelenése után betegsége súlyosra fordult: elsősorban beszédkészséget támadta meg, de a szellemi bénulás jegyei is érzékelhetővé váltak. Az őszirózsás forradalom eseményeit alig tudta követni, a köztársaság kikiáltásán megjelent a Parlamentnél, köszöntötték őt a forradalom költőjeként. A Vörösmarty akadémia elnökévé is megválasztották, de az alakuló ülésen már nem tudta elmondani beszédét. Decemberben tüdőgyulladást kapott, s amikor 1919 januárjában meghalt, a nemzet halottjaként temették el a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokából. Ady Endre szerelmi költészete
..............................................................
Csak a szivébe láthassak be néha.
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja madár.
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka - párok.
Lovagi birkózás, tréfás - kopja játék,
De volt ravatalos, halálos - víg torna,
Játék a halállal, titkos élet - forma.
Csillag sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Be méltatlan is a mi sorsunk:
Tépett és véres milliók,
Két szép ember, kiket rosszkor vett
Elő a megkivánás.
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj
Ebben a véres ájulásban.Az Új versek című kötet elemzése
Új időknek új dalaival?
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
Káromkodott vagy fütyörészett.
Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:
Röpülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.Ady Endre istenes versei
Néhányszor megjelent az Isten.
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni,
S az álmom az Isten.
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr.
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem."
Mint árnyák, mikor elhanyatlik,
S hányattatom, miként a sáska.A lírai nyelv sajátosságai Ady A halottak élén című kötetében