Arany "a balladaírás Shakespeare"-je Gyulai Pál megállapítása a lényeget tartalmazza: Arany János a magyar irodalomban egyedül álló balladai formát teremtett, s ezzel sikerült a legnagyobb irodalmi mérce szerint is magaslatra emelkednie. Előtte és utána is születtek balladák, de Arany teljesítményét nem sikerült senkinek sem elérnie. A ballada a legősibb műfajok egyike, Greguss Ágost meghatározása jól összegzi a lényegét: "tragédia dalban elbeszélve." A hajdani énekes előadás visszhangja a balladák dalszerűsége, dramatizált eljátszására pedig az epikus narráció hiánya, a kihagyásos, szaggatott, drámai feszültséget gerjesztő elbeszélési mód utal.. Arany balladáit is lírai költeményeknek tekintette, mint ahogyan egyik tanulmányában hangsúlyozta: "a ballada nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelemvilágra, nem szomorú történetet, hanem annak tragikumár fejezi ki." Első nagy balladái nagykőrösi tanársága idején születtek, a szabadságharc miatti fájdalom ezekben tört fel belőle, s ez a forma tért vissza az Őszikékben is, akkor a legkorszerűbb mondandóját is ezzel a formával fejezte ki. Arany ismerte és tanulmányozta a skót és a székely népballadákat, de saját változataiban nem azokat utánozta Arany remekművei azért páratlanok, mert egy nagy költő. találta meg benne a tehetségének leginkább megfelelő műfajt és tárgyat. Rendszerezni téma és szerkezet szerint lehet az Arany balladákat: nép (paraszti) és történeti balladáiban egy szálon, kettőn, vagy körkörösen futhat a cselekmény. Különlegessége abból adódott, hogy az emberi lélek mélységeit járta be segítségükkel a költő, olyan érzelmekre és gondolatokra világítva rá, melyről előtte senki sem szólott. Formájában is újított: csak a XX. században találkozunk a párhuzamos szerkesztéssel, az idősíkok váltogatásával, filmszerű vágásokkal, a képzettársítások ilyen szintjével. Aranynál még a balladai homály sem szó szerint értendő, mert az értelem számára felismerhető támpontokat ad e versek megfejtéséhez. A Nagykőrösen született balladák zömmel történelmi tárgyúak, de ez a szabadságharc bukása miatt érthető is, de ebben a formában volt már korábbi, '48 előtti kezdeményezése is. Az Ágnes asszony egy ilyen korábbi forma folytatásának tekinthető. Ennek a keretes balladának a legnyugtalanítóbb motívuma központi magva: a körkörösen visszatérő, időtlen, monoton mosás, melyet Arany a maga nyelvi leleményével mégis változatossá tudott tenni. Lépésről lépésre követte a versben Ágnes asszony megőrülését. Nemcsak bűne - férjgyilkosságban való részvétel - , hanem büntetése is rettenetes, s mindkettőre vonatkozik a refrén, mely lefordíthatatlan érzelmek sorozatát hordozza magában: Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Szondi története a "a hűség és hősiesség" balladájának megíráséra késztette. A Gyulai Pál által így értékelt művével emlékezett meg a szabadságharcban elesettekről, s ezzel fejezte ki azt a hitét is, hogy a költőknek / dalnokoknak erkölcsi kötelességük szembeszállni a zsarnokkal. A "fent" és a "lent" helyzetének szembeállításával tette helyükre a győzteseket és a veszteseket, a két ifjú pedig a szemünk láttára emelkedett fel a hősök sorába. A Szondi két apródja történeti hátterét (epikai hitelét) Tinóditól kölcsönözte, költői - nyelvi hitelességét pedig maga teremtette meg. Ez a kétszólamú, párhuzamos szerkesztésű költemény öntükröző szerkezetével képes a költő által tudatosításra méltónak tartott gondolatot kifejezni. Ezért válhatott a ballada nyelvi csúcspontjává Szondi "diadalmas bukása": Mint hulla a hulla! veszett a pogány, S a befejező átokkal két történelmi helyzetnek - Szondinak és a 48-as honvédeknek - szolgáltatott igazságot. A walesi bárdok című balladáját 1857-ben kezdett el írni, de csak 1862-ben fejezte be. Ez a verse akkor született, amikor felkérték, hogy a Magyarországra látogató Ferenc József császárt - aki kézcsókkal köszönte meg az orosz cárnak a magyar szabadságharc leverését - üdvözlő verssel köszöntse. Művéhez a következő megjegyzést fűzte: A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Edward angol király Wales tartományának meghódítása után 1277-ben ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső múltját zöngve a fiakat föl nem gerjesztessék az angol járom lerázására. A történet valójában a magyar helyzetről szólt. A bárdokat - a költőket - saját kortársaikkal: Vörösmartyval, Tisza Domokossal, Arany Jánossal azonosították akkoriban, de ez a nevesítés tulajdonképpen felesleges, mert a hangsúly a szellemi ellenálláson van: Neved ki diccsel ejtené, Ez a ballada is a bűn és bűnhődés motívumára épült, melyet a szigorú szerkesztés és a nyelvi különlegesség emelt magasra: a zsarnok király morális felőrlődésének rajzát kapcsolta össze benne az emberi helytállással. Ebben a versében is megemlékezett Petőfiről - ő is bárd volt! - s a költészet erejével, legyőzhetetlenségével hirdette, hogy a letiport nép igazsága erősebb a durva erőszaknál.: De túl zenén, túl síp - dobon, A nagykőrösi balladák nyelvi csodáiról mindenképpen külön is kell szólnunk, hiszen ezek tették Aranyt a magyar nyelv tudatos művészévé. Ahogyan a török és magyar világot nyelvileg választja el a Szondi történetben, vagy ahogyan a montgomery urak megdöbbenését kifejezi, utánozhatatlan... Az Őszikékben (1877 - 1880) aztán újabb balladák születtek, melyek a nagykőrösieket folytatták, de újabb leleményekkel is rendelkeztek. Élete végén ugyanis rátalált újra valami különlegesre: színekkel, elfutó hangulatokkal a pillanat kifejezésére. Az impresszionisták, akik majd ezt fogják hasznosítani, még messze vannak, de Arany költészetét ez is gazdagította, jóllehet kortársai húzódoztak még ezen megoldásaitól. Ekkori balladái közül a legbabonásabb a Vörös Rébék, melynek epikai hitelét egy népmonda - töredék adta: " Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült - " Ez a történet egy valódi krimi, megéri kinyomozni, mi is történik benne... A Híd - avatás a nagyvárosi ember magányáról szól, az öngyilkosságok számának megnövekedésére figyelmeztetett benne akkor, amikor ezt más még nem érzékelte - már a téma felvetésével is megelőzte korát. A ballada alapját a népi hittől kölcsönözte, ami szerint az új hidat az öngyilkosok is felavatják éjfélkor. A nagyváros jellegzetes figurái járják el "haláltáncukat" a szemünk - azaz a kerettörténetet megjelenítő kártyás fiú - előtt: az inas, a kiégett gazdag hölgy, a versenyben tönkremenő, a szerelmese által cserbenhagyott férfi, az egymástól eltiltott szerelmesek, a tisztességben megőszült agg, akinek nincs mit ennie, az "amerikai párbaj" vesztese, stb. Táncuk figyelmeztetés is: Órjás szemekben hull e zápor, A rejtőzködő Arany balladáiban olyan különleges világot teremtett, melyben kibeszélhette minden fájdalmát. Igaz, csak a nagykőrösi balladák végződtek igazságszolgáltatással, de így is könnyítette a lelkén. Azon persze sokan elgondolkodtak, hogy a józanságáról híres költő miért foglakozott ennyit a lelkek megzavarodottságával, a bűnnel, a bűnhődéssel?! Ezzel akart kitörni a valósághoz kötött józan világából? Vagy csak a nyelvi kifejezés izgatta? Ha volt is a megírásnak más motívuma, ma már nem tudjuk kideríteni, de az Arany balladák világa mindig megéri, hogy megismerjük Szondi két apródja - részletesen erről a műelemzésekben olvashatsz. A vándorlás, az út toposza Arany lírájában Arany Jánost (1817 - 1882) különleges hely illeti meg a magyar irodalom történetében. Életrajza nem volt olyan látványos, mint a Petőfié vagy a Jókaié, hiszen ifjúkori színész - kalandja miatt kötelességteljesítő költővé és példás hivatalnokká vált. Gyulai Pál emelte őt mintává, a lírai realizmus diadalaként láttatta műveit. Aranyban élt a gúzsba kötött ember belső szabadságvágya is, de a dolgokat el is tudta magától távolítani. Amikor megszabadult önként vállalt kötelékeitől, önmagára ébredt és 60 évesen is képes volt a megújulásra. Öregkori verseiben a modern irodalom kezdetét látták a Nyugatosok, ezzel ők is példaként emlegették életművének ezt a részét. A vándorlás, az út motívumot lehet szó szerint vagy metaforikusan értelmezni, hiszen - ahogy a Taomondja - az élet maga az út. Arany rejtőzködő alkat volt, ritkán vallott nyíltan, áttételek nélkül magáról, de sok versében találunk olyan elrejtett gondolatot, amivel életútját bemutathatjuk. A Válasz Petőfinek című versében már 1847-ben pontosan jellemezte magát: "népi sarjadék, / ki törzsömnek élek, érette, általa," - s egy strófa erejéig már itt megjelent az "örök panasz"-a: Akartam köréből el - kivándorolni: Sajátos sorsélménye ez a tüske közül szedett néhány virág, ami végigkísérte életét, és az Epilogusban visszatekintve a kép élete jelképévé emelkedett. A nekibuzdulások és visszahőkölések, az "el - kivándorlás" vágya és a "visszafelé bujdoklás" kényszerű kettőssége egész életét áthatotta. Itt, ebben a Petőfinek írott önjellemzésében nem részletezte: milyen "búgondok" is voltak "úti cimborái", elfedte azokat a "házi boldogság" védőernyőjével. S minthogy akkor nyerte el Petőfi barátságát is, kárpótolva érezte magát. Ugyanilyen pontos képe önmagáról és hazájáról az ebből az időből származó metaforája, A rab gólya, mely elmetszett szárnyaival nem repülhetett sehova, és elég pesszimistán ezt az állapotot öröknek tartotta a költői én is. De a körülötte felgyorsuló események kiragadták ebből az önsajnálatból, a maga módján kivette részét az eseményekből, és a vereséget számára Petőfi barátságának elvesztése is súlyosbította. Letette "a lantot", úgy érezte, nincs tovább értelme költői tevékenységének. Hogy megéljenek, Geszten nevelősködött, Nagykőrösön tanárkodott. Itt írta 1852-ben Mint egy alélt vándor című versét, melyet egy dantei allúzióval - az emberélet útjának felén... - indított: Mint egy alélt vándor, midőn fele utján Ebben az alélt állapotban elvégzett számvetés végső strófájában panasza élessé vált: - Nem a célra vágyom, elveszett irányom, - s pályája felénél már a halál után sóvárgott. Az ugyanekkor született Visszatekintéscímű versében is keserűen rögzítette: Vágytam a függetlenségre, Mindig megtorpant a végső döntés előtt, nem változtatott a dolgokon, a sztoikus - kálvinista felfogással próbálta elviselni helyzetét. De ezzel csak veszteségei száma növekedett: Az az ábránd - elenyészett; Művészi és emberi útkereséseiről szóltak ezek a versek, a félig leélt élet fájdalma, a teljességgel nem vállalt élet elégikus szomorúsága hatotta át őket. Mindezt felerősítette az "én is éltem..."-ben elrejtett bizonytalanságával, mely azonban csak emberileg lehetett igaz, hiszen költőként nem adta fel a dolgokat. A témához tartozó következő verse 1857-ben született, A lejtőn címével beszédes: az út, ami lefelé vezet, és amin nem lehet meg sem állni...Ez az elégikusra hangolt filozofikus dala a panasz újabb hangja. Érdekessége az a két irodalmi rájátszás, melyet a nyitó - és záró képben használt. Ezek azt sejtetik, hogy emberi élete nem bővelkedett élményekben, így hát irodalmi olvasmányaiból pótolta. Poe A holló című versének felidézésével indította elmélkedését, és Shakespeare Hamletjével zárta, Ophélia öngyilkosságával. Ezekkel bizonyította, hogy az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó, kétségekkel teli "Életem lejtős útja ez." - összegezte. Az életút és a vándorlás motívuma igazán két későbbi versében fonódott össze. Az örök zsidó 1860-as verse, melyhez egy középkori legendát használt fel, mintájának a végítélet napjáig nem lehetett megnyugodnia Ekkor már nem Nagykőrösön, Pesten élt, levelei szerint belenyugodott helyzetébe, de a lénye legmélyén meghúzódó érzelmeket ebben a versében fejezte ki a lírai beleélés segítségével. A fenyegetettséget először a térbeliséggel érzékeltette: futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent pedig kifut alóla Vész és vihar hajt engemet... Ezután az időbeliségbe vetítette ki az ellenséges erők haragját, hogy kifejezze: minden idő lakhatatlan számára, saját cselekvéseitől is elidegenedett: Éhes vagyok: ennem iszony; A Hamlet motívummal itt is irodalmi élményt idézett fel, a látszat és valóság ellentétének megmutatására s még saját nevéből is szójátékot csinált: "Kívűl arany, belűl hamu..." foglalta össze a rámért sors kettősségét a költői én. Nem érezte jól magát a nagyvárosban, magányos volt az ismeretlen tömegben, a kollektív társtalanságban egyéni élete is céltalannak tűnt: Oh, mily tömeg! S én egyedűl, Emberi voltát szívesen elcserélte volna a természet különféle jelenségeire, mert azok előbb - utóbb célba értek, miközben Én céltalan, én szüntelen Hiába rendeződtek el dolgai, léthangulatát az örök zsidó képe jellemezte, mert üldözője maradt az "örök kétely": érnek - e művei annyit, amire tartják őket?! A vers befejezetlen, lezáratlan, bár a tárgyiasított drámai monológot, az allegorikus létértelmezést a zárlatban személyessé tette. Nyilvánvaló volt számára, hogy nem ért célba most sem, csak megpihent, ahol már értelmét vesztette a belső parancs, mely eddig hajtotta. Tíz évnyi hallgatás után az 1870-es években talált rá újra a költészet múzsája, a verseket az Őszikék ciklus darabjai őrzik. Ennek legszemélyesebb darabja lett az Epilogus, egyetlen olyan verse, amelyben személyes panaszát közvetlenül szólaltatta meg. 60 évesen végszónak érezte, de nem évei miatt, hanem mert ezzel akarta összegezni költészetét. Három élethelyzetet - múltat, jelent, jövőt - vizsgált meg költeményében, és mindháromban befejezett, lezárt létállapotot talált. A pesti kocsiútról asszociált az életútra, és azt a képet használta mondandója kifejtésére. Itt már nincs az úton az alélt vándor, mint 1852-es versében, de az anaforás sorkezdetekkel elindított részek az életpályát áttekintették az idő minden állapotában. Önmetaforája kortablóként is hiteles: a pesti liget útjain száguldó kevély fogatok és az útszélen áll a legnagyobb magyar költő. Jutalma azonban itt sem több, mint volt 1847-ben: Hiszen az útfélen itt - ott Ebben a szövegkörnyezetben a félreállás, elhúzódás azonban nemcsak a sors sztoikus elviselését jelentette, hanem a személyiség méltóságának megőrzését is. A vers második részében alkotói állapotáról készített számvetést. Előkelő rangjai, tisztségei, hivatalai voltak, nemzeti iskolát teremtő költő lett belőle, mégis úgy érezte, belső igénye és a hivatalos elismerés között feloldhatatlan az ellentét: Az életet, ím, megjártam; A "titkos métely"ismét előtört belőle, és az elhibázott életről, az eltévesztett életútról szólt versében. Úgy érezte, nem sikerült a benne lévő értékeket kibontakoztatni, személyiségét kiteljesíteni. A vers harmadik részében a jövőben kínálkozó lehetőségeket vizsgálta meg. Továbbra is kísérte dilemmája: "Lenni közönséges ember, mint más"- vagy békéltesse meg egymással a két ellentétes tendenciát. Ekkor már "Elkésett"- ként - az Epilogussal egy időben írott versének önmetaforája - felismerte, hogy az ellentét feloldhatatlan, és higgadtan vette tudomásul, hogy vágyait a jövőben sem tudja megvalósítani. Újra árva gólya lett, mint volt 1847-ben. Ezt bizonyítandó az utolsó strófát egy rímtelen sorral meg is toldotta ezt a képet bontakoztatta ki: Most, ha adná is már, késő: Hatalmas emberi és költői bátorsággal írta meg ezt a számvetését, melyben összegezte korábbi képeit, motívumait (vándor, út, virág, fészek, rab madár) és ezek segítségével fogalmazta meg költői üzenetét. Az "örök kétely", a szerepeiben való bizonytalanság érzése elvette tőle az elégedettség érzését. Higgadtan nézett szembe sorsával, megfogalmazta a felismert dolgokat, melyeken változtatni már nem tudott. A vándorlás, az út itt lezárult számára. Nem lázadt, de nem is hajtott fejet sorsa előtt, csak fölismerte és kimondta az igazságot, mely szomorúságával és tisztaságával az Őszikék ciklus további darabjait is áthatotta. Végigjárta életútját és összegzése negatív lett. Egyszer már veszteségei nyomán feladta a költőiséget - Letészem a lantot - mert úgy érezte nincs értelme ebbeli tevékenységének. De az Őszikékben - bár nem várta - újból rátalált a Múzsákra, és ekkor már nem a kötelességét akarta teljesíteni, csak írt. Megértette hogy a lantot Mindvégig magához kell szorítania, az alkotó méltóságával kell fogadni a jó és balsorsot, és bölcsen felhasználni "azt, ami maradt." - te mondd, ahogy isten / Adta mondanod"...Arany a balladaírás Shakespeare-je
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
Nem él oly velszi bárd.
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.A vándorlás, az út toposza Arany lírájában
jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdoklok, holmi
tüske közül szedtem egynéhány virágot.
Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre:
Mielőtt e rögös pályát tovább futnám:
Hadd nézek a múltra, nézzek a jövőre.
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbitsa sorsomat...
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol!
Az út, ahova talpam nyomul,
Sülyed, ropog, átvékonyul
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
Tovább! tovább!
Láng az ital, midőn iszom;
Álmom szilaj fölrettenés
Kárpit megöl szivembe kés...
Tovább! tovább!
Utam habár közé vegyül:
Tovább! tovább!
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy szálljon
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon.