Epilogus

Arany János: Epilogus

A Nagykőrösről Pestre költöző Arany Jánost nagyon lekötötte hivatali és szerkesztői munkája költőként keveset jelentkezett. Aztán 10 évi robot után leköszönve az akadémiai titoknokságról, önmaga számára is váratlanul törtek fel benne a versek. Ezeket a Margit sziget tölgyfái alatt írta, s otthon, a Gyulai Páltól kapott Kapcsos könyvbe jegyezgette. Meglepő, hogy miközben menni készült az életből, új formát fedezett fel, az impresszionizmust, mely csak 30 - 40 év múlva fogja meghatározni a magyar irodalmat.

Öregkori ciklusát Őszikéknek nevezte el, mert mint mondta: erőtlenek, mint az őszi csibék... Mi nagyon sokra tartjuk a Kapcsos könyv darabjait, melyben technikailag is megújult a költői életmű, s szemérmes tartózkodása is enyhült egy kicsit benne.

Ennek egyik darabja az Epilogus. A cím végszót jelent, mert a költő annak szánta: végső számvetés ez az életéről. A 60 éves Arany ritka verse ez, melyben kendőzetlenül - de azért költőhöz illően: metaforikusan - vallott magáról. A pesti kocsiútról asszociált az életútra, de nagyon is önirónikus az önvallomása:

Az életet már megjártam 
Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon'...

Legfölebb ha omnibuszon.

A képek egyszerűek és találóak, s az egész vers hangulatát megteremtette velük: emlékezés és lemondás, elégedetlenség önmagával. A külön sorba elhelyezett "gyalog bizon'..." gúnyos humorral erősíti meg az elmondottakat. Szerénység és félrehúzódás jellemezte életét, de ennek az 5 igei állítmánnyal megerősített negyedik strófa ellent is mondott. Keserű lemondása egyféle plebejus daccal párosult életében, és ebben a versében is. A "kevély fogat", a "fényes tengely", a "cifra bak" bírálat is, azok minősítése, akiktől elhatárolódott, mert kis örömökkel is beérte:

Hiszen az útfélen itt - ott, 
Egy kis virág nekem nyitott,

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve.

Zárt, kerek egység az első öt versszak, harmóniával, hangulati teljességgel. Ezek a szelíd sorok mégis nyugtalanságot hordoztak, a rövidebb sorokban megfogalmazott felkiáltásokban keserűség lappang, s a versszakok negyedik sorában elrejtett józan bölcsességgel az illúziótlan biztonság érzetét erősítette meg.

A vers második egységében hangot váltott a költő, izgatottá és elégedetlenné vált. Bár az első részben is ott volt az idilli felszín alatt a tagadás, a gúny, a keserűség, ebben az egységben ez vált uralkodóvá. Tartalmi és formai szempontból egyaránt fordulat van a második öt versszakban: közvetlenebbül, áttételek nélkül viaskodott az élettel, önmagával:

Ada címet, bár nem kértem, 
S több a hírnév, mint az érdem:

Jelenti ez a ráerőszakolt Szent István keresztet, melyet a nemzet koszorús költőjeként kellett elfogadnia a megbékélés miatt - pedig tudjuk, nem érdekelték a címek, rangok, kitüntetések. Igazán csak a művészetére tudott volna büszke lenni, csak a népért elért sikereinek tudott volna örülni. De ezek miatt nyugtalanságot érzett, az "örök kétely" emésztette: érnek - e művei annyit, amennyire tartják őket, s örök lelkiismeret furdalásai voltak töredékei miatt is. ...Mindezek miatt sikereit is égetőnek érezte, mint egy Nessus - inget. Pontos ez a mitológiai hasonlata, mert a jelen keserűségét összegezhette általa.

A harmadik egység a csendes összegzésé, melyben a közvetlen lírai közlés dominál. Szívszorító, ahogy élete csendes, szinte idilli álmait sorolja, milyen kevés is volt az, amire a nemzet nagy költője vágyott! Az alkotói függetlenség, "a csöndes fészek", a "munkás, vidám öregség", nem is elérhetetlen álom, de nem Arany számára! Nemcsak az öregkori nosztalgia mondatta vele ezeket, ott éltek benne a szívében hiányai mindvégig. De igazi vágyait már itt is áttételesen fogalmazta meg: a "múzsám el - elvárnám", "ültessek - oltsak" kifejezések az alkotással kapcsolatos gondolatok, nem a kerti munkát jelentik. Sokáig tervezte, hogy feladja nem szeretem pesti életét, visszaköltözik Nagykőrösre Juliska lányához, ám lánya váratlan halála miatt ez a terve szertefoszlott.

Ebben a harmadik részben észrevétlenül történik meg a váltás: a közvetlen líraiságból visszatért az áttételes vallomásba, mintha maga is megijedt volna ennyi nyíltságtól. Az utolsó versszak azonban így is pontosan rögzítette az öreg költő egyéni és társadalmi helyzetét:

Most ha adná is már, késő: 
Egy nyugalom vár, a végső:

Mert hogy ' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva, 
Rab madár is, szegett szárnyon?

Önkritika és társadalomkritika ez a strófa: "rabmadár" volt egész életében... Ezt a versszakot meg is toldotta még egy sorral, abban összegezte életét. Szomorú, elégikus hangulat hatja át az egész verset: mi várhat rá még? Ha rabságának vége is szakadt, "szegett szárnyon" már nem tud már repülni... A vers egyszerűsége csak látszólagos tehát, mögötte nagy megrendültség és lírai feszültség rejtőzött, mely hol halk iróniában, hol keserű visszafojtottságban mutatkozott meg, s a végén ebben a szomorú vallomásban összegződött.

Hiányzott neki Petőfi, aki alkotókedvét megerősítette, aki egész életét meghatározta. Nem felejtette el - "Döbbenve ismerek fel rajzomon / egy-egy vonást, mit szellemujja von.../" - a neki tett ígéreteket igyekezett betartani. Ezért ült neki a Toldi szerelmének, a Shakespeare - fordításoknak.

De "magányosan dalol", nem versenyben, s ezért telepedett meg benne ez a szomorúság, ami ezt az összegző versét is áthatotta. 

Mindvégig

Arany János: Mindvégig

Ez a vers Arany János legszebb költeményeinek egyike, költői üzenete és különleges formája a legsikerültebb Arany - versek közé emelte. 1877. július 24-én írta a költő az Őszikék egyik darabjaként. Az ezt megelőző években, mikor Nagykőrösről Pestre került, alig írt lírai költeményt. A Kisfaludy Társaság, az Akadémia fárasztó hivatali munkát jelentett számára, s ezek melletti szerkesztői tevékenysége (Szépirodalmi Figyelő, Koszorú) kitöltötték az életét. Hivatásához sem lett közben hűtlen, hiszen emlékezve Petőfinek tett ígéretére, befejezte a Toldit, megírta a Buda halálát, s fordított is, Shakespeare és Arisztophanesz művei közül néhányat az ő zseniális nyelvérzékének köszönhetünk. Csak a "lírikus" nem szólat meg benne, mert a mindennapos munka terhe távol tartotta tőle az ihlet percét. De ekkorra meg is változott körülötte a világ, szétfoszlott minden, amiben hitt, csak a kötelességteljesítés parancsa munkált benne akkor, amikor dolgozott.

Az Akadémia főtitkárságától megszabadulva a 1877-es év nyarát feleségével is kisunokájával a Margitszigeten töltötte. Csupán a maga számára, publikálásra nem szánva itt kezdett el újra verset írni a Gyulai Páltól kapott Kapcsos könyvbe. Ciklusának az Őszikék nevet adta, mert gyengének érezte őket, mint az ősszel született csibéket.

Az ekkor született versek közül a Mindvégig már témaválasztása miatt is kiemelkedik, hiszen szokatlan módon az alkotói személyiségről, a költői szerepről, a megteremtendő műalkotásról beszél benne az addig nagyon is rejtőzködő költő. A vers nyitó szava a "lant" a költészet régi jelképe, de itt Arany a negyedszázaddal korábban írt Letészem a lantot című versére kapcsol vissza segítségével. Fél évvel a szabadságharc bukása után úgy érezte, mindenféle költői megnyilvánulás értelmetlen és felesleges. Úgy tűnik, 60 évesen már nem értett egyet ezzel a régi döntésével, erre utal a vers kezdete:

A lantot, a lantot 
Szorítsd kebeledhez
   Ha jő a halál;

Ez már nem az elhárítás, hanem a felszólítás gesztusa, a költői sors mindhalálig való vállalása. Ekkor már nemcsak enyhülésért fordult a költészethez, hanem mert rájött: egyéni és költői sorsa végérvényesen összefonódott. Új költői morálját fogalmazta meg ebben a versében: az egyéni és a történelmi lét minden körülménye közt a költő számára nemcsak az egyetlen lehetősége, hanem erkölcsi kötelessége az alkotás.

A 2 - 3 - 4. versszakban sorsfilozófiáját foglalta össze, melyben a sztoikus és a kálvinista szemlélet fonódott egységbe, s amellyel saját öregkori szerepét is kialakította. A kötelességteljesítés parancsa mellett újra felmérte saját lehetőségeit:

Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr.
   Ne tedd le azért;

Az ifjúság - "a szerelem és a bor" - elmúlt ugyan tőle, de a létezés nem. Az élethez hozzátartozik az öröm és a bánat egyaránt, s neki, mint költőnek, ilyen viszonyok között is kötelessége az alkotás. Nem teheti le a lantot - meg a tamburát, mellyel szabad idejében mulattatta magát - írnia kell, hogy megértesse másokkal is felismerését: a világ csak addig ellenségünk, míg meg nem értjük a benne uralkodó törvényeket.

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
   Azt ami maradt

A vers harmadik egységét az 5 - 6. versszak jelenti. Arany megérezte, hogy a lehetőségek nem zárultak le előtte sem, tehetsége és adottsága hozhat újabb örömöket a számára. "Légy te vidorabbb" - adja ki magának a parancsot, hiszen ez a mostani "új hangkör" is tartogathat meglepetést. Azt is felismerte ekkorra, hogy egy költő számára nem csupán a külső világ, hanem saját, belső szubjektív világa is kiváló költői téma lehet

Tárgy künn, s tenmagadban - 
És érzelem, az van, 
   Míg dobban a szív;

S ez a törekvés nemcsak Arany lírájának folytonosságát biztosította, egybeesett ez a folyamat a vers nyugat - európai megújulásával is. Így érezhetett rá költői zsenijével a legmodernebb formára, az impresszionizmusra, ami különben nagyon eltért a megszokott Arany versek hangjától. De mert a Kapcsos könyv darabjait nem szánta publikálásra, bátrabban fordult belső világába: emlékeihez, személyes felfedezéseihez, szorongásaihoz - új költői énje utasításra:

Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.

Már alkotói kötelességteljesítése közben is felmerült benne az a kérdés, hogy a megváltozott körülmények között kinek is írjon?! Korábban a nemzet megbízásából, a kötelesség erkölcsi parancsára vállalta a költői szerepet, s ez harmonikus alkotásokra késztette. Ez a megbízatás - érzés, a szerep és a mű közötti kapcsolat az 1860-as évekre eltűnt belőle, alkotói válságban érezte magát nemcsak a lírikus, az epikus Arany is.

Olykor még érzem, hogy még nem volna lehetetlen oly művet producálnom, mint a Toldi volt... De minek? De kinek?

(Arany levele Tompához)

Az időközben elmaradó siker is fokozta aggodalmait - mely a Mindvégigben is ott rejtőzik - de ekkorra azt is felismerte: mindez nem ad jogot neki a hallgatáshoz. Ez a felismerése csúcsosodott ki a vers befejező versszakában:

Van hallgatód? nincsen? 
Te mondd...

A megváltozott körülmények között is "mindvégig" ez a kötelessége. De ez csak az írásra vonatkozó parancs lett a számára, a megjelenéstől már vonakodott, bár Gyulai Pál azt is szorgalmazta, amikor kiderült, hogy a zárható kis emlékkönyvbe szaporodnak a költői sorok. De Arany az új körülményeket nem érezte magáénak, azért nem akarta írásait a nyilvánossággal is megosztani. S neki volt ebben is igaza, mert amikor beadta mégis a derekát, s A tölgyek alatt című verse megjelent, gúnyt és támadást váltott ki a kortársakból, mi pedig az impresszionizmus első hazai megjelenéseként köszöntjük ezt a versét.

Az Őszikék megírására már nem a nemzet adott neki megbízatást, de a korábban rászabott szereptől függetlenül, kötöttségtől mentesen megpróbálta benne új költői szerepének kialakítását. "Új hangkörű" verseket teremtett, melyek formailag egyenletesebbek és szerkezetükben is egységesebbek. Bár Németh G. Béla véli úgy, hogy ezekben nem érte el korábbi alkotói korszakát, a Nyugatosok első nemzedéke örömmel fedezte fel Arany öregkori költészetét, mint lehetséges elődjüket. S a keresés és szembenézés öröme pedig az öreg költő számára belső megtisztulást, nyugalmat hozott. Mintává vált ez a magatartása Radnóti számára, amikor különféle lágerekben

sem szűnt meg gyakorolni költői feladatát. 

Szondi két apródja

Arany János: Szondi két apródja

A ballada epikus nép - és műköltészeti műfaj, cselekménye sűrített, minden kimarad belőle, ami nem feltétlenül szükséges a vers megértéséhez. Emiatt a történet elbeszélése szaggatottnak és homályosnak tűnik. Az előzményeket és az okokat drámai párbeszédek és lírai monológok közvetítik. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre azzal, hogy a skót és a székely népballadák legfőbb értékeihez közelített, s nem stilizált példákat, hanem egyéni sorsokat ábrázolt bennük.

A Szondi két apródjának megírását 1856-ban Vörösmarty halála és a Bécsbe menő hódoló küldöttség válthatta ki belőle. Arany nagykőrösi tanár ekkor, diákjainak adott feladat kapcsán kezdte foglalkoztatni Szondi alakja. Először a Szondi című töredéke született meg, melyben még meg sem említette az apródokat, majd rövid idő múlva A két apród című versbe fogott, ám ez is töredék maradt. Ezek az első változatok is magukon viselik Arany költészetének értékeit. Szondi egyes szám első személyben beszélt, de mintha Aranyt hallanánk:

Beborult a csillagos ég felettünk, 
Uramisten! védd a hazát helyettünk. 

(Szondi)

S a másik változat is azt jelzi, hogy már akkor sem a csata izgatta, hanem mindaz, ami utána történet:

Szondi vitéz harcolt lelkesen, 
Drégel alatt nyugszik csendesen. 
Sírja felett kopján gyászlobogó koszorú, 
Kopja tövén két szép ifjú.

Mintegy félév múlva írta meg aztán azt a balladát, melyben Szondi és az apródok történetét összekapcsolta Szondi két apródja címmel. A vers a skót ihletésű történeti balladák közé tartozik, epikai hitelét Tinóditól kapta. Azóta egyéb történelmi források is igazolták, hogy a két ifjú valóban élt, Ali pasa Libardy és Sebestyén néven kínálta cserébe az ostrom után 4 - 5 évvel II. Szulejmán szolgájáért, aki a bakabányaiak fogságába esett. A ballada azonban nemcsak Drégely története, hanem a rendületlen hazaszeretet kifejeződése. Nem nagy szavakkal, hanem a példával, a "hűség és hősiesség" történetével, melyet két történelmi helyzetre utalva fogalmazott meg. Bár Arany egyetlen szót sem ejtett a versben a maga koráról, de minden sorában ott izzott a jelenhez szólás törekvése is.

Az első szakasz természeti képével összefoglalta a történetet:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, 
Rá ' visszasüt a nap, ádáz tusa napja, 
Szembe véle nyájas szép zöld hegy-orom, 
   Tetején lobogós hadi kopja.

Ezekkel a sorokkal egyszerre idézhette meg a XVI. századot, és az 1849-t követő időszakot. A szerkesztés remeklése az, hogy a költő éppen csak észrevéve a győzteseket, a figyelmet a halálban is diadalmas Szondira és a két ifjúra vetítette. Ebben a kétszólamú, párhuzamos szerkesztésű történetben a páros versszakok az apródok, a páratlan versszakok Szondi történetét mondják el. Mindkettő párbeszéd, melyet az apródok a török szolgával, Szondi az oroszi pappal folytatott. Két világ, két erkölcsiség nyelvileg ütközött össze a balladában. A törökök győzelmet ültek:

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs, 
Mit csak terem a nagy szultán birodalma, 
Jó illatu fűszer, drága kenőcs...
    Ali győzelem - ünnepe van ma!"

Ezzel szemben áll a magyarok világa, melyet a XVI. század nyelvének imitálásával idézett fel a költő. Szondi nem adta meg magát, lemondott inkább az életről, önmagáról, s az így elnyert abszolút szabadságával függetlenítette magát az anyagi világ lealacsonyító kisszerűségétől. Kiemelkedő egyéniség volt, az igazságos vezér mintaképe, helytállása, áldozatos hazaszeretete tette halálát hősi diadallá:

Ő álla halála vérmosta fokán, 
    Diadallal várta be végét.

Nyelvileg és mértanilag ez a vers közepe, nem véletlenül helyezte ide ezeket a gondolatokat a költő. Az ifjak Szondi példája nyomán maguk is hősökké váltak. A török szolgát, aki rá akarta őket venni az árulásra, nyelvileg jellemezte Arany: török módon beszéltette a magyarországi naplementéről, az éjszaka közeledtéről:

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt, 
Immár födi vállát bíborszinű kaftán, 
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold, 
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

Több ez, mint az időjárásra való hivatkozás, a fenyegető természeti képben benne van - az alliteráció és a sziszegő hangok használatának jóvoltából - a török félhold uralmának eljövetele is. A szolga beszédében a csalogatástól jutott el a fenyegetésig, a zsarnok igazi arcát ezzel mutatta meg Arany. Az utolsó versszakban a XVI. századi jeremiádokat felidéző átokkal jutott nyugvópontra a vers:

Apadjon el a szem, mely célba vevé, 
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; 
Irgalmad, oh, Isten, ne légyen övé, 
    Ki miatt lőn ily kora veszte!

Múlt és jelen ebben az átokban találkozott össze, s ezzel nemcsak Szondit és apródjait, de a szabadságharc áldozatait is megbosszulhatta Arany.

A világosi fegyverletétel Arany számára erkölcsi és anyagi összeomlás volt, először dolgozni sem akart: "Letészem a lantot..."- írta. Ez a megrendülés benne is végletekig fokozta a lírai feszültséget. Nem volt olyan kitárulkozó ember, mint Petőfi, ez is nehezítette helyzetét. Talán ezért is választotta önkifejezésként a balladai formát, a maga indulatait, fájdalmát, az elnyomás elleni tiltakozását áttételesen fejezhette ki bennük. Tragikus hangja elsöprő szenvedéllyel párosult, így aztán nemcsak a költő lelki viharait jelezte, de erőt adhatott a kortársaknak is. Balladái hallatlanul népszerűek voltak, Zichy Mihály művészi illusztrációi is megnövelték értéküket. S nemcsak a kortársak tekintettek a Szondira megbecsüléssel, a későbbi korok is szerették, énekelt versként ma is népszerű ez a balladája.