Levéltöredék

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék

Az elégia eredetileg fuvolakísérettel énekelt költeményt jelentett, majd a későbbiek folyamán az epigrammáknál hosszabb, disztichonban írt költemények gyűjtőneve lett. A valódi antik elégiák a római aranykor szülöttei, melyek a lírai helyzeteket inkább a külső elbeszélő nézőpontjából ragadták meg. Ez a fajta líra a szenvedély megmutatása helyett mívességével, csiszoltságával, sokféle hangjával, empatikus (beleérző) ötleteivel fogta meg olvasóját. Berzsenyi jóvoltából a horatiusi változat került be a magyar irodalomba, aki azonban szenvedélyes - vagy ahogyan ő mondta: "energiás" - kifejezésmódjával ezt a formát átalakította.

"A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika" - vallotta Berzsenyi, a felvilágosodás korának költője. Nagy szüksége is volt erre a lelki muzsikára, hiszen napjait szorgalmas gazdaként töltötte, csak esténként, titokban verselgetett. Hétszámra ült egy - egy verse felett, nagy műgonddal mindegyiket többször is átdolgozta, ahogyan azt mesterétől, Horatiustól tanulta. Emiatt ennek a versének sem is ismerjük pontos keletkezési idejét, de sejthető, hogy első korszakához kötődik, s megelőzte a nyelvújítást, szókincse legálabb is erre utal.

Már a vers címe is félrevezető. Bár úgy indul, mint egy episztola - emiatt Toldy Ferenc Berzsenyi halála után megjelentetett kötet kiadásában oda sorolta - de egyáltalán nem költői levél. Maga a költő is levéltöredéknek emlegeti, s nem azért, mert egy hosszabb levél része, hanem mert egy érzelem, egy hangulat, egy helyzet hevenyészett, rögtönzésszerű közlésének érezte. Nem levél, nem tájleírás, nem szerelmes vers, de mindegyikből őriz magában valamit, melyeket az elégikus hangnem formál egységessé: a fájdalmas és szomorú érzéseket egyesítette szelíd és mérsékelt érzelemvilággal. A levélírásnak nekikönyöklő hajdani szerelmes, az esti magányban önmagáról elmélkedő, emlékeit megidéző férfi lírai önarcképe áll előttünk. A valóság itt is jelen van háttérként - egy dunántúli szüreti este életképeként - de a költő egyre inkább önmagára figyel, s egyre jobban kizárja a külvilág zavaró mozzanatait.

A vers - a klasszicizmus szabályai szerint - "felütéssel" kezdődik:

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, 
S távolléted alatt kedvem miben lelem?

Ez az indítás látszólag az "édes enyelgő" leveléhez kapcsolja a költőt, de nem tudunk meg róla többet, s a költő azt sem fejti ki, miért vesztette el... "Lefestem szüretem estvéli óráit" - ígéri, de ebből sem lesz semmi, mert a költői én egyre inkább önmagára figyel. Csak az e pillanat hangulatához illő képeket emelte be versébe: az őszt, az estét, a tűz fényét, mert ezek mellett elmélázgathatott. "A vígság lármája", a szüreti hangulat konkrét elemként fontos, mert ez indíthatta el az emlékezést, de a való világból a képzelődéssel szakította ki magát:

Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Ez a kettős értelmű sor egyszerre jelenti a valóságot és annak "égi mását" : a valóságos tűz mellett a költői hevület tüzét is gerjesztette akkor és ott a költő. A vers első fogalmazványában még füstölgő pipával a "böcek"-et igazgatta, de Kazinczy ezt túlságosan hétköznapinak találta. Az ő javaslatára került be a versbe a klasszicizmust idéző "leplembe burkolózva" kifejezés és a tájnyelvi szó helyett a kanóc. Az első változat még az ábrándozást is egyszerűbbnek festette:

A képzelődés árjába merülök, 
S a lelkesedésnek szent óráit élem.

A végleges megfogalmazás aztán filozofikusabb lett:

A képzelet égi álmába merűlök, 
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Berzsenyinek a költészet ezt jelentette, s az igazi költői bravúr az "adomány" hangulati megfogalmazása lett. Az ihlet percében minden, amit gazdaként birtokolt, eltűnt, mint ahogyan eltűnt az idő is, csak az a kivételes pillanat maradt meg, amely egybemosta a múltat, a jelent és a jövőt:

Az őszibogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit, 
S az emlékezetnek repdező szárnyai
Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Ám a magára eszmélés pillanatában visszatért a jelen, s vele a felismerés, melyet józanságában is különleges metaforával fejezett ki:

......................Már elestvéledtem
Béborult az élet vidám árorcája!

A "két mulatótárs" közül a szerelem csak emlék, az egyetlen biztos pont "a bús melancholia", s ez marad ezután a költő állandó kísérője.

Ennek a versnek megkapó az egyszerűsége. Hiányzik belőle mindenféle különleges költői eszköz, s a verselése sem időmértékes, hanem magyaros: felező tizenkettes formában írta. A ritmust azzal is visszafogta, hogy ehhez a szokásos páros rímek helyett az egymástól messzebb eső keresztrímeket használta, s azok többnyire ősi formájú ragrímek. Nincs a versben egyetlen antik világot idéző szó sem, egyszerű természetességgel, szinte prózaian folynak mondatai. Mindezek azt bizonyítják: Berzsenyit nemcsak a klasszikus formák tették nagy költővé. Ez a vers a költő kettősségét is jól mutatja: szerkesztése még klasszicista, de élményanyaga már a romantikát idézi. Az önszemlélet lírai személyessége az a fordulat, ami eljuttatta Berzsenyit az új ábrázolásig, de ezt ő soha nem volt hajlandó elismerni. Minden esetre ettől a verstől kezdve ez lett "az" elégia a magyar költészetben.

Ezt a verset egy 30 év körüli férfi írta, mégis létösszegző versként tartjuk számon, azzá teszi a benne megnyilvánuló költői lelemény. A niklai remete zömök testében lakó magányos, érzékeny lélek rájött: hiába "romanizálja" életét, gondjai attól nem tűnnek el. E vers párjában, A közelítő télben aztán azt is felismerte: "Minden csak jelenés", élete is, ifjúsága is...