Az estve

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve

Csokonai diákkori verseit a Zöld - kódex őrizte meg számunkra. Ennek értékét nemcsak az adja, hogy Csokonai zsengéit tartalmazza, de forrás volt ez a költő számára is, egy - egy iskolai témáját később is feldolgozta. Már ott találkozhatunk Az estve első változatával, amikor iskolai feladatként picturát írt Egy estvének leírása címmel e témáról. Szokványos elemekből felépülő, tárgyias és érzelmes tájrajz volt ez akkor. Aztán az idők folyamán megismerkedett a francia Rousseau és Voltaire gondolatai mellett "a két komor ánglus": Joung szentimentalizmusával és Hervay panteisztikus költészetével, hatásuk érződik a vers átdolgozásában.

A vers megírásának ideje egyike volt egyébként csendes élete mozgalmas időszakának. Ekkor vállalta el a poétai osztály tanítását a Debreceni Kollégiumban, miközben még diákja is maradt az intézménynek. Ez a kettős szerep feladatokat és biztonságérzetet jelentett számára. Bizonyos költői hírneve is volt már ekkor, a Magyar Hírmondóban cikk is jelent meg róla. Túl volt a Béka - egérharc és A méla Tempefőimegírásán, s ekkor születtek a Rozália - versei, akinek titokzatos ihletőjét máig sem sikerült azonosítani senkivel. Levelezésben állott Kazinczyval és Aranka Györggyel, az Erdélyi Nyelvművelő Társaság titkárával.

Ennek az időszaknak - 1794-nek - a termése Az estve című verse is, melyhez felhasználta a diákkori picturát, de éles társadalombírálattal egészítette ki, s ezzel teljesen új verset alkotott. Bár a felvilágosodás gondolatai sugallták ezt az átalakítást, de a sajátos magyar helyzetet jelenítette meg benne.

A vers első része a "híves szárnyon járó estvének" páratlan szépségű leírása. Hangulatos természeti kép ez a szentimentális eszköztér segítségével:

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, 
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja, 
Haldokló súgári halavánnyá lésznek, 
Pirult horizonunk alatt elenyésznek.

Hangokkal, illatokkal, mozgásokkal tette elevenné ezt a leírást, amelyből szinte érzékelhető: a költő szomorú lelkét a természet szépsége felvidítja. S a folytatás nem hagy kétséget afelől, hogy a "rossz" társadalom elől menekült a "jó" természethez:

Mikor a világnak lármáját sokallom, 
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom.

Sokatmondó, hogy a fiatal költő számára mind az uraság, mind a pénzgyűjtő polgár alakja negatív, "zsibongásukat", "tolongásukat" egyaránt elutasíttotta. A vers harmadik részében a feudális társadalom viszonyainak éles kritikája következik. A felvilágosult gondolkodás minden fontos eleme jelen van ebben a részben, mégsem válik a vers unalmas leltárrá. Csokonai költői ereje, éleslátása révén lett ez a rész a magyar viszonyok éles kritikájává. Különleges nyelvi erővel fogalmazta meg a magántulajdon átkát:

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, 
Miolta a miénk nevezett elűle.

Talán nem volt véletlen, hogy amikor a Diétai Magyar Múzsában megjelentette e versét, ezt a rész kihagyta belőle. Akkor és ott Pozsonyban mecénásokat keresett, s félt: e sorokkal nem támogatókra, csak haragosokra akad.. A "termő föld" és a "birtok" közti finom különbségtétellel megidézte az ősi boldogság időszakát, sőt tovább is ment azon. A "had és veszettség" mérge éles háborúellenességét jelezte, s ezt zárta le a nagy felismeréssel:

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, 
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.

Nemcsak a feudális kiváltságokat ítélte itt el, de azt is megmutatta, milyen hatással vannak ezek a XVIII. századi Magyarország fejlődésére. Az éles társadalmi szakadékot a mindennapi étkezés különbségével jelezte. A "tortáta", "pástétom", "tonkin fészek" (egy kínai fecskefaj ehető fészke) az uraságé, "a rozskenyérhéj" a szolgaságé. Ezek jól érzékeltették, hogy a jobbágyterhek ("dézma, porcio") megnövekedése miatt milyen torzulás is következett be a társadalomban. Mivel felvilágosultként hitte, hogy az ember születésétől fogva jó, azt is hamar megértette, hogy a "haramiát" ez a felfordult világ teremtette:

Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, 
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

Ezt az amúgy is idejét múlta helyzetet Magyarországon súlyosbította az, hogy a földesurak a XVIII. században saját használatra kisajátították az egykor közös használatú földeket, erdőket, legelőket, s ezt olyan cinikusan tették, hogy a tilalmat jelző korlátokat is a jobbágyokkal állíttatták "úrdolgában" végzett robot idején - ez az erősödő majorsági gazdálkodás Csokonai - féle átirata. Ebben az egységben összegezte a felvilágosodás legfontosabb gondolatait, csak az egyházellenesség maradt ki ebből, melynek Konstancinápoly címen külön verset szentelt.

A vers utolsó egységében a költő visszatért a kezdő természeti képhez, mellyel egyféle keretbe is zárta a mondandóját, s egyetlen értékébe kapaszkodott:

Te vagy még egyedűl óh, arany holdvilág, 
Melyet árendában nem ád még a világ. 
............................................................... 
Melynek én örökös főldesura lettem, 
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Nem menekülés ez a problémák elől, hanem az ember természetes jogainak hangsúlyozása, mely erőt adott neki is kiszolgáltatott helyzete elviseléséhez. Egy évvel azután, hogy a poéták tanítójává tették Debrecenben, elcsapta Csokonait az iskolai sedes. A vitát különös tanítási módszere váltotta ki, ám mögötte ott volt másféle gondolkodása, mely messze volt a vaskalapos Kollégium hivatalos nézeteitől, s az a tény, hogy elment Martinovicsék kivégzésére. S inkább vállalták eminens diákjuk megbélyegzését - nem tudott elszámolni a legációban kapott pénzzel - mint annak bevallását, hogy egy ilyen szellemiségű tanító volt a nagyhírű iskolában. Csokonai ezáltal elveszette még azt a kis védettséget is, amije volt, elveszette "közönségét", s " a tudós koldulás" következett életében, ami nem segítette elő sem költői, sem emberi kibontakozását.


A tihanyi Ekhóhoz

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz

A kiábrándulás és pesszimizmus egyik nagy verse ez, egyike a legismertebb Csokonai verseknek. Benne van saját egyéni sorsa és a felvilágosodás gondolatvilága, de mivel ezekből a személyesség kapott erősebb nyomatékot, sorsával szinte összefonódva jelent meg a másik. A vers eredeti címe A füredi parton volt, melyet Kazinczy javaslatára módosított. Bár többször is járt Füreden, a helyszín csak a lírai vallomás keretét adta, s az azóta eltűnt tihanyi visszhang - a görög mitológia megszemélyesített nimfájaként - alkalmat adott a költőnek élethelyzete felvázolására.

A szentimentális díszlettel megrajzolt helyszín már önmagában is mély ellentmondást hordoz, a világ - Csokonai számára - két részre szakadt. "Ők" - a boldogok, a társas örömben, a könnyű életben élők:

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek 
        A boldogság karjain, 
Vígadoznak a kies Fürednek
        kútfején és partjain;

És az ellenpont, az "én" - az árvaság, a szegénység, a kitaszítottság jelképeként:

Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztult reményén
        Egy magános árva szív
        Egy magános árva szív.

A visszhanghoz illik ez az echos - versforma, amely a kor egyik népszerű dalformája volt, s a költő mesterien használta gondolatainak megfogalmazására. Ismét a természethez menekült, s a helyzet komolyságát azzal jelezte, hogy ez a természet vad - "zordon erdők, durva bércek, szirtok!" -, s mégis befogadóbb, mint embertársai: "Nincsen szív az emberekbe" - összegezte. Meghatottan emlékezik meg Lilláról, akiről Csokonai tudta, nem hagyta el, csak "a "tiran törvénynek" és a "szokásnak" hódolt meg, ami akkor nagyobb erőt jelentett az érzelemnél. A feudális társadalom vagyoni törvénye ma is él a népi bölcsességben - guba a gubával, suba a subával, - s a gyermekek teljesen kiszolgáltatottak voltak szüleiknek. Ezért nem tudott kedvesére haragudni, ezért nevezhette most is "áldott léleknek", hiszen Lilla hűséges volt hozzá, míg tehette... Ha csak a panaszát akarta volna elsírni, akkor a versnek itt vége is szakadhatna, de a 7. versszaktól fordulat következik be. Formailag tovább folytatódik a monológ, de a kesergő hang megércesedett, amikor rátalált a megoldásra a költő: "Ember és polgár leszek." A befejező rész gondolatai is Rousseau - t visszhangozzák, de ebben a szövegkörnyezetben annyira egybeolvadtak a költő egyéni sorsával, hogy a kettőt nem is lehet elválasztani egymástól:

A természet majd az értelemmel 
        Bőlcsebbé tesz engemet. 
Távol itt, egy más világban, 
Egy nem esmért szent magánosságban
        Könnyezem le napjaim. 
        Könnyezem le napjaim.

Az, hogy a költőnek a parasztok iránti rokonszenve is megjelent itt, nem véletlen, a néphez való közeledése egyéniségéből is következett, mert sorsközösségben érezte magát "a szomszéd pór" - ral. De egy kicsit meg is előzte ezzel korát, hiszen ő már ekkor gyűjtött népdalokat, mert felismerte a népköltészet fontosságát, és a verseiben is van a népköltészet nyoma, amit igazán csak a romantika fog felvállalni. S az, hogy "szent lesz" az a hely, ahova visszavonul "tisztelt hamvamért" - nem játék nála, költőként gondolatai megértését az utókortól - a huszadik századtól! - várta.

Ezzel a verssel élethelyzetét mutatta be a költő. Tartalma nem radikális, élményanyaga személyes, ezért közelebb áll a modern magyar lírához, mint kortársai verseihez: egy nagy lélek dermesztő magára maradottságát olvashatjuk ki belőle. Csokonainak nem adott kora emberi élethez méltó teret, de mégsem süppedt el az önsajnálatban. Nagy költőhöz méltóan kiemelkedett belőle, zsúpfedeles, egyszobás házukban is világpolgárrá vált. 

 

Dorottya

Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya

A magyar irodalom egyik csodagyereke volt Csokonai Vitéz Mihály, akinek kora nem adott lehetőséget arra, hogy tehetségének megfelelően éljen és alkosson. Bár korán felismerte, hogy "az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban", "tudós koldulásokkal" tarkított életpályáját hősiesen teljesítette. Összegezte és szintetizálta a kor gondolatait, stílusait, minden műfajban próbára tette erejét, édesanyja nádfedeles házában is világpolgárrá vált. Ám tehetsége nem sok sikert hozott neki életében, hiszen néhány versén kívül csak a Dorottya jelenhetett meg nyomtatásban.

Dorottya vagyis a dámák diadala a Fársángon alcíme szerint "Furcsa vitézi versezet IV könyvben". Ez az alcím egyrészt egyféle játék a hajdani nemesi előnévvel, melyet költői névként használt, másrészt utalás a műfajra is. 1798/99 farsangján Somogyban vendégeskedve írta művét, mely a magyar irodalomban az első ilyen jellegű kísérlet. Számos világirodalmi mintára támaszkodhatott, melyeket sorra is vett az Előbeszédében, mely a magyar esszéirodalom egyik korai remekműve. Sőt: ennek Előljáró beszédjévelis megtoldotta művét, hogy elmondhassa: ez a kültornác, az olvasó menjen be az előházba, s aztán szívesen látott vendég a szálában, ahol Dorottya és a farsangi kompánia várja. Így kapcsolta össze a korról szóló ismertetését művével.

A mű keletkezéséről az Előbeszédben részletesen olvashatunk, s felülmúlta benne mintáját, Pope Fürtrablását is, amelyet éppen ő fordított franciáról magyarra. Cselekményét maga foglalta össze tanulmányában:

Dorottya a maga leánytársaival, a rövid fársáng és kevés menyegző miatt, Carneval és az ifjak ellen hadat indít, és amikor már őket szinte meggyőzte, Venus a dámáknak minden kívánságokat megigérvén, emezek iránt megbékéltetik.

A fő cselekményszálat epizódokkal egészítette ki, melyek "természetben és származásban" a fő történettel megegyeztek, de "annak béhatását és egész fényét nevelik, segítik." Ilyen a kaposvári ebéd leírása, a tánc, a lakájok és szobalányok között csata, - mely kicsiben olyan, mint a gazdáiké a szálában, azaz a szobában. Ezzel azonban alkalmat talált az alantasabb nyelvhasználatra is, hiszen az ő beszédük vaskosabb, nyersebb volt, mint uraik finomkodása. De Csokonainak nemcsak a farsang megéneklése volt a célja, erről is szólt az Előbeszédben:

Nálam a comicumnak a kútfeje az, hogy a történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot; hogy a fontos - ság az olvasónak interesszáltatása még nagyobb legyen, munkálko - dó személyinek sok gáncsot és akadályt szerzek céljaik elérésében, de az akadályokat utoljára egy váratlan eszköz által, sőt isteni közbenjárással hárítom el...

Így vált műve komikus eposszá, azaz eposzparódiává. Témamegjelöléssel indított, akárcsak Homérosz, Vergilius, - "Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát", - de segélykérésében már nem a Múzsákhoz fohászkodott, ehhez a témához és önmagához -- alkalmatosabb alanyt talált:

Fársángi jó borral habzó butellia! 
Mellytől a múzsában gyúl a fantázia, 
Te tölts bé engemet élő spiritussal, 
Hadd daloljak harcot én is Enniussal.

Seregszemléjében bemutatta "Somogynak mosolygó szépeit" és nemeseit, részenként és egészében, köztük Bordácsot, Sziget első emberét, aki a költő legfontosabb gondolatait közvetítette. De az eseményekben jelen van az elbeszélő költői én is, amint sietne Kaposvár felé, a "parédás seregből" azonban senki sem hajlandó helyet adni neki valamelyik szánkóban. Kénytelen volt felpattanni a költészet lovára és felettük repülve figyelni az eseményeket:

S ímé, a Pégazus előmbe lepattan, 
Felugrám a szárnyas paripa hátára, 
Felette repkedem Mongolfir módjára
A levegőégnek felsőbb országából
Mindent pontról pontra láttam a szánkóból.

Ezzel a rokokó könnyed, finom formáját Csokonai társadalmi mondanivalóval töltötte meg, amikor szerelmi csalódása, számkivetettsége elől a paródiába menekült.

A klasszicizmus szabályai szerint "négy könyvből" álló művének cselekménye 24 óra alatt játszódott Esterházy herceg kaposvári kastélyában, a mese kerete pedig az az 1799-es farsang, amit maga is átélt Somogyban. Szemléletes a leírása a nemesség felszínes, kultúrálatlan, hazafiatlan életéről, melyet - valóságos és fiktív tényeket vegyítve - gúnyorosan mutatott be. A vacsora leírása, s az utána következő tánc alkalmat adott arra, hogy a nemességet is megcsipkedje:

Miért nem táncol magyart az anglus, francia? 
Csak a magyarnak kell más nemzet módija? 
Így vesztjük hazánkat a magunk kárául, 
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.

Szemrehányásait a magyar tánc emelkedett hangú bemutatásával zárta, bár művének nem ez volt a legfőbb célja.

Minthogy ezen a "kurta farsangon" sokan maradtak pártában, a vénlányok harcot indítottak Carnevál és a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. A lányságuk szégyenét nyilvántartó "matrikulát" (anyakönyvet) akarták megkaparintani, és tragikus sorsukat közömbösen szemlélő Farsangot megbüntetni. A lánysereg fővezére Dorottya lett, aki "már hatvanötöd fűre lesz menendő" - azaz régen elveszette már "csikófogait" - alvezére pedig mamzel Orsolya, aki bár ötször volt férjnél, szerette volna pártáját újból főkötőre cserélni. A vénkisasszonyoknak elegendő okuk lett volna a haragra az is, ahogyan a táncnál mellőzték őket, de Éris, a viszály istennője méltatlankodásukat még fokozta, amikor egy kráfli - farsangi fánk - formájában bejutott Dorottyába, és harcra tüzelte. Ezzel az istenek is beavatkoztak a háborúba, hiszen Ámor is ott nyargalt közöttük harci szekerén.

csatajelenetben a merész és elszánt dámák természetesen saját fegyvereikkel harcoltak: szerelmi méregbe mártott szem - nyilakkal, tűzkacsintásokkal, csókcsákánnyal, mosolyfringiával, csiklandozással, kézszorítással, éles nyelvvel és különböző rendeltetésű tűkkel. A győzelmet azonban mégsem érhették el, mert a szorongatott férfiak vezére Opor cselhez folyamodott: megígérte, azt veszi feleségül, aki legelőször megcsókolja. Ezzel aztán a női hadrendet megbontotta, mindenki hozzá futott, még az a nyolc szűz is, akik a "divánt" emelték magasra, melyről Dorottya irányította a hadműveletet. Csokonai keserű iróniával színezte azt a részt, amikor Dorottya végrendelkezett:

Továbbá, ama költő jó kedvébe, 
Aki most itt múlat eb' a vármegyébe, 
Leírná a dámák mellett tett harcomat, 
S hattyúi szárnyain zengné halálomat; 
........... neki fundust hagyok .............

földbirtokot és házat, hogy holtáig verselhessen. Csak ennyi volt Csokonai álma...

A harc végső megoldását az isteni beavatkozás döntötte el, hajnalban megjelent Vénus - Cythere - nyilazó fiával és a Gráciákkal, a szépség, kellem és báj istennőivel, akik Csokonai kedvencei voltak. Vénus "a halandó szép nimfáknak" megígérte, hogy többé nem lesz ilyen rövid a farsang, és jövőre mindenki férjhez mehet, Thalia, a legdelibb grácia pedig az összes dámát megszépítette. Dorottyát Apor azonnal feleségül is vette:

Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott, 
Levágatta tulkát, s hivatta a papot.

A Dorottyában így kapcsolódott össze a mitológia és a farsangi történet, de átütött az egészen az a diákos, népi realizmus, mellyel Csokonai a dunántúli nemesi világot is bemutatta. Ám a realisztikus, népies és szatírikus elemek sem feledtetik velünk azt, hogy ez a vígeposz alapjába véve mégis a bájos - játszi humor, kecsesség, vibráló bizsergető kellem sugárzó, légies, de érzéki remekműve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása (Julow Viktor).

Kivételes nyelvi ereje van Csokonai művének, mely a nyelvújítási harc előestéjén született, mégis annak lehetőségeit, kifejező erejét bizonyította. Még alig kezdték el felfedezni és közre adni a régi magyar irodalom alkotásait, a költő máris archaizált, mindegyik könyve előtt archaikus magyar nyelven foglalta össze Summayát:

I. könyv: Ebédig: Mikippen az Carneval nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidöl vala és az matricullat föll nittatia vala: kis az Dorotthia kis Azzonnak löön nagi bussulása

II. könyv: Estvélig: Mikippen roppant Tanc tartatik vala és le ülénec vala hogi vacczodnánac, és az Dorotthiával és mind az több Kisazzonokval chuffolcodnac vala, és mikippen Isten Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibácat töön vala; az Dototthia penigh züében gonozt forral vala, mikint az Iffjacat hadval megh kerülne

III. könyv: Éjfélig: Mikippen az Dorotthia kiss Azzon a tamétalan Züzekvel thábort yáratván és carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén: mell könivnec is alkalmatosságával ki is mit tött? Avagi chinált avagi niert és veztött ligien: zeep rendvel voltakíppen megh írván látod

IV. könyv: Hajnalig: Mikippen az vitéz Dorotthia sok Züeknec halaltlan kesserűsighíre az fajdalmos halálval küzködnéc és hogi mikippen ochodnéc föll, miert hogi Carenvallal egietemben az Matriculla Sácmánra yutván: mell is tűzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, melelcnec utána vödd ezödbe Kieges Olvasó az Vin Gergönec bezidit, és a zepp Venus Isten Azzonnak is mikint történéc az ő alazállása ickes Ritmusocval elődben adattatnac.

Előbeszéde szerint azonban ezeket ő komikus formaként alkalmazta csakúgy, mint a francia és német divatszavakat (trompőz, assamlé, Witz, Etüiz, stb.) melyeket a népnyelv, a tájnyelv szavaival ellenpontozott. De nem elégedett meg ezeknek a puszta használatával, kis jegyzetapparátusában meg is magyarázta azokat. Ő volt első tudatos népművelőnk - felvilágosultként hitt az emberek nevelhetőségében - hiszen művében belekerült minden, amit tudott a világról: Ovidiustól Linnéig, Montgolfir "híres mahinájá" - tól olvasott vagy hallott (néprajzi, növénytani, állattani) érdekességekig. Nemzeti karakterről szólva idézte Kaunitz mondását, melyet meg is toldott: "s érezvén jobban - jobban nemzeti méltóságodat, becsűld meg az aprókban is magadat!" Fontosnak tartotta mindezeket: "Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a tudományokban, muzsikában, képírásban, etc. előbbre menjünk, sok szavakra és megfelelő értelemre kell szert tennünk... Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is."

Szegénysége miatt kénytelen volt a mecénások kegyét keresni és nekik kedveskedni, mint ahogyan ebben a művében is tette:

Ezért oly gyönyörűk a Somogy dámái, 
Mert ők a Gráciák igaz kópiái.

de a komoly dolgokról sem mondott le még komikus eposzában sem, lábjegyzetei is ezt bizonyítják.

A komikus hatást szolgálta művében a hangnemek bravúros keverése: az alantas stílusréteget keverte a természetes beszéddel és a fentebb stíllel. Itt használt rímtechnikája bőséges tárháza a rímes összecsengés lehetőségeinek. A verselés kiválasztása is tudatos volt:

Ha vitézi lett volna, a hexameterre esett volna a választásom, Ilyen múlattató eposzhoz jobbnak láttam a szokott kettős strófát.

Ezzel a formával pedig meghatározta a magyar irodalom eposzi verselését, hiszen ezt a páros rímű tizenkettős formát fogja követni a János vitézben Petőfi Sándor és Arany János a Toldiban.

Ez a műve még életében megjelenhetett, bár csekély példányszámban, ahogyan erről Kazinczynak panaszkodott. De büszke volt munkájára, mint ahogyan saját útjára is, ami eltért Kazinczy fentebb stíljétől és a fordítások által kiművelt magyar irodalom eszményétől. Ahogyan ezt az Előbeszédében megfogalmazta:

Akárhogy ítéljen ezen első igyekezetem felől kedves nemzetem, én azzal nyugtatom meg magam, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint elsőrangú fordító. - Adják meg az egek, hogy egész nyaláb remekek homályosítsák meg minél előbb ezt az én csekély próbatételemet!

Ez a vágya részben teljesült is, hiszen Petőfi Sándor a Dorottyát tanulmányozta A helység kalapácsa megírásakor, ugyanazt az elvet követte - a nevetséges történetet úgy adták elő, mint fontosat - , csak személyiségük adott egyedi színt alkotásuknak.

"Cimbalomnak" hívta Csokonait egyik tanára, mellyel a lényéből áradó muzsikát, sokhúrú egyéniségét jelölte meg. Éles és mohó megfigyelő volt, a legellentétesebb benyomásokat raktározta el magában. Ő még az a költőtípus volt, aki akit a tárgy ragadott el, és nem ő a tárgyat. Lírai víziója egyetemes és teljes a korabeli magyar életről, égető kérdéseit, végleteit senki sem rögzítette jobban nála. Nagy kár, hogy nem volt még megfelelő olvasóközönsége, akik ezt kellően értékelték volna. Ezt ő is tudta, ezért is bízott a "boldogabb maradék" - ban, ezért címezte gondolatait a XX. századnak.