A Dunánál

József Attila: A Dunánál

A 20-as évek József Attilájára mindenki úgy emlékezett, mint vidám, szeretetreméltó, játékos kedvű fiatalemberre, de ahogy múltak az évek, rá kellett döbbennie, hogy sorra kudarcot vallottak törekvései. Nem volt kenyérkereső foglalkozása, a szerelem csak vágyálom maradt számára. Költészete hiába teljesedett ki, nem vett róla tudomást a társadalom. Ez a felismerés a magányt és a szenvedést mélyítette el nála, versei ezt az állapotot mutatták. Aztán életében először magához méltó feladathoz jutott a Szép Szó szerkesztőjeként. Ebben a tisztségében mindent el tudott feledni, s úgy koncentrált a feladatra, hogy lapja színvonalát tulajdonképpen egyedül biztosította.

Ezt a versét a könyvnapra megjelentetett "Mai magyarok - régi magyarok" című Szép Szó - kiadvány bevezetésére írta. Tehát egy alkalmi vers, mely arra a kérdésre próbált választ találni 1936-ban, hogy mi a magyar? A Duna, ez a jellegzetesen magyar folyó a költészetben már korábban is betöltötte a hazát helyettesítő szimbólum szerepét. Eötvös József "honnom könnye" megnevezésétől Ady híres "Dunának, Oltnak egy a hangja"-ig terjedő sorhoz új szólamként csatlakozott József Attila azzal, hogy a folyót a magyar nép sorsának foglalatává tette. A vers keletkezését maga a költő mondja el a versindításban, gondolatiságával azonban korokon túlmutató üzenetet fogalmazott meg.

Műfaja pindarosi (klasszikus) óda hármas tagolásával, de a műfaj modern változatát teremtette meg ezzel a verssel: az érzelem és a gondolat, a személyes és az általános, a bensőséges és a magasztos egymásra rétegezésével. Érdekes, hogy nem a Berzsenyi magyarította változatot, hanem az eredeti formát vette elő, ez újklasszicizmusából fakadt. A költő annyira tiszteletben tartotta feladatát és a műformát, hogy személyes gondja csak méla szomorúságként van jelen a vers hátterében, nem vette el a teret az egyetemes gondolat elől.

Ez a vers nem kinyilatkoztatás, hanem kérdezve kifejtő, magyarázó hasonlatokkal kibővített okfejtés. A József Attilától megszokott szemlélődő verskezdet - mely az óda ún. strófa része - a konkrét élményt tárgyiasította:

A rakodópart alsó kövén ültem, 
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

A változásban megjelenő állandóság képét testesítette meg a Duna, időben és térben végtelen hullámzásához kapcsolódnak a versen végigfutó kérdések. A múltat metaforikus párhuzammal idézte meg, s a habok vidám mozgását egy kettős hasonlattal az emberhez kapcsolta. Az emberi munkát és a habok játékát egy gyöngéddé lágyított, hozzáillő fantáziaképpel kötötte össze:

S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

Ezután szürrealista asszociációk sora következett: az "eső árjá"-hoz kapcsolódó "idő árja" juttat el bennünket a múltba, de az első egységet lezáró temető - metaforával elhárította a reformkori ódák nagy kérdését, hogy előre megy, célja felé tart-e ez a folyam?

Az antistrófa - a kifejtés - a 2. rész, ami terjedelmében csak fele az elsőnek. A kezdő rövid versszak telve ellentétekkel: a "százezer ős" mellé az "egy pillanat", az "én" mellé a "százezer ős", s a "néz" folyamatos tárgyatlan ige mellé a "meglát" ige befejezett, tárgyas változata került. Ezek segítségével mondta el a lírai én - a jungi kollektív tudattalan segítségével - a százezer ős megöröklött tapasztalatát:

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, 
öltek, öleltek, tették, ami kell. 
S ők látják azt, az anyagban leszálltak, 
mit én nem látok, ha vallani kell.

Egy fordított párhuzam révén az idők felcserélődnek:

Enyém a mult és övék a jelen.

A múlt tudata nemcsak parancs a költő számára ("érzem őket és emlékezem"), de jelenné is válik benne. E fogalmi jellegű tanító antistrófában a tízes és tizenegyes jambusi sorok a hagyományos menetrendet követték, egy vagy két sor jelentett pontosan egy mondatot.

A klasszikus óda harmadik része az epódosz, feladata az előzőekből következő erkölcsi tanulság megfogalmazása. Ebben a részben József Attila hangsúlyosan vonja be a múlt és a jelen mellé a jövőt. Az emberiség etnikai tagolását, a magyarság sok elemből való összegyúrtságát személyes példáján keresztül szemléltette:

Anyám kún volt, az apám félig székely, 
félig román, vagy tán egészen az.

Ennek nem is az igazságtartalma fontos, hanem az, hogy bármi is történt, az anya az "étel", az apa az "igaz" szimbóluma az életben. S ez a biológiai elem folytatódik a második versszakban: az ősök végtelen sora egyesítette magában az emberiség mindenféle népét és nemzetét, a pillanatnyiság és az egyetemesség gondolata itt forrt össze a filozófia szintjén: Mert az őssejtig vagyok minden ős - S ez a biológiai elem vált társadalmivá a 3. versszakban: A világ vagyok - minden, ami volt, van. Erről szóló nagy látomását a történelem tanulságaira építette, kimondottan és kimondatlanul is megcáfolva ezzel a Horthy - korszak fajelméletét:

Árpád és Zalán, Webőczy és Dózsa, 
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

Az idősíkokkal és az ellentétekkel való játék azt is jelzi, hogy ebből az egyetemes szemléletből nem fakadhat olyan sovinizmus, mely a Kárpát - medencében kizárólag csak a magyart tekinti "kultúrfajnak". S a három idősík végső egységét az erkölcsi feladat megfogalmazása adja:

s rendezni végre közös dolgainkat, 
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A tanító zárlatból hiányoznak az előző részek feszültségei, azokat óhajtásszerűen, racionálisan igyekezett feloldani a műfaj követelményei szerint. A vers ezért aktuális mind a mai napig, mert még most is messze vagyunk ezen óhaj teljesülésétől.

Költői ars poeticája szerint József Attila ebben a versében is az "igazat" mondta, nemcsak a "valódit"; nem futott el a valóság kínzó gondjai elől. Magas szellemiségű etikai parancsot fogalmazott meg egy barbár korban, mert nem tudott megalkudni. De ekkor már csak a történelem kihívásaira volt ilyen konkrét válasza, egyéni léte kérdéseit nem tudta megoldani. 1937-ben eljutott odáig, hogy "meglelte" hazáját, de önmaga sorsát már csak egy módon

tudta lezárni...

Nem én kiáltok

József Attila: Nem én kiáltok

József Attila 17 évesen jelentette meg első kötetét, melyben a Nyugatosok formáját próbálta magára. Minden együtt volt abban a kötetben, amit egy ifjú költőnek tudnia kellett: a biztos formakezelés, a magány fanyar, de ifjonti íze, a szerelemvárás, a magyar táj szeretete, a dolgozók sorsával való együttérzés, s az egyelőre még általános, de dacos tiltakozás a rend ellen. S mint ahogy ekkorra kinőtte az iskolapadot, kinőtte mestereit is. Tovább kellett lépnie, hogy megtalálja egyéni hangját. Ennek jele a Szegeden megjelenő Nem én kiáltok című kötete, melynek utószavában további útját is kijelölte: "én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reá rakjam húsomat, és beleágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem művészet? Hát akkor fütyülök a művészetre, én többet akarok, én azt akarom, ami kell..." Igazi expresszionista kinyilatkoztatás ez, melynek túlzásait később elhagyta, de lényegében egész életét ezek az elvek határozták meg. Tanítani akart, hatni akart, el akart jutni a közösséghez, azokhoz, akiknek a nevében szólt. Kassák Lajostól és közös mesterüktől, Walt Withman - től tanulta az ehhez illő új formát a szerkesztést, a képalkotó rendszert, és a gondolatok, fogalmak szabadabb társítását. A szabad asszociáció ugrásait nem könnyű követni, de éppen az a célja, hogy az alkotóval való együttgondolkodásra serkentse az olvasót. S ez nem utánzat, ez a sajátja.

Ezért állította a kötet elejére programversként a címadó költeményt. Indításában közhelyszerű megállapításokat helyezett egymás mellé, de ezzel különös hatást ért el:

Nem én kiáltok, a föld dübörög...

A költői hivatás újszerű megfogalmazása ez. Nem zárkózott az egyéniség kultuszába, mint a Nyugatosok, az avantgárd új felfogását vallotta: a költő azonos a tömeggel, annak érzéseit fejezi ki, amit a forrongó történelem, a dübörgő föld diktál. A változás közeledtét József Attila prófétai hevülettel kiáltotta világgá, s a dübörgő fölhöz kapcsolt sátánképpel apokaliptikus képzeteket keltett. A Biblia szerint akkor fog így dühöngeni a Sátán, amikor uralma vége közeledik, s felváltja őt az isteni gondviselés. De minthogy itt csak az általánosság síkján mozog a költői megfogalmazás, ez a sátánosság lehetett egyszerű romantikus motívum is, amely kamaszos nagyotmondásból fakadt.

Így, vagy úgy, mindenképpen megindokolta vele a vers további egységét, mely a fenyegetettség miatti rejtőzést sugallja. A tegező formájú versrészlet csak a végén nevezte meg a felszólítottat, de éppen ezzel tette mindenkire kiterjeszthetővé felszólítását: lapulj.. .simulj... rejtőzz... rejtsd el ...szivárogj... A javaslat nem a megfutamodásról szól, hanem az okos rejtőzésről. Ez a társalgó, laza 7 sor a József Attila - i képzeletkincs legfontosabb elemeit vonultatja fel: a forrás és az üveglap a tisztaságot, a gyémánt a keménységet, a bogár a természet apró elemét, a kenyér és a friss zápor az életet jelképezi. Ezek az elemek expresszionista kísérletei végén sem tűntek el költészetéből, s lírája jellegzetes tisztaság - motívumaivá váltak. Ez a rejtőzés az emberi közösségre - szegény a szegényre - való rátalálását jelentette, melyet gondolatjellel zárt le, mert újabb része következik a versnek.

A fenti sorokból következő tanulságot kétszer két sorban összegezte. Az elsőben az emberi egymásrautaltság csodálatosan szép erkölcsi parancsát fogalmazta meg:

Hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat...

Második gondolatában pedig a makro - és mikrovilágot kapcsolta egybe, a világ egységét mondta ki, melyet már akkor is érzékelt. Hitte, hogyha az ember rátalál saját feladatára, "pici él"- ként is a "világ tengelye" lehet:

Légy a fűszálon a pici él 
s nagyobb leszel a világ tengelyénél.

Az utolsó négy sor csak lazán kötődik a vershez, de itt rejtette el, kihez intézte korábbi felszólítását. Először egy panteista ízű felkiáltással magához ölelte az egész világot:

Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Ezzel a hatásos megszólítással is jelezte: a változás elkerülhetetlen. Arról, hogy mi közelít, nem szól a verszárlatban sem, csak a felfokozott várakozás izgalmát érzékeltette az "akár borzalmas, akár nagyszerű" eljövendővel kapcsolatosan.

Nemcsak a költői szerep új felfogása, az apokaliptikus látomás expresszionista ebben a versben, hanem a nyelvi eszközök is: az igék nagy száma a helyzet dinamizmusát érzékeltette, de a verszárlat ezzel ellentétes. A költő nem sarkallt cselekvésre, pusztán az elkerülhetetlen változás tudomásul vételét kívánta. A kezdő - és záró kép között szinte a végtelenbe szélesül a logikai távolság, de a kezdő sor megismétlésével újra összekapcsolja az egészet. A vers eszközeinek köszönhetően mindvégig felszólító jellegű marad. A szabadvers kötetlenebb ritmusával az élő beszédhez közelített a költő, ez tette lehetővé meghitt szókészlete alkalmazását akkor is, amikor hatni akart. Ezzel az új formával igazolta akkori felismerését, hogy: "a művészet tudomány. S abban különbözik a tudománynak mondott tudománytól, hogy nem jár fáradsággal, nem magyaráz, hanem elhitet.." (ebből az időből származó levélrészlete)

József Attilára nagy hatással volt az avantgárd, de ezzel egyidejűleg a népisség erejét is felfedezte. S igazi költői hangjára akkor talált rá, amikor ezt megalkotta - szintetizálta - az új szemléletéhez pontosan illő új eszköztárát. Élete végén ahhoz a felismerésig is eljutott, hogy "A líra logika, de nem tudomány". Kevés annyira tudatos költőnk van, mint József Attila. Ő nemcsak érezte, de formálta és fogalmilag is végiggondolta esztétikai elveit. Ez a

verse ennek az útnak fontos állomását jelentette. 

Mint a mezőn

József Attila: Mint a mezőn

Az induláskor vidám, szeretetreméltó, játékos kedvű fiatalember a 30-as évekre rádöbbent, hogy élettervét nem tudja teljesíteni. Hiába írja meg nagy verseit, kortársai nem értékelték, nem tudja magát eltartani, barátai inkább mecénásai, szerelmei méltatlanok, nincs sem kicsi, sem nagy családja. Sem magánemberként, sem költőként nem talált elismerésre, szeretetre. A legfájóbb biztosan az utóbbi lehetett számára.

Zaklatott idegrendszerét pszichoanalitikai kezeléssel próbálta gyógyítani, s beleszeretett orvosába, Gyömrői Editbe. Ez a szerelem nem volt valóságos, egyike volt védekezési kísérleteinek, menekülés a magány és a betegség egyre jobban összefonódó szálai elől. Ez a kezelés hívta fel a figyelmét a gyermekkorra, melynek emlékei ettől kezdve nagy teret kaptak verseiben. Az Edit - versek egyike a Mint a mezőn című, melyet 1937-ben írt. Ez a látomássá növelt hasonlat jól tükrözi ennek a "szesztelen szerelemnek" a milyenségét.

A vers egytömbű, nem bontja a költő látványosan strófákra, de gondolatmenete pontosan kirajzolja szerkezetét. Az első egység 24 sorát lezáró kötőjel a második rész kezdetét is jelzi, melyet az utolsó két sorral, a vers harmadik egységével zár le. Az első egységben a vihar elől menekülő kisfiú képével bontja ki a látomást az égi viharról. A versnek ez a része az öcsödi emlékekből táplálkozik, melyet a belső lelki folyamat logikája szerint épít föl. A vihar kozmikus méretűvé válik a versben, mert ezzel érzékelteti a kisfiú elveszettségét, tehetetlenségét. A belső rímmel megerősített menedék (tanya - anya) hiányát a kis disznópásztor cselekvésének bénultságával mutatja meg: "futna", "nyöszörög", "zokogna", "sóhajtana. Ezek a feltételes módú igék ugyanazt a tartalmat hordozzák, mint amit a Szabad ötletek jegyzékében... is megállapított: a dolgok nem álltak vele arányban, emiatt vált elveszetté - nemcsak a vihar idején - a mindennapi életben is. Az égi vihar így keríthette be a kisfiút, a belőle fakadó "mérhetetlen nagy sírás" árvízzé válva gyűlt fel körülötte:

hömpölyög a réten, az éren, 
hömpölyög fönn a levegőben...

s ezzel a vihar kozmikus arányokat öltött. De az a gyermek megindult ott, mert tudta, az itteni térben és időben "útja" - feladata - van. A vers első része mozgalmasságát az igéktől nyeri, szépségét pedig képeitől és rímeitől: "tarlón a szalmaszál pörög" (megszemélyesítés), "mint az állat..."(hasonlat), "dörög, pörög, nyöszörög" (bokorrím, mozaikrím), "villan, mint a villám" (hasonlat, alliteráció). A közbeékelt második részben a gyermekkori vihar erejét kapcsolja össze a Gyömrői Edit iránt érzett szerelmével, s újra a vihar bénító hatását éli át, a tehetetlenséget:

férfi létemre sírni kezdtem...

A könnyezés előképe már a Bánat című 1932-es versében is ott volt, ahol azonban még volt elegendő ereje ahhoz, hogy bénultságát a költészet erejével feloldja:

Könnycsepp - egy hangya ivott belőle...
És mostan nem tud dolgozni tőle.

(Bánat)

A Mint a mezőn - ben a költő "könnyel ázott talajon" már meg sem tud mozdulni - a viszonzatlan érzelem kiszolgáltatottá tette.. S ez a szerelem az egész személyiségét megbénítja, emiatt is mélyül a szakadék közte és a világ között. Ez az érzelmi kiszolgáltatottság belső bizonytalanságot hozott számára, így a vers Gyömrői Editen túlmutató őszinte önjellemzéssé vált. A vers második és harmadik részében a közlések dominálnak, melynek hatását az alakzatok hordozzák: az ismétlés (ily...ily), a fokozás (veszetten... hirtelen... szilajon...) - de az egészet összefoglaló költői kép ("könnyel ázott talajon") az előző rész viharából költözött ide. A paradox verszárlattal pedig nemcsak azt a pillanatot, az érzelem kettősségét is jellemzi:

............................ A kívánságát 
észre se venném, ha szeretne.

A Gyömrői Edit - féle szerelem kudarca után - melyet a Nagyon fáj című versben beszélt ki magából - a költő még egyszer megpróbálkozott az öngyógyítással. Kozmutza Flóra teremtett erre lehetőséget, s bár ez a kapcsolat több valóságelemmel rendelkezett, mégsem realizálódhatott. Pedig a költő hitte, csak érzelmi síkon emelkedhet ki mélypontjáról. Ennek a kudarca is hozzájárult ahhoz, hogy felismerje az életét jellemző hiányokat, s egyéni életét bevégzettnek lássa..