Boldog, szomorú dal

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

A világháború Kosztolányit is megváltoztatta, első alkotói korszakát jellemző gyermeki tisztasága eltűnt, átadta helyét a felnőttség szerepeinek. Ebben az időszakban már elmondhatta magáról, hogy beérkezett, ismert költő, aki társai közt egyedüliként viszonylag jó anyagi helyzetben élt. Mindezért persze sokat dolgozott, az irodalom egész napját kitöltötte, de közben rá kellett ébrednie magányosságára. Csak a családi kötelék óvta, egyébként - részben a maga hibájából - magára maradt a világban. Új költői korszakát - Szabó Lőrinc szerint - "a kezdő csömör" jellemezte, de alkotóként nem pihent. Ennek az időszaknak verseit fogta össze Kenyér és bor címmel 1920-ban, s ennek lett a nyitóverse a Boldog, szomorú dal.

A verset 1917 januárjában közölte a Nyugat, de feltehetően még 1916-ban megszületett ez a költői számvetése, mely rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének a kifejeződése. Már a címben is jellemezte ekkori helyzetének kettősségét, de mindez a költőtől megszokott könnyedséggel, dal formában fogalmazódott meg. A cím egymást tagadó jelzői szabták meg a versépítkezést: a boldogság a "van" örömét jelentette, a szomorúság a "nincs" következményeként töltötte el a költőt. Az indítás allúzió, ami Berzsenyi szép elégiáját idézte meg hangulatilag:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal 
Biztató földem: szeretett Szabadság 
Lakja hajlékom. 

Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra, 
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra. 

(Berzsenyi Dániel: Osztályrészem)

Ám Kosztolányi ekkor már ízig - vérig városi költő volt, ezért az ő képei nemcsak a falu, a városi élet lehetőségeit is felmérték. De ez a litániaszerű felsorolás csak látszólag mutatta meg a költő elégedettségét, mintha ő is csak - mint a nagy előd - önmagát szerette volna meggyőzni a boldogság meglétéről. Kosztolányi 31 éves korára elérte azt, ami az átlagembert boldoggá tehette:a polgári jólétet:

Van villanyom, izzik a villany, 
tárcám van igaz szinezüstből, 
tollam, ceruzám vigan illan, 
szájamban öreg pipa füstöl.

Élvezhette a civilizáció áldásait:

Van egyszerű, jó takaróm is, 
Telefonom, úti bőröndöm.

A családi boldogság nyugalmát az eleségem - feleségem rímpárral szavakon túl is kifejtette, mint ahogyan az emberek irigységét is azzal, hogy a "jó takaróm" - ra a "jószívű jót akaróm" - at rímeltette. A jókedvet, a pörgést az anapesztusi sorokkal ( uu -) érzékeltette. Országos hírű költőként a beérkezés örömét is birtokolta:

és énekes ifju fiának 
vall engem a vén Magyarország.

S benne van mindebben az örömben az is, hogy mindezt saját erejéből érte el. Egy XX. századi magyar költő ennél többet aligha mondhatott magáénak, ha tudjuk, hogy ugyanekkor milyen nehezen éltek saját kortársai, elfogadhatjuk büszkeségét.

De éppen ez a részletező leltár, az egymásra halmozódó, párhuzamosan szerkesztett mondatok felsorolása, a szinte már gyerekesen ható dicsekvés - a van szót 18-szor használta! - árulkodó. A birtoklás boldogságának kifejtésébe is be-becsúsztak nyugtalanító jelzők: "bús" Budapest, "langy" tea "beteg" idegeinek. A háború megfosztotta őt unokatestvérétől, a Csáth Gáza néven író orvostól, aki művészetét is kellőképpen tudta értékelni. Apolitikus magatartása miatt az alkotásba húzódott vissza, de közben régi barátai megfogyatkoztak. Oka volt tehát a szomorúságra, de nem ez a vers igazi forrása. A vers második, kisebbik felét a "de" ellentétes kötőszóval vezette be, ami után teljes erővel tört fel benne az eddig csak jelzésszerű elégedetlenség, az önmarcangoló bánat:

De néha megállok az éjen, 
gyötrődve, halálba hanyatlón,

A mondatok innen idegessé, laza szerkezetűvé válnak, az értelmező szók önállósulnak, a megsokasodott állapothatározók pedig tétova bizonytalanságát hordozzák. Az elégedett énnel itt került szembe a magányos, önmagát ámítani nem tudó belső énje, s a lélekből izgatottan robbant ki - belső rímmel is megerősítve - az önvád:

Mert nincs meg a kincs, amire vágytam, 
A kincs, amiért porig égtem.

Ezt a hiányt egyetlen "nincs" jelzi, mégis képes arra, hogy megsemmisítse meglévő értékeit. A panasz kulcsszava a "kincs", melynek értelme nincs kibontva, de feltehetően az ifjúkori álmok, hitek, vágyak, illúziók összessége lehet, melyekről valamikor ábrándozott. A dal emiatt zárul - a chanson hagyományainak megfelelően - szomorú csattanóval:

Itthon vagyok itt e világban, 
s már nem vagyok otthon az égben.

Az itthon - otthon, az ég és föld szembeállításával érte el a gondolat végső formáját, emiatt vált ez a kiábrándultság versévé. Kosztolányinak az fájt legjobban, hogy ifjú költő korának lehetetlent nem ismerő, világmegváltó vágya eltűnt belőle, s ezt a hiányt a polgári jólét, a beérkezettség öröme sem tudta ellensúlyozni.

A költő ekkoriban kizárólag a maga elhibázott életét siratta, költői énjéből hiányzott az a közösségi érzés, ami Adyt és a többi Nyugatost mozgatta. A háború hatására azonban ő is leszállt a költészet magaslatáról, ellentmondásos úton ugyan, de eljutott a szenvedőkkel való részvétig, az élet szépségének felismeréséig. 

A kulcs

Kosztolányi Dezső: A kulcs

Az író, költő, műfordító, újságíró Kosztolányi Dezső talán legtehetségesebb tagja volt a Nyugat első nemzedékének, de egyéni útjával, sajátos felfogásával csak lazán kötődött társaihoz. A formáért, a szépségért lelkesedett igazán, a politika nem érdekelte, individualista szelleme nem igényelte a csapattámogatást. Az évek hosszú során azonban eljutott a szenvedések meglátásáig, részvéttel fordult a szegények felé. Ez az új szemlélete és állandó kísérletezési vágya utolsó alkotói korszakát megújította, melynek prózai termését Tengerszem című novellás kötete őrzi. Ez 1936-ban jelent meg, a szenvedésről szól, s nemcsak azt sugallja a ma emberének, hogy dacolni lehet a halállal, de azt is, hogy a számadás elkerülhetetlen. Az itt közreadott novellák tökéletesek, ciklusokba rendezettségükkel befejezettek, az 50 éves Kosztolányi írói ars poeticájának lenyomatai.

A kötet legismertebb és legművészibb darabja a Végzet és veszély ciklusban kapott helyet. A kulcs című novellája azzal vált igazi remekművé, hogy az írói modor a történet során mindvégig tartózkodó, az eseményeket távlatosan láttató maradt. Kosztolányi általában is kerülte a művekben a direkt állásfoglalást, az ítéletet az olvasókra bízta. Ebben a novellában még a részletező leírással, az aprólékos jellemzéssel is fukarkodott, hőseit egy - két vonással rajzolta meg, hogy aztán néhány pengeéles párbeszéddel vigye előre a cselekményt.

Ez a lineáris szerkesztésű történet látszólag a kamrakulcs körül bonyolódik, de a végére aztán kiderül, a címbeli kulcs többletjelentést hordoz: az élethez, a felnőttek világához nyitja ki az ajtónkat. Az a "tízéves kisfiú", aki a történet elején még szeleburdi, mindenre nyitott kisgyerek, általa kapta meg a felnőttek világától első leckéjét.

Az expozíció közepén lévő első párbeszédet tényközlő, rövid mondatokkal vezette be, melyet az apa munkahelyének, az illetékhivatalnak a leírása követett. Már az első akadály is magas, de a kisfiú még ruganyosságával, frissességével egyedül is le tudta győzni:

Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körülötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hárma- sával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.

A bonyodalmat az hozza a műbe, hogy a kisfiú nem találta a kapus által megadott szobaszámot, melyben apja dolgozott. Szerencsére megjelent a család régi ismerőse, Szász bácsi, aki - mint Dantét Vergilius - átvezette a labirintuson. Ezt az utat egyetlen mondattal mutatta be Kosztolányi, de a mondat hosszúságával, az állítmányokkal és a jelzőkkel egyszerre adott hiteles leírást az útról és az adóhivatalról:

Áthaladt az irodán, ahol álló íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróhoz ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosz- szú, poros átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ vé- gére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és homályo - sabb folyosóra.

A kisfiú tudatában nem ez a kép élt "a hivatalról." Az apai tekintély forrása a munkahelye volt, de eddig nem láthatta, s az első benyomás után már talán sejthette is ennek az okát. A hosszú vándorlás után ugyanis nem a Paradicsomba érkeztek meg, hanem a Pokol újabb bugyrába, ahol "a farács mögött újabb hivatalnokok görnyedeztek bezárva, mint a rabok." Itt, a cselekmény kibontakozásánál lepleződött le igazán az apa, "a fontos hivatalnok." Kettejük párbeszéde is drámai, mert az apa zavarba jött attól, hogy meglátta a fiát. Kosztolányi az apa társadalmi helyzetét pontosan megjelölte az íróasztalával: "kis nyomorék, hektikás" - "Nagyobbnak képzelte". - gondolta az íróasztalról, az apjáról, aki hogy valamit szépítsen a helyzetén, a hatalom magaslatáról támadt, de a kisfiúban ekkorra már a mítosz szertefoszlott. Ekkor jelent meg az apa főnöke, "egy fürge, incifinci úr", aki miatt az idősebb Takács István az ifjabb Takács István szeme láttára alázta meg magát, amikor főnöke egy feladat elvégzésére utasította:

Azonnal, méltóságos uram - olvadozott Takács. Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.

Ez a szolgalelkű viselkedés jelenti a novella tetőpontját, melyet a főnök és a kisfiú párbeszédével zárt le az író, amivel a megoldást is előkészítette. A főnök először csak unalomból kezdett vele beszélgetni, de a kapott válaszok felkeltették érdeklődését. Itt derült ki a főszereplőről, amit eddig is sejtettünk: gerinces, eszes, nyílt, közvetlen, merész fiú, akinek távlatait azzal jelezte az író, hogy repülőnek készült. Á megaláztatás mélypontját apja visszatérése és furcsa viselkedése jelentette. Rideg és szigorú volt mindig a fiával, de most, a főnöke előtt megdicsérte és megcsókolta kisfiát. Az érzelmes szülő szerepét játszotta el, hogy a főnöknek imponáljon, de ettől a kisfia még jobban összezavarodott:

Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt.

Különös lelkiállapotát Kosztolányi nem fejtette ki részletesen, csak sejttette. De a kisfiú nagylelkű, mert még ebben az állapotban is apját akarta kimenekíteni abból a mélységből, amibe az önmaga hibájából került:

Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egészen hátul, a sarokban, s oly kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.

Ez a kisfiú igazságszolgáltatása, amivel az apai tekintélyt még megmentette, de ő maga már véglegesen elvesztette naivságát és hitét. Találkozott a felnőttel világával, és "beavatták" milyen is az az élet, amibe készül. A gyilkosan objektív ábrázolás az író társadalomkritikája, mert a kis Takács Pista tragédiája mögött ott van az általánosabb, mélyebb tragédia. Kosztolányi ezt nem fogalmazta meg didaktikusan, ő ennél nagyobb író volt, de már felismerését sem fojtotta magába. Megérintette őt a titok, és sejtelme kritikába torkollt.

Kosztolányi sötéten látó költő, vívódó ember volt. De a fájdalomból, a gyötrődésből születtek legszebb alkotásai. Maga mondta a Fülemiléhez írott aforizmájába: "csak a fájdalom, csak a szenvedés a karmesterünk. Minek is a világ! Egy újat kell teremteni. Mert jegyezd meg, hogy sohasem azt énekeljük, ami van, hanem azt, ami nincs, ami fáj, ami hiányzik." Utolsó kötetének mindegyik darabja több, mint egy klasszikus értelembe vett novella: tükörképek ezek az életről, keserűek, de elgondolkodtatók és igazak. Kosztolányi ezekben az írásaiban az emberi lelket találta meg és vetítette elénk. Tömörítés és sűrítés lett az értékteremtés eszköze ezekben is éppen úgy, mint a Számadás verseiben.