A néhai bárány

Mikszáth Kálmán: A néhai bárány

Mikszáth Kálmán a XIX. század második felében élt és alkotott. Nehezen induló írói pályája Szegeden érett be, itt jelentette meg a Tót atyafiak című novelláskötetét, s itt állította össze A jó palócokat, melyek meghozták számára a sikert. E két kötetének az volt az újdonsága, hogy olyan embereket emelt a hősök sorába - pásztorokat, csőszöket, parasztokat - akik eddig csak mellékszerepet játszhattak az irodalomban. Ezekben a köteteiben tanulta meg a sűrítés művészetét a 15 palóc történet rövidebb lett, mint amennyi a 4 tót novella volt. Elhagyta belőlük a részletes természetleírásokat, bár a természet ezekben is aktív, s a balladás elhallgatások is rövidítették a szövegeket. Azért nagy jelentőségűek ezek a történetek, mert Mikszáth általuk bebizonyította, hogy a faragatlannak vélt emberek is bonyolult lelki életet élnek, hallgatagságuk és mogorvaságuk mögött emberi melegség és jóság lappang.

jó palócok történetei "Görbeországba" viszik el az olvasót. Mikszáth maga is palóc volt, gyermek korából idézte fel hőseit, s szeretettel mutatta be őket. A palóc történeteket nemcsak a közös helyszín kapcsolja össze, hanem az is, hogy a szereplők átjárnak egyik történetből a másikba, sorsuk ott bonyolódik tovább. Ők is polgárosulatlan parasztok, mint amilyenek a másik kötet "tótocskái" voltak, ők is régi hiedelmeik közepette élnek, de nyíltabban fejezték ki érzelmeiket. S Mikszáth nem a falu szociális állapotát rajzolta meg általuk, hanem a falu költészetét. Hőseit sejtések és babonák kapcsolták a világhoz, nem lázadtak uraik ellen, csendes beletörődéssel viselték sorsukat. Mindegyik történet mélyén ott rejlett valami nagy tragédia, de a főszereplők a nehéz helyzetben vállalt cselekedetükkel azt bizonyították, hogy különleges értékek hordozói.

A néha bárány a kötetnyitó novella, talán a leglíraibb Mikszáth - történet. Egy közelgő nyári vihar leírásával kezdődik, de az írónak nem a félelmetes természeti tünemény megjelenítése volt a célja, hanem azt a hatást kutatta, amelyet a vihar kiváltott. Minden felbolydult:

A libák felriadtak... a fák recsegve hajladoztak...

s az apró mozzanatokat váratlanul felerősödő kép - a vihart elűző harangszó - fogja egybe. A harangszó falusi babona, mely a vihar elnémítását szolgálja, s meg is történik a csoda: a vihar elfordul, a szaladó búzamezők képével leírt szélvihar elcsendesül, csak a Bágy vize emelkedik meg nyugtalanítóan.

Az író ezzel az egyes szám első személyben előadott expozícióval készítette elő a bonyodalmat: a tulipános láda és Cukri bárány megjelenését a megáradt patak tetején. A vihar után a part nyüzsgéssel telt meg, az emberek megpróbálták levezetni a vizet a földekről. "Sós Pál még csáklyát is hozott" - amivel a hajósok a vízbe esett dolgokat emelik ki - mondattal az író már fülbe ülteti a bogarat, de a feszültségkeltéssel egyidejűleg a történtek egyelőre még balladai homályban maradtak: az író nem mindentudó, csak egyike a bámészkodóknak. Innen bontakozik ki az elbeszélés valódi cselekménye: a Baló lányok kálváriajárása és Sós Pál lelepleződése. Mikszáth azzal, hogy részletesen leírta, hogyan nézett ki a piros pántlikás bárány - "nagyon szerethette valahol valaki…" - már jellemezte is a kis Baló Borcsát. Aztán a láda és a bárány eltűnt a vízről, s a falu tudni vélte, ez Sós Pál portájánál történhetett, csak ő foghatta ki azokat a csáklyával. Bodok község mindennapi életét felkavarta a tulipános láda és a kisbárány eltűnése.

A paraszti sors nehézségeit az író a Baló család sorsán keresztül mutatta meg: a víz elvitte mindenüket, a ház összedőlt, a nagylány nem mehet férjhez hozomány nélkül, úgy látszott: "Az ár elmosta a házasságot is…". De a Baló - lányok vesztesége ennél is nagyobb: az egyik a jövőjét, a másik egyetlen tulajdonát, kedvenc báránykáját vesztette el. Balóék - mint a népmesék hősei - megpróbálják kincseiket visszaszerezni, de sem az erő, sem a furfang nem hozott számukra sikert, amibe a nagylány, Ágnes bele is betegedett. Baló Mihály harmadjára is útnak indult a lányaival, hogy visszaszerezze az elvesztett értéket, amikor összetalálkoztak a falu elöljáróival. A cselekmény tetőpontja itt következett be: a kis Baló Borcsa a maga gyermeki ártatlanságával állt Sós Pál elé:

Bácsi, adja vissza a bárányomat!

Részletesen elmagyarázta, milyen szép is volt az ő báránykája azzal a két fekete folttal a hátán, miközben Sós Pál igyekezett a figyelmet elterelni a kislány csacsogásáról. De mint a mesében, itt is a legkisebbnek sikerült megoldania a rejtélyt: amikor Sós Pál esküre emelte a kezét, új ködmöne zsinórja kioldódott, leesett a földre, s bélésében levő két fekete foltról mindenki felismerhette a "néhai" bárányt. Egyféle isteni igazságszolgáltatásként éppen az Istenre való esküvés alatt csúszik le a ködmön, ami Mikszáth szarkasztikus látásmódját tükrözi. A megoldásban a kislány nem kapta vissza a bárányt, de az igazság kiderült, a gazdag Sós Pál önzése lelepleződött. A kis Baló Borcsa pedig a bárány kicserzett bőrére borulva még tisztábbra mosta azt könnyeivel, mely a szegények, kisemmizettek fájdalmát fejezte ki. A gazdag emberről kiderült, amit eddig is sejtettek, a Baló - lányok erkölcsi tisztasága pedig a gazdagság fölé nőtt.

Ez a történet nemcsak témájával, hanem formájában is újat jelentett: Mikszáth az élő beszédet emelte benne irodalmi rangra. Egyszerű és közvetlen stílusának újdonságát a rövid mondatok sora, a sok bekezdés adja, ezekkel tette írását könnyeddé, pergővé. Köznapi szavai, felkiáltásai ("Be ám, de a kelmed fedelén....") révén érte el, hogy azt érezzük olvasás közben, mintha magunk is részesei lennénk az eseményeknek. Fontos eszköze a szóhalmozás, az ismétlés is. Az író is mindvégig ott van a novellában, ő mesélte el a történetet, s egy - egy megjegyzésével új megvilágítást adott a dolgoknak:

Bezzeg búbánat verné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha nem éppen amiatt verné fel, mert a víz elvitte...

vagy sajátos humorával: jó dolog katolikus papnak lenni evangélikus faluban, mert...

Romantikát és realizmust keverve teremtette meg azt a formát, amivel gondolatait is kifejezhette, s az olvasói közízlést sem sértette meg nagyon. Romantikus a mű balladai homálya, a néprajzi - népmesei elemek használata, realista az emberek élete, a falu bemutatása. A XIX. század egyszerű embereinek életét tükrözte, s azért lett tökéletes, mert az író lelkileg azonosult a szereplőkkel. A novella Mikszáthnál vált fontos műfajjá. Ezek a rövid idő alatt, szűk térben játszódó történetek egy-egy főhős történetéről szólnak, ott van bennük az a fontos fordulat, amitől megváltozik a szereplők sorsa. A kötet további darabjai is ezt erősítették meg. 

Beszterce ostroma

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

A XIX. század második fele a kiábrándulás időszaka, a forradalmak bukását egyféle kijózanodás követte, ami elvezetett a kiegyezésig. Ez az idő a realista - a valósághű - ábrázolásnak kedvezett, melynek legjobbjai, mint Mikszáth Kálmán (1847 - 1910), kritikai éleslátással vizsgálták maguk körül a világot. Mikszáth Jókai romantikájától indult, de minden újdonsága, sikere, eredetisége abban rejlett, hogy "a magyar dzsentri diskuráló tehetségét virágoztatta ki irodalmilag." (Ady Endre) Újságírói érzékével megsejtette a lényeget, írói tehetségével pedig a szürke mindennapiságból örök típusokat teremtett. Szerette a meséket, a képzelet csapongásait, az elbeszélő szabadságot kapta meg általuk. Azt vallotta: a könyvek nem arra valók, hogy megtudjuk, mi is történik az életben, hanem arra, hogy megtudjuk, mi az, ami megtörténhet.

Beszterce ostroma a régmúlt valós értékeit ütköztette saját korának kiábrándító szellemtelenségével és ürességével.1895 - ben folytatásokban adta közre, csak 1896-ban jelent meg regény formában. Mikszáth ekkorra már túl volt a Szent Péter esernyőjének és a parlamenti karcolatoknak a sikerén, és ebben a regényében első novelláinak világához és technikájához tért vissza: nagy novellákat kapcsolt egymáshoz, melyek alapján a szemünk láttára bontakozott ki egy újabb regényszál A regény hátterében ugyanaz a környezet - az őserdei érintetlenség és babonás elmaradottság - állt, mint ami a "jó palócok" és a "tót atyafiak" világát is jellemezte.

A Behenczyek szélhámoskodását, a Trnowszkyak nagyzolását, és Klivényi pénzszerezési manővereit kísérhetjük a könyvben figyelemmel. A Behenczyekkel teremtette meg az "úri svihák" típusát, az élősködő dzsentrit, melyet aztán a Noszty - történetben fog majd teljes szélességében kibontani. A két másik történetben pedig a polgárokat tette mérlegre, akik különcök ugyan, de ebben is önzésük, kapzsiságuk ütközött ki. Ezekkel kapcsolta össze a nedecki várúr, Pongrácz István hóbortját, és az ebből adódó bonyodalmakat.

Az alaptörténet nagyon egyszerű, a sajátos mikszáthi látásmód adott lehetőséget az egymástól távol eső témák egybefűzésére A Beszterce ostromá-nak lineáris cselekménye a dzsentrik életviszonyainak feltárásává, a magyar Don Quijote jelképes alakjának rajzává, és a későn jött - apai vagy szerelmi - érzésekből adódó konfliktusok bemutatásává vált. Valóság keveredett benne a képzelettel, hiszen Pongrácz történetét, a rokon képviselőtárs, Pongrácz Károly mesélte el az írónak. Mikszáth fantáziáját megragadta a különc várúr, aki kizárta birtokairól a XIX. századot, középkori várúrként élte életét, és háborúsdit játszott parasztjaival. A dualizmus kora a pénz, a vállalkozás, a spekuláció ideje volt Magyarországon. Pongrácz mindezek elől a maga alkotta világba húzódott vissza, sajátos védekezésként nem vett tudomást a megváltozott viszonyokról. Hóbortos alakja ellenpontja annak a gyakorlatias világnak, melyben csak az arany vagy az értékpapír jelentett értéket. Pongrácz sem gáncstalan lovag, mégis kiemelkedett kortársai közül. Pedig Mikszáth nem idealizálta alakját, olyannak mutatta, ami volt: szívtelen, kegyetlen várúrnak, de hibái ellenére rokonszenvet mutatott iránta az antikapitalizmusáról híres író. A Beszterce elleni támadáshoz okot teremtett, amikor Apolka alakját megformálta, ezzel túl is lépett az anekdotán, és kőszívű mágnást érző emberré alakította. A regény legdrámaibb fordulata ez, innentől szánjuk és szeretjük azt, akin addig csak nevettünk.

Mikszáth azonban sem a tragikus tónust, sem a lélekelemzést nem kívánta bevinni a regényébe, így aztán Pongráczból csak annyit mutatott meg, amennyit "bolondsága" kapcsán leírhatott, és ezzel a humoros hangot is megtarthatta. Kiemelte a klinikai esetek közül, hogy ne őrültet lásson benne az olvasó, hanem mániává erősödő délibábos illúziót, ami fokozatosan nyomott el mindent a tudatában, és lassan felemésztette az egész embert. Növelte a típus érvényét az a mód, amellyel a környezet kezelte a grófot. Konfliktusok sora keletkezett az illúzió és a valóság közötti ellentét miatt, de a környezet belehelyezkedett hibbant logikájába, saját eszközeivel térítette vissza a besztercei útról, és normáira apellálva szabadította ki Apolkát kényes helyzetéből. A pandúrok és a megye megcsúfolásakor azonban a főúri osztály hatalma ott állt mögötte, a főrendiház mentelmi bizottságának engedélye kellett ahhoz, hogy felléphessenek ellene. Ezzel a kiegyezés utáni nagybirtokosok kritikája is kibontakozott az eseményekből.

Pedig Pongrácz csak addig volt bolond, amíg reménykedett. Amikor rájött, hogy vesztett, akkor kijózanodott, a féltékeny apa visszavedlett hóbortos Don Quijote-vé. Cervantes hőse és Pongrácz gróf annyiban azonos, hogy mindketten elfeledkeztek az időről, és egy régen letűnt kor ideái szerint éltek. De a két hős között mégis nagy a különbség, mert a spanyol író hősének világboldogító eszméi voltak, rajongott az igazságért, a nők, a gyerekek, árvák védelméért, Pongrácz pedig csak a saját hóbortjának élt. Korábban kétszer is ki akart lépni ebből a szerepből: először amikor elolvasta Cervantes történetét, másodszor amikor Apolka bűvöletébe esett. De ha korábban elfogadta a túszátadás komédiáját, lovagi becsülete szerint le kellett mondania Apolkáról is. Még becsületből játszotta egy darabig a bolond szerepét, de már nem kötötte le, mert nemesebb érzéseket is megismert. Öngyilkosságával ő maga vetett véget a komédiának, de az eltervezett temetését már nem valósították meg azok, akik a játékra rákényszerítették - ezzel tragikomikus hőssé vált. Halála szimbolikusan is értelmezhető: vele végleg eltűntek a valós nemesi értékek, és az eszmény nélküli nemesi réteg csak visszahúzó erőt jelent, mely korlátozza és eltorzítja a fejlődést.

Mikszáth nagyság és gyengeség keverékéből gyúrta össze hősét. Pongráczot a bálványozásig szerették parasztjai, egész vagyonát rájuk költötte. Harci játékai lázba hozták őket, mert ki volt zárva belőle a halál, és fegyvert, ruhát, földet kaptak az önként katonáskodók. Nemcsak allúziói segítették az időből való kiszakadásban, hanem silány kora is. Nem vált nevetségessé, tetteit szomorkás humorral rajzolta meg az író. A figura nevetséges, de a mikszáthi derű nem fedi el azt, hogy ő az egyetlen, akinek megingathatatlan elvei vannak, amihez élete végéig ragaszkodott. A társadalomkritika rá is vonatkozik, összességében mégis nemesebb vonásokat mutatott fel, mint a többiek.

A többi szereplőnek semmi nem jutott ebből a rokonszenvből, határtalan ellenszenvvel mutatta be őket az író. A történelmi osztály képviselői (Behenczyek) semmit sem őriztek meg az örökségből: eladták a harangjukat, vadászat ürügyén loptak, olyan civilizáció előtti szintre süllyedtek vissza, ami miatt "kihalásuk" elkerülhetetlen. Hozzájuk képest Pongrácz korszerűtlen és tehetségtelen, csak szórta a pénzt, de sem a megszerzéséhez, sem az elköltéséhez nem értett. De Apolka apjaként érző személyiséggé formálódott, megtalálta saját feladatát, visszaszorította a személyét körbeölelő anekdotát és élő emberré vált. Apolka története kapcsán a polgári osztály eszménytelensége is lelepleződött, a Trnowszy - fivérek tékozló vetélkedésében, vagy abban, ahogyan a serdülő lányt - hogy a másik testvért bosszantsák - pánszláv vagy magyar szellemben nevelték, mit sem törődve Apolka egészséges szellemi fejlődésével.

Mikszáth sötét színekkel festette meg regényében saját korát. Az elvadult közgondolkodást jellemezte azzal, hogy a becsületességet hóbortnak, a jóságot furcsa mániának mutatta, mindenféle erkölcsi prédikáció nélkül intett ezekkel. A Trnowszky - féle felvidéki polgárok is éppen olyan embertelenek ebben a világban, mint Behinczy - féle élősködők. Egyetlen biztató színfoltja van a jelennek: Apolka és Tarnóczy Emil szerelme. Mikszáth önfeledt gyönyörködéssel rajzolta meg a szerelem ébredését, bár ezzel tette teljessé Pongrácz tragédiáját. A jelen süllyedése és a szerelem világokat hódító hatalma olvadt össze ebben a szálban. A regényt Tarnóczy és Apolka házasságkötésének hírével zárta, a korabeli tudósítások hangján. Fanyar, kétértelmű befejezés ez, nem happy end, inkább ironikus lezárás, mert Mikszáth azt is érezte, hogy a régi veresége nem feltétlenül jelenti az új diadalát.

Miután ez a vidék nemzetiségi terület, korának egyik fontos kérdésében is hallatta hangját a regényében. Korábban is szeretettel figyelte a sorsukat, elbeszéléseiben szívesen használta kifejezéseiket, de itt már keserűen írt "a tótocskák" sorsáról, akik inkább darabszám, mint emberként voltak jelen ebben a világban. A két nép felerősödő nacionalizmusának élménye is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság további sorsáról keserű látomásai legyenek.

Ám nála a humor és a keserűség egyazon életérzést jelentette, világlátásának ez volt a színe és a fonákja. S mivel mindkettő egyszerre volt jelen írásaiban, bizonyos mértékig ki is oltották egymást. Szomorúsága társadalombírálatából fakadt, humorának gyökereit előadásmódjában, az adomázó stílusban találhatjuk meg. Mikszáthot olvasva úgy érezzük, élő beszédet hallunk, mintha nekünk mesélne az író. Elbeszélő hangja bűbájos: nem rágalmazta a világot, nem fogott rá semmit, csak arról beszélt, amit hitt, érzett, gondolt a valóságról. Ezért volt számára csak az a fontos, hogy mi történet, a miértekről való gondolkodást meghagyta az olvasóknak.

Beszterce ostroma regény, a novellánál terjedelmesebb, általában prózában írt alkotás, ami minden írónál más formát ölthet. A modern epika legelterjedtebb műfaja, melynek gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza, de a polgárság előretörésével - az olvasók számának megnövekedésével - ez vált az irodalom legnépszerűbb darabjává. Ebben a műfajban az író az általa életre keltett főhőst általa meghatározott térbe és időbe helyezte és életpályája egészéről sajátos elbeszélésmóddal számolt be. A magyar regény Bessenyei György és Dugonics András kezdeményezése nyomán a reformkorban bontakozott ki (Fáy András, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Eötvös József). Első, európai rangú regényírónk Jókai Mór, a romantika nagy mestere, a kritikai igényű társadalomábrázolás írója pedig Mikszáth lett, a későbbi korok alkotói többnyire őket folytatták.

Mikszáth érett íróként már nem a közösség szószólója akart lenne, mint ahogyan indulásakor elképzelte, hanem felvilágosítója, szemléltetője, értelmezője. Átmeneti korszak és felfogás embereként egyszerre volt modern és konzervatív. Költészet és józan megfigyelés, bírálat és részvét vegyült életművében, sajátos gondolatai a Kárpát - medencében élőknek szóló - ma is aktuális - üzenetek.