Negyedik ecloga

Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

Radnóti Miklós életművében, a háborús évek költői termésében összefoglaló szerepet játszottak az eclogák. A haláltudat szorongató megjelenésétől a lázadó harag ítélkező szigorúságáig rajzolták azt az ívet, amely mentén Radnóti kései költészete elhelyezkedett. Az első ecloga 1938-ban, az utolsó 1944-ben született. Ezt a műfajt Vergilius fordítása közben ismerte meg, de a rómaiak is a görögöktől vették át. Eredeti értelme szerint szemelvényt, illetve szöveggyűjteményt jelentett, azokat a pásztori költeményeket nevezték így, melyek párbeszédes formában megírt bukolikus versek voltak. (Theokritosz, Vergilius).

Az 1930-as években Magyarországon is új szellemi mozgalom indult az antikvitás értékeinek védelmére és gondozására, a terjedő fasizmussal szemben a kultúra értékeit mozgósították. (Sziget, Argonauták, kétnyelvű kiadványok). Így került kapcsolatba Radnóti Vergilius IX. eklogájával, melyben két pásztor beszélgetett távol levő gazdájuk, a költő sorsáról, s a polgárháború veszélyei közepette a lehetséges költői sorsról. Radnóti számára ez adta a kiindulópontját, de közben saját egyéniségéhez hajlította a klasszikus formát, az eklogák így eclogákká változtak. A harmadik ilyen formájú költeménye után, 1941-ben vetődött fel benne, hogy egy egész ciklust készítsen belőle. Ezek elé készült a Száll a tavasz... című előhangja. Ekkorra azonban a bukolikus idill helyébe a történelmi fenyegetettséggel szembeforduló életigenlő lírai forma és dallam került: a hexametert is magyarította, Berzsenyit és Vörösmartyt követte bennük, nem az ókori hagyományokat. Hogy szabadon kezelte a rímes jambusi sorokat, megszabadult a formával járó patetikus zengéstől. Irodalomtörténetileg lírai naplók voltak ezek, 7 esztendő reményeiről és félelmeiről szólnak, miközben a kor hangulatát és a költői érzések változó voltát is közvetítették.

1941-ben Hont Ferenc társaságában egy monodrámát tervezett Én és a világ címmel, de csak egy része készült el. 1943-ban ebből szövegezte a Negyedik eclogát, melyben béke - és szabadságvágyát minden addiginál hevesebb indulattal szólaltatta meg. Ez a költői szenvedély szétfeszítette a bukolikus kereteket, ebben már nyoma sincs a pásztori műfaj kellékeinek. A párbeszéd a Költő és a Hang dialógusa, de valójában az alkotó Radnóti belső vitája. Három témát járt körül versében. Először a születés, a biológiai lét értelmét próbálta megkeresni. Radnóti nehezen tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy születése anyja és ikertestvére életébe került, de a Hang figyelmeztetése - "Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?" - tudatosította benne, hogy nem ok nélkül maradt életben, feladatra kiszemelt. A második gondolat saját sorsa miatti keserűségét fogalmazta meg:

Szabad szerettem volna lenni mindig 
s őrök kisértek végig az uton.

A miért él, ha nem lehet szabad? - kérdésre a Hanga költő boldog emlékeivel válaszolt: a természet és a szerelem szépségével próbálta ellensúlyozni kétségeit. Idilli képeket emelt ki a költő életéből, a megidézett táj azonban valójában így nem létezett, "belső táj", mely erejét Radnóti érzelmeitől nyerte. A harmadik párbeszédben a leghosszabb a költői közlés, mert ez tartalmazza Radnóti legfontosabb kétségét: a rabság már életművét fenyegeti. Keserűségében már az emberi élet helyetti létformákat sorolgatta, melyre felcserélhetné a "homo sapiens" adta helyzetét:

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat, 
tűnő istenkedés. Segíts szabadság, 
ó hadd leljem meg végre honnomat!

Nála az élettelen természet is lélekkel teli, az alternatívák is "tűnő istenkedések", mégis boldogabbnak látta azokat a formákat, mert a háború az emberi lényeget, a humánumot veszélyeztette. A gyümölcs - képpel saját várható sorsát rajzolta elénk, de ebben a metaforikus képben a halál még nem hordoz semmi szörnyűséget, csak "emel és leejt a hullámzó idő..", melyben a véggel együtt szabadságára is újból rátalálhat. Ám a Hang nem engedte el ilyen könnyedén, hivatásának erkölcsi parancsára figyelmeztette:

De haragod füstje még szálljon az égig, 
s az égre írj, ha minden összetört!

Ezek a dialógusok hordozzák azt a belső drámai küzdelmet, mely a csüggedés és elszántság fázisait hozta, s ezekből alakította ki a költő szellemi ellenállásának erejét. Elkövetkezendő életének ez vált legfontosabb elemévé: a költészet eszközével küzdött a megtébolyult világ ellen. Megőrizte magában a háború borzalmai közepette is a békés élet ezernyi szépségét, s ezekből merített erőt, hogy szembenézzen gyilkosaival. Utolsó percig írt, amikor eclogákra már nem futott erejéből, akkor kis razglednicákat, hogy teljesítse nem egészen önként vállalt feladatát, s hogy kiteljesítse sorsát... 

Nem tudhatom...

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

A háború alatt, politikai és személyes üldözöttségének időszakában csak az 1943-as év jelentett egy kis megnyugvást Radnóti életében. Barátai elintézték, hogy ideiglenes felmentést kapjon a munkaszolgálat alól. Még e határozat kézhezvétele előtt átkeresztelkedett zsidó vallásról keresztényre. Régi terve volt ez, a Lázadó Krisztus című verse miatti pere után már elhatározta, csak gyámja iránt érzett szeretetet eddig visszatartotta a megvalósítástól. Úgy tervezte, 33. életéve után - krisztusi kor! - végrehajtja elhatározását, erre aztán 1943-ban sor is került. Nem is a rá váró sorstól akart ezzel megmenekülni, csak megvallani belső hitét. A viszonylag szabad alkotó munkáé lett ez az esztendő, sokat fordított, versei is szaporodtak, pedig nehezen, hosszú érlelés után írta azokat.

A Nem tudhatom... című versét 1943. szilveszterén olvasta fel barátainak. Ortutay Gyula visszaemlékezése szerint:

Elhallgattunk. Miklós jól tudott verset mondani, a versmondást tanítani is szerette. S ahogy sorjáztak a mondatok, ahogy egymásba fonódtak a szeretet és a fájdalom képei, úgy hallgattunk el. S aztán egyszerre éles vita, valaki csúfondárosan felkiáltott: "Ni csak, ez hazaffyas vers...

Mert még barátait is meglepte ezzel a versével, akik jól ismerték helyzetét: munkatáborokba, szögesdrót mögé küldte hazája, sem munkát, sem kenyeret nem adott neki, a magyarságából is ki akarta tagadni. Ehhez a hazához fordult versében mégis a költő vágyakozással, a megbocsátás gesztusával, miközben magához ölelte az egész bűnös és áldozattá vált emberiséget is. Radnóti költő volt, tudta, a szeretet vallomására vészhelyzetben van a legnagyobb szükség.

Nem véletlenül említi versében név szerint Vörösmartyt, ez lett az ő Szózata: a hazaszeretet legszebb verseinek egyike ez a külső formában és belső tartalomban egyaránt különleges vers. Az első nagy tömb három fontos gondolatot is magába foglalt. Úgy vallotta meg hazaszeretetét rögtön a bevezető sorokban, mintha azokkal vitázna, akik hasznot húztak a haza szenvedéseiből:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, 
nekem szülőhazám e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.

Vörösmarty Szózatának gondolati erejével - "itt élned, halnod kell" - fogalmazta meg a maga sorsvállaló elkötelezettségét:

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földben süpped el.

Második gondolatával ezt a vallomást az idetartozás élményével erősítette meg: "Itthon vagyok..." S az első rész harmadik elemeként kettős nézőpontból mutatta be hazáját: az idegen pilóta számára "csak térkép a táj", de azoknak, akik ide tartoznak, a személyességet és az otthonosságot jelenti ez a hely. Az érzést a tárgyak, az állatok, növények, a kultúra, a hazai környezet, és az emlékek hordozzák, ezek kapcsolják az embert elszakíthatatlan kötelékkel egyetlen területhez. De nemcsak ebben, hanem az elkövetett vétkek terhében is osztozott hazájával.

A vers második nagy egységében részvétével, szenvedő szeretetével vette körül a haza népét, mert tudta, ők azok, akik elszenvedik a háború borzalmait, áldozatai és nem bűnösei ennek a harcnak. Kölcsey Himnuszának emelkedettségével vette magára a történelmi vétkek terhét ő, aki üldözöttségében sem tudta megtagadni magyarságát. A tájban és az emlékek világában gyökerező embersége, igaz magyarsága tudatában nyújtotta be fellebbezését a sorsnak. S a mitikus nemzetértelmezések idején is a dolgozókra hivatkozott, mint a legfontosabb nemzeti valóságra. Otthonossága miatt illetékessé vált e kérdésben, ezért is utasította vissza azt, hogy a jövőt is bűnösnek lássák a győztesek. Tudta: a gyerekek és a költők őrzik a tisztaságot, ők fognak "friss szóval" válaszolni a történelem "fojtott szavára".

A vers harmadik egysége egyetlen sors, mely tartalmilag lazán kapcsolódik az előzőekhez. A költő ebben fejezte ki vágyakozását a védelemért, mely "virrasztó géniuszként" - őrangyalként - egyaránt megóvhatná őt és a hazát, s mindazokat, ami kettejüket összefűzte:

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Önmagának már nem remélt sokat, de a közelgő békétől nemzete újjászületését várta. Búcsúverseiben is csöndes alázattal szólt saját sorsának tragikumáról, de töretlen maradt a történelmi igazságba vetett hite.

Úgy érezte, a tudomány, a kultúra, a közös sors vállalása akkor is fontos, ha a hatalom megfosztotta őt mindentől, amikor "baljós az ég" felette. A költő túljutott ekkorra a félelem, az aggodalom állapotán, kivételes lelkiállapotba került. Ezt mutatta ez a verse is, mely a letisztult érzésvilágából, s a klasszikus metrum fegyelmező erejéből született. Visszaperelte benne hazáját és erkölcsi győzelmet aratott az árulók felett.