A Bárókert rabja

Martinák Jánosné: A Bárókert rabja

(Sárospatak, 2016)

            Czóbel Wilhelmina Éva (1855-1947) néven anyakönyvezett, a gyermekkori becenevet – Minka - írói álnévként használó költő és író érdekes színfoltja a magyar irodalomnak. Nyilvános iskolába nem járt, de a gróflányt angol, francia és német nevelőnők vették körbe Anarcson, a kis szabolcsi falu közepén lévő udvarházban. Bebarangolta Európát, a Sorbonne-on és Berlinben egyetemi előadásokat hallgatott, nyelvtudása és érdeklődése jóvoltából olyan műveltségre tett szert, amivel még a férfiak között is kevesen rendelkeztek akkoriban. Kíváncsisága volt a legnagyobb titka, sokszínűségének az lett a forrása. Hithű katolikusként közel került a buddhizmushoz, Freudhoz, Schopenhauerhez, Nietzschehez. 8 éves kora óta írt csak úgy magának, belső szükségletre, majd harmincas évei közepétől - alig negyedszázad alatt - 6 verseskötetet, két regényt, egy novelláskötetet és két drámai költeményt jelentetett meg. A család tönkrement, Trianon után ő is visszaszorult az anarcsi Bárókertbe díjnyertes kutyái, méhei és borai társaságába, ahol a megélhetésért kétkezi munkát végzett, miközben a modern magyar irodalom első darabjait itt, a világ végén születtek meg. A nyugatosok tudtak róla, de nem fogadták el, mert gróf és nő volt, a konzervatív Petőfi Társaság pedig akkor vállalta fel, amikor a legmodernebb írásai születtek. Mindezek miatt az irodalom határterületére szorult. Hosszú életidő adatott neki, de költői-írói híre a végére elenyészett, kiadatlan kéziratai a háború viharaiban eltűntek, megjelent könyvei nehezen hozzáférhetőkké váltak.

            Gimnazista korom óta ismertem őt, de igazi felfedezésére csak nyugdíjasként adódott alkalmam, amikor elhatároztam, valamilyen formában visszacsempészem őt az irodalomba. Anyaggyűjtés közben aztán megerősödött ez az elhatározásom: Margócsy József szöveggyűjteménye, Czóbel Mika kézírásos dedikációja megerősítette szándékomat, Németh Ványi Klára Anarcsi boszorkányok című könyve meg feltüzelt: be kellett bizonyítanom, hogy a forrásoknak van másféle olvasata is. Ennek egyik eredménye lett a róla írott novella-regény, melyet férjem 75. születésnapjára szántam ajándékként...

            A mű eredetileg a Szivárvány címet viselte, ezzel akartam érzékeltetni Czóbel Minka sokszínűségét, amihez a mottót József Attilától vettem: A hetedik te magad légy… Ennek szellemében 6 novellát vázoltam fel magamnak, melyek élete színterein és fontos kortársain keresztül jelenítették volna meg őt, miközben magamról is vallhattam volna. De az elkészült oldalak után rájöttem, hogy ebben a formában Czóbel Minka nagyon háttérbe szorul, ráadásul a cím is félreértésekre adott volna lehetőséget. Ezért változtattam meg A Bárókert rabjá-ra, kiemelve élete stabil helyszínét, ahol felnőtt, ahova hazatért, s ahol az utolsó évtizedeket töltötte. Az új mottót Marcel Prousttól kölcsönöztem, ami jobban kifejezte szándékaimat és az írásaiban ezer alakban elrejtőző Czóbel Minka lényegét: A felfedezés igazi varázsa nem abból áll, hogy új helyeket ismerjünk meg, hanem hogy más szemmel nézzünk. De az eredeti mottó sem tűnt el teljesen, egyféle játékos számmisztikával végig uralja írásomat.

            Kezdettől fogva kétkezes formában gondolkodtam, a novella-regény műfajt és szerkezetet ehhez választottam. Tanulva múltam hibájából próbáltam kevesebbet markolni: kilenc időszakot emeltem ki életéből, melyeket a Pókháló című novellájában megismert epiplokéval és verseivel kapcsoltam egybe. (Sajnos, a novellák egysége miatt azok grafikai részére nem figyelhettem, remélem, ezt megbocsátotta nekem szerzőtársam.) Bár egyik olvasóm szerint a legérdekesebb részeknél hagytam abba az etűdöket, de azt hiszem, azzal, hogy átjárnak a szereplők egymáshoz, sorsuk tovább folytatódott és a lehetőségek szerint le is zárult. Ugyanakkor a novellák önmagukban is megállják a helyüket, ha az olvasó eléggé ismeri az azokban megjelenő szereplőket. (Hát igen, kicsit intellektuálisra sikeredett, műveltség hiányában füstként elszállnak a legszebb részei...) A novellák címét azon Czóbel művek közül választottam, melyek költői-írói útjának fontos állomásait jelentették. Mindegyik részben megjelent valamilyen formában Anarcs, ami számára a falu közepén lévő otthont, a megnyugtató Bárókertet jelentette, miközben a világ először lassan kitárult, majd bezárult számára. Ezek segítségével különleges tér- és időbeli utazásra indultam Czóbel Minkával.

Három falu határában című novellában a gyermekkorral, a szülőkkel és a családdal ismerkedtünk, akikkel eljutott az Alpokba. Az apa- és anyaórák örömével, majd a nevelőnőkkel ráérzett a tudás és az írás örömére, de azt is felismerte, mi azoknak a hátránya.

Miter menyasszonyával kilépett az otthon védettségéből, Mándokra, Dolhára jutott el, mi pedig megismerkedhettünk a sorsát befolyásoló barátnőkkel: Sennyey Elzával, Dégenfeld Bertával, Büttner Helénnel és azzal a világgal, amibe beleszületett.

Tükrökről, szobákról című novella központi helyszíne továbbra is a Bárókert, de Kende Juliska és ifj. Teleki Sándor esküvője miatt Minka nyírségi kirándulást tett, majd nővére érdekében Zemplénbe utazott unokatestvérével, Vay Sárival, aki ekkor már Vay Sándor néven újságíróskodott. Kassán tisztelgett a fejedelem előtt, akinek hamvait akkoriban hozták haza Törökországból.

Pán macskái novella helyszíne Nagyőr (és a Tátra), testvére (István) otthona, ahol a festő Mednyánszky Lászlóval és az író Justh Zsigmonddal találkozva élete nagyot fordult. Ebben a részben jutott el Kiskartalra is, Dégenfeld Berta új otthonába, ahova Büttner Helén is befogadást nyert.

Az erdő hangja című novellát – a könyv szíveként – középen helyeztem el és nem kommentáltam, ezzel kizárólag Czóbel Minka belső utazásává válhatott ebben az utazásban, ahogyan azt megálmodtam.

Lélekvándorlás című novella egyik helyszíne Justhék alföldi otthona, Szenttamás, majd anyja anyagi segítségével fél évet Párizsban tölthetett, ahol nagy hatást gyakoroltak rá a szimbolista, impresszionista költők és festők, és Polignac ötlete alapján francia nyelven közös könyvet készítettek Büttner Helénnel.

Donna Juanna című novella helyszínei (Anarcs, Mándok, Pest és Párizs) nyereségeinek és veszteségeinek történetét hordozzák. Bebocsátást nyert a Wohl-nővérek, Fesztyék, és a Telekiek irodalmi szalonjába, a Petőfi Társaságba, de rá kellett jönnie, valójában sehova nem illik be: irodalmi munkáival minden körön kívül maradt. Justh halála után még vendégeskedett Polignac gróf Loire menti birtokán, de az irodalom és a világ ezután lassan bezárult számára.

Boszorkány-szerelem című novella anyja halála utáni helyzetet rögzítette: Anarcson élt Büttner Helénnel és megözvegyült nővérével, különcségük miatt boszorkányoknak tartották őket a falubeliek, akikkel nagyon megromlott a kapcsolatuk. Rokoni látogatásra még eljutott Pfalzba, de az első világháború kitörése után már csak veszteségeit számolhatta (Vay Sári és Mednyánszky halála, bezártsága). Mindezeket csak részben enyhítette a Büttner Helénnel közös szentföldi zarándoklata.

Álmok kertje életének utolsó szakaszát rögzítette, amikor csak nagy ritkán jutott el Anarcsról Pestre, megöregedett, barátnőit elvesztette, a kommün, az újabb háború, és az azt követő új világ még nehezebbé tette életét, és a Bárókertet is fenyegette. Egyetlen üde színfolt életében ekkoriban Kiss Margit tanárnő látogatása volt, aki róla írta doktori értekezését, de valójában a világ számára már meghalt, amikor történetét a magam módján befejeztem.

            Így lett novella-regényem egyféle időutazássá Anarcstól Anarcsig, Az egyes részeket ketten írtuk Czóbel Minkával: megidéztem mintegy félszáz versét, prózai művét, naplórészletét, s kedvem szerint simult össze kettőnk szövege. Remélem, Czóbel Minka üzenetei megtalálják a mai olvasókat, a XXI. század emberét is, és megérzik: érdemes erre a törékeny, ám gazdag lélekre figyelni, mondanivalója számunkra is sok fontos tanulságot hordoz. Az, hogy Czóbel Minka nemcsak megajándékozott soraival, de ihlető társam lett írás közben, sorsom nagy ajándéka: az ő magaslatára tudtam emelkedni. Bár világa távol állt tőlem, segített abban, hogy empatikusan szemlélhessem történetét, s ezzel olyan hangulatot teremthessek, amivel nemcsak a sorait, a korát is megidézhettem. Hogy ne törjem meg a novellák egységét, csak a kötet végén soroltam fel a beillesztett versek címét, és hogy megadtam azok forrását is, nemcsak filológus-énem diktálta, hanem az a vágy, hogy olvasóim kedvet kapjanak a további kutakodásra.

            Czóbel Minka alkalmat adott arra, hogy néhány kiválasztott kortársával is foglalkozhassak, az őt körülvevő nők ugyanis a maguk jogán is érdekesek voltak. Büttner Helén festőként a női alkotók lehetőségéért küzdött, Dégenfeld Berta első amatőr női csillagászunk volt, akiről - elismeréseként - csillagot neveztek el. Teleki Sándorné Szikra néven a korszak írónője, a magyar feministák egyik vezetője, akiknek nemcsak szavazati jogukat köszönhetik a mai nők. Vay Sándor / Saroltát zempléni költőként már régen számon tartottam, emberi alakjának megrajzolásával ki akartam menekíteni abból az egysíkú megítélésből, amiben eddig részesült. Sennyey Elza és Mednyánszky Miri kontrasztként került melléjük, mert bár a korabeli női szerepből ők is többet hoztak ki, mint az átlag, a maguk korlátait – tehetség hiányában - nem tudták átlépni. Maricsku (Sochor Mária) figurájának kidolgozatlansága miatt mentegetőzöm egy kicsit, pedig kedves alakja ő a regényemnek, de a források a cselédekről nagyon szűkszavúak. A Minka életében szerepet játszó férfiakat (Czóbel Imre, Czóbel István, Forgách László, Justh Zsigmond, Mednyánszky László, Jókai Mór és Polignac) ezekkel a nőkkel ellensúlyoztam, s ezzel talán a női egyenjogúságért folytatott harc nehézségeiből is megmutathattam valamit. A magam üzenetét tolmácsolandóan néhány olyan személyt is becsempésztem a történetbe, akik segítségével Anyukámat, egyik kedves tanáromat, barátaimat jeleníthettem meg. Ez azonban annyira rejtve maradt, hogy az érintettek maguk sem igen vették észre, de én tudom, hogy ott vannak, s emiatt az a bizonyos hetedik is egyre szivárványosabban ragyoghat.

            E történet írása közben igyekeztem ragaszkodni a forrásokhoz, s csak akkor látogattam el a fantázia birodalmába, ha a hiányokat másként nem tudtam kitölteni. Szerencsémre, az a szürreális világ, ami hősömet körülvette, segített ebben. Tudatosan csak három esetben tértem el a valóságtól: Dégenfeld Bertát emberibbé tettem két gyerekkel, az engem felnevelő Duchnovszky Magdából feministát csináltam, és Zsuzska kutyánkat megajándékoztam az irodalmi halhatatlansággal, mert megérdemelte. Berta esetében legnagyobb a csalás, hányt is a szememre az egyik Dégenfeld kutató, de Anyukám maga is abban a korban élt, 10 éves korától – Jánkon élő családjától távol - Pesten járt iskolába, diplomát szerzett, amivel 7 évig csak a vajai Zichy grófoknál kapott nevelőnői állást. Ha nem is volt harcos feminista, belefért abban a szerepbe, amit rábíztam, s ezzel – bár már nem tudja - megköszönhettem neki mindazt, amit értem tett.

            Hálás vagyok Czóbel Minkának is, hogy ezzel a feladattal rám talált és három éven keresztül olyan szellemi izgalomban tartott, amivel kikerülhettem a nyugdíjasokra leselkedő unalom csapdáit. Nem lettem íróvá, sem irodalomtörténésszé, csak kirándultam a Parnasszusra és megéreztem az alkotás örömét. Ráadásul külsejében és belsejében tetszetős könyv lett a Martinákné Kiskönyvtára 25. darabjából, amit azzal háláltam meg, hogy majdnem 200 példányban ajándékként szétszórtam a nagyvilágban. Persze, csak a tőlem karnyújtásnyira lévő részében, de eljutott a kedvemre való szakmai írások szerzőihez, akiktől sokat loptam, Anarcs néhány mai lakójához, akik ugyanúgy a Bárókert rabjai, mint neves elődjük, és rokonaimhoz, barátaimhoz, tanítványaimhoz, hogy felélesszem Czóbel Minkát Csipkerózsika álmából. Arra hiába vártam, hogy elemzést írjanak A Bárókert rabjáról, néhány lelkendező mondat azonban megszületett róla, s az írás közben rám találó lebegés öröme is az enyém maradt. Ennél többre ma már nincs is szükségem... Unberufen. Sorry. C est moi….

Gabaldon

Diana Gabaldon: Az idegen

            Korunk meséit fantasy névvel foglaljuk össze, minden olyan művet ide sorolva, amiben van egy kis fantasztikum. Könnyed kalandokat és rejtélyes varázslatokat élhetünk át olvasás közben, szórakoztatnak, kikapcsolnak, s ha jól megírtak, el is gondolkodtatnak. Sokáig nem sorolták ezeket a szépirodalomhoz, de Tolkien óta nincs ilyen gond, még ha a megjelent művek színvonala eléggé hullámzó. De így van ez a magvasabb irodalmi műveknél is.

            A mai amerikai irodalom egyik csillaga messziről érkezett az irodalomba. Az Arizónában 1952. január 11-én született írónő apja mexikói gyökerű szenátor, anyja angol származású. Tengerbiológusi végzettséget szerzett, viselkedésökológiából doktorált, és számítógépes szakember lett. Tanárként helyezkedett el az Arizona State Universityn, férjhez ment, három gyermeket – két lányt és egy fiút - szült, és kutató tanárként negyedévenként tudományos dolgozatokat készített. Már ekkoriban rendszeresen írt Walt Disney számára népszerű tudományos cikkeket, és gyermekeinek képregényeket, fia – Sam Sykes néven - talán ennek hatására vált fantasy íróvá. Vele közösen készített egy könyvet a mágikus mesékről és a modern fantasyk mestereiről.

            Ám mindezek nem elégítették ki, új kihívásokra vágyott, ezért 1988-ban – kísérletként - ő is írni kezdett. Ehhez tárgyként új szakterületet, a történelmet választotta, mint könnyen kutatható tudományt, amiből aztán Az idegen című műve nőtt ki, ami regényfolyamatának kezdete lett. Eredeti címe Cross Stitch volt, amit Öltés az időben címmel lehetne lefordítani, ezt változtatta meg Jamie becéző szavára, azaz a Sassenach-ra, és a folytatások is mind önálló címet kaptak. Trilógiát tervezett és csak maguknak írta volna ezt is, de a második rész elkészülte után minden megváltozott: lemondott tanári állásáról, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát. 2014-ig 8 rész készült el a tervezett 12-ből.

            A wikipédia szerint ezek 27 országban, 24 nyelven jelentek meg. Magyarul eddig a sorozat első 4 darabja került kiadásra: Az idegen, a Szitakötő borostyánban, Az utazó, és Őszi dobszó címekkel Farkas Veronika, illetve Farkas János fordításában. Az itthoni piaci viszonyok között borsos áron mérik, de szerencsére az internetről elolvasható. Az nagyobb félelem bennem, hogy ilyen kiadási tempó mellett nem érem meg a történet végét. Pedig kíváncsi lennék rá, hiszen a XVIII. és a XIX. századi történelem nagy kihívásokat jelenthet egy író számára még akkor is, ha az amerikai múltra erősebben figyel, mint az egyetemes változásokra. Amerikában talán éppen emiatt népszerű, az első részeket megfilmesítették, musical készült belőlük, és utakat szerveznek Skóciába, ahol be lehet járni a történet helyszíneit, mert a skót táj önálló szereplője lett regényének.

            Diana Gabaldon több műfajt egyesített Az idegenben, ami egyszerre történelmi kalandregény, romantikus történet, sci-fi és misztikus fantasy. Mindezeket az időutazással vonta egységbe, mert az is izgatta: meg lehet-e változtatni a jövőt, ha tudjuk, mi vár ránk? Az induló helyszín azért Skócia, egyik egyetemi kollégája lett Jamie Freser és környezetének inspirálója. Egy angol nőt, Claire Randellt vitt a skótok közé, s a történet nyomán térben és időben kitárult a világ. Két idősíkon, 1945-ben és 1743-ban kezdődnek az események, hogy aztán bejárjuk Skóciát, Franciaországot, az angol gyarmatokat, és azok önállósulásának útját.

            A regény népszerűségének forrása a két főhős telitalálata. Rendkívüli találkozásuk a titokzatos kőköröknek, a druida hagyományoknak köszönhető. A II. világháború utáni második nászútjukon Claire azon keresztülsétálva a háborútól és a portyázó klánoktól sújtott skót Felföldön találta magát. Olyan veszélyek, intrikák közé pottyant, amire rámehet nemcsak az élete, hanem a szíve is. Kényszerű helyzetében megmentője ugyanis egy lovagias ifjú harcos, aki felszította a benne szunnyadó tüzet. Innentől szinte kettészakította az az érzelem, ami két különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben. Claire és Jamie kortalan szerelme mögött azonban kitapintható a világ: a XVIII. és a XX. század.

            Történetüket Gabaldon szórakoztató, izgalmas regényben tárta elénk, amiben mindig ott van az időutazás paradoxona: Claire egyszerre tudott többet és sokkal kevesebbet, mint a körülötte lévők. Már XX. századi énje is telve volt ellentmondással: a háború alatti öntudatos gyógyító szerepéből lefokozták egyszerű feleséggé, aki esetleg gyógynövényeket gyűjthetett. A sors (vagy az írónő) iróniája, hogy abba a századba került vissza, ahol a nők elfogadták a társadalomban kialakult hierarchiát, a férfi mellett kijelölt helyüket. Kemény leckék árán megtanulta ezt is úgy, hogy keveset kellett feladnia régi énjéből. Kétféle esküvője ezt mutatta: a XX. századi állami és a XVIII. századi egyházi szertartás különbsége a korból fakadt, de Claire lelkében egységgé állt össze, különösen, amikor Anselm atya feloldotta a szentségtörés vétsége alól. De időutazó mivoltát környezete előtt titokban tartotta, csak Jamie-nek árulta el. A XVIII. században fogant, de a XX. században felnövő lányát és annak barátját is csak 20 év késéssel avatta be titkába, mert az időutazás ténye a misztikus XVIII. században, s a csodákat nélkülöző XX. században egyaránt sokkoló volt.

            Egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő Gabaldon XVIII. százada. Nemcsak a higiénia teljes hiányával, a közlekedés és a kommunikáció elmaradottságával kellett szembesülnie Claire-nek, a politikai harcok, a barbár viselkedés, a munka nehézsége, a feleségverés, a boszorkányüldözés és vallásos túlzások is nehezen voltak elviselhetők számára. A durva élet ellenére mégis szabadabb volt, ahol újra megtalálta önmagát. Minthogy a történetet Claire szemszögéből éljük át, több szálat nem bontott ki az írónő, de így is lenyűgözően sokszínű a kép. A 27 éves nő gyorsan beilleszkedett, eleinte érzett zavarát flegma és humor mögé rejtette, mert 23 éves lángoló vörös hajú, kék szemű, a mindennapokban is kiltet viselő férje iránti érzelmek átsegítették a nehézségeken. Háborús ápolónőként megszerzett tudásával új világában is kivívott egyféle tiszteletet, s környezetét lassan igyekezett átformálni, bár jó néhány ötletével keltett feltűnést. A gyógyfüvekről való, XX. századi ismereteit kiegészítette az indiánok mindennapi tapasztalataival, de azzal nem gyógyító, hanem boszorkány hírébe került, ami bizony abban a korban nagy veszélyt hordozott. Aztán a terhes Claire - Jamie kérésére - a cullodeni csata előtt visszatér a XX. századba, Frank Randallhoz, aki a lányaként neveli fel Bree-t, de feleségének nehezen bocsátotta meg kilengését. Claire orvosi diplomát szerzett, praktizált és Frank halála után, amikor kiderült, hogy Jamie nem esett el a csatában, újra átsétált a kőkörön, majd lánya és annak szerelme is követte őt. A negyedik kötetben itt tartunk.

            Gabaldon ezt a folyamatot ábrázolta, néha aprólékosan, néha elnagyolva azok elemeit. Jamie börtönbeli megerőszakolást sokkolóan részletezve mutatta meg, de ezt ellensúlyozta a szerelmesek őszinte és odaadó kapcsolatával. A regény erotikus jelenetei finomak, sejtetőek, nem sablonosak, belefér a nevetés, a bénázás és a pirulás is. Az író azonban tudja, hogy ez a viszony kivételes, ezért ellenpontozta hőseit. Így vált fontos szereplővé John Randall, aki a XX. századi férj, Frank Randall őse, s bár hőseinket számtalanszor és durván megalázta, Claire mégis vigyázott az életére, nehogy halálával Frank létét kockára tegye. De Lord John Gray alakjával ellensúlyozta a szadista Randallt, és történetét a sorozaton kívül 5 novellában és 3 regényben tovább is gondolta. Claire ellenpontja pedig Geillis Duncan, a lázadó skót nacionalista, a másik időutazó, aki azért ment vissza, hogy megváltoztassa a történelmet és semmilyen módszertől nem riadt vissza célja elérése érdekében.

            Mi a titka Gabaldonnak? Nekem az időtlenséget megidéző lenyűgöző stílusa és humora tetszett a legjobban. Álljon itt két példa utóbbi illusztrálására, még ha így kiszakítva azokat a szövegkörnyezetből, nem mutatják meg az egész értékét:

            Jamie, mint pár nappal korábban megtudtam, soha nem sajátította el a fél szemmel

            kacsintás tudományát. Ehelyett ünnepélyesen pislogott, mint egy nagy, vörös bagoly.

            Egyszer sötétben kelni, hogy kalandra induljunk, az elviselhető. Két nap alatt másod-

            szor, annak már mazochizmus szaga van…

Szerettem, ahogy hősei A mának elég a maga baja - bölcsességével élték meg a történelmi fordulatokat, jellemüknek megfelelően reagálva azokra. A rendkívül szimpatikus két főhős mögé olyan emberi tablót állított, melyekkel a kor lelkét is visszaadta. Tetszettek leírásai, bár az interneten ebbe sokan belekötöttek. A másságot hangsúlyozó skót akcentusa elmaradása miatt sok kritika éri magyar fordítóit, akik egyszerű fogalmazással hidalták át azokat, s emiatt feltehetően Gabaldon nyelvét is szegényebbé tették. De mindezekért kárpótolt a regényfolyam pezsgése, a fenséges skót táj szépségének megmutatása.

            Hogy mindezek alapja, a többszörös időutazás lehetetlen? Mégis ez adott alkalmat ad az írónőnek arra, hogy elmondja véleményét a világ dolgairól, az emberi kapcsolatok értékéről, barátságról, szerelemről, erkölcsről, hitről, igazságról és igazságtalanságról, a családi kötelék fontosságáról. A XXI. század meséje úgy egyesíti magában a lehetőségeket, mint a korábbi századok regényei tették, ha azok képtelenségét már elfogadtuk, ez sem lesz nehezebb. Mert ez mégsem a valóság, csak annak égi mása, azaz irodalom, ami szórakoztatva emlékeztet bennünket emberi mivoltunkból fakadó jogainkra és kötelezettségeinkre.          

Ken Follet

Ken Follett Évszázad trilógiája

            Az irodalomnak is megvan a maga arisztokráciája királyok, hercegek grófok leosztásban, és pórnépe, ahol van ugyan különbség a gazdag- és szegény paraszt, vagy a zsellér között, de valamennyien a közízlést szolgálják ki. Mondhatjuk, hogy a XXI. századot a kép, s nem a könyv uralja, de magyar szakosként beleborzongok abba, hány „fényes elme” tépte magát feleslegesen, mert az e század gyermekei már csak a pórnép írásaiból válogatnak. Aztán egy idő után megértettem e folyamat lényegét! Mindenevőként szeretem az irodalmi arisztokráciát, de ha kikapcsolódni vágyom, nem szégyellem a könnyedebbnek, felületesebbnek tartott olvasmányokat sem, hisz nem lehet örökké kaviáron élni. Nyugdíjasként sem tudom a tanárt elzárni magamban, érdekel a lektűrírók titka, mit adnak az olvasóknak, hogy őket még így falják?!

            Kenneth Martin Follett (Cardiff, 1949-) angol író, aki történelmi kalandregényeivel és politikai krimijeivel a világ bestseller listáit negyven éve 150 millió eladott könyvvel vezeti. Lavinia és Martin Follett négy gyermekének legidősebbjeként Walesben született, 10 éves korában Londonba költözött a család. Vallásos szülei eltiltották a filmektől és a tévétől, ami elől az olvasásba menekült. Filozófiai tanulmányai után először újságíró lett szülővárosában, ahol családot alapított, aztán visszatért Londonba: eleinte újságíró, majd egy kis könyvkiadó vezetőjeként pénzügyi gondjain akart enyhíteni, amikor írni kezdett. Néhány sikertelen krimi után 1978-ban a Tű a szénakazalban című könyvével szerezte meg azt az elismerést, ami ma is az élmezőnyben tartja. Politikai érdeklődése nemcsak könyveiben van jelen, az 1970-es évek óta az Angol Munkáspárt aktivistája, így ismerkedett meg második, politikus feleségével, aki rövid ideig kulturális miniszter volt. Hazájában pezsgőszocialistának hívják, mert szocialista nézetei ellenére kedveli a luxust. Szabadidejében lelkes basszusgitáros, és alkalmanként fellép egy ír folk együttesben is, ahol balalajkán játszik.          

            Először A katedrális című történelmi kalandregényével találkoztam, melynek megírásához a Vitoria-Gasteiz spanyol katedrális adta az ihletet. A kisváros lakói hálából a főtéren felállították életnagyságú szobrát, hiszen a könyv sikere az ottani látogatók számát is megsokszorozta. Az ebből készült filmsorozatot Magyarországon forgatták, a XII. századi ócsai templom tökéletesen felidézte azt a kort. Később trilógiává bővítette középkori történeteit az Idők végzetéig és A tűzoszlop című regények megírásával. Izgalmas regényei a XII., XIV., XVI. században játszódnak, történelmileg hitelesek, miközben ármány és szerelem, hűség és árulás mozgatja hőseit ugyanúgy, mint a mai embereket.

            Az Évszázad trilógia a mi XX. századunk bemutatása történelmi kalandregény formájában. Valójában sokszoros családregény ez: két angol, egy német, két amerikai és egy orosz család három nemzedékének sodró lendületű történetén keresztül válunk a nagy történelmi események részeseivé. Lenyűgözött az, ahogy hőseit ezekben elhelyezte, hiszen térben és időben távoli eseményeket kellett összehangolnia. Az öt család tagjai – és a hozzájuk kapcsolódók - mindenféle nézetet magukban hordoznak, nemcsak egymással vetélkednek saját nemzetük fiaként, néha a családon belül is ellentétek húzódnak, melyek szinte feloldhatatlanok. Ken Follett azonban valamilyen formában összebékíti és kiegyenlíti őket.

            Az első rész, A titánok bukása a század első 20 évének felkavaró rajza. A pompás jellemrajzok segítségével megismertet bennünket a kulcsszereplőkkel, és azt is megmutatja, hogyan sodródott bele Európa és az USA az első világháborúba. Az angol Fitz Fitzherbert gróf és húga, a szüfrazsett Maud, az angol testvérpár: Ethel és Billy Williams, a német Walter von Ulrich, az orosz testvérek, Grigorij és Lev Peskov, és az amerikai diplomata, Gus Dewar sorsa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz szerelemben, barátságban, politikai és gazdasági ellentétben, vagy úr-szolgai kiszolgáltatottságban.        

            A második rész, A megfagyott világ magyar címe félrevezető, mert valójában a század legforróbb éveit mutatja be 1930-as évektől 1947-ig. A főhősök helyzete megváltozott, s mellettük már aktivizálódott a második nemzedék is. Grigorij Peskov az orosz forradalmi vezérkar tagjává vált, sajátjaként nevelte fel öccse fiát, Vologyát, aki magas rangú elhárítótisztként fizikus feleségével az orosz atomprogramot szervezte, Ánya nevű lánya egy KGB-s vezető feleségeként ikreivel vigasztalódott. Lev Peskov gátlástalan amerikai üzletemberré vált, aki felesége és lánya mellett szeretőt tartott. Margától született fia, Greg politikusként irányította az eseményeket, akinek félvér gyermeke révén a néger polgárjogi eseményekbe is bepillanthattunk. Lev elkényeztetett lánya, Daisy első férje, Bubi Fitzherbert mellett fasisztává, a háború alatt Londonban önfeláldozó mentőssé vált, majd Ethel szociáldemokrata politikus fiának, Lloyd Williams feleségeként megtalálta saját helyét. Gus Dewar gyermekei, Woody és Chuck politikusként és katonaként élték meg az amerikai történelem eseményeit. Maud – bátyja által kitagadva - Walter feleségeként a legyőzött németek sorsát vállalta: férjét a nácik agyonverték, gyermekei közül Erich előbb nácivá, majd kommunistává lett. Lánya, a nagyon tehetséges Carla, akit apja miatt nem engedtek tanulni, nővérként nemcsak egy zsidó orvos segítője lett, az ellenálláshoz is utat talált. Magához fogadott egy zsidó árvát (Rebeka), felnevelte az orosz katonáktól kapott zabit (Walli), és a frontról hazatérő férjének is szült egy gyereket (Lili), akikből egymásra figyelő, összetartó családot alakított ki.

            A harmadik nemzedék történetét a trilógia harmadik része, az Örökkévalóság küszöbén című hordozza, ami a hidegháború és a Szovjetunió összeomlásának története – de ezt a címet sem tudtam igazán értelmezni. Daisy lánya, Ewa Williams színésznő lett, a vietnami háború elleni fellépése miatt az USA-ban ellehetetlenítették, de Angliában nagy sikert aratott. Az NDK fogságában élő Carla gyermekei közül előbb Walli disszidált, hogy híres zenésszé válhasson Amerikában Daisy fiával, Dave Williams-szel, és Woody lányával, Beep Dewarral. Walli terhes barátnőjét, Karolát szülei kitagadták, Carla fogadta be, és felnevelte unokáját, Alice-t. Fogadott lánya, Rebeka is elmenekült a stázi zaklatása elől és politikussá vált az NSZK-ban. A szétszórt család - a berlini fal leomlása előtt – csak a Balatonnál találkozhatott. Woody másik gyermeke, Cameron az FBI kétes akcióinak lett a részese. Greg félvér fia, Georg jogot végzett, a Kennedyek stábjában és a polgárjogi mozgalmakban vállalt aktív szerepet, s Obama elnöksége idejére magánéletében is nyugalomra talált. Az orosz vonalat Ánya ikrei zárták: Gyimka a Kreml belső döntéshozói között a haladás vonalát képviselte, Tánya a TASSZ riportereként az ellenzék egyik láthatatlan segítőjeként járult hozzá a váltáshoz.

            Ken Follett pontosan tudja, hogyan kell a szálakat úgy bonyolítani, hogy azok széles tömegek számára legyenek izgalmasak. Főhősei szerethető karakterek, hús-vér emberek, nem bonyolultak, és mindegyiknek van egy-egy kissé sematikusnak tűnő ellenpontja. De a legjobbat hozzák ki magukból, mozgassa őket a hatalomvágy, az irigység, a szerelem, vagy a bosszú. Hősei nemcsak átélték a történelmet, őket is alakítják az események, s a trilógiai végéi mindannyian hosszú utat jártak be. Mivel kulcsszereplőinek a legváratlanabb helyen és eseményen kell összekerülnie, a regények cselekménye kissé kusza, szerkezete aránytalan. De ezt ellensúlyozza azzal, hogy a nagyívű családtörténeteket izgalmas tablóba foglalta, amelyekben pontos korképet és társadalomrajzot adott, miközben szórakoztató olvasmányával az ismeretterjesztést is magas szinten művelve értéket közvetített.

            Ken Follett regényei számosak: a wikipédia 30-t tart számon, melyek magyarul is többnyire megjelentek, s korunk szokása szerint többet megfilmesítettek. Ha írás közben alkalmazott is bizonyos sémákat – a középkori trilógiájában ez jobban feltűnt, mint ebben –, az olvasó nem tévedhet el a gyors váltásokkal dolgozó regényfolyamatban, mert mindegyik karakterét pontosan kidolgozta, egyénítette. Sajátos írói módszeréről az egyik vele készült riportban vallott: az íráshoz szükséges kutatómunkát szakemberekkel végezteti, s amikor kész a regény, először történészek lektorálják, s javaslatukra, ha szükséges, át is írja azokat. Excel programot használva külön nyilvántartást vezet aktuális szereplőiről, ezzel a gép is besegít sorsuk alakításában, és irodájának 16 fős stábja pedig leveszi a vállárról a felesleges terheket, csak élveznie kell az életet és az írást. Hát ilyen a XXI. század egyik népszerű írója….

Naomi Alderman: Feminista disztópia?!

Feminista disztópia?!

A Föld élőlényei közül egyedül az ember az idő foglya, a múlt, a jelen és a jövő dimenzióiban vergődik. Weöres Sándor egymondatos versében szépen összegezte: A múlt a jelen alakja, a jövő a jelen illata. De a mindennapi ember nem ilyen lírai. Bár az egyetlen valóság számára a jelene, nem tud kitörni börtönéből: a jelenhez igazítva állandóan újraírja múltját, és különféle változatokban képzeli el a jövőjét. A világirodalom gazdag ilyen írásokban, Morus Tamastól (Utópia) Bradburyn (Fahrenheit 451) át Susanne Collinsig (Az éhezők viadala) terjed a sor. Az utóbbi időben azonban mintha több negatív jövőkép születne, mint korábban. Ezek a disztópiák hordozzák mindazon félelmeket, amivel a ma emberének szembe kell néznie. Megállapításaik nem a tudományokon, hanem az érzelmeken alapulnak, sokféleségüket ez magyarázza. Figyelmeztetésüket jó volna megszívlelni, hogy a XXI. század gyermeke végre felnőtté váljon: képes legyen elviselni az érzelmek sokféleségét és ellentmondásait.

Naomi Alderman (1974-) a mai angol próza egyik képviselője, nevét azonban csak kevesen ismerik. Pedig már két regénye is megjelent, s mindkettő nagy vihart kavart irodalmi berkekben. Életéről nem sokat árult el az internetes vallatás azon kívül, hogy Margaret Atwood mentoráltja, akinek A szolgálólány meséje című regénye és az abból készített filmsorozat az utóbbi évek egyik szenzációja volt. Írói hatását kiterjesztették a fiatalabb írónőre is, pedig – ha van is szellemi kapcsolat közöttük – Naomi Alderman saját utakon jár. Első regénye, a Disobedience (2014) magyarul – csak úgy, mint a belőle készült film - A rabbi meg a lánya címmel jelent meg, s csak egy szűk réteg élményévé vált. Az írónő gyermekkora világába ment vissza: a londoni ortodox zsidók szokásaival és az azzal szembefordulókkal ismertette meg az olvasóit. E könyv sikerét igazán a filmváltozat hozta meg, gyaníthatóan a leszbikus szerelem okán, pedig a három főszereplő, Rachel Weisz, Rachel McAdams és Alessndro Nivola kitűnő játéka ennél többet megmutatott az írói gondolkodásból.

Második regénye, a The Powers (2016) A hatalom címmel jelent meg Borbély Judit Bernadett magyar fordításában az angol kiadás után két évvel. Az eredeti cím jóval összetettebb jelentésű, mint a magyar, hiszen az angol szó egyszerre jelenti az erőt és a fizikai tekintélyt, s konkrétan utal az elektromos áramra is, mely az elbeszélt történet különleges eredője. De a magyar cím azt összegzi, amiről a regény szól: A hatalom formája mindig ugyanaz: végtelen, összetett, folyamatosan elágazó. Miközben élő, akár egy fa, egyre csak növekszik, önmagában teljes, de egyben sokaság is. Megjósolhatatlan, hogy milyen irányt vesz, a saját törvényeinek engedelmeskedik. Az írónő érzékenyen reagált azokra a kulturális és vallási jelenségekre, amelynek letéteményesei manapság is csak a férfiak: néhány elem megfordításával megmutatta, milyen könnyedén meg lehetne változtatni ezeket a maszkulin hatalmi ágakat, de nem feminista győzelmi regényt írt, ennél magasabb célok felé indult.

A könyv műfaját nagyon nehéz pontosítani. Az első olvasatban, mert a nők hatalomra jutásáról szólt és negatív jövőképet vázolt, egy újabb feministadisztópiaként tekintettek rá, ám hamarosan kiderült, hogy sokkal több annál. A történet nem a férfiak és nők harcának egy újabb állomása, hanem az írónő gondolatkísérlete: mi történik akkor, ha egy jól körülírható embercsoport jut egy tetszőleges, de vitathatóan önkényes előny birtokába? A témához választott műfaja ezért összetett: a fantasy, a sciente fiction, az elmélkedő irodalom és a szatíra határmezsgyéjén egyensúlyozó alkotás. S a keretsztorival bekerült a regénybe egy újabb csavar is, ami szerint az írás egy férfiszerző valós régészeti leleteken nyugvó története. Szerkezete is ezt húzta alá: a kerettel titkos könyvet teremtett a könyvben, és a történetet az olvasónak magának kell összeraknia a szövegből, azt megtörő ábrákból, jegyzetekből, újságcikkekből, sms-ből, kommentekből. A visszafelé számláló időből látszik ugyan, hogy mi felé haladunk, de a történet befejezetlen, nincs lezárás, egyszer csak megszűnik a szöveg. Ezzel azonban a katarzis is elmarad, pedig elő volt készítve. E hiány ellenére a történet gördülékenységével, ötleteivel magával ragadja az olvasót.

A cselekmény 10 év globális és lokális eseménye a meg nem határozott időben, mely a Lányok Napjától a Kataklizmáig tart. A maszkulin berendezkedésű világban a nők kulcscsontja alatt felfedezett rejtélyes szövet elektromosságot termel, és fejlettségétől függően kisebb, vagy halálos áramütést mérhet a másikra. Kezdetben csak a kamasz lányokban jelenik meg a motring, az újonnan felfedezett szerv, majd a fiatalok az idősebbekben is felébresztik a használatát, és elkezdődik az egyre tudatosabb harc a férfiak ellen. A titkos képességgel eleinte csak megvédték magukat, majd az összefogás erejével megváltoztatták a fennálló politikai és vallási berögződéseket, az országok élére női diktátorok vagy politikusok kerültek, a világ vallásait újraértelmezték. S a hirtelen megszerzett hatalomból nem világbéke, hanem káosz és pusztulás született, s a könyv így vált irodalmi bombává, napjaink társadalomkritikájává. 

A történetet négy főszereplő közvetítésével ismerjük meg, akik a hatalom egy-egy modernkori megnyilvánulását szimbolizálják: az egyház, az alvilág, a politika és a sajtó képében. Alliet rendszeresen zaklatta nevelőapja, elszökött otthonról, egy fanatikus vallási csoport vezetője lett Éva Anya néven, s egy titokzatos belső hang vezérelte lépéseit. Roxy problémás gyermekkor után nyomába lépett maffiafőnök apjának, hogy leszámoljon anyja gyilkosaival. Margot motringját lánya ébresztette fel, amivel a középkorú asszony politikai karriert futott be. Az etióp Tunde férfi, aki újságíróként kötelességének tartotta a történések rögzítését, pártatlanként térképezte fel az eseményeket, egyaránt segítette a férfiakat és a nőket. A főszereplők sorsát követve kapunk képet a változásokról. A karakterek a történet során sokat változtak, de nem azért aggódtunk értük, mert szerethetőek lennének, hanem mert olyan légkört teremtett a könyv, amiben állandó veszélyben vannak. A lokális történtet az író globálissá bővítette azzal, hogy a több szálon futó cselekményhez újabb helyszíneket kapcsolt: Moldovát, ahol a diktátor halál után a felesége női köztársaságot kiáltott ki, és az Északon tevékenykedő puccsistákat, akiket a fellázadt nők által elűzött szaud-arábiai uralkodó pénzelt.

Talán Allie tevékenysége fogott meg a legjobban, aki egyetlen gondolattal fordította a férfiközpontú vallási tanokat nőközpontúvá, mert azok kezdettől fogva ott voltak minden kultúrában, csak nem jutottak szóhoz: Zsidók, nézzetek Miriamra, ne Mózesre...Muszlimok, nézzetek Fatimára, ne Mohamedre. Buddhisták, emlékezzetek Tarára, a felszabadulás anyjára, keresztények, imádkozzatok Máriához a megváltásért...Az is nagyon érdekes volt, hogy az írónő nem játszotta meg a bölcset: kimondott valamit, aztán annak az ellenkezőjét is, ezzel ugyanaz iránt ébresztett szimpátiát, ami iránt felháborodást. A szerepek ilyen szintű felcserélése zavarba ejtő, amitől az elkövetett tettek (szegregáció, nemi erőszak, gyámság alá helyezés, jogok megvonása) dupla erővel hatnak. Ettől vált igazán sokkolóvá az új világ...

Na, Naomi Aldernon ezzel a regényével adott egy jó nagy pofont a feminizmusomnak! A férfiakat felváltó nők ugyanis nem teremtettek jobb világot, mert nem tudtak lemondani a bosszúról, az erőszakról, az önzésről. A hatalom ugyanis nemcsak az erővel rendelkezők személyiségét torzította el, de a tőle való félelem a kiszolgáltatottakét is megrontotta.

Azzal, hogy Alderman regényében teljes folyamatában mutatta meg a hatalomváltást, a nézőpontok sokféleségével, a lassú építkezéssel egyedi – és hihető - történetet teremtett, amivel egyaránt eltért Merlétől (Védett férfiak), és Atwoodtól (A szolgálólány meséje), akiket mintaként emlegettek a kritikusok. Fokozatosan bontotta ki az izgalmas alapötletet: a kezdeti kísérletezést az egyre sötétebb következmények váltották fel, és nyomasztó, brutális jelenetek vezettek a végkifejletig. Alderman tudja, hogy az ember gyarló, hogy érzelmei vezetik, azok pedig könnyen átcsapnak szélsőségekbe. Válasza sem az, hogy a férfiak vagy a nők a jobbak, hanem megmutatja a hatalom természetét: az emberek durva dolgokat tesznek, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy megtehetik. A demagóg hatalomtechnikus-politikusok azért tehetnek meg mindent, mert a kisember hagyja azt, félrefordul, bezárkózik, pedig a jó szándék ellenére ő is bemocskolódik. Így vált ez a regény annak a végletes gondolkodásnak a kritikájává, hogy valakiknek mindig uralni kell valakit, s hogy a dolgokat meg lehet tenni csupán azért, mert képesek vagyunk rá.

A regény olvasmányos, engem nem zökkentettek ki a közbeékelt mellékletek sem. Az, hogy tempója változott, külön tetszett, voltak grandiózus, és voltak bensőséges részletek, s az egyéni sorsok mögött mindig ott tombolt a megbokrosodott történelem. A szerző játszott is a maga által felvázoltakkal: régészeti leleteket rögzítő rajzokkal hitelesítette fiktív történetét, és a keretet jelentő levelezésben is ott van, mint a Naomi nevű szerkesztő, és mint a férfiszerző, Neil Adam Armon, ami az írónő nevének anagrammája. Utolsó kérdésével pedig fejre állította a világot... Aktualitását abban láttam, hogy a regény csaknem minden részeleme megtörtént már a világ valamelyik pontján, mert nem a tudás és az intelligencia korunk értéke, hanem az erőszak, ami nemtől, helytől és kortól független. Alderman nem a gyűlölet és a bosszú vágyálom könyvét írta meg, a feminizmus mai korszakában a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényét sugallja. Ezért tartom ezt könyvét a XXI. század egyik hangsúlyos írásának. Ezt is eléri majd a megfilmesítés, s félek: akkor sokkoló és brutális elemei kapnak majd hangsúlyt, nem az a figyelmeztetés, ami soraiban rejlik.