Vörösmarty Mihály: A vén cigány és Babits Mihály: Cigány a siralomházban

Vörösmarty Mihály: A vén cigány és Babits Mihály: Cigány a siralomházban

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) volt a magyar irodalom első olyan költője, aki mindenféle anyagi háttér nélkül az irodalomból élt. Igaz, ezért kora mindenesévé kellett válnia: nemcsak íróként, költőként, hanem szerkesztőként és a romantikus triász tagjaként aprólékos munkával segítette a polgári kibontakozást. Babits Mihály (1883 - 1941) nem tartozott a magamutogató költők közé, nem volt küldetéstudata. Egy évszázaddal Vörösmarty után egyszerre csak mégis az irodalmi vezető szerepében találta magát, egyike lett azoknak, akik meghatározták a XX. század elejének irodalmi arculatát. E két költőt nemcsak a közös tevékenység kapcsolta össze, Babits poeta doctusként számon tartotta Vörösmarty gondolatait, amelyeket több versében fel is idézett. Ezt a két verset is az allúzió kapcsolja egybe: Babits műve rájátszás Vörösmarty költeményére.

Amikor Vörösmarty Mihály A vén cigány-t megírta 1854-ben, már elveszett minden, amiért a nemzet és költője olyan nagy erővel küzdött. A kortársak "a megrendült agyú" költő nem egészen világos alkotásának érezték, csak jövendölése miatt - "Lesz még egyszer ünnep a világon!" - tartották számon. Babits a Vörösmarty vers címét vette át és használta fel önmetaforaként 1926-ban.. Nem Vörösmartyt akarta ekkor igazolni, hanem költői fejlődése öntükröző szimbólumává tette a Cigány a siralomházban című versében. A címbeli cigány mindkét versben a nemzet énekesét jelentette, és a siralomház - a halálraítélt utolsó órájának színtere - lett az a jövőkép, amelyet a költőelőd még ünnepként remélt megvalósulni.

Vörösmarty versének bordal - keretében a sírva vigadás hangulatát bontotta ki, hiszen a veszteség idején úgy érezte a költő, vigasztalhatatlanságát csak a bor és a zene mámorával oldhatja fel. Már nem intézett a nemzethez buzdító szózatot, csak magát próbálta tétlen hallgatásából kiragadni:

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 
Sziv és pohár tele búval, borral, 
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Hallgatásának sok oka volt: nemcsak a veszteség miatti fájdalom tartotta vissza az írástól, hanem akkori körülményei is. Hogy megélhessenek, visszaköltöztek Nyékre, majd Baracskára, ahol bérelt földön saját kezével próbálta előteremteni élelmüket. Életének ez az utolsó öt éve lassú haldoklássá vált, a kemény fizikai munka és a betegség felőrölte erejét. Önmegszólító versében elsősorban önmagát figyelmeztette arra, hogy az írás kötelessége. Minthogy ő az emberi fejlődés körforgásos elméletében hitt, "a sors forgandóságából" próbált biztatást csiholni:

Mindig igy volt e világi élet, 
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

A közelgő halál érzete fokozta a buzdítás erejét, és ez tette lehetővé azt is, hogy elszakadjon a napi gondoktól. A megszülető vers aztán hatalmas ívű lett, mely a költő minden szellemi és fizikai energiáját igénybe vette, az alkotás erőfeszítésébe szinte belerendült. De az katasztrófához méltó verset teremtett, amelyben összekapcsolta a nemzeti és az emberi veszteséget, ezzel siratta el "legszentebb vallás"- át. Költeményébe belekerült minden fájdalma és az aktuális történések sora (1848 vesztesége, a krími háború szégyene) mellett irodalmi élményeit is beleírta. De alkotása azzal vált igazán félelmetes erejűvé, hogy akusztikai és auditív hatásokkal felerősítette benne a kísértetiességet, a vak bizonytalanság képét. Összefoglalása az emberiség egyetemes tragédiáját mutatta fel:

Kié volt ez elfojtott sohajtás
Mi üvölt, sir e vad rohanatban, 
Ki dörömböl az ég boltozatján, 
Mi zokog mint malom a pokolban,

Babits versének születését is hasonló költői - emberi mélypont indokolta. Az első világháború és következményei kétségbeesetté tették, ellenszenvvel figyelte az eszmék felfutását és leértékelődését. Arra döbbent rá - mint amire Vörösmarty hajdan Az emberek című versében - hogy minden új eszme új nyomort, új szenvedést hoz az emberiségre. (Szíttál - e lassú mérgeket? ) Visszahúzódott az irodalomba, elzárkózott a politikától, de a körülötte lévő világ szenvedéseit nem tudta kizárni az életéből. Költő volt ő is, a nemzet énekese, aki egyszer csak Cigány lett a siralomházban. Versében ezt jelenítette meg.

Visszapillantással kezdte írását, felidézte korábbi költői korszakait: a szecessziós formaművészt és a háború ellen tiltakozót. A versírás jelene azonban elmosta ezek értékét, már nem alkotott, mint az Úr; és nem zengett tiltakozása trombitaszóként. Sem az alkotás örömét, sem a felháborodás gyötrelmét nem érezte már, a bizonytalanság, a félelem, a hiábavalóság érzelme váltotta fel ezeket. A vers

...már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve felcsillan a könny.

Vörösmarty Mihály saját korának rettenetét az emberiség nagy bibliai és mitikus tragédiáival állította párhuzamba. Ezzel jelezte azt, hogy ismét olyan megdöbbentő időket élnek, mint amilyen a Paradicsom elvesztése vagy a az emberiség jótevőjének, Prométheusznak a szenvedése volt:

Mint ha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vak keserveit, 
Gyilkos testvér botja zuhanását, 
S az első árvák sirbeszédeit, 
A keselynek szárnya csattogását, 
Prometheusz halhatatlan kinját.

Versében nem fejtette ki részletesen képeit, csak felvetette azokat hallucinációk, víziók formájában, hanggá és képpé vált bűnök és szenvedések rajzaként. Gyors képváltásaival a fantasztikum határát súrolta, ami még a romantikán nevelkedő híveinek is ijesztő volt, hiszen vére forrása, az agyvelő megrendülése, az üstökösként égő szem a téboly képeit jelenítették meg számukra. De éppen ez a felfokozott forma hozta el Vörösmarty számára a feloldódást. A sok keserűség hatására térben is eltávolodott a Földtől. Költői lelemény volt ez ekkor - bár nem ő, Petőfi találta ki - amikor még csak a vágy élt az emberben, hogy elrugaszkadjon bolygónktól. De ez hozta versébe a pozitív fordulatot, mert úgy vette észre: abból a távlatból már látni lehet a közeledő emberibb jövő képét. A vers utolsó szakaszában ezt az eljövendő új világot, az örök béke reményét fogalmazta meg:

Lesz még egyszer ünnep a világon, 
majd ha elfárad a vész haragja, 
s a viszály elvérzik a csatákon,

Az utolsó versszakban ez a felismerése megváltoztatta a rapszódia refrénjét, és költészetét ezzel az új gondolattal zárta le "a vén cigány":

Akkor vedd fel ujra a vonót, 
És derűljön zordon homlokod, 
Szűd teljék meg az öröm borával, 
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Babits Mihály versének második felét a mások fájdalmát megértő hang lengi át. Ez volt az igazi oka csüggedt szomorúságának:

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény, 
még álmából sem ismeri ami jó.

Veszteségeit elfeledve közelített a világhoz, de nem talált boldogságot ott sem. A képek kiúttalan, siralomházi világot mutattak, ahonnan csak öngyilkossággal lehetett elmenekülni. Így hát a vers összegzésében a negatív gondolatok erősödtek fel, ezért mondott ellent Vörösmarty optimista jóslatának. Úgy érzékelte, hogy nem lett "ünnep" a világon:

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.

Babits számára - ebben a légkörben - maga a versírás is értelmetlenné vált:

Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő fényes bogár! 

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?

A költemény utolsó soraival a másokért könnyező költészet értelmét is megkérdőjelezte, együttérző társadalmi tudatának felesleges voltát fejezte ki:

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

Vörösmarty A vén cigány megírása után nem sokkal meghalt, temetése a megtorlások elleni hatalmas néma tüntetéssé vált - alakja újra egységbe fogta nemzetét. Babits a Cigány a siralomházban után vagy tíz évre elhallgatott költőként, és egyre magányosabbnak érezte magát, mert humanista értékei megkérdőjeleződtek a fasizálódó világban. De idővel arra kellett rájönnie, hogy csendjével nem segít, hiszen "vétkesek közt cinkos, aki néma." Utolsó éveiben ezért - betegsége nyomására - felvállalta az egyszer már elhárított prófétai - költői szerepet, és figyelmezette a világot a várható veszedelemre.