Magyarokhoz I.-II.

Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz I. és II. összehasonlítása

Berzsenyi Dániel a XVIII. és XIX. század közötti átmenet nagy költője volt, magában hordozta annak minden ellentmondását. A felvilágosodás gondolati és formai vívmányaival indult, fennkölt elveket vallott egy olyan korban, amikor a nemzet fennmaradásáért való aggodalom a nemesi kiváltságok féltésével keveredett. Elszigeteltségével és belső gátlásaival egyaránt meg kellett küzdenie, de a magányban feltörő, sokáig titkolt költészete élete fontos részévé vált. Kazinczy az ódaköltőt értékelte benne, elégiái, episztolái azonban azt mutatják, ennél több volt. A magyar líra új lehetőségét teremtette meg a nyelvi kifejezések páratlan tömörítésével, merész képeivel, a klasszikus elemek alkalmazásával, s a magyar időmértékes verselés az ő költészetében érte el csúcspontját. Évekig csiszolgatta, érlelte verseit, mert az egész emberiség számára akart örök érvényű igazságot megfogalmazni. Aztán rájött, élete antik átköltésével nem oldja meg gondjait, de a sebzettség, a félegyensúlyi belső állapot bemutatásával a romantikus költészetet is megelőlegezte.

Az óda a görögöknél pengetős hangszerrel kísért dalt jelentett, melyben az egyén hangját szólaltatták meg. A mai forma a megteremtője a római Horatius volt, akinek görög mintát követő, kötött strófaszerkezetű, magasztos hangvételű költeményeit carmeneknek nevezzük. Fontos elem a versekben a pátosz, mely a fenségesnek ítélt tárgyhoz érzelmi, indulati emelkedettséggel közelítő költői kifejezésmódot jelent. Nyelvi szempontból ezek a versek nagyon eltérnek a mindennapi beszédtől, irodalmias, fennkölt szavak, művészies mondatszerkesztés jellemzi őket. A magyar irodalomban Berzsenyi emelte a legnagyobb szintre ezt a műfajt. Nem a klasszikus, hármas tagolású pindarosi ódát vette át, a strófát - antistrófát - epódoszt egybevonta ő is, mint Horatius, csak a tartalmi követelményeket érvényesítette.

Első ódái a nemesi elégedettséget, a bőséget, a gazdagságot, a királyhűséget fejezték ki, de a nemzetét féltő költő is ezekben ébredt magára. Nemes volt, aki megérezte: változtatni kell, mert eltűnik a nemzet. Ezért vállalta magára a kortársak figyelmeztetésének nehéz feladatát, a Magyarokhoz írott két ódája ezt a célt szolgálta. A közös címen kívül összeköti ezt a két verset az óda műfaja, a felütéssel való klasszicista verskezdet, és a versekben használt alkaioszi strófa, melyet Horatiustól vett át, mint a hősi kort megillető formát. De a két vers más és más történelmi pillanat szülötte, különbségeik ebből fakadnak.

A Magyarokhoz I. a nevezetesebb, sok sora vált szállóigévé, Széchenyi kedvence volt, sokszor idézett belőle a Hitelben. Berzsenyi maga is fontosnak tartotta ezt a versét, háromszor is átdolgozta 1796 és 1810 között, megszabadult "forrásai" (Horatius, Baróti Szabó Dávid, Rájnis József) hatásától, és igazi Berzsenyi verssé formálta. Érzelmileg, indulatilag ebben a versében közölt a legtöbbet korával. A harmadik átdolgozás után választotta verse elé mottóként Horatius sorait:

Rád száll atyáid vétke, 
Lakolni fogsz helyettük is.

Versében azt kutatta, mit kell tenni a jelenben, hogy a magyarság ne tűnjön el a történelem színpadáról. Nem a múlt izgatta, annak dicsőségét csak példaként idézte, a jelent akarta változtatásra kényszeríteni. A vers az első strófa erős nyitányával indul, s ennek gondolata szabja meg a szerkezetet is. Múlt és jelen képeit váltakoztatva sorolja, mindegyiket a jövőért való aggódása hat át. Ugyanezen történelmi példákkal találkozunk majd a reformkori költők verseiben is, mert a törökök, tatárok elleni győzelmek, Árpád, Attila dicsősége vitathatatlan. "Zápolya öldöklő századára" azonban csak Berzsenyi hivatkozott, de ő sem Dózsa legyőzőjét, hanem az ország megosztóját, a Habsburgok ellenségét látta benne; azt, aki a testvérharc kirobbantásával tovább nehezítette az ország helyzetét. Ezt labanc - szemlélete mondatta vele, mert Berzsenyi hitt a Habsburgok uralkodói segítségében. Történelmi példáival pedig azt sugallta, hogy azért voltak sikeresek a magyarok, mert "a régi erkölcs erejével" bírtak:

Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Berzsenyi költői erejét bizonyítják ezek a sorok: nemcsak Herkules isteni erejével, a második ige akusztikai hatásával is kifejezte a magyarok erejének fékezhetetlenségét, s az érces csengést a nyelvi tömörséggel is fokozta. Ám korára ez a "tiszta erkölcs" eltűnt, ezért vetítette a nemzethalál képét kortársai elé. A vers egyetlen részletező költői képével, a tölgy - metaforával nemzete lassú haldoklását jósolta meg. Csak kemény szavakat tudott mondani koráról:

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz,

Ha nem is tudnánk az ókori Sybaris lakóinak erkölcstelenségéről, a "rút" és a "váz" szavak "energiásan" (Berzsenyi az erőteljes szó helyett ezt a kifejezést használta!) érzékeltetik az elpuhultságot, a kifulladást. Azzal, hogy magyarok elhagyták régi erkölcseiket, hogy tespedésbe süllyedtek, régi hírnevüket is elvesztették. Az ódai hang a két utolsó versszakban elégikussá változik, amikor a költő tapasztalatait összegezte:

De jaj, csak így jár minden az ég alatt! 
Forgó viszontság járma alatt nyögünk, 
Tündér szerencsénk kénye hány, vet, 
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Versvégi történelmi párhuzamaival pesszimista jóslatát erősítette meg: Ílion, Karthagó, Róma, Babylon sorsa vár Budára is, ha nem eszmél és nem nyeri vissza régi erkölcsiségét.

E műve írása közben a huszonéves költő maga is részesévé vált a nemesi ellenállásnak, a bandériumok látványa elragadtatással töltötte el, de Napóleon sikerei rádöbbentették:

Oh, sors, oh, csuda nép! - mi ez? 
Hát nincs remény már? - Itt az idő, magyar, 
mely majd szabad lelked nem ismerte
jármot akaszt te szilaj nyakadra.

(Az ulmai ütközet)

Napóleon és I. Ferenc egyaránt kiáltvánnyal fordult a magyarokhoz, hogy a francia - osztrák összecsapáskor a maguk oldalára állítsák őket, s a magyar nemesség - félretéve addigi ellenállását - I. Ferenchez csatlakozott. A király 1807-ben Budára - s nem Pozsonyba - hívta össze a veszély miatt a magyar nemességet, ezzel egy pillanatra régi fényében fürödhetett az ősi dicsőséget őrző város. A második óda, a Magyarokhoz II. ennek a pillanatnak a szülötte, de az ihlető pillanat fölé növő vers szép példája is. Szimmetrikusabb és rövidebb, mint az első, s azzal, hogy erkölcsi utat fogalmazott meg benne, a költő a nemesi hazafiságon is képes volt túllépni.

A vers első részének, az első három versszaknak az a feladata, hogy kortársait - az olvasót - a fenyegető történelmi helyzet közepébe állítsa és ráébressze őket a nagy erők küzdelmére. Dinamikus költői képek hordozzák mondandóját, melyeket hangképzetekkel, aktív igékkel nyomatékosít. Ezt a célt szolgálja az alkaioszi strófa használata is, mert az antik metrum nem köti meg a magyar mondat - és szóhangsúlyt, hanem szabadon engedi a bennük rejtőző energiákat. Dinamikus hullámzásukkal a mondanivaló is jobban érvényesül. Ez is ódai felütéssel indul:

Forr a világ bús tengere, ó magyar! 
Ádáz Erynnis lelke uralkodik. 
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Az ódai szabályoknak megfelelően a vers elején lévő "sententia" - t a "konkretizáció" követi: a világ mozgását latin földrajzi nevekkel (Prussia, Haemusok, Baktra) tudósít. E világméretű változás forrása a meghökkentő metaforából - "ádáz Erynis" - kiinduló látomás, melytől az addig örökkévalónak hitt világ véres zűrzavarban omlott össze:

S népek érckorláti dőlnek, 
S a zabolák s kötelek szakadnak.

A vers második egysége (4. - 6. vsz.) hozza magával a fordulatot, amikor a költő a világerők kavargásában keresi a szilárd pontot, a káosszal szembeszállni tudó rendet. A mozgástól, a vihartól a költő is megriadt, de már nem kapaszkodik kétségbeesetten a kiváltságait féltő nemesség illúzióiba, a korlátolt viszonyok dicsőítése helyett Buda léte izgatja. A horatiusi hajó - metaforával az országot jelenítette meg, s az uralkodó I. Ferencet is szerette volna Titusként, bölcs uralkodóként látni, mert érezte, tudta, jövőnk múlik ezen:

................hogy lebegő hajónk
...............................................
Állni tudó legyen a habok közt.

S a vers második felében ódai hevülettel figyelmeztette kortársait:

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

mert szembe kell szállni a nemzet létét veszélyeztető vésszel. Az addig használt egyes szám második személyű megfogalmazást itt egyes szám első személyre váltotta, s a harc szörnyűségeit idéző harsogó kürtök és nyihogó paripák zajában rátalált arra az erőre, mellyel még minden érték megmenthető:

............................. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

S az így megfogalmazott eszme korokon és tereken túlmutató erkölcsi igazsággá vált, mely a Berzsenyi verset időtlen szférába emelte. A Magyarokhoz II. emelkedett hangvételével, logikus szerkezetével, érvelésével még klasszicista, de ez a szenvedélyes hangja a hazaszeretetnek már előremutató, a reformkor nagyjai ezt fogják folytatni. S ezt használta ki 1936-ban Kodály Zoltán is, amikor a fasizmus előretörése idején nagyhatású kórusművet komponált belőle.

Ez a két vers a gondolkodó Berzsenyit állítja elénk. Ebből az időből származó leveleiből kitűnik: azt is tudta, nemcsak a virtus, hanem a "fabrika, manufactura, pénz" is szükséges a jövőhöz, de egy korszerűbb nemesi hazafiságot ezzel tudott megfogalmazni, s ezzel vált az elkövetkezendő nemzedékek példaképévé. Ha minden egyes - korhoz kötött - gondolatát nem is értjük annyira pontosan, mint kortársai, nekünk is van a versnek üzenete. Velünk is éreztetni tudja a költő, hogy az emberiség történelmét hatalmas erők formálják, hogy a Föld harcok, viharok színtere, s a szabadságnál nincs nagyobb érték. A felvilágosodás egyetemes gondolatát személyes átéléssel közvetítette, s monumentális képsoraival és áradó zeneiségével nekünk is megragadó élménnyé tudta tenni. 

Berzsenyi-A közelítő-Ady Párizsban….

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél - Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Berzsenyit és Adyt száz év választja el egymástól, de mindketten egy - egy századvég gyermekei voltak, ez össze is kapcsolja őket. Berzsenyi a XVIII. - XIX. század fordulóján élt, a kortársai "magyar Horácz-"ként tartották számon, de több volt ennél: az ókori formák mögött a modern ember sebzettsége rejtőzött. Ady a Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja, aki a XIX. és XX. század fordulóján indult, s költészetével teljesen új utakra terelte a magyar irodalmat. Mindkettőjüknek meghatározó élménye volt - a századfordulók okán is felerősödő - elmúlás érzése, e két versükkel ezt bizonyíthatjuk.

Berzsenyi A közelítő tél című versét Niklán írta, többször is átdolgozta, s az eredeti (Az ősz) címet Kazinczy javaslatára megváltoztatta. Ennek az elégiának fő témája az idő múlása, újdonsága pedig ennek a hangulatnak érzékeltetése volt, igazi idő - és értékszembesítő vers. A költői szándék Adynál is hasonló, Párizs hangulatát akarta megfejteni, megragadva a pillanatot, ahogyan azt az impresszionisták tették - Párisban járt az ősz - s abben a pillanatban a halálhangulattal találkozott.

Berzsenyi három versszakon keresztül az őszi természet képeit jeleníti meg, a klasszicizmus szabályai szerint antik elemekkel (labyrinth, Zephir, symphonia, thyrsus, stb.), ismétlésekkel, rokon értelmű szavakkal (hervad, hullanak, nincs, nem). Ezt követi a nagy felismerése:

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.

Ebben a megszemélyesített metaforában az általánosítás jelent meg a mulandóságról és a változásról, melyet ellenpontozott a "kis nefelejcs"-csel, majd fájdalmas felismerését saját életére alkalmazta. Minthogy a "szárnyas idő" hatalmas látomásában és a "kis nefelejcs" képében egyaránt a pusztulás élményét találta, ez vált a vers legfontosabb elemévé.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, 
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy - két zsenge virágait. 
Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom...

Ady az otthoni támadások elől menekült Párizsba, mert ott elbújhatott, mint ahogyan annak idején a betyárok a Bakonyban. De úgy járta a város utcáit, mintha Debrecenben lenne a Szent Mihály úton, s nem Párizsban a Saint Michel bulváron. Ezzel a kis megkülönböztetéssel is az őszt idézte meg, a versírás jelenét, de nemcsak évszakként, hanem a halálhangulat hordozójaként is - hiszen Szent Mihály lován vitték ki akkoriban a temetőbe a halottakat. Nyár közepén megérezni a következő évszakot, különösen nagy költői érzékenységre utal. Költői énjét pontosan megrajzolta a második versszakban elrejtett önarcképével:

Ballagtam éppen a Szajna felé, 
S égtek lelkemben kis rőzse - dalok, 
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, 
Arról, hogy meghalok.

Ady versében az Ősz megszemélyesített istenasszony, aki a kellemes hangulatban lévő költőt és a körülötte lévő világot egyetlen pillanat alatt fölforgatta. Adyt is megérintette az idő múlása, az idő előtt érkező halál szele. Ennek hatására változott meg szinesztéziája - a "halk lombok" "nyögő lombok"-ká váltak - s a költő nem is tudott ettől a hangulattól megszabadulni.

A két verset tehát az ősz metaforája és szimbóluma kapcsolja össze, de nagyon érdekes a hasonlóságokban meglévő különbség is, mely az eltérő költői egyéniségekből fakad. Mindkét vers egy-egy statikus képből indul ki, - a liget és a Szent Mihály úti fák - hogy aztán az elmúlás fenyegető érzését jelenítse meg. Ehhez is egyforma eszközt használnak: az idilli indulást - amit Berzsenyinél a negatív festés hordoz - ütköztetik az értékvesztettséggel, mellyel az ember és a természet ellentétté fejezik ki. Mindkét versben hangsúlyos szerepet kap az idő, bár ebben azért van egy kis eltérés közöttük, hiszen Berzsenyinél "a szárnyas idő" észrevétlenül tovasiklik, míg Adynál az elmúlás érkezik "idő előtt". Ettől váltak ezek a versek elégikussá.

A két vers közti különbség az eltérő korokból és az eltérő költőegyéniségekből adódik. A Berzsenyi vers klasszikus hármas szerkezete az Ady versből eltűnik, a két szerkezeti egységben az Ősszel való találkozás előtti és utáni hangulatot szegezi egymással szembe.. Berzsenyi versét szóképek sokasága uralja, ami Adynál a szinesztéziára és szimbólumra szűkül, de a jelzők, igék sajátos hangulata is segít az elmúlás megidézésében, melyhez az időértékes verselést használta: aszklepiadeszi strófában írta művét. Ady verselésében is ott van az időmértékes lejtés, de ő ugyanolyan szerepet juttat a rímeknek is. Ettől a kevert formától válik a vers igazi dallá, s ez is hozzájárul a perc megragadásához.

Ezek a versek külön - külön ismertek voltak számomra, de az összehasonlítás arra is ráébresztett, hogy az igazi téma a költészetben örök, csak a forma változik koronként. Egyetlen időben sem könnyű az elmúlással, a halál gondolatával találkozni, mindenki igyekszik a maga a módján válaszolni erre a kihívásra. De Berzsenyi "szárnyas ideje" és Ady "egy perc" - e ugyanannak az érzésnek a változata, egyik vers így a másikat erősíthette meg. 

Berzsenyi-Horác-Ady-Sapphó…

Berzsenyi Dániel: Horác és Ady Endre : Sapphó szerelmes éneke

Az imitáció idegen alkotók műveinek követését jelenti, pedig korábban - amikor a műfordítási elvek még nem kristályosodtak ki - egyféle alkotói módszer volt. Balassi még "Marullus Poéta" verseinek gondolatait így adoptálta "jó lovam mellett való füven létemben fordítván meg deákbul", s lett belőle Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet? címmel az egyik legszebb Balassi vers. Berzsenyi számára Horatius volt a követendő minta, s lett belőle Múzsa is, amikor tanításait, elveit összefoglalta. Ady korára a műfordítási szabályok már stabilak voltak - éppen a Nyugatosok első nemzedékének köszönhetően - de a költő öntörvényű volt ebben is, és Szapphó verse imitációként vagy parafrázisként került versei közé.

A valóságosan kettős életet élő Berzsenyi számára Horatius és a horatiusi életfilozófia - a végletes érzelmektől való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikus bölcs megelégedettsége, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek okos élvezete - látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része, de még az éles szemű kritikus, Erdélyi János is főleg Horatius - másolóként jellemezte költészetét: mint "magyar Horacz" - ot emlegette írásában. Berzsenyi valóban Horatiustól kapott ösztönzést, de az ókori költő világszemléletének magára erőltetése nem sikerült tökéletesen, mert az antik versmérték mögött az áhított harmónia utáni sóvárgás, örökös nyugtalanság fedezhető fel. Ezért is írhatta róla Horvát János: "E magyar Horatius erőteljes külsőségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog."

Ám a Horac című verse az imitáció szép példája: szellemi mestere elveit összegzi benne, de második szólamként ott van benne maga Berzsenyi is. Ez a vers az ókori poéta legismertebb műveinek ihletése nyomán született. Néhol szinte szó szerint fordítja a Thaliarchushoz címzett ódát (Énekek, I.9) - helyenként pedig csak átkölti. Megtartja mintája gondolatmenetét, fontosabb képeit, de magáévá fogadja azzal, hogy a Róma környéki Soractét szülőföldje, a Ság hegyével helyettesíti, s a Kemenest is beleszövi a bevezető téli képbe:

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, 
Zordon fergetegek rejtik el a napot, 
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,

S minden bús telelésre dőlt.

De a folytatásban már el is távolítja magától a mintát azzal, hogy az azt követő, a jelen élvezetére biztató mondatok elé betoldja:

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:

- s ezzel idézetté változtatja a vers következő sorait, még ha nem is idéz pontosan. A jelen örömeinek részletezését - mely a Horatius vers lényegi része - megkurtítja. Egy versszakot egyetlen sorba sűrítet. Horatius strófáját:

Enyhítsd telünket, tégy fahasábokat
a tűzre jócskán! Hozd ide kétfülű 
    kancsód, s meríts most bőkezűbben, 
    ó, Thaliarchus, öreg borodból!

(Bede Anna fordítása)

Egyetlen sorban sűríti össze:

Gerjesztd a szenelőt, tölts poharadba bort.

Majd innen egy másik Horatius versre vált át: az élet mulandóságát fenyegetőbben hirdető Leukonoéhoz írottra (Énekek, I. 11.), melyből először csaknem szó szerint idéz:

Holnappal nem törődj, messze ne álmodozz, 
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj és örülj.

De a befejezés már ismét Berzsenyi gondolata:

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, 
Mint a nyíl s zuhogó patak.

Berzsenyi Horatiusban a nyugodt megelégedettség, az élet bajait csitító tanítót kereste. A költészethez méltatlannak tartott, kisszerű életének viszonyait horatiusi képekkel, fordulatokkal stilizálta, így kívánta életérzését az antik bölcséhez igazítani. De sikertelenül: egyetlen eltérő verszárlat alkalmas volt arra, hogy versének lényegesen más tartalmat adjon. Horatius ugyanis az idő múlását érzékeltető sort a következő, az élet élvezetére biztató mondattal egyensúlyozta ki:

Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: 
Élvezd, míg teheted, holnapokat Leuconoe, ne várj!

(Trencsényi - Waldapfeld Imre fordítása)

Berzsenyi azonban már tudta: a vígság, az öröm, a szerelem érzései csak pillanatok, melyet a repülő "szárnyas idő" elsodor. Az ő befejezése ezért más, nem lezárja, hanem a végtelenbe nyitja versét. Minthogy az alkalmazott strófa jóvoltából az elröppenést mindegyik versszakban átélhetjük, verszárlatával is ezt erősíti meg.

Ez az árnyalatnyi különbség pedig elegendő arra, hogy megmutassuk: Berzsenyi Horac című verse csak a lényegben különbözik a mester verseitől. A Berzsenyi versben a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos, hanem az utána hasztalan epedő magasztalja. A magyarrá lett verssel nemcsak az ismert valóság tájaira szárnyaltatta a csípős északi szelet, a Boreast, hogy megmutassa az antik költő szellemét, de a megidézésben a rettenetes különbséget, a térben és időben magányossá váló költői sorsot képes volt érzékeltetni. Ezt a tragikus, de vállalt magányt, s vele az elmúlás átélését érzékeltette a Horácban emelkedett ritmusával.

Egyszóval mégsem lehet leegyszerűsíteni a Berzsenyi verseket arra, hogy szolgaian másolta a mintát, önállósága azért is fontos, mert saját életviszonyairól vallott ezekben. Az imitáció adott neki alkalmat az önvallomásra, melyet költészettel, szerelemmel megédesített álomvilággá, idillé formált. Egyhangú életkörülményeiből, fásult hangulataiból ennek segítségével igyekezett kitörni. A költészet szárnyán való repülést is mesterétől tanulta, de azt is egyénítette:

Horatius:

Újfajta, izmos szárnyakon indulok, 
Kétarcú költő, a laza légen át.

(Kardos László fordítása)

Berzsenyi:

A nagy lélek önként az aeterben
Héjáztatja szabad szárnyait, 
Nem tartja itt fojtva porkötélben 
Az égi tűz nemes lángjait.

(A reggel)

vagy:

A lelkes élet játszva felleng

(Amathus)

S nagy különbség van a "héjáztatás" és a "fellengés" között, mert az első a hősi ódák magas röptét, a másik az idilli versek andalító álomvilágát érzékeltette úgy, ahogyan azt csak Berzsenyi érezhette. Magányában, valódi élmények hiányában - hogy önmagát fenntarthassa - poétai álomvilágot kellett teremtenie, melyhez a kiindulópont Horatius jelentette, de az átélt érzések sajátjai voltak.

Ady Endre Sapphó szerelmes éneke című verse tulajdonképpen egy Szapphó vers művészi fordítása, melyet azonban saját költeményként helyezett el a Szeretném, ha szeretnének című, 1909-es kötetében. Földessy Gyulától megtudhatjuk, hogy mecénása, Hatvany Lajos kérésére írta át nyersfordításból néhány perc alatt - ezért is ajánlotta neki. Szapphó az ókori líra elismert személyisége volt, a Leszbosz szigetén élő költőnő jutott legtovább az ókorban az egyéni lelkiállapot kifejezésében. Már életében hatalmas hírnévre tett szert, tizedik Múzsaként tartották számon kortársai. Ő volt az, aki elsőként strófákra - rövidebb egységekre - bontotta költeményeit. Csak néhány verse maradt fenn, de "dala igazi asszonyi dal: egyszerű és édes, keserű és mély és nyugtalan" - írta róla Babits Mihály.

Műve, mely a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, kezdettől fogva sok költőt ihletett meg: Catullus latinra áttéve besorolta saját versei sorába, s Kölcsey Ferenc is lefordította, pedig az ő versei között hiába keresünk szerelmes verseket. A Szapphó - vers titka közvetlenségében rejlik, mellyel szerelmének hatását, a szerelmi gyötrődést fogalmazta meg. Ady az eredeti szöveget csak nyersfordításban látta, de nagyszerű költő volt, megérezte értékeit: lendületét és érzelmeit, melyet saját változatában is érvényesített - miközben hamísítatlan Ady - verset formált belőle.

Az eredeti vers az ókori gondolkodást őrzi:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel 
egy a férfiú, aki szemben ülhet 
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól, 

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;

(Devecseri Gábor fordítása)

Ady is hasonló lendülettel kezd, de verse csak tartalmilag emlékeztet a forrásra:

Boldog legény, istenek párja, 
Szemben ki ülhet szép szemeddel, 
Édes kacajos közeleddel, 
Kacajoddal, mely szíven - vágva
Fogja a mellem.

Ady módszere a sűrítés, verse így nem szolgai fordítás, hanem átköltés (parafrázis). . "Az asszonyi vers" kedvtelve részletezi azt a hatást, amelyet kedvese kivált belőle:

............................................................
felszökik mellem közepén a szívem; 
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot

nem tud nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, s nem lát szemem se, zúgván

zúg a fülem már.

(Devecseri Gábor fordítása)

De Szapphó felsorolása teljesen leegyszerűsödik az Ady versben, és a sorátlépések is eltűnnek:

Hacsak már látlak, elalélok, 
Torkomon a szavak elfulnak, 
Bőrömre zápor - szikrák hullnak, 
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.

Az ún. szapphói - strófát is egyénítve használja Ady, minthogy nála az utolsó sorok verszárlatként működtek, emiatt nem ragaszkodott pontosan az ókori formához. S a befejezése: "Meghalok érted!" - már igazi közhely, egy egyszerű ember ezt már le se merné így írni, de az Ady versben helye van: nemcsak a strófát, de az egész verset ezzel zárja.

Megrázó szerelmes verset alkotott a mintából a költő és besorolta - joggal! - saját versei sorába. S hogy ez a vers a kihűlő Léda - szerelemben ne jusson szerephez, nem is a szerelmes versek között helyezte el, s ajánlásával a vers keletkezését is sejteni engedte. De nem dobta el, mert a szöveg az átköltés révén saját gyermekévé vált, és mert a kor szigorú szabályokat alkotott a műfordítást illetően, az öntörvényű költő azt sem vállalta. Mi azokat a verseket szeretjük, melyek eredetien tolmácsolnak egy gondolatot. Ady szerelmes verse megfelel ennek, hiszen közhelyszerű megállapításai a versben elragadóak, élnek, a verset olvasva az ember szerelmes lesz magába a szerelembe - írja Füst Milán - mert ez a vers a szív egyenes idézete.

Az imitáció kedvelt formája az irodalomnak, a régi korok gyakorta éltek vele, s manapság is egyre divatosabb. Az évszázadok alatt az irodalmi formák kikristályosodtak, a szabályok pontosodtak, de az igazi, öntörvényű költők át - átlépik azokat. Az imitációk (mintakövetések) mellett megjelentek az evokációk (felidézések), a parafrázisok (átköltések), és az allúziók (célzások). Mindezek megidézik és újra felfedezik a költőket, de úgy, hogy a megidézettel együtt megjelenik a megidéző személyisége is. Minthogy ezek a módszerek között sok a hasonlóság, szétválasztásuk meglehetősen nehéz. De az így született versek az esztétikai - gondolati élmény mellett megajándékozzák az olvasót a felfedezés, a ráismerés örömével is, s

éltetik hagyományainkat. 
{Berzsenyi-Osztályrészem-Kosztolányi-Boldog…}

Berzsenyi Dániel: Osztályrészem - Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Berzsenyi Dániel a magyar klasszicizmus, Kosztolányi a Nyugatosok egyéni hangú költője. A magyar irodalom nagyszerű alakjai ők, akik költői teljesítményüket tekintve időben és stílusban fényévekre vannak egymástól. Berzsenyi nehézkesen alkotott, hónapszám csiszolgatta verseit, Kosztolányi játékos könnyedséggel ontotta "rímes, furcsa játékait". De a valóságban mindketten rejtőzködő alkatok voltak, akik verseikbe írták bele titkaikat.

Berzsenyi Dániel - apja nevelési elveinek megfelelően - későn került iskolába, ahol nem sok sikerélmény várt rá. Az ötvenes éveit élő sztoikus apa és a féktelenségre hajlamos 20 éves fiú sehogyan sem fért meg egymással. Berzsenyi először a katonáskodásba menekült, majd a házasságba, hogy megszabaduljon az atyai szigortól. Feleségül vette unokahúgát, az anyai ágon örökölt birtokra költözött, és szabad ember lett. Szegényes életviszonyok közé került ugyan, sokat kellett dolgoznia, de mindezt ellensúlyozni tudta titokban kibontakozó versgyakorlataival. Osztályrészem című ódája ennek az időszaknak a költői termése, a felvilágosodás korának egyik legszínesebb alkotása - maga Berzsenyi is ezt szerette legjobban versei közül.

Partra szállottam. Levonom vitorlám. 
A szelek mérgét nemesen kiálltam.

Tudjuk a költőről, hogy sohasem látta a tengert, a "sok ezer veszély" az apjával való torzsalkodása volt. A nyers és a hétköznapi tény nem olyan emelkedett, de a költő belső világában, ahol igazabb és teljesebb életet él, sajátos fénytöréssel minden hősivé, nagyszerűvé és jelentőssé magasztosul. Berzsenyi korának irodalma tele van ilyen partraszállásokkal, hiszen ők is, miként a költő, görög - római eredetű munkákból dolgoztak. Ez az elkoptatott közhely mégis remekművé vált attól, hogy soha el nem feledhetően felette lebeg Berzsenyi szelleme. A horatiusi alaphelyzetet legszenvedélyesebb vallomására használta fel: szabad és jómódú, "béke már részem". Igaz, Sömjén nem megszentelt liget, később Nikla sem lesz azzá, de már szárnya van a "héjázáshoz", gazdálkodói gondjai, birtokához kötött elszigeteltsége még nem bántja, elégedett körülményeivel:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal 
Biztató földem: szeretett Szabadság 
Lakja hajlékom.

Magánya színhelyét a fenti megállapításokkal ragyogóvá varázsolta, mert még fölébe tudott kerekednek a vérmérsékletében megbújó ártó erőknek. Csak a Múzsákat kellett segítségül hívnia, "s békeségem visszatér" - írta erről később Kazinczynak.

Az Osztályrészem című vers azonban már azon verstípusba tartozik, amelyben a megfogalmazott, világos szavakba öntött tartalom eltér a szöveg másodlagos jelentésétől, a vers egészének sugallatától. Ez a kettőség a modern költészetben gyakori, de hogy mindenkori költészeti lehetőség, ezt ez a Berzsenyi mű igazolja. A vers első öt versszakában nem tesz mást a költő, mint magasztalja, dicséri sorsát, el van ragadtatva mindentől, ami őt körülveszi:

......Kegyes istenimtől
kérjek - e többet?

Az utolsó három versszak azonban fordulatot hoz: az egyikben Camoenához, a Múzsához fohászkodik, hogy "a vadon tájékot" tegye "derült virány" - nyá, és a másik két versszak két feledhetetlenül berzsenyis képével - "Grönland örökös hava", és "a forró szerecsen homok" - már zuhanást, bukást sejtetnek. Ezek miatt kerül szembe a vers érzelmi hangulata a vers jelentésével, s az ember ettől rájön, hogy nem a boldog megelégedettség versét olvassa. Berzsenyinek kódolnia kellett gondolatait, hiszen az apja és az ellendrukkerek árgus szemekkel figyelték, mint boldogul az önállóságban. Ezért a boldogságot árasztó szavakkal eltakarta elégedetlenségét, de a rejtett gondolatokkal helyzete reménytelenségét is érzékeltette. A vers felszíne és mélye így hát többet mond el a költő helyzetéről, mint Berzsenyi maga. Igaz, erre a felismerésre azért sokáig kellett várni, mert eleinte csak a vers elsődleges jelentésére figyeltek, s besorolták a költőt a nemesi elégedettség megfogalmazói közé, s mint ilyet, sokáig nem tartották érdekesnek. De mi már tudjuk: a költő számára a költészet mégiscsak egyféle menedék lett, ahova a világ és önmaga gondjai elől elrejtőzhetett, kipanaszkodhatta magát. Ez a verse is bizonyítja, hogy mindezt eredményesen tette.

Kosztolányi Dezső 1916-ban írta a Boldog, szomorú dalt. Ő már az impresszionizmus neveltje volt, azé a költői iskoláé, amelyik szándékosan kitágította a műfajok, a költészet határát. A hagyományok és az újítások sajátos egybekapcsolásából született meg ez a dala. Az indítás Berzsenyit idézi: Kosztolányi is a birtoklás boldogságával, a beérkezés örömével kezdi versét. A vers első 18 sorában kilencszer ismétli a "van" igealakot, s az egymás után sorjázó képek a falu és a város értékeit, egy fáradsággal megteremtett élet kellékeit foglalják magukba az impresszionista párhuzamosság és a szubjektív költői logika révén. A képek egyszerűek és hagyományosak, a tárgyi világ közvetlen összefüggéseit fejezik ki a sorok áttetsző könnyed lebegéséve, a Berzsenyi - korabeli udvarházak levegőjét sugározzák s a költő puritán világáról tudósítanak. Arról a szerény megelégedettségről, sztoikus belenyugvásról, amely mindig a "van" - hoz mérte a nyújtózkodást. Egy megállapítással - "van gyermekem és feleségem" - és a sokatmondó feleségem - eleségem rímpárral mindezt érzelmileg is alátámasztotta. A képek másik csoportja hiányzik a Berzsenyi versből, mert ezek már a korszerű városi életet, a polgári luxus kellékeit - telefon, úti bőrönd, villany - idézik. A nyugalmon átsütő nyugtalanságról azonban éppen ez a mohó felsorolás ad hírt elsőként. Hiányzik mögüle a boldog megelégedettség, a lelki derű, csak az érveket kereső riadt lélek fogódzói ezek, de a kétely nyilai is átfúródnak rajtuk: miért "betegek" az idegei, miért "bús" Budapest?! Az érzésvilág kettősségét a képek tartalma mellett a groteszk irónia is jelzi: a "jó szívű jót akaróm" - szerű sorok, s a rímek játékossága illékony hangulatot teremtenek, melyeknek az anapesztusz ( uu -) kölcsönöz elégikus jelleget.

Ilyen előkészítés után már nem is hat váratlanul a második részt nyitó "de" kötőszava. A vers ugyan továbbra is megmarad a személyes líraiságnál, de áttételesebbé válik a költői hang: megszállott kincskeresőként mutatja be magát, amivel nem magyaráz, inkább lelkiismeret furdalását érzékelteti. Annak a művésznek a kétségbeesését, aki elégedetlen önmagával, aki úgy érzi, aprópénzre váltotta tehetségét:

Itthon vagyok itt e világban, 
s már nem vagyok otthon az égben.

Ez a chanson-szerű lezárás mutatja meg a valódi érzéseket: az "ég" - az ifjú költő lehetetlent nem ismerő képzelete, világmegváltó vágya - kerül szembe a beérkezettséggel, a polgári józansággal, s ettől válik ez az egész olyan "boldog, szomorú dallá", mint amilyen Berzsenyi műve is volt.

Ráadásul a verset az 1920-as Kenyér és bor című kötetében jelentette meg Kosztolányi, s ezzel egy újabb réteget terített rá. A forradalmakat - melyekért ő nem lelkesedett túlzottan - leverték, a Nyugat első nagy nemzedékét megtépázták: Ady halott, Babitstól elvették egyetemi katedráját, Móriczot, Juhász Gyulát zaklatták. Kosztolányi nem osztozott a sorsukban, sőt: a reakciós Új Nemzedék munkatársaként tett nyilatkozata miatt társai is elfordultak tőle. Mindezek miatt belsejét azonban neki is mardosta a szégyen. A magára maradottság érzését a békés családi környezet sem volt képes feloldani, és játékos szerepjátszása is nagy terheket rótt rá. Sóhajnyi panasszá vált hát ez a verse, s megnyugodott. Az átéltek aztán új felismeréseket támasztottak a költőben, mely elvezették őt először az alul maradottakkal való részvétig, később a számadás igényéig.

A két vers megírása között több mint egy évszázad telt el, de mindkét művet ugyanazon hangulat élteti. Berzsenyi nappal szorgalmas gazdaként élt, csak éjszaka mert elmerülni "a képzelet égi lángjába", Kosztolányi is zokszó nélkül viselte az újságírók "robotos" életét, ontotta magából tárcáit, verseit, regényeit, műfordításait. Mindketten nagyon fiatalok voltak versük megírásakor, Berzsenyi 24, Kosztolányi 31 éves, de a veszteség szégyenét nagyon is jól érzékelték, még ha más - más okok táplálták is azt.