Bessenyei Nóra
Bessenyei Nóra műhelytitka
Bessenyei Nóra nem javítgatta verseit, csak leírta azokat, ahogy az ihlet pillanatában kiszakadtak belőle. Ha nem volt velük elégedett, újat írt, aztán még egyet, vagy a félkészeket hagyta töredéknek. Füzetei telve vannak olyan variációkkal, amelyek magukban hordozzák egy nagy vers lehetőségét, de az valamilyen oknál fogva nem készült el. A (Már megint ez a...), a (Már megint ez...) és a (Belémnevetett...) kezdetű versek is ilyenek, összehasonlításuk talán felfed valamit a költői műhelytitkokból. (A három vers elolvasható a Bessenyei Nóra Barátaifecebook oldalon)
Ezek a töredékek a talán leggazdagabb tartalmú sötétbarna műbőr borítású nagyfüzet darabjai, amely fontos korszak, az utolsó gimis és az első egyetemista év termését őrzi. A prózai szemelvények és angol, német nyelvű versek mellett sorakoznak a magyar nyelvű költemények, melyek gazdag tartalmukkal az életmű kiemelkedő darabjai. Már rutinos verselő volt ekkor Bessenyei Nóra, s a füzet tanulsága szerint ő maga is fontosnak érezte ezt a tevékenységét, mindennapjait követték vallomásai. Legfontosabb témája a magány volt, mert nemcsak a szerelem, egyéb emberi kapcsolatai is ingatagok, ami miatt Bolond Istók módjára élt, hogy aztán a bulikat a kijózanodás kövesse.
A kiválasztott töredékekben a kibeszélni akart érzelem a legyűrhetetlenül rátelepedő szerelmi bánat volt:
Belémnevetett újra a fájdalom
hetyke perceken szökellve jött
és hirtelen nagyon
(Belémnevetett..)
A gondolat kifejtésének első változat központjába paradox kép: „szavakból formálódó csend” került, ami miatt emberként ellehetetlenült:
szólni a nyelv akarna
mert ő hever tehetetlenül
és a hangszálak belefáradnak a reménytelenségbe
az összegyűlő nyálba
(Már megint ez a...)
Ez eszmei és valóságos akadály megbénította őt, a rá nehezülő, már nem valóságos és reménytelen szerelem egyszerre vágta szépélű pengeként és nevetésként. A töredék ellentétei és hasonlata azt jelzik, hogy az ilyen szerelem nem éltetője már, hanem gúzsba kötője, még ha – ez is paradoxon – ebből fakad a mindenféle érzékelésre való fogékonysága.
A második variációban ugyanezek a képek maradnak a felütés hordozói, de a gondolatiságban továbblépés figyelhető meg, amikor egyféle magyarázatot adott az önkínzásra:
nem bántanám és magam, ha nem kellene
de addig ember az ember
amíg ölni kíván.
(Már megint ez...)
Az első töredék kórház-metaforáját itt magyarázza meg: illatos kapujában / megáll és gyilkolni kíván az aggodalom...A költői tehetetlenség érzése ebben a variációban is hangsúlyos, anélkül, hogy felidézné az ehhez kapcsolódó képeket, azt folytatja:
már megint túl hosszú a gondolat
és bosszú nem éri utol
elfáradván lehever valahol a szívem és szám között
és vár
(Már megint ez...)
A „szellem és szerelem” józsefattilai kettősségében élő költő megértette, hogy a bosszút az ész diktálná, de az érzelem nem engedi azt kibontakozni. A harmadik variációban aztán ezt írta felül egy feltételes mondattal, és itt derült ki az is, hogy a költői én gyilkos indulata nem kifelé irányul, hanem befelé, önmagára, aminek oka az őt elöntő érzelem ellentétes volta lehetett:
Nem bántanám magam, ha sikerülne
hisz a szerelem könnyed dolog
csak sajnos nehézérintésű...
(Belémnevetett..)
Igazi fájdalommá az vált számára, hogy nem tudott megszabadulni a nehézérintésűmúlttól, hiába sóvárgott egy könnyed szerelem után, a régi érzelem rátelepült. Ezt a gondolatot azonban költőként nem tudta, vagy nem akarta folytatni, pedig az érzelmi hullámzást követő költői attitűd pontos képe megjelent a töredékekben..
Valójában az alapvető ellentmondást, a belénevető fájdalmat nem tudta feloldani, így hát a három variációból nem készült el a nagy vers, ami pedig már ott rejtőzött a töredékekben. Ezeket a gondolatokat azonban elemként sem hasznosította később verseiben. Elfelejtette, vagy nem tetszett neki? Már nem tudjuk meg....