Fejes Endre

Fejes Endre: Rozsdatemető - Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk (Kísérletező kisregények)

A mai magyar irodalom sokszínűségéből is kiválnak azok a művek, amelyek valamilyen formában félretették a hagyományokat, s új horizontokat villantottak fel. Az 1963-ban megjelent Rozsdatemető irodalmi, nyelvi és politikai vitát kavart, mert nem kevesebbet állított, mint hogy a kispolgáriság a szocialista keretek között is tovább él, s mindezt olyan sajátos stílusban tette, mint előtte senki. Csokonai Lili könyve az 1987-es könyvhét óriási szenzációja volt, s csak izgatott találgatások után derült ki, hogy nem egy új tehetség mutatkozott be általa, hanem Esterházy Péter burkolózott a régiesség leplébe. Két, egymástól nagyon eltérő világban keletkeztek ezek a művek, de összeköti őket az a tény, hogy mind a kettő igazi stílusbravúr.

Az 1960-as években - a konszolidáció alatt - a magyar társadalom átalakult, mely felvetette a társadalmi valóság rendezésének igényét is. A gyors átalakulás és a történelmi szembenézés vágya ezt a prózairodalom feladatává tette. Egymás után születtek azok a művek, melyben a munkások, a parasztok és az értelmiségiek útját követték végig az átalakulásban. A Rozsdatemető, mely ennek a tényirodalomnak lett egyik nagyhatású darabja, olyan művek mellett jelent meg, mint Sánta Ferenc Húsz órája, vagy Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem... című kisregénye. Felerősödött a jelképes ábrázolás is (Örkény: Nászutasok a légypapíron, Sánta: Az ötödik pecsét, Karinthy Ferenc: Epepe), az irodalom ilyen formájú kettéválása a világirodalmi folyamatokat követte. A magyar irodalom ekkor vált igazán problémakeresővé, egyre több kérdést vetett fel s egyre kevesebbre válaszolt, mert a válaszokat magának a társadalomnak kellett (volna) kimondania. Az irodalom által indukált viták jelezték, hogy a válaszadás sok mindenkit izgatott ekkor, nemcsak az írókat.

Fejes Endre hosszú utat járt be a Rozsdatemetőig. Munkásként kezdett el irogatni, s hosszú kísérletezés után talált rá saját hangjára. Mandarin, a hazudós és a többiek történetében a külvárosok addig ismeretlen arcát rajzolta meg. A Rozsdatemető elterelte ezekről a figyelmet, szinte egykönyvű íróként tartják számon, pedig kisregényei és novellái együtt jelentik írói világát. A Rozsdatemető hatalmas vihart kavart megjelenésekor, írója felfedte benne a nemkívánatos valóságot, s ezzel Fejes - üggyé nőtte ki magát. Indulatos volt ez a vita, mindenki kötelességének tartotta beleszólni, mert nem egy regényről szólt ez valójában, hanem világlátások, világnézetek csatájává vált. Fejes egy már széthullottnak tartott életformát élőként mutatott be, s a kitörni nem tudás tragédiájával kényszeríteni akarta olvasóit, hogy felismerjék: rossz világban élünk. Fejes nem megnyugtatni, hanem felkavarni akart könyvével, a valósággal nézett szembe, mert azzal volt elszámolnivalója. A Rozsdatemető így vált a hamis illúziókkal való leszámolás, a megrekedtség tragédiájává - családregénybe ágyazva. Tanulsága pedig az volt, hogy a hábetlerizmus - a tartalmatlan, távlatok nélküli, a jelenre nem figyelő, hamis illúziókba merülő élet - nem csak egy-két altiszt, megrekedt félproletár életformája.

A kisregény újszerűségét filmregény mivoltában hordta, hiszen olyan, mint egy forgatókönyv a kispolgári tespedésről. Fejes az I. világháborútól az 1960-as évekig terjedő időben nem a jellemre, a történésre, hanem a jelen idejű láttatásra törekedett. Állóképek montázsával és irányított asszociációk sorával éljük át egy gyilkosság utáni nyomozás történetét: miért ölte meg Hábetler Jani egykori sógorát? Három nemzedék történetén keresztül a magyar történelem legfontosabb korszakait éljük át, melyet Fejes állóképek egymás mellé helyezésével érzékeltet. De a Hábetlerek nem éltek benne a történelemben, szinte észre sem vették a mellettük elmenő eseményeket, így a regény a munkások és alkalmazottak távlattalanságáról informál.

Az író a családregények hagyományait követve hősei mögé húzódik személytelenül, de mindent tud róluk: idős Hábetler mindenkori tisztességének, mindenkori alkalmazkodó alázatának relatív értékét, ifjabb Hábetler lázadásának felemás erőtlenségét, Pék Mária feltörekvő, otthonteremtő energiájának és alkalmazkodásra képtelen személyiségének konfliktusát. Fejes legjobban kidolgozott figurája az anya, durvasága, hisztériája sorsának, fojtogató tehetetlenségének következménye. Szeretne innen megszökni, de öngyilkossága nem sikerül, és fiát sem tudta kimenekíteni. A kommunistákat Seres képviseli a regényben - alakja külön viták forrása lett - akit a Hábetlerek "csudálatosan buta" embernek tartottak, lenézték, megvetették, pedig ő az egyetlen, aki felismerte a társadalmi törvényeket és helytállt az igazságért. Alakját a bürökratikus torzulás tette olyanná, amilyen, benne azonban - ha halványan is - de élt a humanizmus.

Fejes az információk elhallgatásával vagy sűrítésével emelte ki a lényegest, vagy annak a hiányát. Szereplőinek belső logikáját követte, s megnyilatkozásaikat nyelvileg is pontosan adta vissza. A környezet a nagyváros perifériája, a Fuvaros utcai szoba - konyhás lakás, a maga elnyűhetetlen bútoraival az egyetlen lehetséges létezési mód, a változatlanság szimbóluma. A család tagjai valamennyien kisemberek: gyári munkások, szobafestők, hivatalnokok, akik 1945 után sem vitték sokra. A körülöttük élők lecsúszottak (Zentay, Szuha), vagy olyanok, akik nem emelkedtek (Seres). Az otthont a tisztaság és a szegénység, az intimitás és a zsúfoltság egyaránt jellemezte, az itteni életet a visszatérő mozzanatok kapcsolták egybe:

Pék Mária halat rántott, túrós csuszát készített, demizsonból itták a brügecsi bort...

Korlátjaival együtt is megnyugtatóan jelölte ki ez az otthon a élet kereteit, rendezettnek mutatta a világot. Pék Mária nem engedte gyermekeinek egyéniségük érvényesítését, a fiatalabb nemzedéknek pedig lett volna igénye az önállóságra. Az öregek és fiatalok nemzedéki szembeállása ellenére az életmód, az ízlés, a műveltség területén nem történt semmi előrelépés. Ezt már a 60-as években nem lehetett magyarázni az anyagiak hiányával, ezért váltak Zentay szavai a második generáció leleplezőjévé:

...ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá Fradi! Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök. Te hogy élsz? Láttál már színházat belülről? Elolvastál már egyetlen könyvet is? Pedig ti vagytok ennek a hatalomnak a birtokosai, esztergályos főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kislányodat egy kis feledékenység miatt égették el Auschwitzban.

Idős Hábetleről leperegtek volna ezek a szavak, talán nem is értette volna meg az ítélet súlyát. A lányok hisztériás sértettséggel reagáltak volna rá, csak Jani ütött, mert mélyen megsebezte őt Zentay. Ő a család másik tagja, aki 40 éve ki akar törni ebből a körből, de a család csápjai ráfonódtak, visszahúzták. Már a gyilkosság előtt csatát vesztett, tette megbocsáthatatlan, de nem érthetetlen betetőzése lett életének.

A Hábetler család mindegyik nemzedéke elzárkózott a történelemtől. Nem csupán a kisemberek ösztönös védekezése volt ez, a Horthy - rendszerben ez volt a felemelkedés feltétele. De a fiatalok hiába nőttek fel olyan hatalomban, mely az övék volt, nem éltek a lehetőségekkel. Az évszázados beidegződéseket nem lehet ésszel felszámolni, mondta ki az író, a kinyilvánított jogok csak lehetőségek, amíg élni nem tudnak vele. Fejes illúziók nélkül vette szemügyre ezt a jelenséget, s vádolta is a Hábetlereket a 4 évtizedes megalkuvásért, a gondolatok és érzelmek nélküli kisszerű létért, azért, hogy nem hajlandók élni a megkapott lehetőségekkel.

A korabeli kritikák nagyon sokat támadták a kisregény nyelvét: tényközlő tárgyiasságát, nyers és szűkszavú vázlatosságát, jegyzőkönyvi adatszerűségét. De Fejes regényében nem lett volna helye a szabad függő beszédnek. Tudatosan "tőmondatos stílusú" ez, hiányzik belőle minden, ami a stílust megemelhetné. Az elbeszélő prózának ez nagyfokú leegyszerűsítése az eldologiasodást fejezte ki, mely az emberi történelem helyére lépett, s az ember élete is csak ezeken keresztül érvényesülhetett. A viták ellenére ma már látszik, hogy a hiány is hordozhat esztétikai értéket. Másféle kísérlet a Csokonai Lili könyv, igaz, az 1980-as évek is másfélék voltak. Ez a Kádár - rendszer vége, amikor Magyarországot a szabadabb légkör és szabadabb közhangulat jellemezte. Csokonai Lili nevét 1986 karácsonyáig nem hallotta senki, ekkor jelent meg az Élet és Irodalom ünnepi számában egy részlet a kisregényből. Izgatott találgatások kezdődtek: létező személy-e, vagy valamelyik ismert író húzódik meg az írói álnév mögött? ! Az a fiatal lány, aki egyes szám első személyben mondta el kurta, de annál hányatottabb lánykorát, huszonéves, tanulatlan takarítónőnek mondta magát, ugyanakkor tragikusan szép históriáját a XVI. - XVII. század nyelvén beszélte el, amire csak nagy műveltségű, nagy formakultúrájú ember lehet képes. A könyvhétre megjelenő könyv hátsó borítóján egy fiatal lány képe nézett az olvasóra, ám azt a látszatot erősítette, hogy új író mutatkozott be. De aztán a titok kiderült, Esterházy Péter maga leplezte le magát az Élet és Irodalom júliusi számában, de ettől láthatóan nem volt boldog:

...tudom, van, akinek mindez nagy csalódást jelent, hisz azt gondolhatta egy ideig, hogy akkor most itt van egy tündöklő és vagány és kiszámíthatatlan, húszéves, szépséges nő, aki így meg úgy, ezt meg azt, - s ehelyett kiderül: látják, mi derül ki. Önzőn osztozom ezen olvasók érzéseiben: nekem is kevesebb maradt így...

Esterházy Péter régi történelmi család sarjaként lett olyan íróvá, aki megújította a magyar irodalmat. Regényei vitára késztetik híveit és rajongóit egyaránt, az utóbbi időben pedig egy családi tragédia révén - istenített apjáról kiderült ügynök múltja - ő tanította toleranciára olvasóit. De ez a könyve önfeledt játék, stilisztikailag és emberileg egyaránt. Weöres Psychéje után egy újabb férfiíró öltötte magára egy fiktív nőíró maszkját. Esterházy szerepjátszása azonban sok mindenben eltér a Weöresétől. Psyche mimikrije tökéletes volt, nála a fikció és a dokumentáció elválaszthatatlanul egybeolvadt, versei akár eredeti reformkori versek is lehettek volna. Csokonai Lili apokrif nyelve révén hangsúlyozottan írói teremtmény, alig leplezett hamisítvány. Esterházy ismerte Mallarmee gondolatát: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Elbeszélt hát egy kitalált történetet, de "ez az én nem koholt személy, hanem regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember...", aki Wittgensteintől azt is megtanulta: "az tud beszélni, aki reménykedni is tud, s viszont...".

Így Csokonai Lili, akár mint képzelt irodalmi alak, akár mint életét megvalló tehetséges írónő, éppen olyan reális alak, mint Psyche, vagy talán még reálisabb is: amit elmond magáról, ami megtörténik vele, az egy hétköznapi, banális történet. A kis vékony kötet 17 fejezete - mindegyik egy - egy hattyú - az árván maradt, félig paraszti, félig proletár sorból származó lány mostoha sorsáról, érzéki kalandjairól, és tragikus közlekedési balesettel végződő szerelméről számol be. Mindezt persze nem lehet cselekményszerűen megtalálni a könyv lapjain, ez bizony Esterházy regény. Csokonai Lili apró jelenettöredékek, kommentárok, reflexiók, képzettársítások csapongó menetét követi - s a végkifejletben bontja ki az egészet. A regény kiindulópontja a beteljesült tragédia:

Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra.... Nagyságos szegin Kéri Márton uram ennenmozgó ördeghintaja (Volkswagen) megiramolván nekicsapódék egy felette zömök tölgynek, én egyben madárként repülék, majd nehéz kőként hullék, neki baja semmi történt...

Azaz: nős újságíró szerelme kocsijával egy fának rohant, a férfinak haja szála sem görbült meg, de neki tőből amputálnia kellett mind a két lábát. A tolószékben emlékező fiatal lány két dolog is érdekessé teszi: az egyik ez az archaikus nyelv, mely a mai ember számára különleges élmény, a másik pedig Esterházy bámulatos beleélő képessége, ahogy a történetet profán kálváriává magasztosítja. Csokonai Lili tanulatlansága, megnyomorítottsága ellenére szuverén lény, szabad ember, "tündöklő, vagány, kiszámíthatatlan." Már tragikusan indul az élete is, hiszen születésekor meghalt az édesanyja, édesapja pedig 7 éves korában öngyilkos lett. Árvasága, kallódása, kiszolgáltatottsága már önmagában is jó téma, ami Esterházy játékos és magával ragadó ábrázolásmódjával szemünk előtt formálódik egésszé. Csokonai Lili alapélménye a teste, az vált számára határtalan gyönyörök és a korlátozottság forrásává. Számára azonban a szerelem szentség volt, ennek a profán "amor sanctus"-nak a jelképe a régi magyar nyelvhez kötődő káprázat útján megidézett hattyú, melyet mitikus szálak fűztek a halálhoz is. Csokonai Lili a szerelemben nemcsak a test gyönyöreit élte át, hanem annak mulandóságát is. A baleset következtében elvesztette egyetlen értékét és tulajdonát, így válhatott ez a kisregény a szerelem és a halál könyvévé.

Nem egyszerű olvasmány, legalább kétszer el kell olvasnunk. Először egyvégtében, belefeledkezve, másodjára lassabban, a bujkáló írót keresve, s így eljuthatunk a tragikus élet játékosságának felfedezéséig. Ez a könyv ugyanis a művészet és a lét, a valóság és a fikció határait próbálgatja a művész teremtő erejével. Így válhat a végletek könyvévé, pontosabban az összebékíthetetlen összebékítések könyvévé. Egy igazi pogány sorstragédia evangéliumi megformálásával, egy banális történet sorssá emelésével mitológiát teremtett az író. Igaz, egy valóban létező Csokonai Lili aligha értené meg az Esterházy által megszólaltatott nyelvet. De a könyv igazi nagy értéke ez a régies magyar nyelv, s a vele megidézett régi magyar irodalom. Aki tiszteletet érez a régi virágénekek, széphistóriák, szerelmes levelek, történelmi krónikák, önéletírások iránt, csak az értheti meg Csokonai Lili hétköznapi legendáját. Mert Csokonai nem egy külvárosi lakótelep lakója, irodalmi teremtmény, "aki a magyar irodalom összes nagyjával lefeküdt", az egész arcképcsarnokkal, s a vallásossággal határos megrendülésében Pázmány Péterhez imádkozott:

Az egyedüli végem vala, hogy bódog akarnék lenni, nem szaggaték másra. Rendben, szépen élni. Ha mint felettébb valóm, ennek átellenében, ehelyt huzonost rombolok, suvadva egyberomlanak nyomomban minden állatok. Bévül, legbévül, ottan kévánnék leni akar szerzetes, egészlen, ünként, lassan, megvonszva magam, erőnyesen, tudva, mi volna jó meg mi vólna rossz... Jónál es jobb Uram, dücsőséges kardinális Péter, járj közben éretem erősen Istenednél...

Esterházy ebben a könyvében nem vett át annyi részlete megírt művekből - magától és másoktól, ahogy szokta - de gondolatai önstilizációk. A tizenhét hattyúban ott van a valóságos élet és a valóságos irodalom mellett a megcsinált élet: Csokonai Lili, aki az élet és irodalom megfeleltetésének egyszerre igenlő és tagadó jele. Mert nemcsak Esterházy olvadt bele Csokonai Lilibe, hanem Csokonai Lili is Esterházyba.

Fejes Endrét és Esterházy Pétert nagyon sok minden elválasztja egymástól, tőlünk, de egyben közösek: kortársaink. Érzékszerveik kifinomultabbak, nemcsak néznek, látnak is. Lecsupaszított vagy barokkos gazdagságú nyelvükkel mindketten a mi valóságunkat mutatják meg, nekünk csak intéseikre kell figyelnünk, ennyi a dolgunk. Fejes Endre Pascal híres nádszál hasonlatával emlékeztet is erre bennünket: "Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkodó nádszál..." Hát merjünk gondolkodni!