Kányádi Sándor

Kányádi Sándor: Sörény és koponya (összehasonlítás)

Kányádi Sándor a romániai magyar költészet nagyszerű alakja, aki immár több mint hat évtizede írja verseit. Eleinte elfogadta helyzetét, és kettős kötődésének egyidejűleg akart megfelelni, hogy szószólóként és krónikásként rögzíthesse a kisebbségban élő magyarság sorsát. A fordulat költői pályáján akkor következett be, amikor a diktatúra rettenetes fenyegetettségében már lehetetlenné vált lojális román állampolgárként élnie. Amikor már mindennapi életében is korlátozták, nem utazhatott, felnőtteknek írott versei nem jelenhettek meg, amikor költőként hallgatásra ítélték.

Magyarországra laponként átcsempészett kötetének címadója és kötetzáró verse a Sörény és koponya, melynek első változata 1981 - ben íródott. Ez az eredeti 18 sor került be 1989-es kötete utolsó ciklusába Töredék alcímmel, mint siratóének, melynek elsődleges célja az volt, hogy születéskor kapott lovát elbúcsúztassa. A székelyek közt mitikus hagyomány volt, hogy a fiúgyermek születésekor három ajándékot kapott: egy lovat, egy kutyát és egy könyvet, hogy társai legyenek az életben. A családban található könyvek - Biblia és Petőfi kötet - juttatták el a költészetig, melynek kedves motívumai lettek az állatok. Lova nemcsak társa lett, taníttatását is neki köszönhette, tandíjait ugyanis a tőle származó csikókkal fizették ki. Már korábbi köteteiben alakjukat kozmikus méretűvé alakította (Lovak, Purdé), de a kisgyermek félelmét is általuk mutatta meg, amikor az elbitangolt lovat átkot szórva kereste:

hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket, 
hogy a farkasok...

(Fától, fáig)

S amikor ez megtörtént a lóval, csak sörény és koponya maradt belőle.

Sörény és koponya befejezetlen mondatát három strófára törte - melynek mindegyike a "harmadnapon" anaforás ismétlődéssel kezdődött - amivel a hang háromszori elcsuklását, sírásba torzulását jelezte. A "harmadnapon" bibliai ihletését - "Harmadnapon halottaiból föltámadt" Jézus - megerősítette egy Pilinszky allúzióval - "Harmadnapon legyőzte a halált" - is , de az ő versében a feltámadás lehetetlen:

üres kötőfékszárat húz a nap 
végig az erdőn még egy sugarat

Emiatt aztán "harmadnapon" a lótetem fölött állva a költői én a feltámadás lehetetlenségét, az élet kudarcát zokogta, mellyel reményvesztettségét és keserűségét fejezte ki. De már az első versváltozat is több lett, mint kedvenc lovának elsiratása, hiszen ebben a színpadias temetési szertartásban a pályáját végigkísérő motívumtól is búcsút vett.

"Bujdosni sem tudó szegénylegényként" megértette, hogy a hazai és a magyarországi viszonyok közepette új költői magatartás szükségeltetik. A kisszerű hétköznapok nyomasztó voltával ha szembe is fordulhatott valami utópisztikus hit, de ekkorra az egyetlen bizonyosság mégiscsak az volt számára, hogy fordulópontra jutott körülötte minden "a deres kárpátok közt". Mint a közösség képviseletére szegődött költőnek nincs mire mozgósítania, nincs miért kiállnia. Nem vonulhatott már vissza a természet szépségeit megjelenítő sorokba, nem erősíthette tovább ezekkel a szülőföldön maradást, amikor önmaga biológiai léte is veszélyben forgott. Ezt jelezte a kötet krónikás énekeivel, melyekben a török dúlta Magyarországot idézte fel, és személyes sorsával is leszámolt ebben az első változatban. Lova útszéli tetemében önnön sorsára, saját halálára vélt ráismerni, amit a kettős, a konkrét és a mitikus időmegjelölés következményeként jelent meg a versben:

mint akire önnön halála alkonyul 
úgy állok olyan vigasztalanul 
s a dögre settenkedő farkasok 
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok

Ekkor, 1989-ben ezzel a zokogással zárta kötetét is, melyben egy olyan világról adott hírt, ami tovább folytathatatlan volt. A könyv megjelenése után néhány hónappal lezajló romániai forradalom el is söpörte ezt a rendszert, de a vers tovább munkált a költőben, és a 18 soros vers több mint húszszorosára duzzadt 2003-ra, amikor könyvnapra megjelent a Szép versek című kötetben.

A vers e terjedelmesebb változata egyszerre személyes és stilizált etikai - filozófiai ihletettségű művé vált, amely nemcsak hatalmas ívű költemény, hanem a költői én érzelmi - tudati működését is rögzítette.

Ezt a több mint 400 soros hosszúversét két részre osztotta. A kompozíció első részében a narrátor mesélte el a kisfiú, a csikó és a kiskutya összekapcsolódásának történetét, majd a felnőtt számolt be a szilaj, nehezen fegyelmezhető, a természetben szabadon kószáló ló és csikóunokájának a farkasokkal történő találkozásáról. Bár az Öreg - így hívták a lovat - hősiesen védekezett, a farkasok legyőzték, felfalták - de a lelke - afféle ló - Zrínyiként felmagasztosulva - az égbe szállt. A narrátor többszörös alakváltáson megy át a történet során, hol maga a kisfiú, hol megnevezetlen személy, hol a Kalevala Veinemöinen - je, vagy az antik drámák kórusaként szólal meg. A lírai én itt már úgy siratta el a lovát, hogy vele a tiszta emberi élet lehetőségét is meggyászolta.

Már itt, az első rész végén felhangzott az egyik antik toposz:

legjobb meg sem születni a földilakóknak, 
vagy ha igen, Hádész kapuján átjutni sietve

amivel a narrátor ki is lépett az eredeti történetből. Ezt a megállapítást a korábbi verse, a Vannak vidékek motívumának, a kutyakölykök vízbeölésének vagy élve elföldelésének jelenete előzte meg. De miután felhangzott a kórus ítélkező szava, az egyedi általánossá vált:

miért hogy az élve gödörbe - hánytak 
nyöszörgését még most is hallod.

Ezzel a korábbi Pilinszky - allúzió mellé felsorakozott a Ravensbrücki passió is, ahol 93 ezer embert dobtak kutyakölyökként tömegsírba.

A második részben az elbeszélő mellett feltűnt a Nő, aki egyszerre jelentette a hallgatóságot az ágy szélén üldögélő narrátor számára, és jelenlétével a túlélés lehetőségét is jelezte. Mert ebbe a mesélésbe már a világ eseményei is belejátszottak, amitől elborzadva a narrátor maga kérte Istentől: hagyja elpusztulni az elaljasodott emberiséget és "mentse a menthetőt". Alkosson új, ember nélküli világot, amelyet csak növények és állatok laknának:

dicsőségedre ha kik voltak 
növényeknek és állatoknak 
nekik adj örök üdvösséget

Az ős - szöveg háromszori újrakezdésének állítmánya csak itt, a második rész elején hangzott el, szerkezetileg akkor sem pontosan illeszkedve. Ezzel került sor a régmúlt megidézésére, bár a "harmadnapon" ebben az új szövegben is visszavonta a Pilinszky - sugallta feltámadást, a halál véglegességére vonatkozott. De már nem is a ló és a kutya haláláról szólt ezzel a mű, sokkal többről volt itt szó. Kányádi hosszúverse a mű és az élet, a szülőföld és vers - ország megfeleléseit és eltéréseit működtette:

jobb lett volna meg sem születned 
vagy születéskor meg is halnod

Szophoklész sorainak parafrázisát a kortárs - barát, Stanescu hasonló jelentésű verssoraival erősítette meg, a román költő szövege Kányádi baljós hangját erősítette fel. Az erre reagáló narrátori válasz is többrétegű:

olykor nem is bánnám ha részem 
volna más elrendelésben 
ha nem jövök a világra 
holtomat senki se látja 
de vágyódtam hogy juthassak 
révébe mind a két partnak 
hogy születhessek s meg is haljak 
hogy születhessek és meg is haljak

A kálvinista eleve elrendelés hitében felnövekedő költő személyes hangja után a szöveg ismét általános jelentést kapott, mert már nem a költő, az ember rettent vissza a haláltól, akit a test bomlásának víziója jobban nyomasztott, mint a halál ténye. A beszélő továbbra is egyes szám első személyű maradt, bár itt már azoknak nevében szólt, akik az életet és a halált e két part között képzelték el valaha. Ebben a részben kapott helyet a költő korábbi megindítóan szép vallomása Purdé nevű kutyájáról, "a gyermekkor füstszínű drága társától". De ebben is elhelyezett egy csavart: nem az ember siratta el az állatot, hanem fordítva, az állat látomássá váló látványa búcsúztatta a halott embert, ezzel különítette el az életrajzi kutyától:

....................... megnyalja lecsüngő 
vagy már egymásra illesztett kezem 
könnyet is ejt hűséges szép szeméből

Ezekkel a megoldásokkal a személyes emlékeket az egyetemes igazság irányába tolta el: a farkasok és lovak harca elemek háborújává változott a Kalevala ősi nyolcasainak zengésével, ismétléseivel, gondolatritmusának, alliterációjának kíséretében. A költő elhagyta korábbi vallomásos, személyes attitűdjét, belső idézeteivel, a Kalevala, Pilinszky, Nagy László, Szophoklész, Homérosz, stb. allúzióival életre hívta az életrajzi Kányáditól elkülönülő beszélőt és más jelentések számára is kinyitotta a történetet. Így szólhatott az eredetinél jóval többről, általánosságban életről és a halálról a

Sörény és koponya második változata.

A költők ritkán vállalkoznak arra, hogy egyszer már elkészült művűket újraírják. Kányádi ezt mégis megtette, mert a két változatot nemcsak a cím kapcsolta össze, hanem a költőnek az a szándéka is, hogy költői hitelességét megerősítendő új hangot kell találnia. Annak, aki a régi Kányádit jobban szerette, nem biztos, hogy tetszik az új hang, de a költő számára mégis bizonyságtétel ez a megújulásról, amiről hatvan év fölött sem mondhat le sem az ember, sem a költő.