Zrínyi dala - Zrínyi második éneke

Kölcsey Ferenc: Zrínyi dala - Zrínyi második éneke

Kölcsey költői pályájának újrakezdései előtt mindig belső számvetést készített, e két műve is ezt a célt szolgálta. Zrínyi Miklós kedvenc hőse volt, "a zivataros századokból", a feledés homályából ő ásta első még a Nemzeti hagyományok írásakor, s ezekben a versekben is őt beszéltette. Nemcsak a cenzúra miatt volt erre szüksége, a lelkében feszülő ellentéteket is a segítségével akarta kibeszélni: a múlt nagy alakja mögé elrejtőzve fölszabadította magát és bátrabban szólhatott. Az egész reformkor gondolatiságában visszatérően ott van a nemzethalál gondolata. Ez a szinte mániásan feltűnő rémlátomás Herder több kötetes történetfilozófiai munkájának egyetlen félmondatán alapult: "...a mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán tehát már nyelvét sem lehet majd felfedezni..." Ez a "jóslat" fenyegető kényszerképzetté válhatott, amikor a már meglévő félelmekre visszhangzott, mint ahogyan ez Kölcsey esetében is volt.

1830-ban írta a Zrínyi dalát, mely eredetileg Szobránci dal címen jelent meg, a cenzúra miatt változtatott címén a költő. Közéleti szereplésének céljait és eszményeit ebben a versében tisztázta a költő. A "hol" jellegű kérdések és az "itt" kezdetű válaszok tiszta ellentétére építette művét, melyben a dicső múltat és a korcs jelent állította egymással szembe, s ezzel a reformkor jellegzetes szemléletmódját követte. A "hon" -ját kereső költői én már az 1823-as Himnuszban is megjelent, de ott csak arra a hazára talált rá a költő, ahol keresik, de nem találják meg a hont. Pedig az a hely még most is szent, hiszen "Árpád vére / Győzelemben csorga" földjére, ám a mostani számvetés már keserű megállapítást tartalmaz:

Többé nem győzelmek honja már; 
Elhamvadt a magzat hő szerelme, 
Nincs magasra vívó szenvedelme, 
Jégkebelbe fásult szivet zár.

A Himnuszban még dicsőséggel szereplő "Kárpát szent bérce" már ebben a műben is az üldözöttek színtere, a Szondi hősiességét is magába záró bércre is szomorú sors vár:

Völgyében űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg, ha néha felpillant.

Már csak a metafora ("saslaka") őrzi a múlt dicsőségét, kisszerű sors jellemzi az itt élőket, ezért kegyetlen a bírálat ("gyáva kor"). A Himnuszban még a "nép" miatt könyörgött Istenhez áldásért és szánalomért, hiszen "a balsors" csapásai miatt annyit szenvedtek, amivel kiérdemelték a szebb jövőt. Ebben az új szemlében is megvizsgálja a népet, s válasza most kétségbeesettebb, a Herder - jóslat visszhangja:

A dicső nép, mely tanúlt izzadni, 
S izzadás közt hősi bért aratni, 
Névben él csak, többé nincs jelen.

Kemény az ítélete ennek a versnek, mert Kölcseynél teljes a kiábrándultság. A "jégkebel" és a "fásult sziv" metaforák a nemesi nemzet elkorcsosulását mutatták, melyért nem is lehet más büntetés, csakis a nemzethalál. De a vers ekkor még nem vádirat, csak figyelmeztetés, mert Kölcsey még reménykedett, hogy ez a helyzet megváltozhat. Saját politikai pályáján minden esetre nyitánnyá vált Zrínyi dala. A félszeg, visszahúzódó költő Szatmár megye követeként Pozsonyban az ellenzék egyik vezetőjévé vált, aki pontosan meg tudta fogalmazni azt a célt, ami tevékenységét fűtötte: "haza és haladás". De ekkor nem valósultak meg a nemességről, mint nemzetmentőről való elképzelései, helyette a köznemesség önző, elvtelen magatartásával és az arisztokrácia elutasításával kellett szembenéznie. Ellenfelei nem bírtak vele, ezért olyan helyzetet teremtettek, melyet nem vállalhatott. Amikor elvei ellenére kellett szavaznia, lemondott követi tisztségéről és hazament. Otthon még földjeit is megtiportatták azokkal a jobbágyokkal, akikért szót emelt, hogy véglegesen megtörjék. De Kölcsey már nem az az ember, aki volt, a politikus - jogász nem zárkózott vissza magányába. Szatmár megyében továbbra is munkálkodott, s barátja, Wesselényi jogi védelmén dolgozott, akit távozása után Pozsonyban - Kossuth - tal és Lovassyval együtt - perbe fogtak, hogy elnémítsák.

A költő azonban ismét levonta a megfelelő következtetést. Újra Zrínyi Miklóshoz fordult, múltat és jelent szembesített abban a párbeszédben, melyet Zrínyi folytatott a sorssal. A Zrínyi második éneke azonban valójában nem dialógus, hanem monológ: Kölcsey lelkének viaskodása a nemzettel, a nemzethalállal. A sorsot egyébként nem is írta nagy betűvel, azzal sem foglalkozott, hogy láthatóan elkülönítse önmagától, s a történelmi hőssel azonosulva sem könyörtelen, inkább könyörgő. A Pozsonyban és Csekén átéltek nyomán valódi romantikus látomást vetít elénk a hazáról, mint anyáról, akit önfiai visznek a halálba. A haza veszélyben van, "vérkönnyel ázva nyög feléd". A Himnuszban még csak "tenfiad"- ról beszélt általánosan, de az új helyzetben már költőileg nevesítette a támadókat:

Mert kánya kígyó, féreg egyre támad, 
És marja, rágja kebelét.

Ez a végveszély órájának a képe, s ezt a mindenhonnan megtámadott hazát szeretné a sors oltalmára bízni. A sors válasza azonban kemény: a hazának sok magzatot adott, "mellén kiket táplált vala", nekik kell megvédeni az őket tápláló anyát. Kölcsey a magyarságot akarta ostorozni "bűnei miatt", de az ítélete a hazát is sújtja: "Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut." A versben a haza önálló életre kelt, egy valóságos anya képzetévé vált - kedvelt romantikus kép ez is - de a vád továbblépett:

S a vad csoport, mely rá dühödve támad, 
Kiket nevelt, öngyermeki.

Nem külső tehát a veszély, s ez a nagyobb baj, mert a "magzat" önmaga ellen nem képes megvédeni az anyát. Kölcsey az emberiség nevében emiatt jut el a szinte bibliai átokként ható sorig:

Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek.

Ezzel az átokkal a nemességet sújtotta, a nemesi nemzetet, melybe ő is beletartozott, a hazát azonban változatlanul védte. S a megszemélyesítések, a képek itt váltak teljessé: a haza földje, mint a magyarság édesanyja, egyszer talán jobb fiakat szül a világra, akik "védvén állják körül." Hideg, kegyetlen ez az ítélet, de a hozzá kapcsolódó fájdalom forró: a Földön öröm és boldogság csak a magyarok nélkül képzelhető el.

Nem ekkorra hitte el a Herder - jóslatot, az a könnyedén odavetett félmondat számára már kényszerképzetté vált korábban is, mert a benne meglévő félelmeket erősítette meg. S nem eszményeit tagadta meg itt az átéltek hatására, csak tehetetlen önmegadását fogalmazta meg. A képek logikai valósága eltűnt a versből, mitológiai, áttételes valóságot idézett meg helyette, melynek jelentése jelképes, csak áttételesen vihető át a konkrét valóságra. Fontos itt a feltételes mód használata is: "teremnek / Tán jobb fiak", mert a bizonyosság helyett halvány reményt tartogatott ezzel a jövő számára.

Az utolsó versszak a sokat idézett 4 sorral megrendítő, a "Törvényem él..." kijelentés szinte istenítéletnek tűnik. Az ódai szárnyalás, a patetikus hang fokozza ezt a hatást, a személytől való elvonatkoztatás pedig mélyebbé tette a belső megrendülést. A befejező sorokból a párbeszédes forma is eltűnt, logikailag tudjuk, hogy ez a sors ítélete, de a kép annyi meghatottságot, annyi ünnepélyességet, lágy lírai szépséget sugároz, amilyenre csak a teljes mértékben azonosulni tudó lélek képes. Halk, fájdalmas vízió ez, s éppen ez hordoz egyféle vigaszt: "a négy folyam partján" élő nép mindenképpen megsemmisül (a Duna, Tisza, Dráva, Száva a történelmi Magyarország jelképe), más lesz a "szózat" - azaz a nyelv - és a "máskeblű nép" is másként fog érezni. Mert a nemzet -nyelvével, érzelmeivel - méltatlanná vált a fennmaradásra, s a jövőt ezek a "máskeblűek" teremtik meg helyettünk. Volt ebben egy kis önirónia is, melyet a pusztulás keserűsége helyett használt. A befejező képek, a kifejezések kissé szentimentálisak ("bájkör"), de érezhető a költő belső feszültsége, a benne megülő mély fájdalom.

A vers szerkezetileg világos, áttekinthető, ha nem is szokványos. Mondanivalójának egyértelmű meghatározottsága klasszicista törekvéseket őriz, de érzelmi telítettsége, szenvedélye romantikus. Klasszicista a verselése is (jambikus sorok, "kimért" keresztrímekkel), de ezen belül is megtaláljuk az ellágyulást, az érzelmi hullámzást, a romantikus végletességet. Ezzel a kettősséggel fogalmazta meg mindazt, amit ebben a pillanatban érzett: a nemzethaláltól való félelmét és a jövő iránti vak hitét.

A két verset nemcsak Zrínyi alakja, az azonos versszerkesztés is egybekapcsolja. Fontos motívuma mindkét versnek az idő is, idő és értékszembesítő versek ezek is, mint a Himnusz. Kölcsey értékrendjében a múlt mindig értékesebb volt, mint a jelen. A Zrínyi dala megírása előtt is lehangolták a tapasztaltak, de a versben a két egyenrangú fél, a két költő vitázott a nemzeti sorskérdésen, utána pedig felemelkedést hozott Kölcsey számára a közéleti munka. A második ének már nem nyitány, hanem lezárás, ahonnan nincs felemelkedés. A metaforikus értelemben megjelenő sors önálló hatalom, akarata kikezdhetetlen, kategorikus, rövid mondatai ellen nincs fellebbezés, Kölcsey szerint nemzeti értelemben nincs jövőnk.

Miközben ezt a versét írta, akkor fogalmazta Parainesisét is, melyben a másokért élni szép gondolata a legerősebb szólam. De ez a verse keserű, mert az átéltek nyomán csak ezt érezhette. Az ilyen verseket - Vanitatum vanitasZrínyi dala - korábban követte a feloldódás, 1838-ban azonban a Zrínyi második énekével zárult Kölcsey lírai életműve, mivel már nem volt ideje módosítani az ebben leírtakat. Váratlan halála

nem adott alkalmat az újabb felemelkedésre. 

Himnusz - Szózat - Nemzeti dal

Himnusz - Szózat - Nemzeti dal
(nemzeti énekeink üzenete)


A nemzetek Közép - Európában a XIX. században ébredtek magukra. Ez az időszak teremtette meg mindenütt a nemzeti nyelvet, a nemzeti kultúrát, a nemzeti érzést, s ekkoriban születtek meg az öntudatra ébredő országokban a nemzeti énekek is. A romantikus himnuszok a vallásos műfaj alapértékét, a romlást és a földi szennyet nem ismerő transzcendenciát a nemzet eszményével társították, amely politikai értelemben immár a társadalom egészét magába foglalta. Közép - Európában ekkor a líra a politikai programköltészet irányába fordult. A költőket váteszekké, jósokká kiáltották ki, akiknek irányt kellett mutatniuk. Nálunk ebben az időben derült ki, hogy a nemesi nemzet fogalma idejét múlta, hogy nép nélkül nincsen nemzet. Ezt azok a költők sugallták, akik maguk is nemesi származásúak voltak, de kiábrándultak a henye, tehetetlen, vérével sem adózó nemességből, s fáradhatatlanul ostorozták őket az öntudatosodás érdekében. (Berzsenyi, Vörösmarty, Kisfaludy). Így aztán a válságos pillanatokban megszülettek azok a kifejező énekek, melyeket a nemzeti azonosulás magasra emelhetett. Kölcsey Himnusza, Vörösmarty Szózata, Petőfi Nemzeti dala ezért egyetlen folyamat része, noha látszólag nem volt semmilyen kapcsolat közöttük megírásuk idején.

1823 Kölcseynél a készülődés időszaka, eközben, január 23-án írta meg a Himnuszt, mely költői öntudatosodásának fontos jele: a múlttal való érzelmi azonosulás révén jutott el a "balsors" vállalásáig. Kölcsey ekkor a változást Istentől várta, mert nem látott más lehetőséget, s mert klasszikus értelemben használta ezt az istenséget megszólító, emelkedett hangvételű műfajt. Szerkezetében és gondolatmenetében a korábbi protestáns énekköltők hagyományait folytatta, de történeti íve a Berzsenyi ódákkal rokonítja. Vörösmarty Szózata - a Himnuszhoz hasonlóan - a retorikailag pontosan felépített ódák sorába tartozik. 1837-ben írta meg Vörösmarty, a nagy felbuzdulást követő mélyponton, amikor a nemzet csüggedten állt a nem kívánt változások súlya alatt. Petőfi Nemzeti dala eredetileg egy politikai bankettre készült 1848. március 18-ra, de a bécsi forradalom hírére a Fiatal Magyarország tagjai is a változások mellett döntöttek, és a március 15-i forradalom nyitánya lett ez a vers.

Mindhárom költemény tehát egy-egy nehéz pillanat szülötte, de nagyon szerencsés nemzeti énekké válásuk. Kölcsey az Isten, haza, balsors, szabadság fogalmak közt teremtett rendet Himnuszával, miközben rátalált hazájára, azonosult nemzetével. Mindenki, aki ajkára veszi, lélekben végigjárhatja Kölcsey útját. Vörösmarty is félreérthetetlenül fogalmazta meg a kor legfontosabb kérdését: "jobb kor" vagy "halál", azaz a nemzeti kibontakozás élet - halál kérdése mind a haza, mind az egyes ember számára. A vers erkölcsi üzenete az, hogy súlyos helyzetben is szeretni kell a hazát. Petőfi is pontos vershelyzetet teremtett: a költő a nép szószólója, a nép nevében beszél, melyet a tömeg visszhangoz. Ez tette teljessé a költeményt, s ez hozta el mindenki számára a közös tett lehetőségét március 15-én. Petőfi ezért válogatott az egyértelmű jelképek közül, ezért pontosak a sormetszetei, ezért ez az indulószerűen ható, de népdalosságon alapuló verszene.

De ezek a versek nemcsak azért váltak nemzeti énekekké, mert súlyos pillanatokhoz kötődtek, hanem mert nemcsak költőik, az egész nemzet gondolkodását magukban hordozták. Talán emiatt is érdekes azonosságokat fedezhetünk fel közöttük. A Himnusz és a Szózat egyaránt keretes szerkezetű, amelyek mintegy lecsillapították a közbülső részek forrongását, és megerősítették az induláskor elhangzottakat. Az "áldd meg" és a "Szánd meg" ugyanúgy a megnövelt kérés kifejeződése, mint ahogyan a "Hazádnak rendületlenűl..." vagy a "Légy híve rendületlenűl..." változatban ez a parancsra igaz. Mennyiségileg is azonos ez a két egység, csak Vörösmarty két versszakra bontotta a Himnusz 8 sorát, hogy pattogóbb ritmust adjon versének. A Nemzeti dalban nincs keret, már az első versszak "felütése" tartalmazza azt a tételmondatot, amit a következő részekben logikai és érzelmi érvekkel támasztott alá a költő.

Kölcsey a legkonkrétabb: a múlt dicsőségét a honfoglalástól Mátyásig vezette, s ezek fordított párhuzama révén mutatta meg az Isten büntetése által a magyarokra köszöntő rettenetes pusztulás képét: a "szép hazából" így válik "vert hadunk csonthalma", a "vad török sáncából" "Ozmán vad népének" győzelmi éneke. A hazát jelképező "Kárpát szent bérce" a "bércre szálló" bujdosók képében tér vissza, "Árpád hős magzatjai" pedig "magzatod hamvvedré" - vé változott. A bécsi győzelmet elhallgatással vagy a 7. versszakkal ellenpontozta, melyben egy állóképet mutat a totális pusztulásról és a szabadság - küzdelmek hiábavalóságáról:

szabadság nem virúl a holtnak véréből...

Vörösmarty is a múlt dicsőségét tekintette kiindulási alapnak, de nem konkretizálta: "ez", "itt", "itten" szavakkal csak jelezte őket és továbblépett, mert a jelen kiemelését tartotta fontosabbnak. S éppen ez lett az a többlet, ami a Szózatban a Himnuszhoz képest megjelent:

Megfogyva bár, de törve nem 
Él nemzet e hazán.

Vörösmarty nem Istenhez, a magyarokhoz szól versében, s nem Istenhez, a nagyvilághoz szól fellebbezése is. Őket figyelmezette azzal a szentenciával, amelyet a vers mértani közepén helyezett el:

"Egy ezredévi szenvedés 
 Kér éltet vagy halált."

"Győzelem vagy halál" volt a Szent Szövetség korában a zsarnokság ellen küzdők jelszava, igazi romantikus szemlélettel alternatívát csak a végletek közti válogatással kínáltak. Vörösmarty is ezt vette át, mert gondolkodásában összefonódott a nemzet és a világ sorsa (Pázmán), úgy érezte: a világ felelős magyarokért, mint ahogyan az fordítva is igaz. (Gondolatok a könyvtárban) A Nemzeti dal fordít a hagyományokon, nem a múlttal, a jelennel kezdődik. Petőfi nem is részletezte a múltat, de élesebben állította szembe az "ősapák" dicsőségét a szégyenteljes "szolgaság" közelmúltjával a "kard" és a "lánc" egyszerű képeinek használatával.

A Himnuszban nincs szó a jövőről, mert azt Kölcsey Istentől várta, későbbi verseiben pedig megjelent a nemzethalál képe, mert más lehetőséget nem látott. A Szózatban a jövő is kétesélyes: vagy a "jobb kor" eljövetelét jelenti, melyet "ész, erő, és szent akarat" hoz létre, vagy a"nagyszerű halál", ami ugyan a nemzet halála, de a küzdelemben elesettekre egész Európa figyelne, hős elődökként tartanák őket számon. Petőfi versében érvként szerepel a távoli jövő, ez adja a vers katartikus lezárását: a forradalmárok "szentté" válnak majd, hiszen az egész további történelmet ők határozták meg. Nála a vers azt hangsúlyozza, hogy a magyarság azonos a szabadsággal, a szolgaság a nemzethalállal, s a szabad jövőnek nincs más alternatívája, csak a halál.

Gondolati azonosságuk is egyértelmű ezeknek a verseknek, bár a fokozatosság elvén keresztül bomlanak ki ezek. Ez korukból is így következett: az 1823-ban, a Himnusz megírásának évében születő Petőfi felhasználhatta a reformkori küzdelmek minden tanulságát ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy nem könyörögni kell, hanem cselekedni, nem reform kell, hanem forradalom.

Refrén csak a Nemzeti dalban van, ez műfajából következett: a költő, mint a tömegeket felhívó lírai én ebben találkozott a tömegekkel, és együttes fogadalomtételükkel pecsételték meg sorsközösségüket. A vers későbbi részében pedig a refrén az, ami a hangulat aláhanyatlásától is megmentette a költeményt. Ezt tudatosan komponálta bele a költő, s a korabeli feljegyzések szerint valóban fokozni tudta vele a vers hatását, mozgósító erejét.

A Himnusz és a Szózat bimetrikus verselése az ódai szabályokból következik, apró különbség köztük csak annyi, hogy míg Kölcsey a trocheusokat kapcsolta össze a keresztrímekkel, addig Vörösmarty a jambusokat a félrímekkel. A versek zenéje így párosulhatott a gondolatisággal a legérzékletesebben. A Nemzeti dal címében hordja műfaját, olyan, mint a Marsailles, együtt énekelt kardal - rövid, pattogó mondatai ezt a célt szolgálták. S milyen érdekes, ez a nevében is dal csak a XX. században vált énekelt verssé, míg a Himnuszt 1845-től, a Szózatot 1843-tól megzenésített változata is népszerűsítette Erkel Ferenc és Egressy Béni jóvoltából.

Hogy nemzeti vagy nemzetközi legyen az ember, ma is fontos kérdés, egyéni döntést igényel Csokonai "világpolgárrá" fejlődhetett édesanyja nádfedeles házának nagyszekrényében is - az sem véletlen, hogy Goethe szavát ő magyarította - nagy nyelvtudásával mégis ő tudta a legjobban, milyen kincs rejtőzik a kis magyar nyelvben. Amikor 1848-ban Pesten tartották a I. Béke Világkongresszust, az azon elnöklő Vörösmarty hihette, hogy a magyarok és a világ népei összetartoznak, de erről Európa hosszú időre elfelejtkezett. Napjainkban, amikor az Európai Közösség újjászerveződése folyik, ismét fontos a kérdés magyarok maradjunk vagy európaiak legyünk? Az biztos, a nemzeti kultúra olyan, mint az anyanyelv - csak egy van belőle. Ám a XXI. században nem zárulhat be senki büntetlenül egyetlen nyelvbe, önmagát rekeszti ki általa a "népek hazája: nagyvilágból". Meg kell tehát a közbülső utat találnunk, hogy kultúránk kincseit átmentsük az elkövetkezendő évszázadoknak, s részévé váljunk az emberiségnek is.