Himnusz - Szózat - Nemzeti dal

Himnusz - Szózat - Nemzeti dal
(nemzeti énekeink üzenete)

A nemzetek Közép - Európában a XIX. században ébredtek magukra. Ez az időszak teremtette meg mindenütt a nemzeti nyelvet, a nemzeti kultúrát, a nemzeti érzést, s ekkoriban születtek meg az öntudatra ébredő országokban a nemzeti énekek is. A romantikus himnuszok a vallásos műfaj alapértékét, a romlást és a földi szennyet nem ismerő transzcendenciát a nemzet eszményével társították, amely politikai értelemben immár a társadalom egészét magába foglalta. Közép - Európában ekkor a líra a politikai programköltészet irányába fordult. A költőket váteszekké, jósokká kiáltották ki, akiknek irányt kellett mutatniuk. Nálunk ebben az időben derült ki, hogy a nemesi nemzet fogalma idejét múlta, hogy nép nélkül nincsen nemzet. Ezt azok a költők sugallták, akik maguk is nemesi származásúak voltak, de kiábrándultak a henye, tehetetlen, vérével sem adózó nemességből, s fáradhatatlanul ostorozták őket az öntudatosodás érdekében. (Berzsenyi, Vörösmarty, Kisfaludy). Így aztán a válságos pillanatokban megszülettek azok a kifejező énekek, melyeket a nemzeti azonosulás magasra emelhetett. Kölcsey Himnusza, Vörösmarty Szózata, Petőfi Nemzeti dala ezért egyetlen folyamat része, noha látszólag nem volt semmilyen kapcsolat közöttük megírásuk idején.

1823 Kölcseynél a készülődés időszaka, eközben, január 23-án írta meg a Himnuszt, mely költői öntudatosodásának fontos jele: a múlttal való érzelmi azonosulás révén jutott el a "balsors" vállalásáig. Kölcsey ekkor a változást Istentől várta, mert nem látott más lehetőséget, s mert klasszikus értelemben használta ezt az istenséget megszólító, emelkedett hangvételű műfajt. Szerkezetében és gondolatmenetében a korábbi protestáns énekköltők hagyományait folytatta, de történeti íve a Berzsenyi ódákkal rokonítja. Vörösmarty Szózata - a Himnuszhoz hasonlóan - a retorikailag pontosan felépített ódák sorába tartozik. 1837-ben írta meg Vörösmarty, a nagy felbuzdulást követő mélyponton, amikor a nemzet csüggedten állt a nem kívánt változások súlya alatt. Petőfi Nemzeti dala eredetileg egy politikai bankettre készült 1848. március 18-ra, de a bécsi forradalom hírére a Fiatal Magyarország tagjai is a változások mellett döntöttek, és a március 15-i forradalom nyitánya lett ez a vers.

Mindhárom költemény tehát egy-egy nehéz pillanat szülötte, de nagyon szerencsés nemzeti énekké válásuk. Kölcsey az Isten, haza, balsors, szabadság fogalmak közt teremtett rendet Himnuszával, miközben rátalált hazájára, azonosult nemzetével. Mindenki, aki ajkára veszi, lélekben végigjárhatja Kölcsey útját. Vörösmarty is félreérthetetlenül fogalmazta meg a kor legfontosabb kérdését: "jobb kor" vagy "halál", azaz a nemzeti kibontakozás élet - halál kérdése mind a haza, mind az egyes ember számára. A vers erkölcsi üzenete az, hogy súlyos helyzetben is szeretni kell a hazát. Petőfi is pontos vershelyzetet teremtett: a költő a nép szószólója, a nép nevében beszél, melyet a tömeg visszhangoz. Ez tette teljessé a költeményt, s ez hozta el mindenki számára a közös tett lehetőségét március 15-én. Petőfi ezért válogatott az egyértelmű jelképek közül, ezért pontosak a sormetszetei, ezért ez az indulószerűen ható, de népdalosságon alapuló verszene.

De ezek a versek nemcsak azért váltak nemzeti énekekké, mert súlyos pillanatokhoz kötődtek, hanem mert nemcsak költőik, az egész nemzet gondolkodását magukban hordozták. Talán emiatt is érdekes azonosságokat fedezhetünk fel közöttük. A Himnusz és a Szózat egyaránt keretes szerkezetű, amelyek mintegy lecsillapították a közbülső részek forrongását, és megerősítették az induláskor elhangzottakat. Az "áldd meg" és a "Szánd meg" ugyanúgy a megnövelt kérés kifejeződése, mint ahogyan a "Hazádnak rendületlenűl..." vagy a "Légy híve rendületlenűl..." változatban ez a parancsra igaz. Mennyiségileg is azonos ez a két egység, csak Vörösmarty két versszakra bontotta a Himnusz 8 sorát, hogy pattogóbb ritmust adjon versének. A Nemzeti dalban nincs keret, már az első versszak "felütése" tartalmazza azt a tételmondatot, amit a következő részekben logikai és érzelmi érvekkel támasztott alá a költő.

Kölcsey a legkonkrétabb: a múlt dicsőségét a honfoglalástól Mátyásig vezette, s ezek fordított párhuzama révén mutatta meg az Isten büntetése által a magyarokra köszöntő rettenetes pusztulás képét: a "szép hazából" így válik "vert hadunk csonthalma", a "vad török sáncából" "Ozmán vad népének" győzelmi éneke. A hazát jelképező "Kárpát szent bérce" a "bércre szálló" bujdosók képében tér vissza, "Árpád hős magzatjai" pedig "magzatod hamvvedré" - vé változott. A bécsi győzelmet elhallgatással vagy a 7. versszakkal ellenpontozta, melyben egy állóképet mutat a totális pusztulásról és a szabadság - küzdelmek hiábavalóságáról:

szabadság nem virúl a holtnak véréből...

Vörösmarty is a múlt dicsőségét tekintette kiindulási alapnak, de nem konkretizálta: "ez", "itt", "itten" szavakkal csak jelezte őket és továbblépett, mert a jelen kiemelését tartotta fontosabbnak. S éppen ez lett az a többlet, ami a Szózatban a Himnuszhoz képest megjelent:

Megfogyva bár, de törve nem 
Él nemzet e hazán.

Vörösmarty nem Istenhez, a magyarokhoz szól versében, s nem Istenhez, a nagyvilághoz szól fellebbezése is. Őket figyelmezette azzal a szentenciával, amelyet a vers mértani közepén helyezett el:

"Egy ezredévi szenvedés 
 Kér éltet vagy halált."

"Győzelem vagy halál" volt a Szent Szövetség korában a zsarnokság ellen küzdők jelszava, igazi romantikus szemlélettel alternatívát csak a végletek közti válogatással kínáltak. Vörösmarty is ezt vette át, mert gondolkodásában összefonódott a nemzet és a világ sorsa (Pázmán), úgy érezte: a világ felelős magyarokért, mint ahogyan az fordítva is igaz. (Gondolatok a könyvtárban) A Nemzeti dal fordít a hagyományokon, nem a múlttal, a jelennel kezdődik. Petőfi nem is részletezte a múltat, de élesebben állította szembe az "ősapák" dicsőségét a szégyenteljes "szolgaság" közelmúltjával a "kard" és a "lánc" egyszerű képeinek használatával.

A Himnuszban nincs szó a jövőről, mert azt Kölcsey Istentől várta, későbbi verseiben pedig megjelent a nemzethalál képe, mert más lehetőséget nem látott. A Szózatban a jövő is kétesélyes: vagy a "jobb kor" eljövetelét jelenti, melyet "ész, erő, és szent akarat" hoz létre, vagy a "nagyszerű halál", ami ugyan a nemzet halála, de a küzdelemben elesettekre egész Európa figyelne, hős elődökként tartanák őket számon. Petőfi versében érvként szerepel a távoli jövő, ez adja a vers katartikus lezárását: a forradalmárok "szentté" válnak majd, hiszen az egész további történelmet ők határozták meg. Nála a vers azt hangsúlyozza, hogy a magyarság azonos a szabadsággal, a szolgaság a nemzethalállal, s a szabad jövőnek nincs más alternatívája, csak a halál.

Gondolati azonosságuk is egyértelmű ezeknek a verseknek, bár a fokozatosság elvén keresztül bomlanak ki ezek. Ez korukból is így következett: az 1823-ban, a Himnusz megírásának évében születő Petőfi felhasználhatta a reformkori küzdelmek minden tanulságát ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy nem könyörögni kell, hanem cselekedni, nem reform kell, hanem forradalom.

Refrén csak a Nemzeti dalban van, ez műfajából következett: a költő, mint a tömegeket felhívó lírai én ebben találkozott a tömegekkel, és együttes fogadalomtételükkel pecsételték meg sorsközösségüket. A vers későbbi részében pedig a refrén az, ami a hangulat aláhanyatlásától is megmentette a költeményt. Ezt tudatosan komponálta bele a költő, s a korabeli feljegyzések szerint valóban fokozni tudta vele a vers hatását, mozgósító erejét.

A Himnusz és a Szózat bimetrikus verselése az ódai szabályokból következik, apró különbség köztük csak annyi, hogy míg Kölcsey a trocheusokat kapcsolta össze a keresztrímekkel, addig Vörösmarty a jambusokat a félrímekkel. A versek zenéje így párosulhatott a gondolatisággal a legérzékletesebben. A Nemzeti dal címében hordja műfaját, olyan, mint a Marsailles, együtt énekelt kardal - rövid, pattogó mondatai ezt a célt szolgálták. S milyen érdekes, ez a nevében is dal csak a XX. században vált énekelt verssé, míg a Himnuszt 1845-től, a Szózatot 1843-tól megzenésített változata is népszerűsítette Erkel Ferenc és Egressy Béni jóvoltából.

Hogy nemzeti vagy nemzetközi legyen az ember, ma is fontos kérdés, egyéni döntést igényel Csokonai "világpolgárrá" fejlődhetett édesanyja nádfedeles házának nagyszekrényében is - az sem véletlen, hogy Goethe szavát ő magyarította - nagy nyelvtudásával mégis ő tudta a legjobban, milyen kincs rejtőzik a kis magyar nyelvben. Amikor 1848-ban Pesten tartották a I. Béke Világkongresszust, az azon elnöklő Vörösmarty hihette, hogy a magyarok és a világ népei összetartoznak, de erről Európa hosszú időre elfelejtkezett. Napjainkban, amikor az Európai Közösség újjászerveződése folyik, ismét fontos a kérdés magyarok maradjunk vagy európaiak legyünk? Az biztos, a nemzeti kultúra olyan, mint az anyanyelv - csak egy van belőle. Ám a XXI. században nem zárulhat be senki büntetlenül egyetlen nyelvbe, önmagát rekeszti ki általa a "népek hazája: nagyvilágból". Meg kell tehát a közbülső utat találnunk, hogy kultúránk kincseit átmentsük az elkövetkezendő évszázadoknak, s részévé váljunk az emberiségnek is. 

Vörösmarty-Babits

Vörösmarty Mihály: A vén cigány és Babits Mihály: Cigány a siralomházban

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) volt a magyar irodalom első olyan költője, aki mindenféle anyagi háttér nélkül az irodalomból élt. Igaz, ezért kora mindenesévé kellett válnia: nemcsak íróként, költőként, hanem szerkesztőként és a romantikus triász tagjaként aprólékos munkával segítette a polgári kibontakozást. Babits Mihály (1883 - 1941) nem tartozott a magamutogató költők közé, nem volt küldetéstudata. Egy évszázaddal Vörösmarty után egyszerre csak mégis az irodalmi vezető szerepében találta magát, egyike lett azoknak, akik meghatározták a XX. század elejének irodalmi arculatát. E két költőt nemcsak a közös tevékenység kapcsolta össze, Babits poeta doctusként számon tartotta Vörösmarty gondolatait, amelyeket több versében fel is idézett. Ezt a két verset is az allúzió kapcsolja egybe: Babits műve rájátszás Vörösmarty költeményére.

Amikor Vörösmarty Mihály A vén cigány-t megírta 1854-ben, már elveszett minden, amiért a nemzet és költője olyan nagy erővel küzdött. A kortársak "a megrendült agyú" költő nem egészen világos alkotásának érezték, csak jövendölése miatt - "Lesz még egyszer ünnep a világon!" - tartották számon. Babits a Vörösmarty vers címét vette át és használta fel önmetaforaként 1926-ban.. Nem Vörösmartyt akarta ekkor igazolni, hanem költői fejlődése öntükröző szimbólumává tette a Cigány a siralomházban című versében. A címbeli cigány mindkét versben a nemzet énekesét jelentette, és a siralomház - a halálraítélt utolsó órájának színtere - lett az a jövőkép, amelyet a költőelőd még ünnepként remélt megvalósulni.

Vörösmarty versének bordal - keretében a sírva vigadás hangulatát bontotta ki, hiszen a veszteség idején úgy érezte a költő, vigasztalhatatlanságát csak a bor és a zene mámorával oldhatja fel. Már nem intézett a nemzethez buzdító szózatot, csak magát próbálta tétlen hallgatásából kiragadni:

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 
Sziv és pohár tele búval, borral, 
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Hallgatásának sok oka volt: nemcsak a veszteség miatti fájdalom tartotta vissza az írástól, hanem akkori körülményei is. Hogy megélhessenek, visszaköltöztek Nyékre, majd Baracskára, ahol bérelt földön saját kezével próbálta előteremteni élelmüket. Életének ez az utolsó öt éve lassú haldoklássá vált, a kemény fizikai munka és a betegség felőrölte erejét. Önmegszólító versében elsősorban önmagát figyelmeztette arra, hogy az írás kötelessége. Minthogy ő az emberi fejlődés körforgásos elméletében hitt, "a sors forgandóságából" próbált biztatást csiholni:

Mindig igy volt e világi élet, 
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

A közelgő halál érzete fokozta a buzdítás erejét, és ez tette lehetővé azt is, hogy elszakadjon a napi gondoktól. A megszülető vers aztán hatalmas ívű lett, mely a költő minden szellemi és fizikai energiáját igénybe vette, az alkotás erőfeszítésébe szinte belerendült. De az katasztrófához méltó verset teremtett, amelyben összekapcsolta a nemzeti és az emberi veszteséget, ezzel siratta el "legszentebb vallás"- át. Költeményébe belekerült minden fájdalma és az aktuális történések sora (1848 vesztesége, a krími háború szégyene) mellett irodalmi élményeit is beleírta. De alkotása azzal vált igazán félelmetes erejűvé, hogy akusztikai és auditív hatásokkal felerősítette benne a kísértetiességet, a vak bizonytalanság képét. Összefoglalása az emberiség egyetemes tragédiáját mutatta fel:

Kié volt ez elfojtott sohajtás
Mi üvölt, sir e vad rohanatban, 
Ki dörömböl az ég boltozatján, 
Mi zokog mint malom a pokolban,

Babits versének születését is hasonló költői - emberi mélypont indokolta. Az első világháború és következményei kétségbeesetté tették, ellenszenvvel figyelte az eszmék felfutását és leértékelődését. Arra döbbent rá - mint amire Vörösmarty hajdan Az emberek című versében - hogy minden új eszme új nyomort, új szenvedést hoz az emberiségre. (Szíttál - e lassú mérgeket? ) Visszahúzódott az irodalomba, elzárkózott a politikától, de a körülötte lévő világ szenvedéseit nem tudta kizárni az életéből. Költő volt ő is, a nemzet énekese, aki egyszer csak Cigány lett a siralomházban. Versében ezt jelenítette meg.

Visszapillantással kezdte írását, felidézte korábbi költői korszakait: a szecessziós formaművészt és a háború ellen tiltakozót. A versírás jelene azonban elmosta ezek értékét, már nem alkotott, mint az Úr; és nem zengett tiltakozása trombitaszóként. Sem az alkotás örömét, sem a felháborodás gyötrelmét nem érezte már, a bizonytalanság, a félelem, a hiábavalóság érzelme váltotta fel ezeket. A vers

...már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve felcsillan a könny.

Vörösmarty Mihály saját korának rettenetét az emberiség nagy bibliai és mitikus tragédiáival állította párhuzamba. Ezzel jelezte azt, hogy ismét olyan megdöbbentő időket élnek, mint amilyen a Paradicsom elvesztése vagy a az emberiség jótevőjének, Prométheusznak a szenvedése volt:

Mint ha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vak keserveit, 
Gyilkos testvér botja zuhanását, 
S az első árvák sirbeszédeit, 
A keselynek szárnya csattogását, 
Prometheusz halhatatlan kinját.

Versében nem fejtette ki részletesen képeit, csak felvetette azokat hallucinációk, víziók formájában, hanggá és képpé vált bűnök és szenvedések rajzaként. Gyors képváltásaival a fantasztikum határát súrolta, ami még a romantikán nevelkedő híveinek is ijesztő volt, hiszen vére forrása, az agyvelő megrendülése, az üstökösként égő szem a téboly képeit jelenítették meg számukra. De éppen ez a felfokozott forma hozta el Vörösmarty számára a feloldódást. A sok keserűség hatására térben is eltávolodott a Földtől. Költői lelemény volt ez ekkor - bár nem ő, Petőfi találta ki - amikor még csak a vágy élt az emberben, hogy elrugaszkadjon bolygónktól. De ez hozta versébe a pozitív fordulatot, mert úgy vette észre: abból a távlatból már látni lehet a közeledő emberibb jövő képét. A vers utolsó szakaszában ezt az eljövendő új világot, az örök béke reményét fogalmazta meg:

Lesz még egyszer ünnep a világon, 
majd ha elfárad a vész haragja, 
s a viszály elvérzik a csatákon,

Az utolsó versszakban ez a felismerése megváltoztatta a rapszódia refrénjét, és költészetét ezzel az új gondolattal zárta le "a vén cigány":

Akkor vedd fel ujra a vonót, 
És derűljön zordon homlokod, 
Szűd teljék meg az öröm borával, 
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Babits Mihály versének második felét a mások fájdalmát megértő hang lengi át. Ez volt az igazi oka csüggedt szomorúságának:

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény, 
még álmából sem ismeri ami jó.

Veszteségeit elfeledve közelített a világhoz, de nem talált boldogságot ott sem. A képek kiúttalan, siralomházi világot mutattak, ahonnan csak öngyilkossággal lehetett elmenekülni. Így hát a vers összegzésében a negatív gondolatok erősödtek fel, ezért mondott ellent Vörösmarty optimista jóslatának. Úgy érzékelte, hogy nem lett "ünnep" a világon:

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.

Babits számára - ebben a légkörben - maga a versírás is értelmetlenné vált:

Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő fényes bogár! 

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?

A költemény utolsó soraival a másokért könnyező költészet értelmét is megkérdőjelezte, együttérző társadalmi tudatának felesleges voltát fejezte ki:

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

Vörösmarty A vén cigány megírása után nem sokkal meghalt, temetése a megtorlások elleni hatalmas néma tüntetéssé vált - alakja újra egységbe fogta nemzetét. Babits a Cigány a siralomházban után vagy tíz évre elhallgatott költőként, és egyre magányosabbnak érezte magát, mert humanista értékei megkérdőjeleződtek a fasizálódó világban. De idővel arra kellett rájönnie, hogy csendjével nem segít, hiszen "vétkesek közt cinkos, aki néma." Utolsó éveiben ezért - betegsége nyomására - felvállalta az egyszer már elhárított prófétai - költői szerepet, és figyelmezette a világot a várható veszedelemre.