A gyermekmotívum Kosztolányi…
A gyermekmotívum Kosztolányi lírájában
A Nyugatosok sorában Kosztolányi életműve a legtalányosabb. A szellem embere volt egy olyan korban, amikor erre nem sokan figyeltek. Íróként minden műfajban próbára tette magát, miközben hatalmas mennyiségű újságírói termése is. Öntudatosan vállalta a homo aesteticus szerepét, de nem maradt annak foglya, mindent megmutatott az életről, az emberről, a természetről. Ő az a költő, akinél tartalom és a forma szétbonthatatlan egységgé vált, a született művész tehetségével fölényes biztonságával használta a különböző stílusokat, hogy élete végén eljusson az egyszerűség művészetéig. Bár széles nyelvtudással rendelkezett, a magyar nyelv művésze lett: "Erős várunk nékünk a nyelv!" - vallotta. Végigjátszotta az életét, először lázadásból játszott, majd játékból lázadt, rejtőzködő személyiségét ezzel leplezte. Egyéniségében mindvégig megőrizte a gyermek kedvességét és tréfálkozó hajlamát, sok nyilatkozata, interjúja támasztja alá ezt. Ez a játékosság kötötte össze Karinthyval, s ez hozta meg második kötete sikerét is.
A szegény kisgyermek panaszai című kötet a magyar irodalomtörténet tudatosan megkomponált darabja, melybe a "szegény kisgyermek" mint költői műfogás került. Bár egyik nyilatkozata szerint ez a kötet az ihlet lázas fellobbanásában született, valójában már korábban is készült rá. 1904-ben írta Babitsnak, hogy gyakran álmodik arról, hogy gyerek, és az ekkor érzett érzelmekből vigaszt tud meríteni. A tavaszi gyász című írásában pedig mintha el is mondaná kötete keletkezését, amikor arról a feltámadó kényszerről beszélt, ami megsúgta neki, miről kell írnia:
Minden értékes emlékünk a múltban van eltemetve. Akkor látom ezt igazán, amikor néha magamba révedek, és ások, ások az évek rétegein s minél mélyebbre hatolok, annál több aranyat lelek... napokig veszkődöm, míg kibetűzöm titkos hieroglifáit... minden finomság szavakkal és írással ki nem fejezhető szubsztilitás a földben pihen... .s annyira eltűnt, mint gyermekkorunk kacaja és könnyű melankóliája.
Kosztolányi a kötetben nem egyszerűen visszaálmodja a gyermekkort, hanem felszínre hozza azokat az örök mozgatókat is, amelyeknek a vers ihletésében szerepük van.
1910-ben még csak 32 verset tartalmazott a kötet, ezeket 1923-ig a duplájára bővítette anélkül, hogy a versek eredeti sorrendjén változtatott volna. Az alapversek jól jelölték ki a kereteket, melyek közé az új versek szépen illeszkedtek. Érdekes és szokatlan szimmetrikus keret fogja össze a kötet verseit: 2 vers indítja és 2 vers zárja, melyek a gyermektéma értelmezéseit jelentik. A kötet első verse - Mint aki a sínek közé esett - még nem szól a gyermekről, tipikus felnőtt létösszegző vers, melyben a beszélő - a költői én - szempontja dominál:
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
ez minden költő álma. De a felnőtt már azt is tudja, erre csak a fehér ingben lépkedő, képzeletbeli, álombéli kisded képes, akit ő idéz fel képzeletéből, de aki tőle függetlenül is él, létezik, és akkor is kitekint a világra, akkori is megszólal, amikor nincs érvényben a varázslat. Karinthy Frigyes szerint "a szegény kisgyermek" valójában a reinkarnálódott lélek, aki még nem szakadt le a kozmikus élet köldökzsinórjáról, aki még emlékezik olyan dolgokra a másik világból, amire a felnőtt már nem. De ugyanakkor gyermek, aki másként, más perspektívából látja a dolgokat, mint a felnőtt. A második kötetnyitó vers - És látom Őt, a Kisdedet...- jelenti a cím konkretizálását, amiben már egyes szám harmadik személyben beszél a gyermekről és ezzel lírai tárggyá teszi. A gyermek alakjának meghatározatlansága is nagyon fontos, mert ezzel válik nyilvánvalóvá: nem a gyermeki tudat rekonstrukciója a kötet, hanem a felnőtt tudat sajátos stilizációja. Nem emlékezik, nem szerepet alakít, hanem Babitshoz hasonlóan tárgyias lírát művel az egész kötetben. A gyermek állandó önlelepleződésében mutatja fel önmagát, a szerzői szólam állandóan felnőtt viszonyrendszert rajzol gyermeki témája köré. A Doktor bácsi... rész pontosan fejezi ki a gyermekszemlélet ösztönös naivságát. Kosztolányi ezekben a versekben is foglalkozik a halállal, a gyermek szemléletével: megszemélyesíti, kilépteti a világban, találkozik vele (Ó, a halál...) - de aztán a felnőtt látásmódja szerint a halál tragikuma is felsejlik a versekben.
A szereplíra sajátos megvalósulása ez: a költő beleéli magát a vidéki, szabadkai kisgyerek helyzetébe, s a gyermeki lélek rácsodálkozó bája teszi feledhetetlenné a kötet verseit. A félénk és ideges kisgyermek hallucinációi, színes víziói a világ titkaival való találkozást rögzítik, aki gyanútlanul, angyali ártatlansággal látja a világot, s mentes mindazon szerepektől, melyeket az élet rákényszerít a felnőttekre. A kötetben kettős Kosztolányi nézőpontja: a felnőtt nézi gyermek önmagát, s a gyermek minden előítélet nélkül ámulva és borzongva fedezi fel a világot, ezért aztán a gyermek is gondolhat a szerelemre, s magyarságáról is vallhat itt a költő.
A tárgyiasító tendencia uralja végig a kötetet, a megjelentett valóság elemeit tudatosan váltogatja Kosztolányi. Kötetét sokáig impresszionistának tartották az első nyitóverse miatt, de a versekből kiderül, nem a gyermeki hangulatot akarta visszahozni benne. Emiatt kerülte el a lineáris szerkesztést és a konkrét időmegjelölést is, a kötetben szinte áll az idő. A gyermeknek nincs kora, megnyilatkozásai is egy meghatározhatatlan, állandó időben játszódnak. A gyermekkor Kosztolányi számára világállapot, s nem egy fejlődéséi stádium, a gyermeknek nem a szerepét, hanem a mását teremti meg a kötetben. Mesterien alkalmazza ehhez a szimbolista líra fordulatait, egyetemes világfelfogását, s mindezen színeket és képeket misztikus világfelfogásával egybefogja.
A Mostan színes tintákról álmodom részben összekapcsolódik ez a kettős látásmód, a gyermekkori ábrándokon túl a felnőtt ars poeticáját is tartalmazza. A címsort itt is - mint a kötet többi darabjában - külön helyezi el, mint fontos közleményt, de a gyermek nem indokol, nem magyaráz, csak kijelent. Felsorolja a tinták lehetséges színskáláját a fekete kivételével, s a legszebbnek tartott sárga színt a vers végén arannyá változtatja. A vágy nyugtalanságát a halmozások és a túlzások sejtetik, s ezt hangsúlyozza a mondatkezdésként használt és gyakori használata is. A színek a gyermeki képzeletben önálló életet élnek, a szinesztéziák ezt fejezik ki:
tréfás - lila, bor - színű, néma - szürke,
szemérmes, szerelmes, rikitó,
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
A felnőttnél a színes tinták képzete az írással kapcsolódik össze - közismert, hogy a felnőtt Kosztolányi mindig zöld színű tintával írt - de az írásvágy megszólalása után az utolsó sor prózaisága lehangoló. A vers említi az életet jelző szürke színt is, mely nem a gyermek, a felnőtt nézőpontja, s a vers rejtett szomorúsága a költői én színesebb élet utáni vágyát fejezi ki.
Formai pompa idézi meg a gyermek világát, mert a versformák variálásával a tárgyiasságra törekszik, de a sokszólamúsággal ellensúlyozni tudja a versek tematikájában felfedezhető leltárkészítési igényt (Mi van még itt?) A lezárás is két verssel történik meg, az utolsó előtti - Másként halálos csend és némaság - kezdetűvel visszaveszi a gyermeki attitűdöt, s az utolsóval - Menj, kisgyerek - pedig lezárja a kötetet a beszédhelyzet megváltoztatásával. Újból egyes szám második személyben szólítja meg a kisdedet, s útjára indítja a verseket, gyöngéd célzással az előző kötetéről írott - s neki oly fájó - Ady - kritikára.
A gyermeki hang nagy hatással volt Kosztolányira, későbbi kötetiben is visszatér, de nem A szegény kisgyermek panaszait folytatja, csak a gyermek látásmódját veszi időnként kölcsön. Ennek egyik legszebb példája a feleségének 1916-ban Akarsz- e játszani címmel írott verse, melyet a Mák című kötetében jelentetett meg. A vers csupa kérdés:
Gyermekszívvel fontosnak látszani...
Akarsz - e játszani, mindent, mi élet...
.................... akarsz - e játszani halált?
A gyermeki önfeledt boldogság és a felnőttkori harmonikus életjáték után természetes egyszerűséggel fut ez a verse is a halálig, de nem ez a lényege, hanem a tartalmas élet megragadásának vágya. Utolsó nagy kötetében, a Számadásban is előbukkan a gyermekmotívum. A Hajnali részegségben a felnőtt ismét átlép a gyermekkor biztonságéba, mert az égi létezés misztikus szépségét csakis így képes meglátni:
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl - fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
A korlátokat nem ismerő gyermeki képzelet népesíti be az égboltot a báli forgataggal, s az innen való visszatérés után kudarcosnak, robotosnak érzi életét. A Szeptemberi áhítatban pedig gyermeki ámulattal zengi az élet gyönyörűségét, a műtét és a rádiumos kezelés után az újra felfedezett világ csodálatával képes újra a hétköznapi dolgokban is csodákat látni.
Kosztolányi felfogásában a gyermekkor és az életteljesség szoros kapcsolatban állt egymással. A játékosság a teljes élet megalkotásának lehetőségét kínálta számára, ez óvta meg a hamis pátosztól, az emelkedettség suta pózaitól. Ezzel oldotta a létre vonatkozó tragikus felismeréseit, ez az irónia és önirónia megnyilvánulásának eszköze, s ez adott lehetőséget neki az anyanyelv gazdagságának önfeledt megélésére.
Elbeszélő módok és….
Elbeszélő módok és nézőpontok Kosztolányi Esti Kornél című kötetében
A Nyugatosok első nemzedékének egyik legtalányosabb alakja Kosztolányi Dezső (1885 - 1936). Pályája a Négyessy - szemináriumon együtt indult a többiekkel, de egy év után átiratkozott a bécsi egyetemre, majd egy év múlva onnan is hazajött, hogy újságíróként megkezdje robotos életét, mely haláláig tartott. Újságíróként ontotta tárcáit, közben születtek a versek, a regények, a műfordítások. Bekalandozta egész Európát, de ő adott hírt elsőként a japán és kínai költészetről is. Apolitikus alkat volt, ami távol tartotta a mindennapok eseményeitől, de érzékenyen figyelt a körülötte lévő dolgokra. "A szeme könyörtelen volt, de a szíve a torkában dobogott."- írta róla Halász Gábor. Rejtőzködött, játszott, de minden fontos dolog eljutott hozzá, ő pedig a részvéttől eljutott az ember egyediségének elismeréséig.
Epikus életművének érdekes darabja az Esti Kornél, mely a magyar irodalom egyik legjobban megszerkesztett és leghatásosabb novelláskötete. A műfaji besorolás azonban nem pontos, maga az író útirajznak, életrajznak és regénynek nevezte, de valahol a novellafüzér és a regény között helyezkedik el ez a könyve. Már eredetileg sem került be a kötetbe minden Esti - novella, s a kötet megjelenése után is tovább írta a történetet, melyeket a Számadás - kötet Tengerszem novellái között jelentette meg - ezekben egészítette ki és zárta le főhőse történetét.
Bár a kötet első fejezete elmondta az írások keletkezését, de az egy fiktív történet, csak a novellák összekapcsolását szolgálta. Regényt akart írni, de különálló novellákat alkotott, melyek nem egyenletes értékűek, jellegűek. Szándékoltan laza szerkezetű művet hozott létre:
Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.
A kötetben helyet kapó 18 történet 1925 és 1933 között íródott, de az egybeszerkesztés ötlete csak 1932-ben merült fel. Az egységteremtést szolgálta a novellák beszámozása, és az, hogy a tartalmi kivonatot címként szerepeltette. De a novellák tulajdonképpen önálló történetek, az összefüggések nem mindig következetesek, mintha az író néha maga is elfeledkezne arról, mit írt korábban. Ezzel a módszerrel az Esti Kornélban a változatok egy témára műfajának a zenében gyakran alkalmazott szerkesztési elve ismerhető fel, melynek témája az irodalom, az utazás és a nyelv. De tudatos kísérletező volt Kosztolányi, aki az Esti Kornélban a narrációs technikát próbálta megújítani.
Esti Kornél az író alter egoja, másik énje - felesége visszaemlékezése szerint ez egyértelmű:
Ez az alak az ó másik énje, az ő érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és főként megteszi azt, amit ő szeretne, a XIX. századvég regényesen szabad életét éli Kosztolányi helyett, aki csak ül az íróasztalnál és dolgozik, dolgozik, végzi napi robotját a háború utáni társadalom., a pénzkeresés és a családi élet jármába törve...
Ezt látszik igazolni a főhős beszélő neve is, mely az est főnévből képzett melléknév, mely rímelt a pestire. Kosztolányi a nappalé, a munka embere volt, Esti az éjszakáé, a hanyagságé, de a nap és az éj pedig jól kiegészítették egymást.
Freud mélylélektanára épült ez, akihez azért vonzódott Kosztolányi, mert maga is különös személyiség volt. Esti Kornél lehetett az a hasonmása, aki megőrizte a Boldog, szomorú dalban elveszett "kincset", a fiatalság vadságát, a lázadást, a korlátot nem ismerő féktelenségét. Az író ezzel különválaszthatta a társadalomba beilleszkedett, a normákat elfogadó konformista énjét és az ösztönöket kiélő személyiségét. Ezt igazolja az is, hogy Esti és Kosztolányi azonos időben születtek, bár jó néhány kritikus az unokatestvér Csáth Gézát - a tehetséges írót és zenészt - is felismerte Esti figurájában. Nyilvánvaló, hogy az író Esti alakjának megalkotásakor felhasználta saját élményeit és másokét, írásaiban tehát nehéz meghúzni a határt az író és hőse között. Olyan hasonmást alkotott, aki ifjúságát képviselte, akit felnőttként eltemetett, és most a halálhoz közeledve - 40 évesen, de ez dantei allúzió - kénytelen volt újból szóhoz engedni. Esti Kornél valójában nem önálló jellem, nincs folytonossága, lélektani értelme, de nem is csak írói szócső, hanem egy sajátos szólam megtestesítése a világról való nézetek írói kórusában.
Esti Kornél összetett alak, riasztó és igéző, jó és rossz, romboló és teremtő hajlamok élnek benne, figurája alkalmat teremtett Kosztolányinak arra, hogy a világ és az élet dolgait játékosan, ironikusan, eltúlozva és sajátos nézőpontból mutathassa meg. Olyan lehetőséget kapott vele, melyben kedvére bánhatott a tabukkal, kicsúfolhatta maga és mások elveit. Mert Esti úgy közelített a legváratlanabb dolgokhoz is, hogy nem csodálkozott semmin, nem tett különbséget természetes és természetellenes között. Mind az elbeszélő, mind a címszereplő író, de Esti már az elején a létrehozandó közös műben nem íróként, hanem hősként akart közreműködni.
Te tedd rá a nevedet. Viszont az én nevem legyen a cím. A címet nagyobb betűvel írják. (I. fejezet)
A történetet is ő mesélte el, kitalálta, ő lett a szerzője, de csak ritkán történtek vele a dolgok, többnyire narrátor volt és nem vallomástevő, úgy, ahogyan az első fejezetben megígérte: a hős beszél, az író jegyez. S az írás első néhány mondata már eldönthette, milyen lesz az aktuális fejezet karaktere.
Amikor a Nyugatban megjelent az első történet - Újságíró címmel a VIII. fejezet - még csak "Esti" - a figura még nem volt kész, az írói szándék nem több, mint azoké a festőké, akik bele festették magukat egy - egy képbe. Kosztolányiban is élt az önmegnyilvánulás vágya, az Édes Annába név szerint említett kutyájával már beírta magát. Az eredeti Vörös Ökör című novellában - mely Esti gyermekkorát villantotta fel - pedig még a Kosztolányi Dezső név szerepelt, de mire a műbe II. fejezetként belekerült, Esti Kornéllá vált. Ezzel Estinek története lett, nőtt a figura teherbírása, jöhettek az újabb történetek. Ez az önsokszorosítás az írót is felvillanyozta, és a szövegek poétikai sajátosságait is alakította:
Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, Angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közt. Megfoghatatlan és átfoghatatlan.
Hogy azonos - e a narrátor a szerzővel, nehéz eldönteni. Egyesek véleménye szerint a novellabeli szerző csakis teremtmény lehet, de az is lehet, hogy Kosztolányi általa személyiségének egy újabb aspektusát engedte felszínre jutni Mindez nagyon tetszett Kosztolányinak, rejtőzködhetett, játszhatott. Így az események elmondása több szinten történhetett: Esti közvetlen magánbeszéde szerint egyes szám első személyben, a narrátor rekonstruált monológja a második szint - a közvetett belső magánbeszéd - és a harmadik szint a szabad függő beszéd az elbeszélt tudatról.
Így kapcsolódhatott a történetben össze valóság és fikció, melyeket nemcsak a főszereplő személye kötött össze, hanem az utazás, a nyelv, az irodalom motívuma is. A nyelv mindig fontos szerepet játszott Esti - Kosztolányi - életében, még nem járt iskolában, már írt és olvasott. A nyelvben játékot látott, melyet maguk a nyelvi szabályok hoztak létre és irányítottak. Kulturális hagyatéknak tekintette a nyelvet, mert az volt a meggyőződése, hogy a nyelv a tudat létezési formája, nem csak a közlés eszköze.
Mindezek ellenére a könyv mégis egyetlen kompozíció, a számozott fejezetek, a szöveg élére kiugrasztott fejezetcímek - melyek egyféle előzetes tartalomismertetők - egységes narratív láncolattá szervezik a könyvet. Bizonyos mértékig az egyes fejezetekben előrehaladás is történik, a múlttól a jelen felé haladnak a történetek. Ezek öntanúsító novellák, melyek mindegyikében nagyon fontos felismeréseket fejezett ki Kosztolányi.
A II. fejezetben találkozott először Esti a tömeggel, a társadalommal. Azt a reményét fogalmazta meg, hogy az ember tehetségével, képességével meglelheti a maga útját a közöny, az idegenség közepette is, megállhat a lábán a zűrzavarban is.
A III. fejezet a legteljesebb önjellemzése: amikor Sárszegről (Szabadka) Itáliába indult, a tudásvágy hajtotta, és először szakadt ki az otthon védettségéből. Pesten keresztül vezetett útja, ahol gyorsan eltanulta a zárkózás és alakoskodás művészetét. A vonatút az elmebeteg lánnyal és édesanyjával a szerelemmel való első találkozás jelképe is, az anya és a másik anya - a kéregető fiú anyja Itáliában - pedig felkeltette benne az együttérzést a szenvedőkkel. Megsejtette, hogy "meg kell tanulnia virrasztania, szenvednie, megérteni önmagunkat és másokat."
Az első csókot szépen ellenpontozta a VII. fejezet kedves, fiatalos idillje, mely lírai árnyalást kap a szerelemtől: Esti Kornél 330 csókot ad Kücsüknek, a török lánynak azokért a török jövevényszavakért cserébe, amelyek nyelvünket gyarapították.
A VIII. fejezet ben a francia regény fordítója Vándory V. Valér - az alliteráló név fontos! - a lefordíthatatlan szót elhagyta, ezzel meghamísította a szöveget.
A bolgár kalauzzal való beszélgetése - IX. fejezet - csibészkedő tréfának indult, hiszen egyetlen szót ismert bolgárul, de a kalauz közléskényszere, megrendültsége mélyén felfedezett dráma meghökkentette: az emberi sorsokkal való játék kritikája lett belőle, s a "lélektől - lélekig" utazás lehetőségeinek gondjait is megmutatta.
Mert a világ Kosztolányi szerint kiismerhetetlen, a róla szóló magyarázatok nélkülözhetetlenek, bár hiábavalóak. De a hiba az, hogy kormányozzák a világot. Ezért vált eszményképpé Esti számára a felolvasóülések örökös elnöke, aki ahogy átadta a szót, elaludt. (XII. fejezet)
A sorsüldözött özvegyet - XIII. fejezet - "jótevőjeként" azért verte meg, mert másként nem tudta bizonyítani, hogy az írás és az ember nem ugyanaz. Élet és irodalom megfeleltetése nem lehetséges - vallotta Kosztolányi.
A fordító Gallusról szólt a XIV. fejezetben. Esti szerezte neki a munkát, amikor a börtönből kijött, de hibásan fordított, mert, szerinte mindegy volt, hogy egy háznak 36 vagy 12 ablaka van, pedig ezzel meghamisította az előtte fekvő művet. (A műfordításról sajátos elvei voltak az írónak, aki a magyar irodalom egyik legnagyobb műfordítója is volt.)
Az Esti - novellákban egyetlen bizonyosság az, hogy meghalunk. Az ezzel való szembenézést is tanulnunk kell, mint ahogyan Kosztolányi a XVIII. fejezetben maga is türelemmel, megértéssel fogadta. Ebben áttetsző logikával igazolta, hogy az élet irgalmatlan tülekedés, a tömeg emberek kegyetlen vadállatok, a szépség és a boldogság egy pillanat csupán, s mire a helyünket végre kiverekedjük, a villamos a végállomásra ér, azaz meghalunk. Ez a villamosút az emberi életút metaforikus rajza, utazásként elbeszélve. Ha akarom egy közönséges villamosút, ha akarom, az emberi élet allegóriája. Ez a kettősség szándékos volt, ideiglenesen ezzel lezárta Esti történetét, de nyitva is hagyta a folytatást, amihez a Tengerszem kötetben újra visszatérhetett.
A történetek szakítottak a megtörtént eset - konvenciójával, ahogyan azt az örökségről szóló elbeszélésének ironikus zárlatában jelezte. Mert nem is az eseményeken, történéseken van az egyes fejezetekben a hangsúly, hanem az elbeszélés folyamatán. A kötet számos pontján visszatérő létértelmezése szerint az életet a halál eleve értelmetlenné teszi, ezért az elbeszélés nem akar rendet erőszakolni a véletlenszerű történések sorozatába. Ezért is lehet a kötet meghatározó modalitása az irónia, mely a relativitás tudatának a kifejezője.
Esti Kornél alakja nem ellenszenves, a történetek nagy részében a hős vonzóbb, emberségesebb énjének parancsára cselekszik, nyoma sincs az első fejezetben beígért vásottságnak. Láthatjuk őt kedvesen fellengzősnek, gyermekien megrendültnek, csodálkozónak, féktelen ifjúnak. Alakja és a történetek olyan világot jelenítettek meg, ami egy gyermekien ártatlan, de érző ember találkozása társadalmi értékekkel, emberekkel, szerelemmel, megpróbáltatásokkal. S a mű valódi hőse a nyelvhasználat is, a nyelv valóságfedezet nélküli, szabad irodalmi használata. Kosztolányi sztoikus alapról támasztotta alá az irodalmi nyelvhasználatot:
Mivel jól úgysem lehetünk, legalább udvariasak legyünk. A szó mindig több, mint a tett.
Babits Mihály 1933 -ban a Nyugatban Könyvről - könyvre című rovatában értelmezte az Esti Kornél novellákat: "teljesítménye csak nyelvi - költői teljesítmény" - írta róluk. Idegenkedett attól, ami a kötet újdonsága volt: hogy a szövegszerűség előrébb volt, mint a világszerűség. Azt sem vette észre, hogy Kosztolányi saját életét próbálta kompenzálni az alter ego megformálásával, költői póznak tartotta az egészet. Kosztolányi Esti Kornél éneke című versével válaszolt erre, melyben eszménnyé emelte a vádat, a játékos könnyedségbe menekülő, a falak fölé emelkedő szemléletmódja lényegévé tette önmaga
Hát légy üres te s könnyű.
könnyű, örökre játszó,
látó, de messze látszó.
Aztán az Ellenvélemény című cikkében egyébre is reagált:
Csak eszközeink vannak, céljaink nincsenek. Minthogy pedig céljaink nincsenek, az eszközöket tökéletesítjük, azokat emeljük céllá. Repülünk, de nem tudjuk, hova...
Kosztolányi az egyént tartotta a világ közepének, az élet értékének pedig azt, hogy az egyéniséget a maga szűk keretei között érvényesíti. A halál perspektívájából megélt élet jelentette számára az egyenlőtlenségek abszolút korlátját. Ez erősítette fel benne az emberi méltóság iránti tiszteletet. Az Esti Kornél történetekben is ezt igazolta.
Kosztolányi Dezső Számadás…
Kosztolányi Dezső Számadás című kötetének nyelvi-stilisztikai és
világképi jellemzői
A rejtőzködő Kosztolányi végigjátszotta az életét, irodalmi és publicisztikai életműve a Nyugat színképében talányos és egyedi. Minden műfajban próbára tette magát, s mindenütt magaslatra emelkedett. Tagadta a körülötte lévő világot és lázadt ellene. Először lázadásból játszott, később játékból lázadt. A játék volt az ő önvédelme, védte vele „míves mesterségét”, és ezzel védte meg magát a pózok pátoszától. Tartalom és forma szerves egységgé vált nála. Bár széles nyelvtudással rendelkezett, amivel különleges műfordításait táplálta, igazán a magyar nyelv szerelmese volt: megélte azt, saját magához formálta, hangszerelésében gazdag és európai lett. Olyan korban élt, amely nem sokat törődött a szellemi értékekkel, de Kosztolányi öntudatosan vállalta a homo aesteticus szerepét, de nem maradt az esztétika foglya, mindent megmutatott az életről, az emberről, a természetről. A született művész biztonságával fejezte ki magát közel 30 kötetében, melyek verseket, novellákat, regényeket, műfordításokat, esszéket és újságcikkeket tartalmaznak.
Költői szempontból az 1920 utáni másfél évtized jelentős: ekkor vált jelentékeny költővé, s mellette jelentékeny íróvá. Korábbi pesszimizmusát az ember iránti részvét és hit váltotta fel, a családi életben megtalálta a felelősségtudatot. Ekkori verseiben a halálvárás és halálfélelem remekművei, játékosságában is szorongás és báj volt, ez lett a menedéke.
1933-ban életének eseményei megváltoztak akkor, amikor kiderült gégerákja, Stockholmban megműtötték, sugárral kezelték, de mert daganata rosszindulatú volt, hosszú haldoklása akkor vette kezdetét. A betegségtől szorongatott költő elkészítette költői számvetését, melyet 1935-ben jelentetett meg. Nem adta meg magát a halálnak, a test gyengeségét felülírta szelleme:
Mindaz, mi fáj és van, megértem,
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem,
Halál, fogadj el fiadnak.
Már megtanultam
Ezekben a nehéz percekben is míves költő maradt, rendkívüli érzékenységét a megértem azonos alakú, többjelentésű szóval fejezte ki. Halálközelben is az élet szépségéről szólt verseiben, nemzedéktársai magaslatára emelkedett. Babits ezt elismerve írta róla: „Egész életműve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben megérik és kiteljesedik a halál gondolata.”
A Számadás című kötet céltudatosan szerkesztett, visszatérnek benne régi témái, motívumai, de a közelgő halál és az életvágy adja alappilléreit. Újrafogalmazta benne legfontosabb emberi kapcsolatait édesanyjához és feleségéhez írott verseivel (Februári óda, Ilona) valamint nemzete és Európa kötelékét az Életre-halálra és az Európa címűekkel. Ez lett a 13. verseskötete, melyben megőrizte a költészet játékosságát, visszatért korai költészete rímjátékaihoz, de az összegzés igényével állította össze az 50 verset tartalmazó kötetét. Azzal, hogy az élőbeszéd természetességével a költészetbe emelte a hétköznapiságot, poétikai szempontból szintetizálta életművét. Öntisztulásához az is hozzájárult, hogy megismerkedett Radákovich Máriával, még egyszer megérintette őt a szerelem érzése is.
A Számadás című verse került a kötet élére, ez a 7 szonettből álló fűzér, melyet 1933-ban élt. Önmegszólító vers, mely a személyiség válságát jelzi. Központi gondolata a boldogság-boldogtalanság kérdése, mely Kosztolányi számára úgy vetődik fel: felolvadni a tömegben vagy kívülállóként megmaradni egyedinek? Sajátos gondolkodása szerint a boldogság a hétköznapi világ elfogadását jelent, a szabadság és testvériség hiányát, az öntudatlan napi szinten való létezést, míg a boldogtalanság a kívülállást, az adott világ el nem fogadását jelenti. Király István szerint az önmaga fölé hajló, önmagával számot vető ember megoldáskeresése ez a vers, hangsúlyos voltát az is jelzi, hogy ezt tette a kötet címadójának. Drámaiság hatja át az egyes szonetteket, mely a megszólítás és felszólító formák, a rövid, hiányos mondatokban, és a 4-5. szonett kérdéseiben nyilvánul meg. verse polémia Babitscsal, az utolsó szonett oldalvágása neki szól(határa kertfal, tyúkól, pincegádor), vele szemben áll ő, akinek
zászlója felleg, csak ő a bátor,
s a jó, csak a boldogtalan a hős.
Számadás
Saját kérdésére választ a 6. szonettben adott, amikor küldetését is megfogalmazza: meg kell értenie a boldogtalanokat, mert a kölcsönös megértés testvériségbe fordulhat. Korának költője maradt ebben a kötetében is, aki önmagát csak önmagával mérte, miközben
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan,
hull égi villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Költő a huszadik században
Az én erőteljes hangoztatása tiltakozás a kor tömegkultusza ellen, ahol az arcát vesztet személyiség manipulálható masszává válhatott.
Őszi reggel című versében az életigenlés és a haláltudat egyszerre szólalt meg, rövid, 10 sorból álló verse azzal klasszicizálódott, hogy a személytelenség a vers végére személyesbe fordult. Az ősz gazdagsága a természet csodáit rejti, ami az élet végtelen szépségét, kincseinek bőségét jelképezi. A 4 soros ékszermetafora uralja: a gyümölcsök, mint drágakövek a tökéletességet hordozzák, de ettől a költő elhatárolja magát. Az utolsó versmondat egyetlen metafora. Az ékszer hidegségével szembeni melegséget fejezi ki a megszemélyesítésekkel, sajátos helyhatározóival, s azt, hogy a halál is meghitté válhat:
Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem!
Őszi reggeli
Az Esti Kornél éneke (1933) novelláinak hősét, alteregóját idézi fel, a vers az egyéni döntés és választás értékét, felelősségét hangsúlyozza. Hőse példájával fejezte ki, hogy mindenkinek meg kell adni a világgal való kapcsolatteremtés és ítélkezés lehetőségét. A búvár hasonlat révén ez is polémia Babitscsal. A világ jelenségei Kosztolányi szerint nem ambivalensek: egymást ellentéteikkel kizárók, hanem polivalensek: sokféleképpen megítélhetők. Kosztolányi kétkedő az agnosztikusokkal szemben, mert azok szükségszerűen leegyszerűsítik a sokszínű világot:
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.
Menj mély fölé derengni
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.
Esti Kornél éneke
Marcus Aurélius című verse az Ady-revízióra való reflektálás, amelyben az egyre terebélyesedő Ady-kultusz ellen kelt ki. Kihívásnak szánt írásában az a megbántott költő munkált, akiről első kötete kapcsán azt mondta Ady hogy irodalmi költő… Pamfletjével vihart kavart: megélénkült az irodalmi élet, egy táborba hozta a népieseket és fajvédőket, és régi barátai, Babits és Juhász Gyula is ellene fordultak. Veresége nagyon megviselte, s a levont következtetést kifejező ars poétikáját a Nyugatban jelentette meg:
Messze vagyok már, messze repültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten levetem, aztán
újra felöltöm,
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszú alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve, riadtan
rongyokra szakított császári paláston.
Marcus Aurelius
A Halotti beszéd (1933) című versét egy közeli ismerőse halálára írta, s benne a halált általános emberi jelenségként jelenítette meg. A cím és a felütés a Halotti beszéd és Könyörgés allúziója, a rájátszással jelzi, hogy az irodalom a kezdetektől fogva a legfontosabb emberi témákkal foglalkozik. De míg az ismeretlen középkori szerzetes a halál elkerülhetetlenségét igazolta temetési beszédével, addig Kosztolányi az életről, az ember méltóságáról, megismételhetetlen csodájáról szólt versében:
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él…
Halotti beszéd
Minden halál olyan értéket semmisít meg, ami többet soha fel nem lelhető. Mert az ember, ha nem is nagy, nem is kiváló, különleges, kiismerhetetlen, egyedi, halála a világmindenség pótolhatatlan vesztesége:
Szegény a forgandó tündér szerencse,
Hogy e csodát újólag megteremtse.
Halotti beszéd
Ezt a gondolatot fogalmazta meg Kosztolányi az első versszak végén megrövidült sorok furcsán ható csilingelésével, melyben a rímek önálló életre keltek, és a szövegből kiszakadva új jelentést hordoztak: nincs már - kincstár / a föld – összedőlt. A verszárlat a népmesék nyelvi fordulatát használja, amivel időtlenné és általánossá tette a témát. A lírai én közvetlen hangja a közös sorsra és a sorsvállalásra utalt, az emberi élet értékét mutatja.
A Hajnali részegség (1933) című gondolati költeménye vallomásszerű hangvétellel, az élőbeszéd közvetlenségével segíti a nehezen befogadható tartalom megértését. Korai versének, a Boldog szomorú dal (1922)címűnek ég és föld motívumához tért benne vissza, s a vers különlegességét a hangnemváltások adják. A cím szembesíti a két világot, a bezártságot és a teljességt, melyek Kosztolányi világában nem egymást kizáró tényezők, a létezés egészébe mindkettő beletartozik.
A világot úgy látjuk – mondja Kosztolányi – hogy rávetítjük saját hangulatunkat, a sivár látvány miatt a jövőt is ilyennek gondoljuk. A vers elejét kisszerűség és ingerültség uralja, melyben a ház lakói bután alszanak, csak a saját családtagjait írja le lágyabban. Ez a külvilág betör a lírai én belső világába, és átalakítja azt: az ég nagyszerűsége válik erősebbé Kosztolányi elégedetlenségénél. Az égi bál a lenti fásult közöny ellentéte, az égi látomás új erőt ad a versnek, mert ha csak önnön végességünkkel tisztában jövünk, csak akkor foghatjuk fel a világ végtelenségét:
…hát te mit kerestél
ezen a földön, mily lopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy ennyi nyár múlt, annyi sok deres tél,
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe az estély?
Hajnali részegség
A vers innentől egyes szám első személyre vált, filozófiai alapgondolata - ide estem – az, hogy akaratunkon kívül kerülünk olyan helyre és időre, ahol, és amikor leéljük az életünket. Kosztolányi szerint az ember csakis kiszolgáltatottságának tudatosítása után képes felismerni az élet csodáit. A verszárlat kétely és hit kettősségét fejezi ki, ahol a hitetlenségtől a z ismeretlen létezéséig jutott el a költői én.
A kötet utolsó verse az Ének a semmiről a költő utolsó verseinek egyike, annak kifejtése, hogy az élet csak intermezzo az azt megelőző és követő semmiben. Az ember természetes létállapota a semmiben való létezés, melyet csak megzavar a kényelmetlen és rövid földi élet. De mindkettőt: az életet és a halált mindenkinek egyedül kell elviselnie még akkor is, ha a múlt példái nem felelnek, úgy felelnek, azaz paradox módon segítenek abban.
Ötvenedik születésnapját összegyűjtött verseinek kiadásával ünnepelte, ebben magasodott fel költői pályája a Számadás új verseivel. Kosztolányi vívódó ember és vívódó költő volt, de a fájdalomból, gyötrődésből születtek legszebb alkotásai. A fülemiléről írott aforizmájában írta:
csak a fájdalom, csak a szenvedés ezermesterünk.
Minek is a világ? Egy újat kell teremteni! Mert je-
gyezd meg, hogy sohasem azt énekeljük, ami van,
hanem azt, ami nincs, ami volt, ami fáj, ami hiányzik.
Utolsó verskötetében tömörítés és sűrítés lett az értékteremtés eszköze, melynek segítségével nemcsak összegzett, hanem elgondolkodtatott. Eszmei-világképi szempontból a halál és a szenvedés problémája került előtérbe, a semmivel való küzdelemre, az egyéniség és személyiség védelmével, nagyszerűségének és megismételhetetlenségének hirdetésével. Ezzel vált a magyar költészet egyik legnagyszerűbb teljesítményévé.