Múlt, jelen, jövendő a Kölcsey versekben

Múlt, jelen, jövendő a Kölcsey versekben

A XIX. század elejének Berzsenyi mellett Kölcsey Ferenc volt a legnagyobb alakja. Életsorsuk is sok azonosságot mutatott: előnytelen külsejük nagy ellentétben volt a belsejüket égető hevülettel, a klasszicizmust romantikával ötvözték, mindketten vidéken, teljes elszigeteltségben alkottak. Mitől lett mégis Kölcsey a reformkor első szakaszának elismert költője, s miért szorult egyre inkább háttérbe Berzsenyi? Erre a kérdésre nem olyan egyszerű a válasz... Kölcsey szenvedett a vidékiségtől, nem értett a gazdálkodáshoz, de abből kellett megélnie. Közel került a jobbágyaihoz, sorsuk jobbítása érdekében legyőzte félénkségét, s kilépett a megyei, majd az országos politikai színtérre. Mindezek mellett a költészet és a filozófia menedék lett a számára, bár azt is tudta: "itt gazdagságot aratni nem lehet, de azért, mert a lélek örök lángolásban, emésztődésben és betegségben tartatik általa, mely előbb - utóbb elsorvaszt bennünket." Kettejük között mégis ő volt nyitottabb az új hatásokra, kész volt a haladásra, a megújulásra, mert nem vereségei vezettek, bár azokból is sok jutott neki.

Már diákként is sokat menekült könyveihez, az átlagosnál jóval műveltebb felnőttként is ezek lettek társai. Kedvelte a történelmet, vagy ahogy ő nevezte:"a viharos századokat", a múlt példái sokat foglalkoztatták. A nemesség ébresztésének irodalmi eszköze nála is a dicső múlt és a sivár jelen összehasonlítása volt. Azt akarta, a nemzet nagyszerű múltja buzdítson a jelen feladatainak vállalására, egy boldogabb jövő érdekében. Rákóczi, Bercsényi, Rákos és Mohács példáját idézte, amikor a jelent ostorozta. De nemcsak belső hajlamait követte ezekkel, stílusfordulat is volt ez nála, a romantika eszköztárában a múltidézés fontos szerepet játszott. A klasszicizmuson nevelkedett, s túl is lépett rajta, de úgy, hogy nem tagadta meg, egyéniségének, stílusának fontos eleme maradt élete végéig. Kiváló eszközt jelentett számára a romantika is, mert segítségével képes volt lelkesíteni, hazafias élményeket kiváltani, s ezzel vallott csüggedésről, fájdalomról.

Költői pályájának elején írott Rebellis vers-ében az elmulasztott történelmi lehetőségeket ingerülten sorolta: a magyarság magára hagyta Zrínyi Pétert, elárulta Rákóczit, nem fogadta el a francia forradalom által felkínált lehetőséget, jogos tehát büntetése:

Járom rátok, gyáva népek. 
S maradéktól átok.

De e vers érzelmi forrása mégsem a gyűlölet, hanem a nemzet jövője miatti aggodalom, ezért a fájdalmas önostorozás hangja hatja át a verset. Pesszimizmusa ellen pedig ekkor a mindenre kegyintő, keserű bölcs álruháját húzta magára:

Hát ne gondolj e világgal, 
Bölcs az, mindent ki megvet, 
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.

(Vanitátum vanitas)

A nemzeti énekké vált Himnusz érvanyagában fontos szerepet kaptak az idősíkok. Igazi büszkeséggel sorolta versében a múlt dicsőségét, a hazai táj időtlen szépségét. A "szent", "büszke", "szép", "hős", "vad" jelzők határozzák meg a vers első részének hangulatát, melyet egy alliterációval még meg is emelt:

S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

A "Hajh, de bűneink miatt" ránk támadó törököket ő is Isten büntetésének tartotta, mint a reformáció prédikátorai, vagy Zrínyi Miklós. Költői eszközeivel azt is érzékeltetni tudta, hogy a jelen ehhez, s nem a dicső múlthoz kapcsolódik, mert a nagy szabadságküzdelmek nem jártak sikerrel. A legártalmasabb magyar bűn, a széthúzás tette feleslegessé évszázadok küzdelmeit, ez teszi tönkre a jelent is. Emiatt nem találhat rá a magyarság "a honra" a "hazában" - fogalmazta meg nagy költői leleménnyel a kérdések kérdését. Pesszimista felfogása nemcsak a történelmi tanulságokból származott, ismerte Herder - jóslatát is, mely az ő túlérzékeny bensőjében különös visszhangot vert. Ezért könyörgött Istenhez áldásért, majd szánalomért, mert ekkor úgy hitte, az Istenen - a teremtő géniuszon kívül - senki más nem segíthet a magyarokon.

Az 1830-as évek mozgása Kölcseyt is reménnyel töltötte el, úgy érezte a "balsors" utáni "víg esztendő" következett be a változásokkal. Huszt romjait látva is meglegyintette a múlt szele, de saját lelkiismerete - mint "lebegő rémalak" - figyelmeztette:

...Honfi! mit ér az epedő kebel e romok ormán! 
   Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

A passzív, múlton merengő hazafiság helyett ő is a cselekvést választotta - "Hass, alkoss, gyarapíts" - kilépett a politika színpadára. Először a megyében, majd a diétán, Pozsonyban küzdött elveiért, tisztánlátásával hamarosan az ellenzék egyik meghatározó alakja lett. Amikor elvei elleni cselekedetre akarták kényszeríteni, inkább lemondott tisztségéről, de búcsúbeszédében figyelmeztetett mindenkit, hogy a haladás elmulasztása mivel járhat.

Visszavonulása után korábbi pesszimizmusa is visszatért. Megyei és országos munkája sok keserű tapasztalattal járt. Már korábban is felismerte a "gyáva kor" kisszerűségét - Zrínyi dala - , s élete utolsó hónapjaiban is ehhez a gondolathoz tért vissza. A végveszély tudatában könyörgött a kegyetlen és kiszámíthatatlan sorshoz nemzete számára kegyelemért - Zrínyi második éneke - de aztán rá kellett jönnie, nem érdemel semmit az, aki maga dolgozik hazája vesztén. Versét lezáró kegyetlen gondolata - a jövőt magyarok nélkül képzelte el - innen származott.

Ilyen kemény ítéletet kevesen mondtak Magyarországról, Kölcsey pesszimizmusa itt érte el tetőpontját. Lehet, hogy csak váratlan halála miatt nem tudta ezt korrigálni egy másik verssel. De az biztos, hogy a cselekvésében gátolt, eszméit megvalósítani nem tudó ember keserűsége ez, s nem az embergyűlölőé. Nem ábrándult ki a haladásból, az emberiségből, csak azt értette meg: a jelen nem a haladás útján halad, ezért nincs jövője. Hitét kisebbítette az 1837-es "csekei lázadás" is, amikor egyik rokona, Kölcsey Mihály irigységből a parasztokkal az egész határt feldulatta, s nemcsak az azévi, de a következő év termését is megsemmisítették. Haláláig be sem fejeződő per és szegénység lett ennek a következménye. Ez legalább annyira elkeseríthette, mint az országos tapasztalata, ha nem jobban, hiszen saját jobbágyai tették vele, azok, akikért harcba indult. De ugyanakkor írott Parainesisében megfogalmazta "az ész századának" és képzeletének tapasztalatait, - s "intelmei" jó talajra hullottak, Kölcsey Kálmán honvédtisztként halt hősi halált 1849-ben. Saját emberjobbítása azonban kudarcot vallott, amin már nem volt ideje felülemelkednie...

Kölcsey értekező prózája

Kölcsey értekező prózája

A csak a Himnusz költőjeként számon tartott Kölcsey Ferenc a XIX. század legsokszínűbb egyéniségei közé tartozott. Félénk, visszahúzódó természetével először a Debreceni Kollégiumban menekült a könyvek közé a világ elől. Ez a művelt férfiú aztán azt vállalta, hogy Csekén gazdálkodni fog, de míg ez Berzsenyi számára lételem volt, nála kényszerűség. Ezt ellensúlyozandó vált nála fontossá a költészet, a levelezés, a filozófiai elmélyedés, melyekből művei születtek. Az olvasás egyszerre jelentette számára a megrázkódtatásokból való kikapcsolódást és természetes igényeibe való bekapcsolódást. Lukácsy Sándor szerint: "költő Ovidius óta nem élt oly zord szellemi száműzetésben, mint ő, lélek tán nem diadalmaskodott ily hősileg a mostoha körülmények fölött, mint az övé. Európa legjobb szellemeit gyűjtötte maga köré, dacolva távolsággal és sárral, a könyvek metropolisainak legkitűnőbb és friss termékeit, és a magányos virrasztó árva kanóca erősebb fénnyel világolt, mint sok büszke universitás." Barátaiban és levelezőtársaiban is kereste a tudós hozzáértést, az értelmes tájékozottságot, hogy a benne szunnyadó képességeket szabadítsák fel, és tettekre ösztönözzék. Kazinczy Ferenctől, Szemere Páltól, Bártfay Lászlótól mindezt meg is kapta.

Olvasmányai az 1820-as évekre értek be, ettől kezdve sorra jelentkezett prózai munkáival. Annak idején Kazinczy tanácsára - akivel még diákként találkozott Csokonai temetésén - mélyedt el a görög filozófusok tanulmányozásában. Ifjúkori jegyzeteiből írta meg Görög filozófia címmel azt az értekezését, melyben - már a kanti filozófia tanulságaival felvértezve - magasabb szinten tért vissza materialisztikus világmagyarázatukhoz. Történelemszemléletét is áthatja a fejlődés gondolata, mely a görög filozófia azon tételéből indul ki, miszerint semmiből nem lesz semmi. Ez vezette el odáig, hogy a fennálló viszonyok okait a múltban kereste:

Látnivaló, hogy a filozófia tárgyai a religio (vallás) tárgyaival eredetileg egyre mennek ki, isten, világ, lélek, erkölcsiség, boldogság: ezek azon pontok, melyek közül a nyughatatlan ész mozgásban bolyong, s amelyekre nézve a religió bennünket megnyugtatni, a filozófia pedig megelégíteni törekszik...

1826-ban, a mohácsi csata 300. évfordulóján emlékbeszédet fogalmazott Mohács címmel, melyben a kirekesztő hazafiságról mondott súlyos bírálatot. A múltba fordult vissza, a nemzet közös birtokává akarta tenni az emlékezetet, mert ezt vélte a nemzeti egység biztosítékának. Ebben a művében fogalmazta meg a Katona által is már pedzett gondolatot: a népre is ki kell terjeszteni a nemzet, a haza fogalmát. A Nemzeti hagyományokban az európai irodalom fejlődésrajza és a magyar nemzetkarakter vizsgálata adja keretét annak a gondolatmenetnek, mely "az idegen tűznél meggerjesztett magasabb poézis" - nak az eredeti forráshoz való visszavezetését szolgálta. Ezért fedezte fel kortársainak Balassit és Zrínyit, s írásának végső következtetése már romantikus:

A való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni, mert a nép maga őrzi a nemzeti eredetiséget.

Szobája mélyén ő is megpróbált ennek a feladatnak eleget tenni, de csak a célt látta világosan, az utat elvétette. Ezt majd Petőfi teremti meg, aki maga is a nép fia.

Az ideák világában élő költőből a körülmények gyakorlati politikust neveltek, az 1832-36-os országgyűlésen az ellenzék elismert vezérévé vált, s a közvélemény asztalára helyezte azt a feladatsort, melyen a reformmozgalom tovább haladhatott. A Szatmári adózó nép állapotáról szóló írását 1829-ben, mások által összegyűjtött anyagokból formálta egésszé rokona, Kende Zsigmond, Szatmár megye aljegyzője számára. De a száraz adatokon is átsüt az a belső indulat, amellyel témáját kezelte, a tények felsorolásával mindenkivel megértette: a jobbágyok sorsa megérett a változtatásra. Ekkor írt naplója szubjektív hangulatú írás, mely az egész országgyűlést, s benne saját szereplését is kommentálta. Kritizáló, humorral és öniróniával átszőtt írásműve szenvedélyes, hullámzó kedélyű emberségét és szilárd politikai nézeteit tárja elénk.

Egyre keményebb ellenféllé vált, ezért a megyei követutasítás megváltoztatásával akarták megtörni. De Kölcsey nem volt hajlandó elvei ellenére szavazni, inkább lemondott követi megbízatásáról. Búcsúbeszédében azonban figyelmeztette a rendeket:

Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik haladás helyett maradást akarnak, jól gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.

Ellenfelei otthon még földjeit is megtiportatták azokkal a jobbágyokkal, akikért szót emelt, hogy véglegesen megtörjék. De Kölcsey már nem az az ember, aki volt: nem zárkózott vissza magányába, Szatmár megyében tovább munkálkodott, s barátja, Wesselényi jogi védelmén dolgozott.

Életének ebben a fázisában nagyrészt politikai küzdelmeinek támasztékaként alkotott, az egyetlen kivétel a Parainesis, "filozófiai végrendelete." Élettapasztalatának és emberi látásmódjának olyan összegzése ez, mely egyedül áll a magyar irodalomban. Egy olyan erkölcsi rendszernek a felvázolását kísérelte meg benne, mely a filozófiát a gyakorlattal kapcsolta össze. A társadalmi valóságot ebben is a nemzet szintjén ragadta meg, nem zárta ki a forradalmi változásokat sem, de ellenezte azokat. A reform - változás - változtatás híveként egyén és társadalom viszonyát vallatta mélyen, racionálisan és szenvedélyesen. Kölcsey maga nehezítette meg ennek a remekművének értelmezését azzal, hogy unokaöccsének - az unokájaként felnevelt Kölcsey Kálmánnak - írott "intelmek" formájában fogalmazta meg állításait. Pedig "a lenni vagy nem lenni" örök dilemmájában azzal adott újat, hogy feloldotta a felvilágosodás kozmopolitizmusa és a liberalizmus patriotizmusa közötti dilemmát:

Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen föltétele... Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat... azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.

A klasszicista ember pontosságával fogalmazta meg, mit is jelent számára a haza:

...oltár, atyáid által Istennek építve; ház, ahol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid és polgártársaid: egytől egyig csak egészítő részei annak...

Ennél emberibb megfogalmazással majd csak Radnótinál találkozhatunk. De Kölcsey hazaszeretete sem marad meg az elvonatkoztatás szintjén, ez konkretizálódott a parancsként értelmezhető feladatban is:

Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza , nemzet, nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld és tanuld más mívelt népek nyelvét is... de soha ne feledd: miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.

Figyelmeztetett írásában a nehézségekre is, mert maga is átélte ezeket, de azt is tudta:

szerelmet az emberiség s bizodalmamat a vak sors iránt híven megőrizni törekvém; s hidd el nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog vígasztalás nélkül maradni.

Kölcsey költőként, íróként, politikusként is magas szinten alkotott. Nem volt termékeny író, de műveit nemcsak gondolatilag teremtette meg, életével megélt valósággá nemesítette. Szárnyalás és vívódó önkifejezése emelte őt a legjelentősebbek sorába. Prózai műveinek értékét mégsem emelkedettségük, hanem korparancsot kiteljesítő valóságuk adja. Szó és tett egységét formálta alkotássá és létezéssé, miközben először idézte fel és értékelte a nemzeti múltat. Hozzá hasonlót nem sokat találunk a magyar - és világirodalomban. "Nem közénk való volt" - írta róla barátja, Wesselényi - de sokat tanulhatunk tőle.