A dzsentri-téma a Mikszáth regényekben
A dzsentri-téma a Mikszáth regényekben
A dzsentri kifejezést Asbóth János használta először Magyar konzervatív politika című tanulmányában 1875-ben, s ettől kezdve ez az Angliából kölcsönzött kifejezés elfogadottá vált Magyarországon is. Tartalmilag azonban megújult nálunk, azt a társadalmi réteget értették alatta, amely a hajdani középnemesi osztályból került ki, s nem vagyoni vagy gazdasági alapon, hanem származás és családfa szerint különült el a társadalom többi részétől. A kiegyezés után ez a középnemesség egyre súlyosabb anyagi gondokkal küszködött, de életmódján, szokásán mit sem változtatott. Mivel a hagyományos gazdálkodással a birtokok egyre kevesebbet jövedelmeztek, képtelenek voltak alkalmazkodni az új feltételekhez, melyet a polgárosuló körülmények teremtettek meg. A dzsentri - kérdés az átalakuló társadalom alapvető problémája lett, hiszen ez a réteg kezdte meg a reformkorban a liberális átalakulásért folytatott harcot, s ennek fordított hátat - amikor a történelmi érdemeket emlegetve - különféle előjogokat követelt. A gazdasági átalakulást nem követte társadalmi átalakulásuk, de az állam vezetésében, a törvényhozásban, a közigazgatásban a gazdasági hatalomból mind jobban kiszoruló dzsentrik játszották a fő szerepet. A vármegyei hivatalok valóságos mentsvárai lettek az elszegényedett dzsentriknek, megőrizték a tárgyszerűség mellőzésének és a hivatali fegyelem hiányának azt az állapotát, mely hagyományosan jellemző volt rájuk.
Mikszáth maga is dzsentri származású volt, édesapja a "kiscsoltói" , édesanyja a "farádi" előnevet használta. Az utóbbi történetét A két koldusdiák című regényében úgy adta elő, hogy őse Apafi Mihálytól egy történet elbeszéléséért kapta meg a nemesi címet. Mire ő megszületett, a Mikszáth család már elszegényedett, de az író műveivel ismét megszerezte a maga számára a nemességet, és élete utolsó harmadában a horpácsi Szontágh - kúriát is megvette az illúzió fenntartásáért.
Természetes tehát, hogy írásaiban sokat foglakozott a dzsentrikkel, rokonszenvét eleinte sem az osztályától, sem a vármegyétől - személyes emlékei miatt - nem tudta megtagadni. Az 1883-as tiszaeszlári vérvádban a Pesti Hírlap tudósítójaként vett részt, Scarron abbé álnéven írta a helyszínről beszámolóit, melyek még ezt tükrözik: " A tekintetes vármegye! Szegény elsoványított óriás!" Pedig a balassagyarmati szolgabíró, Mauks Mátyás egykori esküdtje jól ismerte a vármegyei rendszer ellentmondásait: a hivatali élet patriarchális voltát, a tisztségviselők függetlenségét. Itteni emlékeit felhasználja majd a Noszty regényében, de ekkor még fontosnak tartotta ezt az intézményt. Az 1890-es évektől aztán illúziók nélkül látta a vármegyét, a hivatalnokokat, s fokozatosan jutott el addig, hogy rokonszenvét is megtagadja tőlük. A dzsentrik minden áron meg akarták tartani múltbeli szerepüket, s emiatt szembe kerültek a jelennel. Úgy éltek, mintha semmi sem változott volna körülöttük.
Ezt a valóság ellen élést kivételes ihletettséggel mutatta be a Gavallérok (1897) című kisregényében. Írásában megláttatta, mennyi komikum van ebben az öncsaló szerepjátszásban, hogy kibékíthetetlen az az ellentét, mely a valóság és eszményeik között feszül. Csapinszky Endre hírlapíró és Bajnóczy Katalin esküvőjére kalauzolt el kisregényében, akik mind a ketten Sáros megyei dzsentri családból származtak. A vőlegény násznagya volt az egyetlen a társaságban, aki kívülállónak számított, a történetnek ő lett az elbeszélője. Eleinte egyik ámulatból a másikba esett a történelmi családok felvonulásán: a négylovas hintók, a vagyonokat érő ékszerek és ruhák, az úri gesztusok elkápráztatták. Másnap aztán kiderült, mindez üres szemfényvesztés volt, mert a nagynevű vendégek kishivatalnokok, akik mögött nincs már vagyon, de úgy tekintenek egymásra, mintha még minden megvolna. A gondtalan gazdagság - kölcsönkért - kellékei között eljátszották azt a szerepet, melyet a múltban betöltöttek, s amelyre a jelenben is vágyakoztak:
...mi, sárosiak nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbákat, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. és ha sikerül az előadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy hiba nélkül játszottunk...
- mondta a "gavallérok" egyike. Mikszáth ábrázolásában nemcsak az anekdotába illő történet részletei állnak elénk az élmény hangulati erejével, de egy nagyobb, általánosabb érvényű példázat is kikerekedik a történetből. Előadásmódja kedélyes, humora csillogást kölcsönöz írásának, de a kiábrándultság már leleplező erejű. "Tegnap a felcsigázott illúzió, ma a szertefoszló illúzió szemüvegén át nézegettem." - s ez a mondat már a megváltozott dzsentrilátásról szól. Ekkorra azt a közösséget, melyhez tartozónak hinni szerette magát, melynek eszményeit magáénak ismerte, végérvényesen elveszettnek látta. Az általuk is kedvelt anekdota az egyetlen, melyet örökségként megőrzött, mert ezzel olyan formát kapott a kezébe, amivel mindent elmondhatott. Ekkor még nem óhajtott látványos szakítást eszményeivel, de már arra sem volt hajlandó, hogy elhallgassa mindazt, amit tudott. A kompromisszumot az írásmód és a mondanivaló sajátos megfeleltetésében találta meg, az anekdota ezt a célt szolgálta. Az általa is hangsúlyozott parabolikus hatás pedig megengedte számára, hogy ne fojtsa el a témával kapcsolatos erkölcsi kétségeit.
Katánghy Menyhért képviselőt, az 1890-es évekbeli karcolatainak fiktív szerzőjét Mikszáth teremtette meg, majd az érdeklődés hatására megírta élettörténetét is ennek a léha, cinikus, indiszkrét figurának Két választás Magyarországon című regényében. Ez a szatíra is egy dzsentri fiú története, az ő ügyeskedéseit mutatta be, amivel fürdőorvosként a régi címert kívánta "bearanyozni." Ő is jól játszott, létre is jött a jó "party", amikor kiderült, mindketten szegények, mind a ketten a másikat hitték gazdagnak. De nem estek kétségbe, mert jött a megváltó ötlet: az ifjú férjből képviselőt kell csinálni... Ennek leírásban nemcsak a választási csalások gunyoros bemutatása a fontos, noha ez akkor egy képviselő tollából nagy politikai vihart kavart. Az az önirónia, amivel ezt a kérdést Mikszáth kezelte, sejttette, hogy ezek saját élményei, ő is átélte a választásokon megrendezett komédiát. Saját fogarasi képviselőségére gondolva írhatta:
A székely, barátom, nem szívesen választ idegent. Hacsak nem valami országos nagyság. Azazhogy szívesen akkor sem teszi... Hova gondolsz kedves barátom? Pláne ezzel a sárosi dialektussal...
S ezzel már nemcsak Katánghyról rántotta le a leplet, kétfelé vagdalkozott, hiszen választót és választottat egyformán felelősnek érezte a történtekért. Katánghy történetét folytatta A körtvélyesi csínyben, amelyben ismét saját élményeit adta közre.
A dzsentri kérdésben a végső leszámolásig - típusteremtő előkészületek után - A Noszty fiú esete Tóth Marival című 1906-os regényében jutott el. Mivel ezt a regényét eredetileg a Vasárnapi Újságnak írta folytatásokként, szokták elnagyoltnak, zsurnalisztikusnak tartani. Ennek egy kicsit maga az író is oka, mert a regényhez fűzött utóhangban azt fejtegette, hogy a regényirodalom egyre inkább a riport felé közelít. Pedig hatalmas körkép ez a vármegyei politikáról, a dzsentri magatartásáról, melyet írója apró képecskékből rakosgatott össze. A külön-külön is élvezetes epizódok sorozatából kerekedett ki aztán az az élvezetes történet, mely jellegzetesen mikszáthi formává vált. Mikszáth a maga valóságában mutatta meg azt a laza, de egyre szorosabbra húzható hálót, melyet a dzsentrik érdekkapcsolatai, rokonsági szövevényei alkottak.
A család nagy stratégája Noszty Pál, aki a családi összeesküvést igazi hadvezér módjára vezényelte le. Fia, Noszty Feri, behízelgő modorú, csinos, de léha katonatiszt, "az úri svihák", akinek a becsületét meg kellett menteni, mert váltót hamisított. A Noszty - familía egy gazdag házassággal akarta megteremteni számára a biztos jövőt. Az érdek mozgatja őket, nem a szeretet, mert a családnak is nagy teher lenne egy tönkrement és bemocskolt nevű rokon. Ám minden hiábavaló volt, mert a nagy gonddal kitervelt hadműveltről időben kiderült a csalás, s a házasságból nem lett semmi. Az előkészületek alatt azonban Noszty Feri elvesztette maradék tisztaságát is, s a Tóth Mihálytól kapott erkölcsi pofon után nyíltan keresgélte az újabb lehetséges áldozatokat, akiknek vagyonával be lehetne aranyoznia kissé megtépázott családi címert.
Mikszáthnak ez a könyve is a vármegyéről és a dzsentrikről szól, melyben már nemcsak kiábrándultan szemlélte valaha kedves hőseit, de képes volt bírálatot is mondani róluk, és a politikusi tevékenységről. Van a regénynek egy másik vonulata is, a polgárság bemutatása, akiknek eltérő véleményük volt a politikáról, becsületről, erkölcsről. Személyes munkájuk révén vívták ki helyüket a társadalomban. Tóth Mihály méltó ellenfele lehetne Noszty Pálnak, de összecsapásukra nem kerülhette sor, mert az egyik az üzleti életben, a másik a politikában volt otthon. Mikszáth csak a magánéletben ütközteti meg őket, hogy a kétféle erkölcs, amit képviselnek, nyilvánvalóvá váljon. Tóth Mihály jól látta, hogy a dzsentri fiú csak a pénze miatt közeledett a lányához, azt is felismerte, hogy a saját pénzén akarták kizárni a hatalomból. Ezért nem hódolt be, hanem ellenállt és igazságot szolgáltatott: az esküvőre felvonuló Noszty - rokonság a menyasszonynak hűlt helyére érkezett. Vagyis a regényben adta meg azt a választ, amit a valóságban is látni, vagy hallani szeretett volna, mely a dzsentri világ elutasítását és a kiegyensúlyozott polgári fejlődést biztosította volna. Mikszáth felfogására az is jellemző, hogy az igazságtételt csak áldozatok árán tudta elképzelni, s az igazság áldozata éppen legkedvesebb hőse, az ártatlan Tóth Mari lett.
Mikszáth pályája végén eljutott addig a felismerésig, hogy hiába lett híres író, kétes dicsőséget szerzett magának munkáival:
Írói hírnév! Bolondos pillangó! Ireg, libben, mártogatja szárnyát A verőfényben, s aztán száll - száll... de merre és meddig? Úgy vélnéd, messze, pedig talán csak ott forog körülötted...
(Királyok és cigányok)
Utolsó regényeiben elvesztette Jókaitól örökölt optimizmusát, amellyel pályáját majdnem végigfutotta. Megünnepelték írói jubileumát, de csak Ady Endre volt az, aki kompromisszumai ellenére is elismerte pályatársa érdemeit. Mikszáth pedig azzal vigasztalhatta magát, hogy írásaiban ő megtette a magáét... Örökségét, a dzsentrik bemutatását pedig Móricz Zsigmond folytatta, akit nem kötöttek érzelmi szálak ehhez a réteghez, s aki megváltozott arcukkal is bátrabban szembe tudott nézni.
Mikszáth Kálmán novellái
Mikszáth Kálmán novellái
Mikszáth Kálmán a XIX. század második felében élt, amikor a teljesítmény bűvöletében égtek az emberek. Ifjúként ő is nagyon vágyott a sikerre, de sokáig nélkülözte, s amikor megkapta, nem ragadtatta el magát általa. Személyéből hiányzott a hódolatra való képesség csakúgy, mint a személyét illető hódolat igénye. "Nincs kellemesebb dolog, mint élni..." írta pályája legelején, s a kényelmet mindig többre becsülte, mint az ünnepélyességet. Induláskor a közösség szószólója akart lenni, ám beérkezését annak köszönhette, hogy a felvilágosító szerepét vállalta magára, a szemléltetőét, aki az életet megmutatja és értelmezi is azok számára, akik között él.
Nehezen induló írói pályája Szegeden érett be, itt jelentette meg a sikert meghozó második novelláskötetet 1881-ben Tót atyafiak címmel, mely után a fiatal írók benne látták a lelendő irodalmi vezért. Visszaköltözött Pestre, s újabb novelláskötete már ott jelent meg 1882-ben - A jó palócok - amellyel véglegesen beérkezett. Mikszáth e két kötetének az volt a legfeltűnőbb újdonsága, hogy pásztorokat, csőszöket, parasztokat emelt a hősök sorába, azokat, akik eddig legfeljebb nevetséges mellékszereplők lehettek. Hősei valójában antihősök, de figyelemre méltóak. Azzal, hogy figyelme rájuk irányult, el is távolodott a Jókai - féle romantikától, s megmutatta, hogy ezek a faragatlannak, egyszerűnek és durvának látott emberek is bonyolult lelkivilággal rendelkeznek, hallgatagságuk és mogorvaságuk mögött emberi melegség és jóság lappang.
A kis falvakban élő szlovákok - kedvenc tótocskái - a hegyes, szegényebb vidéken éltek, különlegessé tette őket mentalitásuk, melyet a kötet négy hosszabb elbeszélésével be is bizonyított. Mikszáth maga is palóc, "Görbeország" lankás vidéke volt gyermekkora színtere, lakóit 15 rövidebb novellában mutatta be."Mindent meglát, mindent megfigyel, de mindent egy kicsit felülről néz" - írta az íróról Schöpflin Aladár. Ez történt a novellákban is, de a gyermekkorából felidézett hőseit szeretettel szemlélte. Sikerét azonban nemcsak az újszerű témának köszönhette, hangja is új volt: írásaiban a köznyelv, a kötetlen szabad beszéd nyert irodalmi polgárjogot.
A Tót atyafiak emlékezetes hőse Olej Tamás, az Az a fekete folt... főhőse. Ezt a hallgatag, szófukar embert szívtelennek tartotta a falusi közvélemény, mert nem a megszokott módon viselkedett. Két bűne is volt: nem sírt felesége temetésén, s büszke volt a nyájára. A nyáj ugyan nem az övé, hanem Talláry hercegé volt, de ő messze volt, s a bacsája nem érezte nyomasztónak létét mindaddig, amíg meg nem jelent, s el nem rabolta a lányát, Anicát. A herceg csak szeretőjének nézte ki a lányt, s cserébe az apának ígérte a nyájat, amelyet legeltetett. Olej Tamás vágya teljesülhetett volna ezzel, de éppen ez indította el benne a változásokat. Mikszáth ezt a külső és belső folyamatot ábrázolta novellájában.
Balladai a mű nyitánya:
"Ott künn a Brezinán egy fekete folt,
Fekete folt helyén valaha akol volt..."
Ez a töredék őrizte meg a hajdan volt történetet, s az író is ilyen balladai feldolgozásra törekedett, amikor főhőse bonyolult belsejét elénk tárta. Olej Tamás nagyon kötődött a lányához, akit anya nélkül egyedül nevelt fel. Egyetlen kincse volt Anica, rideg életében ő jelentette a szépséget. Csak egyetlen pillanatra volt vele kapcsolatban meggondolatlan:
Minek mondta hát el akkor, cselekedett volna anélkül...
De ez az erkölcsi botlás a bűntudatnak, a mardosó önvádnak olyan viharát idézte fel benne, hogy szinte belebetegedett: félrebeszélt, szörnyekkel, sárkányokkal, kígyókkal viaskodott. Nem tudott elmenekülni attól a gondolattól, hogy el akarta adni gyermekét, "lányt akart cserélni akolért..." Amikor az ajándéklevelet megtalálta, képtelen volt elfogadni a kialakult helyzetet, nem tudott megbékélni önmagával. Zokogva búcsúzott el kedves juhaitól, felöltötte kedvenc halináját és az állatokra gyújtotta az aklot. Súlyos ítéletében annak az embernek az erkölcsi kétségbeesése nyilvánult meg, aki nem tudott becstelen módon élni. Ez az erkölcsi szint emelte Olejt a kéjsóvár herceg felé, akiben a lányszöktetés semmilyen lelkiismereti konfliktust nem idézett elő. Olej képes volt szívből, emberi méltósága parancsára cselekedni, még akkor is, ha ezzel egész élete romba dőlt. S a történet végére az is bebizonyosodott, hogy a falusiak híresztelésével ellentétben hatalmas mélységei voltak Olej Tamás lelkének. Kortársaitól eltérően Mikszáth ritkán élt a lélektani ábrázolással, de ez a műve kivétel, s azt bizonyítja, ez sem volt ismeretlen terep az író számára.
A jó palócok történetei egy-egy életsorsot ragadnak meg, s minthogy egy viszonylag zárt közösség tagjairól ír, a történetek bizonyos mértékig fedik egymást. A palócoknak nemcsak a nyelvük, a hitviláguk is archaikus. Bede Anna családja hitte, hogy a halott lelke addig nem nyugodhat meg, míg tartozása van földi életének. A Bede Anna tartozása című novelláját valójában ez motiválta, de Mikszáth éles kritikát mondott benne a vármegyei jogrendről is. A közönyös, fásult, szürke bírák lélektelenül tették a dolgukat, míg el nem érkeztek az utolsó ügyig. Bede Erzsi tisztaságának ereje kellett ahhoz, hogy megváltozzanak. Jogi szigorukat félretéve kegyes hazugságot találtak ki arra, hogy Erzsi szeretetből vállalt áldozatát úgy utasítsák el, hogy a benne lévő különleges értékrendet ne sértsék meg."Odafenn másként tudódott ki az igazság..." mondták, s ezzel visszaadták az egész családnak az élethez való jogot.
A palóc történetek azt is megmutatják, hogy Mikszáth népiessége más, mint a Petőfié volt, annak átszűrt, nemesített változata. Figurái a végletekig eszményítettek, ezzel azonban nem leegyszerűsítette, hanem felemelte hőseit. A romantikát és realizmust mesterien kevert művében, az elsőből megtartott annyit, amennyit az olvasó igényelt, a másodikból pedig annyit alkalmazott, amennyivel önmaga igényeit is kifejezhette. Csak így tarthatta fenn Jókai optimizmusát, sajátos humorával pedig ellenállhatatlanná tette valósághoz való ragaszkodását. Ady szerint a dzsentri ősöktől örökölt "diskuráló kedvet" virágozatta fel irodalmilag ezekben a művekben, s megőrizte egy letűnt világ emlékeit számunkra.
Hőseit a babonák és a sejtések szövevényei kapcsolták a világhoz, ez hatott rájuk. Még patriarchális viszonyban voltak uraikkal, nem volt bennük lázadás vagy dac. A novellák nem is nagy sorskérdésekről szólnak, de nem is idilli történetek, mert mindegyik mélyén ott rejlett egy-egy tragédia. A "tót atyafiak" és a "jó palócok" azonban erkölcsi erő, lelki nemesség és tisztaság tekintetében mégis többek, mint a megszokott hősök. Mikszáth nem a sorsukat, vagy a kiszolgáltatottságukat, nyomorukat akarta feltárni, ezért szemlélete romantikus és egyoldalú a figurák megrajzolásában. De ezzel is tudta bizonyítani, hogy ezek az egyszerű emberek különleges értékek hordozói, olyan erkölcsi világképpel rendelkeznek, amellyel minden helyzetben megőrizhetik emberi méltóságukat.
Az is nagyon szerencsés volt, hogy ezeket a történteket összekapcsolta, de meghagyta önálló életüket is. Mindehhez jó választás volt a novella forma, melyek egyszerűek, rövidek, szűk térben és időben játszódnak, de mindegyik tartalmaz egy - egy olyan fordulatot, amitől a szereplők élete megváltozik, s erkölcsi tisztaságukkal a világ fölé emelkednek.
Bár a magyar irodalomban először Jókai írt novellákat, Mikszáth lett annak első nagy mestere. Ezzel a két kötetével szabaddá vált előtte az irodalmi érvényesülés útja: megnyíltak előtte az irodalmi társaságok, rövid idő alatt népszerű tagja lett az írói társadalomnak. Parasztábrázolásával pedig új utat jelölt ki az utána jövőknek: Tömörkény István hősei sem lázadtak még, de már "célszerű szegény emberek", Móricz pedig teljesen elhagyta az idilli színeket, hogy ennek az osztálynak a kiszolgáltatottságát és annak következményeit bemutathassa.