A korai Móricz novellák
A korai Móricz novellák
Amikor Móricz Zsigmond Budapestre került, az irodalmi életben mindenütt a középszerűség, az önelégültség, az unalom uralkodott, a hivatalos irodalmi társaságok a konzervativizmus szellemét árasztották. Kis József lapja, a Hét volt az egyetlen újszínű lap, de arra nem volt ereje, hogy maga köré gyűjtve a tehetségeket, támogatta volna törekvésüket. Lampért Ödön és Jakab Ödön bírta a hivatalos irodalom elismerését, s ma senki sem ismeri nevüket, az irodalmi értéket pedig a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők jelentették. A Petőfi Társaság a hónap első-, a Kisfaludy Társaság a hónap második szerdáján nyílt ülést tartott, de üresen tátongtak a termek. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi magányosan vívta harcát, Vajdát, Reviczkyt, Tolnait és Heltait a perifériára száműzték. Új színt a Nyugat hozott ebbe a lepusztult irodalmi életbe. Móricz első novellája ebben jelent meg, hogy aztán haláláig annak "keleti zászlójaként" működjön.
Móricz Zsigmond sokat küszködött, míg rátalált saját írói hangjára. 1908-ban, második kisfia halála után írta meg azt a novellát, amely meghozta sikerét. Feljegyzéseiből tudjuk, hogy mély megrendülésen ment át akkoriban, s ez hozta felszínre igazi hangját, ekkor tudott elszakadni minden megszokástól, ami eddig megkötötte. Új arccal mutatta meg a falu parasztságát. A népszínművek miatt megérkezéséig makacsul tartotta magát az a hit, hogy a falu a derű, a nyugalom, a meghittség színtere, a parasztok egyszerű élete harmonikus. Mikszáth és Gárdonyi is ezt az idilli világot mutatta be, csak a frissen jelentkező Tömörkény István hősei elesettek, de ők is "célszerű szegény emberek". Móricz a paraszti világban nőtt fel, néprajzi gyűjtőútjai tudatosították benne élményeit, velük azonosulva olyanoknak mutatta meg őket, amilyenek a valóságban is voltak.
A Hét krajcár írói pályája szimbólumává vált azáltal, hogy testvérévé fogadta a koldust, szenvedő embertársát. A történetet magukról írta, a prügyi szegénységről, de írói fantáziával. Egyes szám első személyű az elbeszélés, a gyerek emlékein keresztül tárultak fel a nyomor képei. Az anya és kisfia játékosan keresgélte a "huncut" krajcárokat, sokat nevettek, míg hatot megtaláltak. A hetediket aztán a koldustól kapták meg, ám későn, a mosásra mégsem kerülhetett sor, hiszen lámpaolajuk sem volt, hogy világítsanak hozzá. De még ez sem törte meg az eddigi idillt, csak az anya tüdővérzésbe fulladó kacagása jelezte a tragédiát:
Vér volt, az Ő drága, szent vére, az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
A lelket itt még nem törte meg a nyomor, az anyának még van annyi ereje, hogy a gyerek előtt játékká formálja a kínt. Attól vált korszakalkotóvá ez a történet, hogy az író a mesét könnyű, tréfás történetként indította, a szegénységre fölénnyel nézett, s amikor a koldustól elfogadta az alamizsnát, ahelyett hogy a meglévő hat krajcárt is a tarisznyájába dobta volna, a nyomorulttal fogott kezet, mint emberrel, mint sorstárssal. Az átélt, a vállalt személyes szegénység, a közvetlen vallomás volt az új a novellában. Az író addig maga is a boldog emberek megírásával kísérletezett, innentől kezdve a szenvedésnek lett a megszólaltatója. A közhelyként ható bevezetés:
Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni...
népmesei hangulatot lopott a történetbe, de a játékos pénzkeresés tragikummá sűrűsödött, s az érzelmes, romantikus befejezés pedig mély mondanivalót hordozott. Együtt volt itt a mosolygós idill és a szörnyű tragédia, ezt így egyszerre megláttatni csak Móricznak sikerült. Megérdemelte az érte kapott "díjat": Ady barátságát, a beérkezés örömét és azt a hatalmas alkotókedvet, melyet megvalósult életműve jelez.
A prügyi emlékekből íródott a Judit és Eszter című történet is, amelyben még kendőzetlenebbül vallott az író érzéseiről. Akár mikszáthi anekdota is lehetett volna belőle más befejezéssel! A kisfiú karácsony este tejért ment a gazdag rokonhoz, de rosszkor érkezett, s Eszter nénje dühében tej nélkül hazakergette. Éjjel megismétlődött az istállójelenet, de akkor a férj kapta rajta feleségét a kocsissal. Az elűzött feleség a szegény rokonhoz menekült, azt hitte, a kisfiú már úgyis elmondott mindent. Reggel azonban visszakérezkedett az urához, s az éjszakai szállásért "hálából" egy csupor "alig lefölözött tejet" küldött a szegény rokonnak. Az anya pántos ládikájából elővette utolsó pár fülbevalóját a tejért cserébe, s a tejet kezdte a moslékba önteni, mert büszke volt. De amikor ránézett a fiára:
Meghökkent, s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a tejet. Végre nagyot sóhajtott, fájdalmas szép arcán egy könnycsepp tartott végig, megszólalt: No, add a csészét, fiacskám...
Ezért a befejezésért mondhatta Kosztolányi, hogy ebben a novellában minden a helyén van. Judit az önérzet, a tisztaság, a felelősség, a legszebb erények arisztokratája, a módos Eszter gőgös és szívtelen, Judit azzal nőtt naggyá, hogy egy csésze híján a moslékba öntötte a küldeményt. Az az egy csésze a szegények jóságának, realitásának a bizonyítéka, az író a csattanó kedvéért sem áldozta fel az igazságot. A valóságban - az írótól tudjuk - Eszter el sem küldte a tejet, mint ahogy az édesanyjának sem volt baja a tüdejével, de ezzel a történettel nemcsak a "valódit" mondta, de az "igazat" is megfogalmazhatta népéről. Aztán az idilli színek lassan eltűntek novelláiból, csak a nyomor maradt meg helyettük.
A Tragédia főhőse az élet szintje alá szorított agrárproletár, akit az "egyszer jóllakni" vágya hajt, a társadalom megalázottja és számkivetettje. Móricz szerette az emberi sorsokat végső pontjukon megragadni, s igazi drámaisággal bemutatni. Kis János már lázadt a sorsa ellen, de csak úgy, ahogyan egy vegetatív ösztönlény lázadhatott:
Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul. Eleget kapáltam neki...
Kis János sorsa nem egyéni - beszélő neve ezért fontos! - mögötte sorakoznak azok a sorstársak, akik hozzá hasonlóan éltek. Lázadása jogos volt, de torzzá vált, mert olyan volt a személyisége. Móricz ezt a tudatlan, szerencsétlen embert minden komikumával együtt mégis a nagy tragédiák magaslatába emelte. Kis János maga is megérezte, hogy olyan feladatra vállalkozott, aminek nem tud megfelelni, de egy vadállat makacs dühével viaskodott - önmagával.
Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel...
A nevetséges célért folyó küzdelem groteszkké tette a novellát, mert ebben a harcban nem az ellenséget, hanem önmagát semmisítette meg a főhős. De a befejezésből már hiányzott minden nevetséges elem, mert az igazi tragédia az volt, hogy
Senki sem vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.
A Tragédiában a drámaiság nemcsak az életút reménytelenségében nyilvánult meg, hanem a szerkezetében is: a lineáris szerkezeti elemek szerint jól tagolható történet egyes fázisai tartalmazzák a továbblépéshez szükséges feszültséget. Különösen a tetőpontot jelentő lakodalmi ebéd előtt bánt jól Móricz a késleltetés módszerével. A történet sűrítése is a drámaiságot szolgálta, másfél nap alatt nemcsak Kis János sorsával ismertetett meg, de a jövőt is sejttette fia alakján keresztül. Az elbeszélés stílusa is ezt a drámaiságot hordozta. Móricz számára a szabad függő beszéd alkalmazása kettős eredménnyel járt: ez tette lehetővé, hogy a főhős feltárhassa belső világát, de ezzel az író is jelen lehetett, kommentálta vagy kiegészítette az eseményeket. A komor, agyondolgozott, tudatlan ember tőmondataival, szaggatottságával azt is megmutatta az író, miért nem lehetett Kis János egyetlen percre sem érdekes ember. A novella az egész életet elénk tárta, ami - ha még voltak is benne idilli nyomok: "hangyaszorgalmú emberek" - alapjában véve reménytelennek látszott. S ezzel a nyelvi tömörséggel figurát is lehetett ábrázolni, Az elbeszélés legjobban megrajzolt szereplője Kis János fia. Szívbemarkoló tragikus sorsa, magányossága, örömtelen gyermekkora, alakjában az író előrevetítette a következő nemzedék nélkülözéssel teli életét is.
A szívem hasad meg, mintha vérrokonom lenne, ha igazi szegénységgel találkozom.
- írta visszaemlékezésben, s ennek a világnak ő lett a szószólója: bemutatta értékeiket, s ezek elkallódását: megtörtségüket, szolgaságukat. A parasztság sorsáról az övé volt a leghitelesebb híradás, nála vált a paraszt igazán emberré, a falu pedig a magyar élet valóságává. Átélője a paraszti sorsnak, de nem rekedt meg benne, így hát kellő távolságról nézhetett vissza rájuk: az együttérzés hangja és a csontig hatoló kritika együtt jellemzi írásait.
A paraszti témájú novellákban a próza nyelvén ugyanazt mondta el, amit Ady a versekben megfogalmazott. Móricz ugyanannak a magyarságnak volt "kétségbeesett és érte rettegő fia", amelyiknek Ady. A szegénység megláttatása megszabadította őt Jókai rózsaszíneitől, Mikszáth kedélyességétől, s ez vezette fel a kritikai realizmus magaslatára. Első novelláskötetében csak töredékét mutatta meg a benne felgyülemlett élménynek. Ezért is kezdett azonnal regényírásba, de ebből egy sort sem ismerünk, elégette, mert Osvát Ernő nem tartotta jónak a szerkezetét, csak az érzéseket, indulatokat. Osvát aztán megdöbbenve vette tudomásul a könyvégetést, - "legjobb írását ölte meg!" - de Móricznak jót tett, mert következő írásaiban is ott munkált az, hogy neki bizonyítania kell...