Petőfi Sándor szerelmi költészete

Petőfi Sándor szerelmi költészete

Ha 1844-ben Petőfi végiggondolta szilveszterkor - mint ahogyan azt minden évben megtette - életének elmúló esztendejét, elégedett lehetett. Két megjelent kötet volt a háta mögött, s a múlt minden megpróbáltatása lepergett róla. 21 évesen segédszerkesztője lett a Pesti Divatlapnál, művelt, rokonszenves, kedves fiú volt, aki előtt a jövő is szépnek tűnhetett. Tettvágya, mely eddig űzte - hajtotta, most helyhez volt kötve, csak az érzelmek tombolhattak benne.

Amikor Csapó Etelka, Vachott 15 éves sógornője váratlanul meghalt, Petőfi elég gyorsan megírta sirató verseit, és Cipruslombok Etelke sírjáról címmel kötetbe is rendezte. Szerelmes volt az ifjú hölgybe? A versek tanulsága szerint érzései őszinték, nem tettette magát, de ezek nem a szerelem versei, csak az elfojtott szerelemvágyé. 22 éves volt ekkor, sok mindent látott, hallott, átélt, érzelmileg készen állt a szerelemre, csak a megfelelő partnerre nem talált rá ekkor. Hamarosan az is megérkezett Mednyánszky Berta, a gödöllői jószágigazgató lányának személyében, s a költő a szerelemre szomjazók szenvedélyével vetette bele magát az élménybe. Ebből az érzésből születtek a Szerelem gyöngyei de a szerelemnél is bonyolultabb szerelemvágyat tükrözik ezek a versek is. E ciklusának legszebb darabja "egy darab tiszta költői kép", melytől a verset akár népdalnak is hihetnénk:

Fa leszek, ha fának vagy virága, 
Ha harmat vagy: én virág leszek. 
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak hogy lényink egyesüljenek.

(Fa leszek... )

E versek legszebbjeit Szalkszentmártonban írta, távol a kedvestől, és rá is hatottak. Gyors elhatározással megjelent Gödöllőn, megkérte a lány kezét és kosarat kapott. A vagyoni különbség állt közéjük, amitől az ember szenvedhetett, de a költő sokat nyert: ekkor talált rá későbbi szerelmes verseinek hangjára. S jöttek az életébe az újabb találkozások, újabb szerelmek, újabb lánykérés is, hiszen az ünnepelt színésznő, Prielle Kornélia kezét is megkérte, aki szerencsére nem vette ezt komolyan.

Az igazival aztán 1846-ban Nagykárolyban, egy megyebálon ismerkedett össze. 17 éves volt ekkor Szendrey Júlia, akit apja grófkisasszonyként neveltette, pedig csak jószágigazgatója volt az erdődi grófnak. 23 éves volt ekkor Petőfi, költői és emberi hírneve felfutóban volt. Egymásra találtak, s bár a "zord atya" itt is ellenkezett, megismerkedésük egy éves évfordulóján apai áldás nélkül is összeházasodtak. Már a szerelem kezdetén két üzenet értékű vers is íródott Szendrey Júliának: az egyik a Reszket a bokor..., mely összehozta őket, s a másik:

Szabadság, szerelem! 
E kettő kell nekem. 
Szerelmemért föláldozom
Az életet, 
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Szabadság, szerelem! )

Júlia a költőt választotta, nemcsak felesége, szellemi életének is méltó partnere lett. Petőfi jól érezte, hogy "Juliskája" a "feleségek felesége". Házasságával kiteljesedtek érzelmei, s magánéletének boldogsága nemcsak a költőt, a politikust is tettekre sarkallta. S Petőfi lett az első költő a magyar irodalomban, aki a feleségéhez is változatlanul írta lángoló szerelmes verseit. A Júlia - szerelem versei sokszínűek, a daloktól (Ereszkedik le a felhő...) eljutott az elégiáig, ódáig (Beszél a fákkal..., Szeptember végén), rapszódiáig. (Minek nevezzelek? ) A műfaji kiteljesedés tartalmi sokszínűséggel párosult ezekben a versekben, amint az elmélyülő érzelmet az emelkedett hanggal összekapcsolta. Már az elején felismerte: korábbi kapcsolatai meg sem közelítették a mostanit, hiszen csak

Költői ábránd volt, mit eddig érzék, 
Költői ábránd és nem szerelem,

(Költői ábránd...)

A Koltón töltött mézeshetek alatt született 21 versben az új szerepet, a házasember derűs évődését próbálgatta. Számára ez a szerelem nem menedék az élet nehézségei ellen, hanem olyan szenvedély, mely olajat öntött forradalmi lelkének tüzére. Erről vall a Beszél a fákkal a bús őszi szél... című verse, amelyben - Illyés szerint - "a leghalkabb pianóban játszik el egy mennydörgő, földrengető motívumot." A boldog szerelem nyugalma, és a harcot váró zaklatott lélek között szemünk előtt nő az ellentét mind nagyobbra, a képzelet száguldását csak az alvó feleség jelenléte fogja vissza.

A magyar irodalom egyik legszebb elégiája a Szeptember végén című verse. "Fellegárnyak" vannak ebben is - mondta Illyés Gyula - "de mögöttük süt a nap. " S az teszi a verset olyan különlegessé, hogy az érzés, a hangulat, a kép, a ritmus tökéletesen együtt van a versben. Tájversszerűen indul, de a táj csak alkalmat kínált a költőnek mondandója kifejtésére. Az első versszak - az ellentétes képek párhuzamával megfogalmazott - komplex költői képének lényegét a második versszakban foglalta össze:

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ez a berzsenyis hangulatú sor jelzi: a költő szerelmi boldogságát féltette az elmúlástól, ezért jöttek elő az aggódó kérdések:

Ki most fejedet kebelemre tevéd le, 
Holnap nem omolsz - e sirom fölibe?

Ennek a gondolatnak végig vitelével sejtelmes látomást bontott ki a vers második felében, de ez nem jóslat, nem sejtette meg benne a jövőt, mint ahogyan azt az utókor sokáig gondolta. Ez a vers "csak" egy szép szerelmi vallomás, a síron túli szerelem érzésének megfogalmazása, melyhez ezek a képek adják az érveket.

Ugyanennek a forró érzelemnek megfogalmazódása a Minek nevezzelek? című rapszódia is. A vers sorai szélesen hullámzanak, ám feszült drámaiság és keserű lemondás helyett igazi szárnyalás uralja. Azokat a képeket keresgélte benne a költő, melyek Júlia szépségét a legjobban visszaadják. Szinte "leltározta" felesége értékeit: szemét, tekintetét, hangját, csókját... Mindegyik versszak önmagában is kerek, lezárt, miniatűr remekmű, a képek többrétegűek, sugárzóak - igazi műköltői találatok. A végletektől jutott el a realitás felismeréséig, s így oldódhatott fel a vers egy halk, ellágyult szerelmi vallomásban:

Édes szép ifju hitvesem, 
Minek nevezzelek?

Júlia jó feleség volt, szárnyakat adott férjének, s tartotta benne a lelket, amikor meghurcolták:

Milyen sötét vón a világ, az élet, 
Ha nem szeretnél, fényes angyalom.

(Itt benn vagyok... )

Zoltán fiúk megszületésével az apai örömöket is megéreztette vele, s a lelkesedés lázában élő költőnek inspirálója, hallgatósága volt, mert a költő azt igényelte tőle, s nem a konyhai jótündér szerepét. Mindezt tökéletesen tükrözi az Itt van az ősz című dal formájú ódája.

Sajnos, az élet nem sok időt adott ehhez a szép szerelemhez, Petőfi még második házassági évfordulójukat sem élhette meg, eltűnt a segesvári csatában, beteljesítette sorsát... Petőfiné a gyászév letelte előtt újra férjhez ment, hogy a kor felfogása szerint álljon mellette egy férfi, hogy megmeneküljön a zaklatásoktól. Emiatt aztán még a legjobb barátok is elfordultak tőle, pedig csak 20 éves volt ekkor Júlia. Egy olyan világban lett Petőfi özvegye, amely a nőket nem tartotta önálló életre alkalmasaknak. Édesapja nem enyhült meg vele kapcsolatosan, a kisfiút és önmagát nem tudta miből eltartani. Júliát Petőfi átformálta, excentrikus részeit is felszínre hozta. Mindezek miatt egy másféle értékrendet tartott jónak, amiben a hagyományos női szerepek nem foglaltak el olyan előkelő helyet. Egy álomvilágba menekült, ahol ő is irogatott - mint fiúk, Zoltán! - de az a tehetség, ami Petőfit hevítette, nem adatott meg neki(k.) Nagy szerencsétlenségére második férje nem is az a személy volt, aki egyéniségét úgy tudta volna kezelni, mint ahogyan azt Petőfi tette. Az utókor nem dönthet igazán helyette. Míg élt Petőfi, hű felesége volt, aztán a túlélés vágya erősebbnek bizonyult a szerelemnél. Mindezek ellenére azért mégiscsak ő volt Petőfi igazi Múzsája. Életre keltette a költőben szunnyadó érzelmeket, melyekkel aztán őt tette először irigyelt, majd lenézett személlyé, de mindenképpen halhatatlanná...

Ars poeticák Petőfi…

Ars poeticák Petőfi Sándor költészetében

Az ars poetica fogalma Horatius egyik költeményének a címét őrzi, klasszikus értelemben verses formájú költészettant jelent, tágabb értelemben költői, művészi hitvallást. Valójában minden vers egy-egy költői vallomás, de közülük is kiemelhetjük azokat, amelyek a költészet feladataira vonatkoznak. Petőfi első ars poetica - szerű megnyilvánulása az 1844-ben írott A természet vadvirága címet viselő alkotása, melyet a Dardanus, Pampery János, Sárosi - féle igaztalan kritikák hívtak elő belőle. Az "útszélinek", "póriasnak", "csárdainak" nevezett vádakra felelt ebben a versben, s a válasz ürügyén fogalmazta meg költői önmetaforáját:

A korláttalan természet 
Vadvirága vagyok én.

A dagályt, az álpátoszt, a sallangot gyakorló "üvegházak satnya sarjadékaival" szemben plebejus éleslátással, humorral és nagyon pontos költői teljesítménnyel bizonyította be költészetének újszerűségét. Már indulásakor sem irodalmiasan, másoktól kölcsönzött fényekkel akart új színt adni a világnak. A népköltészet inspirálta, ami már kezdettől fogva több volt, mint irodalmi indulat. Arany Jánoshoz küldött költői levelében ezt meg is fogalmazta:

Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék...

Az 1846-ban született Dalaim című verse addigi lírájának jellemzése. Kedvenc versei egyikében szinte tartalmi kivonatát adta addigi költeményeinek. Új témái új hangú költeményekben jelentek meg, s a refrénben ezeket értelmezte: "Dalaim mik ilyenkor teremnek" "holdsugári", "pillangói", "vadrózsái", "szivárványi" lelkének. De a vers végén pontosan megjelölte azt az új irányt is, amely felé haladni akart:

Dalaim, mik ilyenkor teremnek, 
Villámlási haragos lelkemnek.

A váratlanul jött siker kicsit elkényeztette, de a kiábrándulás őt is megviselte. Költőhöz méltóan versekben - a Felhők ciklus epigrammáiban - beszélte ki magából a lebénító nyavalyákat, hogy aztán megerősödve, új, nagyszerű célt találva kijelenthesse:

Sors, nyiss nekem tért, hagy tehessek
Az emberiségért valamit!

(Sors, nyiss nekem tért...)

Legfontosabb művészi hitvallása A XIX. század költői címet viseli, melyet 1847. januárjában írt, s amelyben az igazi költők felelősségét fogalmazta meg. Azonosult azzal a romantikus költő - apostol eszménnyel, melyet Victor Hugo fogalmazott meg először, s Eötvös József közvetítésével jutott el Magyarországra. Petőfi megértette azt, hogy a XIX. század költőinek szent küldetése van, ők Isten küldöttei, nekik kell a népet a Kánaán felé élő csipkebokorként elvezetniük. Megértette, hogy ez a feladat egész embert kíván, emiatt nem dalolhatnak "saját fájdalmukról, örömökről", emiatt adta ki szuggesztív parancsát:

Előre hát, mind, aki költő, 
A néppel tűzön - vízen át!

Összhangban volt ez saját hitével, hiszen ő is úgy vélte, a néppel együtt, a nép nevében kell küzdenie mindenkinek, "aki húrokat penget", vagy "lantot vesz kezébe", mindenkinek, aki a "szent fa" - a költészet - közelébe kerül. Ezekkel a romantikus jelképekkel és a bibliai utalásokkal akarta egybekovácsolni mindazokat, akik elfogadták költői programját, akik meg merték cáfolni a "hamis prófétákat", az ellenvéleményen lévőket. A harc végső célját az 5. versszakban egy ünnepélyes körmondatban fogalmazta meg:

Ha majd a bőség kosarából...
Ha majd a jognak asztalánál...
Ha majd a szellem napvilága...

Ez az anyagi-, jogi-, kulturális egyenlőség megfogalmazása, ez volt Petőfi szerint az a Kánaán, ami felé vezetni kell a népet Pontosan foglalta össze az elérendő célokat, de a feltételes mondatok párhuzamos ismétlése azt is jelzi, hogy ezek megvalósulását a távoli jövőbe lendítette át. 100 év múlva Ady Endre ugyanezeket fogja célként megjelölni, mint az elnyomott tömegek legfontosabb mozgatóit : "Éhe Kenyérnek, éhe a Szónak, éhe a Szépnek hajt titeket..."- írta a Csák Máté földjén című versében. Valójában addig sem valósultak meg ezek, de Petőfiék egy pillanatra nagyon közel kerültek hozzá a forradalom jóvoltából. Ám a vers megírásakor ezt még nem sejthette a költő, ezért a versben megfogalmazott értelmi dolgokat érzelmileg zárta le: a szelíd halállal és az utókor hálájával jutalmazta a harcban résztvevőket. De így is buzdító felhívássá, tettekre sarkalló programmá vált ez a verse, mely nemcsak az elképzelt jövő, de az akkori jelen feladatait pontosan kijelölte. A költő - vezéri feladat meghirdetésével, a cél kijelölésével az egész század költőinek útmutatást adott. Mindezt olyan fontosnak tartotta, hogy a romantika szenvedélyessége ellenére zárt, klasszicista kompozíciót alkotott, melyben a célnak megfelelően az érvelő hang dominál, s emiatt a sorok, a strófák sem zaklatottak, hanem szabályosak.

Szó és tett mindig tökéletes összhangban volt Petőfinél, emiatt, amikor az események felgyorsultak, pontosan tudta teljesíteni népvezéri feladatát. Nemzeti dalával, aktivitásával, 1848. március 15 - nek hőse lett. De radikális nézetei miatt innen teherré vált a megalkuvók számára, az elnyert hatalom kiépítéséből már igyekeztek kihagyni. A költő emiatt nem vonult vissza sértetten, harcba küldte verseit, akik - mint Rongyos vitézek - a cselekvés irányítását kapták feladatul: "Rongyos vitézek, de bátor katonák." Ezt is jól megérezte, mert amikor a forradalom vívmányait csak harcban lehetett megvédeni, ebben a lelkesítő szerepet Petőfi versei töltötték be. Maga Bem tábornok írta a forradalmi vezérkarnak, hogy erdélyi harcaihoz küldjenek katonákat, de ha nincsenek, egy köteg Petőfi verset...

A költő is ide vonult be harcolni Bem hadsegédeként, itt írta utolsó ars poetica jellegű versét Pacsirtaszót hallok megint... címmel 1849. márciusában. A pacsirta a szerelmi költészet jelképe volt nála, halkabb, mint a csalogány, mellyel a világot mozgató líráját jellemezte. Katona volt, de a költészet és a szerelem istennőit a harcok közben sem akarta elfelejteni, ekkor sem akarta feladni költői természetességét. Utolsó ars poeticájában nem a forradalmár lett hűtlen önmagához, a költői én fesztelenségét mutatja ez a verse. Aki biztos maga igazában, aki őszinte a hitében, nem kényszerül arra, hogy merev álarcként hordja magán elkötelezettségét. Pályája elején írta a Szabadság, szerelem című epigrammáját, amelyben felállította az őt érdeklő értékek fontossági sorrendjét. Egyedi hangulatként akkor és ott feltámadhatott benne régi énje, de aztán újra rangsorolt: a szerelmét, az életét, mindenét a szabadságért áldozta...

Petőfi a vallomásos költők közé tartozott, aki nem rejtőzködött, nyílt és őszinte ember volt, minden gondolatát őrzik versei. Ez az Ady szerint "mennyeien nagyságos suhanc", Kosztolányi szerint "kedves lángész" igazi "viador" volt, ahogyan Arany nevezte: 7 év alatt teljesítette küldetését, a népért, a világszabadságért harcolt tettel és szóval. Stílusbeli és műfaji sokszínűsége mellett ez tette őt a magyar irodalom kiemelkedő alakjává. 

A természet mint ihletforrás…

A természet mint ihletforrás a XVIII. és XIX. századi magyar lírában

Az ember a természet gyermeke, a Föld fia. Jóllehet hajlamos rá, hogy mára erről elfelejtkezzék, de érzelmeit, gondolatait, kifejező képeit a természettől kapta. Az irodalomban hosszú kihagyás után a reneszánsz fedezte fel újra a természetet, s hosszú évszázadok hallgatása után visszahelyezte a művészetekbe. Számukra még csak a földi élet szépségét mutatta ez, de az ész hatalmára épülő felvilágosodás, mely az európai gondolkodás máig legnagyobb hatású része, ezen is túlmenve, mértékké tette. Innentől a természet állandó téma, sem a kortársak, sem a későbbi korok költői - írói nem tudtak szépségétől és nagyszerűségétől megszabadulni.

A XVIII. és XIX. századi magyar irodalom a kibontakozást hozta kultúránk történetében. A nyelvújítás mozgalma által erőteljessé formálódó magyar nyelv mesterei révén európai magaslatokra emelkedett. A nemzeti magára eszmélésnek az irodalom lett a legerősebb eszköze, melyben a hazai táj lett a művészek legnagyobb ihletforrása.

Csokonai Vitéz Mihály a magyar irodalom első összegzője már diákként csodálatos leírást készített az alkonyatról, a pályája csúcsán visszatért ehhez a témához. Az estve című versében szentimentális és rokokó eszközökkel, képekkel, hangokkal, illatokkal jelenítette meg számunkra a "híves szárnyon járó estvé"-t:

A napnak hanyatlik tündöklő hintaja, 
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. 
Haldokló súgári halavánnyá lésznek, 
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.

Ám ez a lelkendezés nem öncélú, a jó természet a rossz társadalom ellenpólusa, olyan hely, "mely poétának való" ( A Magánossághoz). Csokonai "Ember és polgár" akart lenni egy olyan világban, mely a születési kiváltságokra és a vagyonra épült. Neki - mindezek hiányában - csak a természet jutott, de az "értelemmel" gazdagította, s "zordon erdők, durva bércek, szirtok" formájával is segítette a világból kirekesztett költőt. Megerősítette önbizalmát és hitét, hogy majdan, egy boldogabb világban az ő gondolatai is értékesekké válhatnak:

Majd talám a boldogabb időben
Felellik sírhelyemet: 
S amely fának sátorában 
Áll egyűgyű sírhalmom magában, 
Szent lesz tisztelt hamvamért, 
Szent lesz tisztelt hamvamért.

(A tihanyi Ekhóhoz)

Berzsenyi Dániel számára a természet több szempontból is fontos. Ez napi gazdálkodói tevékenységének színtere, hiszen Nikla a Dunántúl varázslatos vidékeinek egyike. De éjszakai alkotói tevékenységének is ihletője ez a táj. Szívet szorongató búcsúzása a gyermekkori tájtól:

Messze setétedik már a Ság teteje, 
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje
Szülőföldem, képedet. 
Megállok még egyszer, s reád visszanézek, 
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! 
Vegyétek bús könnyemet.

(Búcsúzás Kemenesaljától)

Berzsenyi félt az életében bekövetkező változástól, az új világtól, a magánytól, attól, hogy sivárrá válik emiatt a lelke. A közelítő tél című szép elégiájában - negatív festéssel - minden mozzanatát felidézte ennek a tájnak, amikor az élet értelméről elmélkedett versében. A "szárnyas idő" tovarepülésének felismerése az emberi élet mulandóságát sugallja, de nem merült el ebben a fájdalomban, költői tehetségével igyekezett minden pillanatát rögzíteni. A természet végtelen szépségével védekezett az elmúlás ellen a Horác-ban:

Zúg immár a Boreas a Kemenes fölött, 
Zordon fergetegek rejtik el a napot, 
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, 
S minden bús telelésre dőlt.

A romantikának is kedvelt témája lett a természet, ihletforrásként táplálta képeiket. Kölcsey Ferenc, aki a XIX. század elején élt, elég pesszimistán látta a világot, lehetőségeinket, de a természet szépségétől ő sem tudott szabadulni. Himnuszában természeti képen keresztül mutatkozott meg az isteni kegyelem a magyarok irányába, "Kárpát szent bérce" azonban nemcsak a romantikusoknak vált kedvessé, minden magyar számára ez vált a haza szimbólumává is. Hazafiúi öntudatát is a táj segítségével jelenítette meg:

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél, 
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.

A végveszély - érzetet is természeti kép fejezi ki költészetében, s a múlt hangulatának is természeti kép a hordozója.

Vörösmarty Mihály a romantika kiteljesítője volt a magyar lírában, nála kapcsolódott össze először a "haza és emberiség" gondolata, s e kettő vált számára "legszentebb vallássá." Amikor a szabadságharc bukása után visszatekintett a közelmúlt - a reformkor, forradalom és szabadságharc - idejére, az évszakok leírásával jellemezte azokat:

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. 
Zöld ág virított a föld ormain.

(Előszó)

A tavaszi képek a reformkort, a nyár a kiteljesedést jelentette versében, a vészről szóló nagy romantikus látomása is természeti képen nyugszik, s a bukást a tél képeivel jelenítette meg. Nyíltan nem beszélhetett érzéseiről, de ezek a természeti képek mindent kifejeztek.

A legnagyobb magyar költők egyike, Petőfi Sándor az Alföld felfedezésével érett költővé, személyes érzelmeivel átszőtt tájleírásai avatták őt a lírai realizmus mesterévé. Az alföld szerelmese volt, ez illett hozzá, "sas lelkéhez"

Börtönéből szabadúlt sas lelkem, 
Ha a rónák végtelenjét látom.

De számára a táj több volt, mint egy egyszerű látvány, költői ars poeticáját is ez hordozta:

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, 
S szabadság, te vagy lelkem istensége!

(A csárda romjai)

Lehet, hogy nem szerette a "zordon" Kárpátokat, de mi már nem tudunk ettől a képétől megszabadulni, ma is ilyennek látjuk ezt a hegysort: "..fenyvesekkel vadregényes tájnak". Legszebb tájleíró verseiben bemutatta Az alföldet, a Tiszát. Költői technikája ("...fölrepülök ekkor gondolatban...) hozzánk igazodik: sas - magasságból akkor csak az ő költői szeme láthatta e vidéket, de az űrhajózás jóvoltából mi már Földünk teljes szépségű látványával vagyunk gazdagabbak.

Petőfi legmeghittebb érzéseit természeti képekkel mutatta meg:

A virágnak megtiltani nem lehet, 
Hogy ne nyiljék ha jő a szép kikelet; 
Kikelet a lyány, virág a szerelem, 
Kikeletre virítani kénytelen.

(A virágnak megtiltani nem lehet...)

Oly természetesen használta ezeket a természeti képeket, és olyan egyszerűen, ahogyan előtte még egyetlen magyar költőnek sem sikerül. S már nem a társadalom elől menekült ide, mint Csokonai - életerejét, derűjét, elevenségét is a természeti képek hordozzák. Önmagára ismert ebben a tájra, jellemének egyenességét látta meg az Alföldben.

Talán nem is véletlen, hogy barátja, Arany János költészetében is fontos szerepet töltött be a természet. Arany nem tartotta magát lírai költőnek, de fenn maradt versei nemcsak ezt cáfolják meg, hanem azt is igazolják, hogy számára is fontos ihletforrás volt a természet. Legtragikusabb veszteségét, a szabadságharc bukását mély értelmű természeti képpel foglalta össze:

Ki örvend fonnyadó virágnak, 
Miután a törzsök kihal: 
Ha a fa élte megszakad, 
Egy percig éli túl virága.

(Letészem a lantot...)

Tökéletes tájleírással mutatta meg a homéroszi és az ossziáni világ különbségét az Ősszel című versében, ő ezzel beszélte ki magából a bukás miatti fájdalmát - de majd minden versében visszatérnek a természeti képek.

Az őket követő költőknél a természet ihletadó jellege megváltozik. A Petőfi - Arany kortárs Vajda Jánosnál a táj elemei már jelképekké (üstökös - a magány kozmikus megjelenése) válnak, s ez a folyamat Ady Endre költészetében tetőzött: az Ugar, a Hortobágy, a Tisza már nem földrajzi értelmű Adynál, hanem társadalmi mondandót hordoz. A XX. századi magyar költészet sokszínűségének is ez lesz a belső forrása, sőt, a legjobbak túl is jutnak ezen. József Attilánál és Radnóti Miklósnál lévő belső táj a valóságban nem található meg, költői képzeletük teremtményei voltak azok...

Az elmondottakat azzal összegezhetjük, hogy a költők - "az adott világ varázsainak mérnöke"-ként a valóságot közvetítik számunkra, kimondják helyettünk is azt, amit úgy nem tudunk megfogalmazni, mint ők, s ezzel a valóságból költői varázzsal egy új világot is teremtettek. A XVIII. és XIX. századi költészetben még végigkísérhetjük, milyen forrásból mit teremtettek, s alkalmat adnak arra, hogy mi is felfedezzük segítségükkel a természetet. A felsoroltak közül igazán Csokonai, Berzsenyi és Petőfi költészetét határozta meg a táj, de a többiek is innen merítették költői motívumaiknak nagy részét. Ám ezek sem puszta leírások, hiszen az irodalom több ennél, mélyebb igazságok kifejtésére alkalmas művészet. Ezzel a többletjelentésével érte el azt a hatást, amiért ma is kézbe vesszük régi korok alkotóinak verseit... hogy az olvasással újraalkossuk azokat! 

A komikum megjelenési formája…

A komikum megjelenési formája Petőfi Sándor költészetében

Petőfi Sándor (1823 - 1849) a magyar irodalom kivételes egyénisége, az írótársak által is nagyra becsült alakja a magyar irodalomnak Petőfi. Ady szerint "mennyeien nagyságos suhanc", Kosztolányi szerint "kedves lángész", Arany szerint "viador", aki hét év alatt teljesítette küldetését, Finta Éva szerint "kedves Ifjú, aki semmiért mindent adott." A költő rászolgált ezekre a dicséretekre, hiszen következetes volt önépítkezésében: az egyéntől a nemzeten keresztül jutott el az emberiségig. Szabadságvágya nem korlátozódott csak a magyarokra, élete végéig hitt a világszabadság eszméjében. Parasztszekéren bejárta az országot, de tudta, vasút nélkül nincs fejlődés. Stílusbeli és műfaji sokszínűsége lenyűgöző, gondolatait ezer árnyalattal bontotta ki, szó és tett mindvégig egységben maradt költészetében. Barguzinban keresni őt annyi, mint lemondani legszebb legendánkról.

Színes életműve nem sok komikus művet tartalmaz, de az a kevés magas szintű. Nem mintha baj lett volna a humorával, csak a kor, amelyben küldetését kiteljesítette, nem erre adott neki lehetőséget. Pedig vénájában volt a humor, életképei, helyzetdalai, családi versei ezt mutatták (A tintásüveg, Anyám tyúkja, István öcsémhez, stb.), és nem véletlen, hogy költői pályájának nyitánya is humoros alkotás lett.

Amikor 1844-ben Pestre ment, Vörösmarty ajánlásával segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál, sajtó alá rendezte első kötetét, kezdte írni a János vitézt, s mintegy melléktermékként rövid idő alatt megírta és kiadta A helység kalapácsát, komikus eposzát, eposzparódiáját. Ez a műve aztán nem került be első verseskötetébe, de nem azért, amit Jókai állított, hogy nem szerette, hiszen egyik német nyelvű önéletrajzában kedvenc munkái közé sorolta. Sokkal valószínűbb az, hogy a szerkesztő hagyatta ki a kötetből, mert megjelenésekor nagy botrányt váltott ki. A kortársak közül sokan Vörösmarty Zalán futása című eposza ellen írott alkotásként értelmezték, Nádaskay Lajos kritikája pedig "a pórias verselés" alásüllyedésének szomorú példáját látta benne. Pedig ami e művének megírására késztette Petőfit, az éppen az a dagályos stílus volt, amit Nádaskay könyvismertetése - melyben még a népiességre is ő akarta megtanítani Petőfit, a nép fiát - is árasztott:

....Van - e a Helység Kalapácsában valami magasb cél, amit a költőnek minden művénél kitűznie kell? Tesz - e nevetségessé valamely előítéletet, vagy bármily ferdeséget, a nép közt uralkodót, tehát van - e erkölcsi világa? Nincs. S ha tárgya már szerencsétlen, olyan - e a kivitel, hogy a tárgyhiányt, vagy mondanók inkább, a pórias tárgyat, a költői tájnyelv feledtetné az olvasóval, hogy kellemesen mulatoznánk az humoros előadá - son. ...Nyer - e az irodalom ilyen művekkel? Bizonnyal nem... S ha Petőfi úr tanulni fogja megkülönböztetni a népiest a póriastól, költő ügyekendő lenni, s nem verselő, ha nem annyira a mennyi, mint a minő-re lesz tekin - tettel; ha tárgyi választásában kissé finnyásb leend... nem lesz azok birálójuknak annyi gáncsolnivalója...

Ez a dagályos stílus főleg a korabeli novellairodalmat öntötte el, Vachot ezért is biztatta Petőfit műve megírásra. S A helység kalapácsával azt a radikális nyelvi fordulatot is előkészítette, amelyet lírai verseivel teljesített. Nyelvének, drasztikus szókimondásának itt csak az volt a funkciója, hogy a szóvirágos, patetikus stílust parodizálja, így lett műve egyszerre stílus - és műfajparódiává, melyben támadó módon határolta el magát a romantika dagályosságától, a túlzásba vitt pátosztól, az előkelően fennkölt hangnemtől.

A egyes énekek tartalmát a költő Mutató táblával összegezte: I. énekben fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez - azonban az nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából fölébredt fogoly? Csupán azért, hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen.

A II. énekben már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája? mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor, ki buzdítja merényének végbevitelére? stb.

- A III. énekben megszabadul a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s mily szörnyű dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint a költemény hőse.

- A IV. énekben a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget ér.

Ez a tartalmi összegzés is jelzi, hogy A helység kalapácsa valójában komikus eposz, mely a romantika kedvenc műfaját, az eposzt parodizálta. Ez a műfaj is antik gyökerű, a neve is ezt jelzi - a latin paradeo igéből származik, hasonlóan vagy torzítva előadni a jelentése. Homéroszt utánozta a Békaegérharc, és Cervantes Don Quijote - je is a lovagregény paródiájaként született. A magyar irodalomban Petőfi előtt Csokonai Dorottyája íródott ugyanezzel a módszerrel: amikor Petőfi fenséges tárgyhoz illő eposzi apparátust rendelt a kicsinyes kocsmai verekedéshez, megcsipkedte Vörösmartyt is, de nem atyai jó barátjáról, hanem egy műfajról mondott véleményt művében.

Műve azonban nemcsak szándékoltan alantas nyelvi fordulataival -"Ártatlan vagyok én, mint az izé..", "a pokolbeli kínok bicskája..." -, hanem tárgyválasztásával is kivívta a kritikusok megbotránkozását. Hatalmasra növesztett falusi életképe a nép vasárnapi foglalatosságát növelte meg és fokozta le a költészet eszközeivel. De ez a műve nem népiességének bizonyítéka, mert szemléletében szemben áll a népesség naivitásával. Csak egy komikus eposz, ami az eposz mint műfaj paródiája. Kisszerű csetepatéja nem a nép bemutatását szolgálta, ezzel láttatta meg a hagyományok és a téma között feszülő ellentétet. Olvasás közben újra meg újra felismerjük a hasonlóságot és a különbséget az eredeti és a paródia között, mert ennek egymásba játszása jelentette a komikum elsődleges forrását.

Maga a cím Garay János A falu kovácsa című mesterkélt hangú verses történetére játszott rá, és nem a Zalán futására, bár "az enyészet gyászlobogója leng a csatatér felett" ", és a " "példádon okuljanak a késő unokák" " sorok igazi allúziók. Igaz, Fejenagy akár Párducos Árpád paródiája is lehetne, Bagarja Zalán követét példázza, kacagányos Ete vitéz is feltámadhatott vitéz Csepű Palkó alakjában, és deli Hajnát is összevethetjük szemérmetes Erzsókkal. Ha Petőfi ironizálva meg is idézte Vörösmarty alakjait, szófordulatait, nem a komoly eposzt, hanem a divatos dagályosságot parodizálta.

S az eposzt fomáló költői én is jelen van mindvégig a történetben, ki - kiszólt belőle, értelmezett, figyelmeztetett, mint ahogyan azt egy népi mesemondó tette:

Ti, kik erős lélekkel bírván, 
Ha nem szeppentek a harci morajtól, 
Halljátok szavamat! 
De ti, akiknek szíve
Keményebb dolgoknál
A test alsóbb részébe hanyatlik, 
Oh, ti kerüljétek szavamat!

Petőfi többféle stílust vegyített művében, ez is a komikum forrása volt. Szándékosan körülményesen fogalmazott szövegében, ezzel a fentebb stílt - melynek a dagályos stílus egyik kései hajtása volt - és a romantika túláradó fennköltségét egyszerre tette nevetségessé. E stílusparódia legkönnyebben felismerhető eszköze a kontraszt:

Hah, de mi szörnyű zaj
Mily lárma riasztja
Egyszerre az egyház
Temetői nyugalmát? 
Mennydörgés? 
Vagy kásának forrása a fazékban... 
Nem! 
Ott ember hortyog.

A nyelvi normától való eltérés gyakran jelenik meg körülírásokban ("teste épületének élő oszlopai", "lelkem hüvelye" "az idén már negyvenedikszer érem meg a krumplikapálást"), "szószaporítások"ban, hosszadalmasra nyújtott "aprólékos hasonlataiban: " "a hűtlenségnek fekete posztója", "az ártatlanságnak patyolatkendője" . Gyakran használta a tájnyelv szavait (puskagolyóbis, kólyika, átabotában), régi szavakat (merény). Nyelvi humor van állandó jelzőiben is, hiszen a bagarja már önmagában is csizmakészítésre alkalmas bőrt jelent, amit alliterálva beszélő névvé tett: Bagarja, a béke barátja. S az amazonok is harcias nők voltak, a kántor feleségének jellemzése így megtörtént a névadással is, és hol vannak még a tettei! A dagályos - cirkalmas stílus paródiája a kántor szerelmi vallomásában érte el a tetőpontját:

Keblem kápolnájában
A hűséges szerelemnek 
Az öröklétnél
Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
Szent lobogással, 
S éretted lobog az, 
Ó szemérmetes Erzsók! 
S ha meg nem koppantod
A viszontszerelem koppantójával: 
El fog aludni, 
És vele el fog aludni
Életem is!...

Petőfi azonban nemcsak a dagályos stílust, hanem az eposzt is nevetségessé tette művével, akkor, amikor az eposz védett műfajnak számított, amivel nem illett viccelni. De az eposzi kellékek karíkírozása ráirányította a figyelmet az eredeti műfajra, ugyanakkor a tárgy meghökkentő megválasztásával olyan kontraszt keletkezett, amivel nevetségessé tette azt.

A hagyományos eposzi kellékek sajátos módon jelentek meg Petőfi művében. A segélykérésben a költők ihletet és tehetséget kérnek a Múzsáktól, hogy megénekelhessék hősük nagyszerű tetteit. Petőfi megfordította: hőst kért nagyszerű tehetségéhez, mely eleve adott, számára csak téma kellett, hogy bemutathassa:

Szeretnek az istenek engem, 
Rémítő módon szeretnek. 
Megajándékoztak ők
Oly ritka tüdővel, 
Mely a csatavészek
Világrendítő dúlakodásait
Illendően elkurjantani képes. 
S amelyet tőlem minden kántor irigyel.

A témamegjelölés eszményi hőst kívánna, mely a közösséget érintő tettet hajt végre - ez egy kocsmai verekedéssel nehéz elképzelni, bár az biztos, hogy a falu életét kellően érintette ez is. Az állandó jelzőket Petőfinél a leleményes nevek helyettesítették, melyeket szereplői külső vagy belső tulajdonságuk alapján állított össze: Széles tenyerű Fejenagy, a kancsal hegedűs, a félszemű cimbalmos, a bőgő sánta húzója látható dolgokról beszélt. De Harangláb, a forndorlelkületű egyházfi neve már átmenetet képezett a másik formához, amibe Szemérmetes Erzsók, vitéz Csepü Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, az amazontermészetű Márta, a béke barátja, Bagarja, vagy a helybeli lágyszívű kántor is beletartozott. Ezek az ironikus vagy beszélő nevek önmagukban is paradosztikusak: olyat sugallnak, ami nincs, vagy eleve nem utalnak emberi nagyságra. Ezek verstanilag beilleszthetőek lennének egy - egy hexameteres sorba, ami az eposz kötelező versformája volt, de A helység kalapácsa nem ebben íródott, ezzel is gúnyolta, hiszen eposz is, nem is, hexameter is, nem is. Az eposzi hasonlatok sem hiányoztak a műből, de tárgyukat a hétköznapi világból merítették,s egymásba kapcsolódtak a hosszasan fejtegetések:

"Megvan! ...ah, megvan" rikkanta, 
S komoly orcájára derü jött: 
Mint kiderül példának okáért
A föld, mikor a nap
Letépi magáról 
A felhők hamuszín pányváját, 
Szintén így kiderül
A sötétlő konyha is éjjel, 
Ha kólyika kezdi gyötörni
A mompszli kutyácskát...

A seregszemle a hősök hosszas felsorolása volt eredendően, itt a kocsmában összegyűlt falusiakat mutatta be, akik távol álltak a ragyogó, daliás hősöktől, bemutatásuk komikus és ironikus. Van a műben deus ex machina is, mert egy csodás elem vet véget a verekedésnek: hiszen Bagarja a "gondviselésnek választott embere", aki a természetfölötti erők akaratának engedelmeskedett, amikor elrohant a "csatából". S az isteni beavatkozást egyenesen egy trió végzi el Bagarja hírére: a bíró, a kisbíró és a kántor felesége, amazontermészetű Márta:

Oh, Hamlet! Mi volt ijedésed, 
Mikor megláttad atyád lelkét, 
Ahhoz képest, amint megijedt
A helybeli lágyszívű kántor
Feleségének látásán. 
Egy fél - ép asztal alá bujt, 
S kezeit könyörögve kinyujtá
Az amazontermészetű Mártához. 
De az nem könyörült.

S a berekesztés is eposzi sajátosság, illő volt Petőfi humorához:

Te pedig, lantomnak húrja, pihenj! 
Nagy volt a munka, s bevégzéd
Emberül e munkát. 

Én is pihenék
Babéraimon, 
Miket a hirnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.

Petőfi műve Homérosz eposzára általánosságban is támaszkodott, hiszen itt is egy nő miatt robbant ki a háború, mint Trójában: Fejenagy és a kántor egyformán Szemérmetes Erzsók kegyeiért versengtek. A történet azonban túl is lépett ezen a mozzanaton, a harc nem vált sorsdöntővé, csak a falu számára volt fontos. De felfedezhető az a párhuzam is az Odüsszeiával, amikor a "hazatérő" hős azzal szembesült, hogy feleségét a kérők ostromolták, fia segítségével bosszút állt. Fejenagy, aki nagy nehézségek közepette megszabadult a szentegyházi fogolyság állapotából, a kocsmába érve éppen tanúja lehetett a lágyszívű kántor vallomásának. Neki is bosszút kellett állnia, a nagy kocsmai verekedés ezt a célt szolgálta. Mindezek közben Petőfinek arra is volt ereje, hogy kortársi célzásokat is elengedjen: a "nem fontolva haladván" megjegyzés az ifjú konzervatívokra vonatkozott, a "Most vagy sohasem" majd a Nemzeti dalban fog visszaköszönni.

Ugyanebben az évben kezdte el írni Petőfi a János vitézt, mely már a népiesség diadalra jutását jelentette a költészetben. Komikus részek ebben is vannak, a népies-paraszti nagyotmondás leleményei kísérik a huszárok útját, vagy Kukorica Jancsi és a francia király találkozását. Ezek a képtelenségek aztán a mesevilágtól idegen életképekkel kapcsolódtak össze, s így a komikumnak más feladata is lett, nemcsak a nevettetés. Minthogy azonban ennek az elbeszélő költeménynek egészen más szerepet szánt, csak megvillantotta benne humorát. De A helység kalapácsával tökéletesen bizonyította komikum iránti fogékonyságát, mely szimpatikus költői egyéniségének része volt.

Forradalmi látomások…

Forradalmi látomások Petőfi lírájában és Az apostolban

            Ez a „mennyeien nagyságos suhanc” (Ady), „kedves lángész” (Kosztolányi), és „viador” (Arany) 7 év alatt teljesítette küldetését: a népért, a világszabadságért harcolt tollal és karddal. Szó és tett mindvégig egységben volt költészetében, melynek sokszínűségét az adja, hogy minden műnemben és minden műfajban kipróbálta magát. Következetes maradt az önépítkezésben: az egyéntől a nemzeten keresztül jutott el az emberiségig, és szabadságvágya nem korlátozódott csak a magyarokra, élete végéig hitt a világszabadságban.

            A Himnusz keletkezésének évében született Petrovics István mészáros és Hrúz Mária gyermekeként Kiskőrösön, de kora gyerekségében átköltöztek Kiskunfélegyházára, így ez a két város verseng érte. Amíg az anyagiak engedték, apja nagy gonddal taníttatta, majd tönkremenésük után színészként nyomorgott és katonáskodott, míg betegsége miatt le nem szerelték. Diákként, 1842-ben élte meg első irodalmi sikerét: az Athaeneumban első verse még Petrovics néven jelent meg, de egy év múlva már Petőfiként szignálta versét. Névváltoztatása (Petrovics=Pető fia) tudatos feladatvállalását jelzi: a szlovák ősök ellenére, de azokat sem tagadva lett a legnagyobb magyar költővé.

            Költői megjelenését Vörösmarty segítette, aki állást is talált számára 1844-től a Pesti Divatlapnál, de az országos elismertség először válságot hozott számára, melyet a Felhők ciklus darabjaiban beszélt ki. 1846-ban állt talpra: „Sors, nyiss nekem tért, hagy tehessek az emberiségét valamit!” –programmal. A Tízek Társaságának vezéregyéniségeként verseivel először egy lírai forradalmat, majd egy valóságos társadalmi forradalmat vezényelt le.

            A forradalmi látomások kezdettől fogva politikai jelentésűek nála: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak, melyben Magyarország és a világ sorsa összekapcsolódott. Ismerte a francia forradalom történetét, Mignet, Cabet, Lamartine és Louis Blanc műveit, érzékeny volt minden társadalmi egyenlőtlenségre, elszántan küzdött a szolgaság ellen.  A maga erejéből beérkezett ember öntudatával szemlélte a világot, de Rousseau-tól eredt az a gondolata, hogy az emberi élet célja a boldogság elérése, melynek eszköze a szabadság.

            A történelmet a jók és gonoszok küzdelmének látta, melyben a világot elpusztító vérözön hozza el a Kánaánt, a vágyott jövőt. Az általános boldogság feltételének azt tartotta, hogy az emberiség megváltsa magát, így hát az igazi költők helyét a megváltók között jelölte ki. A látnoki gesztus és a látomás egyszerre jelent meg költészetében, melyet egy Várady Antalhoz írott episztolával nyitott 1846-ban. Ez lett költészetében a fordulat verse: itt jelent meg látomásköltészetének alapgondolata:

                                   Egyszerű, de véres kor leszen.

                                   És úgy is illik, hogy véres legyen.

                                                                       Levél Várady Antalhoz

Személyes boldogságkeresésében jutott el az emberiség boldogságának látomásáig. E boldogság tartalmát nem írta le, mert az isteni parancs: hasonlatossá kell válni a Teremtőhöz, aki a végső állapotot hordozza. A vers zárlata a vízözön analógiájára egy vérözöntől megtisztult világot tár elénk, ahol megvalósul a legfőbb érték, a boldogság. A látomások és a látnoki szerep innentől költői feladattá vált számára, mely művészi világképét is átalakította: az emberi lét statikus felfogásától eljutott a világ dinamikus értelmezéséig, a múltra figyelő elégiától a jövőre figyelő apokaliptikus látomásig. Látomásköltészetében emiatt egyszerre jelent meg az időtlen és eszményi jövő bemutatása, és az azért való küzdelemre való felszólítás.

            Látomásköltészetének második darabját Pesten írta 1846 decemberében, az Egy gondolat bánt engemet…című rapszódiája feldúlt lelkiállapotát egyenetlen ritmusával, szaggatott gondolatmenetével tükrözi. Ez az egytömbű vers egyetlen ellentétre: a mindennapi élet és a hősi halál szembeállítására épült, az észrevétlen elmúlást hasonlatok sorával mutatja be:           

                                   Lassan hervadni el, mint a virág…

                                   Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál…

Az ezzel szemben álló hősi életszemléletet egyetlen versmondatban rögzítette, mely a cselekvő, önfeláldozó  ember látomása lett:

Legyek fa, melyen villám fut keresztül,

Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül,

Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…

            Egy gondolat bánt engemet

Látási, hallási képzetekkel, dinamikus képsorokkal mutatta be a hősi halál látványát, majd a vers egyes szám első személybe fordult, de a harctéri képek mögött a vágyott cél, a világszabadság elérése rejlik. A zárlat a szabadságért meghaltak ünnepélyes temetésének látomását tartalmazza, akiknek a hálás utókor megadja a végső tiszteletet. Ez a befejezés Petőfinek a világforradalom győzelmébe vetett hitét fejezte ki:

                                   A hősöket egy közös sírnak adják,

                                   Kik érted haltak, szent világszabadság!

                                                           Egy gondolat bánt engemet

Mindezt egy hónap múlva követte A XIX. század költői című verse, melyben nemcsak művészi hitvallását fogalmazta meg, hanem új költői ideálját, a költő-apostol romantikus eszményét is. Innentől a látomás versekben a vallásos frazeológia és a bibliai mítoszra való rájátszása gyakori, a vallásos és liberális szókészlet így keveredett ebben a korban. A költők – mondja Petőfi – Isten küldöttei, hogy lángoszlopkéntők vezessenek:

                                   Előre hát mind, aki költő,

                                   A néppel tűzön-vízen át!

                                                                       A XIX. század költői

Verse buzdító felhívás, tettre sarkalló program lett, az egyetlen látomásvers, amelyben a harc végső célját - egy ünnepélyes körmondatban - is pontosan megfogalmazta:

                                   Ha majd a bőség kosarából

                                   Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

                        A XIX. század költői

Az anyagi, jogi, kulturális egyenlőséget, a bőség által egyenlővé vált lehetőség eszményét mutatta meg versében, ami azóta is a haladás eszménye. (Ady: Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,/ Éhe a Szépnek hajt titeket…)

            A jók és a gonoszok harcának látomásával két verse is foglalkozott. A Világosságot! (1847, március) című bölcseleti költeményében a használni vágyó, cselekvő költő filozófiáját mutatta meg, aki számára nem a hamleti lenni vagy nem lenni a fő kérdés, hanem az, hogy használ-e vagy nem az a világnak, hogy érte feláldozza magát. Petőfi kételyei ellenére is szeretné hinni, hogy a világ folyvást emelkedik és az általános boldogság felé halad:

                                   Talán amit

                                   Mi boldogságnak nevezünk

                                   A miljom érdek.

                                   Ez mind egyes sugár csak

                                   Egy új napnak, mely még a láthatáron

                                   Túl van, de egykor feljövend.

                                                                                  Világosságot!

Az ítélet (1847, április) című vers hexameteres formájával az antik eposzokat idézi, maga a cím viszont a keresztény mitológiához kapcsolódik: a bibliai utolsó ítélethez. A „Rettenetes napokat látok közeledni…” sorral a jövőbe néző próféta szerepét öltötte magára a költői én, aki megborzad ugyan a jövőbeli látomástól, de örül is, mert a vértenger után megkezdődik az örök üdvösség állapota:

                                   A jók s a  gonoszak. Mely eddig veszte örökké,

                                   Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma

                                   Vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az ítélet,

                                   Melyet igért isten, próféták ajkai által.

                                   Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet,

                                   Az örök üdvösség; s érette a mennybe repülnünk

                                   Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

                                                                                              Az ítélet

Az események azonban mégsem igazolták Petőfit! Igaz, a márciusi forradalom vér nélkül győzött, de az első szabad választásokon személy szerint vereséget szenvedett, s az ellene hangolt tömeg elől állapotos feleségével együtt kellett menekülnie. Akkori naplóbejegyzése szerint mindez kiábrándulással töltötte el:

                                   És ennek meg kellett történnie, hogy engem, mint

                                   orosz spiont, mint hazaárulót agyon akart verni a

                                   magyar nép, ma, június 15-én…három hónapja, hogy

március 15-e volt…

Jellasics Pestet fenyegette, radikális nézetei miatt támadások kereszttüzébe került, az európai forradalmak elültek. 1848 augusztusában, amikor a nép fogalma és a valóság szembe került egymással, rájött, újféle költőszerepre van szükség: nem a népet kell vezetni, hanem helyette kell cselekedni még akkor is, ha a nép nem érti meg, és megaláztatás, magány érte a jutalom.

Új művében Az apostol című elbeszélő költeményében ezt fogalmazta meg. Főhősének, Szilveszternek a sorsa önéletrajzi elemeket is hordoz – máig nem eldöntött, hogy Petőfi szilveszterkor vagy újévkor született! -, aki magányos forradalmár, világmegváltó apostol, sorsa Jézuséval rokon: megrugdalják, kirekesztik. De Szilveszter mindent feláldoz a magasztos cél érdekében, mert küldetéstudatában hiszi, hogy magasztos eszményeket szolgál. Az in medias res szerkezetű műben a felnőtt Szilveszterrel találkozunk, aki családjával egy padlásszobában nyomorog, de a 4-14. részben Petőfi felrajzolja életútját: a kitett gyerek hogyan jutott el a tanulás révén addig a felismerésig, hogy valamire született. A szőlőszem-allegória révén mutatja ezt meg számunkra Petőfi, mely a mű egyik legszebb része, a belőle levont következtetés pedig a mű legfontosabb üzenete:

                                               Mi a célja a világnak?

                                               Boldogság! S erre eszköz? A szabadság!

                                               Szabadságért kell küzdenem.

Szilveszter jelene tragikus: nagyobbik gyermeke éhen hal, felesége - a kastély kisasszonya, aki követte őt, amikor onnan kiutasították – és kisebbik gyermeke nyomorog, de ő ezzel nem törődve nagy célja felé halad. Amikor azonban titkosan kinyomtatott könyve megjelenik, 10 évre börtönbe kerül, ez alatt családja eltűnik, és a világban semmi sem változik. Szilveszter cselekvő hőssé válva merényletet kísérel meg a király ellen, de elfogják és kivégzik. Az elbeszélő költemény utolsó, 20. részében Petőfi utópikus látomása jelenik meg a vágyott, de távoli világról:

                                               Fölkelt az új hős nemzedék,

                                               S mit örökségbe hagytak rá apái,

                                               Leverte rabbilincseit,

                                               S kezéről, akik ezt szerezték,

                                               Azoknak sírhalmára dobta,

                                               Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott

                                               A földben is szégyeljék magokat!...

                                               S megemlékeztek a győzelmesek

                                               Ama szentekrül és nagyokrul, akik

                                               A szolgaságban szabadok valának,

                                               És hirdették az igét,

                                               S díjok halál lett… 

                                                                                  Az apostol

A politikai tettként felfogott költészet a képzelet segítségével mutatta meg a jövőt a jelennek, s a teljesebb világ megvalósítására szólított fel. Szilveszter története példázat, Petőfit nem az események, hanem hősének eszmei és érzelmi rugói érdekelték, ezért olyan fontosak a főhős meditációi. De Szilveszter szentimentális hős, aki úgy akarja magát elfogadtatni a világgal, hogy az idomuljon hozzá. Ez a műve mégis látomásköltészetéhez kapcsolódik, verselésével és lírai átkötéseivel, s a jövőről felvillantott látomásával.

            Petőfi pontosan ismerte azt a célt, amelyet költőként és emberként egyaránt szolgált. Hitt abban, hogy az ő áldozatával is közelebb kerül az igazságosabb világ, amiért tollal és fegyverrel harcolt. Manapság Barguzinban keresni őt, és az ottani ismeretlen tetemet Sárospatakon Petőfiként eltemetni, ennek a megcsúfolása. Egyik naplóbejegyzése azonban erre is utal:             De én azért nem a népet tájékoztatom, hanem ámítóit,félrevezetőit, kiket egykor a történelem és az Isten egyaránt meglakoltat…Ezt sem szabad elfelejteni