Radnóti Miklós eclogái

Radnóti Miklós eclogái

Az ekloga mint műfaj a líra és epika határára tehető, eredete az ókorba nyúlik vissza. Vergilius Theokritosz görög költő mintája szerint készített, pásztorokról szóló verseit, drámai életképeit nevezték így. Idővel az ezekben fellelhető idill és az ekloga összemosódott, és általános értelemben a természetben ártatlanul és boldogan élő ember eszményített ábrázolását jelentette. Radnóti a formát Vergilius fordítása közben ismerte meg, melynek mintájára az egyéni változatát, az eclogát kialakította. A költő fokozatosan tért el az eredeti formától: elhagyta a párbeszédet, lazított a hexameteres formán, hogy a kötött szabad vers Radnóti - féle változatában szinte naplószerűen rögzítse a háború és béke állapotát, a reményt és a kétségbeesést, az ellenállást és a szenvedést. Az eclogákban a teljesen érett költő szólalt meg, aki ezekben a szörnyű években találta meg saját hangját az idill és a tragédia összeolvasztásában, a szenvedélyek és szenvedések, a félelem és a fájdalom klasszikus megfegyelmezésében. Az antikvitás, a kultúra megidézése és védelme ebben a korban is - mint a barbárság és elnyomatás egyéb korszakaiban - a szembenállást jelentette. Kiindulópontként ez maradt Radnóti számára is, de személyes változatot alakított ki a klasszikus formából. A pásztori hagyomány és az antik látszat már a Második ecloga után elhalványodott, majd teljesen eltűnt, helyébe a történelmi fenyegetéssel szembeforduló, életigenlő lírai forma és dallam került. Radnóti számára ez volt az egyetlen lehetőség a szellemi ellenállásra, ami számára az életet jelentette. Vergilius mintájára feltehetően ő is tíz eclogából álló ciklust tervezett, amelyből nyolc készült el, s az Előhang. Ezek a versek a félelemtől a lázadó haragig, az elégikus idilltől a jövőbe látó bizalomig fogták össze a háborús évek változó érzéseit. Közben költői stílusa is átalakult, az idill vágyából és a lírai beszámoló igényéből létrejövő klasszicizmus összetettebb formának adta át a helyét.

Az Első ecloga a Meredek út 1938-as kötetében jelent meg, élére egy Vergiliustól származó latin nyelvű mottót választott. Magyar fordítása szerint:

Mihelyt a jogtalanság keveredik a joggal,
háborúk lepik el a földet és bűnök milliói.

A sorozat első darabja a spanyol polgárháború képeit idézte fel, az ottani romlás és pusztulás miatt félelem és keserűség töltötte el a költő szívét. Garcia Lorca és József Attila sorsa indította el elmélkedését a költő lehetőségéről, mert valójában már önmagát is féltette ekkor. A költői én a Pásztor és a Költő alakjában kérdezett és válaszolt, töprengett és kínlódott, arra kereste a választ, mi lehet a költői sors ebben az irgalmatlan világban.

.............................................. hova is futhat a költő? 
Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?

Költőtársai sorsa ismertette fel vele, hogy az emberekből eltűnt a részvét érzése. Az eklogai hagyományok szerint idillien indult ez a verse, csak a természeti képekben lapult kegyetlenség, embertelenség, amelyekkel mintegy előrevetítette az eljövendő szörnyűségeket. Keserű megérzései ellenére is költő maradt. Az Arany János - i "mindvégig" erkölcsi parancsa szabta már meg ekkor is a magatartását, melyet emlékezetes tölgy - hasonlatában fogalmazott meg:

Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.

Ebben a versében a hexameter a hangulatteremtés eszköze, de mintakövetés is, s formájával az idill hordozója. Ezt bizonyítja a befejezés tökéletes sora:

alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

S a klasszikus metrummal azt is kifejezhette, hogy a versbe foglalt tárgy nem mai, örök emberi és távoli, de számára mégis figyelmeztetően fontos, mert ez az élete. Második eclogáját 1941-ben írta, a Jugoszlávia ellen meginduló támadás idején. Az elsötétítési próbák alatt fogalmazta meg a Költő és a Repülő párbeszédét, melyben az emberi élet kétféle értékrendjét - háború és béke - fogalmazta meg. Arra érzett rá, hogy az ellenség is ember, aki azonban csak gépével tud igazán azonosulni, mert cselekedetei miatt ő is hazátlanná vált. A költő itt is egyértelmű választ adott saját kétségeire:

Írok, mit tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, 
ha tudnád, egy sor mily kényes és szeszélyes, 
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska 
miákol és az eb vonít...

mert mindenkinek megvan a maga dolga, s azt kell tennie.

Egyéni sorsáról ír a Harmadik eclogában is 1941. június 12-én. Zaklatott élete közepette egy kávéházba menekült, idilli költeményre vágyna, a szerelemről szeretne írni - ehhez kérte a Pásztori Múzsa segítségét. Ötszöri megszólításával szinte szuggerálni akarta, hogy segítsen neki sorsa feldolgozásában. Szívszaggató, ahogy saját helyzetéről ír:

karmol folyton a bú, fájdalom űz a világban, 
mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is...

A "csodás szerelem" idilli képei felvillannak költői tudatában, de a világ változatlanul fenyegető körülötte. Félelem tölti el a szívét: "...szerelemről írhatok én még?" Ebből az eclogából már eltűnt a párbeszéd, sodró lendületű monológgá váló verse kísérlet arra, hogy az idill és keserűség kettőséből kimenekítse régi énjét, a feladatát vállaló költőt.

S úgy tűnt ekkoriban, a világ is fordul körülötte. Az 1942-es évben sikerek kísérték a hazai antifasiszta küzdelmeket, melyet Radnóti is támogatott. Ekkor írt versével, a Száll a tavasz... cíművel ezt a folyamatot szeretette volna felgyorsítani: 1848 példájával akarta ellenállásra lelkesíteni a háború ellen tüntető tömegeket. Alcímével - Előhang az Eclogákhoz - sorozatának tervét is tudatosította, egyszersmind az ekloga-műfaj korszerűsítésének igényét is felvetette. Ez a verse sejteti, hogy Radnóti kitüntetett szerepet szánt e modernizált formának, s valóban, költészetének poétikai vezérfonalait hordozzák az egymást követő eclogák. Az Előhangban harmonikus, derűs képek hirdetik a tavasz ébredését:

olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már
kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol.

majd fordít az üzeneten:

Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele...

1848, a forradalom angyalát hiányolja a tavaszból, akit Delacroix - i látomásával idézett meg, s aki 1942-ben aludt. Komor gyászzenét sírnak itt a hexameterek, monoton lüktetésként koppannak a sorokban a nem - ek, a természet tavaszi szabadságával szemben álló emberi rabságot ezzel jellemezte. Versében azonban zendül az ébresztő: dübörögnek a daktilusok, villognak a felkiáltójelek, minden nem emberi az emberi világ szabadságát, az alvó istennő ébredését, a természet és társadalom összhangját kívánja, éppen úgy, mint a költő:

Néma gyökér, kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! 
rázd a sörényed, ló! bömbölj, bika, rijj, patak ágya! 
ébredj már, aluvó!

A Negyedik ecloga gondolatait egy korábbi monodrámájából emelte ki, és 1943-ban új formába öltöztette: a Költő és a Hang párbeszéde segítségével fogalmazta meg élete legfontosabb kérdéseit. Miért vette "karjára az idő", ha a világ ilyen "goromba", miért maradt életben, ha nem lehet szabad? A kérdésekre még elfogadható választ ad a Hang azzal, hogy a természet tisztaságét, derűjét, nyugalmát állítja szembe a világgal, de amikor a költőnek rá kell jönnie, hogy rabsága már egyetlen értékét, költőiségét fenyegeti, kétségbeesik. Vágyait - "tűnő istenkedését" - jellegzetes képekkel mutatja be: a repülés, a zuhanás, a suhanás képeivel, melyekből egész költészete kibontható, hiszen Radnótinál a lélek is szárnyas. De itt már a pásztori műfaj kellékei nélkül szólaltatta meg béke - és szabadságvágyát. S a csüggedés és elszántság drámájában szemünk előtt fogalmazta meg újra hivatásának legfontosabb parancsát:

De haragod füstje még szálljon az égig, 
s az égre írj, ha minden összetört!

Csak ezt a parancsot ekkor már egyre nehezebb volt betartania, mert nemcsak őt, a szerelmét, a világ jobbik felét is fenyegette mindaz, ami körülötte volt. Harmadik és Negyedik eclogáját a lélektani realizmus árnyalt nyelvén fogalmazta, s az örök emberi lélek biológiai hátterét kutatva keresett magyarázatot a személyiség válságára.

Ötödik eclogájában (1943. november 21.) Bálint György, az ukrajnai munkaszolgálaton eltűnt barát emlékét próbálja felidézni, de a fájdalom miatt ez a verse töredék lett. S még így is a legszebb Radnóti versek egyike, melyben az idilli szépség tragikus jelentést hordoz, s a baráti gyöngédséget is ezzel fejezi ki:

Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?

Hogy melyik versét szánta a sorozat hatodik darabjának, nem tudjuk pontosan. Egyesek szerint a Töredék, mások szerint a Sem emlék, sem varázslat lehetett... A Töredék címét eredetileg nem a költő, hanem a posztumus kötet szerkesztője találta ki. A költő minden verse alá feljegyezte születését, ezt 1944. május 19-én írta, másnap indult el utolsó munkaszolgálatára. A vers azonban nem töredék, sőt: az utolsó strófa tökéletes lezárást, csattanószerű befejezést ad a versnek. Az elaljasodott kor jellemzésére a költőnek már nincsenek nyelvi eszközei, hiszen csak az ószövetségi próféta, Ésaiás mondhatna "méltó átkot" a látottakra... Anaforás strófakezdetei - "Oly korban éltem én e földön..." - azt a benyomást keltik, mintha a költő újra, meg újra nekigyürkőzne a feladatnak, hogy pontosan tudósítson koráról. Berzsenyi, Vörösmarty költészetének legfontosabb hagyományait idézte meg itt, s mindvégig múlt idejű igealakot használt, mintha csak azt akarná jelezni, hogy a bevégzettség tudata nemcsak magára, korára is vonatkozik. Precíz, hiteles leltárt készített arról a világról, ahol minden érték a visszájára fordult. A felhalmozott részképek együttesen közvetítették Radnóti véleményét:

az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen...

A versből már teljesen kimaradt az idill, talán emiatt nem tudta egyértelműen besorolni ő maga sem eclogái közé. A nagyjából ekkor keletkezett Sem emlék, sem varázslat (1944. április 30.) jobban beleillik a sorba, ezért tartják sokan ezt a hatodik eclogának. A pusztulás előtti egyéni számvetés versét a halál biztos tudata hatja át, és még valami:

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel

- a jellegzetes Radnóti - attitűd. ...Ha magáról le is mondott már, a nemzet újjászületéséről nem tudott lemondani. Búcsúverseinek csöndes alázatával és önzetlenségével szólaltatta meg a közösség jobb sorsába vetett reményét:

a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, 
az új falak tövében felhangzik majd szavam;

Hitt a jövőben, mert költői léte elismerését attól remélte. Azzal próbálta enyhítette a búcsúját, hogy az emberiség, a magyarság túl fogja élni a történelmi katasztrófát, mely elsodorhatja a költő törékeny létét, de az új világban az ő versei is életre kelhetnek...

Azért dolgozott úgy, ahogy tudott. 1943-ban megjelentette válogatott műfordításait, s új verseinek kiadását is előkészítette a jobb jövő reményében. De újra behívták munkaszolgálatra: a jugoszláviai Bor közelébe került, rézbányában és útépítésen dolgozott, s közben is írt. Ekkori verseit a tragikus történetű Bori notesz őrizte meg számunkra. Ekkor is itt született a Hetedik ecloga. Ez is "levél a hitveshez", hétköznapi nyelven gördülő képei a tábort és a költő vágyait rajzolják elénk. Visszatérő fordulata a "látod -e", ami kérdőjel nélkül a megszólítást jelenti. Ez a bizalmas, csöndes hang, az emberhez méltó beszéd természetesen zárul a szerelmi vallomás szavaival. A vers minden szakasza önálló egység, mely elindított, kibontott és lezárt egy - egy képet, helyzetet, érzést, gondolatot, s a lezárásban előkészítette a következő gondolat nyitását. A lüktető mozgás, a nekifeszülés, és megtorpanás jól érzékelhető a hexameterek hullámzásában, a gyakori szóismétlésekben, a különféle párhuzamos szókapcsolatokban. Az otthont megidéző sorokban ott lapul Radnóti félelme:

    Mondd, van - e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

A vers harmadik szakaszában emlékműszerű tömörséggel rajzolja elénk a lágerben élő önmagát:

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva
Úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, 
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron,

A hexameterek mestere "férgek közt fogoly állat", aki tudta: képzelete elröpítheti innen, de az ész úgyis visszarántja... Ezért is hat olyan erővel az olvasó értelmére keserű - ironikus - érzelmes megállapításával

Este van, egy nappal rövidebb, lásd ujra a fogság, 
és egy nappal az élet is.

A költő is érezte, hogy az itt megélteket csak a múlhatatlan szerelem megvallásával lehet ellenpontozni:

nem tudok meghalni se, élni se nélküled immár.

A vergiliusi forma bukolikus idilljét itt már végleg felváltotta az elégikus hang, ez az ecloga a búcsú fájdalmával átszőtt végső számvetés.

A Bori notesz tanulsága szerint még született egy: a Nyolcadik ecloga, ami szenvedélyes hangjával új színt hozott az eclogák sorába: nosztalgikus emlékezés helyett a lázadás jellemzi. Az 1944. aug.23-án, közvetlenül az "erőltetett menet" megkezdése előtt írott vers az Ószövetség lázadó prófétáját, Náhumot szólította Szerbia hegyei közé. A Ninivét megátkozó és megbüntető prófétától remélt erőt és biztatást a gyilkos erőszak tombolása közepette:

Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, 
s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar...

Iszonyú látomása az átélteket örökítette meg, melyben az Ószövetség kérlelhetetlen erkölcsiségét Károli Gáspár zengzetes nyelvén idézte meg. Végső következtetése ellenére - "hisz az ember az állatok alja.." - ennek az eclogának elkeseredett dühét is a jövendő reményével zárta. A próféta szigorú igéi és a költő lázba borult látomásai után következő jóslatban ismét felfénylett a népek és költők jövőjébe vetett bizodalmának hangja:

Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az óra, 
már születőben az ország...

Mert ha az ember el is keseredett, a költő nem tehette ugyanezt. Két utolsó eclogájának különlegességét az adja, hogy egyforma szerepet kapott bennük a szürrealizmus látomásos - álomszerű stílusa és a hagyomány. A hagyománynak és az újításnak eme szerves egységében fejezte ki az egymástól eltérő, egymással perelő érzéseit, az egymást tépő indulatok egységét.

Az emberi integritás öltött testet Radnóti művészi stílusokat, költői örökséget és kísérletezést vegyítő kései költeményeiben, az eclogákban. Nagyon fontos szerepet játszott ezekben a már többször emlegetett hexameteri forma. Vergiliusi örökség ez, mely a Radnóti - nemzedék számára egyféle belső igényt is kielégített: az alkotó munka önként vállalt fegyelmére, a gondolkodás szervezett rendjére, a klasszikus örökség folytatására utalt. Radnóti hexameterei is a hagyományok szerint készültek, mert a magyarok a Berzsenyi - Vörösmarty által meghonosított formát követték, csak Radnóti - a Nyolcadik ecloga kivételével - nem használta az azzal járó patetikus zengést, s köznapibb, korszerűbb nyelvre hangszerelte verseit. S ezekkel is kísérletezett: a Második eclogában például váltakozva használt páros rímű, tizenhárom szótagos, sormetszettel ellátott nibelungi sorokat és páros rímű alexandrinusokat. Mindegyik eclogájának fontos eleme ritmikai kísérlete.

Radnóti eclogái életművének különleges darabjai: lírájának lényegét és tartalmát pontosan fejezték ki. Így küzdött ő a költészet eszközeivel az embertelenség, a téboly ellen. Eclogái afféle háborús idillek, amelyek a borzalmak közepette is őrizték a békés élet szépségeit. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szemben a szellem erejét szegezte szembe, amit megsemmisíthetetlennek érzett. E törékeny testű költőben hatalmas lelki erő lakott, "pontos" és hibátlan lejtésű versekkel, kemény erkölcsi tartással bizonyította önmagának, korának, hogy az értelmet, az emberséget nem pusztíthatja el semmilyen erő... 

Radnóti Miklós bori noteszének története

Radnóti Miklós bori noteszének története

Radnóti Miklós költői pályáján 1944 elején újabb fordulat következett be, amelyben utólag a világból való elköltözésének sajátos módját fedezte fel Bori Imre: költői érzésvilága ekkorra túljutott a félelem és aggodalom holtpontján, égivé vált a hangja és naggyá a költészete, amely a letisztult kifejezőkészség és a klasszikus metrum fegyelmező jellegének találkozásából eredt. Belül, a lélek ösvényén már 1936-ban elindult ezen az úton, amikor ráérzett sorsára - Járkálj, csak, halálraítélt - és ekkorra ide érkezett.

Az 1944-es év viszonylag jól indult a költő számára, megjelent franciából és németből átköltött néger mesegyűjteménye, lefordította Shakespeare Vízkereszt - jét, és kötetbe rendezte verseit a majdani megjelenés lehetőségével. A politikai események azonban mindent megállítottak: amikor a sárga csillag viselését rendelet írta elő, attól kezdve nem járt ki a városba, és a német megszállás után május 18-án megérkezett harmadik munkaszolgálatos behívója is. Az egy nappal ezután megírt Töredék című verse jelzi: nem volt kétsége afelől, mi vár rá és nemzetére.

Vas Istvántól tudhatjuk, hogy többen is (Aczél György, Lengyel Balázs, Boldizsár Iván) felajánlottak számára hamis papírokat és rejtekhelyet, de a költő hajthatatlan maradt. Nem akart elbújni sorsa elől, úgy érezte, végig kell csinálnia azt, ami ráméretett. Friss verseit eljuttatta készülő kötetébe és 1944. május 20-án bevonult Vácra. Még itt is felcsillant a menekülés egy lehetősége számára, de mire a Vas István által mozgósított katonaorvos megjelent, Radnóti szerelvényét már elindították a szerbiai Bor felé.

Az út a partizánok és a szövetségesek bombázása miatt sokáig tartott, ahol aztán megdöbbentő kép fogadta őket. Egyik társa, Hollós Olivér így írt erről:

Hallottunk sok mindent, de ami ott fogadott, azt elképzelni sem tudtuk. Szögesdróttal körbezárt terület, ahol embereknek látszó, rongyokba burkolt, teljesen leromlott csontvázak vánszorogtak ide - oda.

A sziklás hegyoldalban egy szárnyvonalat építettek a munkaszolgálatosak, hogy az itteni bányából kitermelt rezet Németországba szállíthassák. Ekkor már értelmetlen volt ez a feladat, ennek ellenére kemény fizikai munkára - erdőirtás, földmozgatás - kötelezték őket. Radnóti a Lager Haidenauba került, ahol az ottani parancsnok jóvoltából elviselhetőbb volt a helyzet. Időnként még kulturális összejöveteleket is rendezhettek, ahol Lorsi Miklós, a Liliom vendéglő muzsikusa hegedült, Radnóti Miklós pedig elmondott néhány verset.

Mindez azonban nem ellensúlyozta az otthon elérhetetlenségét, a bizonytalanság és kilátástalanság miatt érzett aggodalmát. A költő emiatt nem hallgathatott el Radnótiban, egy kis szerb iskolásfüzetbe írta verseit, melyet Bori notesz néven tart számon az irodalomtörténet. A korábbi balsejtelmek itt már valósággá váltak: a szögesdrót, a parancsteljesítés közegében a szerelem, a barátok, a természet, az irodalom elérhetetlenné vált számára. Mégis: júliustól augusztusig különleges szépségű versek - Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la' recherche , Nyolcadik ecloga - fogalmazódtak meg itt benne.

Aztán a szovjet csapatok közeledésének hírére a német hadvezetés felszámolta a tábort, és az ott dolgozókat németországi fogolytáborokba irányította. Az úton születtek az Erőltetett menet és a Razglednicákdarabjai, melyekben az eseményeket személyes módon rögzítette a költő. Ennek az útnak ma már minden pillanatáról tudunk, hogyan jutottak mind közelebb "a búvó otthoni tájhoz", és ezzel egyidejűleg hogyan vesztették el az életben maradás reményét is.

Radnóti induláskor az első csoportba került, akkor még úgy hitte, szerencséjére. Elindulás előtt azért verseinek egy részét Szabó Sándorra, egyik bajtársára bízta, ezek hamarabb haza kerültek, mint a költő notesze. A hátramaradottakat ugyanis a partizánok néhány nap múlva kiszabadították, Radnótinak pedig végig kellett járnia a Belgrád - Titel - Csevenka - Győr közötti utat. Az erőltetett menet és a kegyetlenkedések következtében teljesen apátiába süllyedt, végsőkig legyengült foglyok érkeztek meg a nyugati határra. Az őket kísérő keretlegények válogatás nélkül ütlegeltek és kínoztak mindenkit. Radnóti annyira legyengült, hogy mozdulni sem tudott. Őt és a többi magatehetetlen, legyengült embert kiválogatták a transzportból és szekérrel Győrben vitték, de sem a rendes - , sem a szükségkórház nem fogadta be őket. Ezután a foglyokat kísérő altisztek áthajtottak a Rábca - hídon, Abda szélső házainál a még mozogni tudó munkaszolgálatosokkal megásatták a sírt, ahova belelőtték a szekéren lévőket.

1945. elején a hazaérkező Szabó Sándor felkereste a költő feleségét és Ortutay Gyulát, hogy a Radnóti verseket átadja nekik. Ekkor még reménykedtek barátai is, hogy életben lehet a költő. De 1946. júniusában feltárták az abdai tömegsírt, és az ott lévők névsorában a tizenkettedik Radnóti neve volt. Felesége és barátai - Ortutay, Baróti Dezső, Tolnai Gábor - utaztak le a költő azonosítására, majd maradványait Budapestre szállították és a Kerepesi temetőben temették el.

A viharkabát zsebéből ekkor került elő a kis notesz, a sírból jött vissza a halál után 21 hónappal. A notesz nagyon rossz állapotban volt, egy golyó is átfúrta, de megőrizte a költő utolsó üzeneteit. 1970-ben a Magyar Helikon kiadó megjelentette hasonmás kiadásban ezt a kis kötetet, melyben 10 Radnóti vers olvasható. A Nyolcadik ecloga kétszer is szerepelt benne, és a notesz elején az ismeretlen megtalálóhoz 5 nyelven írott felszólítás volt, hogy kihez juttassa el verseit. A notesz története is megerősítette a Hetedik eclogában megfogalmazott gondolatot: ..mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már -.

A fakszimile kiadásban Ortutay Gyula, a barát összegezte a noteszben lévő Radnóti versek a költő életszeretetét rögzítették. Radnóti a szellem fegyverével szállt szembe a fasizmus rémségével, a halál árnyékában is teljesítette önként vállalt feladatát, miközben metaforikusan megláttatta saját sorsát:

Virág voltam, gyökér lettem, 
Súlyos, sötét föld felettem, 
Sorsom elvégeztetett, 
Fűrész sír fejem felett.

         Gyökér

Ez a szembenéző magatartás volt tiltakozásának legbensőbb értelme. A Bori notesz verseinek külső tagolása, gondosan leírt gyöngybetűivel pontosan és tisztán jelentik a költői állásfoglalást. A külső tökély mögött az az emberi méltóság van, ami a költő utolsó éveit megacélozta. Hibátlan lejtésű versekkel, hibátlan emberi tartással felelt sorsára, amivel az utókornak is örök példát mutatott.

A késői költőtárs, Ferencz Győző ennél is tovább ment, úgy látta: rituális áldozatot mutatott be, föláldozta életét. A verseket olvasva úgy érzem, hogy e sugárzó életszeretet mögül végtelen szomorúság hallatszik: olyan világban, ahol ilyen dolgok megtörténnek, nem lehet élni.

Nem szándékozom a Bori notesz darabjait itt most magyarázgatni, azok a többi Radnóti írásomban olvashatóak. De a költő értelmezéséhez elengedhetetlen, hogy ismerjük az embert is... A költő törékeny testében hallatlan erő lakozott, ez tette őt halhatatlanná. Születésének 100. évfordulóján ezért lehet példa ma is mindenki számára.