Ábrándok és tettek…

Ábrándok és tettek kora - a reformkor irodalmi képe

Az 1825-től 1847-ig tartó időszakot nevezzük a magyar történelemben reformkornak, amikor a ábrándoktól tettekig jutottak el a legjobbjaink. Megszerveződött - hamarabb, mintsem az ország fővárosává vált volna - Pesten egy nyíltabb és kritikusabb szellemi élet. Miközben széles körben terjesztették új eszméiket, igénnyé tették az olvasást, s megteremtették az irodalmi élet fejlődését segítő intézményeket. Kazinczy szerteágazó levelezésével összefogta ugyan a vidéken élő költőket, írókat, de az a kor nem adott mindenkinek egyenlő esélyt az alkotásra. Először Kisfaludy Károly, majd a "romantikus triász" munkája nyomán az irodalom is polgárosodott, megélhetési forrássá és közvélemény formáló erővé vált.

Ez hosszú folyamatot jelentett az irodalom történetében. Az 1820-as évekre az addig lojális nemesség szembefordult a bécsi udvar politikájával, amit gazdasági érdekein túl ébredező szabadságeszméi is támogattak. Kikényszerítették az 1825-ös országgyűlés összehívását, ahol megtette Széchenyi István gróf felajánlását egy tudós társaság felállítására, amiből 5 év múlva kinőtt a Tudományos Akadémia, s elindított egy gazdasági átalakulást is.

A korszak fő mozgatóerejét az Európához való felzárkózás vágya adta, mely a felvilágosodás gondolataiból nőtt ki, de a liberalizmus és nacionalizmus eszméi tápláltak. A legnagyobb hatású költők - írók magukra vállalták a restség, a tudatlanság ostorozását, a magasabb gondolatok, erkölcsi igények megfogalmazását, az alvó nemzet felébresztését. Ezen eszmék hívei Pesten gyülekeztek, s szalonjaik révén egyféle szellemi központot hoztak létre az ország közepén. Kazinczy is többször megfordult ezekben, s ha fel is ismerte, hogy ez a világ túlnőtt rajta, bölcsen hallgatott róla, de "nemzetieskedésüket" nem tudta egyeztetni felvilágosodott internacionalizmusával. Pedig legjobb hívei, a Kazinczy - triászként számon tartott Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Horvát István itt Pesten, Kölcsey pedig a távoli Csekén is ezért munkálkodott.

1817-ben megindult a Tudományos Gyűjtemény, az első olyan vállalkozás, melyet nem az ügyszeretet, hanem az üzleti vállalkozói szellem hozott létre. Ez lett aztán az a fórum, melyen a polgári átalakulás gondolatai felmerültek. Itt jelentek meg a Kölcsey kritikák, Kazinczy röpirata, mellyel a nyelvújítási vitát lezárta, Katona összegzése a színházi kulturálatlanság okairól. S az irodalmi írásokkal egyenértékű ismeretterjesztő írások, viták is helyt kaptak benne. Ez volt az értelmiség öntudatra ébredésének kezdete.

Pesten kapcsolódott be ebbe a munkába egy legendás személy, Kisfaludy Károly, aki szinte észrevétlenül vette át az irodalmi vezér szerepét Kazinczytól. Orlai Petrich Soma festményen örökítette meg ezt a pillanatot, s a kép hátterébe már a "romantikus triász" tagjai is feltűnnek, amivel az elkövetkezendő időt is szemléltette . (Petőfi unokatestvérének ezt a festményét a széphalmi Kazinczy Mauzóleum őrzi.) Kisfaludy Károly sokoldalú művész volt: festményei, drámái, vígjátékai, versei őrzik a kor hangulatát, legendáját változatos életével önmaga alakította ki. Kisfaludy Sándor (Himfy) öccseként sem a nemesi elégedettség, hanem az átalakulás vezetőjévé vált. Legnagyobb hatást a közízlésre, az irodalmi érdeklődésre gyakorolt: Auróra című irodalmi zsebkönyvével tömegeket nyert meg a változásoknak, megteremtette azt a közönséget, amelynek írni lehetett. Az igazi nagy mozgást aztán az 1830-as évek hozták az irodalomba is, erről az időszakról írta Vörösmarty: "Küzdött a kéz, a szellem működött..." Széchenyi Hitel című munkájának a megjelenése volt a nyitány, s ehhez kapcsolódott nagyszerű gyakorlati tevékenysége, amivel a mezőgazdaságot kívánta kapitalizálni. Kezdeményezései támogatására hívta életre a nemesség körében a kaszinók hálózatát. Az Auróra mellett egymás után alakultak újabb, irodalmi melléklettel is rendelkező divatlapok. Pest igazi szellemi központtá vált, aminek az 1838-as nagy árvíz után igyekezett külsőségekben is megfelelni. Míg a korábbi írónemzedék többnyire vidéken, elszigeteltségben dolgozott, az új generáció számára az irodalom hivatássá vált, megélhetést, viszonylagos függetlenséget biztosított számukra.

A korszak irodalmi vezetői (Kisfaludy, Vörösmarty, Fáy András) elszakadtak már a nemesi életformától, s mint hivatásuknak élő értelmiségiek működtek. Igazi közvetítőkké válhattak így az új eszmékre leginkább fogékony köznemesség felé, alakítani tudták a közvéleményt is. Kisfaludy halála után a köréből kikerülő "romantikus triász" (a költő Vörösmarty Mihály, a kritikus Bajza József, az irodalomtörténész Toldy Ferenc) került az irodalmi élet vezetése. Ők valósították meg mindazt, amiről a XVIII. században élő Csokonai, Bessenyei, Batsányi, de még az e században élő Katona is csak álmodozhatott. A széles értelembe vett irodalmi élet kiterjesztésének fő szervezője és "mindenese" Vörösmarty Mihály lett. Szótárt szerkesztett, nyelvtankönyvet írt elemistáknak, drámát a felnőtteknek, Széchenyi lóversenyeihez ő írta a győzteseknek járó serlegekre az epigrammákat, s az Athanaeum szerkesztőjeként formálta a reformkori közgondolkodást. Az 1831-ben meginduló Kritikai Lapokkal Bajza megteremtette a Katona által is oly nagyon hiányolt kritikai életet, amely a művek és színházi élet színvonalára gyakorolt jótékony hatást. 1830-tól működött a Tudományos Akadémia, mely az ország szellemi elitjét fogta össze. Az 1836-ban megalakuló Kisfaludy Társaság pályázataival mozgósította és pályára segítette a friss hangú alkotókat (Petőfi Sándor, Arany János), 1837-ben megnyitotta kapuit Pesten az állandó kőszínház Pesti Magyar Színház néven, mely a drámaírást felgyorsította. Megjelentek az első magyar regények Fáy András és Jósika Miklós tollából, amelyek nagy hatást gyakoroltak az olvasókra.

A változásokat a költők követték a leggyorsabban, Vörösmarty ekkor írott verseiben azokat a vívódásokat is megláttatta, melyek ezeket az átalakulásokat kísérték. Az 1830-as francia forradalom, az 1831-es koleralázadás figyelmeztetően hatott a politikára is. Az 1832-es országgyűlés fő feladatának tartotta "Tiborc panaszának" orvoslását. Ezen a fórumon váltak közismertekké az ellenzék vezetői: Kölcsey, Kossuth, Wesselényi, Lovassy. Kossuth kéziratos újságja révén a közvélemény viszonylag gyorsan értesült a pozsonyi diétán folyó küzdelmekről, melyek lényegét Kölcsey búcsúbeszédében összegezte: "Jelszavaink valának haza és haladás..." Ám az udvar ekkor még erősebbnek bizonyult, a diétát a jobbágykérdés megoldása nélkül berekesztette, az ellenzék vezetőit börtönbe vetette. Ez volt az a pillanat, amikor a csüggedt nemzetbe Vörösmarty a Szózattal próbált életet lehelni.

Fordulatot azonban csak az 1840-es évek hoztak, amikor Kossuth kiszabadult a börtönből és a Pesti Hírlap szerkesztőjeként új mederbe terelte a reformkori küzdelmeket. Ő a hiányzó ipart akarta megteremteni, s a gondolata népszerűsítésére életre hívott Védegylet a társadalom különböző rétegeit mozgósította. A Pesti Hírlapot - a cenzúra ellenére - modern újsággá formálta, mellyel egyre nagyobb tömegeket állított a reformok mellé. Ekkor bontakozott ki érdekegyesítő programja, a jobbágyok és nemesek egymáshoz közelítésével a polgári átalakulást akarta felgyorsítani. Programja miatt azonban szembekerült Széchenyivel, aki a nyilvánosság előtt zajló vitájuk miatt egyre jobban elszigetelődött. De erre az időre a reformok ügye amúgy is bajba került, az udvar mellett felsorakoztak a konzervatív nemesek, s az ellenzék maga is megosztottá vált.

Kiderült, a reformpolitika egyre kevésbé tudja feloldani az ellentmondásokat. Az irodalmi élet vezetése a Vörösmartynál radikálisabb Petőfi Sándor kezébe csúszott át. Kettejük közti különbséget jól szemlélteti az Ellenzéki Kör 1844-es gyűlése, ahol Vörösmarty legforradalmibb versét, az Országházát, s Petőfi A nép nevében című versét olvasta fel. Petőfi képviselte ekkor már a továbblépés lehetőségét. Ezt a fiatalembert Vörösmarty fedezte fel, aki újszerű szemléletével először egy lírai forradalmat hajtott végre: a népiesség általa jutott diadalra az irodalomban. János vitéze és Arany Toldija nyomán az irodalom mindenkié lett, széles tömegek szemében vált igénnyé, a napi érdeklődés tárgyává, a nemzeti közvélemény formálójává. Felzárkózott ehhez a szemlélethez Eötvös József is, akinek regényei a jobbágyokat új szemszögből ábrázolták.

Ám Petőfiék ennél is tovább szándékoztak lépni: "ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék..."- írta erről Petőfi Arany Jánosnak. 1844-re - hosszú harc eredményeképpen - a magyar nyelv államnyelvvé vált, de Petőfi nemzedéke már nem elégedett meg ennyivel. A Fiatal Magyarország tagjai a kor divatos folyóirataiban szervezkedni kezdtek, nem akarták, hogy "a haza ütött - kopott bocskorát örökké csak foltozgassák". Reformok helyett forradalmat akartak, ám a reformkor nagyszerű eredményei nélkül aligha jutottak volna idáig...

Vörösmarty gondolati….

Vörösmarty gondolati költészete a haza és emberiség szolgálatában

A XIX. század első felének, a romantika korának egyik legnagyobb alakja volt Vörösmarty Mihály, akinek nevét Európában is ismerték és számon tartották. Ő volt az első költőnk, aki a reformkor irodalmi vezéreként és mindeneseként mindenféle anyagi háttér nélkül már csak az irodalomból élt. Petőfi és Arany fellépéséig az ő nyomdokain haladt az irodalom fejlődése, és még a XX. században is visszhangoztak a szavai.

Első alkotói korszaka a romantikus álmodozások jegyében telt el, de második alkotói periódusában - az 1830-as években - kibontakozó nagyhatású gondolati költészete megerősítette hitelét. A Szózat megírásakor már a nemzet elismert költője volt, szemlélete is átalakult ebben az időben. Újdonságát a Pázmán című epigrammájában fogalmazta meg:

Legszentebb vallás haza s emberiség.

Innentől kezdve a közösségi tematika vált uralkodóvá verseiben, s a lírikus Vörösmarty ekkor ért költészete csúcsára. A Pázmán gondolata uralkodott nagyhatású felhívásában, a Szózatban is, amikor nem az Istenhez könyörgött, mint Kölcsey, hanem a tettekben bízott és az emberiséghez fellebbezett a magyarság sorsát illetően. Az ebben megjelenő választás - "élet vagy halál" - fontos része maradt további verseinek is. Elsősorban az óda és az elégia volt az ő meghatározó műfaja, de ódái klasszicista formáját belső nyugtalansága és öngyötrő vívódása a rapszódia felé sodorta. Gondolati verseinek ez vált legfontosabb formájává, mert romantikus költőhöz méltóan szívesen keverte egymással az egyes lírai műfajokat. Gondolati költészetének első nagyhatású darabja A Guttenberg - albumba címet viseli A könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulóján a német Cotta könyvkiadó cég emlékkönyvvel tisztelgett Gutenberg emléke előtt, Vörösmarty kérésükre írta a verset 1839 - ben, mely az albumban magyarul és németül jelent meg. Ódává mélyülő epigrammája - mely egyetlen, mesterien felépített körmondat - tulajdonképpen ünneprontó vers, mert a költő arról írt benne, hogy miért nem ünnepelheti a világ méltóan Gutenberg emlékét. A könyvnyomtatás feltalálásában mindenki a kultúra terjesztésének fontos eszközét látta, de Vörösmarty szerint mégsem valósult meg nyomában az eszményi béke és igazság társadalma, melyet a felvilágosult gondolkodók megálmodtak. Vörösmarty úgy érezte, csak bizonyos feltételek megvalósulása esetén kerülhet sor erre, s ezek felsorolásában bontakozott ki a emberiség alapvető problémáit megoldó jövőjének a víziója. Ebben a Vörösmarty versben még nincs kétség, vívódás, a még ki nem kezdett humanista optimizmusa tömören vázolta az emberiség vágyott állapotát. A költő még hitt abban: ha megszűnik az áltudomány, ha megvalósul az örök béke, ha eltűnnek a társadalmi igazságtalanságok, ha megvalósul Kelet és Nyugat kulturális kiegyenlítődése révén a szív és az ész harmóniája, az emberiség ügye nagy lépést tehet előre. Az 5. feltétele a legigényesebb: az eszményi társadalmat csakis "a föld népségének" megegyezése útján vélte elérhetőnek. Ezt a távoli jövőben megvalósuló, elképzelt társadalmi rendet az utópista tanok alapján képzelte el a költő, amikor majd a műveltség magas szintjén a szembe álló felek belátják az osztályharc értelmetlenségét, az emberek egymást "szívben átkarolják", s uralkodni fog a béke és a szeretet:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkor ád a világ.

Ez a hite rendült meg a Gondolatok a könyvtárban című versének megírása idején 1844-ben. Kétségeihez hozzájárultak olvasmányélményei (Herder - jóslat) és nemesi származása is. Az a közép - európai sajátosság, hogy a polgári átalakulást a nemesség vezette, megnehezítette a folyamatot, s az abban résztvevőket is elbizonytalanította. A verset az Akadémia könyvtárában tett látogatása ihlette - emiatt a verskezdő "hova" nem kérdőszó, hanem vonatkozószó - de alapgondolata filozofikus: a Földön mindenki boldogtalan. Kételyei újra feltámadtak, mert nem tudta, megváltható - e az emberiség, van - e ésszerű haladás a fejlődésben? A versben végigkísérhetjük a költő vívódást, töprengését, aggodalmát, fellelkesültségét, azaz belső küzdelmét, a vers ettől válik igazi rapszódiává. Bizonytalanságának forrása az a felismerése, hogy a "nagyobb rész", a "milliók" megalázó nyomorban élnek, a néhány ezernyi nem nyomorgó pedig tőlük retteg. A felháborodott költő a könyvektől, a kultúrától, a civilizációtól kérte számon a "nagyobb rész boldogságát". Kérdései és válaszai erre vonatkoztak: "De hát hol a könyv, melly célhoz vezet?", "Ment - e a könyvek által a világ elébb?" A világban, s a könyvekben megtalálható ellentmondás logikusan vezetett el a költői felismeréshez: "Irtózatos hazudság mindenütt!" Úgy látta, hogy a civilizációs - technikai haladás nem a többség boldogságát segítette elő, hanem a nyomort mélyítette. A könyvek sem segítettek, de azokat mégsem szabad megsemmisíteni, mert akkor a jók is megsemmisülnének a rosszakkal egyetemben. A költő gondolati mélypontját mi sem jelzi ennél jobban: ő, akinek hivatása volt a könyvek írása, ő vetette fel a könyvek megsemmisítésének gondolatát. A következő részben azonban ismét megcsillan a remény az "új szellem" felismerésére, s az amerikai rabszolgaság megléte is csak egy pillanatra ingatta meg ebbeli hitében. Ennek az "új szellemnek" összetett a tartalma, egyaránt beletartozik az igazság, a szeretet megvalósulása, a munka és a tett értékének elismerése, a társadalmi kiegyenlítődés gondolata. Itt is, mint más verseiben, nem a vagyoni egyenlőség megvalósulásában reménykedett, csak az "embertestvériség" létrejöttében. Az egymásra talált emberiség szép vízióját fordította szembe korábbi pesszimizmusával, de igazán hinni ekkor már ő sem tudott. Attól félt, az emberiség újabb erőfeszítései csak újabb összeomló Bábel - tornyot épít, s az előrehaladást törvényszerűen a hanyatlás követi majd. Vörösmarty az emberiség fejlődését még körfogásszerűen képzelte el, csakúgy, mint kortársai, de hitét a "földi mennyország" a tökéletes társadalom megvalósulásában ismét megtalálta. A hazafiság parancsa és cselekvésvágya jutatta túl bénító pesszimizmusán, s az egyén feladatát vette szemügyre az emberiség sorsán való töprengés helyett. Kétszer is feltett legfontosabb kérdésére ezért is tudott megnyugtató választ adni:

Mi dolgunk a világon? küzdeni 
Erőnk szerint a legnemesbekért.

Mindezzel a nemzeti felemelkedés reformkori feladatát fogalmazta meg: "a szellemharcok tiszta sugaránál" kell kiemelni a nemzetet a "mély süllyedésből". Nem lett hűtlen a Pázmánban megfogalmazott eszményéhez, hiszen ezzel a versével annak gondolatát folytatta: aki a nemzetért dolgozik, az emberiség ügyét is előre lendíti. Ennek a versének végső kicsengése pozitív válasz önmaga kétségeire.

Ekkor a tevékeny hazafiság parancsával győzte le kételyeit, s a tettekben találta meg az élet értelmét. Az elkövetkezendő események azonban sokszor megingatták ebbeli hitében, s 1840-ban Az emberekmegírásakor már nem talált feloldódást tragikus kétségbeesésére. A galíciai felkelés riadalma, leverő tanulsága - a Bécs által fellázított lengyel parasztok vérbe fojtották saját nemességük szabadságharcát, melyben pedig az ő szabadságukért is küzdöttek - egyértelműen tragikusnak tüntette fel előtte az emberiség történelmi útját:

Az emberfaj sárkányfog - vetemény: 
Nincsen remény! nincsen remény!

Magyarországon is adva volt egy hasonló nemzeti katasztrófa lehetősége, hiszen a nemzeti függetlenségért és polgári átalakulásért küzdő liberális nemesség itt is halogatta a jobbágykérdés rendezését. Vörösmarty az Országháza című költeményében 1846-ban még mindig zaklatott, de már egy fokkal higgadtabb tanulságokat tudott levonni a galíciai eseményekből: még erőteljesebben sugallta az érdekegyesítést, a jobbágyfelszabadítást. Indulatosan vetette a nemesség szemére legnagyobb bűnét:

Ura s rabja millióknak 
.........................................
Zsarnok, szolga egy személyben

Pontos volt ez a helyzetfelismerése, hiszen a nemesi nemzet kivetette magából a jobbágyokat, akiknek csak a robot, az adó, a katonáskodás jutott a hazából, s emiatt annak "fejét szenny s gyász takarja.", amiért a nemesség a felelős. A konkrét cselekvési terv azonban már hiányzik ebből a verséből, mert azt már nem Vörösmarty, hanem Petőfi fogja megfogalmazni, de ez volt legforradalmibb verse. Amikor elszavalta a Nemzeti Kör estélyén, a Pesti Hírlap így számolt be róla:

...nem volt semmi nesz, s Vörösmarty férfias hangja megcsendült. Minden szónak, amit elmonda, megvolt a súlya, mely szavalás közben gyakran nyilatkozott a hallgatók egyes tört felkiáltásaiban, s a szemek lángoló pillanataiban.

De ebben a hangulatban hamarosan kiderül az is, hogy bár sokat javítottak a reformok a haza állapotán, de ez kevés volt a végső célhoz képest, reformok helyett forradalomra van szükség. Magyarországon ezt a változást már nem Vörösmarty, hanem Petőfi vezette. Vörösmarty bíróként és képviselőként szolgálta az ügyet, s amikor 1848-ban a Pesten tartott I. Béke - világkongresszuson elnökölt, hihette:a "népek hazája, nagyvilág" , melybe a magyarok is beletartoznak. Hihette, mert ekkor hazája ismét a haladás élvonalába tartozott, s ez elnémította kétségeit. Ezért is érezhette a szabadságharc bukásakor nagynak a veszteséget: "Miért én éltem, az már dúlva van." (Emlékkönyvbe) Később visszatekintve mégis a reformkort tartotta a magyar történelem legfontosabb korszakának, amikor a kis haza és a nagyvilág együtt küzdött "az emberüdvért", s a bukás ellenére is megfogalmazódhatott benne a hit: "Lesz még egyszer ünnep a világon!" (A vén cigány)

Látomásos jelleg…

Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben

Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) a XIX. század mozgalmas első felének volt a gyermeke, a polgári átalakulás élharcosa, a romantika legnagyobb hatású hazai mestere. A széles értelembe vett irodalmi élet kiterjesztőjeként szótárt szerkesztett, nyelvtankönyvet írt elemistáknak, drámát a felnőtteknek, Széchenyi lóversenyeihez ő írta az epigrammákat és az Athaeneum szerkesztőjeként formálta a reformkori közgondolkodást. Mozgósította és pályára segítette a friss hangú tehetségeket, megteremtette a kritikát, ezzel az irodalom egyre magasabb szférákat hódított meg.

Minthogy a romantika fénykörébe az érzelmek embere került, a titokzatos, a fogalmilag megragadhatatlan, élet és mű, póz és szenvedély közel került benne egymáshoz. Vörösmarty költészetét az élethez kapcsolódó látomásos jelleg mindvégig meghatározta. Ott van a verseiben akkor, amikor a jövőre még csak készült, ott van akkor is, amikor a szabadságharc bukása után visszatekintett az elmúlt eseményekre, és értékszembesító versben megidézte azokat.

Már első költői korszakában, a romantikus álmodozás idején ráérzett arra, hogy "Legszentebb vallás haza s emberiség" - amivel olyan perspektívát állított az eljövendő küzdelmek elé, melyek eredménye Magyarország felemelkedése lehet:

Míg nyugaton fenn áll a Kúma vidéki magyar vér
    S híres bérci fölött ős neve írva leend, 
Tán eljő kora, hol szabadabb lesz lenni magyarnak, 
    S százados álmaiból nemzetisége kitör.

(Vitkovics emlékezete)

Szózata (1836) válságos pillanat szülötte volt, amikor az udvar és a magyarság között bekövetkező szakítás félelmet és rettegést váltott ki. Jellempróbáló időszak volt ez, amikor kockázatos volt magyarnak lenni, de Vörösmarty megszólalt és rendületlen hazaszeretetet követelt mindenkitől. A hazához kapcsolt két főnév (bölcső és sír), és annak szinonimájaként megjelenő két igei metafora (ápol és eltakar) azt pontosította mindenki számára, hogy csakis a haza lehet az egyes ember életének egyetlen értéket adó kerete. A múlt dicsőségének folytatása, meg a sors elleni diadal a jelen:

Megfogyva bár, de törve nem, 
Él nemzet e hazán.

A jövőről való elmélkedésének egyik lehetősége a győzelem, a másik a halál. Ez utóbbit nagy hatású vizuális látomással jelenítette meg: felidézte a vérben álló ország képét, az egész nemzetet elnyelő sírgödör iszonyatát, a gyászoló milliókat, a magyarságot megkönnyező népeket. Ott vannak ezek a képek elemeikben Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Károly verseiben is, de itt a Szózatban kitüntetett szerepet kaptak. Vörösmarty nemzethalála nem a Herder - jóslat következménye, nem a lassú elkorcsosulás, az erkölcsi süllyedés szégyenletes stációja, hanem a jövőért áldozatot vállaló nemzet tragikus, de elismerést is kiváltó bukása, amit a nagy nemzeti gyászszertartás víziójának képével zárt le:

S a sírt, hol nemzet sűlyed el, 
Népek veszik körűl, 
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

A Guttenberg - albumba (1839) írott versében feltételekhez kötötte a könyvnyomtatás feltalálójának méltó ünneplését, amikor a meg nem valósult ideális jövőről való látomását, az emberiség vágyott állapotát jelenítette meg. Amikor pedig a Gondolatok a könyvtárban (1844) versében arról gondolkodott, hogy ment - e a világ előbbre a könyvek által, és megállapította, hogy nem, akkor sem akarta megsemmisíteni a könyveket, mert jók is vannak köztük, amelyek hatottak. Víziója a jövőről ebben is megjelent:

Egy újabb szellem kezd felküzdeni., 
Egy új irány tör át a lelkeken:

annak árnyoldalával együtt - kivéve aki feketén született... Itt sem vagyoni egyenlőségről prófétált, csak arról, hogy az embertestvériség létrejön, amelyben a "számos milliók" egymás testvérei és nem ellenségei lesznek. A cselekvésvággyal tudta megbénító pesszimizmusát elhallgattatni, a kétszer is feltett kérdésre - Mi dolgunk a világon? - kétszer is a küzdést választotta, másodjára pontosította is:

....................................küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.

Hitte, a haza és emberiség sorsának megoldását a "a szellemharcok tiszta sugarai" meghozhatják.

Az emberek (1846) megírásakor azonban a nemzeti kibontakozás lehetősége reménytelennek látszott. Galíciában, ami ekkor a Habsburg Birodalomhoz tartozott, a lengyel nemesség függetlenségi harcba kezdett, de a bécsi kormány saját jobbágyaikat lázította fel ellenük, és ezzel vérbe fojtotta azt a harcot, mely a jobbágyok felszabadításáért is síkraszállt. Magyarországon is adva volt egy hasonló történelmi katasztrófa lehetősége, hiszen a nemzeti függetlenségért küzdő liberális nemesség egyre halogatta a jobbágykérdés megoldását. Ez a műve démoni látomás, melyben töredékeivel kinyilatkoztatta, hogy az emberiség történetében nincsen szintézis. A negatív tézist negatív antitézis követi versében, a látszólag ellentétes utak mindegyike ugyanahhoz a negatív eredményhez vezetett. A vers végén a végső elkeseredettsége a kettős refrénben nyilvánult meg, mellyel megtagadta az embert is, hiszen utolsó reményét is elveszettnek látta:

Az emberfaj sárkányfog - vetemény: 
Nincsen remény! nincsen remény!

De ezt a hangot elmosták a felgyorsuló események, amelyből kivette a részét, ezzel azonban a bukás számára egyéni tragédiává is vált.

A látomásos költemények Világos katasztrófája után tértek vissza költészetébe. A magyar történéseket kozmikus tragédia látomásává emelte Előszó (1850) című versében,. Időszembesítő szerkezetét egymásra játszatott formák kölcsönhatásaként is értelmezhetjük, mely három részes hídformára épül. A romantikus látnok az idő teljességének ábrázolásához használta fel az időszembesítő verstípust. Nem mérhető időtartamú pillanatként fejezte ki a történelem tragédiáját, amikor az értéktelített állapot az ürességnek adta át a helyét. Az értéket és a pusztulást is vizuálisan jelenítette meg, s ezzel az egész együtt belső léttörténetté, lelki önéletrajzzá is vált. Ennek a versnek csak a címét és az első sorát lehet szó szerint olvasni, a többi metaforikus jelentéssel telítődött. A Midőn ezt írtam... nemcsak a Három rege (1844) megírásának ideje, hanem a személyes elkötelezettség kezdete is, ezért sem lehetett másnak ajánlania, csakis Batthyány Emmának, a kivégzett miniszterelnök lányának. A hazafiúi hűségre és a haza iránti áldozatra felszólító Három rege költője nem tudta még azt, amit az Előszó költője már tudott, hogy az áldozatok végül is feleslegesek voltak.. Ezért aztán az "előszó" is elvesztette eredeti jelentését, csakúgy, mint a vers végén megjelenő tavasz... Ennek a versnek az erejét a sűrítés és a képszerűség adta, ez a forrása a vers látomásainak is, mely a béke, a vész, a nyomor és a Föld megszemélyesítésben vált nyilvánvalóvá. Monumentális képekben ábrázolta mind a négyet, hatalmas látomássá nagyítva azokat, így válhatott a pusztulás is kozmikus méretű katasztrófává.

S a béke izzadt homlokát törülvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat, 
Az emberüdvöt, mellyért fáradott. 

A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre, 
Emberszívekben dúltak lábai. 

És a nyomor gyámoltalan fejét 
Elhamvadt városokra fekteti

A föld megőszült: 
Nem hajszálanként, mint a boldog ember, 
Egyszerre őszült meg, mint az isten, ...

A kezdeti készülődés után az emberi vágyak és remények eljutottak arra a magaslatra, ahonnan - Vörösmarty körforgásszerű történelemszemlélete következtében - csakis a bukás következhetett be. A pusztulás pedig megsemmisítette mindazokat az értékeket, amelyet sikerült megteremteni.

A vén cigány (1854) utolsó befejezett versének címe valóságos önmataforája, a költő a nemzet cigánya, akinek az a dolga, hogy húzza. Kortársai azt olvasták ki ebből a verséből, hogy a költő megőrült, csak a befejezésben megjelenő optimista kicsengés - Lesz még egyszer ünnep a világon! - éltette sokáig ezt a költeményt. Pedig ebben a költő önmagát is, nemzetét is bíztatta, a körkörös történelemforgásból erőt merítve hitte, hogy a szenvedés mélypontja után csak valami jobbnak kell jönnie. Saját korát (1848, krími háború) párhuzamba állította az emberiség történelem előtti, biblikus és mitologikus nagy tragédiáival, (Ádám, Káin és Ábel, Prométheusz) és térbeli eltávolodással messziről láttatta a Földet, a "vak csillagot", amint forgott "nyomorú levében". Ezzel a látvánnyal állította meg az érzelmi ív zuhanását. Versében azt sejttette, hogy távlatból már látni lehet az emberibb jövő jeleit. Ebben az emelkedettségben nem kellett indokolnia, a megváltozott hangot csak a megváltozott refrén hordozta, és ezzel a felszólítás maga vált buzdítássá.

Saját soraival, az 1827-es A magyar költő című versének részletével megidézhetjük a költő nagyságát, vizualitását:

"Född, vad fa! örökre az ifju nevét, 
Kőszikla! te zárdd kebeledbe szivét, 
S tán csendes az álom az élet után, 
Zengd álmait éjeden, oh, csalogány!" 

Ott szenvereg a vihar - álmainál.

Vörösmarty nem olyan költő volt, aki szubjektív naplót írt verseiben, hiszen ritka az olyan verse, melyben nyíltan vallott önmagáról. Lelkének mozgatója - Barta János szerint - a világban merülő részvétele, valóságszomjának öntudatlan mozgása volt. A nemesi ellenállás, a reformkor, a forradalom és szabadságharc alatt, majd az elnyomatás éveiben is romantikus költői hevülettel, hatalmas látomásokban szólaltatta meg hazája örömeit, gondjait. Ez tette őt a kortársak szemében mintává, és később a magyar irodalom sokat megidézett alakjává.