Klasszikus versformák Babits: Levelek Irisz koszorújából című kötetében

Klasszikus versformák Babits: Levelek Irisz koszorújából című kötetében

Babits teljes élete az irodalom jegyében telt. Gazdag és színes életműve tehetségének jele, a széleskörűen művelt poéta doctus egyike volt.. S nemcsak "tudós költő", hanem gondolkodó ember (homo morális) is, lírája telve van filozófiai gondolatokkal. Nem volt politikus alkat, de ha szükség volt rá, hallatta szavát. A közszereplésektől élete végéig viszolygott, de szerkesztőként, a Baumgarten - alapítvány kurátorként, költőként, íróként, műfordítóként mindig rivaldafényben élt. Nem élt át emberfeletti dolgokat, csak az érzés és a gondolatok kalandját. Költői munkássága révén gazdagabb lett a magyar irodalom szóban, zenében, gondolatban, a toll erkölcsére is példát mutatott egy nehéz időszakban. Forrásait, mintaképeit a világirodalomból választotta, de a kortársak, a hagyományok is izgatták, maga is nagy kísérletező volt.

A budapesti egyetem elvégzése után 1906 - 8 között Szegeden tanított, 1908-ban - amikor a megjelenő Holnap című antológia körüli csatározás amúgy is nagy súllyal nehezedett rá - áthelyezték Fogarasra, messzire barátaitól. Úgy érezte, száműzték a végekre, mint hajdanán Ovidiust a császár, de magányában sokat tanult, s itt jelentette meg első verseskötetét is Levelek Irisz koszorújából címmel. Kötete keletkezéséhez az is hozzájárult, hogy eltérő életmódja miatt magyarázkodásra szorult. Ekkori önmagáról írta Curruculum vitae-jében:

Én akkor már nyílt lázadásban voltam..., nem ittam, nem vadásztam, és nem politizáltam, ami már maga is forradalomszámba ment Magyarországon, ahol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni és engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam...

Verseskötetével a vádakra válaszolt, de a "görögös" Babits nem az élettől menekült a kultúrához, s az állandó szellemi izgalmat nem a hellén világmagyarázat okozta nála.. A "görögösség" csak eszköz volt számára, egyénisége töltötte meg a kötetet tragikus látással. Hű maradt benne filozófus énjéhez, s hátra hagyva kikötőt és "aranyos középszert" gyakorolta lázadását: ódát írt Horatius ellen és a bűnhöz, himnuszt Iriszhez. Ezeknek a "célzatos" előhangoknak lett aztán ellenpólusa a kötet záró darabja, az ifjú költő "végszava".

Már 1906-tól készült erre, abba a vaskos füzetbe, melybe verseit jegyezte - a tetejére festett kép miatt Angyaloskönyvnek nevezzük - már ciklusokba foglalta 1900-tól írott verseit. Az itteni "Újabb költemények" nagy része bekerült első kötetébe, melynek egy része még Szegeden született, de nyári itáliai utazása is sok verset ihletett.

A kötetcímet is a 26 éves poéta doctus ötlötte ki. Irisz a görög mitológiában az istenek követe volt, az ezerszínű szivárvány istennője, levelei - a versek - tarkák, mert elütő színeket és formákat egyesített bennük a költő. "A nagy művész mindig tarka képet mutat" - írta ekkoriban, s a kötetével - melyben a mikrokozmoszt ábrázolta - is ezt akarta bemutatni. Kompozíciós mintájára hatott Baudelaire, de a versek szellemi kalandjainak a tudatban visszaverődő képét jelenítették meg.

Klasszikus versformák nyitják és zárják a kötetet. Nem is egy, három nyitóverset is írt, melyeket "célzatos" - nak tartott előhangoknak nevezett. Ekkori gondolkodását jelző klasszikus versmértékű ódák és himnuszok ezek, melyek költői világképéről, a világról és az emberekről, mint szabad erkölcsi lények sorsáról szóló kinyilatkoztatások.

A kötet élén álló In Horatium - mely a horatiusi "arany középszer" ellen lázad, - himnuszba hajló óda. Az alkaioszi versszakban írott költemény első fele tiszta óda: az ókori mintának megfelelően jellemez és buzdít. A költői én - mint "a múzsák fiatal papja" - a világ örök mozgását, változását fejezi ki, melyhez a Herakleitosznak tulajdonított gondolatot költői formában idézi fel:

s "nem lépsz be kétszer egy patakba"

A vers az 5. versszaktól "a soha - meg - nem - elégedésnek" himnuszává válik, melyben a rejtett erkölcsi erők fensőbbségét hirdeti panteista világképbe ágyazva. A versben lezáró utolsó három versszakban mond igazán ellent Horatiusnak, az arany középszernek, s a magával ragadó változást a nietzschei hősmorállal fejezi ki:

s szabad szolgájuk, állj akarattal a 
    rejtett erőkhöz, melyek a változás
        százszínü, soha el nem kapcsolt
            kúsza kerek koszorúját fonják.

Testvérverse, az Óda a bűnhöz ezt a szabadabb, értékesebb életelvet a lázadás erkölcsében fedi fel. Az aszklepiadeszi óda a meggyőzés retorikai eszközeivel ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat, s lantját olyan bűnnek ajánlja fel, amely voltaképpen erény: "Rontok, építek". Amikor ez a verse a Holnap antológiában megjelent, a következő mottót fűzte hozzá: "Minden nagy, nemes merény a maga korában bűnnek látszott. Sokrates, Krisztus, Colombus, Galilei, Spinóza, Darwin mind bűnösök voltak. Ezt a bűnt dalolom." Ez az óda tehát a szenvedélyes nietzschei elégedetlenséget ebben az értelemben változtatta értékteremtéssé.

S előhang harmadik verse is, a Himnusz Iriszhez, mely az ember és a természet kapcsolatának lelkesült méltatása. A szivárvány itt is zivatarból és enyhületből születik, és ez az ellentéteiben tökéletes világ lesz a kötet tárgya, melyet a képzetek művészi megjelenítésével akar megvalósítani.

Ezek a nyitóversek a költői pályáján elinduló ifjú költőt jellemzik, aki Bergson ismeretében tárgyiasítható személyiségrajzra, a megismerés törvényeinek megragadáséra törekedett a líra eszközeivel - a tudatfolyamnak ez a sajátos megjelenítése végigvonul majd Babits költészetén.. A költő a verset megformált tudattartalomnak tekintette, olyan művészi kifejezésnek, amely az élményt asszociációkkal, költői képekkel másodlagos tudatállapotként tolmácsolja, azaz a benyomásokat a belső élet jellegzetességeivel - tudatának aktuális metszeteivel - hatja át. Ezt az objektív költészetet egyrészt ún. lírai festményekben valósította meg, melyeket nagyvárosi képek, személyek és gondolatok köré épített.

Objektív költői céljait ebben a kötetében azonban legjobban alakrajzai és helyzetversei közvetítik. A kötet jellegzetes darabja a Hégészó sírja című klasszikus formájú szonettje, ami egy athéni sírdombormű szóbeli parafrázisa. Babitsnak már gyermekként is kedvence volt a görögök világa, latin szakosként vizsgázott is belőle, de tulajdonképpen Fogarason került közel hozzá a görögség világa. Az ember és intellektuális környezetnének leírására talált benne új mintát, amikor az idő kötöttségét az időbeli megismerésnek rendelte alá. A költő a jelenbe lépéssel valóságos és lírai énjét azonosította, ezáltal a látszat valósággá vált, s a letisztult, tárgyiasult összhang világát teremtette meg.(Ennek lesz az ellenpontja a Halál az automobilon című verse, mely nem a századelőn divatossá vált autóról szól - Ady is írt ilyen címmel verset! - hanem a vénlány és a halál találkozásáról, ami első kibeszélése annak a házassági bonyodalomnak, ami elől csak áthelyeztetésével szabadult meg.) A Zrínyi Velencében álarcos szonett, mely látszólag az 1908-as itáliai utazás visszfénye, de voltaképpen a költő gyötrő aggodalmairól árulkodik. Az idegen földet taposó "másik bús magyar" vívódása ürügyén - akivel akaratlanul is összeveti sorsát - önön keserveit énekli meg. Ez a vers igazi költői bravúr, mivel a szigorúan kötött forma mögött többszörös áttétel rejlik: korokat, alakokat és helyeket kapcsolt össze allúziójában. Zrínyi alakjának megidézése Kölcsey, Vörösmarty nyomán történt, ezért került a versbe a Szózat. A XVII. században az egyetemes - és magyar költészet még összeforrni látszott, a XX. századra ez megváltozott. Így a versben Zrínyi és Babits alakja is szembekerül egymással: Zrínyi az Itáliából való hazavágyódást, Babits pedig az otthoni keretek közüli elvágyódást képviseli. A szonettforma az európai kultúrához való tartozás jele ebben a versben, nemcsak Babits, a nyugatosok mindegyike nagyon kedvelte, de sajátos rímképlettel használták.

Ezt a klasszikus formát használja a kötetzáró versben is, mely egyike legkorábbi verseinek, még 1903-ból származik. A lírikus epilógjá-t már első megjelenésekor is a magánélet lírai panaszának tartotta a kritika, pedig a költő csak általános alaphelyzetét próbálta benne megfogalmazni. Megírásakor tehát Babits eszmei fejlődősének lenyomata volt, de kötetzáró versként más szerepet kapott: a költő művészi megújulásvágyát sugallta. Ezt a verset is a tudatos művész írta, aki az érzelmi életből megfogható személyiségrajz megformálására törekedett. Már az indítás is a szecesszióból kitörni készülő költői vágyból táplálkozott:

Csak én bírok versemnek hőse lenni, 
első és utolsó mindenik dalomban.

A vers mindvégig ellentétekre épül, de filozófushoz illően nemcsak képekből, hanem gondolatokból is építkezik benne Babits. Benne van a dió - hasonlatban a schopenhaueri megismerhetetlen világ, de felcsillantja a nietzschi megoldást is: a "vágy nyila" a Zarathusztra boldogságkeresésének egyik kulcsa. A képek is beszédesek: a dió - börtön (2. és 4. vsz.) metafora erősíti Schopenhauer gondolatát. Az eredeti petrarcai szonett formában a két négysoros felelgetett a két háromsorosnak, de Babits megbillentette ezt a reneszánsz szimmetriát, az egyik tercinát is az oktavához - a két négysoroshoz - kapcsolta, mellyel a személyiség léthatárait szorosabbra húzta. A záró strófa a kitörés lehetetlenségét panaszolja, de úgy, mintha dicsekedne, hiszen benne van az egyéniség befelé végtelen univerzumának büszke öntudata is. Ám ez nem az Ady - féle embertestvér - igény, hanem a a filozófia alapkérdésének megfogalmazása: képes - a szubjektum a rajta kívül elhelyezkedő objektumot megismerni? Az "azt hiszem" még csak megkérdőjelezte a világmindenség valóságát, de a "jól tudom" - mal már tagadta is a világ megismerhetőségét. Babits nyomasztónak, zűrzavarosnak látta a világot, rémekkel telinek a lelket. A szecesszió lényege az elmenekülés, az elvágyódás az elhasznált kifejezőeszközök világából. Babits önmagában fedezte fel a sokszínű világ végtelenségét, a bergsoni tudatfolyam bonyolult mozgását. De a lelki élet történéseit feltárni akaró költő önmagába mélyedve is a világra figyelt, teljes önmagát és a világot egyszerre akarta birtokolni, miközben rá kellett jönnie ennek lehetetlenségére. A befejezésben megjelenő "jaj" fájdalmas indulatszava, a megszokottól eltérően használt ábécésor azt jelzi, hogy a lélekben lezajlott vita negatív eredménnyel zárult s a költő szenved e felismerésétől.

Ez a kötete Babitsnak "jelképek erdeje", de a költő a szimbolikus megjelenítést az emberi lélekre, az emberi kapcsolatokra és a dologi környezet megismerésére alkalmazta. S nemcsak Baudelaire - től tanult, hanem Mallarmee-től is, indázó mondatai a gondolat és az érzés sokszoros tükröztetésére váltak alkalmassá. Ezek az öröknek hitt klasszikus formák váltak "gyöngyös takarókká" a költői én "fázó lelkére", ahogyan azt kötetzáró versében - Húnyt szemmel - megfogalmazta. A szivárványistennő tarkaságát az impresszionista, szimbolista versek mellett ezek erősítették meg, sokszínűvé varázsolva a kötetet, hogy írójához és címéhez méltó lehessen az.

1.o. óda - műfaji jellemzőit ld. a Berzsenyi verselemzésekben
2.o. Hégészó sírja - a vers a Böngészőben olvasható
2. o. Zrínyi Velencében - a vers a Böngészőben olvasható
2.o. A lírikus epilógja - részletes elemzése a műelemzésekben


Az egyén és a külvilág kapcsolata a Babits versekben

Az egyén és a külvilág kapcsolata a Babits versekben

Az 1908-ban induló Nyugat című folyóirat a modern magyar irodalom bölcsője volt, a körülötte felnövő három nemzedék a polgári irodalmat teljesítette ki. A névválasztás azért volt szerencsés, mert ezzel kinyilvánították, hogy a nyugati szellemi törekvéseket kívánják követni, amikor "új időknek új dalait" fogalmazzák meg. De ez a folyóirat sokat tette a magyar hagyományok élesztésért is, első nagy nemzedéke (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Juhász Gyula) vívta meg harcát a konzervatív irodalom hívei ellen. Az elsőségen kívül egyéniségük, sokarcúságuk is figyelemre méltó, s ha fontos ügyekben fel is sorakoztak egymás mögött, alapvetően mindenki maga egyéni útját járta nyugatosként is.

Az egyetem elvégzése után Babits Fogarasra került, messze a többiektől, amit eleinte száműzetésként élt meg. De nem merült el a vidéki élet semmittevésében, tanult, olvasott és megjelentette első kötetét Levelek Irisz koszorújából címmel. Irisz a szivárvány istennője volt, levelei az ezer színben pompázó versek lettek. Első kötete lázadó és filozófus lényét jelenítette meg: ódát írt Horatius és az általa képviselt "arany középszer" ellen:

Gyülöllek, távol légy alacsony tömeg!

(In Horatium)

"Múzsák papjaként" nem tanítani, nem gyönyörködtetni akart - a nietzsche-i hősmorállal azonosult. Kötetzáró verse, A lírikus epilogja lírai laphelyzetét tárgyiasította. Szeretett volna kitörni az egyéniség börtönéből, de nem tudott. Babits ekkor a világ és a maga helyzetét tragédiaként élte meg. Schopenhauer nyomán nyomasztónak látta a világot, rémekkel telinek és kiismerhetetlennek - önmagában - individuumában - , a bergsoni tudatfolyam mozgásában fedezte fel a sokszínűséget. Minthogy a teljes világot és önmagát egyszerre akarta birtokolni, rá kellett jönnie ennek lehetetlenségére:

Én maradok: magam számára börtön, 
mert én vagyok az alany és a tárgy, 
jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

De ez a "jaj" azt mutatja, hogy a költő ezt a helyzetet nem a zseni tudatával viselte, mint Ady, hanem szenvedett tőle. A későbbiek során helyileg mind közelebb került Budapesthez, de távolságtartása a világtól nem csökkent. Irodalommal - filozófiával átitatott életéből csak a háború alatt lépett a nyilvánosság elé, hogy háborúellenességét kinyilvánítsa. Betegsége miatt nem vitték el katonának, de egy szerelmes verse miatt hazaárulással vádolták. De nem a személyes sérelem, hanem az iszonyatos vérengzés vette rá, hogy megírja harcos békeuszítását, a Húsvét előtt című versét. Ebben a versében azt fejezte ki, hogy nem az az igazi hős, aki a harcban bátor, hanem az, aki először mondja ki:

legyen béke már! 
Legyen vége már!

- mert csak ez hozhatja meg az igazi feltámadást! Békevágya sajátos pacifizmusából fakad.

Ki a bűnös, ne kérdjük, 
ültessünk virágot, 
szeressük és megértsük
az egész világot:

Igazi kétségbe esését a Fortissimo című versében fogalmazta meg, ami miatt istenkáromlási pert indítottak ellene és tanári állását is elvesztette. A mélyen vallásos költő a háború borzalmai láttán megértette: "süket az isten", s az embereket ébresztette, hogy tegyenek saját magukért. A forradalmak idején az Író Direktórium tagja volt, az egyetemen tanított, emiatt a bukás után meghurcolták. Mindezek miatt az 1926-os Cigány a siralomházban című versében jutott hangulati mélypontra, amikor arra ébredt rá, hogy a versírásnak sincs semmi értelme. Ebben az alluziójában érzelmi - költői háttárként ott van A vén cigányt író Vörösmarty - a körülötte lévő világ "siralomház" , mert nem lett "ünnep", ahogyan azt a költőelőd megjósolta. Feleslegesnek érzi ebben a pillanatban ő is a versírást, mert az már nem teremtés, nem figyelmeztetés - mint korábbi versei voltak - csak az emberi részvét kifejezése:

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull, 
s nem kérdi, mire jó?

Ezután költőként el is csendesedett egy időre, 10 év hallgatás után betegsége miatt először saját helyzetét gondolta végig Ősz és tavasz között című elégiájában, melynek rendezőelve a bergsoni idő lett. Hatalmas ismeretanyaga, irodalmi és filozófiai műveltsége segítségével végigjárta az emberi sorsot. Bár úgy érezte, költői feladatait nem teljesítette maradéktalanul:

Mennyi munka maradt végezetlen! 
S a gyönyörök fája megszedetlen...

de beletörődött a halálba, mint az emberi sors elkerülhetetlen végébe. S a szenvedőkkel való azonosulás révén arra is rájött, hogy a költő nem hallgathat el, vállalnia kell a sorsát, a prófétaságot,

mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

(Jónás könyve)

A bibliai történetet feldolgozó művét kettősség uralja: hite a prófétai küldetésben, s kételye e küldetés erejét illetően. De rá kellett jönnie, hogy a prófétasors elől nem lehet elmenekülni, mert a szó fegyvere az övé. A próféták feladata az, hogy tudatosítsák a történelmi erőket, irányt mutassanak - s az öregedő, beteg költő vállalta ezt a küldetést. Ezt bizonyítja a Jónás imája című verse:

................................................... bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.

A világgal való kapcsolata ezzel zárul le. Pályáján végigtekintve láthatjuk, hogy induláskor a fiatal költő elzárkózott tanulmányaiba, a költészetbe, de amikor baj volt, megszólat. A forradalmak bukása után költőként visszahúzódott, de a Nyugat szerkesztőjeként, a Baumgarten - alapítvány kurátoraként, műfordítóként nagy munkát végzett. S a szegényekkel való részvéte, egyéni szenvedései élete végén elfogadtatták vele a költő - próféta szerepet, s egy újfajta prófétaságra tanította meg a világot a II. világháború előestéjén...


1. o. Nyugat - a mozgalom története a Nyugat esszéjében
1.o. A lírikus epilogja - részletes elemzése a műelemzésekben
1. o. szerelmes verse miatt - részletesen ld. a Nyugat esszéjében
1.o. Ősz és tavasz között - elemzése a műelemzésekben

{tab= A költői magatartásforma változása Babits Sziget és tenger (1925)

című kötete időszakától }

A költői magatartásforma változása Babits Sziget és tenger (1925)

című kötete időszakától

            Babits élete mindvégig az irodalom jegyében telt. Sokszínű és gazdag életműve a tehetség jele, utolsó képviselője volt ő a széleskörűen művelt „poéta doctus”-nak. Nemcsak tudós költő, homo morális: erkölcsi ember is volt, aki filozófiai tanulmányain túl azt belülről élte meg érzelmek és gondolatok kalandjaként. Költő, író, műfordító, a Nyugat szerkesztője és az irodalmi közélet (teljhatalmú) vezetője, akinek hatására gazdagabb lett az irodalom szóban, zenében, gondolatban, tárgyi tudásban és erkölcsben.

            A háború és a forradalmak után Babitsot az átéltek annyira felkavarták, hogy ettől kezdve kedélye rendkívüli ingadozásokkal követi a külvilág erőszakos ráhatásáit. Magánéleti válságát - Csinszka kinézte őt második férjének – Tanner Ilona oldotta meg, akit 1921-ben vett feleségül, az asszonyi gondoskodás kedvezően hatott személyes életére. Életük színtere télen Budapest, nyáron az Esztergom-Előhegyen levő „primitív tanya” lett, melyet kibővítettek és a társadalmi élet központjává tették.

            Kétségbe ejtette a trianoni tragédia, de hiába akart visszahúzódni a magánélet szigetére, hogy megőrizze szellemi függetlenségét, az betört életébe: szemlélete elkomorodott. A 20-as és 30-as években megjelenő verseskötetek (Sziget és tenger, Az istenek halnak, az ember él, Versenyt az esztendőkkel, Újabb versek)jól szemléltetik lírájának változását, költői magatartásának módosulását: költészete egyszerűbbé vált, és megértette hogy „a sziget nem elég magas”: mint költő nem vonhatja ki magát az eseményekből. 

Sziget és tenger (1924.) című kötetét hangulatos és patetikus prózavers vezeti be, melyet a Nyugat szerkesztőjeként és a Vörösmarty Akadémia felélesztőjeként kapott újabb hajszára írt válaszul, s amelyben az abszolút erkölcsi törvénybe vetett bizalmát fejezte ki. Azt hirdeti, hogy hisz az életben, az észben, a művészetben, a lélekben, az emberben, saját magában:

…Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem

fogy el.…Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.

 Petőfi születésének 100. évfordulójára írott versében, a Petőfi koszorúi címűben szembefordult a hivatalos államvezetéssel és egybeötvözte közéleti gondjait: a békediktátum miatt ránehezült nemzeti lét fájdalmát és tiltakozását az állam erőszakszervezet ellen. Felszólításával szinte bujtogatott:

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob

emlékére – kőnek!

A költemény utolsó három szakaszában az új nemzedékhez fordul, a magyar ifjúsághoz: tőlük várja a jövő szabadságának megteremtését.

Bár az ország „csonkasága” több versének is a témája, tollforgatása mégsem azonos a hivatalos irredentizmussal, az államhatárok megváltoztatását tekinti az egyetemes erkölcs és jogrend megtiprásának. Hazám című ciklusával hitet tett saját értékei mellett. A magába szállás és a csendes önfelmérés legszebb gyümölcse ez, melynek kompozíciós elve válik a mondanivaló lényegi elemévé:

Röpülj lelkem, keresd meg hazámat!

és a 7 tagvers ezt az invocátiót variálja, melyben nyitósorként ez is változik. Képzeletbeli szárnyalása a szülőházától az országon, majd Európán vezeti keresztül, hogy aztán a záró részben visszakanyarodva a hazához, az otthoni fészekhez, az erkölcsi felülemelkedés, tudatosodás költői víziójába érkezett meg, ahol magába ölelte evilági közösségét, mert tudta: hazája lélekágya a szent Európának. Minden kardcsörtető nacionalizmus ellen tiltakozott, versének allegóriája az élőszó bensőségességével simogatja olvasóit. A liberalizmus szabad kereskedelmi elvével eljátszva, a szél, a fény, az illat és a vihar korlátlan szabadságát állítja szembe a sorompók és vámok politikai korlátjával:

Nevet a föld rajtad, bús vámok igája!

Zenélj, komoly édes dombok muzsikája!

                                Free Trade

Visszautasította a kultuszminiszter által felajánlott egyetemi katedrát és a kormányhoz közeli Napkelet főszerkesztői állását, Ady és Móricz melletti kiállásával irodalmi vezérként bírálta a hivatalos kultúrpolitikát. Költői erejét a Móricznak ajánlott vers allegóriájában fogalmazta meg, melyben a kurzus – őrült anyaként – nem figyel saját értékeire:

Ragyogj gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre,

szegény őrült asszony útjai elébe;

mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége.

                                   A gyémántszóró asszony

A kötet Ádáz kutyám című verse is filozófia remekmű, mely fikciója szerint egyoldalú beszélgetés kedves kutyájával, de végül az emberi élet példázatává válik: aki az emberrel játszik

hol apádnak, hol kínzódnak látszik:

………………………………

égi gazda, bosszú, megbocsátás,

és úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

E kötet első darabja, a Régen elzengtek Sapphó napjai című nemcsak szerelmes vers, figyelemre méltó kórkép is a társadalmi bajokról, ezért költői fegyvertára a szónoki  ráhatás. Az ebből kinövő hitvesi líra a kettes csönd  válságait és boldog óráit örökítette meg, de a legegyénibb érzelmekbe is belecsendül a költő erkölcsi küldetéstudata. Nem véletlen, hogy e vers utolsó sora lett következő kötetének címadója.

            Az istenek halnak, az ember él (1929.) című kötet hangsúlyos verse A gazda bekeríti házát című, mely a szigetélmény programja: elhatárolja magát a hatalmon lévők világnézetétől, és harcos dacot hirdet. Allegória ez is, a régi eszményeknek, a kultúrával azonos közjó elsőbbségét valló kiáltás verse. A kert allegória: az esztergomi nyári lak felidézése, de a metaforák - léckerítés, dzsidások – mélyebb értelműek, a lírai én védekező életének tüskéi, őrt álló katonák, akik a nyugalmat biztosítják: testőrként kizárják az idegeneket. A ráeszmélés erejével idézi fel a családi kert történetét: a kerítéssel körbevett kertbe menekül a „barbár, gyilkos és hazug” társadalom elől. Önmegszólítással, felsóhajtással élénkíti, látomásba átcsapó asszociációkkal dúsítja az allegória üzenetét. Hagyományőrzése azonban nem politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs alkalmazása egy etikátlan társadalmi környezetben.       A Cigány a siralomházban című vers költői fejlődésrajzának öntükröző szimbóluma. Közvetlen, bensőséges vallomás, amelyben egy-egy intenzív képpel felidézi korábbi költői korszakait: az indulás isteni alkotópillanatától a háborúellenes verseken át a jelenig. Ekkor is születnek versek, de önkéntelenül, mint a könny, mert a részvét azok elindítója. A jelen silány, akár városon, akár falun éli meg az ember, s a versek nem segítenek:

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull

s nem kérdi, mire jó?

            A Versenyt az esztendőkkel (1933.) című kötet érdekessége az, hogy előző kötete 8 versét kurzív szedéssel itt is közreadta, az lett a kötettagolás eszköze. Nyitóverse a Mint a kutya silány házában kezdetű vers Ádáz kutyájának sorsát sorolja. A fizikai szenvedés és a tóduló hangok szózatának ellentéte a jeremiádákra emlékeztet, a végkicsengése mégsem csak spirituális:

„…     Dadogunk, botorkálunk,

de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,

dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,

követek vagyunk, utat csinálunk.

Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!

Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.”

Babitsnál a kimondatlan szó az erkölcsöt és az egyetemes igazságot jelenti, itt, a kötet elején a költői magatartás sztoikusan hősi vetületére céloz. A kötet kompozíciós elveiben a bezártság és a kitörés versei következnek, melyek lírai vallomások az egyéninek és behatároltnak érzett életről. A prófétai küldetés szerepe ebben a kötetben merült fel benne először, mert szükség van rájuk. A szemlélődő prófétai magatartás egyik jelentős verse a Holt próféta a hegyen című, ami egyik lírai önarcképe. A költő Klébelsberg vallás –és közoktatási miniszter szavaira reflektál benne, aki szerint az országnak Koppányok, nem Jeremiásokra van szüksége. Babits a kesergő, mord Jeremiással azonosítja magát, látszólag a bölcs semmittevés változatlanságában töpreng és meditál, mint akinek mindegy, hogy a világ süllyedt el, vagy ő maga lett halott. De a versritmus – a páros rímekkel összefogott kétsoros strófák dünnyögése – visszafogott indulatokat takar. Babits holt prófétája nem egy panteisztikus vagy bukolikus édent állít szembe a rossz társadalmi beidegződéssel, hanem a tenyészet öntudatlan békéjét:

Elsüllyedt a világ és nem marad élve más:

dombon ül s fejet csóvál a mord Jerémiás.

A prózai külvilágba lépett s ott töretlen öntudatával jelenlévő ember erkölcsi választásának drámáját közvetíti a Vers a csirkeház mellől című vers. Konfliktusa a teljes emberé, akinek belső életében az érzelmeken az eszmélkedés, azon pedig a morális kötelesség emelkedik felül – ezeket római számmal elkülöníti egymástól a versben. Test és lélek vitája ez is, mint a korábbi, A kutya a silány házában című verse, de ezt az elkötelezettség drámai feszültségével telíti, mely a világnak hátat fordító, a természet idilljébe menekülő ember, meg a feladat és a gond erkölcsi kényszere között robban ki.         

            A tudós költő előző kötetében Vörösmarty, itt Berzsenyit idézi meg a Levélcímű versének kezdetében, az ősz, és a betegsége miatt a halálérzete felerősödik:

Mint kit egy dús ünnep örömére rég

talpig aranyba vont az éh-szemü nép,

mezítelen áll ott, eleven szobor:

csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.

Dzsungel-idill a gyermekkori Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át dallamát idézi, s a bejelentett királyi szót a Mint különös hírmondó című verse hozza, mely egyetlen hatalmas mondat. Az esztergomi idill hordozza az ellenségessé vált világ ellentétét,benne van a természet és az emberi sors szimbolikus azonosítása, az öregedő ember tapasztalata, bölcsessége az emberi létről. Különös hírmondó a költői én, mert nem avatkozik bele a napi hírekbe, a hegyi hírnökkel azonosítja magát. A versben megszólaló költő-próféta nagy hír tudója: őrzi az őszt, hallja a fehér tigris tél puha lépteit, és tudja, hogy szőre hulltával eltűnik a tavasz dzsungelében. Az igazi nagy művész rajza bontakozik ki a versből, azé, aki nem egyszeri jelenségekre figyel, hanem az emberi életet magába foglaló természet lényegére, amiben fontos törvényekre talál. A verssorok ritmikai alapját a hexameteres forma adja, amit Babits ebben a versében szabadon használ.

            Kései költészetének darabjait 1937-ben Újabb versek címmel adta közre, melynek fájdalmas, komoly hangulatát a halál fenyegető réme árnyalja. Ekkor már nagyhatalmú szerkesztője a Nyugatnak, kemény kurátora a Baumgarten-alapítványnak, a rádióban tartott előadásai révén közismertté vált, fizikailag és szellemileg bejárta Európát, Dante fordításáért magas szintű olasz kitüntetést kapott. 1936-ban azonban kiderült gégerákja, környezetével csak a beszélgető füzeten keresztül érintkezhetett, verseiben pedig megküzdött a halállal.

            Az Ősz és tavasz között című versének fő szervezője az idő, de nem kalendáriumszerűen, hanem bergsoni módon: az emlékezés különböző síkjainak természeti motívumát személyes emlékével párosította. Ezzel az egyidejű belső és külső látással halálfélelmét is kifejezhette. Az ősi hasonlatokkal, példázatokkal kultúrtörténetileg összegezte az emberi életet, a refrén a középkori haláltáncot idézte meg. a megállíthatatlan időhöz kapcsolta személyes tragédiáját:

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen…

A bekövetkező tavasztól az általános alany személytelenségét a személyesség váltotta fel, a rémület a költői én halálát, személyes tragikumát fejezte ki:

Ami betűt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.

Az utolsó versszak száraz tőkéjével visszakapcsolt a kezdő strófa természeti képéhez, s a halál iszonyatát az ápoló feleség képével enyhítette. A zárlat a beletörődés a halálba, az emberi létezés velejárójába, és a gondolatait uraló filozofikus látásmóddal összefoglaló verssé tette ezt életművében.

            A kötet másik nagy verse a Balázsolás, mely közvetlenül a gégeműtét előtt született. Szent Balázs vértanú a torokfájás gyógyító védőszentje, akinek áldását két gyertyával idézte fel Babits papja, a költő pedig könyörgésével erősítette meg annak hatását. A költemény vizuális képe is olyan, mint a költő: nyugtalan, melyben rímtelen, 12 és 8 szótagos jambusi sorok váltogatják egymást, sok benne a sorátlépés (enjambement). A gyermeki imaformával indítja a verset, majd a felnőtt önvádját szólaltatja meg. Szent Balázséval állítja párhuzamba sorsát, de a vers végén nem annyira az életmentés csodáját, mint inkább a halálba való belenyugvás bölcsességét kéri a szenttől.

            A prófétai szerep végleges vállalására a Jónás könyvében került sor, mely külön kötetként jelent meg 1937-ben. A bibliai történetet kis változtatással feldolgozó művét kettősség uralja: hite a prófétai küldetésben és kételye a küldetés erejét illetően. A feljegyzések és visszaemlékezések szerint betegsége ellenére vidáman írta a Jónás próféta történetében rejlő lehetőségek miatt. Számára ekkor már véglegesült, hogy ő sem futhat el Tarsisba, a sorsát vállalnia kell, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. A szegények iránti részvéte és személyes szenvedései elfogadtatták vele a költő-próféta szerepet, és újféle prófétaságot fogalmazott meg a háború előestéjén: a költőnek ki kell mondania az igazat, de nem kell cserébe a világ pusztulását várnia. Az 1939-ben írott Jónás imája című versében költészetének újjászületésért könyörög Jónásként: míg az égi és ninivei hatalmak megengedik…