A reneszánsz életszemlélet megjelenése a magyar irodalomban
A reneszánsz szó újjászületést jelent, a gondolat a XIV. században jelent meg Itáliában, s innen terjedt el Európában. Életformát és stílust egyaránt jelentett, a magára eszmélkedő polgárság ezzel fordult szembe a középkori gondolkodással. Eleinte csak az ókori szerzőket tanulmányozták és fordították, majd átvették a humanizmust, a görögök emberközpontú szemléletét. A reneszánsz embert istenhite nem akadályozta meg abban, hogy higgyen saját erejében és eszében. A természeti jelenségek magyarázatát a tudományban kereste, tudományosan megalapozott képpel rendelkezett a világmindenségről. Megismerte és meghódította a világot, új földrészek felfedezésével kitágította azt. Csodálta az ókor pogány művészetét, mert a szépség megtestesülésének tartotta, és saját művészetét is az antik minta szerint alakította ki. Az emberek számára, okulására - s nem Isten dicsőségére - alkottak a sokoldalú, ismert nevű művészek, akik nagy elismertségnek örültek. A magyar irodalomban először Janus Pannonius (1434 - 1472) volt az, aki ezt az életszemléletet megszólaltatta. Mátyás korában élt, Vitéz János unokaöccseként Itáliába került, ahol alapos humanista műveltséget szerzett. Eredeti nevét nem is ismerjük, mert humanista szokás szerint művésznevet választott, s műveit az egyetemesnek tartott latin nyelven írta. Nemcsak magyar költő, életművét magáénak tudja az olasz és a horvát irodalom is. (Az egyik XVII. századi holland költő őt elismerve vette fel a Janus Secundus nevet, hogy majd Balassi költészetének kialakításában játsszon szerepet.) Először Ferrarában, a híres Guarino iskolájában tanult, majd Padovában végezte tanulmányait. Már 15 - 16 évesen kész költő, amit a poézisről tudni lehetett, birtokolta. Dicsőítő verseivel, csípős epigrammáival már Itáliában hírnevet szerzett magának, ahol még erotikus epigrammákat is írt, mert az is hozzátartozott a humanista költészethez. 1458-tól Magyarországon élt, váradi, majd pécsi püspökként Mátyás szolgálatában állt, amíg nézeteik nem ütköztek. Az itthon született versekben is megtartotta a humanista költészet formai kellékeit, az antik utalásokat, a mitológiai motívumokat, de túl is lépett a konvenciókon, s költészete elmélyültebb lett. Itthon nem csodagyerek már, mint Itáliában volt, meghatározó élménye - a hazának szerzett hírnév büszkeségén túl - a befogadói közeg hiánya, a korán jöttség - érzése, a körülmények költészetellenes hatása, testet-lelket próbáló volta. Élete végén egy Mátyás - ellenes összeesküvés élére állt, s annak bukása után Itáliába akart menekülni, de kiújult tüdőbaja és meghalt. Verseit Mátyás gyűjtette egybe, aki nagy elismeréssel volt költői tehetsége iránt. Janus Pannonius a magyar irodalomban a latin nyelvű, világi líra megteremtője lett, első elismert, európai rangú költőnk. A reneszánsz gondolkodást magyar nyelven Balassi Bálint (1554 - 1594) összegezte, ő magyar nyelvű világi költészet első nagy alakja a magyar irodalomban. A XVI. századra az ország elvesztette függetlenségét, a Habsburgok és törökök szorításában mégis fontos küldetése volt: a törököket tartotta távol Európától. Balassi ennek a lázas korszaknak volt a gyermeke. "Pallas és vitéz Mars fiának" vallotta magát, de Venuszra is sokat hivatkozott. Az antik istenekkel való játék a harci vitézkedésre, a tudós költészetre és a szerelemre való utalás, s ez az önmeghatározása nagyon találó volt. Irodalmunk első tudatos költője, aki az énekversből megteremtette a szóverset. Ő volt az, aki lépésről lépésre sajátította el a költői mesterséget, majd eredeti tehetsége révén addig nem látott magaslatra emelte a magyar irodalmat. Életében egyetlen költeménye sem jelent megnyomtatásban, eredeti kéziratából is csak egyetlen vers maradt ránk. De megvan "maga kezével írt" verseinek egy XVII. századi másolata, mely szerelmes verseit tekintette az életmű meghatározó részének. Hogy ez a műfaj nála, s nem Janus Pannoniusnál vált dominánssá, nem véletlen. A két költő között eltelt 100 esztendő alatt megváltozott az ország, s maguk a költők is máshonnan indultak. Vitéz János unokaöccsének megadatott a jeles külföldi iskola, de visszatérte után papi pálya várt rá, s ehhez profán gondolatok már nem illettek. Balassi - aki gazdag család sarjaként indult - tanítója Bornemisza Péter volt, akinek életművében elvált az egyházi és a világi szál. Tanítványa is megjárta az akkor népszerűnek számító Nürnberget, de igazi egyeteme az az élet lett, amely vagyona elvesztése után vált osztályrészévé. Ám mégis korának legelismertebb műveltségének lett birtokosa, mert - reneszánsz vonásként - belső igénye volt rá. Azt is jobban tudta, mint Janus Pannonius, hogy a szerelem nemesebbé teszi az embert, a részeget józanítja, a restet frissíti, a tompaeszűt élénkíti. Az élet örömeinek habzsolása is reneszánsz vonás, hiszen itt, a földi életben kereste az örömöket, nem várt a túlvilági jutalomra. A költői öntudat megjelenése Janus Pannoniusnál látványosabb, a ráismerés örömében pontosan fogalmazta meg önmaga jelentőségét:
Itt nyugszik Janus, aki először hozta az Ister partjára (Midőn beteg volt a táborban)
Elementáris örömet érzett attól, hogy költészetével hazája hírnevét is öregbítette:
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld! (Pannónia dicsérete)
Éppen ezért lett szomorú, amikor rájött: barbár vidéken barbáran szól az ének, de ezen is túl tudta magát tenni humanista öntudatával:
Nincs, aki olvasná, mondod Vid, hát minek írok? (Vidre)
Balassi költő - katona, aki nagy tudatossággal készült az egyik szerepre, miközben a másikat gyakorolta. Szellemi termékeit elpusztíthatónak tartotta, mert célját nem érte el általuk:
Ti penig szerzettem átkozott sok verek, (Ó én édes hazám)
A művek elégetése a valóságban nem történt meg, csupán humanista fordulatként került a versbe, mely jelzi, "versszerző találmányait" nagy öntudattal kezelte. Tudta, költőként szabadon kell szállnia, mint a madárnak, s amikor szabadságában korlátozva érezte magát, perlekedett is az Istennel:
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát. (Adj már csendességet)
A "humanista szentháromság" Janus Pannoniusnál teljes fényében pompázik. Legszebb példája ennek az Egy dunántúli mandulafára írott verse, melynek külső valóságélményét a téli hidegben rügyet bontó mandulafácska adja, belső valósága a költői koránérkezettség élménye, s mindezt az ókori mitológia elemeivel rendezi egységbe. Balassinál ritkábban jelennek meg az ókori mitológia hősei, de nem azért, mert nem ismerte őket, de élettelibb költészete kevésbé igényelte ezeket. Természetszeretetükben egyformák. Janus Pannonius a téli természet képeinek megrajzolásával utánozhatatlan hangulatot teremtett Búcsú Váradtól című elégiájában:
Még mély hó települ a téli földre,
Balassi mindennapi életének természetes színtere a természet, szépségében azonban költőként is tudott gyönyörködni:
Széllel tündökleni nem ládd -é ez földet gyönyörű virágokkal? (Széllel tündökleni)
Látható élvezettel írta tavaszköszöntőit, mert ezek nem pusztán a természet felidézései, hanem az "édes haza" megmutatása, melyért élni kell vagy meghalni. Ezt teszi ő is, s kedvenc hősei, a végvári katonák is, akik örök hírnevet szereznek maguknak ezáltal:
Az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, (Egy katonaének)
Abban is megegyeznek, hogy a természet nemcsak témájuk, hanem mércéjük is: a természet harmóniája és egyszerűsége az, ami egyformán megejtő műveikben. Mindketten írtak istenes verseket, ez a korukból is adódott, ám a reneszánsz átformálta kissé hitüket. Janus Pannonius püspök volt, mégis, ősi - pogány - siratóénekkel gyászolta anyját. Nem arra figyelt abban a pillanatban, hogy anyja végre elérte a túlvilági boldogságot, amit a középkori gondolkodás ígért az embereknek, hanem saját veszteségére. S mert humanista volt, erre is talált feloldást:
Holta sem rossz annak, akinek élete emberi volt... (Gyászdal anyjának, Barbarának halálára )
Verset írt saját lelkéről, mely humanista filozófiai tankölteménnyé vált. Az elmélettől itt is az élet felé közeledett, miközben nem feledte a keresztény tanítást sem arról, hogy a lélek (szellem) magasabb rendű, mint a test (anyag).De emberi oldalról szemlélte a világot, ezért írhatta:
Csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy... (Saját lelkéhez)
Betegségének tüneteit pontosan sorolta fel tüdőgyulladásakor, mint ahogy azt is tudta, milyen fürdők enyhítik a betegek szenvedéseit. Mennyivel szélesebb ez a gondolkodás, mint a középkori emberé volt. Balassi is istenes verseiben a legszemélyesebb: ezekben vallotta meg vétkeit, keserveit. Már kortársai is szemére vetették, hogy hitet váltott, amikor érdekei úgy kívánták. De Balassi vallásossága nem volt felekezethez kötött. Harmóniára, szimmetriára törekedett egész életében, bűnössége tudatában fordult Istenhez, de azt a reneszánsz ember öntudatával tette:
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére, (Adj már csendességet)
A középkor szigorú, aszketikus elveivel szemben, mely a világi örömöktől való teljes elfordulást követelte az embertől, a reneszánsz gondolkodás fogékonyabb volt a földi élet örömei iránt. Nem vonták kétségbe a túlvilágról szóló tanokat, de mégsem arra irányult figyelmük. Felerősödött az egyházzal szembeni kritika, amikor az politikai hatalomra tört, ezért is talált egymásra a reformáció és az új gondolkodás. A reneszánsz új tartalommal töltötte meg az életet: megerősítette a földi élet szépségébe vetett hitet, felfedeztette az emberrel önmagát, erejét, a körülötte levő természetet, s a szerelem jogát is az élet szépségei közé sorolta. A humanista ember eszménye a sokoldalúan képzett, a világ minden jelensége iránt érdeklődő ember volt, aki az élet minden területén képes helytállni. A XV. században élő Janus Pannonius Európa humanistáinak egyike, de már magyar, sőt: pannóniai! A XVI. században élő Balassi Bálint teljességigénye, szabadságvágya életideálját tükrözte, melyet csak sok - sok buktatón keresztül tudott érvényesíteni, vagy talán éppen ezek a csapdák segítették hozzá eszményeihez?! Ez is reneszánsz benne: vállalni mindent egy magasabb rendű élet reményében...
Hagyományőrzés és újítás Balassi lírájában
A XIV. században elinduló reneszánsz, mely az ókori eszmények újjászületését hozta, összeütközésbe került a középkori világszemlélettel, de a magára eszmélő ember erejét is jelezte. A reneszánsz ember a földi életben akart boldog lenni, nem Isten dicsőségére, hanem a maga örömére alkotott. Ráébredt önmaga erejére, az őt körülvevő világ természeti szépségére, és olyan életerő árasztotta el, mely elterelte a figyelmét a túlvilágon reá váró borzalmakról. A magyar irodalomban először Janus Pannonius latin nyelvű verseiben jelent meg ez az új életérzés a XV. században, érett szépségét pedig Balassi fogalmazta meg a XVI. században. Ő volt a magyar irodalom első olyan alakja, aki a legjobb hazai és külföldi hagyományokat a saját tehetségével tudta társítani, s ezzel nemcsak megújította azt, de felgyorsította a hazai irodalmi kibontakozást is. Balassi ízig - vérig reneszánsz egyéniség volt a maga végletességével együtt. Gazdag főnemesi család sarjaként született, szegény katonaként halt meg. Művelt humanista volt, aki 8 nyelven olvasott, ugyanakkor nyers, erőszakos, féktelen életet élt. Vagyonából kiforgatták rokonai, s méltatlan életre kényszerült. A végvári vitézek között talált otthonra, de nyugtalan természete miatt innen is mennie kellett. Csodálatos verseket írt Júliához, ám züllött élete miatt mégsem volt kívánatos férj Losonczy Anna számára. Ám mégis ő az első öntudatos magyar költő, aki nemcsak megírta verseit, de a petrarcai hagyományokat követve rendszerbe is foglalta azokat. Életében nem jelent meg nyomtatásban egyetlen verse sem, kortársai csak szerelmes verseit ismerték, s az utókor sokáig csak istenes verseiről tudott. Életműve teljességét egy XVII. századi másolat őrizte meg, amit azonban csak a XIX. században találtak meg a zólyomradványi főúri könyvtárban, az ún. Balassi (vagy Radvánszky) kódexben. Verselgető főúrként egy ideig korabeli dallamokra írta verseit, de ma ezek ismerete nélkül is értjük üzenetüket. Ő volt az, aki "versszerző találmánya" révén énekversből saját erejű szóverset formált. Legismertebbek szerelmes versei voltak, mely jellegzetesen reneszánsz téma. Balassi őszintén hitte, hogy a szerelem megváltoztatja, csiszolja, kulturáltabbá teszi az embert. Nagy szerelme Ungnád Kristóf horvát bán, egri várkapitány felesége, Losonczy Anna volt, akivel 1678-ban ismerkedett meg a költő. Mintegy hat éven keresztül írta hozzá verseit, bár csak néhány hónapig kapcsolta össze őket kölcsönös érzelem. Vagy 10 év múlva újból találkoztak, amikor Balassi anyagi helyzetének megjavulását várta a fiatal özvegytől, aki azonban egyre mélyebbre csúszó költő helyett a tőle fiatalabb Forgács Zsigmondot választotta. De Balassit igazán ez a szerelem tette költővé. Nemcsak arra volt képes, hogy a valóságos, szép, élni tudó fiatal nő képét megrajzolja, de a kortárs költőktől (Marullus, Janus Secundus, Angeriánus) tanulva elnevezte Annát Júliának, s ezzel megalkotta a hús - vér nőből a versek idealizált alakját. Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról című verse az epigramma elnyújtott változata, melyben a tételmondat állítását három versszakon keresztül bizonygatja a természetből vett képekkel. A csattanó - a szerelem mint a pokol tüze "égten ég" - jelzi, hogy az érzés mélységét is ismerte. A Darvaknak szól című verse is a Júlia ciklus darabja, üzenetküldés az örök szerelemről Angeriánus ötlete alapján, de önálló alkotás, hiszen fájdalmas önjellemzésére ráismerhetünk:
Bujdosom mint árva, idegen országba veszettül mint szarándok
A legismertebb szerelmes versét - Hogy Júliára talála... - egy kapualji találkozás ihlette, s a reménytelen szerelem petrarcai sablonjára épült. Szerkesztése a reneszánsz elveknek megfelelően szimmetrikus, az első versszak vallomását az ötödik versszak első sorával erősítette meg. Költői bravúr a vers fokozatos felépítése, ahogy a megszólítások és a köszöntések egymásba kapcsolódnak. A köszöntés - humanista szokás szerint - nemcsak a találkozásokat követő formula, hanem a hódolat kifejezése is. A Balassi korában megszokott köszöntéstől ("egészséggel") ezért jutunk el az imaszövegekből kölcsönzött "idvez légy" - ig, s a megszólítások is ezt láttatják: az "édes lelkem", "szép Júliám" fordulatoknál az "életem reménye" intenzívebb hatású. Az utolsó versszakban megjelenő "térdet - fejet" hajtó költői én a trubadúr hagyományokat követi, s Balassi ezzel jelezte a kettejük közt mélyülő szakadékot is. Biztos, hogy férfiúi önérzetére nagy csapást mért Losonczy Anna, de a költő a veszteséget nyereséggé tudta fordítani. Tervszerűen átrendezte a Júlia - verseket, új összefüggések szerint csoportosította őket, mert egy verses regényt kívánt belőle formálni. A nagyciklus 66 verse ma is nagy fejtörést okoz az irodalomtörténészeknek. S a szerelmi témától ezután sem vált meg, hiszen ez volt a reneszánsz egyik újdonsága, s a költő életét is végigkísérték a szerelmes versek:
Lettovább Juliát, s letinkább Celiát
A szerelem gyötrelmétől megszabaduló költő vidám örvendezését a tavaszköszöntők fejezték ki a legszebben: a Széllel tündökleni vagy a Borivóknak való... Utóbbi egyféle evokáció vagy allúzió, hiszen "Marullus Poéta"-t maga jelölte meg forrásként az utolsó versszakban, de természetleírása annyira egyedi és egyéni, régi magyar irodalmunk feledhetetlen kincse:
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Ekkor írta vitézi verseinek legjavát is. Az Ó, én édes hazám... -ban nemcsak azért érdekes, hogy milyen sorrendben tárja elénk élete értékeit (végváriak, lovak, természet, emberek, nők, versek) - amelyektől elbúcsúzik - hanem azért is, mert jelzős szerkezete majd a XX. században, József Attila költészetében tér vissza hasonló tartalommal. A legtökéletesebb verse ebben a témában az Egy katonaének, avagy A végek dicsérete, ami egyszerre búcsú, visszatekintés és összegzés. A vers három pilléren, az 1., 5., 9. versszakon nyugszik, melyekben a kérdésre állítás és áldáskérés válaszol. Ezek mellett mozgalmas állóképek sokasága idézi fel a vitézi élet örömeit és nehézségeit. A lírai én a kívülállás és az azonosulás egyidejűségével vetíti elénk "a két pogány közt egy hazáért" harcolók képét. A tudós költő és a gyakorló katona együttes élménye avatja ezt a verset nagyszerűvé. Ebben a versben a klasszikus Balassi - strófa van jelen, mely azt is jelzi, Balassi nemcsak a hagyományok másolására képes, sajátos költői arculatát is ki tudta alakítani. Tanítványa és barátja, Rimay János Balassi istenes verseit sajtó alá rendezte, ami aztán meg is jelent nyomtatásban - az utókor emiatt sokáig csak az istenes versek költőjeként gondolt Balassira. Ezek a versei a legszemélyesebbek, formai újításai ezeken keresztül hatottak a legerőteljesebben. Zsoltárfordításai készítették elő az utat az egyedi hangnak, melyek azt mutatják meg, hogy a szerelmi kalandjairól elhíresült költőben érzékeny és magányos lélek lakott. A reneszánsz költészetnek is szerves része volt az Istennel folytatott dialógus, Balassinak is természetes volt ez a téma. Szüleinek egész imádságos könyvet írt Beteg lelkeknek való füves kertecske címmel és házasságkötés előtt egy mélyen megrendült ember bűnbánó vallomását is megfogalmazta a Kiben bűne bocsánatáért könyörgöttcímű versében. Tiszta lélekkel kívánt házasodni, előbb azonban fel kellett tárnia bűneit, hisz bűntudat nélkül nincs bűnbocsánat. 30 éves ekkor, s mögötte volt ifjúságának bűne: hitetlensége. Reneszánsz ez a hit attól, hogy nem alázatos, hogy ott van az istenes versekben a költőben lakó szuverén lélek. Különösen igaz ez az Adj már csendességet... címűre, mely nemcsak könyörgés, hanem Balassihoz illő perlekedés és vita is az Istennel. Olyan ember áll ebben a költeményben, aki sorsa zaklatottságából, tudata vergődéséből a reformáció korának mentalitásával szerezte meg azt a reményt, mely könyörgésének értelmét adja. Egyenrangú viszony van közte és az Úr között, ezt bizonyítják nemcsak istenes versei, de utolsó szavai is: "A te katonád voltam, uram, a te seregedben harcoltam." Csak nem a középkorban megszokott módon. Ezért jegyezhették fel halálakor róla Esztergomnál: "meghalt Balassi Bálint, istentelen magyar". Ez is, az is jellemezte őt. A teljes Balassi - életmű XVII. századi kéziratos gyűjteményét 1874-ben találták meg, amely egy "maga kezével írt könyv" másolata volt. Ez az ún. "nagyciklus", amelyet epikus vázra húzott fel a költő. Az első része az a 33 vers, melyet házasságkötése előtt írt, középpontjában a korai Júlia (Anna) versekkel. Ezt zárta a Kiben bűne bocsánaáért... c. vers, melyben ifjúságától búcsúzott. A ciklus második fele a házasságkötése utáni versek alkotják, de ennek központját is a Júlia versek jelentik, melyet a Búcsúja hazájától című verssel zárt le. Dante művénél találkozunk hasonló számmisztikával, de Balassi is a középkor gyermeke, megfogta 33. életéve, számvetésre késztette. Ekkor dolgozta ki a Balassi - strófát, mellyel költői névjegyét is letette. Költészete összegezte a reneszánsz gondolkodást. Megvallotta érzelmeit, egyéniségének tudata, költői ereje képessé tette őt arra, hogy ne egyike legyen a kedvtelésből verselgető főuraknak, hanem tudatosan fejlessze önmagát, s "versszerző találmányaival" eljusson arra a magaslatra, ahonnan a magyar irodalom is lendületet vehetett. Balassit nem ismerte Európa, mert magyarul verselt, de ő ismerte az ókori szerzőket és kortársait, átvette a hagyományokat, megújította azokat, s ezzel egyedi hangú magyar költészetet teremtett. Sas volt ő az apró madarak között - ahogyan Rimay János jellemezte. Költőileg, emberileg...
A reneszánsz életszemlélet megjelenése a magyar irodalomban
Helikon zöldkoszorús szüzeit.
Írok a múzsáknak, Vid, s magamért dalolok.
Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,
Tűzbe mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke suly a ködös fagy zúzmarája,
Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszinű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok, mezőn széllel járnak, vagdalkoznak, futtatnak.
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd, vesztségére.
Hagyományőrzés és újítás Balassi lírájában
Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy gyászlok,
Szárnyam nincs mint neked, kin mehetnék veled ahoz, az kit óhajtok.
ezideig szerettem,
Attól keservesen, s ettől szerelmesen
vígan már búcsút vettem.
Most Fulvia éget, ki bennem ér véget,
mert tüzén meggerjedtem.
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!