Műfaji sokszínűség a Berzsenyi versekben Berzsenyi Dániel nem fejezte be iskolai tanulmányait, először a katonasághoz, majd a házasságba menekült, hogy önállósulhasson. Nem a tudomány nehézségei késztettek őt erre a lépésre, csak az iskola és apja merev szabályaival nem értett egyet. Egész életében falusi gazda maradt, aki eleinte csak a maga gyönyörűségére verselgetett. Évekig érlelte, csiszolgatta műveit, mert az egész emberiség számára akart örök érvényű igazságokat megfogalmazni. Közben pedig ő maga is sokat változott, a maradi nemesi szemlélettől eljutott a felvilágosodás eszmeköréhez, hogy aztán majd annak kereteit is szétfeszítse a romantika korának életérzésével. Elszigeteltsége, vélt és valós betegségei miatt nem volt túlzottan optimista, de "Horatius erőtlen tanítványa"- ként klasszikus mérték szerint írt ódákat, elégiákat, epigrammákat és episztolákat. E műfajok szerint szoktuk alkotói pályáját is elkülöníteni. Első ódái a nemesi bőséget, gazdagságot és a nemesség királyhűségét fejezték ki. A dunántúli tájat már szinte realisztikusan festette meg ezekben, ettől már csak egy lépés Petőfi útja, az "arany kalásszal ékes rónaság" felfedezése. Ám a vészhelyzet felismerése után a nemzetét féltő költő is felébredt benne. Nemes volt, aki felismerte: változások nélkül eltűnik a magyarság. Ezt fejezték ki a Magyarokhoz írott ódái. Az elsőben a figyelmeztető szerepét vállalta magára. Baróti Szabó Dávid korhadó gyökerű fa - metaforájával előbb csak képletesen: .......................................................... majd az ókori párhuzammal valóságosan is kemény ítéletet mond kortársairól: Mi a magyar most? - Rút sybarita váz. A "hajdan erős" magyarok puhányokká váltak, mint Sybaris, dél - itáliai görög gyarmatváros lakói. Erős szavakkal ostorozta a nemesi tespedést, s szomorú jövőt jósolt hazájának. Ezt a verset már nem a magyar nemes, hanem a felvilágosult költő írta, aki túllátott a szűk nemesi szemléleten, s aki féltette a " forgó viszontagság járma alatt nyögő " országot. A tartalomhoz jól illő tömör nyelvhasználattal és az alkaioszi strófával félelmetes erejűvé tette versét. A Magyarokhoz II. alkalmi versként született. 1807-ben, Napóleon támadása idején írta, amikor I. Ferenc kiáltvánnyal fordult népeihez, s a fenyegető veszély miatt Budára hívta össze az országgyűlést, nem Pozsonyba. A vers nagyon jól tükrözi a költő elveinek átalakulását is. A támadás hírére először ő is nemesi kiváltságait féltette, de rá kellett jönnie: a haza fontosabb ennél, ezért változtatott magatartásán. Verse indításában pontos leírást ad a mozgásba jött társadalmi viharról: Forr a világ bús tengere, ó magyar! A XVIII. századi változások helyszíneit latinul nevezte meg, mutatva: évezredes hagyományok semmisülhetnek meg: A népek érckorláti dőlnek, A vihar kábulatában először ő is megriadt, kétségbeesetten kapaszkodott bele a nemesi illúziókba Ferenc császárt olyan bölcsnek ábrázolta, mint Titust, mert a Habsburgoktól várta a helyzet megoldását, de kétségeit is éreztette a hajó - jelkép használatával. Ezért is fújt riadót, és ódai hevülettel figyelmeztetett: Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! S a megfogalmazott erkölcsi eszme, melyet a magyarok elé állított, korokon és tereken túlmutató örök erkölcsi igazság: ........................... Nem sokaság, hanem Az emelkedett hangvétel, a logikus érvelés, a magasztos, patetikus hang, a gondolat "felütése"-sel való indítása, a rész konkrét megjelenítése az egészben a klasszicizmusra vall. De hazaszeretetének az a szenvedélyes hangja, amely ebben a versben is megjelent, már előremutató, a forradalmat előkészítő időszak harcai alatt ezért fogják olyan sokszor idézni a politikusok. Horác című ódája az antik költő Thaliarchushoz intézett carmenjének újraköltése. Az imitáció a klasszicista költészetben is kitüntetett törekvés, de az aszklepiádeszi formában megírt vers több ponton eltér a mintától. A dunántúli földrajzi nevekkel az itáliai tájképet pannon tájjá alakította, s a telet is fenyegetőbbnek, zordabbnak mutatja, mint Horatius: Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, S minden bús telelésre dőlt. A megidézett költőelődöt külön szólamként lépteti be a második versszakban, intelmei és tiltásai praktikus és megvalósítható utasítások formájában hangoznak el: Használd a napokat, s ami jelen vagyon. Ez a "carpe diem" - elv Berzsenyi - féle átirata, csak a zárlat "szólunk" igéje hozza vissza a lírai ént. Az utolsó mondat két metaforája a melankolikus hangoltságú ódát - a klasszicista versek lezártságával szemben - a végtelenbe nyitotta. Ez a befejezés talán egyféle elhatárolódást is mutat a horatiusi mintától, mert ráérzett: ezt a sztoikus magatartást adott viszonyai között nem tudja megvalósítani. Az elégikus hang az ódákban is kezdettől fogva jelen van, s 1808 után ez erősödött fel. Az elégiát is az ókoriaktól vette át, de ő a schilleri megfogalmazásban használta, kora valósága ugyanis nagyon elmaradt az eszményeitől. A közelítő tél című versét a magyar irodalom egyik legszebb elégiájaként tartjuk számon. A vers negatív leírással indul, amely a múlt, a nyár értékeinek pusztulását mutatja. A múlt a sivár jelennel, az érték az értékhiánnyal szembesül. A leírás szövi egybe az antik hangulatú szavakat a niklai táj valóságos elemeivel. Költői üzenetét a vers közepén helyezte el: Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, Mint a kis nefelejcs, enyész. Az idő mulandóságának bemutatása régi témája az irodalomnak, de a sajátos hangulat érzékeltetésével ezt is újjá tudta varázsolni. A vers eredetileg Az ősz címet viselte - Kazinczy javaslatára változtatta meg - de nem az őszt festette meg benne, hanem a tavasz és nyár szépségeinek hiányát. Azzal pedig, hogy a tanulságot saját életére is vonatkoztatta, a következményeket - a belső szétfoszlottságot - is érzékeltette. A pusztulás élménye itt is teljes, hiszen a hatalmas látomástól ("szárnyas idő") jutunk el a közeli, intim képig ("kis nefelejcs"). Ez a lebegő állapot az elégikusság forrása, mely elhagyatta a költővel az igéket, a leíró -, és a tanító szándékot egyaránt. A zárómondat a szerelem és a költészet vigaszát idézi, továbbzengetve ezzel a vers nosztalgikus alapérzését a jövő, a halál felé meghosszabbított jelenben. Ezt a rezignált lelkiállapotot a három aszklepiádeszi - és egy glykoni sor tökéletesen adta vissza, melyeket oly természetesen használt a költő. A Levéltöredék barátnémhoz létösszegző vers. Bár címében episztolát ígér, annak is indul, de a harmadik szakasztól a költő figyelme önmagára fordul, s elégiává válik a vers, a levél záró formuláját ezért is hagyta el a végéről. A Berzsenyi életműben is hangsúlyos szerep jutott ennek az alkotásának, mert azzal, hogy magyaros négyütemű tizenkettesekben írta, a sorok végén keresztrímekkel, el is hagyta az elégia eredeti formáját, csak szomorú hangvételét vitte tovább. A klasszicista versek logikai felépítését a képek közötti összefüggésekkel helyettesítette, de a metaforikus gondolkodás megmaradt: Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Ez a sor egyszerre jelentheti a valóságot s annak "égi mását" De a költő maga rántja le a leplet versben a sokáig féltve őrzött titokról: A képzelet égi álmába merűlök, Kazinczy javaslatára ezt is klasszicizálta a verset: elhagyta belőle a falusi képeket, a somogyi tájszavakat, de a cím és a szöveg közti ellentétet nem szüntette meg, mert valójában egyetlen lelkiállapot kifejezése az egész. Az Osztályrészem című elégiát az irodalomtörténet sokáig félreértette. Felületesen ódának minősítették, s emiatt tartották távol sokáig Berzsenyit az iskolai tananyagtól. Úgy vélték, a költőt a nemesi jólét és a költészet adományának birtokában túlzott elégedettség tölti el, bár mindezt a legszigorúbb szapphoi - strófában zengte. A vers első változatát 23 évesen írta: Partra szállottam. Levonom vitorlám. - ez a bölcsesség akkor még nem lehetett a sajátja. A vers igazi üzenete az, amit nem mondott ki benne. A modern költészet gyakran használja ezt a formát, de Berzsenyi is ismerte. Látszólag nem tesz mást, mint dicséri, magasztalja sorsát, el van ragadtatva mindattól, ami benne van s ami körülveszi, csak az utolsó versszakban szólja el magát: S a vadon tájék kiderült virány lesz Gyenge dalodra. Ez a két sor teljesen ellentétes az eddigi dicséretekkel, s ez a nyelvbotlás mutatja meg a a vers második, ki nem fejtett jelentését. A "Grönland örökös hava" és a "forró szerecsenhomok" szókapcsolatokkal kiszakadunk az ismert dunántúli tájból. E szavak sugallják végérvényesen azt, hogy egyáltalán nem elégedett a költő, s ez az érzés "fojtva erősödik, mint a puskapor és a harag" az olvasóban. Ebből kiderül, hogy Berzsenyinek azért van szüksége a költészet múzsájára, hogy az égből való zuhanás után ápolja. Hogy miért is alakult ez így, arról a vers nem tudósít, csak a vershangulat, a rejtett tartalom érintheti meg az olvasót, hogy aztán elkezdjen azon gondolkodni. Utolsó éveiben episztolákkal tért vissza az irodalmi életbe, ami eredetileg és a költőnél is a nyilvánosságnak szánt hexameteres vagy disztichonos formában írt költői levél volt. Ezek azt mutatják, hogy Berzsenyi stílusa az ódai harsogás vagy az elégikus borongás elhagyásával is erőteljes, árnyaltan kifejező. Életszemléletének érettségét, gondolatainak fegyelmezettségét is ezekkel bizonyíthatjuk. A Kazinczyékkal vívott szellemi párbaj jót tett neki, önállósult és egyenrangúvá vált velük a bizonyításra való készülődés közben. Mind a négy episztolája olyan útmutatást tartalmaz, amely egyéniségnek gazdagodását mutatja, de benne van a panasz szava is: "oh, nem élet a múzsátlan élet!" Pedig ezekkel a legszélsőségesebb a Berzsenyi kritika! Kölcsey "durva jambusokba öntött deklamációknak" érezte, Waldapfeld József pedig ebben látta Berzsenyi költői csúcsát, amikor Barta János éppen megkérdőjelezte a gondolatok hitelét. Ezek a versek világnézeti fejlődését mutatják, de a költő egy idő után - "mélyebb élményi háttér" hiánya miatt - maga is abbahagyta írásukat. Így hát csak egy ruha volt ez is a számára, amit felpróbált magára. Gyakran írt epigrammákat is. Ez is ókori forma volt, de a XVIII. században is gyakori volt, különösen a csípős változatokat kedvelték. Bár időnként nevetségesek az ebben a műfajban való próbálkozásai, a napóleonhoz írott epigrammája mégis fontos, mert gondolatisága kiállta az idő próbáját: Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság, Minden zsarnok sorsa a bukás, figyelmeztet bennünket Berzsenyi, amelyik kéz felemel, az porba is ejthet... Kötött, klasszikus mértékek szerint nagyon nehéz verselni, hiszen a magyar nyelv természetével és a magyar lírai hagyományokkal ellenkező formák más kifejezéseket igényelnek, mint a köznyelv. Ezek kimunkálásához kevés volt, hogy hétszámra bíbelődjék vele a költő, ha a tehetség nem segítette benne. Kölcsey ezt is kifogásolta kritikájában, nem tudva azt, pedig Berzsenyi révén Európában csak a magyar irodalomban emelkedett a görög - latin verselés ilyen magaslatra. A Kazinczyékkal való harc arra ösztönözte a költőt, hogy elmélyítse verstani ismereteit. Élete végére el is jutott a költői tudatosodás legmagasabb fokára, de lassan el is szakadt korától. Ahogy szeme az örök eszményeken függött, úgy vált előtte lényegtelenné mindaz, ami kortársait foglalkoztatta. Elégia és elégikusság a magyar irodalomban Az elégia eredetileg disztichonban megírt epiko - lírai műfaj volt, melyet fuvolakísérettel adtak elő. Epikai volt benne a valóság teljességének kifejezésére való törekvés, lírai pedig a költői személyiség sajátos érzelmeinek kifejezése. Az elégikusság lírai minőség, Schiller szerint akkor érzi a költő, amikor a valóság eltér eszményeitől: a művész nem találta ideáit, ezért amit talált, azt fájdalmas, borongós hangulatban ábrázolta. A költők az átlagosnál amúgy is érzékenyebbek, eszerint viszonyulnak korukhoz. A legtöbb modern elmélet ma az elégiát lírai műfajnak tartja, de van olyan nézet is, mi szerint akkor jön létre elégia, ha az eszmény eltűnte miatti panasz az epikus ábrázolás igényével lép fel, s a költő túllép a dal és az óda közvetlen líraiságán. Jellemző rá a reflexiókban kifejezett gondolati tartalom, valamint a szomorúság és a vágyakozás hangulata. De az elégikusság emberi alkat kérdése is, nem jellemző mindenkire. Ezt a műfajt Janus Pannonius használta legelőször a magyar irodalomban, aki a latin nyelvű humanista költészet megteremtője volt. A költő a humanizmus és reneszánsz földjén szívta magába az antik értékrendet, ott fogadta el az egyéniség tiszteletét. Szellemében erős, de testében gyenge volt, magában hordozta tehát az elégikusságot. Szünidejét töltötte egy ízben Váradon, ahol gazdag könyvtár várta, testét gyógyforrások, szellemét Szent László emléke gyógyította. Ám Mátyás váratlanul udvarába rendelte, s az utazást szép elégiában örökítette meg. Az új élmények utáni vágyakozását a refrén hordozza a versben: Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk! (Búcsú Váradtól) - de az itteni értékek elvesztése miatt szomorúság lengi be a költeményt. Másik, megkapóan szép elégikus epigrammája az Egy dunántúli mandulafára című. Pécsi püspökként volt szemtanúja a csodának, a télben rügyet bontő mandulafának. Tudta, csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd! s gyors váltással azonosult a "kicsi Phillis"-szel, akinek sorsában a saját sorsát vélte felfedezni. Nincs kétsége, "zúzmara fogja be majd" őt is, aki a napfényes Itáliából hazajött a barbár vidékre, hogy itt próbáljon meg verselni. A felvilágosodás korában is népszerű az elégia, Csokonai és Berzsenyi költészetében jelent meg legtisztábban. Ennek forrását ők is magukban hordozták, "Egy magános árva szív" szólt A tihanyi Ekhóhoz, miközben szemközt, " A füredi parton" vigadoztak az emberek. Csokonai felmérte lehetőségeit: tudta, csak a természetben és a "szomszéd pórban" talál pártfogókra. Azt is tudta, vágya - "Ember és polgár leszek" - csak a jövőben valósulhat meg. Élete mélypontján "a magánosságba" menekült, mint egyedüli lehetőségéhez. Őt kérlelte: Áldott Magánosság! te légy barátom, (A Magánossághoz) Berzsenyi is csalódottan élte le életét. Bár vagyont és klasszikus műveltséget kapott, elkerülte az ínség, megszerezte a számára oly kívánatos szabadságot, de az a valóság mégsem az volt, amit megálmodott magának. Horatiusi bölcsességgel vette tudomásul, hogy "Minden csak jelenés", s költőiségében próbált feloldódni, amíg tudott: A nagy lélek önként az aeterben (A reggel) Költészetében a szétfoszlottság vált uralkodóvá, azért is érezzük őt olyan közel magunkhoz a mi századunkban is. A nagy veszteség érzékeltetésére Arany János tér vissza az elégikus formához. Először még az ódai hanggal együtt jelent meg az Ősszel című versében, megteremtve ezzel az elégiko - óda új műfaját, hogy aztán A kertben, ebben az életképként induló versében általános ítéletalkotásában a tiszta elégiáig - a teljes szomorúságig - jusson el: Közönyös a világ... az ember Az elégiák tisztán csak a XX. században bukkantak fel újra a magyar irodalomban. Tóth Árpád tehetsége nem volt összhangban betegsége miatt leszűkült életével, verseit emiatt áthatotta a szomorú, borongó hangulat. Meg kellett élnie a háború iszonyatát, a világ széthullását. Az élet kegyetlenségét egyetlen sóhajban rögzítette: Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, (Lélektől lélekig) József Attila "az ucca és a föld fiának" vallotta magát, de a 1930-as évek Magyarországán nemcsak egyénileg, társadalmilag is kifosztottnak érezte magát. Emiatt gyakori nála az elégikus hangulat: ilyenek a versindító természeti képek a Hazám, a Levegőt! , az Eszmélet című versekben. Az Elégia című "szép tűnődésében" pedig az értékvesztettséget, a sivárságot láttatja: ...Itt a lelkek De ez a kör szabta meg mégis költői feladatát, nem menekült el belőle, mert itt kellett "az adott világ varázsainak mérnökévé" válnia. Nagy kár, hogy kora megtagadta tőle a megvalósítás lehetőségét, s a költő végül "a semmi ágán" találta a szívét. Kozmikus méretű magára maradottsága jelezte neki az út végét, s búcsúverseit, dalszerű elégiáit halálával hitelesítette. Az elégia és elégikusság, mint motívum s mint forma gyakori a magyar irodalomban, itt csak legjellegzetesebb megjelenéseit emeltem ki. Mivel ez elsősorban lelki reakció, egyetlen életművet sem uralt végérvényesen, s csak a legérzékenyebbekre hatott. Milyen érdekes, az elégikusságon kívül az is összefűzi a tárgyalt költőket, hogy a menekülést szinte mindannyian a természetben találták meg. Bizonyos mértékig a társadalom számkivetettjei voltak ők, hiszen azokkal a cselekvési módokkal, gondolkodási formákkal, érzelmi reakciókkal, melyeket koruk kínált, nem tudtak mit kezdeni. Egy egészséges költői - emberi lélek le tudja győzni ezt az ellentmondást, de ez náluk hiányzott. Emberi tartásuk így is csodálatra méltó, mert csalódásuk ellenére is kitartottak eszméik mellett.Műfaji sokszínűség a Berzsenyi versekben
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
S a zabolák s kötelek szakadnak.
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Zordon fergetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj és örülj.
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.Elégia és elégikusság a magyar irodalomban
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélen
Az égi tűz nemes lángjait.
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindig előre mász s - harap.
Mint egymástól itt a földi szivek!
..........................................................
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik.
egy megszerkesztett, szép szilárd jövőt
oly üresen látatnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról.