„…napszítta sziklánál sütkérezik a magány…”
(Bessenyei Nóra verseskötetéről)
I.
Az ember akár akarja, akár nem, körülötte egy idő után a körök összezáródnak: számomra Nóri verseskötete is ilyen. Valamikor, 1968 elején aláírtam egy kötelezvényt, hogy a születendő Bessenyei Nórának mosni fogom a pelenkáit, de közben elkerültem Debrecenből. Új életemben saját gyermekeim pelenkái játszották a főszerepet, ám a nem teljesített ígéret égetett. Aztán amikor 45 év múlva kaptam egy táskányi verset – Nóri költői hagyatékát – lehetőség nyílott az elmulasztottak pótlására: a lelki pelenkák kitisztítására. Ez a kötet ennek a tragikusan szép és felemelő munkának a gyümölcse.
Első nekifutásként áttekintettem az egészet: a 10 füzetben és a dossziéban kb. 250-300 versre találtam rá, ami a variációkkal és a töredékekkel együtt végül megduplázódott. Valójában csak nyolc füzet tartalmazott új verseket, hiszen kettőbe az általa időrendbe rendezett, kiválasztott versek kerültek: az egyik ajándékként tanárnőjének készült, a másik talán egy tervezett kötet lehetett. A közbeékelt angol és német nyelvű versekkel – nyelvismeret hiányában – nem foglalkoztam, de remélem, feldolgozásuk sem várat magára sokáig, mert azok is részei az életműnek. A felmérés után 150 verset választottam ki, majd Kazinczy szellemében szelektáltam - „Tűzbe felét…” – és igaza lett a szent öregnek: Nórit valóban várta az Olimposz.
Először ciklusokba rendeztem a kiválasztottakat, ami nem volt nehéz, hiszen Nóri legalább annyit foglalkozott a világgal, mint önmagával. Valójában az érzelmek – barátság és szerelem - hálójában vergődött, mint minden ember, csak neki megfelelő szavai is voltak ezek kifejezésére. Végül eltekintettem a ciklusoktól, mert felismertem: a kiválasztott versek időrendbe állítva egyféle lírai monológot adtak: segítségükkel megelevenedhetett a költő.
A naplóírásból kinövő költészetbe prózai részek is vegyültek, melyeket a szerző maga is fontosnak érzett, válogatásába is belevette egyik darabját. Kafkai hangulatú, az idővel viaskodó - Felfordult idő című - novella-kísérletével meg egyenesen elképesztett, sajnáltam, hogy annak nem találtam folytatására. A kötetbe azonban csak versek kerültek, melyeket Nóri 1982 és 1992 között szinte öntött magából, néhány vers azon túl is született, melyek közül néhányat laptopja őrzött meg, de 2006 környékén abbahagyta a versírást. Kötetcímként először Napbanéző –t javasoltam, hiszen költőként ő is átfestette az igazságot saját írisze színére, de melléteszem másik lehetőségként aKi siratja a boldogságot? címet is: ez a kérdése nemcsak végigkísérte költői munkásságát, segítségével többféle igazságra is rátalált.
II.
1982-ben – 14 évesen – későbbi szófordulata szerint- egy várva-várt betegség unalmát naplóírással akarta elűzni: tetszetős zöldfedelű kis füzetében bemutatta családját, fényképeket mellékelve még elnézést is kért az utókortól, hogy összemaszatolta a lapokat. Az első versek az elvágyódását fejezték ki, de hamar rádöbbent, hogy az emberiség sorsa a földhöz kötött. A baj csak az, hogy 4 milliárd között magányossá válik az egyén, mert nem figyelnek egymásra az emberek:
A nagy tömegben elveszek, elveszek,
Sikítani akarok.
Hogy figyeljetek, nézzetek, értsetek.
Ne az számítson, hogy nézek ki kívülről
Hanem hogy mi csillog bent.
(Csak egy porszem vagyok…)
Miközben így észrevétlenül versbe fordult naplója, felismerte a világ betegségét is, amire gyermeki naivitással azonnal felírta a gyógyszert:
Ha a világon minden gyermek, felnőtt
arra gondol öt percen át,
hogy legyen béke, béke, béke,
a Földet nem rázza meg robbanás.
……………………………………………………………..
Ezért mindenki kiáltson hát:
Békét akar a világ!
S ne daueroltasd a hajad,
miközben emberek pusztulnak,
hanem üvöltsed bele kínodat
öt percig a világba:
Béke!
(Ha a világon minden gyermek….)
Ne feledjük, az 1980-as években járunk, amit a világtörténelem a Brezsnyev-doktrina és Reagen-féle csillagháborús tervek miatt kis hidegháború néven tart számon, saját életünk kerete pedig a Kádár-korszak felpuhult diktatúrája volt, melyeket aztán mindenütt követtek a rendszerváltások. Nóri nem lehetett átlagos kamasz, érzékeny volt a világ dolgaira, ez tette őt költővé. A következő pihenő alatt olvasónaplóvá vált a kis füzet, ahol a Csillagok háborújának élményét – és számára fontos mondatait – rögzítette, hogy a végén természetesen törjön fel belőle a vallomás:
Benned bízhatok
Ég vándora
én te vagyok.
Óda Skywalkerhez
Induláskor nemcsak a háborús fenyegetettség volt a létélménye, kritikával figyelte környezetét: a víkend-házakba kivonuló, műanyagtulipánokkal emlékező, a vasárnapi húsleves-rántotthús ebédekbe menekülő kispolgári létformát, amely elől
Én legszívesebben a
lemosóba bújnék
fülbemászók
és egyéb tetvek
kedves társaságában
csurognék…
Otthon
Később ugyanígy támadt azokra, akik megelégedtek a Kádár-rendszer nyújtotta világgal:
…..dallamok hátán örülünk
füleinknek, kenyér és hús láttán dicsérjük
nedveinket, és szemünk fényét cseréljük
szép sorokéval…
Intelem
16 évesen nagyon bátran és tudatosan felvállalta lázadását, amit ekkor még ő is csak kamasz-lét részének tartott:
Lázadunk az iskola
a tanárok uralma ellen
………………………………….
Lázadunk a hétköznapok
szürke megkötöttsége ellen
Mást
Már azt is tudta, hogy egyszer én is ők leszek – de nem akart felnőtt lenni: sem most, sem később, konfliktusainak egyik forrása ez lehetett. Ez a lázadás számára sem jelentett nihilizmust, amivel akkoriban vádolták a fiatalokat, hiszen minden idegszálával az életen csüngött, az vonzotta, saját kortársait is ennek felfedezésére csábította:
Nincs már miért élned?....
Hát ezt honnan tudod, ha
még nem élveztél?
Nincs mit élvezned?
Próbáltál már
átnézni a válladon
és csavart dimenziókat
feltérképezni?
(Gondoltál-e arra…)
Ha ijesztette is az élet csupa nagybetűivel (Why don’t punks die), szemlélete egyre kritikusabbá vált: a felnőttek már elvesztették lelküket, őrzik kapuikat, koplaltatják szívüket, és a napok múlása vízkőként rakódik agyukra. A tizenhat évesek mindentudásával jelentette ki: bennük Egy nagy hit harangzúgása helyett / sok kicsi / csilingel, de nem bízott az atyák által felkínált jövőben, mert nem alakíthatnák, csak álmodhatnának róla. Tudta azonban, hogy ebben a gyermekszívű világban kell élnie, ahol az eszed az egyetlen /ami megmenthet, de nem foglalkozott még a jövővel,
mert most
csak forogni akarsz
játékosan, kábultan,
hűvös, tiszta
keringésed ideje
messze van.
Tizenhat éves vagyok
Ebből az attitűdből nőtt ki aztán az a lírai életmű, amelyből nemcsak felnőtté válásának folyamata válik nyilvánvalóvá, hanem kritikus szelleme, mély gondolkodása, az emberiség és önmaga sorsa miatti aggódása is kitetszik. A különböző füzetekben mindenféle színű tollakkal írott, hol jól, hol rosszul olvasható versek hangja egyre bátrabb, a lírai én vallomása egyre érettebb. Első perctől kezdve rátalált saját versformájára: a gondolatritmus által irányított, gyakran megtördelt sorokra, melyekben nem követte a klasszikusokat, bár emlegette az ősi műfajokat és az irodalmi toposzokat is természetesen használta. Számára a versekben nem a forma, hanem a gondolatok kibeszélése volt a fontos, az ihlet percében gáttalanul ömlöttek belőle a sorok: külső késztetését belső sodrása ragadta magával, amitől eleinte feltehetően ő is megijedhetett:
Hajszol a képzelet
………………………………..
Lecsapom a tollat.
Majd szétpattan a fejem…
Fúj a szél
Hogy verssé váltak, vagy megmaradtak töredéknek, azon múlott, tetszettek–e neki?! Ha igen, egy-egy versszakot, szép képet akár panelként is működtetett: újabb és újabb szövegkörnyezetbe helyezve kereste számukra a megfelelő helyet. Emiatt verseinek több variációja is fennmaradt, és a félkész állapotban megmaradtak gondolatisága, képisége is figyelemreméltó, emiatt is kerülhettek be a kötetbe. A készeknek kifejező címet adott, a töredékeknek nem, azokat az első sorral tudtam mozgatni: a kötetben aláhúzással, a tartalomjegyzékben zárójellel jelöltem. Bár első perctől fontos volt számára a versírás, nagy műgond nem jellemezte: nem foglalkozott a sorok kezdőbetűjével, az írásjelekkel, de mert verseit a gondolatritmus éltette, nincs hiányérzetünk. Egybe- és különírása sem szabályos, de meghagytam, mint egyéni stílusa tartozékát.
***
Vallomásos költőként elsősorban önmagával foglalkozott - Nem tudom, ki vagyok, de vagyok -, de szóhasználata, gondolatisága az első perctől kezdve érettebb személyiségre utalt, mint amit az életkora sugall. Műveltségét jól kamatoztatta: izgága tinédzserként szívesen vált volna Janus istenné, akinek két arca volt, mert akkor elfedhette volna pattanásait, aminek gondját asszociációk, rájátszások sorával kozmikus méretűvé nagyította:
Hiába próbálok lefaragni
a nagyra méretezett húshegyből
csont alagút
sötét
és mély
és nincs bátor hős
ki legyőzi csúfságom sárkányát
elhatolna agyamba
ész-palotámba
és
megcsókolna
Ének Janus istenről…
Klimt vagy Csontváry festményei magányának visszfényei, a költői minták (Ady, József Attila, Radnóti Miklós) gondolatiságát erősítették. Különösen József Attila volt rá nagy hatással, de nem utánozta kedvenc költőjét, bensejében hordozta, allúziói, evokáció ezt bizonyítják: mottóként vagy szellemiségben megidézte (Törekvések romjai felett), rájátszott versére (Ülhetek, állhatok, szerethetek…), öntudatlanul is követte makro-és mikrokozmoszának egységében, és lehet, hogy az utolsó versek elégikussága is onnan eredeztethető, bár a mögötte lévő érzelmek nagyon is sajátjai.
Verseinek legérdekesebb vonulatát az önmagáról írottak jelentették számomra. Valójában minden egyes verse egy-egy önvallomás, de azok, amelyekben magát is megformálta, nem egyszerű kitárulkozások, hiszen önkritikája vagy iróniája révén többet mutatott meg magából, mint egy fénykép. Ő, a „kicsi és vak gyermek” elmosódott világban botorkált, ahol útját kijelölték (Szemüveg), de felemás helyzetét magának is köszönhette:
Támolygó szürke borzas kis veréb
Ha sokan vannak csiripelsz
Egyedül tátogsz
Önarckép
Ennek ellenére munkált benne a vágy, hogy megváltoztassa a világot, az embereket, amihez a költészetet találta a legjobb eszköznek:
- Szavak, szavak -
és erre a válasz, hogy nem muszáj sírni
eljegyezném magam
(amúgy nekifutásként) a hittel,
hogy minden ember fejét színesíthessem
ha este van
(És mostmár az sincs…)
De a kétszínű mosolyok és a bírálatok kereszttüzében hamarosan úgy érezte, elvesztette bátorságát, szabad tüskéit kénytelen volt behúzni és atombiztos páncélt építeni helyette. Megtorpanása miatt korholta önmagát, hiszen ez is hozzájárult bizonytalan helyzetéhez: pár szál szereteten libegtél a halál felett (Önarckép) „Hűvös, tiszta keringésre vágyott”, de az őt körülvevő ellenséges világ (Tanács egy újszülöttnek) elszívta erejét, ami ellen önmagát pusztító perzselésben (Komor lépéseim rávetülnek…) vette fel a harcot, pedig tudta:
Csak ingerkednek velem!
Biztos tudatuk kerítésén át
szurkálták botjukat,
mit gyűlölet és megvetés
üvegszálából fontak.
Dühüket nem szórhatták a világra
hát engem köveztek meg vele.
Egy szó erejéig
A világ és önmaga ellentétét teljesség igénye motiválta: mindenre vágyott, de csak apró dolgokat kapott, hiányai miatt magányos, társtalan, és egyéniségével ő maga is provokálja környezetét:
Miért hiszed hogy te jó vagy?
És újra meg újra felemeled amuletted
mely kihívóan táncol nyakadon
párbajra hívja a szerencsét.
Életfilozófiánk: belehalunk úgyis
Eleinte fiatalsága erejével képes volt átlépni magányán, és az élet szépségét meglátni, tinédzserként azonban ezt még bizarr képekkel fejezte ki:
az Isten nevető arcát mutatja
és hátul a kezedbe
lassan bemászik egy svábbogár
és kincsként hurcol magával
a sós kis csöppekért
(Keserű és édes a kezed )
Kortársait arra biztatta, hogy a látszatélet helyett a valóságost válasszák:
Rugdalózz! Hányj cigánykereket!
Rohanva éljed életed!
Hiábavaló dal
De aztán a körülötte lévő világ mozdíthatatlanságát látva ő maga is kiábrándult, úgy érezte, aszéphangú jövőt hiába várja:
mert előrenéznék, de nincs miért
s utat törnék, de nincsen cél -
Céltalan lebegek ide-oda.
Vallomás
A lázadás korában – amikor igazítom magamra a hitem - élő benne a gyermekkor boldogsága, amikor sebeit langyos nyállal ás kedves ujjbegyekkel ki lehetett tisztítani (Azon a bizonyos…), és Malvinkával, kedves babájával könnyedén megvigasztalódott. (Nehéz téged…) Nagyapja bezzeg az én időmben - szövegétől falra mászott, öreges zsörtölődésében sem adott neki igazat, de figyelt rá, mert már tudta: a szeretet a legerősebb kapocs a világhoz:
Te megéltél engem
én megírlak téged.
Nagyapámnak
Ez már nem lázadó nyavalygás, hanem tudatos önépítkezés. Ugyanígy rögzült emlékezetében örökmozgó nagyanyja alakja, aki kisgyermekkorának boldogsága volt: alakját olyan cselekedetsorral idézte meg, amely az idillit hordozta számára. (Ki siratja a boldogságot?) Amikor rájött az idő visszafordíthatatlanságára, megteremtette alteregóját, Ulrikét, hogy egy versciklussal beszélhesse ki magából a fájdalmat. Az élet rövidségére emlékeztette magát, ami nem halálvágyának kifejeződése, csak egy biológiai tény, amit az úttalan úton haladva csak így derülhet ki számára az, hogy a röpke lét /…így is, úgy is szép (Homályba süppedő nagy hegyek). Ebbe az új költői viselkedésbe beletartozott a könnyelműség: az élet dolgait vidám legyintéssel kell fogadni, nincs értelme a könnyeknek (Tudom, hogy szívtelen..), nem érdemes az elmúltakon rágódni, el kell fogadni azokat az örömöket, amit neki kínál az élet. Hamupipőke alteregójaként így gyógyítgatta magát, de aztán fel kellett ismernie, becsapta önmagát: ő is csak áltatta a rá kirótt áltatnivalókat…
***
Életének színtere a város volt, melyet jól ismert: a lakótelep házai a valóság kemény tömbjei voltak számára is:
Lent autók össze-vissza
Ember fut ide-oda
Házunk alatt szürke kőhalom
Betontéglákból.
Fáj a gyomrom.
Nyomja valami.
Háztömbök.
Ez az én világom
De tágítani akarom!
Akarnám
A csillagokig.
Fúj a szél
A füstös utcák, a hőségtől izzó aszfaltok, a szürke betontéglák világában a kémények a kemény legények, de a mozdulatlanságot is ezek hordozzák: Majd ha fagy / kristályosodik a halál /csontokat zörget a szél / a Nagykörúton (A dekadens csönd…). Erre a környezetre vetítette ki saját érzelmeit: a szürke és romos ház falánál zöldjüket keresve sirató ágak hajlonganak. Milyen meglepő, vagy talán nem is annyira, hogy ebben a világban a városi élethez kapcsolódó mozdony lett az önmetaforája: ritkán zakatolok / többnyire vígan süvítek /de szikráimtól / nem rettegnek / csak a madarak (Ráncos köveket…) Ez volt az ő világa, amivel viccelni is tudott: groteszk életképe ezt bizonyítja:
Sovány utcák boronganak
hideg az őszi éjjel
kandúrok vonyítanak
s az egerek töprenkedve
visszamásznak lukaikba
…………………………………………
Súlyos tereken sóhajtanak
az előbb elkergetett kandúrok
most visszalopakodnak
halkabban vonyítanak
de az egerek újra lukaik
mélyén reszketnek.
Tudományos szempontból ez persze nonszensz
éppúgy, mint a macskakő,
mely halkan és szerelmesen nyávog
válaszul a kandúroknak.
(Sovány utcák boronganak…)
De igazán a természetben volt otthon: felülök szépívű felhőimre/ és simogatom egem (Miért higgyek…) vagy egy másik szép példa szerint: Csillagokat sír ki magából az ég (Erika néninek) A természetből vette kedvenc metaforáit (fa, fű, rét, felhő, kardvirág, a tenger, stb.), még veszteségei felmérésére is ezt használta:
ráncos köveket tettem zsebre
hogy legyen kivel aludnom
(Ráncos köveket…)
Kalligrammában, ősi képversben idézte meg a sas szabadságát, a virág szépségét, és az általuk sugallt életszabályt: nem hinni, csak szeretni, / nem sírni, csak nevetni (Virág ). Kialakította sajátos szó-képversét is, amit nem tudtam sem reprodukálni, sem megfejteni, emiatt nem kerülhetett bele – mint különlegesség - a kötetbe. Sokértelmű metaforája lett a varjú, aminek különleges szerepét az idővel viaskodó életképszerű versében bontotta ki:
a dobbanások meglepték a
szemlélődő varjakat
csőrük széléről giliszták lógtak
úgy ringatták fejüket
mondván
„de milyen furcsa
gyermekem, az idővel ne játssz,
mert felnősz majd, akár mi,
felnősz, és lapátolod a zsíros
fekete bánatot…”
(Szélesölű földünkön játszottam….)
Költészetének egyedi és fontos részeit jelentették a „városi” állatok, akik magányának társai:
Kering az ágynemű halk hangja
vígan nótázik a poloska
svábbogarunk is jókedvű -
ezek háziállatok…
Nóta fél 10-kor
Így hát egyáltalán nem véletlen, hogy amikor önmagát jellemezte, akkor is az állatvilágból keresett párhuzamot, de nem valóságost, maga találta ki és morfológiai pontossággal formálta meg:
a bensőmben terjedő furcsa, félénk
állatkát – ragaszkodásnak is hívják.
(Hány cigarettát…)
Otthonos és szeretni való világot teremtett verseiben magának, ahova elmenekülhetett a valóságos életből, ami taszította, nem fogadta be, de amiben a versírás menedékké válhatott:
és most már tudom
hogy házat épít, ki élni akar
és meleggel, ággyal teremt magának rendet,
és alkonyatkor, ha dalolni támad kedve
háza elé kiül és együtt énekel a távozó Nappal
(És mostmár az sincs…)
***
Lázadásának szelleme kritikus énje volt, a világ megjavításának szándéka és egyféle tolerancia vezette: „Kételkedni nem szabad az emberek hitében” – vallotta, akkor sem, ha a melegítő bundás gondolatok, a szépen zengő mondatok elmúltak. Szembefordult a fogyasztói társadalmat jellemző reklámháborúval, lázadása ezzel társadalomépítő gesztussá vált
A gúny ma nem más
keservesen csiholt szikrája
a lobogó lázadásnak
(Csillog-villog….)
Az egész Földet féltette az esztelen életmód következményeitől:
Olyan furcsán hörög a Föld
csonka tüdejében kalapál a halál
olyan közömbös már a védő ózonréteg
olyan furcsán remegnek a
lángok…
1999
Ma természetesen olvassuk ezeket a sorokat, de a ’80-as években még kevesek figyeltek a környezetre, Nóri igen, s a vers címéből az is kitűnik, közelinek látta a veszélyt, mert tudta:
mi csupán nézzük
jó magyar szokás szerint
hogy csorog el a
lespórolt levegő
(Cipősarkok koppanásában viszem,…)
Lázadásának szelleme vezette erős magyarságtudatának kialakításához, ami ellentétes volt a kor internacionalizmusával. Az egyre unalmasabbá váló november 7-i ünnepségek nem lelkesítették:
Évenként hány dal zeng a hős
oroszokról és zúg dal a magyarokról?
Invokáció gazosodó nacionalizmusunkhoz
Zavarták a hivatalos politika ellentmondásai is: amikért a múltban harcoltak, az megvalósult, de annak hogyanja taszította:
Elvtársak feszítenek néger sofőrrel
tízszobás villa tűzfala ásít
a gyermekszaporulat szájába:
várjatok, nemsokára lesz lakás!
A rohadt paradicsomban
Magyarország ki vagy te? – tette fel a kérdést, jelezve, hogy már nem a kötelező kamaszkori lázadás hajtja, hanem gondolkodó elméje. Úgy érzékelte, nálunk az élet megállt, pedig a halál tülekedve és káromkodva közeledik. Megint tudta a megoldást: ha az unalmas mindennapokba friss, pezsgő értelmet öntenének, megváltoztathatóvá válna a világ. A cselekvéshez a múltból keresett példát, de a honfoglalók dicsőségének felidézése mellett (Az a szép fényes nap…) a múlt és a jelen ellentmondásaira is volt szeme:
de azért büszke magyarok vagyunk
zászlólengető, hejehujázó,
nemzeti öntudat: turistáknak
paprikás kezünkben rotyognak
Magyar vagyok! – hirdetik büszkén
Nem volt megelégedve a rendszerváltással sem, amit pedig nagy érdeklődéssel kísért, hisz tudta: „Egy váltás rendszer elég egy életre.” Furcsa kettősség uralkodott el benne: a lázadás nem több, mint üveglap alá préselt virág – megcsodálható, de nincs következménye (Megünnepelted már a nagy napot?):
Furcsán kavarog a világ sora ma:
vitustáncot járnak a veszéllyel,
és szapora istenek teremnek
átcsavart tengelyként néznek
szemközt egymással……
Meghasonlott a hit…
(Mikért harcoltak ők…)
Babonás idők jártak, amiben gazasodott a nemzeti büszkeség is :
Köd didereg tavaszi táj felett
Töprengő szépséggel kel fel a Nap
Mi is ott állunk, reszketünk némán,
nem tudjuk, kis országunk merre tart.
Invokáció gazosodó nacionalizmusunkhoz
A mozgás is csak látszattá vált, a cselekedetek ellentmondásosak voltak:
eltüzeljük közös gondolatainkat
és ágyainkat
és eltüzeljük foganó gyermekeinket
eltüzeljük ruháinkat
és örökölt nagykendőnket
és eltüzeljük molyrágta emlékeinket
tűzbe vetjük nagyapáink bajszos képét
és a családi vályogházat
(Kételkedni nem szabad….)
Kiábrándult a politikából (Ne keljetek fel….), feltehetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az utolsó füzetekből a politikai tartalmú versek eltűntek.
***
Nagyon érdekes, hogy a naplóíró 14 éves sietett leszögezni ateista mivoltát, de tudta, hitre neki is szüksége van. Eleinte viccesen elintézte ezt a kérdést:
én beléd reményt nem vetek
de hitre, melyre szükségem van
hitelt kérek vagy veszek:
aztán apránként
kis megalkuvásokban visszafizetem
Fohász
Hitetlenségének magyarázatát is megadta: aki ilyen világot teremtett, abban nem tud hinni. (Mikor láttam halmait…) Ám a bajban neki is szüksége volt valami támaszra, még ha imája is ateista mivoltához illő:
Lásd be, mi teremtettünk
furcsa imáink formázzák arcodat
lásd be, szükségünk van rád,
mert léted kényelemben ringat.
Istenem
Hitetlensége ellenére tisztában volt a keresztény mitológia elemeivel, melynek képeit költészetében gyakran használta. Érdekes versben idézte meg Jézus születését, az isteni kinyilatkoztatás történetét (Karácsonyi vers), és nem érezte szentségtörésnek, hogy groteszk módon belehelyezze mindennapjainkba az Istent (Antiélet-tabletta), hogy bebizonyítsa, még ő is elmenekül az általa teremtett világból:
Isten fejét csóválja és körbetekint
sok jót nem láthat, mert a
tér közepén felemelkedik
és visszarepül a mennybe.
(És felszáll a villamosra…)
De amikor a kiábrándulás tetőzött nála, Istennel viaskodott: Fiat! címmel írott versei nemcsak a szakrális fordulatokat vették át, de mintha el is fogadta volna létét, s azt, hogy az emberek sorsát ő intézi. Nem valószínű a megtérése, csak valakivel ki kellett beszélnie reményei megsemmisülését, s talán a felelősséget is elháríthatta magáról. Egy idő után aztán az isten-képet rávetítette a férfiakra: téged is, mint más isteneimet, összehajtogatlak – írta a Töviskoronám a szerelmemcímű versében, s innentől vitái velük zajlottak. De nem nyugodott meg ezzel sem, még egyszer visszatért a témához a 2006 környékén írott utolsó versekben, melyeket már nem a füzetek, hanem laptopja őrzött meg számunkra. Az Így legyen, az Áldás és rontás és a Húsvéthétfő című verseket már beárnyékolta a betegség, emiatt fontosnak érezte megerősíteni hitét, de hagyott egy kiskaput az Istennek: ha a szerelemben csodát tesz vele, még hivő lehet belőle is…. De valójában már belenyugodott betegsége várható következményeibe, úgy érezte:
Lehet a rontás is kegyelem:
csak nekem. Másnak nem,
mert míg más aprón, tétován lépked,
én sorsomat kemény léptekkel kimérem,
és elfogadom fejem felett a felleget.
Áldás vagy rontás
***
Emberi kapcsolatai éppen olyan bonyolultak, mint ebben az életkorban mindenkinek: szívekből szívekbe vándorolva kereste társait egy magasabb eszmény jegyében, mert a felszínes kapcsolatok zavarták:
lelkem, mint jószomszéd átkopog
hozzátok, s ti fogadjátok
csalfa mosolygással,
elébe tálaljátok
a délről maradt árnyékot
s csámcsogva falom
azt hívén
paprikás krumpli
Sanda vigyor fogsorotokon,
halk ásítás feszül szájatokon
mikor búcsúzom tőletek
köszönök és sóhajtok
ezzel teszem be a kaput.
Vándorlegény
Barátságról többször is beszél, a Takács Judithoz írott versekben annak minden fázisát körbejárta. Ez a barátság – a veszteség miatt - visszatérő motívuma maradt írásainak:
sok kis feszültség sok villáma
csapott ki közöttünk,
mégis bár gyakran sérelmektől csonkig égve
álltuk egymás viharát
Egy barátság lekopott sírkövére
Női öntudata is kritikus szelleméből táplálkozott. Olyan kapcsolatokról ábrándozott, ahol a felek egyenrangúak:
várhatunk még, hogy hívjanak váratlan
férfiak és suttogják nekünk
amúgy tisztán
üveghangú szerelmüket, kik várnák meg végre
hogy mi is csilingelhessünk
Ne búsuljatok lányok
De az ironikus hang jelzi, azért pontosan tisztában volt azzal, hogy ez nem holnap fog megtörténni…. Legfőbb versképző erővé mégis a szerelem vált nála, egy lapra tett fel mindent, pedig - bevallása szerint - csak egyszer viszonozták érzelmeit: óvodás korában. Versei tanúsága szerint állandó érzelmi hullámzásban élt, Töviskoronám a szerelmem – foglalta össze az ebből fakadó gondokat, pedig nem voltak elérhetetlen vágyai:
Ha válla valakinek biztos támasza
lenne eddig mindig lehajtott fejemnek,
ha a vihogva emlegetett szerelmet
végre mosolyogva remélhetném
(Annyiszor csattant már a szemem…)
Aztán megérkezett - többször is - a várva-várt szerelem, amelyből sok szép vallomása született. Boldog szerelem egy sincs köztük, inkább a lemondás, a rezignáció uralja az Altató, a Barna haja…,, a Vadvirág, a Csabának, az Őszi álomkép… vagy az Őszi hangulatkép gyönyörű vagy fájdalmas sorait. Gondjait, fájó megalkuvásait is kibeszélte a füzetekben, nemcsak versekkel, hanem naplószerű feljegyzésekkel is. Van egy érdekes kis hír is az egyikben arról, hogyan állt bosszút – gondolatban – az egyik hűtlen kedvesen: tűzoltóautóstól ellopta, és egy falusi portán elrejtette őt örök időkre… Bántotta, hogy csak lábtörlő-szerelmek jutottak neki, hogy a vágyott állandóság és biztonság érzése helyett a kifosztottság lett az osztályrésze, hogy újból és újból azt kellett éreznie:
A vágy szép szemei csábítottak téged
és nekimentél a sziklafalnak,
mi kőbörtönébe fogadott.
Törekvések romjai felett
Magányérzetét ezek a kapcsolatok még jobban elmélyítették, melyet hol vidámabban, hol durcásabban viselt el, de különleges, szép versek születtek ebből az érzésből:
…..ritkán zakatolok
fel a hegyre ösvények vezetnek
napszítta sziklánál sütkérezik a magány
az egyedüllét fenyői közt zöld a nyugalom
a nyugtalan bokrokon ugrál a vágy
betér néha a fény az erdőbe is
hozzám is bevisít néha a szerelem…
Rekonstrukció
Adakozó nagy szíve őszinteséget követelt ezen a téren is (Mi bánt téged, Kedves?), talán e miatt maradt szerelem-takaró nélkül, de az átélt fájdalom ráébresztette a férfi és nő bonyolult viszonyában rejlő fontos törvényekre. Amikor az Énekek éneke legfontosabb sorát - Mert erős a szerelem mint a halál - szembesítette saját viszonyaival, rájött: ezek a játszmák az ő számára mindig veszteségesek. De nem tudott, nem is akart megszabadulni az érzéstől, valamennyi kapcsolatának levonatát zsigereiben cipelte magával, mint az élet nagy törvényszerűségét:
……………………………..a tenger a partot
nyaldossa csak, túl nem lépheti, de
tenger nélkül sivatag a part. Így
apadsz-áradsz bennem, kisírlak könnyben,
és magamhoz veszlek borban, és közöm
ennyi van hozzád.
Már átlényegültél te vagy a köd és te
vagy az éhség, a hiány és a fájdalom,
te vagy a szóban minden bántás,
és ha megbotlok, az is te vagy.
Még mindig
***
Bár versei automatikusan születtek, tehetsége költői öntudatát is kialakította, bár mindvégig bizonytalan versei értékében. Kemény, szókimondó, cinikus és lelkes verseket akart írni (Nem tudom, …), hadiösvényre is lépett, miközben ujjai közt töltött toll vicsorgott (Indokok ellened), de csalódnia kellett. Egyrészt az őt érő kritikák miatt, melyek gondolatait verseiből kiolvashatjuk:
Karcsún, egymásutánban
következzenek soraid,
ne legyen rajtuk tyúkszem
ne legyen bennük valami
amin meg lehet akadni
ami már nem hiba,
amit te csináltál.
Antiélet-tabletta
Az isteni parancs is rászólt a Karácsonyi versből: Na, költő, te most többé / ne írj verseket…Bevallása szerint is nehezen viselte a kritikát, de számára nagyobb baj volt az, hogy önmagában is csalódnia kellett: törekvése ijedt kis verébként lebbent le a világról, aminek addig barátságos része is szembefordult vele:
Az én utam nehéz
vesszőfutás az egész
karcolnak a bokrok,
álljt szólnak a fák,
sziklák dörögnek
és belém csap a villám.
mit mondanék nem más
mint üszök szén és parázs
Keringő
A parázsból még lehetett volna tűz, ami költői eszménye volt (Egy szó erejéig), de alkotókedve a kudarcok miatt megcsappant, s szinte a görög kórus hangján visszhangzik belső kétségbeesése:
Fölösleges volt teremtenem
pedig de szerettem
s lám legvégtére ilyen lettem
mivé lettem, mivé lettem
(Homályba süppedő nagy hegyek…)
A költőiség befejezését látszólag azt indította el, hogy nem találta szépen fogó tollát, de a dolog ennél mélyebben gyökerezett: költőként nem érte meg még azt sem, hogy tudomást vegyenek róla – igaz, hogy is kerülhetett volna erre sor, ha a verseit csak a füzetekben pihentette?! – és sem önmaga, sem a világ sorsának alakulását nem tudta befolyásolni. Mindezek miatt már ő maga is csak hányni tudott költői mivoltára (A költő így, vagy úgy..), s amikor köszörülni próbálta bánatos torkát, újabb csalódás érte:
némán, rendben sorakoznak bennem a hangok,
s majd kitörnek zilált csapatokban torkomból
ki siratja boldogságom – kérdem
nem fojtom el fojtó könnyűimet
(Nem találom szépen fogó tollamat…)
III.
Bessenyei Nóra (1968-2007) emberként, költőként igényes volt. Valami magasztos eszmére vágyott, amivel nemcsak saját életét irányíthatja, hanem a bizonytalankodó emberek is követhettek volna. Minőségi, tevékeny életet akart, de képtelen volt a mindennapi kompromisszumokra. Tehetséges volt, nem akart elszürkülni, de a sorozatos kudarcok után nem érezte jól magát a huszadrangú tanár szerepében. Költőként viszont – még ha a világ nem is tudott róla - végigjárta a maga útját, versei híven tükrözik történelmi korának problémáit.
Költői pályáján három korszakot különíthetünk el. Már kezdőként sem utánzott senkit: az első versekben rátalált a maga sajátos hangjára:
Nem, én nem!
Nem kötöm soraim gyáva rím-bilincsbe,
kócoltatom bozontom a széllel,
ne fésüld meg bölcsesség fésűjével
Antiélet-tabletta
Eleinte az életkorból fakadó hiányok okoztak bizonyos döccenéseket, és locsogó stílusa is sokat rontott hatásukon. Ma már verseinek legnagyobb erénye nem a lázadás, hanem a gondolatok mellbevágó, aforisztikus megfogalmazása, vagy a meghökkentő képzettársításokkal feltárt valóság - költői tehetsége ezekben ragyog fel igazán:
Atomfelhő terül álmainkra
A múlt fogai akadnak belénk
És kiszakítva mából és jövőből
A végzet illata leng felénk
(Atomfelhő…)
Eszményeit, az élet értelmét hosszú és unalmas versben próbálta megfogalmazni 15 évesen, hogy aztán a zárlatban rátaláljon a költőiség magasabb szférájára:
Úgy haltam meg, mint más.
A füstöm szállt csak a szabad ég felé,
a szerelem kékségét, a szabadság
habosságát, az élet végtelen
gömbölydedségét húzta össze egy
rántással magában.
Egy szó erejéig
Ezeknek az ideáloknak a hiánya adta kezébe később is a tollat.
Második korszakában, a kiteljesedés idején a ’80-as évek politikai retorikájában kevésbé önálló, amit azonban ellensúlyozott a világ és önmaga felfedezésével, tematikai gazdagságával. Az önálló szemlélethez azzal jutott el, hogy személyes létélményeit - egy-egy tárgy vagy jelenség köré csoportosítva - láttató képiességgel fogalmazta meg:
Ha én égbolt volnék, csak neked kékellnék,
vakító mosollyal mindig rád nevetnék,
járnék teutánad, föléd, rád borulva,
végül is meghalnál, rám nem is gondolva.
Ha én szikra volnék…
A korábbi szószátyárságot egyre inkább fegyelmezett letisztultság követte, amelyben egyedi képei is jobban hatottak. Ez volt a beérés korszaka, amikor a versek egységét már nem a retorika, hanem a belső lélektani logika szabta meg:
Hallottam, hogy sír a rét,
pupillái nedvesen verdestek,
s mint egy kusza gondolat
átsuhant rajta a lázadás…
(Hallottam, hogy sír a rét…)
Harmadik korszakának termései elégikus hangúak, ami azt mutatja: egy idő után Nóri beletörődött a világ megváltoztathatatlanságába:
zöldszínű lovakról álmodtál itt
most mehetsz majd és kereshetsz
látomások angyalai ölelnek zokogva
fülledt párnádra visszakerengve
(Búcsú)
Egyféle költői búcsúzkodás van az utolsó versekben, valószínűleg megérezte, hogy a folytatás
ezen a szinten lehetetlen, megújulását pedig nem tartotta fontosnak:
A költő így vagy úgy, de már halott
lantját víg penész lepte be
………………………………………………………………..
a költő megírta minden versét
megírta, hogy jól mulatott
s hogy rég elfelejtette minden keservét
(A költő így, vagy úgy…)
***
Milyen jó lenne most azzal fejezni be ezt az írást, hogy Nóri egy felhőről lelógatja a lábát, figyel bennünket, csak hát nem hiszek benne. De abban igen, hogy nyomot hagyott azzal a világon, hogy leírta gondolatait: meghosszabbította vele röpke, 39 évnyi földi életét, és ha hihetünk Horatiusnak – s miért ne tennénk?! - megépítette ércnél maradandóbb… emlékművét. Külön köszönettel is tartozom neki, hogy grafomániás volt: ezzel lehetőséget teremtett nekem a füzetekben való keresgélésre, s ha személyesen nem sikerült találkoznunk, verseiből megismerhettem: gondolataiból sokat okultam, képeivel elkápráztatott. Közös kedvencünk soraival búcsúzom tőle:
Kinek mindegy volt már a kín
gondjait magamra vettem
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
József Attila