Őrizetlenül

Finta Éva: Őrizetlenül
(Nagy László emlékére)

Finta Éva a kárpátaljai magyar irodalom - a hatodik síp! - egyik meghatározó alakja, több mint negyedszázados munkássága révén a mai magyar irodalom jelentős képviselője. Bár 1990 óta Magyarországon - jelenleg Sárospatakon - él, ma is kárpátaljainak tartja magát, hisz "gyökereit" nem semmisítette meg az "átültetés". Élete nagyobbik felét Beregszászon töltötte: 1954-ben ott született, ott végezte iskoláit, s ott dolgozott - nevelőtanárként, dekoratőrként - miközben az ungvári egyetemen levelező hallgatóként magyar szakos diplomát szerzett. Otthon festőként és grafikusként is számon tartják, de igazi terepe a költészet. Eszköztárában a Múzsák valóban testvérek, a szavak mestere, de a színek, formák, harmóniák világában is otthonosan mozog. Költészetében a valóság és a művészetek alapos ismerete mélyen etikus magatartással párosul. Idáig négy verseskötete jelent meg: Vállalkozás az örömre (1979, Ungvár.), Idő - korongon (1987, Ungvár.), A lét dicsérete (1991, Ungvár - Budapest.), Földközelben ( 1993, Miskolc.) és Párkák címmel írt verses színjátékot,(1993, Ungvár.), melyet a Magyar Rádió mutatott be.

Avatott mesterek: tanárnője, az anyai jóbaráttá vált Drávai Gizella és Horváth Anna szobrász - keramikus mellett az irodalom nagyjai (József Attila, Radnóti Miklós, Váci Mihály, Nagy László, Bartók, Chopin, Paganini, stb.) segítették költői kibontakozását. De Finta Évának is meg kellett küzdenie egyéni hangja kialakulásáért, mellyel ma meghatározott látásmódot és életszemléletet képvisel. Az élet jelenségeit derűvel szemlélő, a természettel harmonikus összeforrottságban élő költőt legjobban az ember érdekli, belülről fakadó erkölcsisége ezért sarkallja a világgal való kemény szembenézésre. Ma már kevésbé kötődik mesterihez, öntörvényű, saját útját járó költő, aki azonban hűséges a maga világához. Evokációiban rendre megidézi őket, A lét dicsérete című kötetében külön ciklust szentel nekik, s későbbi köteteiben is helyük van.

Elérhető megidézései közül talán la legsikerültebb a Nagy László emlékére írott Őrizetlenül című, amely 1983-ban megjelent egy könyvnapi kiadványban otthon, de kötetbe csak 1991-be került. (Ennek magyarázata nagyon egyszerű: Kárpátalján sokat vártak az alkotók egy-egy önálló kötet megjelenésére, a közbülső időkben csak antológiákban, napilapokban publikálhattak...) Fontosságát az érzékelteti, hogy első magyarországi kötetébe is beleválasztotta.

Az evokáció mestereként pontosan ismeri ennek a műfajnak a szabályait: nyelvileg, költőileg elevenítette meg Nagy Lászlót azzal, hogy megalkotta a Ki viszi át a szerelmet? című versének variánsát. Ám ezzel nemcsak Nagy Lászlót idézte meg, megfogalmazta a 80-as évek kárpátaljai helyzetét, s hogy "továbbdúdolt egy klasszikus dallamot" (Fodor András), egyetemes mondanivalót fejezett ki általa. Nagy László közismert verse 1957-ben jelent meg, melyben a szerelem és a hit vált a pozitív értékek szimbólumává. Ez az életigenlő vers vált Finta Éva kiindulópontjává. Ő is ugyanolyan szigorúan szerkeszti versét, mint Nagy László, de nála csak kérdőjelek születnek, a felkiáltójelekkel kifejezett Nagy László - i megoldások csak jelzésszerűen jelennek meg versében.

Más ugyanis az a helyzet, amiben ez a vers megszületett. A mai költőknek nem a "szennyes áradatból" kell az értékeket kimenteniük, "békés zümmögés" jellemzi azt az állapotot, amelyben élnek, s amelyben az értékek mégis veszélybe kerülnek. 12 kérdésének majd mindegyike egy - egy tragikus képi egység, melyekre a verszárlatban csak részben tud válaszolni. Az első sorban megfogalmazott "küszöbre vert hitünk" az emberi alaphelyzet, melyet minden egyes kérdésével egyre tragikusabbra mélyít, hogy a helyzet reménytelenségét éreztesse. A vers központi gondolatává a költői lét lehetősége válik, hiszen nemcsak hitüket alázták meg, a számukra oly fontos szavakat is "csontokig lemarták", elkoptatták, hiteltelenítették. Ezek miatt érezhette azt, hogy "szomorúságuk" már lázadásnak sem tekinthető. "Korunk hőse" - ismerte fel - "a szemtelen túlélni hős", aki ebben a versben is átjuthat a túlsó partra, de a költő szerint kétséges a tette:

mit ment magával át vacogva?

Ebben a helyzetben az "űr" - a semmi - veszélyezteti "a megvigyázott tisztaságot", s azokat is elpusztítja, akik a legérzékenyebbek. Sorsukat találó metaforával érzékeltette:

Az árvaságba semmisült
költők...

Ez a többrétegű költői kép egyszerre foglalja össze a kisebbségi sorsot és a költői lehetőséget. A Nagy Lászlótól kölcsönzött, de új tartalommal megtöltött "harang" - metaforával fejezi ki jelentőségüket: csak az ő szívükön öntött harangok képesek fellármázni az élőket, ha a "barbárság kövén" maradnak egyáltalán olyanok, akiket megszólíthatnak a hangok... Tőlük, a költőktől várja az értelmet és az érzelmet egyaránt. A vers egyik legszebb állító kérdése ezt jelzi:

Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?

mert ők azok, akik kimondják - s ezzel le is győzik - a rettenetet. Őket erősítik meg a többszörös áttétellel megjelenő bibliai utalások, de a képben ma már régi és új mitológiák fonódnak egybe, mert a verseket az élet is továbbírja:

Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor - jelenéshez?

A kép alapja az a bibliai történet, amikor Mózest az Isten égő csipkebokor képében segítette az axodusban, s a képhez már újabb jelentés - az önmagukat fáklyává változtató tiltakozók, vagy a napalm elől égő fáklyaként menekülők képe - társul. Így válik a vers egyedi képlete egyetemessé, az emberiséget veszélyeztető mindenféle barbárság helyzetévé. A kérdő mondatokban azonban ott van a megoldás is, melyek mindegyike cselekvő magatartást, s nem beletörődést igényel. Tisztában van a költő ugyanis azzal, hogy "a szomorúságban", "az árvaságban" az emberi értékek is eltűnnek, megsemmisülnek.

A vers utolsó négy sorából hiányoznak az írásjelek, a költőben tudatosul a helyzet: nem elég a világot újra életre kelteni, az egész emberiséget kellene újra megváltani. Ezért van szüksége a világnak újra prófétákra, s Nagy László hiánya is ettől válik fájóbbá. Igaz félelme az a költőnek, hogy lesznek - e olyanok, akik szembe mernek nézni a világ rettenetével, s maradnak - e olyanok, akikért ismét megszólalnak a költők?! Ki hoz új törvényeket, mint Mózes, s ki terjeszti azokat új prófétaként? Ki adja fel önmagát, hogy a reménytelenségben is védje, őrizze a közösséget:

Ki ácsorogna a kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek

A befejezés rezignációja egyrészt abból fakad, hogy Finta Éva úgy érzi, "őrizetlenül" maradt a világ, másrészt abból, hogy azt is felismerte, a vész már megtette romboló hatását, az emberek kiüresedtek, "alszanak",

s szívükben is tömény sötét lett...

Az Istentől is elhagyott, "őrizetlenül" maradt világból jövő fájdalmas sóhajtás ez, s ebben rejlik a vers aktualitása. Amikor a pusztulás nem fenyegetően, hanem természetesen jön, mint a "zümmögés", tehetetlen a költő. Hiába vetné hátát a vésznek, a természetesnek tartott állapotban nincs értelme. A helyzet reménytelen, de ez szinte idilli képekben fogalmazódik meg a versben, s a befejező képek hordozzák azt a világot, melyben megmenekülhetnének az értékek. Ezért is gondolja azt a költő, hogy nem elég csak "túlélni" ezeket az időket, az emberiség legfontosabb értékeit - a tisztaságot, a hitet, az értelmet és az érzelmeket - változatlanul át kell menteni "a túlsó partra." Bár a megvalósulást az adott helyzetben reménytelennek látja a költői én. Talán ezért is hagyta el a Nagy László -i versben oly hatásos önmegszólító formát, a felkiáltó mondatokban megfogalmazott határozottságot. Pesszimizmusát azonban nem engedi elmélyülni, eredeti képeivel, költői fegyelmével ellensúlyozza. Nincs a versben egyetlen felesleges szó sem, érett költőkre jellemző tömörséggel, egyéni szóképekkel fogalmaz. Minden egyes kérdő mondatát asszociációk sorával tágítja, s ezzel a mindenféle barbárság elleni szelíd tiltakozássá válik verse. Költői egyénisége ilyen: nem rántja le a dolgokat a napi politika szintjére, de mégis pontosan felméri az ember lehetőségeit. Amikor a Földközelben című kötetébe újra felvette ezt a versét, a Pro memoria felszólító mondataival erősítette fel az eredeti mondanivalóját:

ne vegyétek fel elődein elszánt tévedéseit
és festett vágyaikat se vegyétek
ne nyúljatok mérgezett szavaik után
étel - ital tisztasága a lélek tisztessége legyen.

1982-ben a Nagy László - i példa azt sugallta számára, hogy a költőknek minden körülmény között vállalniuk kell sorsukat, küldetésüket, de saját helyzetében úgy érzékelte, hogy tehetetlen. S nemcsak ő, mint költő, hanem maga az Isten - a dolgok megalkotója - is az, mert nem tudja a megsokasodott látnokokat követni, emiatt nem tud segíteni. Ezért fordult Finta Éva újból és újból mestereihez, ezért idézte meg őket, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, őrizetlenek... A gondolat pedig lezáratlanul munkálkodott benne tovább, a 2000-ben írott Kinek is írom? című kozmikus látomásában visszatért hozzá... 

Párkák

Finta Éva: Párkák

A kárpátaljai magyar költő, Finta Éva érzékeny, sokoldalú művész. Indulásakor egyszerre próbálta ki magát a festészetben és az irodalomban, jól értett a zenéhez is. Magyar szakos tanári diplomát szerzett, s ha nem volt tanítási lehetősége, dekoratőrként kereste kenyerét. Amikor átköltözött Magyarországra, kis falvakban háziasszonykodott és nevelte gyermekeit. Amikor Sárospatakra került, újból hasznosíthatta diplomáját: először szakiskolás, majd tanítóképzős tanítványaival fedezte fel a magyar nyelv és irodalom szépségeit. De bármit is csinál, mindig költő marad, mert ez a hivatása és a sorsa. Személyes hangú költészete - melyet az irodalom magánlíraként tart számon - azonban közösségi jellegű: amiről ír, minden ember számára fontos. Sokoldalú tehetsége költői szemléletét tárta szélesre, filozofikus alkata pedig intellektuális lírát teremtett. S egy gondolkodó költő nem tud megállni a határokon, az is izgatja, ami nem fér bele a versek lekerekített egységébe. Kísérletező kedve hívta életre a Párkák című verses színjátékát, mely nemcsak az életmű szerves része, de a drámai műfaj megújításának is érdekes kísérlete.

A mű első felvonása eredetileg a Magyar Rádió és a Hatodik Síp közös pályázatára készült, a későbbiek során ezt bővítette, s így vált legfontosabb munkáinak egyikévé. Megjelenése - mely a pályadíj része volt, csakúgy, mint bemutatása a Bartók Rádióban - 1993-ban csak néhány héttel előzte meg magyarországi bemutató kötetét, a Földközelben -t.

Tragikus veszteségek árnyékában írta meg műve bevezető részét. Első magyarországi éveiben e veszteségeket még élesebben érzékelte, s az átköltözés nem ölte ki belőle a kárpátaljai valóságot sem. Innen visszanézve mégis idillinek érezte az első felvonást, ezért látott neki a folytatásnak: az árnyoldal megrajzolásának. A jelen horrorisztikus képeivel azonban átcsúszott a jövőbe, melyet pedig eredetileg szintézisként akart megfogalmazni. Írásának anyagát tehát saját törvényei is alakították, nemcsak költői szándéka. De ezeket látva sem tudta nem megírni!

Finta Éva ezzel tisztelgett tanárnője, Drávai Gizella előtt, akinek nemcsak ő, de az egész kárpátaljai magyar irodalom sokat köszönhetett. Szoros kötelék fűzte hozzá: 12 és 21 éves kora között nála (is) lakott, kapcsolatuk különleges hangulatát az Óda csukott szemmel című - szívből jövő - versével már korábban felidézte. A darab megírásának idejére azonban az a miliő, mely körbevette őket, már csak a tanítványok lelkében volt élő, a Drávai - hagyaték a szemétre került. Ezt a sérelmet is meg akarta torolni, amikor a Világosság asszonyaként megidézte szellemiségét, alakját, régi életük színterét. Másik mentorát - Horváth Anna szobrász - keramikust - Főnixként látjuk viszont a darabban. Csakúgy, mint az életben, itt is ő juttatja az önéletrajzi elemekkel is rendelkező főhőst fontos felismerésekhez. Mestere szerénységére jellemző, hogy ő magát a Sötétség asszonyával azonosította, pedig ahhoz azok a beregszászi asszonyok szolgáltak példaként, akik - különleges portékájukat az út mentén árulva - fűben - fában rejlő orvosságaikat kínálták. A kórust a Drávai - tanítványok alkotják, ők veszik körbe a kárpátaljai párkákat, a szellemi élet itteni alakítóit.

A címadó párkák eredetileg a római mitológia sorsistennői voltak: Nona megfonta az élet fonalát, Decumagombolyította, Morta pedig elvágta, s ezzel megszabta a halál óráját. Előképeik a görög Moirák voltak, akik csak kérlelhetetlenek, de nem könyörtelenek, mint a római sorsistennők. Horváth Anna képileg is megjelenítette őket a szerény külsejű könyv borítóján, de Finta Éva párkái általánosabb jelképek, az időt hordozzák, melyek a műben éppúgy keverednek, mint a tudatunkban.

Ugyanis a mű a felnőtté válást mutatja be sajátos viszonyok között. Amíg fiatal az ember, azt hiszi, egyszer majd valakivé válik, mire megöregszik, ez meg is történik. A kettő közötti rész a szakadatlan munka, ami szürkének, unalmasnak tűnik, amikor átéljük, csak amikor visszaemlékezünk rá - azaz múlttá válik - akkor derül ki értéke. Finta Éva verseiben is sokat foglalkozik az idővel, ez a műve is egyféle időjáték. A végtelen időhöz kapcsolódott történetével, s rá kellett döbbennie, hogy abban a jelen nem mérhető. Költői szándékai ellenére művének több köze lett a múlthoz és a jövőhöz, mint a jelenhez, talán ezért is minősítette írását "kortévesztő ballépésnek". De a költői én legszemélyesebb gondolatai jöttek elő a színműben is, melyeket azonban itt folyamatukban tudott végiggondolni, s következtetéseit míves szonettekben és lírai tételcímekben jelenítette meg.

A "szerző kétévi önkínzó szórakozása" - ként megszületett mű a társadalomból kiszoruló, vagy kimenekülő ember életlehetőségeit kutatta az időben; olyan emberét, aki nemcsak túl akarja élni a dolgokat, de élete értékeit is meg akarja menteni a jövő számára. Az egyéni lét kérdéseit vetette fel színművében, de válasza általános érvényű: mit kell tennünk, hogy találkozásunk a párkákkal ne véletlenszerű legyen. A felnőtté válás bonyolult folyamatában mindannyian magunkban hordozzuk a választás lehetőségét és kényszerét, melyekkel mi döntjük el, hogy létünk "formás látszat", vagy tartalmas valóság legyen.

Az alkotói folyamatban először a 9 angol szonett készült el, melyek nemcsak egybekapcsolták és tagolták az egyes részeket. Általuk szabott a költő erkölcsi - filozófiai irányt a téma kifejtésének, s érdekes, epigramma tömörségű zárlataikkal szinte részenként bontották ki a költő üzenetét. Az antik hagyományokat azonban megtörte azzal, hogy nemcsak a kórus, hanem a többi szereplő is részesévé vált az összegzésnek, minthogy ők is a sokoldalú mondanivaló hordozói. De a szonettek nem uralják a szöveg egészét, Finta Éva kézben tudta tartani anyagát: a cselekménysorral felrajzolta azt a hátteret, amit a versekből - azok műfaji törvényei miatt - kénytelen kihagyni.

Az I. felvonás a közelmúltban, a hatvanas években játszódik. Ez a Világosság asszonyának birodalma, melyről a kórus már a nyitányként felhangzó első szonettben pontos leírást ad, "az elsurranó, időtlen képzelet" segítségével. Így válhat a "forma" "bővült tartalommá", s így pótolhatja mindazt, amit a szenvtelen utódok megsemmisítettek. A Világosság asszonya érzi, hogy fogyóban fénye, s hogy kihullni "a dolgok forgó kerekéből" nem nagy öröm, de elfogadja, mert úgy hiszi, lesz életének folytatása. Ám a valóság sohasem olyan, mint amilyennek látni szeretnénk. Tévelygő - beszédes név ez! - a szerelem erejével ráveszi a Lányt a váltásra. Világosság asszonya nehezen szakad el neveltjétől, aki azonban meg tudja győzni: csak a sorrend változott, a lényeg - amit tőle kapott - változatlan marad. Elfogadja hát a lány döntését, s gyönyörű szavakkal ajánlja őt a Világosság oltalmába - ez is sokatmondó jelképe a darabnak! - mert megértette:

.......................semmi lelemény
nem változtat a feltárt utakon.
Csak él az élet, s remél a remény.

A jelenetek - I. Reggel, II. Az álom, III. A csók, IV. Az átváltozás, V. A búcsú - már címűkkel is összefoglalják a Lány fehérben és a Tévelygő találkozásának szükségszerűségét és következményeit. A Lány fehérben búcsúja átélt, valódi búcsú, mert ott van mögötte az a meghitt világ, mely erős kötelékkel egy életre szólóan összekapcsolta a költőt Drávai Gizellával:

Anyácskám lennél, de már van anyám.
Ám szellemem belőled kelt a fényre.
Hát szellememnek vagy szülője, fénye,
ki bennem teret, ablakot nyitott.

Irén és Dénes életének közös helyszínén játszódik a II. felvonás, a jelen, mely a 80-as éveket idézi (I. Az álom, II. Találkozás, III. A titok, IV. A csend). A jelenetcímek jelzik: az események ismétlődhetnek az ember életében, de tartalmuk mindig más. Egy álom figyelmezteti a főhőst a rá váró borzalmakra. Irént nemcsak ez tölti el félelemmel, arra is rádöbben, milyen nagy a szó hatalma. Ez a költői dilemmák egyike, amelytől Finta Éva sem tud szabadulni. A szavakat ugyan a költő kelti életre, de ha egyszer valamit néven nevezett, azzal új sejtéseket is útjára indít, amely aztán életre hívója ellenőrzése nélkül "csatangol" az időben:

Már felejtenéd, mégsem teheted,
mert bukdácsolva hull jelen a múltba,
s a múlt hulltában amíg szétesik
szilánkjai jelenbe fészkelik
kis cserepeiket...

Múlt és jelen általuk kapcsolódik össze. S a "minőségvággyal megáldott" Irén azt is felismerte: hiába vágyódik a teljességre, csak részeket kaphat meg az egészből, mert a valóságban "semmi sincs egészben" .Közben a "titokra" is fény derül: Világosság asszonya nem halt meg - bár temetését is megrendezték - börtönben őrzik amiatt, hogy "látni mert". Irén először csak a Sötétség asszonyával osztja meg a hírt, aki "őserejével" a mindenséget képviseli, de azt is tudja: milyen törékeny az emberi lét a tér és idő állandó és kiszámíthatatlan csapdái miatt. Aztán Dénes is szembesül a titokkal, és körülöttük szembe kerül egymással "a törvény" és a "rend". Ketten együtt azonban olyan erőt képviselnek, amelyet sikeresen fordíthatnak szembe a társadalom kihívásaival. Nem véletlen, hogy ezen a ponton szólal meg a 6. szonett, melyben az életet választják a döntésre kényszerített hősök. A szonettet Dénes és a kórus együtt mondják el, mint a darab fontos üzenetét:

.............................................................
Mutatkoznia kell, hogy látva lássad:
a létezése lét, nem formás látszat,
de fúródás a mélybe és magasba,

s már nem képzelheted őt semmi másnak:
rögnek, varangynak, mert már befalazta
önnön sorsába mindazt, amit láttat.

A III. felvonás az elgondolt jövő, melyet a jelen formált ilyenné. (I. Várakozás, II. Viszontlátás, III. Sorskeresők, IV. A kert). Ezt a részt is a kórus nyitja egy - fontos gondolatokat összegző - újabb szonettel: a várakozás is fontos része az életnek, abban dől el, képesek vagyunk - e átadni magunkat a hétköznapi csodáknak, amelyekkel megközelíthetjük céljainkat. Néha az ember képes olyan tettekre is, amit az ösztöne szerint élő állat talán megtagadna, de ez is emberi részünk. De szükség is van erre, mert e nélkül bocsánat sem lenne, hiszen az csakis a bűnt követheti. Ezek a felismerések jól készítik elő ennek a résznek a cselekményét.

A Nő, aki Irén, gyermekét várja, miközben a Férfi, aki Dénes visszatért "tévelygő" állapotába. Karácsonykor megszületik gyermekük - mert minden gyerek maga a Messiás! - de Irén magára marad gondjával. Főnixmadárhoz, a halhatatlan, rejtélyes, csodákra is képes bölcshöz fordul: rendjén való - e, hogy képtelen a megalkuvásra, hogy nem tud lemondani a teljességről?! S Főnixmadár - aki 500 évenként a tűzben újjászületik - megérti kétségeit, s arra tanítja: tegye azt, ami a dolga. Éne rejtett része csakis a mindennapi cselekvésben lendülhet mozgásba, a "gond" az, ami felszínre hozza a dolgok valódi értékét. Jó és rossz döntéseinkre egyformán szükségünk van, mert ezek révén válhat az ember valódi "sorskeresővé":

Mert egymásra utalt az érték, talmi,
Sötét - fehér, anyagi és fogalmi - 
haladsz köztük, míg megleled magad.
Nincs más, csak érték. Nem is lehet csalni.

A nőnek, "az emberteremtő embernek" feladata van, melynek árnyékában eltörpülnek a bajok. Főnixmadár azt is megérttette Irénnel, hogy a kishitűséggel saját esélyeit rontja. Ezt bizonyítandó felvillantotta előtte leendő életét, melyben nemcsak kisfia sorsát láthatta át egyetlen pillanat alatt, de azt is megtudta, hogy még egy születendő gyermek öröme vár rá.

Az anyaság - élmény továbbgondolása ez: a szerző itt is azt erősíti meg, hogy a biológiai létezésnek célja az új élet teremtése, a nőnek vállalnia kell feladatát. Ezt Finta Éva egy kicsit magának is írta, hiszen pályája kezdetén úgy hitte, költői feladatai kitöltik majd egész életét. Aztán a József Attila - i sors ráébresztette: ha kimarad az élet teremtő láncolatából, menthetetlenül "a semmi ágán" találja magát. Gyermekei vállalásával nehezebbé vált költői léte, de kiteljesedett az emberi.

S a költő az utóbbit is csak hagyományos keretben tudja elképzelni. A darab a kertben, a nagy diófa alatt - a visszanyert Éden időtlen képe! - összegyűlő családdal zárul. A viták elmúltak, Tévelygő is megvívta önmagával a harcát, s fölkészült feladatára. Az együttlét örömével minden a helyére kerül: - rendszerbe állt, mint fenn a csillagok. - Főnixmadár csodaereje a Világosság asszonyát is megidézte, aki régi szavaival - időhöz nem köthető igazságként - összegezte a helyzetet, de a történtek fényében Főnixmadár ezt újrafogalmazta:

Az élet él, s remél a lelemény.

Ám a költő a darab befejező soraival arra figyelmezteti az olvasót: ilyenek vagyunk, bukottak és hősök, gyengék és erősek, de bölcsebbek lehetünk: "ha szíved /elbírja, mit parancsolsz agyvelődnek." Mert csak az értelem és az érzelem kettőssége hozhatja el a vágyott teljességet, de csak akkor - ez is a mű üzenete - ha van hite az embernek:

Csak köztes lény ne légy! Ha nincs hited,
a jók és rosszak egyként megelőznek.

A cselekményt ebben a műben - a műfajnak megfelelően - nem a nagy drámai konfliktusok viszik előre. Finta Éva ugyanis nem tragikai, hanem erkölcsi-, filozófiai-, lélektani problémákat boncolgat művében. Hősei hétköznapi emberek, akiket nem terhelnek nagy bűnök, de a társadalmi csapdákat ők sem tudják kikerülni. Konfliktusuk bukás nélkül is feloldható, mert sorsuk azon múlik, mennyire képesek az önvédelemre. Emiatt változó jellemek, akiknél ezt a folyamatot a költői lelemény nevükkel is érzékelteti. A Lány fehérben tisztaságával, élet - és tudásvágyával a kimeríthetetlen lehetőségeket jelenti, ám minden eltűnik belőle, - megszürkül - amikor Irénként él. S amikor Nőként - aki Irén - újból önmagára talál, nemcsak visszatérnek hozzá a színek, a jelképek, az örök élet,- de a mesebeli madárral, az újjászületést jelképező főnixszel is kiegészülnek. A darab másik szereplőjének, Tévelygőnek is Dénesen keresztül vezet az útja ahhoz, hogy Férfivá válhasson. Sorsuk példázat: arra születtek, hogy tér és idő csapdái között szakadatlanul válasszanak az értékes és értéktelen, a helyes és helytelen, a tartalom és a forma között. Bár a választás még önmagában nem garantálja azt, hogy helyesen döntenek, de nem kell a rossz döntéstől sem megijedni, ez is hordozhat magában felszabadító erőket. Át kell mennünk a poklon, hogy túlélve azt, újjászülethessünk. Teljességigényéről pedig nem mondhat le az ember akkor sem, ha tudja, soha nem érheti el, csak töredékek jutnak neki...

Finta Éva sok mindent gondolt át számvetésében, epikus és lírai énje szerencsésen találkozott össze művében. Jelenetei - a szükséges szerzői utasításokkal - láttatóak, formai sokszínűsége - pl. a közbeékelt szonettek vagy dalok! - költői portréját mélyítik. A szerző már megírásakor zenés darabnak szánta írását, a mű szerkezete és ritmikája ezt segíti elő. S "ha alkalmas arra, amire született, minden bizonnyal talál magának zeneszerzőt. A dolgok törvénye szerint..." - írta optimistán kötete hátlapjára.