A lírikus epilogja

Babits Mihály: A lírikus epilogja

Az egyetem elvégzése után Babits egyre messzebb került barátaitól, a Fogarasra való kinevezésekor úgy érezte magát, mint Ovidius, amikor Tomiba száműzték. De nem merült el az akkori vidéki élet semmittevésében: olvasott, tanult s itt jelentette meg első kötetét *Levelek Irisz koszorújából címmel 1909-ben. Az Angyaloskönyv bejegyzése szerint már 1906-tól tervezgette első kötetét, melyben szonetteket és "lírai festményeket" akart közreadni. A megvalósuló kötet címét a "poéta doctus" ötlötte ki. Irisz a görög mitológiában az istenek követe volt, az ezerszínű szivárvány istennője, "levelei" a versek is tarkák, mert elütő színeket és ellentéteket egyesített bennük a költő. "A nagy művész mindig tarka képet mutat" - vallotta ekkoriban. A "levelek" a mikrokozmoszt ábrázolták, melynek kompozíciós mintáját Baudelaire-től kölcsönözte. A kötet tehát már önmagában is jelentésrendszer, szerkezete is a változatosságot mutatta.

A lírikus epilogja című versét még 1903-ban írta, meg is jelentette, s a kritika az első perctől kezdve a magánélet lírai panaszának tartotta, pedig a költő csak általános alaphelyzetté próbálta megfogalmazni benne. Megírásakor, 1903-ban ez a vers Babits fejlődésének eszmei lenyomata volt, de amikor 1909-ben kötetébe beválasztotta, már művészi megújulási vágyát sugallta.. Tudatos költő írta ezt a verset. A fiatal Babits az érzelmi életből megfogható személyiségrajz megformálására törekedett, az önkifejezésből pedig a megismerés törvényeit akarta megragadni. Az első versszak ellentéte az egyéniség szecessziós kultuszából és az abból kitörni készülő költői vágyból táplálkozott:

Csak én birok versemnek hőse lenni, 
első és utolsó mindenik dalomban: 
a mindenséget vágyom versbe venni, 
de még tovább magamnál nem jutottam.

Ellentétre épül mindvégig a szonett, de filozófushoz illően nemcsak képekből, hanem gondolatokból is építkezett. Kivehető belőle a schopenhaueri megismételhetetlen világ:

Vak dióként dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Felcsillant benne a nietzschei megoldás: a "vágy nyila" a Zarathustra boldogságkeresésének egyik kulcsszava, persze ez is babitsi "átiratban" jelenik meg itt:

Csak nyilam szökhet át rajta, a vágy -

A fogalmak melletti képek is fontosak: a dió - börtön - metaforával (2.-4. vsz.) például schopenhaueri gondolatot erősítette meg.

Amíg az első három versszakban a személyiség léthatárait húzta egyre szorosabbra, a záró strófában a kitörés lehetetlenségét panaszolta úgy, mintha dicsekedne: benne van az egyéniség befelé végtelen univerzumának büszke öntudata. Ám ez nem az Ady-féle embertestvér-igény, hanem a filozófia alapkérdésének megfogalmazása: képes-e a szubjektum ("alany") a rajta kívül álló objektumot ("tárgy") a maga valóságában megismerni? A "csak" kizáró kötőszó használatával ellentétezte a "birok" igét, a fizikai erőkifejtés hiábavalóságát is megmutatta ezzel. Az alapellentétet ("első és utolsó") az utolsó szakaszban tette egyetemessé: az "omega és alfa" a görög ábécé, áttételesen mindennek a kezdete és a vége. Az "azt hiszem" még csak megkérdőjelezte a világmindenség valóságát, - ez is filozófiai megközelítés: a realitás és az irrealitás szembeállítása - de a "jól tudom" - mal már határozottan tagadta az énen kívüli világot. Háromszor kiált ki a csupa mély magánhangzós szakaszból a magas magánhangzós "én". - ezzel jelezte azt a belső vívódást, amit a költő átélt: magányos, társtalan, verseiben csakúgy, mint az életben.

Babits ekkor a maga és a világ sorsát megállíthatatlan tragédiaként élte meg. Nyomasztónak, zűrzavarosnak látta a világot, leselkedő rémekkel telinek a lelket. A szecesszió lényege ez a menekülés, a nosztalgikus elvágyódás a tehetetlenségből, az élet és a művész feloldhatatlan konfliktusából, az elhasznált kifejező eszközök unalmából. A verset uraló gondolatritmus, alliteráció, tőismétlés és szójáték eredeztethető Nietzsche lírai prózájából, de az egész átgondolt, egyéni önkifejezés. Babits önmagában fedezte fel a sokszínű világ végtelenségét, a tudatfolyam bonyolult mozgását. A lelki élet történéseit feltárni akaró költő önmagába mélyedve csak magára figyelt, de mert teljes önmagát és a világot egyszerre akarta birtokolni, rá kellett jönni ennek a lehetetlenségre:

Én maradok: magam számára börtön, 
mert én vagyok az alany és a tárgy, 
jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

A "jaj" fájdalmas indulatszava és a megszokottól eltérő ábécé - sor jelzi, hogy a lélekben lezajlott vita eredménye negatív. Ez a verse is - mint ahogy az egész kötet - "jelképek erdeje", de Babits a szimbolikus megjelenítést az emberi lélek, az emberi kapcsolatok és a dologi környezet megismerésére alkalmazta. S nemcsak Baudelaire - től tanult, hanem Mallarmee - től is, "indázó mondatai" a gondolat - és érzés sokszoros tükröztetésére váltak alkalmassá.

Ez a vers egy szonett, mely zárt, szigorú szerkezetű. Olasz - francia eredetű ez a 14 sorból álló forma, melyet Petrarca bontott 4 + 4 + 3 + 3 soros szakaszokra. Rímképlete is szabott volt - abba, abba, cdc, dcd - két - két rímre épült a négysorosokat jelentő oktava és a tercinákat magába foglaló szextett is. A későbbiek során több változat is kialakult a világirodalomban (a másik legismertebb forma Shakespeare nevéhez kapcsolódik) Nálunk a nyugatosok és József Attila a petrarcai változatot használták, mint ahogyan ebben a versben Babits. Babits sorai jambikusak, s rímeit is egyénítette: ennek a versnek a rímképlete: abab, abab, cdc, cdc . A zárt és szigorú formát így is megtartotta, s egyénisége is tükröződött az újítással. Ez a versforma is jelezte Babits pályájának kettősségét, a hagyományt és modernet ötvözte egységbe: a klasszikus mintával a századforduló dekadens életérzését fejezte ki. Ezzel alkotta meg az elégedetlenség költeményét, mert önmagát és a világot egyszerre vizsgálta benne a költő, s mindkettőt lehangolónak látta.

Levelek Irisz koszorújából - a kötet részletes elemzése az esszékben olvasható 

Ősz és tavasz között

Ősz és tavasz között (1937.)

Babits e vers megírásakor nagyhatalmú szerkesztője a *Nyugatnak, kemény kurátora a Baumgarten - alapítványnak. A rádióban tartott előadássorozata a világirodalomról közismertté tette személyét, fizikailag és szellemileg bejárta ekkorra egész Európát. De nem volt igazán boldog ember, mert egészségi állapota soha nem volt tökéletes, szív - és vesepanaszai után ekkor derült ki gégerákja. Emberként egyre magányosabb, költőként egyre érzékenyebb lett. Számára volt az igazságok tükre, melyet gondolkodóként figyelt, s önmaga belső hullámveréséből képezett le, ahogy Bergsontól tanulta. Az idő múlásával azonban versei egyre több személyességet hordoztak. Betegsége révén felismerte életének megpecsételt voltát, s gondolataiban ott bujkált az elmúlás bizonyossága. Ősz és tavasz között című verse költészetének egyik csúcsát jelentette.

Verseit és regényeit gyakran táplálta ugyanaz az élmény. Ez a verse a Hatholdas rózsakert lírai lezárásának is tekinthető, melyben a visszaemlékezés derűjét foszlatta szét. Bár az Ősz és tavasz közöttcímű verse a halál rettenetében fogant, de témája mégsem a halál, hanem az egyéni elmúlással való szembenézés. A gondolatok fő rendezőelve az idő:

Már az év, mint homokóra, fordul: 
elfogy az ó, most kezd fogyni az új.

de a számos érzékletes motívum és kép naptári élethűsége ellenére sem mutat ez kalendáriumszerűen pergő folyamatot. Ez az idő ugyanis bergsoni: belső idő, melyben az emlékezés különböző síkjainak természeti motívumait személyes emlékeivel párosította, s ezzel az egyidejű külső és belső látással fejezte ki halálfélelmét. Az ősi hasonlatokban, példázatokban egyféle kultúrtörténeti összegzést adott az emberi életről, amelyeket stílusokkal kapcsolt egybe: a homokóra klasszicista képe szecessziós (8. vsz.) és szentimentális (9.vsz.) képekkel fonódott össze a versben.

A refrén használata is hagyományos eszköz, a középkori haláltáncot idézte ezzel:

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

ezt kapcsolta össze a Carmina Burana bordalára emlékeztető nyitó versszakával:

Elzengett az őszi boros ének. 
Megfülledt már hűse a pincének.

és a 9.versszak átkozódó jeremiádával. Ezek felidézése nem öncélú, egy újabb réteggel erősítik meg a szavak elsődleges értelmét.

Az első versszak a gyermekkori - szekszárdi - szüreteket idézte fel, ez indítja el a költői elmélkedést, de jelzésszerűen már ebben is ott van a halál, mivel az egész versszakot szimbolikus magaslatra emelte:

Ludbőrzik az agyagos domb bőre, 
elomlik és puha sárrá rothad, 
mint mezitlen teste a halottnak.

Itt már minden kép, minden utalás a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. A vers a későbbiek során is telve hasonlatokkal, de az általános használatával és a hasonlító mondatok gyakoriságával ezeket is példázatokká formálta. A "silány földet" betakaró hó téli képével tért vissza a gyerekkorhoz:

puha dunnánk, makulátlan párnánk: 
s mintha a saját ágyunkon járnánk.

s ebbe a képbe is belejátszik a "makulátlan" jelző jóvoltából a halottas ágy képzete. A nyarat a homokóra képe hívta elő, s ezzel mutatta meg az idő megállíthatatlanságát is. Személyes tragédiáját ehhez a képhez kapcsolta:

Mennyi munka maradt végezetlen! 
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Ezeket a sorokat akár Arany János, az elmúlás másik nagy költője is írhatta volna, ugyanaz a szomorúság, türelmetlen idegesség, vigasztalanság lengi át, mint az Őszikéket. A tavasz általában az új élet kezdete, de ebben a versben ez csak a természetre vonatkozik, a költőre már nem. Babits az addigi általános alanyt a személyességgel váltotta fel, s ezzel a versben az elégikus hangulat erősödött fel:

Olvad a hó, tavasz akar lenni. 
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

E sorok mögött ott rejtőzik a De szeretnék piros rózsa lenni című népdal dallama, mellyel hangulatilag ellenpontozza a gondolatot. Innentől kezdve az évszakok nem futnak párhuzamosan az emberi élettel, hiszen a tavasz Babitsnak már nem az újjászületést tartogatja, hanem az elmúlást. A hasonlatokat is a metaforák sora váltotta fel, s az eddigi rejtett utalásokat a személyes elmúlás döbbenete tette tragikussá:

Csak az én telem nem ily mulandó. 
Csak az én halálom nem halandó.

A vers ütemét pirrichiusokkal (uu) felgyorsította fel, a trocheusok pedig (--u) a rémületet közvetítik. A halál fájdalmát a költői halál képével nyomatékosítja:

Ami betüt ágam írt a porba, 
a tavasz sárvize elsodorja.

Ebben a képben összegződik személyes tragikuma és a bergsonian összefoglaló időképzete. Az utolsó versszak "száradt tőké" - jével pedig visszakapcsol a kezdő strófa természeti képéhez, ezzel egységessé teszi a vers képrendszerét. A csupasz szőlőtővel és a mellette lévő karóval összegezte a reménytelenséget. A halál iszonyatát még tudja enyhíteni az ápoló feleség - "asszonyi jóság" - népdalszerű jelképével, a karóra boruló rózsa szép költői képével. De beletörődés ez már a halálba, a megváltozhatatlan emberi sorsba.

Babits végigjárta a versben az emberi létet és a költészetet, egyedi létezésében azonban ott van az egyetemes emberi létezés is. A költői létezés jele ez a filozofikus látásmód, amivel a jelenségeket maga körül érzékelte. A megidézett korok és stílusok a halált közös sorsként mutatták meg, s ez az asszociációs technika alkalmat adott a költőnek az elmúlás gondolatával való megbékélésre. A fúgaszerű építkezés a vers külön értéke: a motívumok feltűnnek, majd eltűnnek, a látósík megváltozása után újból visszatérnek, de már más hangfekvésben, más szemlélettel. A vers sokszínűségének egyik forrása ez, ahogy a tragikusan rettentőt és a mindennapian kisszerűvel ellenpontozta. Másik forrása a szimultán verselés, ahol a verslábak dallama mellett a rímek is fontos üzenethordozókká válnak.

A költőt 1938-ban megoperálták, betegsége azonban nem szűnt meg, sőt: hangját is elvesztette, környezetével a Beszélgető füzeten keresztül kommunikált. Az élettől kapott haladékot munkára fordította, a Jónás könyvében még egyszer szembenézett költői sorsa erkölcsi követelményével, s az igazi prófétaság lényegére tanította meg a világot egy olyan történelmi pillanatban, amikor a fasizmus újabb világégetésre készült.

*Nyugat - története a Nyugat esszéi között

Jónás könyve

Babits Mihály: Jónás könyve

Babits Mihálynak (1883 - 1941) az irodalom jegyében telt egész élete, gazdag és sokszínű életműve tehetségének kiteljesedését jelentette. Utolsó képviselője volt ő a széleskörűen művelt poeta doctusnak, aki az irodalom minden területén maradandót alkotott, műfordításáért pedig magas szintű külföldi elismerést kapott. Szerkesztése alatt a Nyugat a kultúra szigetévé válhatott, a Baumgarten - alapítvány kurátoraként pedig minősítette kortársait. Nem volt politikus alkat, a közszerepléstől viszolygott, de ha fontos volt, legyőzte ellenérzéseit és elmondta véleményét. Költői működése nyomán gazdagabbá vált az irodalmi élet.

A romantika korától elterjedt a prófétaszerep, mint költői magatartásforma. Petőfi volt az, aki ezt az eszményt tökéletesen betöltötte, de a XX. század elejére a költők többsége elutasította ezt a szerepet. Babits volt közülük az egyik, aki az események hatására és belső indíttatásra a 30-as években felülvizsgálta ezt a döntését. Már a Versenyt az esztendőkkel (1933) című kötetében több versében is föllelhető a bibliai prófétákkal való azonosulása, a prófétai küldetés szerepének vállalása. A gondolkodó emberek előtt ugyanis már Hitler hatalomra jutásával felrémlett egy új háború lehetősége, Babits is féltette ettől az emberiséget. Ráadásul saját betegsége is számvetésre késztette, így aztán 1938-ban ágyhoz kötve, némaságra kárhoztatva kezdte el írni a bibliai Jónás történetét.

A Jónás könyve négy részből álló elbeszélő költemény, mely Babits lírai önvallomása a hivatástudattal való viaskodásáról. Jónás alakjában magát festette meg, és ha nem is tudott mindenben azonosulni hősével, alkalma volt ezzel kívülről szemlélnie önmagát. Illyés Gyulától tudjuk, hogy elejétől végig nevetve írta, mert a történetben az emelkedett pátosz mellett mindvégig ott van az irónia, a groteszk humor is. Parabola, azaz példázat ez az isteni irgalomról, de Babits számára ennél több: számvetés a prófétai szereppel. A költői önvallomás szerint:

Ezt a verset egy nagy betegségben, egy életveszélyes műtét előtt állva kezdtem és terveztem. Hosszú hónapokon át, fél önkívületben kísértett Jónás próféta... a próféták sorsa a világ hatalmasaival szemben...

Nagy hatással volt rá Károli Gáspár Biblia - fordítása, a Jónás könyvében ezt az archaikusan szép nyelvet vette át és színezte tovább. Az eredeti történet nem volt ilyen humoros és ilyen részletes. Babits könyve csaknem végig híven követte a bibliai elbeszélést, csak annak tömör és szófukar előadását kibővítette és a befejezést változtatta meg. Különösen szemléletes lett a tengeri vihar - , a cethal gyomrában töltött 3 nap - és a ninivei vásár ábrázolása. Az eredeti történetben Jónás szavára megtért Ninive népe - még az állatok is vezeklő ruhát öltöttek - ott hát érthető és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a városnak és a megtért embereknek. Babits Jónása is "rühellé a prófétaságot", de a cethal gyomrában töltött 3 nap után mégis elment Ninivébe és figyelmeztette őket, ahogy az Úr meghagyta neki:

Halld az Egek Urának Istenének 
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg, 
vagy kénkövekkel ég föl ez a város 
s a föld alá süllyed, negyven napra mához!

A korábban félszeg Jónás önmagát is túlkiabálva, kevélyen igyekezett teljesíteni küldetését, de szégyenben maradt. Először gúny és közöny fogadta szavait, majd felállították egy oszlop tetejére, hogy onnan szórakoztassa őket. Bosszúvágya személyessé és kicsinyessé tette őt is: amikor a beígért határidőre nem tértek meg, már várta Ninive pusztulást, de nem történt velük semmi. Megcsúfoltatásáért azt várta az Úrtól, hogy pusztítsa el a bűnös várost, de az Úr a tök - példázattal ráébresztette Jónást arra, hogy nem a próféták dolga az, hogy fizikailag megvalósítsák az erkölcsi követelést:

A szó tiéd, a fegyver enyém, 
Te csak prédikálj Jónás, én cselekszem.

Babits lelkiismeret - vizsgálata itt világnézetté formálódott azzal, hogy felismerte, neki, a prófétának kötelessége "kikiáltani" a rosszat,

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Megértette azt is, hogy nem menekülhet el, nem zárkózhat el a világtól, semmiképp sem hallgathat, ha szólnia kell. Megtette ezt már korábban is Babits, hiszen a Húsvét előtt és a Fortissimoháborúellenességének kifejezése, de az adott helyzetben tudatosabbá vált. A fegyver - mondta Babits - a történelmi erőké, melyek előbb - utóbb megváltoztatnak minden tarthatatlan állapotot. A próféták feladata az iránymutatás. Az erkölcsi rend és pusztulás fölötti felháborodás kikiáltása jogos, de jogtalan a világ pusztulását várni. Meg kell őrizni "Ninive ormát, mely lépcsőt emel a jövőnek". Nem szabad a prófétáknak sem megmámorosodni saját szenvedésüktől, de támadniuk kell a gonoszt. A költő feladata az, hogy a történelmi erőket tudatossá tegye, szakadatlanul ismételje az erkölcsi követeléseket, tisztázza a feladatokat. A megbocsátás, az újszövetségi hit alapja vált a türelmes építés történetfilozófiai üzenetévé. Ezzel a prófétaszerep új feladataira ébresztette rá Babits a világot akkor - amikor Bálint György szerint - hamis próféták serege homályosította el a napot.

Kettős érzés hatja át Babits vallomását, hit a prófétai küldetésben és kétely a küldetés erejét illetően. De Babits ráérzett arra, hogy a küldetésben akkor is hinni kell, ha eredménye bizonytalan, távoli és vállalása veszélyes. 1938-ban ezt megállapítani emelkedett lélekre vallott, nemcsak önmaga számára jelentett erőt e felismerése.

Vallomása drámai erejű, melyet nyelvi archaizálással támasztott alá. A Biblia ódonságából vette ezeket, hiszen a fölkele, készített vala, így lőn, mene, stb. igealakokat ma már nem használjuk. Babits latin szakos volt, a Biblia - fordítók latinizmusát is átvette szövegébe: "futván az Urat, mint tolvaj a hóhért."

A humor forrásává maga Jónás próféta vált, akinek leírásban Babits öniróniája nyilvánult meg:

Ekkor nagyot ficánkolt a Cethal, 
Jónás meg visszarúgott dupla talppal, 
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat, 
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

Megszámlálhatatlanul magas a szövegben azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak a száma, melyek a nyelv hétköznapi rétegéből származnak - rühellé a prófétaságot, a fene vízen át, kiálts a keserves isteneidhez, stb. Az ironikus - komikus és a patetikus hangnem mindvégig együtt van jelen a műben:

Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved. 
De te sem futhatsz, Isten, énelőlem, 
habár a halban sós hús lett belőlem!

Versformája is ehhez a kettős hangnemhez igazodott: egyenetlen hosszúságú, páros rímű, jambikus sorokból áll a költemény, gyakoriak az enjambement-ek, s egy Babits - típusú tudatos költőnél a rímek pongyolasága is szándékosságot takar..

1939 - ben függesztette költeményéhez Jónás imájá - t, mely már csak utalása szerint a próféta panasza, a beteg költő eleven koporsójából való végső búcsúja. Közvetlen líraiságában még megrendítőbb, mint az egész epikus remekmű. A vers első fele még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodott, de az utolsó 20 sor a közeli halál tudatában íródott:

......................................... bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Az emberi közelséget sugárzó egyszerű stílus a költő megrendülését és elszántságát egyaránt kifejezte, s ez már a prófétaszereppel való teljes azonosulást jelentette.

A Jónás könyve egyedülálló alkotása a magyar irodalomnak és Babits költői pályájának is kiemelkedő alkotása. Nemcsak megcáfolta vele azt a róla kialakult véleményt, hogy a költészet elefántcsont - tornyába bújt el a világ elől, a költő önmaga is ráébredt az írástudók felelősségére és saját költői énje szerint, magas szinten teljesítette feladatát.