Czóbel Minka: Altató
Ömlik, terjed a széles nagy Déli meleg.
Lassan hullnak a hamvas, lágy Mák-levelek.
Nehéz kalászok csendesen Hajlonganak, Ezüst sugárú nyári fény
Fátyla alatt.
A teljes boldog földi lét
Virágba van, S a szív oly boldog, oly nyugodt, Mert vágytalan.
(Czóbel Minka: Boszorkánydalok, Szépirodalmi Kiadó, 1974., 55. oldal)
Czóbel Minka élettere kezdetben nem szűkült le Anarcsra, amíg az anyagiak engedték, jótékonyan megszakították azt a külföldi tartózkodások. Családjával szinte kötelezően utazott a kor divatos fürdőhelyeire, de számára talán Párizs lett a legkedvesebb színhely, ahova egyedül is gyakran visszatért. Vonzotta őt az ottani egyetem, a Sorbonne, amely már nem zárkózott el a női hallgatók elől: vendégként irodalmi és filozófiai előadásokat hallgathatott, egy alkalommal még Curie professzor fizika előadására is betévedt. Párizsban nem személyesen ismerkedett meg az akkor divatos szerzőkkel, de könyveiket hazavihette magával, és otthon is irányították gondolkodását, motiválták költészetét. Naplója és levelezése szerint különösen nagy hatással volt rá Verlaine költészete és Schopenhauer filozófiája, ez utóbbi által közvetített keleti gondolkodás, a buddhizmus tanai, mindezek pedig visszaköszönnek versesköteteiből.
Czóbel Minka szemlélődő alkat volt, költészetének legszembetűnőbb vonása, hogy gazdag képzeletében a világ jelenségei költőivé váltak, az érzéki tapasztalások metafizikussá formálódtak. A szétszóródott világ megfejtése mellett költészetének fontos jellemzője a végtelenség iránti vágya, amely a Fehér dalok című kötetében a létbe való belenyugvást hozta magával. A címben szereplő fehér szín a kötet minden versét áthatja, a vágytalan boldogság állapotát jelképezi, ezzel került közel a Mallarmee emlegette „fehér versek” hangulatához.
Nemcsak mintaként, ihletadóként is szívesen forgatta Verlaine verseit, kevés szellemi kihívással rendelkező környezetét ezzel bővítette ki. Justh Zsigmondhoz 1892. április 12-én írott levelében ez így magyarázta:
Verlaine gyönyörű verseit olvasom, úgy egyhangban van a tavaszi (itteni) fátyolos levegővel a finom félszínekkel a tavasz örvendetes mély szomorúságával.. Szörnyen bámulom és szeretem ezt a poétát....
Czóbel Minka számára mindez azonban nem jelentett szolgai másolást, mindenből csak annyit vett át, ami számára jelentéssel bírt: magához igazította és önvallomássá tette. Egyik mai kritikusa, Sághy-Seres Fanni ezt úgy kommentálta: „mondanivaló hiányában a dal szárnyán lebeg”, pedig ennél többet jelentettek számára a minták. Bebizonyíthatjuk ez a Fehér dalok című kötet kötet Altató című versével, amely az újabb, válogatott versek között is helyet kapott.
E kis dalocska - felütése miatt - akár a „Verlaine olvasása közben” alcímet is viselhetné, hiszen első versszak szó szerinti átvétele a Hogy ragyog a tető című Verlaine versnek. De csak ennyi a közös, mert Verlaine – Sághy Seres Fanni elemzése szerint – a továbbiakban kismadárként dalolja el bánatát, hogy a verszárlatban robbantson: „Mivé tetted, szegény bolond / az ifjúságod...” Czóbel Minka a második versszaktól új útra vitte a vers gondolatiságát és megmaradt Verlaine eredeti szándékánál: szövegtelen románcot írt. A szülőföld tája azt a turáni nyugalmat hordozza, amelyet annyira szeretett verseiben Justh Zsigmond:
A teljes boldog földi lét
virágban van....
melyet a fény fátylával takart le: Ezüst sugára nyári fény
Fátyla....
A 3. versszakban a buddhista tanítás nyugalmát idézi, ebben találta meg a látvány filozófiai igazolását: ha az élet attól nehéz, hogy nem teljesíti a vágyakat, akkor meg kell azoktól szabadulni: S a szív oly boldog, oly nyugodt,
Mert vágytalan.
Ehhez a gondolathoz tökéletesen illik a dalforma, melynek mozaikos képanyaga különösen alkalmas érzelmek megjelenítésére. De Czóbel Minka megújította az ősi formát a parnasszistáktól eltanult és eleganciával használt szinesztéziákkal (a különböző érzékterületek összekapcsolásával) és a sorátlépésekkel (enjambemant) versében felszámolta az idő és tér korlátait. Személytelenné vált verse, mert csak képeket és abból fakadó érzéseket tartalmaz, és a titkok rejtve maradtak Maya fátyla alatt. Ezzel a költő el is szakadt a verset indító realitásoktól: a nyelvi játék szabadságával megteremtette a hangulat harmóniáját, a konkrét szituáció helyett lelkiállapotot rajzol, ahol a látványi elemek a bizonytalanság titokzatos közegében lebegnek. A régi és modern formák összekapcsolásával pedig Czóbel Minka távol maradt Mallarmee önfelszámoló poétikájától és különleges hangulattá oldotta feszítő magányát...
Czóbel Minka szemlélődésében mindent észrevett, de nem részletezett: gazdag képzelete segítségével az egészet, a lényeget mutatta meg. Az Altatóban tökéletes összhangban van a kép, a szín, a hangulat a filozófiával, s mindezek együtt, szenvelgés nélkül visszaadhatták Czóbel Minka lelkiállapotát. Mondanivalója ennyi lehetett: lebegni a dal szárnyain....
Czóbel Minka: Donna Juanna
Czóbel Minka a századforduló érdekes költőnője, akit ma mégsem jegyeznek a nagy irodalomtörténetek. Hogy ez női mivoltának, vagy különös életművének köszönhető, nehéz eldönteni. A XX. század elején egyre több női szerző jutott megjelenéshez, a női egyenjogúságért folytatott harc irodalmi szinten is teret kapott, ám nem mindig a tehetség döntött. Azok válhattak sikeressé, akik elfogadták a férfiak által diktált szabályokat, vagy azzal botrányosan szembementek. Az arisztokrata származású Czóbel Minka vidéken élt, távol a forrongó irodalmi élettől. A konzervatív Petőfi Társaság akkor vette fel soraiba, amikor legmodernebb versei születtek, amire másik köre, a vallásos Ráskay Lea Társaság sem volt kíváncsi. A modern törekvéseket megfogalmazó nyugatosok is távol tartották maguktól, pedig Czóbel Minka nekik készítette elő a terepet.
Szerencsére Czóbel Minkát saját belső tüze éltette és késztette az írásra, melyekkel elsősorban önmagának akart megfelelni. Széles ívű, valós élet hiányában legfőbb ihletői olvasmányélményei voltak, amelyek között Madách Imre Az ember tragédiája kitüntetett helyet foglalt el. Mindig vágyott arra, hogy Ádám álma mellé megírja Éva álmát. Erre alkalom akkor adódott, amikor Pekár Gyula, a család barátja, vitapartnere megírta Don Juanról a monográfiáját, amelyben sem a főhős képe, sem pedig a nőkről megjelenő közhelyek nem tetszettek neki. Válasza az 1900-ban írott Donna Juanna című drámai költemény lett, amelyben nemcsak megteremtette Don Juan női párját, de azzal, hogy a női és férfi szerep sajátos tükörjáték során egymásra rámosódott, eltűnt belőle a hagyományos maszkulin és feminin szembeállítás is.
45 éves volt ekkor, életútjának szinte a felénél járt, írása ezért számvetés lett a női létezésnek tulajdonított lényegiséggel, a szerelemmel. Don Juan a gazdag európai hagyomány mitikus hőse volt, Czóbel Minka ismerte és kedvelte Byron róla szóló művét, aki az erős érzelmi szerelem jelképeként tartotta számon Don Juant. Életre hívott hősnője, Donna Juanna az ő ellenpárja, de nem pusztán a szépség allegóriája, összetett figura, a kor eklektikus életfilozófiai gondolatainak megszólaltatója. A mű egésze így gondolati párbeszéd lett életről és halálról. De nemcsak filozófia, hanem Czóbel Minkához illő költészet is, amellyel elégtételt vett egykori csalódásaiért, lelki szenvedéseiért: élvezettel fricskázza meg volt hódolóit, finom gúny és kacérság lengi be írását, amit azonban nem a kicsinyes női visszavágás motivált.
Ez az alcíme szerinti regényes költemény 10 jelenetben mondott el egy történetet, melynek hőseit elvolt fogalmakkal nevesítette és részletes szerzői utasításokkal színpadra álmodta. Szerkezetében Madáchot követte: a keretszínek (I., II., X.) fogják közre az álomszerű találkozásokat, melyek egyetlen eszményt, a metaforikus-misztikus módon felfogott szerelmet járnak körül. Czóbel Minka ellentmondásos szerelemfelfogásokat ütköztetett, és végkövetkeztetése is madáchi: a metafizikai lényeg nem elérhető az emberfeletti ember számára sem. Mindeközben nemcsak újraértelmezte a Don Juan legendát, földöntúlian szépséges, de a szerelmet nem ismerő főhősében megteremtette önmaga alter egoját is. Mindezt persze a tőle megszokott módon tette: az önarckép elemei összefonódtak vágy és fantáziaképekkel, melyet olvasmányélményei ( Nietzsche és Schopenhauer) mellett a magyar népköltészet is tápláltak.
Démonikus eredetű hősnője Szép Fülöp és kasztiliai Őrült Johanna post mortem gyermeke: a halott férjet az utolsó útjára kísérő feleség őrült szerelmi érzésével feltámasztotta és a koporsóban szeretkeztek. (A szecesszió nyomán a morbid iránti érdeklődése már a gyökerekben megjelentek.) a gyermek születése pillanatától árva, és súlyos örökséget cipoel: anyjától megkapta világhódító szépségét és egy átkot:
Ne szeressen soha, de tiszta szemmel
Nézzen az életadó világba.
Apai öröksége pedig az a nézet lett, hogy aki életet ad, az egy lelket szán halálra – mindkettő végzetes lett Donna Juanna számára: szépsége elbűvölte az embereket, de magányos maradt. A tiszta szellem és jellem megtestesítőjeként elkülönült „a boldogító hölgyek” sokaságától, büszkén vállalta egyéniségét és sorra kosarazta ki kérőit. A főhősnő alakja az egyéb szereplőkkel való viszony során bontakozik ki, amikor tulajdonságpárokkal jelenítette meg 2
őket: Don Pedro a hétköznapi morált, Don Salvador a szenvedélyt jelentette a nem hétköznapi erkölcsű és szenvedélytelen Donna Juanna mellett. Barátság csak a csillagászhoz, Don Ferdinandohoz kapcsolta, de benne sem a férfit, hanem a tudóst becsülte. A tömeg Czóbel Minkánál is madáchi módon viszonyul a főhőshöz: hol felmagasztalja, hol boszorkánynak kiáltja ki.
A legtöbb vitát a korabeli kritikusok részéről az álomszínben megidézett „nagynevű emberi vezetők” váltották ki, pedig Julius Caesar, Szent Ágoston és a Megváltó alakja Czóbel Minka gondolkodásának keresztmetszetét adja. Tőlük akarta megtudni a szerelem titkát, amit elrejt a világtól Maya fátyla. De az áhított tudást ők sem közvetíthették, kiderült, hogy Donna Juannát még maga a Megváltó sem tudja megváltani. A X. jelenetben találkozott össze Don Juannal, akiben felismerte „tulajdon énjének képét”, és a hírneves csábító is rátalált „az asszonyi testben egy tiszta csillagra”. Mégsem lehettek boldogok, mert egymás tükörképeiként a megsemmisülést hordozzák: találkozásukból következő elektromos szikra megsemmisíti őket. Bűneik miatt kellett elpusztulniuk:
Az egyik mert folyton szeretkezett, A másiknak még bűnösebb volt a Lelke, Mert a szerelmet sohasem ismerte.
A mindent elpusztító villám nyomán a hamuból egy hófehér virág, a Ginster, azaz a galagonya nylik, ami Donna Juanna alakjának metamorfózisa: ott volt születésekor, ott van halálakor, és még utána is a halál hordozója: megsemmisíti azokat, akik hozzá érnek. Donna Juanna életét a nagy szerelem iránti metaforikus vágy töltötte ki, és ez lett halálának okozója is. Tragikuma intellektuális: nem élte meg a szerelem valóságos szépségét, olyat keresett életében, amit a valóságban nem ismert.
Czóbel Minka ebben a művében is olyan magasról szemlélte az élet jelenségeit, ahonnan egyszerre láthatta fény-és árnyoldalait. Belső énjét mutatta meg itt is, mint a Háfia esetében, de érettebben, fanyarabban, fölényesebben. Ekkorra kivonta már magát a Nirvána nyomasztó hatása alól, Nietzsche-vel együtt vallotta, hogy föl kell szabadítani a testet a lélek zsarnoki uralma alól, és itt a földön kell keresni a boldogságot. Belső fejlődésének hosszú útja, mely Platontól indult, fontos állomás lett a Donna Juanna, hiszen kimondta:
Mi vagyok s voltam: egy egyén, Donna Juanna
Czóbel Minka különös, bonyolult lélek volt, akár a hősnője, írásaiban, mint ebben is, elfojtott érzelmeinek szabad folyást engedett, és csalódásait költészetté formálta. Lelkivilágának így jelképévé válhatott Donna Juanna, a felsőbbrendű nő. Ekkoriban Nietzsche volt a kedvence, az Übermensch-t többször felolvasta Büttner Helénnek, hatott rá, amikor megalkotta Donna Juannát: az öntudatos, büszke, bátor nőt, aki bízik saját erejében és önként vállalta a magányt. Czóbel Minka is ilyen egyéniség volt, akit nem kötöttek rögzült szokások, tetszése szerint alakította ki a maga világát. Altató
Donna Junna