Az arany ember
Jókai Mór: Az arany ember
A regény nagyepikai műfaj, elnevezése - "roman" - a XIII. századtól használatos, bár akkor azoknak a költői elbeszéléseknek volt összefoglaló neve, amelyeket nem latinul írtak. A XIX. század kedvelt műformája, melyben az ősi eposzra emlékeztető nyugalom és teljesség leginkább érződik. Minden regény ismereteket tartalmaz, ez az egyik funkciója. De cselekmény nélkül nincs regény, ami azoknak az eseményeknek és történéseknek szerves rendszere, melyen keresztül a regényvilág megvalósul. A regénynek mindig van világképe, megtalálható benne az író főbb nézeteinek összessége - a jó regényben ez harmonikusan épül bele a regényvilágba. A műfaj rendkívül gazdag lehetőségeket rejt magában, sokszínűségének, töretlen népszerűségének ez az oka.
Jókai legkedvesebb regénye volt Az arany ember. Komáromban nőtt fel, ahol gyermekként átélte a mű alaptörténetét, egyik rokona mesélte hozzá a másik szálat, s egy magányos dunai szigeten tett látogatása után mindezeket egyet egyetlen történetté formálta a képzeletével. Ebben beszélte ki életének legkínzóbb szerelmi élményét: beleszeretett gyámlányába, Lukanich Ottiliába, miközben életét feleségének köszönhette. Timár konfliktusa Jókai lelkében játszódott le - Timea vagy Noémi - de ezen túl is számtalan életrajzi vonatkozása van ennek a regénynek.
Írói szempontból a megírás idején, 1872-ben a csúcson volt, már megteremtette sajátos írói hangját a romantika és a realizmus keverésével.. Műfajilag ez a műve a kaland regény és az analitikus regény ötvözete volt. Meséje a modern krimikhez közelített, s a Timár lelkében zajló konfliktusokat kivetítő monológokat a lélekelemzők is megirigyelhették. A történet lényegét a főhős így summázta: "Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, amelyben szeretik."
Az események középpontjában a pénz áll, ez szabta meg az emberek értékét, akik a pénzhez való viszonyuk alapján különültek el egymástól. A cselekmény lineárisan fut, de Jókai mindent az ellentétre épít, ezzel kavarta össze végérvényesen az idillien induló történetet. Az már a romantika szabályait követte, hogy a főhős kezében minden arannyá válik - címmagyarázat! - de mégsem boldog. Vagyont, tekintélyt, önfeláldozó feleséget szerzett magának Ali Csorbadzsi ellopott kincséből, amit csak szüntelen képmutatással tudott megtartani magának. De rá kellett jönnie, hogy feleségét csak a hála fűzte hozzá, s nem a szerelem, őt pedig a Senki szigetén szeretik, ahol vagyonának nincs értéke. Hogy mindezen változtatni merjen, két dologra volt szüksége: kihallgassa felesége és Kacsuka beszélgetését, s rájöjjön, ezek az emberek különbek nála. A másik, hogy találkozzon Krisztyán Tódorral, aki tudott kettős életéről, és a leleplezésére készülődött, de a balatoni rianás megváltoztatta mindkettőjük életét. Krisztyán jóvoltából úgy vonulhatott vissza a világból, hogy halottnak hitték. Vagyona így visszaszállhatott jogos tulajdonosára, Ali Csorbadzsi lányra, Timeára. De a boldogság mégsem lesz tökéletes Timea számára, mert Athalie merénylete jóvoltából megtudhatta, hogy a titkos szoba titkát csak Timár ismerhette, s ha segítséget kapott a különös levél segítségével, az azt jelenti, hogy valahol él...
Romantika és realizmus keveredik ebben a regényben. A történet maga romantikus - ahogyan a holdfény misztikusan összeköti a történetet - a jó és a rossz küzd benne. Athalie és Krisztyán ördögi figurája éppen úgy végletes, mint Timea és Noémi angyali lénye. Előbbiek a francia rémregényekből léptek elő, a kém és a gyilkos sablonja szerint készültek. Timár hétköznapi ember, ha vannak is romantikus vonásai, a hűség és a szerelem közti vívódása valódi hús - vér figurává teszi. Nagyon jó érzékkel váltogatta Jókai a főhős kettős életének színtereit, jellemzően és sejtelmesen ismételt egyes motívumokat, melyekkel az idő múlását, és a két világ közti különbségét egyaránt érzékeltette. Noémit a természet formálta becsületes, tiszta, nyíltszívű teremtéssé, édesanyjával együtt ők Jókai panteizmusának megtestesítői.
A realizmust a hazai kapitalizmus képe képviselte a regényben. Komárom leírásához, a Brazovics ház bemutatásához Jókai személyes élményei teremtették meg az alapot. Az is nagyon érdekes, hogy amikor Jókai ezt a regényét írta, még nem járt a Vaskapunál, de könyveiből és fantáziájával remek leírást készített a Duna deltájáról, olyan eszményi tájat, melyben a fenség és a veszély egyesült. Ezért ezt a realizmust mindig írói realizmusnak kell tekinteni, s mint ilyen, nagyon jól illeszkedett a romantikus részekhez.
Jókait az a kérdés is foglalkoztatta a regényben: megvalósíthatók - e a humanista eszmények a modern nemzeti célokat kitűző tőkés életében? Válasza egyértelmű: az alkotó munka örömét, a valóban szabad párválasztáson alapuló házasság boldogságát, a természetvallás (panteizmus) okozta felszabadultságot csak a civilizációtól elszakadt, kétkezi munkát végző ember ismerhette meg. Timár alakjával a polgári erkölcs útvesztőjébe világított be az író. Jellemrajzában megközelítette a realisták emberábrázolását, de mesélőkedve itt még alárendelődött a lelki fejlődés kiteljesítésének. Timár sorsa ezért nem végződhetett bukással, ezért mentette meg őt Jókai egy boldogabb életnek. Ez a Senki szigetén valósulhatott meg, melybe az író minden titkolt szenvedélyét összegyűjtötte: a kertészkedő, csillagvizsgáló, az egy ház helyett a természetben és a gyerekeiben megtalált boldogság Jókai vágyait testesítették meg.
Ennek a regénynek a természet is főszereplője az Al - Duna, a Balaton, a Senki - szigete révén, melyet mozgásukban ábrázolt az író. A jól ismert Balaton az apró élmények otthonos összességével hat ránk, nemcsak Timár, Jókai is érezhette: "Csodálatos ereje van a tónak, a testet megedzi, a lelket elkomorítja..."
Jókai két regényben foglalkozott kora kapitalizmusával, a Fekete gyémántokban és Az arany emberben. E két regény megírása között csak két év telt el, de Jókai véleménye ez idő alatt sokat változott. Rájött, hogy vagyont gyűjteni lehet nálunk, de igazán polgárosodni nem. Berend minden tudása, nemes lelkűsége ellenére nem igazi kapitalista, csak egy olyan ember, aki a történelmi fejlődés ellenében harcol a történelemmel. Kaulmann Félix lehet ellenszenvesebb nála, mégis ő álmodta meg a jövőt, a bondavári kapitalizmust. Az már más lapra tartozik, hogy milyen eszközökkel akarta megteremteni.. Ha Timár nem menekült volna el a Senki szigetére, az ő útját járta volna be, nem volt más lehetőség Magyarországon. Nem véletlen tehát, hogy mindkét regény utópisztikusan fejeződött be. De míg a Fekete gyémántok Delejországába még belefért az egész emberiség, a Senki szigetén már csak az egyéni üdvözülés lehetséges. Sok csalódást kellett megélnie Jókainak, amíg Delejországból
eljutott a Senki szigetére.
Kőszívű ember fiai
Történetírás és történetszemlélet a Kőszívű ember fiaiban
Jókai Mór hosszú és tartalmas életet élt, sorsa és tehetsége egyaránt kegyeibe fogadta. Amikor 50 éves írói jubileumán összes műveit kiadták, 100 kötetre terjedt életműve. Jó korba született, s jól gazdálkodott tehetségével. Pedig nemcsak íróként működött, szerkesztőként és képviselőként is kiteljesedett. Hivatásként művelte íróságát, s büszke volt arra, hogy ennek a kicsiny népnek az írója lehet. Írásait lefordították a világ minden nyelvére, s magyarok hírét terjesztette szerte a világban. A történelem mint ihletforrás és mint téma egyaránt megjelent műveiben. A reformkor nevelte fel őt és társait, megélhette a forradalom dicsőségét, melynek Petőfi mellett ő is hőse volt. A szabadságharc idején Kossuth megbízásából ő adta át Rózsa Sándoréknak a menlevelet, s a bukás után Tardonán megízlelhette a bujdosók keserű életét is. Felesége Komárom védőjeként szerzett számára menlevelet, és Sajó álnéven akkor jelentette meg Csataképek címmel visszaemlékezését, amikor az egész ország béna tompultságban volt. A helyzet konszolidálódása után ismét politizált, a realitásokat felmérve Tisza Kálmán mellé állt, s részese maradt az átalakulásának.
Írói arculatát az 1850-es évek elején írt történelmi regényeivel találta meg, melyek zömmel a közelmúltba kalauzolták el az olvasókat. A kőszívű ember fiai című regénye középpontjában 1848/49 állt, de a reformkor és a szabadságharc bukása utáni időszak is megjelent a történetben. Több regényében is felvillant a forradalom és szabadságharc története, átfogó bemutatása azonban ebben a regényében sikerült a legjobban. A cselekmény központjában a Baradlay - család története áll, ezzel egyszerűsíti le az egyébként bonyolult kompozíciót. A családot nemcsak a vérségi kötelék, az erkölcsi nézetek is összekapcsolták, Jókai mintha saját családja történetét mintázta volna meg bennük. Szereplői vonásait a Tisza-, az Almássy- és Beöthy családról mintázta, de nem másolta az életüket, csak motívumokat villantott fel belőlük. Mint ahogyan sok mindent átvett saját életrajzi adataiból: ő is járt a forradalmi Bécsben, látta a rommá lőtt Pestet, újságíróként mindenről értesült a harcok idején. Írás közben így újra átélhette a történteket, s ennek tudatában mutatta meg Ödön és Richárd boldogságát, Jenő áldozatának felemelő voltát.
Sikerének éppen ez volt a forrása: a valóságot a költőiség magas fokán mutatta be. Az elnyomott akarat tört fel regényében olyan erővel, mely magával sodorta a hősöket. A családfő halálával kezdődik a történet, s az egyik fiú halálával zárul, a két halál között a három fiú egy-egy életúttal példázza a magyarság tudatos hazafivá válását, helytállását a "lélekcserélő időkben". A fiúk jelleme a sokféleségből formálódó egységet jelképezi. Ödön külföldön a diplomata pályán indul, és itthon lesz közéleti képviselő, főispán. Richárdcsászári katonatiszt volt, huszártiszt lesz belőle. Jenő hivatalnok Bécsben, ő a végpontig csak sodródik az eseményekkel. Jellem és sors, magánélet és közösségi tevékenység összefonódik a regényben, ahol a fiktív hősök mellett a valós történelmi személyek is megjelennek (Mészáros Lázár, Haynau, Görgey, Heintzi), hogy hitelesítsék ezt a kitalált romantikus történetet.
A nőalakok mozgástere sokkal kisebb, de a férfihősök sorsát tevékenyen alakítják, s egy kicsit jellemzik is. Ödön sorsa Lánghy Arankával a példás családi élet, Richárd is maga mellé tudja emelni a megalázó sorsot elszenvedő Liedenwall Editet. Jenő a párválasztásban is csak sodródik, egy méltatlan szerelem, Plankenhorst Alfonsine hálójában vergődik, a befejezés előtt magára marad, s a családi otthont megteremtő sógornőhöz vonzódik, ami miatt helyzete még reménytelenné válik. Jókai a női főszereplők sorsát aszerint alakította, hogy jól vagy rosszul szerettek. Önzés és önzetlenség szerint ítél szerelem és házasság dolgában, s komoly kérdésként vetette fel a szülői felelősség kérdést is: joga van - e az anyára kockázatos útra vezetni fiait? A mellékszereplők között igazi zsánerfigurák vannak, üde színfoltot jelentenek az eszmék vezérelte főhősök ellenpólusaként: Mindenváró Ádám, Tallérossy Zebulon - jellemük a "beszélő névből" is kitűnik.
A jellemek rendszere ellentétpárokra épül, melynek alapja a "kőszívű ember" végakarata és a feleség cselekedete között feszül. A tudatos hazafiságot képviselő Baradlayné - akinek alakját saját édesanyjáról mintázta - ellenpontja az osztrák fővárosban Plankenhorst Antoinette, a reakció befolyásos személye. A fiúk legszilárdabb alakja Ödön, aki mégis saját öccsével vív párbajt Buda visszafoglalásakor. Richárd ellentéte a másik oldalon kiemelkedő Palvicz Ottó, akit legyőz ugyan, de barátként teljesíti végakaratát. A bécsi nőalakok között a tiszta Edit és a számító Alfonsine áll egymással szemben, s Leonin is ellentétes szerepekben jelenik meg a műben: először Ödön barátja, majd az orosz sereg tisztjeként ő tartóztatta le, hogy megmentse ezzel az életét. Az események mozgatója a cselekvő hazaszeretet. Ezt az eszményt a szinte valóságfölötti özvegy személyesítette meg, az ő hatásának kiteljesedése szervezi mind a három történetet.
A cselekménysor ideje néhány év, de az időtartamnak valójában nincs szerepe. Az idő múlását Jókai csak azzal érzékeltette, hogy a történet végén Ödön gyermeke már 3 éves. Ebben a műben a "lélekcserélő idők" játsszák a főszerepet, a "Nyergelj, fordulj!" - parancsa. A három főhős itt is történelmi ember, mint a többi Jókai műben, akiknek áldozatvállalása a magyar sors alakulásához jelentősen hozzájárult.
A történet színhelye Magyarország mellett Ausztria és Oroszország egyes részei. Ellentétpárok itt is születnek: a nemesi kastélyok és bécsi paloták ellentéteként megjelenik Lánghy tiszteletes szegényes, de tiszta világa. A regény azonban nemcsak fordulatos cselekménye miatt jelentős, a lelki folyamatok a külső történéseknél is fontosabbak, hiszen irányíthatják azokat. Ebben a regényben a kőszívűség állapotától juttatta el Jókai a hősöket az áldozatvállalásig. A hazaszeretet a lánglelkű Baradlayné közvetítése révén a családi kötelékkel azonosul, a gyermeki szeretet eggyé válik a haza iránti elkötelezettséggel. Ennek a regénynek tehát a lélek síkja lett az elsődleges tere. A cselekménysorban a mozgásirányok is ellentétpárt alkotnak, Ödön Kelet felől, Oroszországból tér haza anyja hívására, Richárd nyugatról, Ausztriából, Jenő a kettő közötti helyzetben van, hiszen Magyarországra, a családi birtokra sodródik, s épp ezért ő lesz a mártír.
A szerkezet in medias res - formájú: Baradlay Kazimir halálánál már jelen van a későbbi szereplők egy része: ott van Ridegvári Bence, szellemi örököse, akivel Baradlaynénak kell megvívnia a maga harcát. Baradlayné szembe fordult férje végakaratával, mert az élet parancsa és a haza sorsa egyaránt változást követelt, emiatt aztán a hősök kijelölt sorsában is változásnak kell bekövetkeznie. Az Ödön - szál hamar ki is bontakozik, Richárd messzebbről indul, neki több akadályon kell átjutnia. Jenő sorsa sokáig változatlan, éppen ezért a legvégső fordulat lesz a legmegrázóbb: önfeláldozása hőstett, a testvérért vállalt halál felmagasztalta. ("Megtette magát bátyánknak...") Lelki nagysága azon felismerésen alapul, hogy személyes értékei és családi kapcsolatai kisebb értékűek, mint az Ödöné, s ezzel a kiélezett helyzetben maga választja meg önmaga sorsát. A szerkezet legsúlyosabb helyein csomópontok képződnek, a legteljesebb tabló Buda ostromáról készült, de ebből a szempontból kiemelkedő az Egy nemzeti hadsereg című is.
A cselekmény végkifejletében jelent meg a nemzeti tragédia, a haza sorsát megpecsételte a szabadságharc bukása. Jókai a történelmi tényeket szervesen beleépítette a műbe. Haynau vérbosszúja ezért került bele, de a regény belső szabályai szerint is ez fogja a megoldás irányába lendíteni a történetet: bosszúért lihegő Alfonsine nem tudja megakadályozni Edit és Richárd boldogságát. Ezzel a lezárással a nemzeti mítosz kiteljesedett, a heroikus tetteknek vége, a cselekménysor a hétköznapok valóságába tevődik át.
A történelmi regény így válik nemzeti eposszá, megfér benne a családregény - bár csak egy generáció története - a magánéleti -, a szerelmi -, a hősi regény a lélekábrázolással. A táj sajátos szerepet kap a regényben: a lélekállapot jelzője, felerősítője. Ezzel a regénnyel Jókai leginkább szolgálta önként vállalt feladatát: a nemzeti érzések kifejezését és felerősítését. 1965-ben Várkonyi Zoltán nagyhatású filmet készített belőle, mely nemcsak hűen tolmácsolta Jókai üzenetét, hanem a színes, szélesvásznú magyar filmalkotások első magyar példáinak egyike is lett.