Őrizetlenül

Finta Éva: Őrizetlenül
(Nagy László emlékére)

Finta Éva a kárpátaljai magyar irodalom - a hatodik síp! - egyik meghatározó alakja, több mint negyedszázados munkássága révén a mai magyar irodalom jelentős képviselője. Bár 1990 óta Magyarországon - jelenleg Sárospatakon - él, ma is kárpátaljainak tartja magát, hisz "gyökereit" nem semmisítette meg az "átültetés". Élete nagyobbik felét Beregszászon töltötte: 1954-ben ott született, ott végezte iskoláit, s ott dolgozott - nevelőtanárként, dekoratőrként - miközben az ungvári egyetemen levelező hallgatóként magyar szakos diplomát szerzett. Otthon festőként és grafikusként is számon tartják, de igazi terepe a költészet. Eszköztárában a Múzsák valóban testvérek, a szavak mestere, de a színek, formák, harmóniák világában is otthonosan mozog. Költészetében a valóság és a művészetek alapos ismerete mélyen etikus magatartással párosul. Idáig négy verseskötete jelent meg: Vállalkozás az örömre (1979, Ungvár.), Idő - korongon (1987, Ungvár.), A lét dicsérete (1991, Ungvár - Budapest.), Földközelben ( 1993, Miskolc.) és Párkák címmel írt verses színjátékot,(1993, Ungvár.), melyet a Magyar Rádió mutatott be.

Avatott mesterek: tanárnője, az anyai jóbaráttá vált Drávai Gizella és Horváth Anna szobrász - keramikus mellett az irodalom nagyjai (József Attila, Radnóti Miklós, Váci Mihály, Nagy László, Bartók, Chopin, Paganini, stb.) segítették költői kibontakozását. De Finta Évának is meg kellett küzdenie egyéni hangja kialakulásáért, mellyel ma meghatározott látásmódot és életszemléletet képvisel. Az élet jelenségeit derűvel szemlélő, a természettel harmonikus összeforrottságban élő költőt legjobban az ember érdekli, belülről fakadó erkölcsisége ezért sarkallja a világgal való kemény szembenézésre. Ma már kevésbé kötődik mesterihez, öntörvényű, saját útját járó költő, aki azonban hűséges a maga világához. Evokációiban rendre megidézi őket, A lét dicsérete című kötetében külön ciklust szentel nekik, s későbbi köteteiben is helyük van.

Elérhető megidézései közül talán la legsikerültebb a Nagy László emlékére írott Őrizetlenül című, amely 1983-ban megjelent egy könyvnapi kiadványban otthon, de kötetbe csak 1991-be került. (Ennek magyarázata nagyon egyszerű: Kárpátalján sokat vártak az alkotók egy-egy önálló kötet megjelenésére, a közbülső időkben csak antológiákban, napilapokban publikálhattak...) Fontosságát az érzékelteti, hogy első magyarországi kötetébe is beleválasztotta.

Az evokáció mestereként pontosan ismeri ennek a műfajnak a szabályait: nyelvileg, költőileg elevenítette meg Nagy Lászlót azzal, hogy megalkotta a Ki viszi át a szerelmet? című versének variánsát. Ám ezzel nemcsak Nagy Lászlót idézte meg, megfogalmazta a 80-as évek kárpátaljai helyzetét, s hogy "továbbdúdolt egy klasszikus dallamot" (Fodor András), egyetemes mondanivalót fejezett ki általa. Nagy László közismert verse 1957-ben jelent meg, melyben a szerelem és a hit vált a pozitív értékek szimbólumává. Ez az életigenlő vers vált Finta Éva kiindulópontjává. Ő is ugyanolyan szigorúan szerkeszti versét, mint Nagy László, de nála csak kérdőjelek születnek, a felkiáltójelekkel kifejezett Nagy László - i megoldások csak jelzésszerűen jelennek meg versében.

Más ugyanis az a helyzet, amiben ez a vers megszületett. A mai költőknek nem a "szennyes áradatból" kell az értékeket kimenteniük, "békés zümmögés" jellemzi azt az állapotot, amelyben élnek, s amelyben az értékek mégis veszélybe kerülnek. 12 kérdésének majd mindegyike egy - egy tragikus képi egység, melyekre a verszárlatban csak részben tud válaszolni. Az első sorban megfogalmazott "küszöbre vert hitünk" az emberi alaphelyzet, melyet minden egyes kérdésével egyre tragikusabbra mélyít, hogy a helyzet reménytelenségét éreztesse. A vers központi gondolatává a költői lét lehetősége válik, hiszen nemcsak hitüket alázták meg, a számukra oly fontos szavakat is "csontokig lemarták", elkoptatták, hiteltelenítették. Ezek miatt érezhette azt, hogy "szomorúságuk" már lázadásnak sem tekinthető. "Korunk hőse" - ismerte fel - "a szemtelen túlélni hős", aki ebben a versben is átjuthat a túlsó partra, de a költő szerint kétséges a tette:

mit ment magával át vacogva?

Ebben a helyzetben az "űr" - a semmi - veszélyezteti "a megvigyázott tisztaságot", s azokat is elpusztítja, akik a legérzékenyebbek. Sorsukat találó metaforával érzékeltette:

Az árvaságba semmisült
költők...

Ez a többrétegű költői kép egyszerre foglalja össze a kisebbségi sorsot és a költői lehetőséget. A Nagy Lászlótól kölcsönzött, de új tartalommal megtöltött "harang" - metaforával fejezi ki jelentőségüket: csak az ő szívükön öntött harangok képesek fellármázni az élőket, ha a "barbárság kövén" maradnak egyáltalán olyanok, akiket megszólíthatnak a hangok... Tőlük, a költőktől várja az értelmet és az érzelmet egyaránt. A vers egyik legszebb állító kérdése ezt jelzi:

Ki vetkezik még hóesésben
csupasz szavakra, szerelemre?

mert ők azok, akik kimondják - s ezzel le is győzik - a rettenetet. Őket erősítik meg a többszörös áttétellel megjelenő bibliai utalások, de a képben ma már régi és új mitológiák fonódnak egybe, mert a verseket az élet is továbbírja:

Ki gyújtaná magát zokogva
egy csipkebokor - jelenéshez?

A kép alapja az a bibliai történet, amikor Mózest az Isten égő csipkebokor képében segítette az axodusban, s a képhez már újabb jelentés - az önmagukat fáklyává változtató tiltakozók, vagy a napalm elől égő fáklyaként menekülők képe - társul. Így válik a vers egyedi képlete egyetemessé, az emberiséget veszélyeztető mindenféle barbárság helyzetévé. A kérdő mondatokban azonban ott van a megoldás is, melyek mindegyike cselekvő magatartást, s nem beletörődést igényel. Tisztában van a költő ugyanis azzal, hogy "a szomorúságban", "az árvaságban" az emberi értékek is eltűnnek, megsemmisülnek.

A vers utolsó négy sorából hiányoznak az írásjelek, a költőben tudatosul a helyzet: nem elég a világot újra életre kelteni, az egész emberiséget kellene újra megváltani. Ezért van szüksége a világnak újra prófétákra, s Nagy László hiánya is ettől válik fájóbbá. Igaz félelme az a költőnek, hogy lesznek - e olyanok, akik szembe mernek nézni a világ rettenetével, s maradnak - e olyanok, akikért ismét megszólalnak a költők?! Ki hoz új törvényeket, mint Mózes, s ki terjeszti azokat új prófétaként? Ki adja fel önmagát, hogy a reménytelenségben is védje, őrizze a közösséget:

Ki ácsorogna a kert alatt
hátát tartva a zümmögésnek

A befejezés rezignációja egyrészt abból fakad, hogy Finta Éva úgy érzi, "őrizetlenül" maradt a világ, másrészt abból, hogy azt is felismerte, a vész már megtette romboló hatását, az emberek kiüresedtek, "alszanak",

s szívükben is tömény sötét lett...

Az Istentől is elhagyott, "őrizetlenül" maradt világból jövő fájdalmas sóhajtás ez, s ebben rejlik a vers aktualitása. Amikor a pusztulás nem fenyegetően, hanem természetesen jön, mint a "zümmögés", tehetetlen a költő. Hiába vetné hátát a vésznek, a természetesnek tartott állapotban nincs értelme. A helyzet reménytelen, de ez szinte idilli képekben fogalmazódik meg a versben, s a befejező képek hordozzák azt a világot, melyben megmenekülhetnének az értékek. Ezért is gondolja azt a költő, hogy nem elég csak "túlélni" ezeket az időket, az emberiség legfontosabb értékeit - a tisztaságot, a hitet, az értelmet és az érzelmeket - változatlanul át kell menteni "a túlsó partra." Bár a megvalósulást az adott helyzetben reménytelennek látja a költői én. Talán ezért is hagyta el a Nagy László -i versben oly hatásos önmegszólító formát, a felkiáltó mondatokban megfogalmazott határozottságot. Pesszimizmusát azonban nem engedi elmélyülni, eredeti képeivel, költői fegyelmével ellensúlyozza. Nincs a versben egyetlen felesleges szó sem, érett költőkre jellemző tömörséggel, egyéni szóképekkel fogalmaz. Minden egyes kérdő mondatát asszociációk sorával tágítja, s ezzel a mindenféle barbárság elleni szelíd tiltakozássá válik verse. Költői egyénisége ilyen: nem rántja le a dolgokat a napi politika szintjére, de mégis pontosan felméri az ember lehetőségeit. Amikor a Földközelben című kötetébe újra felvette ezt a versét, a Pro memoria felszólító mondataival erősítette fel az eredeti mondanivalóját:

ne vegyétek fel elődein elszánt tévedéseit
és festett vágyaikat se vegyétek
ne nyúljatok mérgezett szavaik után
étel - ital tisztasága a lélek tisztessége legyen.

1982-ben a Nagy László - i példa azt sugallta számára, hogy a költőknek minden körülmény között vállalniuk kell sorsukat, küldetésüket, de saját helyzetében úgy érzékelte, hogy tehetetlen. S nemcsak ő, mint költő, hanem maga az Isten - a dolgok megalkotója - is az, mert nem tudja a megsokasodott látnokokat követni, emiatt nem tud segíteni. Ezért fordult Finta Éva újból és újból mestereihez, ezért idézte meg őket, hogy ne legyünk kiszolgáltatottak, őrizetlenek... A gondolat pedig lezáratlanul munkálkodott benne tovább, a 2000-ben írott Kinek is írom? című kozmikus látomásában visszatért hozzá... 

Párkák

Finta Éva: Párkák

A kárpátaljai magyar költő, Finta Éva érzékeny, sokoldalú művész. Indulásakor egyszerre próbálta ki magát a festészetben és az irodalomban, jól értett a zenéhez is. Magyar szakos tanári diplomát szerzett, s ha nem volt tanítási lehetősége, dekoratőrként kereste kenyerét. Amikor átköltözött Magyarországra, kis falvakban háziasszonykodott és nevelte gyermekeit. Amikor Sárospatakra került, újból hasznosíthatta diplomáját: először szakiskolás, majd tanítóképzős tanítványaival fedezte fel a magyar nyelv és irodalom szépségeit. De bármit is csinál, mindig költő marad, mert ez a hivatása és a sorsa. Személyes hangú költészete - melyet az irodalom magánlíraként tart számon - azonban közösségi jellegű: amiről ír, minden ember számára fontos. Sokoldalú tehetsége költői szemléletét tárta szélesre, filozofikus alkata pedig intellektuális lírát teremtett. S egy gondolkodó költő nem tud megállni a határokon, az is izgatja, ami nem fér bele a versek lekerekített egységébe. Kísérletező kedve hívta életre a Párkák című verses színjátékát, mely nemcsak az életmű szerves része, de a drámai műfaj megújításának is érdekes kísérlete.

A mű első felvonása eredetileg a Magyar Rádió és a Hatodik Síp közös pályázatára készült, a későbbiek során ezt bővítette, s így vált legfontosabb munkáinak egyikévé. Megjelenése - mely a pályadíj része volt, csakúgy, mint bemutatása a Bartók Rádióban - 1993-ban csak néhány héttel előzte meg magyarországi bemutató kötetét, a Földközelben -t.

Tragikus veszteségek árnyékában írta meg műve bevezető részét. Első magyarországi éveiben e veszteségeket még élesebben érzékelte, s az átköltözés nem ölte ki belőle a kárpátaljai valóságot sem. Innen visszanézve mégis idillinek érezte az első felvonást, ezért látott neki a folytatásnak: az árnyoldal megrajzolásának. A jelen horrorisztikus képeivel azonban átcsúszott a jövőbe, melyet pedig eredetileg szintézisként akart megfogalmazni. Írásának anyagát tehát saját törvényei is alakították, nemcsak költői szándéka. De ezeket látva sem tudta nem megírni!

Finta Éva ezzel tisztelgett tanárnője, Drávai Gizella előtt, akinek nemcsak ő, de az egész kárpátaljai magyar irodalom sokat köszönhetett. Szoros kötelék fűzte hozzá: 12 és 21 éves kora között nála (is) lakott, kapcsolatuk különleges hangulatát az Óda csukott szemmel című - szívből jövő - versével már korábban felidézte. A darab megírásának idejére azonban az a miliő, mely körbevette őket, már csak a tanítványok lelkében volt élő, a Drávai - hagyaték a szemétre került. Ezt a sérelmet is meg akarta torolni, amikor a Világosság asszonyaként megidézte szellemiségét, alakját, régi életük színterét. Másik mentorát - Horváth Anna szobrász - keramikust - Főnixként látjuk viszont a darabban. Csakúgy, mint az életben, itt is ő juttatja az önéletrajzi elemekkel is rendelkező főhőst fontos felismerésekhez. Mestere szerénységére jellemző, hogy ő magát a Sötétség asszonyával azonosította, pedig ahhoz azok a beregszászi asszonyok szolgáltak példaként, akik - különleges portékájukat az út mentén árulva - fűben - fában rejlő orvosságaikat kínálták. A kórust a Drávai - tanítványok alkotják, ők veszik körbe a kárpátaljai párkákat, a szellemi élet itteni alakítóit.

A címadó párkák eredetileg a római mitológia sorsistennői voltak: Nona megfonta az élet fonalát, Decumagombolyította, Morta pedig elvágta, s ezzel megszabta a halál óráját. Előképeik a görög Moirák voltak, akik csak kérlelhetetlenek, de nem könyörtelenek, mint a római sorsistennők. Horváth Anna képileg is megjelenítette őket a szerény külsejű könyv borítóján, de Finta Éva párkái általánosabb jelképek, az időt hordozzák, melyek a műben éppúgy keverednek, mint a tudatunkban.

Ugyanis a mű a felnőtté válást mutatja be sajátos viszonyok között. Amíg fiatal az ember, azt hiszi, egyszer majd valakivé válik, mire megöregszik, ez meg is történik. A kettő közötti rész a szakadatlan munka, ami szürkének, unalmasnak tűnik, amikor átéljük, csak amikor visszaemlékezünk rá - azaz múlttá válik - akkor derül ki értéke. Finta Éva verseiben is sokat foglalkozik az idővel, ez a műve is egyféle időjáték. A végtelen időhöz kapcsolódott történetével, s rá kellett döbbennie, hogy abban a jelen nem mérhető. Költői szándékai ellenére művének több köze lett a múlthoz és a jövőhöz, mint a jelenhez, talán ezért is minősítette írását "kortévesztő ballépésnek". De a költői én legszemélyesebb gondolatai jöttek elő a színműben is, melyeket azonban itt folyamatukban tudott végiggondolni, s következtetéseit míves szonettekben és lírai tételcímekben jelenítette meg.

A "szerző kétévi önkínzó szórakozása" - ként megszületett mű a társadalomból kiszoruló, vagy kimenekülő ember életlehetőségeit kutatta az időben; olyan emberét, aki nemcsak túl akarja élni a dolgokat, de élete értékeit is meg akarja menteni a jövő számára. Az egyéni lét kérdéseit vetette fel színművében, de válasza általános érvényű: mit kell tennünk, hogy találkozásunk a párkákkal ne véletlenszerű legyen. A felnőtté válás bonyolult folyamatában mindannyian magunkban hordozzuk a választás lehetőségét és kényszerét, melyekkel mi döntjük el, hogy létünk "formás látszat", vagy tartalmas valóság legyen.

Az alkotói folyamatban először a 9 angol szonett készült el, melyek nemcsak egybekapcsolták és tagolták az egyes részeket. Általuk szabott a költő erkölcsi - filozófiai irányt a téma kifejtésének, s érdekes, epigramma tömörségű zárlataikkal szinte részenként bontották ki a költő üzenetét. Az antik hagyományokat azonban megtörte azzal, hogy nemcsak a kórus, hanem a többi szereplő is részesévé vált az összegzésnek, minthogy ők is a sokoldalú mondanivaló hordozói. De a szonettek nem uralják a szöveg egészét, Finta Éva kézben tudta tartani anyagát: a cselekménysorral felrajzolta azt a hátteret, amit a versekből - azok műfaji törvényei miatt - kénytelen kihagyni.

Az I. felvonás a közelmúltban, a hatvanas években játszódik. Ez a Világosság asszonyának birodalma, melyről a kórus már a nyitányként felhangzó első szonettben pontos leírást ad, "az elsurranó, időtlen képzelet" segítségével. Így válhat a "forma" "bővült tartalommá", s így pótolhatja mindazt, amit a szenvtelen utódok megsemmisítettek. A Világosság asszonya érzi, hogy fogyóban fénye, s hogy kihullni "a dolgok forgó kerekéből" nem nagy öröm, de elfogadja, mert úgy hiszi, lesz életének folytatása. Ám a valóság sohasem olyan, mint amilyennek látni szeretnénk. Tévelygő - beszédes név ez! - a szerelem erejével ráveszi a Lányt a váltásra. Világosság asszonya nehezen szakad el neveltjétől, aki azonban meg tudja győzni: csak a sorrend változott, a lényeg - amit tőle kapott - változatlan marad. Elfogadja hát a lány döntését, s gyönyörű szavakkal ajánlja őt a Világosság oltalmába - ez is sokatmondó jelképe a darabnak! - mert megértette:

.......................semmi lelemény
nem változtat a feltárt utakon.
Csak él az élet, s remél a remény.

A jelenetek - I. Reggel, II. Az álom, III. A csók, IV. Az átváltozás, V. A búcsú - már címűkkel is összefoglalják a Lány fehérben és a Tévelygő találkozásának szükségszerűségét és következményeit. A Lány fehérben búcsúja átélt, valódi búcsú, mert ott van mögötte az a meghitt világ, mely erős kötelékkel egy életre szólóan összekapcsolta a költőt Drávai Gizellával:

Anyácskám lennél, de már van anyám.
Ám szellemem belőled kelt a fényre.
Hát szellememnek vagy szülője, fénye,
ki bennem teret, ablakot nyitott.

Irén és Dénes életének közös helyszínén játszódik a II. felvonás, a jelen, mely a 80-as éveket idézi (I. Az álom, II. Találkozás, III. A titok, IV. A csend). A jelenetcímek jelzik: az események ismétlődhetnek az ember életében, de tartalmuk mindig más. Egy álom figyelmezteti a főhőst a rá váró borzalmakra. Irént nemcsak ez tölti el félelemmel, arra is rádöbben, milyen nagy a szó hatalma. Ez a költői dilemmák egyike, amelytől Finta Éva sem tud szabadulni. A szavakat ugyan a költő kelti életre, de ha egyszer valamit néven nevezett, azzal új sejtéseket is útjára indít, amely aztán életre hívója ellenőrzése nélkül "csatangol" az időben:

Már felejtenéd, mégsem teheted,
mert bukdácsolva hull jelen a múltba,
s a múlt hulltában amíg szétesik
szilánkjai jelenbe fészkelik
kis cserepeiket...

Múlt és jelen általuk kapcsolódik össze. S a "minőségvággyal megáldott" Irén azt is felismerte: hiába vágyódik a teljességre, csak részeket kaphat meg az egészből, mert a valóságban "semmi sincs egészben" .Közben a "titokra" is fény derül: Világosság asszonya nem halt meg - bár temetését is megrendezték - börtönben őrzik amiatt, hogy "látni mert". Irén először csak a Sötétség asszonyával osztja meg a hírt, aki "őserejével" a mindenséget képviseli, de azt is tudja: milyen törékeny az emberi lét a tér és idő állandó és kiszámíthatatlan csapdái miatt. Aztán Dénes is szembesül a titokkal, és körülöttük szembe kerül egymással "a törvény" és a "rend". Ketten együtt azonban olyan erőt képviselnek, amelyet sikeresen fordíthatnak szembe a társadalom kihívásaival. Nem véletlen, hogy ezen a ponton szólal meg a 6. szonett, melyben az életet választják a döntésre kényszerített hősök. A szonettet Dénes és a kórus együtt mondják el, mint a darab fontos üzenetét:

.............................................................
Mutatkoznia kell, hogy látva lássad:
a létezése lét, nem formás látszat,
de fúródás a mélybe és magasba,

s már nem képzelheted őt semmi másnak:
rögnek, varangynak, mert már befalazta
önnön sorsába mindazt, amit láttat.

A III. felvonás az elgondolt jövő, melyet a jelen formált ilyenné. (I. Várakozás, II. Viszontlátás, III. Sorskeresők, IV. A kert). Ezt a részt is a kórus nyitja egy - fontos gondolatokat összegző - újabb szonettel: a várakozás is fontos része az életnek, abban dől el, képesek vagyunk - e átadni magunkat a hétköznapi csodáknak, amelyekkel megközelíthetjük céljainkat. Néha az ember képes olyan tettekre is, amit az ösztöne szerint élő állat talán megtagadna, de ez is emberi részünk. De szükség is van erre, mert e nélkül bocsánat sem lenne, hiszen az csakis a bűnt követheti. Ezek a felismerések jól készítik elő ennek a résznek a cselekményét.

A Nő, aki Irén, gyermekét várja, miközben a Férfi, aki Dénes visszatért "tévelygő" állapotába. Karácsonykor megszületik gyermekük - mert minden gyerek maga a Messiás! - de Irén magára marad gondjával. Főnixmadárhoz, a halhatatlan, rejtélyes, csodákra is képes bölcshöz fordul: rendjén való - e, hogy képtelen a megalkuvásra, hogy nem tud lemondani a teljességről?! S Főnixmadár - aki 500 évenként a tűzben újjászületik - megérti kétségeit, s arra tanítja: tegye azt, ami a dolga. Éne rejtett része csakis a mindennapi cselekvésben lendülhet mozgásba, a "gond" az, ami felszínre hozza a dolgok valódi értékét. Jó és rossz döntéseinkre egyformán szükségünk van, mert ezek révén válhat az ember valódi "sorskeresővé":

Mert egymásra utalt az érték, talmi,
Sötét - fehér, anyagi és fogalmi - 
haladsz köztük, míg megleled magad.
Nincs más, csak érték. Nem is lehet csalni.

A nőnek, "az emberteremtő embernek" feladata van, melynek árnyékában eltörpülnek a bajok. Főnixmadár azt is megérttette Irénnel, hogy a kishitűséggel saját esélyeit rontja. Ezt bizonyítandó felvillantotta előtte leendő életét, melyben nemcsak kisfia sorsát láthatta át egyetlen pillanat alatt, de azt is megtudta, hogy még egy születendő gyermek öröme vár rá.

Az anyaság - élmény továbbgondolása ez: a szerző itt is azt erősíti meg, hogy a biológiai létezésnek célja az új élet teremtése, a nőnek vállalnia kell feladatát. Ezt Finta Éva egy kicsit magának is írta, hiszen pályája kezdetén úgy hitte, költői feladatai kitöltik majd egész életét. Aztán a József Attila - i sors ráébresztette: ha kimarad az élet teremtő láncolatából, menthetetlenül "a semmi ágán" találja magát. Gyermekei vállalásával nehezebbé vált költői léte, de kiteljesedett az emberi.

S a költő az utóbbit is csak hagyományos keretben tudja elképzelni. A darab a kertben, a nagy diófa alatt - a visszanyert Éden időtlen képe! - összegyűlő családdal zárul. A viták elmúltak, Tévelygő is megvívta önmagával a harcát, s fölkészült feladatára. Az együttlét örömével minden a helyére kerül: - rendszerbe állt, mint fenn a csillagok. - Főnixmadár csodaereje a Világosság asszonyát is megidézte, aki régi szavaival - időhöz nem köthető igazságként - összegezte a helyzetet, de a történtek fényében Főnixmadár ezt újrafogalmazta:

Az élet él, s remél a lelemény.

Ám a költő a darab befejező soraival arra figyelmezteti az olvasót: ilyenek vagyunk, bukottak és hősök, gyengék és erősek, de bölcsebbek lehetünk: "ha szíved /elbírja, mit parancsolsz agyvelődnek." Mert csak az értelem és az érzelem kettőssége hozhatja el a vágyott teljességet, de csak akkor - ez is a mű üzenete - ha van hite az embernek:

Csak köztes lény ne légy! Ha nincs hited,
a jók és rosszak egyként megelőznek.

A cselekményt ebben a műben - a műfajnak megfelelően - nem a nagy drámai konfliktusok viszik előre. Finta Éva ugyanis nem tragikai, hanem erkölcsi-, filozófiai-, lélektani problémákat boncolgat művében. Hősei hétköznapi emberek, akiket nem terhelnek nagy bűnök, de a társadalmi csapdákat ők sem tudják kikerülni. Konfliktusuk bukás nélkül is feloldható, mert sorsuk azon múlik, mennyire képesek az önvédelemre. Emiatt változó jellemek, akiknél ezt a folyamatot a költői lelemény nevükkel is érzékelteti. A Lány fehérben tisztaságával, élet - és tudásvágyával a kimeríthetetlen lehetőségeket jelenti, ám minden eltűnik belőle, - megszürkül - amikor Irénként él. S amikor Nőként - aki Irén - újból önmagára talál, nemcsak visszatérnek hozzá a színek, a jelképek, az örök élet,- de a mesebeli madárral, az újjászületést jelképező főnixszel is kiegészülnek. A darab másik szereplőjének, Tévelygőnek is Dénesen keresztül vezet az útja ahhoz, hogy Férfivá válhasson. Sorsuk példázat: arra születtek, hogy tér és idő csapdái között szakadatlanul válasszanak az értékes és értéktelen, a helyes és helytelen, a tartalom és a forma között. Bár a választás még önmagában nem garantálja azt, hogy helyesen döntenek, de nem kell a rossz döntéstől sem megijedni, ez is hordozhat magában felszabadító erőket. Át kell mennünk a poklon, hogy túlélve azt, újjászülethessünk. Teljességigényéről pedig nem mondhat le az ember akkor sem, ha tudja, soha nem érheti el, csak töredékek jutnak neki...

Finta Éva sok mindent gondolt át számvetésében, epikus és lírai énje szerencsésen találkozott össze művében. Jelenetei - a szükséges szerzői utasításokkal - láttatóak, formai sokszínűsége - pl. a közbeékelt szonettek vagy dalok! - költői portréját mélyítik. A szerző már megírásakor zenés darabnak szánta írását, a mű szerkezete és ritmikája ezt segíti elő. S "ha alkalmas arra, amire született, minden bizonnyal talál magának zeneszerzőt. A dolgok törvénye szerint..." - írta optimistán kötete hátlapjára. 

Sorstalanság

Kertész Imre: Sorstalanság
(Az első Nobel - díjas magyar regény)

Napjaink legrangosabb nemzetközi irodalmi elismerését a Nobel - díjat, 2002-ben Kertész Imre: Sorstalanság című regénye nyerte el, melyet az író még 1975-ben jelentetett meg. Magyar írót ilyen elismerés eleddig nem ért, s Magyarországon mégsem fogadta ezt általános lelkesedés. Az első megszólalók közül sokan inkább a magyar irodalom elismeréseként méltatták, mint Kertész Imre sikereként. Irigységből, vagy politikai okokból tették ezt, hiszen a Sorstalanság a zsidó Holocaustról szól, melyet egyesek úgy akarnak meg nem történtté tenni, hogy kitalációnak állítják be.

Pedig a XX. század "legnagyobb botránya" (Pilinszky) a zsidó vallásúak tömeges méretű megsemmisítése volt, melynek megtörténtével az európai értékek is új színezetet kaptak. A magyar társadalomban azonban sokáig elmaradt ezzel az egyéni és kollektív szembesülés, bár a jeles költők - esszéisták (Pilinszky,Simon István, Illyés Gyula, Sütő András, Bibó István, Száraz György, Ungváry Rudolf) mindent megtettek ennek érdekében. De a túlélőknek is lelki szükségletté vált az átélt traumák kimondása és az ettől elválaszthatatlan tiltakozás. Ez utóbbit nemcsak a Holocaust, hanem az oda vezető úton tapasztalt mindenféle cinkosság, közöny és tehetetlenség is kiváltotta. Hiszen a megalázottak menetét nemcsak dermedten, hanem kajánul is figyelték, s voltak, akik a náci hadigépezetet előzékenyen kiszolgálták ebben az ügyben: a gettókat zökkenőmentesen felállították, s a deportáló vonatokat kötelességszerűen elindították. Keszi Imre, Ember Mária, Bruck Edit, Galló Olga, Gáli József lágertörténetei esztétikailag nem azonos szintűek, de megírásukat erkölcsi kényszer hajtotta: a túlélőknek nemcsak joga, de kötelessége is volt az emlékezés, Európa, az emberiség érdekében. Kertész Imre Sorstalanság című regényét azért találta a Svéd Királyi Akadémia kitüntetésre méltónak, mert új módon, nagyobb erővel teljesítette tanúságtevői feladatát.

Kertész Imre 1929 - ben született budapesti zsidó polgárcsaládban, anyai ágon Kolozsvárról, apai ágon a Balaton környékéről származott. Még nagyszülei magyarosították a nevüket, zsidó vallású magyarként tartották magukat számon, s a Holocaust és a Rákosi - rezsim áldozataiként pusztultak el. Az író megjárta maga is Buchenwaldot, s a vallomás kényszere benne is erős volt hazatérte után, szinte mindegyik írása erről szól. De a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), a Holocaust mint kultúra (1993) és a többiek nem a Sorstalanság (1975) árnyékában születtek, hanem annak kommentárjai, elágazásai, melyeket a "főmű" világít be.

A Kertész életmű nem önmagától érthető - bár olvasmányos - nem könnyedén felfogható szöveg. Írója nem is örvendett túl nagy közismertségnek a díj átvétele előtt: könyveit nem kapkodták el, nem is voltak szenzációk megjelenésük pillanatában. Utólag ezt Kertész fontosnak is tartotta, mivel megérezte: a 70-es évekbeli ünneplés "kivégezte volna" a Sorstalanságot. De a szakma már akkor is megérezte ezen írás különlegességét, több konferenciát is rendeztek munkássága értékeléséről, melyből Az értelmezése szükségessége címmel ízelítőt is közreadtak. A Nobel - díj elismerése után - mely kívülről értékelte Kertész tevékenységét - a figyelem középpontjába került az író itthon is, egymást követték az újabb kiadások, és az értő vagy félreértő kritikák. Film is készült a regényből, melyhez az író maga készítette el a forgatókönyvet, s az európai hírű operatőr, Koltay Lajos rendezésében látható a téma új műfajú feldolgozása.

Mi tette ezt a művet a Holocaust - irodalom Nobel - díjas darabjává? Feltehetően az az író szándék, mely kezdettől fogva ott munkált Kertész Imrében:

1955 egy szép tavaszi napján váratlanul arra a gondolatra jutottam, hogy egyetlen valóság létezik csupán, ez a valóság én magam vagyok, az én életem, ez a törékeny és bizonytalan időre szóló ajándék, melyet idegenek és ismeretlen erők kisajátítottak, államosítottak, meghatároztak és lepecsételtek, s amelyet az úgynevezett történelem- től, ettől a szörnyűséges Malochtól vissza kell vennem, mert egyedül az enyém, s akként kell gazdálkodnom vele...

(Stockholmi beszéd)

Egyik regényében, A kudarc címűben arról is beszámolt Kertész Imre, milyen inspiráló élmény hatására indult el saját írói útján. Igaz, ekkor csak még csak a szándék született meg benne:

kilépni a kábító menetből, a történelemből, amely személytelenné és sorstalanná tesz...

és első regénye számtalan variációját megírva talált rá az egyéni hangú megoldásra. Ez az időszak a Rákosi - korszak, a forradalom, a Kádár - korszak ideje volt a magyar történelemben, s mindez nagyon fontos hátteret jelentett az írónak. Semmilyen írói szekértáborhoz nem csapódva, magányos alkotóként, a Nyugat által is elismert diktatúrában írt a diktatúráról, így senki által meg nem kötve még jobban tudta ábrázolni azt az igazságot, amiben hitt. Szinte remeteként, sok - sok éven át megszállottan dolgozott a kéziraton, a végsőkig csiszolta sajátos stílusát, mert kezdettől fogva valamilyen szakrális szöveget látott írásában. Hangsúlyozott stilizációjával nemcsak a benne feszülő ellentmondást tudta kifejezni, de ez mentette meg attól is, hogy a regény közönséges történetmondássá váljon.

A Sorstalanság regényhőse, Köves Gyuri a koncentrációs táborban nem emlékezett, hanem létezett, nem a kiválasztott nagy pillanatokat élte meg, hanem a jövő ismerete nélkül az egészet. Ez a lineáris cselekményvezetés ezért nagyon fontos, segítségével a regény szerkezeti elemei könnyedén felismerhetővé válnak. Az expozícióban a főhős apjának munkaszolgálata más irányba fordítja a fiú életét is: a pesti gimnazistából gyári munkás lett, aki Csepelen ismerkedett a másféle élettel, miközben kezdte felfedezni önmagát is. A bonyodalom "a kissé furcsa eset", amikor az autóbuszról leszállított főhőst sorstársaival együtt Auschwitz felé irányítják. Ebből következik a cselekmény kibontakozása: a táborhoz vezető út, a rabsors mozzanatai, a lágerbeli élet, melyet Köves Gyuri monológja közvetít számunkra. A regény tetőpontját a főhős megbetegedése jelenti, s a megoldást hazatérése hozza, de sajátos végkicsengéssel.

Az író egyetlen folyamatként ábrázolta az egészet, beleírta a regénybe saját emlékeit, s azt is, amit manapság a táborokról lehet tudni. S ennél többet is, mert Kertész Imre azt is tudta, hogy a diktatúra hogyan használta ki és fordította az ember ellen magát az emberi természetet, amikor "szép nők, értelmes fiatalemberek":

csak azon voltak, hogy jó raboknak mutatkozzanak. Szó sincs róla, ez volt az érdekük, ezt kívánták a föltételek, erre szorított itt, hogy úgy mondjam, az élet. Ha a sorok rendje mintaszerű volt, s egye- zett a létszám, rövidebb ideig tartott az appel - legalább is eleinte. Ha szorgosak vagyunk a munkánál, elkerülhetjük például a verést - legalább is többnyire...

Köves Gyuri, ez a "mély érzelmekkel és komoly felelősségtudattal rendelkező ifjú" társai közt vált a 64921-es fogollyá. Az út elején a sorstársak csak jelzésszerűen emelkedtek ki a tömegből: "Szakértő", "Selyemfiú", "Bőrdíszműves", "balszerencsés ember", "dohányzó fiú", de a táborbeli barát - aki a túlélésre megtanította - már "beszélő nevet" viselt (Citrom Bandi), mint ahogy a rabkórházban körülötte tevékenykedő politikai foglyokat is nevesítette: Pjetyka, Zbisek, Bohús. Őket azonban nemcsak a piros háromszög, a politikai foglyok táborbeli jele különböztette meg a zsidóktól, hanem egész viselkedésük, amivel vállalták a kockázatot, s amivel igazolást kerestek életükre, ottlétükre. (Történelmi tény, hogy Buchenwaldban a belső ellenállás is jelentősen hozzájárult az emberibb körülményekhez, a felszabadításhoz.) A főhős számára nagyon fontosak a társak, hiszen együtt élik át a mindennapokat, s mindegyik sors más példát hordoz a főhős számára. Citrom Banditól, aki már munkaszolgálat után került a koncentrációs táborba, megtanulta mindazon bölcsességeket, amelyek a túlélést szolgálták (mosakodás fontossága, a fejadag egyéni beosztása, mikor sűrűbb a leves a kondérban, mire való kapca, stb.), azt, hogy

sehol sem fontos az életvitel bizonyos rendje, bizonyos példásság, mondhatnám erény, mint éppen rabságban, szemlátomást...

A körülötte levő munkácsi és sátoraljaújhelyi ortodox zsidók eltérő szemléletükkel eleinte taszították. Köves Gyuri szabad életében nem hitte, hogy a zsidók magukban hordják sorsukat - otthoni vitája az házban lakó idősebb nővérrel !- de itt lassan rádöbben azonosságukra:

ugyanaz a feszélyeztetettség, ugyanaz a bőrviszketeg ügyet- lenség fogott némelykor el, amit még hazulról ismerek, mintha valami nem egészen volna rajtam rendjén, mintha nem egész egyeznék a rendes eszménnyel, egyszóval némiképp valahogy mintha zsidó volnék, s ez mégis fura dolog kissé, utóvégre is a zsidók közelében, egy koncentrációs táborban úgy találtam...

De zsidóságát ő sem érezte bűnnek, miként a többiek sem, hiszen ártatlanként váltak áldozatokká. Mindezt jól fejezte ki ezt egy táborbeli vicc a megkülönböztető U jelzés értelmezéséről.

A főhős hamar hozzászokott az új helyzethez: a megérkezést követő zűrzavar után gyorsan elaludt, az első alkalommal ehetetlennek talált levest később szó nélkül megette, s kedvencei is lettek az ételsorban. Felfedezte azokat a pillanatokat, amelyekben nem fogoly, hanem önmaga is lehetett. Alakjával azt láttatta meg Kertész, hogy az ember képességeivel a lágerben is gyökeret tud ereszteni, hiszen az élet nem egyéb, mint a helyzetek felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Az itt töltött napokon jött rá, hogy mindenkinek egyéni képességén múlik minden. Köves Gyuri és Kertész Imre közös szólammá forrt össze a felismerést követő emberi büszkeségben:

A magam részéről a teljes utat megtettem, minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam...Minden esetre új dologban legelsőbben mindenütt, még a koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk - én legalább is így tapasztaltam...

A új élethelyzetben újragondolta addigi életét. A rabság más dimenzióba helyezte szabad életének mozzanatait - a fölkelést, az iskolai szorongásokat, a rossznak tartott ebédeket, a szülők vitáját - gondolatban átértékelt és jóvátett mindent. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megerősödött a túléléshez feltétlenül szükséges belső békéje. Mindezt azonban megzavarta betegsége, egyféle gépiesség váltotta fel addigi küzdőszellemét, feladta önmagát. A testén kijövő keléseket először érzéstelenítés nélkül kivágták, csak később vitték át a tábor kórházába. Az ottani másféle hangnem vezette vissza Köves Gyurit az emberibb élethez. Apró dolgok ezek Kertész regényében: paplan, lepedő, nagyobb priccs, s a mogorva francia főorvos, aki mindenkinek adott naponta egy-egy szem kockacukrot, s aki értette a nyelvét, az kettőt kapott. Köves Gyuri ebből is mindjárt levonta a tanulságot:

amire odahaza is mindig okítottak, hogy mennyire hasznos dolog a műveltség, s kiváltképpen az idegen nyelvek ismerete, csakugyan...

Ebben az emberibb légkörben Ismerte fel: "Mire mindent megtudunk, meg is értünk mindent", de amíg mindent megértünk, addig sem marad tétlen az ember: végzi a dolgát: cselekszik, teljesíti minden fok követelményét, átáll az új helyzetre. Emiatt nem nevetséges a regénynek az a helyzete, hogy amikor bemondta a hangszóró a tábor felszabadulását, hősünket csak az nyugtalanította, hogy még elmarad az aznapi leves...Ez a szemléletmód hozott újat a koncentrációs táborokról szóló irodalomba, de Kertész látásmódja ezt a végkövetkeztetést igényelte. A tábor felszabadítása után hazatért a főhős, s nem is nagyon csodálkozott azon, hogy a villamoson elhúzódtak tőle az emberek. Csak egy férfi, egy jó szándékú humanista állt vele szóba, írni is akart róla, "hogy felrázza a közvéleményt.." Ám a fiú eldobta a címét, nem szállt vele vitába, pedig nem értett vele egyet. Kertész konok illúziótlanságának tudatos része ez is, a "hivatásos humanisták" mindig is ingerelték, mint ahogyan az a kenetteljes humanizmus is, amellyel a világ a gázkamrák emlékét igyekezett eltüntetni. De amikor a család öreg barátai - akik maguk is zsidók voltak - is azt javasolták, hogy felejtse el a vele történteket, hogy új életet kezdhessen, rádöbbent:

Nem parancsolhatnak az emlékezetnek...az egész nem úgy volt csak, hogy jött: mi is mentünk. Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, úgy, ahogy jött: most és utólag csupán, ha hátrafelé, visszájáról nézzük. No, meg ha tudjuk a sorsot. Akkor csakugyan az idő múlását tarthatjuk számon...

Valóban: amit átélünk, "sorstalanul" tesszük, hiszen nem tudjuk előre, mi vár ránk a folyamat során. Kertész logikája jól érvényesül a fenti sorokban: a résztvevők nem tehettek a megtörténtek ellen semmit, mert bármit tenni éppoly esztelenség lett volna, mint az, hogy ellenállás nélkül sodródtak. De a közbülső idő mégis fontos, mert abban mindenki megtette a maga lépéseit akár itthon volt, akár a lágerben. Ez az abszurd megvilágosodás a regény lélegzetelállító része, a mű egyik fontos üzenete:

Semmi sem igaz, nincs más vér és semmi...csak az adott helyzetek vannak, és a bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogyan sem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valamihez oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre is nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...

Talán e szemlélet miatt nem vállalta a Magvető Kiadó 1975-ben a kiadatást, s ugyanez a kiadó aztán a Nobel - díj idején már a 12. kiadásnál járt, s a stockholmi beszédet is gyorsan közreadta "kötve" és "fűzve". Mert Kertész műve többről szól, mint a zsidóság sorsa a II. világháború idején. Az emberi életet vizsgálta, s kimondta a tanulságot: "sohasem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytatjuk." Ennek az útnak minden lépése fontos, mint ahogyan az is, hogy az egyes lépések között megtartjuk - e a becsületet? Ha pedig elfeledjük a múltat, akkor minden addigi lépésünk - vagy az egész életünk - értelmetlenné válik:

ha sors van, akkor nem lehetséges szabadság, ha viszont szabadság van... akkor nincs sors, azazhogy akkor mi vagyunk a sors...

Az európai gondolkodás legfontosabb értéke a felvilágosodás óta a szabadság volt, és szükséges, hogy ez meg is maradjon, mert ha nem, akkor legemberibb lényegünket veszítjük el. S ha elfeledjük a Holocaustot, akkor mindent elveszünk az áldozatoktól és a túlélőktől: nem lehetnek sem győztesek, sem vesztesek, nem volt igazuk és nem volt tévedésük, nem volt értelme az életüknek. Emiatt nem fogadhatta el Köves Gyuri sem, hogy "pusztán csak ártatlan vagyok", ezért hagyta ott szülei barátait, akik maguk is zsidók voltak, de itthon élték át a történteket. "Az itthon sem volt egyszerű" közhellyel arra figyelmeztet az író, hogy a zsidók sorsa nem volt egyszerű sehol, de a lágerbeliek iránt ők is éppoly értetlenek voltak, mint a humanista újságíró, mert nem azt a "képtelenséget" élték át. A főhőst ebben a helyzetben egyszerre hihetetlen honvágy fogta el a láger iránt, leült egy padra, s "számba vett" mindenkit: ellenséget és barátot egyszerre idézett fel. S már tudta, ezzel a tudásával kell folytatnia az életét, s azt is megsejtette:

Nincs olyan képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz is hasonlított.

Ami a kívülállóknak csak a borzalmak színhelye volt, azoknak, akik átélték, az maga volt az élet. E táborok boldogságáról csakis a hétköznapi megítéléstől elemelkedett szellemmel lehet úgy tanúságot tenni, mint ahogyan Kertész Imre tette, de ez a gondolkodás még nem elfogadott, talán emiatt is van a könyv megítélése körül olyan sok vita.

A Sorstalanság című regénynek azonban nemcsak gondolatiságában rejlik újszerűsége, különleges, utánozhatatlan stílusbravúr is ez a könyv. Már az is feltűnő, hogy milyen sajátos ez az elbeszélés: Köves Gyuri és Kertész Imre szólama hogyan folyik egybe. Emiatt nem egyszerű tanúvallomás, hanem hiteles dokumentum, elbeszélés és ellenelbeszélés egyidejűleg. Kertész ellenállt a Holocaustról szóló konvencionális beszédmódnak, mely csak a panasz hangját szólaltatta meg. Az ő hőse nem állt szemben az értelmetlennek látszó világgal, próbálta megkeresni benne az értelmet. Írója nem használta a metaforikus beszédet, mert a regény sajátos a történelmen kívüli sorstalanságot akarta kifejezni. A regény fontos kulcsszava a "természetesen" szó, mely a Sorstalanság nyelvének esszenciája, de ez hordozza a regény iróniáját is. Imbolygó, indázó, különös mondataiban döbbenetes erővel szólaltatta meg azt a 15 éves gyerek - felnőttet, akinek a világról való tudása néha a 3 évesek szintjét sem érte el, de a 70 évesek bölcsességével tudott reagálni a vele történtekre. Hangja nemcsak nézőpontja miatt különleges, de szókincsében is olyan jellegzetes, a mű hatásának egyik hordozója. A "szerzői név" is nagy szerepet kapott az értelmezésben, s a mű hitelét nagyban erősíti, hogy Kertész Imre maga is átélte a főhős tapasztalatait, írói megszólalásai összefüggnek a főhős szavaival. Innen van a regény sajátos alaphangja: a beleélő, a történeteket megértő, dermesztő iróniájú magatartás. Köves Gyuri nagyon is gyorsan magáévá tette az ottani logikát: amikor szelektálásnál egy öreg embert a munkára alkalmasok közé soroltak, "nem volt túl elégedett" megjegyzéssel fogadta.

A megengedő - relativizáló töltelékszavakkal (ilyeténképpen, valamelyest, utóvégre, persze, netalántán, stb.), a körülményeskedő mondatszerkezetekkel, a szokatlan szórenddel fejezte ki a főhős önmegnyugtató téblábolását. Ez a "csinált nyelv" nélkülözhetetlen eszköze annak, hogy a természetelleneshez torzuló emberi tudaton végbemenő erőszakot felfogjuk. Apró, de fontos különbségtételt hordoznak a szöveg német szavai, mondatai, hiszen másféle üzenetet közvetít a német katona, a bizonytalan anyanyelvű deportált, vagy a Goethe nyelvét idéző pesti gimnazista. Ezzel az író azt is jelezte, hogy nem minden német bűne volt a Holocaust. Ugyanolyan dokumentumok ezek is, mint a szöveg francia, héber vagy orosz szavai, s talán segítik azt is megérteni, hogyan volt képes visszatérni és hosszú ideig Németországban élni az író, amikor megszállottsága, nonkonformizmusa idegenné tette őt itthon. Igaz, közben a világ is változott, amit hajdan Párizs jelentett a művészeknek, ezt a szerepet napjainkra Berlin vette át... Sorstársai, Borowski és Primo Lewi öngyilkosok lettek, amikor papírra tették életterhüket - Kertész ezt is megfordította. Stockholmi beszédéből tudjuk, hogy a Nobel - díj hírére megküldte neki az emlékhely igazgatója a tábor 1945. febr. 28-i állapotáról szóló napi jelentésének másolatát, melyben a 64921-es fogoly önmaga haláláról olvashatott. Kertész először túlélte Auschwitzot, az 50-es éveket, aztán tanúságot tett, pontosan és hitelesen:

Egyszer meghaltam már tehát azért, hogy életem lehessen... Mert úgy érzem, mikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, azzal az ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéséhez jutok el, s Auschwitzon gondolkodva így talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom."

(Stockholmi beszéde)

A Nobel - díj jóvoltából most már semmi sem menti meg az írót attól, hogy sokan megismerjék, de ez a regénye azt is bizonyítja, Kertészt nem a kitüntetése tette azzá, aki. Korunk sajátos divatja szerint a József Attila Színházban - ahol korábban "megélhetési vígjátékai" kerültek színre - Darvas Iván felolvasó estet tartott a regény rövidített szövegéből. Tisztelgés akart ez lenni az első Nobel - díjas magyar író előtt, de itt azért az is kiderült: az íróval találkozni továbbra is egyénileg, az olvasólámpa fényénél szerencsés. 

 

Melyben Balassi...

Orbán Ottó: Melyben Balassi módján fohászkodik

Orbán Ottó (1936 - 2002) költői megújulásának látványos jele a nyíltan imitációs költészet feltámasztása. Első szinten költői alakoskodás volt ez, amikor kipróbálta, meg tud - e szólalni Balassi, Arany, József Attila, vagy a többiek hangján, úgy, hogy közben megőrizze önmagát?! Második szinten aztán ennél több lett vállalkozása: a költői hagyomány megőrzése és továbbvitele. A klasszikusok vagy a kortársak elegáns utánzásával azt mutatta meg, hogy ő is ugyanazt akarja megírni, de más személyiséggel, más körülmények között. Szellemi alagútjaival - ahogyan Szakolczay Lajos elnevezte átjárásait - azonban nem leutánozta a megidézetteket, hanem - saját szavai szerint - utólírta őket.

Ennek szép példája a Melyben Balassi módján fohászkodik című vers, mely A keljföljancsi jegyese című kötetében, 1992-ben jelent meg. Pontosan megkomponált összeállítását a rendszerváltás impressziói és betegsége hatja át. Kötetcíme, nyitóverse összegezte felismerését: a porban kezdődő és végződő élet uralhatatlanságát, a betegségen való felülkerekedés lehetetlen voltát. De egy - egy vers erejéig mégis ki tudott ebből emelkedni és a hagyományt, az értéket jelenítette meg.

Ebben a versében két szólam fut egymás mellett: a magyar nyelvű világi lírát megteremtő Balassié és a betegség szorításából kitörni akaró költőé. A vers nyitása a Balassi versre való rájátszás, amivel hangulatilag idézte fel a költő elődöt:

Isten szabad ege, 
madarak serege, 
széljárta, tág fényesség –

De ezek a szavak és a jellegzetes Balassi - strófa felidézte számunkra a "széllel tündöklő" természetet, a madarakat, "kikkel ember ugyan él". A reneszánsz életszeretet foglalatává vált így az indítás, melyhez második szólamként Orbán Ottó társult:

aki nagy betegen
az erkélyről nézek szét
röptében bemérve
s szememmel kísérve
egy - egy csapongó fecskét.

Mert Balassi tág fényessége Orbán számára már csak egy erkélynyi, a madarak serege is csak egy-egy csapongó fecskévé zsugorodott. De ez a hangulat a költői én számára is megmutatta a XVI. századi költőtársat, és következő, egy majdnem szószerinti idézetben kettejük szólama összekapcsolódott:

Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél?

A kezdet és a vég itt Orbán szólama, a közbülső rész pedig az Egy katonaének közismert részlete. A kettő együttes használata teremtett teljesen új minőséget. Az ember - ébredt rá a költői én - csak akkor vesz észre a körülötte levő értékeket, a "levegős szabadságot", amikor azok már elérhetetlenek számára. Amíg "szándék és mozdulat" még "együtt küzd és mulat", semmire nem figyelünk, hiszen úgy gondoljuk, az úgyis kijár nekünk. Csak vész esetén döbbenünk rá, mit is vesztettünk el. A "lappangó öregség, / bujkáló betegség" árnyékában élesedett meg a költő látása is, hogy rácsodálkozhasson a körülötte levő a határtalan "mű"-re, az élet fényességére.

A vers befejezése nagyon érdekes, mert egy hasonlattal - egy rossz kempingszék az erkélyen mint az égben görgő felhőgomoly - a vers az eredeti hangulatától elszakadva Istenhez való beszéddé vált:

így beszéltem ahhoz, 
ki télre nyarat hoz
és nem tudni, ha van, hol van

Orbán verseit olvasva úgy tűnik, nem volt vallásos, de a betegség állapota belőle is előhozott olyan réteget, amiről talán maga sem tudta, hogy ott van benne. Nem is a keresztény Isten képe ez, csak valami sejtetés, melyet a végén egy panteista vallomással oldott fel: a természet, a szeretet maga Isten:

mégis ott van minden
sziromban és színben, 
s minden halvány mosolyban.

Itt vált fontossá a versben megint a cím - Melyben Balassi módján fohászkodik - hiszen költői mintája is csak akkor szólította meg a "Mennybéli urat", ha bajban volt, ha hányatott életében csendességre, békességre vágyott. Abban az egyéni szabadságharcában, amit Orbán Ottó betegségével folytatott, nagy volt a tét. Ezért volt szüksége Balassi életszeretetére, és arra a hitére, hogy Isten dolga a megbocsátás. Benne van ebben a versben Nietzsche felfogása révén a modern ember bizonytalansága is, hiszen ahhoz könyörgött, akinek létében nem hitt. De nehéz volt elfogadni betegségét, nem tudott az élettől elszakadni akkor sem, ha csak töredékét élvezhette: "ha ott benn fagy". Az élet végtelensége, "határtalan határa" az, ami itt marasztalta a költőt. A betegséggel, az idővel való viaskodása közben jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy az élet olyan, mint a szerelem - "akkor legizzóbb, ha ép elhagy." - s ebből a közhelyszerű megállapításból próbált erőt meríteni.

Mindezekhez külső eszközként a Balassi - strófát használta, annak is régies változatát, amely 9 sorra bontotta a belső rímekkel összefogott 3 sort. Sajátos írásjeleivel - a három ponttal és a nagykötőjellel - ki is tágította ezt a keretet, éppoly tágassá, levegőssé téve a verset, mint ahogyan azt Balassi használta. S ez a verse mégis önarcképpé vált, mint ahogyan a kötet sok darabja - önmagát rajzolta újjá, de közben nem lelkizett. Nem tett mást, mint rácsodálkozott arra a a világra, amibe fél lábbal visszatért. Képekre fordította helyzetét, miközben óvakodott attól, hogy nézeteit példává általánosítsa. Azzal azonban, hogy egyszerre tudott megszólalni Balassi módján magas méltósággal, és esendőn, mint a betegek, bebizonyította, hogy a hagyományos struktúrák szétzúzása nélkül is lehet modern költészetet teremteni.

Gyermekversei után - melyek lányom és fiam esti meséi voltak - ezzel az Orbán Ottó verssel találkoztam legelőször. Tetszettek a versek közötti átjárások, mint egy keresztrejtvényt, élvezettel fejtettem meg azokat: élveztem, ha valamire rátaláltam, bosszantott, ha valamit nem értettem - és közben gondolataival is elvarázsolt. Arra pedig csak mostanában döbbentem rá, hogy bár kortársak voltunk, vagy negyedszázaddal mégis előttem járt - ennyi kellett nekem ahhoz, hogy úgy lássam a dolgokat, mint ahogyan ő tette... 

Csillag a máglyán

Sütő András: Csillag a máglyán

A Romániában élő magyar író 1927-ben született a Mezőségben. Korai elbeszéléseiben az útnak indító világ paraszti életét, annak háború utáni sorsát örökítette meg a móriczi hagyományok szellemében. Irodalmi beérkezése 1970-ben történt meg, az Anyám könnyű álmot ígért című kötettel keltette fel az érdeklődést nemcsak maga, hanem a kisebbségben élő magyarság iránt is. Ezt eredetileg naplójegyzeteknek tartotta, de a sok műfajú szöveg regénnyé formálódott a végére. Sütő munkásságának sokáig az maradt a legfőbb témája, hogy a kisebbségi sorsban hogyan lehet megélni az élet teljességét. Ezzel foglalkoztak esszéi (Engedjétek hozzám jönni a szavakat) is. Legnagyobb sikereit drámáival érte el, melyek ugyan az emberiség nagy történelmi pillanatait idézték fel, de a XX. századi ember nagy kérdéseit vetették fel. Az egyén és a hatalom viszonyát vizsgálta történelmi tetralógiájában: A lócsiszár virágvasárnapja (1974), Csillag a máglyán (1975), Káin és Ábel (1977), Szuzai menyegző (1980). Az 1980-as évektől aktívan politizált az RMDSZ-ben, a romániai rendszerváltást fizikailag is megszenvedte, s annak kiteljesítésében is pozitív szerepet játszott. Számtalan díj, elismerés, kitüntetés kíséri pályáját.

A Csillag a máglyán című drámáját 1975-ben írta. A lócsiszárhoz hasonlóan ebben is a reformáció társadalomújító mozgalmának belső ellentmondásaival foglalkozik, miközben saját kora problémáira is keresi a választ. A templom tetején lévő csillag kálvinista szimbólum, mely a betlehemi csillagra utal, de Sütő drámájában újabb jelentéssel is telítődik: ezzel szimbolizálja mindazokat, akik a szellemi szabadság mártírjaiként pusztultak el.

A két főhős pályája barátként és eszmetársként indult: Kálvin János és Szervét Mihály valóságos történelmi személyek, akik egyazon hit szerteágazó elveit szegezték egymásnak, hogy aztán Szervét máglyáján barátságuk is elhamvadjon. Testvérdrámájukban egymást kiegészítő elvek és ellentétpárok - realitás és revízió, hatalom és szellem, észszerűség és lélekközpontúság, rendpártiság és autonómia - ütköztek. A reformáció kezdeti szabadságához igazodó gondolkodás csap össze a drámában az eredeti gondolat elidegenedett jelenségével, az elért eredményeket túlbiztosító módszerrel. Sütő eleinte dramaturgiai szükségből találta ki főhősei barátságát, amit azóta történelmi források is megerősítettek.

Az I. felvonás a korfestést szolgálja. Sűrített módon összegzi a társadalmi - vallási ellentéteket, ezek ideológiai - és politikai következményeit. Szervét Mihályt itt még az inkvizíció szánta máglyára. Ez a felvonás több szempontból is a III. felvonás ellenpólusa: a működésben ábrázolt inkvizíció is előképe a végső ítélethozatalnak, s Szervét Mihály is megélheti újból ugyanazt az eseményt, de más előjellel, hiszen nem ellenfelei, saját hitsorsosai akarják máglyára küldeni. Itt Kálvin az érettebb, Szervét olyan, mint egy kamasz: szertelenség és hangulati szélsőség jellemzi. Tiltott boncolás közben felfedezte a vérkeringés működését, s gondolatban túljutott azon a ponton, amit a teológia még megengedett, a világ panteista egységéhez közelített. Kálvin sokkal merevebb, nem helyeselte az utat, s a határokat is megtartotta. Gyanakvással figyelte barátja orvosi kutatásait, úgy érezte, túl közel merészkedett Isten titkaihoz, s a kétely bűn: "Ami a határokon túl van, az a gonosztól van..."

A dráma minden lényeges mondandója a II. felvonás ban összpontosul Kálvin és Szervét vitájában. Itt azonban nem az érvek döntenek, hanem a helyzet. A régi barátok már nem egy nyelven beszélnek. Pedig Szervét volt az, aki nem hitte el Kálvin átalakulásának hírét, ezért önként ment el hozzá Genfbe. A látottak ellenére ekkor még elkülönítette barátját a fanatikusoktól, s azt is a javára írta, hogy érveket keres a megégetéséhez. Még gondolatban sem hajlandó elárulni barátját, emiatt nem csatlakozott genfi ellenfeleihez.

A III. felvonás nem egyszerűen csak a szálak lezárása, bár az is, mert itt teljesedik ki minden, amit az előző vita megelőlegezett. Ennek a felvonásnak a szerkesztésmódja is új: három színen és három szinten játszódik a cselekmény. Az író nemcsak a színpadi térben választotta szét az ellenfelekké vált barátokat, hanem szellemileg is. De e három szint mégis összetartozik: Farel politikai gyakorlata, Kálvin ezt szentesítő prédikációja s a magára marat Szervét hiábavaló lázongása együtt teljesítette be a tragédiát. Ez a befejezés azonban azt is jelezte: a két egyenrangú fél intellektuális világa megbomlott, Kálvin hatalmi fölényét érvényesítette Szervét fölött. Ezért aztán világnézeti hitvallás és a barátság megrendítően fonódott össze Szervétnek a máglya előtti búcsújában.

Ez a mű eszmék harcáról szól, de történelembölcseleti mélység hatja át, az dialógusokban önelemző - önértelmező hajlam uralkodik. A különböző eszmefuttatásokkal felduzzasztott meditáció időnként rá is telepszik a cselekményre, csökkentve ezzel a drámában pedig olyan fontos váratlan történések lehetőségét. A cselekvés helyébe a nézetek szembesülése nyomul. Minthogy azonban a két főhős egyaránt tartalmaz pozitív és negatív elemeket, konfliktusuk sem zárulhat le egyértelműen.

Kálvin Genfben a munka megszállottja lett, nem fogékony már sem az örömre, sem a humorra. Szervét lelkesültségében is játékosabb maradt, aki továbbra is otthon volt az álomban - igazi költő a racionalista baráttal szemben, aki a barátságukat is képes az ügy érdekében feláldozni. Szembeállásuk igazi oka tulajdonképpen már az I. felvonásban kiderült, amikor az inkvizíció elemezte leveleiket: "nem ellenség" - mondták - "rosszabb, ellenzék" - s ezzel a finom különbségtétellel Sütő saját korát is figyelmeztette. Szervét a szellemi szabadság, a hitújítás, a szabad vizsgálódás szuverén apostola, aki nézeteivel továbbreformáló hullámot indít el. Kálvin az, aki ezt a társadalmi és szellemi mozgalmat lefékezi, a megszilárdítani akaró mentalitást képviseli. Barátokból, eszmetársakból ezzel ellenfelekké, sőt ellenségekké válnak, Szervét autodaféja elkerülhetetlen.

Kálvin maga is erős ellenerők közepette viaskodik Genfben a reformáció intézményrendszerének kiépítésén. Az ő szempontjából minden vita felforgató szabadosságnak tűnik, a folytonos harcban katonai fegyelemmel összpontosít a gyakorlati feladatokra. Éppen ebben a praktikus beállítódásban veszíti el emberi mértékét, a szabálytalanságok iránti érzékenységét. Szervét kevésbé fogja fel a reálpolitikai érvek súlyát, gyermeki naivitással, lobogással rohan önmaga vesztébe. Nem ismeri fel a hatalom működésének valódi természetét, a régi barátságot, a függetlenséget, a könnyedséget tételezi fel Kálvinról, akit pedig a pozíciója annyira leköti, hogy csak életre - halálra menő harcban tud gondolkodni. Összecsapásuk során Szervétnek "csak" az élete, de Kálvinnak a jobbik énje veszett el, a dráma így vált kettős sorstragédiává.

A történelemből úgy tudjuk, a reformáció a társadalmi haladást szolgálta, Kálvin megítélését ez pozitívan befolyásolja. Bizonyos, hogy nem vált volna javára, ha elnéző lett volna Szervéttel szemben, de a vitájuk azt is bebizonyítja: az igazság sohasem egyszerű, létezik "kettős igazság" is, amikor mind a két félnek igaza van. Az író szíve Szervétért dobog, aki nem a szokásos módon, de hatásosan védi a reformáció mozgalmát. Kálvin lelki tusakodása is nyilvánvaló, nem Szervét ártatlansága miatt, hanem a beléje helyezett baráti bizalom miatt van lelkiismeret furdalása. Ám a belső hangot elnyomja a helyzet: csak egyikük maradhat. Régi barátja már a hatalmát veszélyeztette: míg róla a genfiek a kutyájukat nevezték el, Szervétnek virágot hajigáltak be a börtönbe. Kálvinnak a reformáció ügyét kellett diadalra vezetnie, az EGÉSZET nem áldozhatta fel a RÉSZ miatt. Ezt szokták reálpolitikának, a szükséges rossznak nevezni, de Sütő szemmel láthatóan nem tudja ezt elfogadni.

A másik fontos kérdés, amit az író ebben a drámában fejt ki, az írás, az kutatás, az alkotás etikai oldala. Erről szóló nézeteit is Szervéttel mondatja ki:

Te régóta már csak tanítasz - nem tanulsz, az írót is megölte benned a bíró, aki nem titkot, rabot vallat.

Sütőnek a gondolkodás felelősségéről vallott nézeteit igazán a körülötte zajló események, saját politikai rendszer hívta életre, hiszen abban a helyzetben minden leírt szónak ideológiai tartalma volt, minden állásfoglalásnak politikai következménye lett. Sütő óvni akarta ennek a negatív következményeitől kortársait, barátait, harcostársait - s a romániai események ismeretében ebben is neki lett igaza. Műve ezzel az írói elkötelezettség vallomásává is vált.

Kálvin győzelemre vitte Genfben a reformációt, de bűne, hogy az új rendet megmerevítette, nem plántálta bele az emberekbe. Kálvin megítélése mégsem egyszerű a dráma alapján, mert történelmi érdemei mellett aszkézise, érzéketlensége, munkatársainak kétszínűsége taszítja a nézőket, melyet a végén a szószék magasa és a börtön mélye közötti ellentéttel maga az író is alátámasztott. Szervét tulajdonképpen az egymást követő hatalmi rendszerek áldozata. Az inkvizíciótól megmenekülve önként ment el Genfbe, hogy bebizonyosodjék, Kálvin nem áruló. Még hitte, hogy barátja több, mint az általa kialakított rendszer. Kálvin láthatóan ki is emelkedett a genfiek közül, de megalkudott velük, hogy őt szolgálják, s a végén őt is elnyelte a struktúra. Kálvin vállalta volna a hitvitát Szervéttel, de a fanatikusok nem engedték meg, hiszen már Kálvin is zavarta a kálvinizmust. Szervét végzetes tévedése volt a Kálvin iránti bizalom, szabadság - modellje ezért van bukásra ítélve. Kálvin szinte irigyli Szervét Mihályt, aki csak az életét veszítheti - mert hiába győzött ebben a csörtében, a változások előre vetítik az ő veszteségét is.

Az író A lócsiszár virágvasárnapjában a forradalmi gyakorlatot, ebben a darabjában a forradalmi elméletet tisztázta, így lett Kálvin az eszme reálpolitikusa, Szervét az eszme poétája, aki a modern újkori személyiség összes jogigényét felvonultatja. Tanai visszavonásával megmenekülhetne sorsától, de szellemi önrendelkezését előbbre valónak tartja, mint az életet. Kálvin, az eretneküldöző, diktatórikus rendet bevezető reformer görcsösen vallja, hogy az egyszer megtalált igazságban nem szabad kételkedni, új berendezkedése mégis inkább arra hasonlít, ami ellen maga is lázadt. Rettegtek tőle a gonoszok, de féltek tőle a jók is, mert "félelem és zabla" uralta a reformáció első városát. Fanatikusok, képmutatók, lázadók vették körül, a hit - amiért volt ez az egész - eltűnt közülük:

Mi szeretjük Istent. Ezért hívtunk vissza benneteket a száműzetésből. Nem azért, hogy nyakunkra telepedjetek az ostorral.

Az eszmerendszerek újragondolást is sürgette ezzel Sütő, amit így megfogalmazni nagy bátorságnak számított akkoriban...

A dráma megszületése óta népszerű darabja a színházaknak, sokszínű, teljességben ki sem bontható mondanivalója minden korszaknak mond valami újdonságot. És Sütő drámáinak egyik nagy értéke. 

Reggeli...

Kányádi Sándor: Reggeli rapszódia

A vers a Böngészőben olvasható.

Az akkor éppen 60 éves Kányádi Sándor pályájának csúcsát jelentette a Sörény és koponya című kötet, amely 1989-ben Debrecenben jelent meg. Már a megjelenését is számos furcsa mozzanat kísérte, hiszen a Romániában élő magyar költőnek 1978 után csak gyermekverseit adták ki, a laponként Magyarországra - külföldre! - csempészett új kötet a rendszerrel szembeforduló Kányádit jelentette. Ezért volt fontos számára a szerkesztés is: a nyitó és záró versek között ciklusokba rendezte írásait, amivel hangsúlyossá tette a sokszínűséget, az élménybeli gazdagságot. Sokszínű műfajokkal árnyalta a formát, mellyel nemcsak tanulságossá tette, hanem ezzel az emberellenes létben, a személyiség szabad fölépítésében gátolt ember közössége sorsát míves, romolhatatlan formába zárta. Ennek a kötetnek nyitóverse a Reggeli rapszódia, melyet kiemelve a ciklusokból a kötet elején helyezett el. Ez a lendületes, a rímekkel, ritmussal, költészettel szakavatottan játszó vers a költő mesterműve: míves, miközben a míveskedő babrálgatás ellehetetlenüléséről írt, szabályos, miközben éppen a poétikai szabályokat döntögette. Önmagára vonatkozó ars poeticájában összegezte alkotói rögeszméit.

Versét bé - mesternek - Bartalis Istvánnak - ajánlotta, aki az ország talán utolsó reverenda - és palástszabójaként már csak többnyire fordított és foltozott, öreg ruhadarabokat reparált. Azért neki, mert jobban bízott az ő ítéletében, mint a kifinomult esztétáéban - aki "nem igazi verseknek" nevezte költeményeit, és akivel ráadásul még a felesége is egyetértett. Cs. Gyimesi Éva a Szürkület című kötetéről írott véleményére utalt ezzel (Korunk 1979.), aki azért fedte meg a szerzőt, hogy versei többletjelentésüket külső vonatkoztatási rendszerektől nyerték és nem saját nyelvi erejüktől. Erre reagált a Reggeli rapszódiával a költő, de igazán nemcsak a nyitóverssel, az egész kötettel ezt a gondolatot járta körül. Így hát ez a vers egy alkalmi vers még akkor is, ha az alkalmat magát nem nevezte meg az írója.

Nemcsak címe, lényege szerint is "rapszódia" a vers, mert zsörtölődik, füstölög benne, megjegyzéseket fűz a kritikához, szeszélyesen csapong. Reggel, azaz az ébrenlét és kábaság határán születő reflexiókkal az esztétához és a feleséghez egyszerre szólt, akik egyek voltak elmarasztalásában. A lírai én párja bé - mester, beszélgetőtársa és cimborája, aki mintaként is fontos volt a költői számára. Ezért a zsörtölődés két helyszínre, a pincére és a konyhára korlátozódott és ezek a helyszínek megóvták a költőt attól, hogy indokolatlanul pátoszba csússzon át, amikor ilyen nagyon fontos kérdésekről gondolkodott. Közben állhatatlanul csapongott, mert nemcsak a nőkkel, önmagával sem mindig találta a közös mértéket. Emiatt tördelte meg a sorokat:

                                társ 
                                     a 
                            dalom 
ban élünk 
                  a 
                      mi 
                            társ 
                                    a 
                                        dal 
                                            mi (!?) 
helyzetünkben meg 
                            éppenséggel nem 
kell elkeseredned azért

Ragokat, önmagukban jelentés nélküli szótagokat állított sorkezdő helyzetekbe, ékezeteket cserélt, hiányos mondatokat szerepeltetett, szándékosan félrebeszélt. A vers ezzel külső látványával, tipográfiájával is a rapszodikus formát jelezte.

A vers lefokozott öniróniával indít:

ezek olyan nem - szeretem
nem is igazi versek ...

de azonnal lendületesen elhárította magától a hivalkodó, öncélú költeményeket, mert a létezéshez - mondta - a Miatyánk néhány sora is elegendő:

                                   a mi 
mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma és ne
vigy minket a kísértésbe

Ám ezt is átformálta azzal, hogy a hagyományos cezúrát a ne és a vigy közé tette, ezzel könyörgésből paranccsá változtatta az imát, amivel átvezetett saját, kétségektől sem mentes költői szerepének megfogalmazásába:

                           miért ne 
kem kellene krisztusi vér
hullatás árán is valódi
költeményeket szereznem...

Ezekben a sorokban egyszerre van benne az eredeti bibliai textus és a feladattól való vonakodás kettőssége, de a vívódásból végül a vállalás emelkedett ki. Ez a "nyelvi dekonstrukció" komoly szerephez jutott a kötet egészében, különösen a Disztelen dalok és az Űrsorompó ciklus darabjaiban.

A verset uraló modernséggel bevezette a kötetet uraló tematikát, összegezte az eljárásmódot. Mindvégig működött benne azonban a hamiskodással, lezserséggel és huncutkodással körülírt irónia, hisz a kritikust hol olyannak írja le, aki azt várja a költőtől, hogy verse tudjon "költeménykedni", hol pedig azt, hogy igaz legyen. Olyannak láttatja, mint aki nem tudja eldönteni, hogy:

á lá sik parizien á lá bodler
á lá rembo vagy legalább
á lá fen dö szieklö

- re szabott vers az igazi, vagy "a krisztusi vérhullatása" árán szerzett. A fonetikusan leírt -, a tipográfiailag kiemelt szavak ezt a belső vitát látványosan jelenítették meg a versben. Kányádi az olvasóra - Az értő érti, / a látó látja - a vita eldöntést, mert tudta, "még a versben kevésbé járatosak" is érzik e kritika érzéketlenségét, következetlenségét. Hitte, hogy azt a sajátos ritmust, amit "valami antik / valami ősi majdnem európai szándék - lejtésnek" nevezett versében, ők jobban felfogják, mint a kritikusok. Ehhez a megsemmisítő gúnyos paródiához Cs. Gyimesi Éva kritikája aligha kínált elegendő indítékot. Márkus Béla szerint a költői önérzet nem a kritika, hanem megfogalmazója ellen háborgott, a szerző személye miatt reflektált ilyen reggeli morcossággal. De önmagával is vitatkozott, mert a vers hiányos mondatát:

miért épp a vers 
legyen igazi amikor
minden egyéb

nem itt, hanem a kötet verseiben fejezte be több változatban is pl. Az elfuserált piramis fullasztó árnyékában, vagy amikor a középkor "bűzét - szagát" megidézte. Ezzel a kihagyásos szerkesztéssel, a játékos beszédformával már nemcsak a versről való igaz beszéd lehetetlenségét jelezte, hanem azt a szándékot is, hogy az olvasóval - a beavatottal, a cinkosával - beszélje meg költői gyakorlatát. A kötetben aztán műfajok sokaságával próbára tette azok értékét, hiszen igazán arra volt kíváncsi, hogy a megváltozott helyzetben helyt tudnak - e állni a dal, a szonett, és a többiek? A költői szerep demitizálásával "az igazi vers" vidám siratójává lett a nyitóvers, amiben a hagyományos költészetfelfogástól vett ironikus búcsút. A széttördelt sorokat pedig az olvasóval rakatta össze, amivel alkotótárssá emelte.

Ez a nyitóvers nyelvileg dísztelen, az élő beszéd közvetlenségére, elevenségére épülő szabadvers, melynek legfontosabb eszköze az enjambement. Újszerűsége, hogy nemcsak a mondatot, a szavakat is megtörte, és ezzel a vers értelmezési tartományát jelentősen kiszélesítette (társadalom / társ a dalom). Ezt az áthajlástlevegővételnek nevezte el, melynek hallatán:

még a
versben kevésbé járatosak is
föl – föllélegeznek

- mert tudta, az olvasó megérti az összekacsintást és megnyugodva visszabólint.

A Reggeli rapszódia a költészet aktuális feladatára vonatkozó kérdést adornói értelemben tette fel, azaz lehet - e verset írni Auschwitz után és Auschwitz folyamatos megtörténése alatt?! A válasz természetesen az igen, hiszen Kányádi is újraszabta a régi versformákat, mint bé - mester a régi ruhákat, és ha kellett, körömre írt verset, hogy azok halála után is megmaradjanak. De a versek egy konkrét helyzetben születnek meg - mondta kritikusának - amit soha nem szabad figyelmen kívül hagyni; hozzátartozik a vers értékéhez akkor is, ha a esztétikai eszmények mást diktálnának. És a kötet verseivel azt bizonyította be, hogy a költő megalázható, eszközzé degradálható, de a vállalás erkölcsiségét senki nem veheti el tőle. 

Sinistra...

Bodor Ádám: Sinistra körzet
Egy regény fejezetei

Bodor Ádám csendben, szinte észrevétlenül vált íróvá, a novella művészévé, a Sinistra körzet című kötete pedig a magyar irodalomban ritka sorsot ért meg: elismerése szinte a rajongásig fokozódott. Méltatói gyakran csak azért szólaltak meg, hogy elmondhassák: remekművet tartanak a kezükben. Élete első 46 évét Romániában töltötte. Kolozsváron született 1936-ban, ahol apja elismert közgazdász bankigazgató volt. 1950-ben azonban a Márton Áron - perben hazaárulásért börtönre ítélték, amit fia 14 évesen élt meg. Két év múlva ő is apja sorsára jutott, amikor röpcédulák terjesztése miatt 2 évet töltött Szamosújváron, Rózsa Sándor börtönében. Kiszabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd elvégezte a református teológiát,az egyetlen iskolát, ahova felvették. Egy ideig egyházi levéltáros lett, majd egy másoló - fordító iroda alkalmazta.

Közben pedig írt. A második Forrás nemzedék tagjaként a hozzáértők már ekkor elismerték tehetségét, de ennek hullámai akkor még nem érték el Magyarországot, ahova 1982-ben áttelepült. Lektorként és szerkesztőként helyezkedett el a Magvető Kiadónál, visszahúzódó egyénisége miatt kevés hír jelent meg róla. Nem szívesen adott interjút, még a régi költőtárs és barát kérdéseire sem válaszolt, hanem A börtön szaga címmel sajátos kötetet adott közre, melyben Balla Zsófia kérdései fejezetcímként szerepeltek.

Nem változott meg visszafogottsága akkor sem, amikor a Holmi novellapályázatának győzteseként 1991-ben bekerült az irodalmi köztudatba Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben című novellája révén. Minthogy egymás után jelentette meg a különböző lapokban a Sinistra - novellákat, valószínű, hogy ekkorra már a többi is elkészült. Ez a pályázat adott neki bátorságot arra, hogy a hagyományos műfaji keretek megkerülésével 1992-ben egybeszerkessze azokat és kiadja Sinistra körzet címmel, mint Egy regény fejezetei - t. E művének gondolati és formai előzményei korábbi írásaiban is megcsillantak, de az így összeállított novellafüzérrel egészen új művet teremtett. Ezzel nemcsak a legjobb magyar (Gárdonyi, Mikszáth, Kosztolányi, Gion Nándor) - és világirodalmi (Bábel, Márquez) hagyományokhoz kapcsolódott, de túl is szárnyalta azokat, hiszen a felsoroltak közül senki sem jutott el olyan mélységekig, mint Bodor Ádám. A könyvet József Attila - díj követte, majd az újabb írások 2003-ban meghozták számára a Kossuth - díjat is.

A hangsúlyozott töredék - fragmentum - jelleg a mai magyar próza egyik sajátossága, amivel Bodor nemcsak a történet elmondhatatlanságát példázta, hanem az újabb összefüggéséket is azzal bontotta ki. A fejezetek sorrendje nem követte a keletkezést és a publikálást, az időbeli és okozati összefüggések helyett a szövegek a térben érintkeznek A folyóiratokban megjelenő novellákat azonban csak kompromisszumok árán lehetett könyvvé összekapcsolni. Ez látványosan a címek megváltoztatásában érhető tetten, az eredeti címek fel is adták és meg is őrizték önállóságukat, míg az új címek elvesztették mindkettőt. A könyvbeli 15 történet élére zárójelbe egy - egy hősének valamilyen tulajdona került - a díjnyertes novellából így lett a regényben (Gabriel Dunka nevenapja). Az új címekkel azonban áthelyeződtek a hangsúlyok, melyeket Kökény Géza utólagos felléptetésével erősített meg.

Bár az egyes fejezetek önmagukban is megállták a helyüket novellaként, de így egymás mellé helyezve ugyanannak a témának variációivá váltak. A nyitófejezet - előhangként - a Sinistra világ mozaik - képét teremtette meg, a zárófejezet - utóhangként - ugyanannak a képnek kaleidoszkóp - szerű elforgatása utáni változatát, és ezzel a kerettel magába forduló és egymásba nyíló szöveget formált. Az első 6 fejezetben az egyes szám első személyben elbeszélt történet közvetlenségével hitelesítette a valószerűtlen epizódokat. Az eseményekre a műben nincs magyarázat, az író nem is él a lírai kitárulkozás eszközével: a szereplőkkel nem mondatja ki az iszonyatot, a megélt helyzeteket nem kommentálta. Az egyes szövegrészek közötti kohéziót a metaforákkal erősítette meg. Ezek egyike a csonttollú madár, ami a tunguz náthának nevezett lázat terjeszti, amelyre Sinistra lakói egyaránt hajlamosak. Ez tette egyenrangúvá a szereplőket, hiszen a betegséget Borcan ezredes éppúgy megkaphatta, mint az erőkerülő családja. Metaforikus volta a fejezetek alatt bomlik ki.

A Sinistra körzet cím önmagában is nagyon találó: a latin gyökerű szó a fenyegető rosszat, az elmúlás tudatát hordozza, és a határ menti körzetbe belépő valóban a végső dolgokkal szembesült. A terület földrajzi leírása pontos: Ukrajnával határos, Lengyelországból és Moldvából út vezet ide, ami a Balkán irányába megy tovább. Van a Kárpátokban Pop Ivan - csúcs, lehetséges a többi emlegett név is, de a Kolinda - erdő már a regék világát idézte fel, mint ahogyan a Baba Rotunda ( Kerek anyó) hágó is. A terület behatárolt és védett, noha bizonytalan kiterjedésű, és szemmel nem is követhető. Az erdő, mely a hagyományos romániai irodalomban szent hely, itt átértékelődött: a kiszolgáltatottság keretévé vált. A tájmegjelenítést zenei hangok sorozata kísérte (orgona, klarinét), de legfontosabb velejárója a köd - csakúgy, mint a Krúdy novellákban. Mitikus jelentést hordoznak az őselemek is (tűz, víz, föld, levegő), melyek úgy épülnek be a műbe, hogy első olvasatra talán nem is látszanak.

Reális és irreális térszíni formák keveredtek a Sinistra körzetben, mely nevét az egyik itteni folyótól kapta. A folyók, patakok, hegyek, zordon fenyvesek árnyékolta szerpentin mellett vízimalom, erdei menedékház, halottasház, meteorológiai állomás és medvetelep található a körzetben. A terület mégsem valóságos, hanem képzelet szülte hely, ember nem járta rengeteg. A természeti képek úgy simulnak bele a mesélésbe, mintha nem is lenne önálló létük, ezek alakítják legerősebben az olvasó valóságérzését. Az itteni erdő állat - és növényvilága nagyon változatos, maga a medvetelep is alkalmat ad az állatalakoskodásra, a kolindálásra (ld. a Kolinda - erdő). A mitikus hagyományban a medvét szent és /vagy áldozati állatként tisztelték, az ember állati alteregójának tartották. A soha meg nem jelenő állatok rezervátumát tabu övezi a műben, körzet volt a körzetben, melyekben az animált emberek vegetáltak.

De nem a földrajzi név, hanem annak hangulati képe teszi, hogy érezzük: a világ végén járunk. A természet szerepének így történő átértékelése segít kiküszöbölni az idill lehetőségét, ezzel a menedéket nyújtó erdő a totális kiszolgáltatottság keretévé válik. Bodor könyvében a halálnemek is központi szerepet töltenek be. Ez az egyetlen módja annak, hogy az itteniek kiszabaduljanak a körzetből, de haláluk mikéntjében - mely a karóba húzástól az önfelgyújtásig terjed - nagy különbség van köztük, ebben mutatkozik meg egyedi voltuk.

Maga a történet nagyon egyszerű - a korábbi Bodor novellák sémáját őrzi: Andrej Bodor azért ment a körzetbe, hogy fogadott fiát kihozza onnan, aki azonban nem akart vele elmenni. Ezután magát kellett kimentenie, mert kiderült: itt semmit sem tehet, amit akarna, de mindent megtesz, amit tőle akarnak. Sinistrában senkinek sincs sem szándéka, sem akarata, mindenkiben a körzet akarata cselekszik. S mindezt mégis természetesnek tartják az ott élők, mint ami nem is lehet másként. A képzelet és valóság elemei kapcsolódnak össze a cselekedetekben is, ezek segítenek megérteni a történetet.

Andrej Bodor egyszerre főhőse és narrátora a történetnek, alakjában a Bodor név nagyon fontos: az író maga elé állította Andrejt, hogy közvetítsen közte és az olvasó között. A két véglet közötti átjárást biztosítja ez a figura, a valóságos és a képzeletbeli Bodor így vált egy személlyé, aki nemcsak azt tudta elmesélni, amit átélt, hanem azt is, amit csak mástól tudott, vagy nem is tudhatott. De az író a történetmesélésben megfordította az időket: a jelent és a múltat éppúgy összekeverte, mint a képzeletet és a valóságot. Bodor Ádámtól idegen a direkt politizálás, önkényapparátusa sem démonikus, csak törvényei épültek egymásba a természettel. A zsarnokság így a természettel együtt férkőzött be e vészterhes peremvidéken élők bensőjébe, akik láthatatlan vagy látható testi (törpe), vagy lelki (bolond) elváltozásban szenvednek.

A történetmesélés nem lineáris, ezért az egyéni sorsok körképszerű tablóban bontakoztak ki Andrej Bodor elbeszélésében az első fejezetekben egyes szám első személyben. A narratív váltás ott következett be, ahol Andrej Bodor elérte célját: találkozott fogadott fiával. Béla Bundesian azonban nem hajlandó a szökésre, mert ő egyéni számkivetettségében élte meg a szabadságot. Az események értelmezésében innen kezdve mellőzte Andrejt az író, aki célja elérése érdekében egyre jobban azonosult a körzet politikai hatalmával: szívességeket tett az ezredeseknek, beépült a hatalomba. Ettől kezdve az őt értelmezők váltak fontosakká, mert az egyes és többes szám váltogatásával a kint és a bent, a lét kettős aspektusa vált láthatóvá, melyek azonban itt nem ellentétek, hanem egymás kiegészítői. Ekkorra Andrej fogadott fia helyett már Elvira Spiridont akarta magával vinni. A szökni akaró emberpár biblikus motívumokat hordoz (meztelenség, a nő tisztátlan volta), de ebben a történetben Ádám és Éva elvált egymástól a kiűzetést követően: Andrej el tudott szakadni Sinistrától, mert kívülről érkezett, Elvira nem, mert a körzet határozta meg lépéséit.

A tér, mint címszereplő némán beszédes. Ezzel a kiúttalanság vetült a térségre, és ez a zárt világ láncolta magához az időt. Történetében két fő idősíkot használt Andrej Bodor: az emlékfelidézést és az átélést, melyek között azonban 7 év telt el. Első Sinistra - körzetbeli útján fogadott fiát kereste, másodjára az eltűnt idő nyomába eredt: felidézte a hajdan látott helyeket, megtalálta saját sí - nyomát, amitől megnyugodott: nem tűnik el innen mégsem nyomtalanul. De nemcsak a tér, az idő csapdájában is vergődnek az itteniek. Az időszámítás lehetetlen Sinistrán, a természet változásai ugyan követhetők, mert azt még nem tudta a hatóság ellenőrzése alá vonni, már az már megállapíthatatlan, hogy bizonyos tavasz "akkor" volt, vagy előbb.

A Sinistra körzet minden története kerek egész, nem folytatódik a másikban. A történetek mégsem zárultak magukba, összekötötte őket az elmesélés ritmusa, az apró utalások sora, melyek mindegyike túlmutatott önmagán. Bodor képzeletbeli világot teremtett könyvében, képzelt valóságról olvasunk a történetben. De a történetmondás - jogi formulával élve - bizonyítási eljárássá vált: a diktatúra okozta szorongásról és rezignációról való sajátos vallomásként.

A Sinistra körzet egybemossa az egyenruhások és a civilek figuráját. A látszólag vegetáló világ mélyén örvények kavarogtak, az emberi kapcsolatokat a szüntelen figyelem és szorongás gátolta meg, a görcsös félelem csapdájában vergődött mindenki. Hogy Kökény Géza őrzi a szobrát, vagy az őt - voltaképpen mindegy, mert Géza Kökény szobra az egymásba forduló fiktív valóság és a látszat, a mozgó és a mozdulatlan, a groteszk metaforája. E világ irracionális voltát jelzi a rendőri túlszervezettség, a nappal is őrködő éjjeliőr, az üveglap - homályosító tisztség, Barcan ezredes denevérre emlékeztető repülő esernyője, a játékszenvedély - a kiterített ingen is malmoztak -, és a denaturált szesznek köszönhető tompultság.

Ebben a világban természetes, hogy a hatóság adta mindenkinek a nevet, melyet egy bádoglapocskán a nyakában viselt. Ugyanakkor mindenki tudta, hogy ezek álnevek, a valódit vagy elfelejtették, vagy titkolták. A nevek látszatidentitást adtak, és elbeszélhetetlent is magukba sűrítették: pl. Borcan befőttes üvegetjelent, Tescovina pedig törkölypálinkát. Még a hatóság emberei is nehezen azonosíthatók: egyformán ezredes rangot viselt Borcan, vagy Izolda Mahmudia, és a zsarnoki hatalom személytelensége öltött testet a visszatérő Andrej Bodort fogadó androgün (nem nélküli) ezredesben.

A nevek és álnevek világa tökéletesen összekeveredett, csak egyetlen ember volt, aki kívül állt ezen a koholt világon: Musztafa Mukkerman, a kamionos, aki ebben a környezetben csakis meseszerű - 600 kg-os! - , fantasztikus figuraként jelenhetett meg. Mégis ő a mércéje a valódibb valóságnak: csütörtökönként érkezett, hogy a "napfényes Balkán felé" átmenjena körzeten. Hűtőkamionja az emberi melegséget, a szabadságot jelképezte, ajándékai - Kinder tojás, Kent, Haribo - zselé - elütöttek a természetközeli környezettől. Sinistra az általa képviselt Balkán (Görögország) kontrasztja" melyben éjjel és nappal a szabadság fényei villóznak."

Andrej Bodor a könyv legrémesebb alakjainak egyike, hiszen gondolkodás nélkül kiszolgálta a változó ezredeseket, nem volt benne kétely cselekedeteit illetően, maga is elállatiasodott. Ez az animalizálódás az egész itteni világot jellemzi: a felhők oroszlán alakúak, a hófoltok menyét formájúak, a hatósági emberek a "szürke gúnárok", Elvira Spiridon "a szép berkenyemadár", a hegyivadászok "hiú szarvasok", a második ezredes "Coca" kisasszony... A teljes elállatiasodás a kétnevű Connie Illafeld /Cornélia Illarion alakjában teljesedett be: a hatósági kényszergyógykezelés miatt egész testét sűrű szőrzet borította. De tágabb értelmet is nyert a műben az állatvilág: a kantinos pórázon vezette kislányát, akit hiúznak tartottak, a vándort vörös kakasnak hívták, a megbolondult nő neve hajdan egy buja tündéré volt, most egy szőrös állat viseli. De a természet békét és nyugalmat adó jelenléte lehetővé teszi Bodor Ádámnak, hogy a borzalmas és embertelen események emlékké váljanak, és összeolvadjanak a "bánat felhőjének" narancsvörös gomolygásával.

Bodor írásában a reális és irreális, a fizikai és metafizikai nem ellentétpárok, hanem az oszthatatlan teljesség egymásba érő felületei. Olyan világot mutatott meg, melyből mindenki a maga módján menekült el: külföldre (Andrej Bodor, Géza Hutira), a halálba (Béla Bundesian), magányba (Géza Kökény), vagy a lefokozott, animális létbe, hogy ne élje meg emberi öntudattal mindazt, ami nem emberi. Ez a mű nem példázat és nem parabola, nem egy világ allegóriája, nem egy értékhiányos helyszín és szituáció bemutatása, mellyel szembehelyezett példaként egy másikat. Bodor Ádám létfilozófiai alapossággal mutatta fel a pozitív és negatív dolgok kettősségét, mellyel a kései Kosztolányi, Ottlik Géza és Nádas Péter filozófiai töltetű irodalmi hagyományaihoz jobban kapcsolódott, mint Mikszáth és Gárdonyi novellafüzéreihez.

Bodor nem kérdezett és válaszolt, hanem döntéshelyzetek láncolatával demonstrált. Ítéletet mondott a világról, mely lemondott a közösségben való gondolkodásról. Sötét, baljós világról hozott hírt, de ezt nem szociológiai értelemben tette. Az általa megteremtett világot nem magyarázta, mégis minden ismerős, magától értetődő volt benne. A regényből teljesen hiányzik az önreflexió, helyét a szenvtelenség vette át, mely nemcsak ennek a világnak a sajátja, a szerzőnek a leírtakhoz való viszonyát is kifejezte.

Az évszázad leginkább erdélyi könyve nem Romániában, Magyarországon született meg, de úgy, hogy az ottani tradíciókat folytatta és megújította. A kelet - közép - európai létezésmód a maga teljes abszurditásában jelent meg Bodor történeteiben, emberhez méltatlan életmódokat, a társadalom peremén való létezéseket mutatott be. Mert ennek a regénynek az igazi tétje nem egy totalitárius rendszer embertelen voltának bemutatása és elutasítása, hanem a létezés alapjait feszítő létproblémák tragikumának felmutatása: a rabság és autonómia, a kiismerhetőség és idegenség, a belsővé váló külső elnyomás, a megváltás és megválthatatlanság kérdező megragadása volt. A műből sugárzó higgadt bölcsesség, az elbeszélő pontosságra törekvő hangja, melytől a humor sem idegen, a finom iróniával árnyalt józan beszédmód az, ami nem leleplez, hanem a nem tudás felismerésére sarkall.

Bodor magányosan haladt a pályáján, elhagyta a járt utat a járatlanért, és az ösvény, mit maga taposott ki, most sem rendelkezik párhuzammal. A könyv nagy sikere mégis azt jelzi, sokan megértették üzenetét. Művét több nyelvre lefordították, írásai idegen kultúrák nyelvén is élik a maguk öntörvényű életét, bebizonyítva azt, hogy a Sinistra körzet határait nem a földrajzi atlaszon kell keresni, hanem az időben, a tudati és tudattalan mélységekben, a történelemben.

 

Virágos katona

Elbeszélésmód és történetvezetés Gion Nándor Virágos katona

című regényében

            Gion Nándor (1941-2002) vajdasági magyar író, újságíró, színházigazgató, tanár, az Új Symposion nemzedék jeles képviselője. A nagy mesélők egyike, akinek a történetek mézként csorognak a szájából. Szenttamáson, a Délvidéken született, ahol a nemzetiségek elkülönülve, de egymás mellett éltek. Szabadkáén elvégzett egy ipari iskolát, majd az újvidéki egyetemen szerzett magyar szakos diplomát, és az itt élő magyar kisebbség szellemi életének egyik mozgatója lett. A jugoszláviai háború után, 1994-ben áttelepült Magyarországra, Szegeden élt, és alkotott haláláig. De Magyarországon sem szakadt el Bácskától, anyja ott maradt, így hát vissza-visszajárt, és írásaival is azon a terepen maradt: 1994-ben az év legjobb regénye címet nyerte el Izsakhér című regényével. Ferdinándy György őt tartotta a magyar Márqueznek, a vajdasági Szenttamást a magyar Macondának, de e történet minden erénye ellenére Gion megmaradt a kevésbé ismert kisebbségi irodalomba elzártan.

 Írói pályáját neoavantgárd kísérletekkel kezdte, laza időkezelésű, szabad asszociációkban bővelkedő írásokkal, csak az 1960-as években alakította ki fordulatokban gazdag elbeszélői módszerét és stílusát. Életében 19 könyve jelent meg, melyben a legnagyobb vállalkozás egy tetralógia, amiben a XIX. század végétől a XX. század ötvenes évéig követi nyomon a Vajdaság életét. Ennek első darabja 1973-ban Virágos katona címmel jelent meg: a pásztorőseire büszke Rojtos Gallai István, a saját törvényei szerint élő Csoszogi Török Ádám, Stefán Krebs német molnár, és az ujjaival mesélő Gilike története. A címadó virágos katona a szenttamási Kálvária dombon levő, Krisztus megfeszítését ábrázoló festmény furcsa hőse, aki virággal a mellén kilóg a történetből.

A történet helyszíne a valóságos Szenttamás, az egykori Bács-Bodrog megye kis települése, a Kálvária is létezik, melyet 1878-ban az itteni tuki magyarok állítottak. E település életét a nemzetiségek közötti feszültség és a szegények-gazdagok közti ellentét határozta meg. Az írónak személyes kapcsolódása is volt szereplőihez, hiszen Rojtos Gallai és Rézi nagyszülei voltak. Így hát a regény család – és településtörténet is lehetne, mert Gion felkelti a valóságos teret és időt Szenttamás 1898-1918 közötti történetével, de nem a szociográfia eszközeivel dolgozik, hanem az irodalmi realizmus hagyományait folytatja. Ennek a világnak a tragédiáját ábrázolja, és hősei, a maguk bajába bonyolódó nemzetiségek, nem érzékelik az életükben megjelenő általános vonásokat Szereplői emiatt nem típusok, mert Gion nem szimulálja a valóságot, a mítosz, a legenda válik a cselekmény szemléletének és világképének kifejezési formájává.  A valóság a regényben jelképpé válik: az emberi kiszolgáltatottság szimbóluma lesz helyszíne, ahol a gyerekeket kikötik, mint a kutyákat, hogy el nem mászkáljanak, és ahol a szegénység szabja meg az élet minden mozzanatát.

Szenttamáson egymástól érzékelhetően elkülönülve élnek a magyarok, szerbek, svábok, cigányok, nemcsak az iskola, a kocsma is nemzetiségi, csak a zsidók élnek szétszórva közöttük kétszeres kitaszítottságban. A regény 12 fejezete a klasszikus szerkezet szerint oszlik meg: az expozícióban az író bemutatja a főbb szereplőket, a bonyodalomban vázolja főhősei eltérő életfilozófiáit, a kibontakozást a szereplők élettörtének megjelenítése, a tetőpont a végső szembesülés, a megoldást a jövő megsejtése jelenti. A Szenttamáson élőket az író kíméletlen realizmussal mutatja meg, amely mögött a nemzetiségi szempont teljesen háttérbe szorul. Gion a mágikus realizmus sajátos változatát teremtette meg regényében: szülőföldjéből egy vizionált világot teremtett, amelyben azonban nincs annyi babona, mint Marqueznél, mert az ő világa a mese szivárványait nehezebben viseli el.

A főhősöket látszólag lázadások vezetik: Rojtos Gallai pásztorőseit szabadnak és boldognak hitte, citerájával kiharcolta a maga szabadságát: ”latroknak is játszott” a Kálvárián valóságosan, az életben képletesen. Kerülte az összeütközéseket, mert valódi lázadásra képtelen. Elfogadta élete kihívásait, s legfőbb gondja az lett, hogy megfejtse a virágos katona titkát, és hogy mindenből jól kerüljön ki, hiszen Szentigaz jóslata szerint ritka szerencsés ember lesz belőle. Társa marad mindvégig Csoszogó Török Ádámnak, aki igazi lator: gyilkos, aki a szabályok felrúgásával, az erőszak által próbálja megszerezni szabadságát, emiatt élete nagy részét börtönben, vagy menekülésben töltötte.

Rézi nem akart sem lány, sem német lenni, de egyik szerepéből sem bújhatott ki, és életében férfiként kellett helytállnia. Apja a lázadó lányt Németországba küldte, ahonnan elkerült Amerikába, egy varrodába, de a kitörő első világháború miatt oda már nem mehetett vissza.  Csak ő vette emberszámbaGilikét, a féleszű kondást is, aki nem termett lázadásra, kitett gyerekként kiszolgáltatottan tengette életét. Ujjainak játékával beszélte ki magából félelmeit: őt támogatta a Futár (mutatóujja), aki segítséget hoz, és az Erdei ember (középső ujja), aki védi és megtorolja bal kezének ujjaitól, a gonoszoktól. Rézi segítsége mégis felforgatta az életét, meg akart neki felelni, emiatt aztán tragikus véget ért. Rojtos Gallai az ő példájából fejtette meg a virágos katona titkát: a boldogság csakis úgy érhető el, ha az ember kikapcsolja a külvilágot, és saját belső tájára menekül.

Igazán mágikus szereplőnek csak a cigányok közt élő Szentigazt tarthatjuk: aki nem olyan, mint más (7 hónapra született, az esztendő 7. hónapjában, 7. gyerekként, és „vallanak neki a kártyák”). De a lázadás az ő számára is lehetetlen, mert a valóságtól nem lehet elfutni, azt mindenki magában hordozza.

Gallait a virágos katona mentette meg a vakond életű hétköznapoktól. A Kálvária domb az istenség archaikus lakhelyeként válhatott számára menedékhellyé, révedésének rituális színhelyévé, ahol közel lehetett Istenhez és messze a kisváros jelképezte káosztól. A valóság-fikció határait elsimító világkép ezzel a miliővel mitikus hátteret kölcsönzött a történetnek. Rájött: ki kell lépni abból a térből, ahol a Megváltót korbácsolják, azaz el kell menni onnan, ahol a rossz dolgok történnek. Citerázása megadta számára a kívülállás boldogságát, mert a művész el tud menekülni a szürke élettől egy mások számára nem érzékelhető dimenzióba. Ezért éli túl a fortélyosan megszervezett János-napi kártyacsatákat, amely során a földesúr huszonegyezéssel sorra elnyeri a kisgazdák földjét, ezért élte túl a háborút, mert lélekben ott sincs soha jelen, csak képzeletében.

Hazatérve úgy tűnt, nem játszhat többet a citeráján, mert megsérült a könyökén, aztán megtanult merev könyökkel citerázni, de a fantáziavilágot ezzel már nem kapta vissza. A nyomorék fiú és a vénlány Rézi összeházasodott (Légy a feleségem! – Egész életemben dolgozhatok rád!), de közös az emberségük, hogy többet, mást, jobbat akarnak létrehozni. Rézi ereje és embersége – gyakori megbocsátásai - következtében együtt is maradnak: Gallai megőrizte a citerájában rejlő képzelet társaságkovácsoló erejét, Rézi meg őt és környezetüket.  Látomását, a képekben való utazásokat elvesztette, nyert viszont egy túlélési stratégiát: mindegy, hogyan, de élni, túlélni kell. Ezzel azonban a virágos katona is kilépett az életéből, amikor észrevette: A virágos katona könyörtelen… nem néz rám vissza…

Gion Nándor a történetet 1976-ban Rózsaméz címmel folytatta, melyben Szenttamás és hőseink 1918-1941 közötti változásait mondta el. A címadó mézfajtáról a néphit azt tartotta, hogy aki abból fogyaszt, sosem lesz beteg. Gallai megtalálta a mesének hitt orvosságot, és megosztotta azt a gyerekekkel. Gyűjteményes kötetként az első két részt együtt Latroknak is játszott címmel jelentette meg: Rojtos Gallai játszott a Krisztussal együtt lefestett latroknak, meg az őt elhurcoló szerb kiskirályoknak is elpengette a nótájukat. Így lett belőle életfilozófia: mindig a győztes mellé kell állni. Emiatt azonban néha az élet úgy hozza, hogy az ember kénytelen időnként patkánybajuszt növeszteni, hogy megmaradhasson embernek – de az bármikor leborotválható.

A történet folytatását és befejezését két újabb kötet tartalmazza, melyek már Magyarországon születtek meg. Az Ez a nap a miénk(1997) a II. világháború története, telve a jugoszláv elit rémtetteivel, amelyben Rézi alakja magasodott fel: életet mentett és életet adott, megbecsült, összetartotta a családokat és biztosította Gallainak az általa hősiesnek vélt passzív ellenállás megtartását. Az Aranyat talált (2002) kötet az 1945-50-es évek történéseivel folytatódott: a cím az elhurcolt zsidó család elrejtett kincsére utalt, de mélyebb értelmében vált igazzá.  Az elbeszélés, a történetmondás örömét ezekben a folytatásokban is megtartotta az író, az én-elbeszélés miatt a látószög mindvégig Gallaié maradt, még ha időnként meg is változtatta az időrendet, ahogyan azt a történet kívánta. (első részben elmondta, milyennek látta Krebs a magyarokat, pedig azt csak Rézi elbeszéléséből ismerte meg.)

Gion kérdésfelvetése az 1960-70-es évek szemléletét tükrözi: az életlehetőségek behatároltsága csupán a szemlélődést, az elemzést, a tárgyilagos rögzítést engedi meg De a Virágos katona történetének befejezése azt is jelzi, hogy az író már a regény megírásakor sem tartotta egyértelműnek a távolságtartó életmódot. Ehhez az előadásmódhoz nem kapcsolódik a közvetlenség, a meghittség emberi értéke, a történetelvűséget követi anélkül, hogy a jellemet annak rendelné alá. Hogy a történet romantikájának ellenpontját megteremtse, Gion nyelve dísztelen, egyszerű, a végletekig lecsupaszított, a mitologizálás új formáját ezzel valósította meg: szülőföldjéből egy imaginárius világot teremtett. Szintetizáló törekvése révén regénye a mágikus realizmushoz sorolható, kritikusai emiatt feleslegesen kérték rajta számon a családtörténet dokumentumait, az ottani folklórt, a pontos társadalomrajzot, a sűrű bácskai élet pontos mását. Realizmust mesével, fantasztikumot materialista elemekkel ötvözött írásában, a kortárs mágikus realizmus egyik lehetséges magyar változatát ezzel teremtette meg. Ezt értékelte a világ hivatalos elismeréseivel: Déry- (1987), József Attila- (1988), és Márai Sándor-díjat (1997) kapott.

 

A tökéletesség...

Csányi Vilmos: A tökéletesség illata

            Csányi Vilmost (1935-) eddig is kedvenc szerzőim között tartottam számon, tudós munkásságát akadémikus volta, egyetemi tanársága jelzi, megszállott ismeretterjesztő mivoltát pedig könyvei: humánetológusként különösen sok érdekesség tudója.  Ezzel a könyvével azonban Csányi Vilmos átlépett a tudományos ismeretterjesztésből a szépirodalomba: okos-érzékeny portrét írt egy XVII. századi nőről, a sarutlan karmelita női rend alapítójáról, Avilai Terézről A tökéletesség illata címmel. Ez valójában egy szerelmes regény, hiszen Avilai Teréz szerelmes volt Istenbe, és képmásába: az emberbe. Fennhangon hirdette, hogy szeretni fontosabb, mint gondolkodni. Szerencséje volt, hogy személyes istenélményen alapuló tanításai, aktív közösségi szerepvállalása ellenére megúszta néhány évi házi fogsággal, őt nem, csak apai könyvtárát égette el máglyán az inkvizíció.

            Azt azért sose hittem volna magamról, hogy egy szent élettörténetét így fogom falni!  Ezt Csányi Vilmosnak köszönhetem, aki játékos szeretettel állítja elénk könyvében a XVI. század egyik karizmatikus alakját. Egyik nyilatkozata szerint nagyon otthon érezte magát abban a században, mert rájött: hiedelmek dolgában nem sokat változott a világ: a besúgói rendszer, a propagandagépezet, a fizikai kényszerítés eszközei, a vallatók cinizmusa nem kultúrafüggő. Izgalmas lett a könyv szerkezete is: az író hagyta főhősét beszélni, és a kommentátor a Könyv - az író alter egoja, vagy önmetaforája?! - aki mindent tudott: pontosított és kiegészített. Teszi mindezt olyan stílusban, ami önmagában is nagyon élvezetes:

 Nincs sok időm hátra. Itt liheg a nyakamba az elektronika sokféle

furcsa szerkezettel, és lassan már csak a múzeumokban marad test-

 véreimből néhány példány. Pedig az embert a könyvek tették naggyá.

Azért nem hűtlen régi önmagához sem Csányi, mert ez a regénye is felvállalta az ismertterjesztést. Így hát a főhős sorsán kívül sok mindenről tudomást szerezhetünk: a történelmi háttérről, a könyvnyomtatás fejlődéséről, a kor gondolkodásáról, a spanyol mindennapokról. De a fő vonulat a legérdekesebb: Avilai Teréz nem volt eretnek, csak mindent másként csinált: a buddhistákra emlékeztető meditáció segítségével és relaxációval építette fel magában az Istent. Nemcsak ennek a folyamatát kísérhetjük végig a regényben, hanem azt is, hogyan fogadtatta el mindezt ellenfeleivel és barátaival.

            Hiába származott gazdag kereskedő családból, ugyanaz a sors várt rá is, mint kortársaira: házasság, feleségként mosni, főzni, szülni a despota férj zsarnoksága mellett. De mindezek előtt - ottani szokás szerint - apja zárdába adta egy időre, ahol új lehetőségre talált: megismerkedett Szent Jeromos prédikációival, a karmeliták emberibb gondolkodásával, és Osuna könyvével.  Az érzelmek túltengtek benne, és a képzelete is fejlett volt: olvasmányai, gondolatai látomások formájában megjelentek számára. Éjszaka mezítláb szökött ki a templom hideg kövére, s hogy ne fázzon, rönkre állt, amit hálóruhájával elfedett: kintről ez úgy tűnt, mintha imádkozás közben lebegne… A jezsuita papok azt tanácsolták neki, hogy tartsa magát Szent Pál intelmeihez: asszonyállatként ne prédikáljon, látomásainak meg mutasson fügét, akkor eltűnnek. De elolvasta Loyolai Ignác kéziratát a sajátos meditációról, új gyóntatója meg elmagyarázta számára, mi a különbség a látomás és elragadtatás között, amit aztán a Könyv - a pszichológia mai állása szerint – kiegészített a projekció mibenlétével.

Csányi pontosan tudja, hogy az embert a konstrukciós képessége tette naggyá, de a hiedelmeknek minden korban nagy szerep jut. Hőse azért nem került kiélezettebb helyzetbe, mert egy ferences atya megtanította arra, hogyan rejtse el azokat a gondolatait, ami miatt eretnekséggel vádolhatnák meg:

Az egyház az engedetleneket üldözi. Tégy a kedvük szerint. Az

 elmédben lévő Isten, ha akarja és képes rá, úgyis megtalálja a mód-

  ját, hogy kedvére tégy.

Ezután Teréz egy idő után nem beszél a fejében lévő parányi istenéről, gyakorlatiasan a női kolostor alapítására figyelt. Az ahhoz beadott hivatalos kérelmekből egy lelkileg alázatos, korlátozott tudású, elmebelileg szerény nő képe bontakozott ki, de cselekedetei nem azt mutatták. Már életében szentként tisztelték társai, de a Könyv az ezt kiváltó csodáit is megmagyarázta. Naponta mosdott: kényeskedésből? hivalkodásból?

Fenét! Érzékeny orrom van, és utálom az  izzadt test szagát,

nem hiszem, hogy az Úr csak a bűzlő ájtatoskodókat szereti.

Gyógynövényes olajokkal kente magát évtizedeken át, ami nemcsak a tökéletesség illatát biztosította számára, hanem azt is, hogy 60 évesen is 30-nak nézzen ki. S az olajjal tartósította magát: sírja felbontásakor ezért is találhatták épnek földi maradványait. A test és a lélek tisztasága egyaránt fontos volt számára, ami ebben a korban nem volt még az európai kultúra fontos része. Tetűcsodája is meglepő volt, hiszen szentelt vízzel tüntette el az élősködőket, de arról nem beszélt, hogy előbb forró vízben kiáztatta őket.

            A test, a lélek, a büszkeség legyőzése egyaránt fontos volt nemcsak neki, követőinek is önfenntartó kolostoraiban – az első megalapítását több új is követte -, de az általa kimunkált szabályzatot emberség jellemezte, ami révén vonzóvá tette azokat nemes lányok számára, akik a pénzt hozták a megélhetéshez. Női kolostorai érdekében sok ezer levelet írt meg, majd egy könyvet is a Tökéletesedés útjáról: a szemlélődő és munkálkodó lélek különbségéről. Mivel az inkvizíció és az eretneküldözés miatt ezekben sem beszélhetett egyértelműen, Csányi – a Könyv képében – megfejti és kiegészíti azokat. Halála után – mint a többi szent esetében is - kevesebb gond volt vele, és 400 év múlva – Pál apostol bibliai intelmei ide vagy oda - VI. Pál pápa szentté avatta, mint az első női egyháztanítót. Azt is elfeledték neki, hogy 60 évesen esett szerelembe a 24 éves Jeromino Graciával, ami révén a szent egyesülés  is része lett életének.

Művelt, céltudatos, érdeklődő, szeretettel teli embernek láttatja Csányi Vilmos, aki minden nehézség ellenére kiharcolta, hogy elképzelését abban a rideg világban is elfogadták a nők és a férfiak.  Szeretem az erős nőket, ő is ilyen volt. Ha a hitbéli dolgokban nem is tudtam vele teljesen azonosulni, elismerésre méltó volt a kitartása, elkötelezettsége. Ahogy olvastam a regényt, rájöttem: nem szent volt ő, hanem egy okos nő, aki ki tudta játszani az inkvizíciót és következetesen végigjárta a maga útját. Persze Csányi nyitottsága, megbocsátó emberszeretete nagyban hozzájárult élvezetemhez, a könyv előtti tisztelgése pedig olyan vallomás, ami a szívemből szólt. Kíváncsian várom következő regényét….

 

Madárasszony

Finy Petra: Madárasszony

         Finy Petra (1978-) nevét ez ideig nem hallottam, de nem véletlen: gyermekkönyveit már kinőttük. Most megírta első felnőtteknek szóló regényét, aMadárasszonyt, amiben az író saját édesanyját akarta megörökíteni, és iagazi különlegesség lett, amikor az anyakeresést és a felnőtté válást bemutató alkalmazott tudományokat (pszichológia, botanika, néprajz, ornitológia) összekapcsolta a varázslattal. Madarász férje és barátai jóvoltából olyan tudásra tett szert, ami révén mi is visszakerülhetünk a természetes léthez. Finy Petra nemcsak az élővilágot ismeri, hanem nagyszerűen formálja az állatok és emberek köré azt az analógiát, amitől lírai szövege érzékletessé válik. Olvasás közben tudományos pontossággal ábrázolt mesevilágba kerülünk, de a valóságból táplálkozik ez az ízig-vérig szürrealista történet  Az írás pszichológiai alapja a felnőtté válással együtt járó identitáskeresés, amikor mindannyian elindulunk saját múltunk felé: kinyitjuk a csukott szekrényeket, hogy megismerjük apánk és anyánk életét.

 A regény főhőse, Linger Lea is különleges utazásba kezdett, hogy felerősítse 20 éve halott anyja emlékét, és az út végén nemcsak anyját, önmagát is felfedezte. Családját már három nemzedék óta sújtotta a csíkkirály átka: a lányoknak anya nélkül kellett felnőniük. Nagyanyja, Veronika, lánya születésekor halt meg, a férje három napig gyászolta, mit sem törődve a csecsemővel, akit egy holló táplált addig, melyet Böbebú, a boszorkány küldött a segítségére. Lili felnőve megszállott madarász lett, súlyos depressziója elől a természetbe menekült, majd öngyilkos lett: magára hagyta Lepét, a kislányát, aki 20 évig tudata mélyére süllyesztette ezt az emléket. Az anyai örökség azért ott maradt napi munkájában: könyvillusztrátorként művészi szinten jelenítette meg a természetet. De egy adott ponton, amikor aztán maga is anyaságra készült, feltört belőle a múlt:

Ahogy elkészült az ég, és a szememmel felskicceltem a zuhanó

 repülésre készülő rovart, valami az elmémben mocorogni kezdett

 tegnap. Először halkan mozgolódtak a képek, majd mint egy rosz-

 szul összeillesztett öntözőrendszer résein a víz, tűhegyes sugárban

spriccelni kezdtek tudatomba az események. Végül a múlt minden

gátat átszakított.               

Ezután járta végig rokonait, hogy emlékeiken keresztül erősítse meg édesanyja egyre jobban halványuló képét.. Az  anyakeresésnek aztán más célja is lesz, mint ahogyan ezt a nagyapa megérezte

 Elmesélek néhány olyan emléket, ami közelebb hozhatja anyádat

 hozzád. Vagy önmagadat önmagadhoz, mert ha jól sejtem, erről

 van szó.

Az utazás állomásait egy-egy rövid fejezet jelzi, melyben a narrátor mindvégig Lea, de a tanúskodók: az első és második férj, a szerető, a barátnő, a nagynéni és nagybácsi, a nagyapa és nagymama saját emlékéből és lényéből formálta meg a madárasszonyt, miközben az emlékezés őket is felkavarta.

Ahány embert felkeresek, annyi embernek okozok fájdalmat kuta-

 tásommal és buta kérdéseimmel. Szánakoznak, mert érzik: az em-

lékgyűjtés nekem a legfájdalmasabb, annyiszor kell átélnem anyám

kínjait.

Ahány találkozás, annyi titok, bár a szereplőkről a szenvedélyükön és foglalkozásukon kívül nem derül ki semmi. Egyetlen közös vonásuk, hogy Lili óriási hatással volt rájuk és emlékeikből - kapcsolatuknak megfelelően - dühödt irigység, reménytelen szerelem, szánakozás, szeretet, keserű bűnbánat, vagy áhítat áradt. Az anyai kínok átélése mégis konstruktívvá válik az önmagát kereső lány számára, előhozta a tudatalattijába száműzött elfojtásait:

Na, jól van. Megfájdult a fejem. Pedig nem is jött elő annyi emlék,

amennyit valójába hordozok. Kérdés persze, kell–e őket cipelnem.

Vagy csak lehajítom ezeket is a sarokba, mint a táskámat, ha haza-

 jövök.

                              

A beszélgetések a flóra vagy a fauna egy-egy elemére épültek: az írói szándék így keresett párhuzamot az ember és a természet között, s a lány számára kiderült: nemcsak anyja volt megszállott madarász, a környezettel szimbiózisban élő rokonság mindegyike rögeszmés volt egy kicsit. Mindenki: a gombamániás első férj, az emigráló második férj, a pszichológus anyós, az orvos sógor, a bábozó barátnő, a boszorkány nagynéni másmilyennek írta le az elvesztett anyát. Az emlékekben érzelmek, hiedelmek és mítoszok keveredtek, melyekből kiderült, hogy Linger Lili maga volt a fékezhetetlen függetlenség, akiért a férfiak-nők egyaránt rajongtak, de egy idő után távol tartották tőle magukat, mert körülötte minden rejtélyes volt. Lánya emlékei sem voltak nagyon pozitívak: valahogy úgy tudott ringatni, hogy attól mindig megsérültem, ezért is volt szüksége az emlékek kiszélesítésére:

Mit kezdjen egy olyan anyával, aki tátongó tornádó, nyitott szájú

vihar, ami bármikor elnyelhet, és végképp elemészt őrjöngő párái-

 val?!

Lea maga élete is mélypontján volt: meddőnek hitte magát, pedig vágyott az anyaságra, ráadásul szerelmével való kapcsolata is megfeneklett. Ilyenkor gyógyító lehet, ha képesek vagyunk átlépni a valóság határait, anyja is ezt példázza számára: Lili gerinctörése után is talpra állt, mert madárgyűrűző lehetett. De mert anya nélkül nőtt fel, nem ismerte az önfeledtséget, a szomorúság élete első percétől rátelepedett. Hiába lett kedves gyermeke apjának, majd barát, szerető, feleség és anya, menny, az életszerepeket nem tudta eljátszani, mert egy idő után minden unalmassá vált számára. Depressziója olyan nagyon eltávolította a valóságtól, hogy csak saját világában érezte magát otthon: képes volt létét kockáztatni egy gólyafészekért, de gödörbe esett gyermeke segélykiáltását csak akkor hallotta meg, amikor a fakopáncs vészjelzését utánozta:…hozzá is tartozott a másikhoz, meg nem is. Mint az orchideák. Akik egyszerre függetlenek, egyszerre rabszolgák. Lánya gyermeki emlékeiben ezért tűnt olyannak, mint aki nem is él: észre sem vette, hogy a tó melletti madarászás pillanatában beleült egy vöröshangya bolyba, a feladatra figyelve meg sem érezte a hangyacsípéseket. Lánya megértette, hogy anyja lelkének fele a hollóban élt: ő is madárként akart szárnyalni, csak törékeny teste nem bírta elviselni a lélek önpusztító vívódását.

                Az utazás történetei egymásra épültek, a találkozások sorrendje is megkomponált: anyai nagyapjától az emigráló apáig visz Lea útja, amely új összefüggéseket hozott számára is: vér szerint apja orvos nagybátyja, Böbebú nemcsak egy szomszédos boszorkány, hanem anyja testvére. A múlttal való szembenézés Lea egész addigi életét megkérdőjelezte, és változásra kényszerítette: szakított Doriennel, a barátjával, akinek elköltözése visszaadta szabadságát, és apáival kialakult új kapcsolata megnyugtatta. Ezután anyja első férjével egymásra találtak, és meddősége is eltűnt: a történet végén közös gyermeküket várták. Így találkozott össze Lili múltja és Lea jelene, s lehet, hogy csak engem zavart ez a 40 évnyi korkülönbség, meg az, hogy most sem a saját, hanem anyja lehetséges életét próbálta folytatni?! Vagy csak arról van szó, hogy hiába futunk el messzire a szülői mintáktól, a belénk kódolt genetika megteszi úgyis a magáét?! Mindezek ellenére elgondolkodtató volt ez a könyv, mert magam is megkínlódtam az anyaképemmel és a kinyitott szekrényekből kieső csontvázakkal, és mert világ életemben utáltam, ha birtokba akartak venni és kisajátítani. De időnként már sok volt a madarakból, az elsőre jó ötletnek tűnő asszociációt a végén erőltetettnek éreztem, csak feleslegesen megnehezítette a könyv élvezetét. Ám ez az olvasmány mégis nagyon különleges volt, mert Finy Petra a természet nyelvén beszélt el egy emberi történetet.

 

A nyomuló...

A nyomuló ifjúság

(Grecsó Krisztián: Isten hozott)

Gyermekeim nemzedékének tagja Grecsó Krisztián (1976-), sokoldalú tehetség: versek, novellák, regények, színdarabok, filmforgatókönyvek kísérik eddigi pályáját. Aktív közéleti ember, nemzedékének egyik szószólója, aki nemcsak az irodalomról, mindenről hallatja véleményét, a politikai vitákban is ügyesen riposztozik. Újabban Dés Lászlóval és a fiával járja az országot pódiumműsorával, melyben a zene és az irodalmi szöveg különös egységbe simul. Sok díj kíséri pályáját, melyek között ott van a József Attila nevéhez kapcsolódó elismerés is. Plyetykaanyu című első novelláskötetét egyaránt jól fogadta a szakma és az olvasótábor, de faluja megharagudott rá: beperelte és kiközösítette, mert novelláit úgy olvasták, mintha az ő életük lenne, mindent beleláttak. Méltó válasz erre csakis egy új könyv lehetett, ami Isten hozott címmel 2005-ben megszületett, és sokakat varázsolt el vele, mert németül, csehül és szlovén nyelven is kiadták. (Azóta már két újabb regénye is elérhető, melyek 2008-ban Tánciskola, 2011-ben Mellettem elférsz címen jelentek meg.)

Az Isten hozott élére Grecsó két mesterétől választott mottót: Krúdy Gyulától és Móricz Zsigmondtól, bár azok egymással is vitáztak: Móricz a személyes emlékezet hiányáról írt, Krúdy meg arról az önfeledtségről, ami a múlttal való azonosság felismerését nem teszi lehetővé:

                        A falu élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az

                        emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem ma-

                        rad jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták.

                                                                       Móricz Zsigmond

                        Nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok

                        továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy meglás-

                        sa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma, és hol folyta-

                        tódik az új nemzedéké.

                                                                       Krúdy Gyula 

 A tiszaeszlári vérvádról Krúdy, a faluról Móricz írt meggyőző erővel, de nemcsak az áthallások miatt esett rájuk a választása, hanem mert ő is hitt a részletek mágiájában, mint Krúdy, és ezt egyesítette Móricz totális világlátásával. Olvasás közben mégsem rájuk, hanem Bodor Ádámra gondoltam a legtöbbet: Grecsó mitikus világa leginkább az ő regényére, a Sinistra körzetre hasonlított, de el is tért attól. Különleges falutörténet lett ez, melynek végén a főhős visszatért és hazaérkezett: akár Gallér Gergelyre, akár Grecsó Krisztiánra gondolunk …

            A narráció formája valójában visszaemlékezés: Gallér már könyvtárosként dolgozott, amikor barátja telefonon értesítette: felbomlott a téesz, elolvashatóvá vált a Klein-napló. Gallér Gergely visszautazott Sáraságra, felidézte a múltat, melyet egyes szám első személyben mesélt el: Gallér Eszterrel, akit árvaságuk tett testvérévé, és félárva barátaikkal: Beregi Andrással (Becével) és Matz Dezsővel hogyan élték meg a kamaszkor kínjait. Ők négyen mitikus világot építettek maguk köré a Biblia, a Kabbala gondolatvilágából, népi hiedelmekből, helyi babonákból és a közelmúlt konkrét eseményeiből: Csak fütyülték a világot, mintha ők lennének azok a rigók, amik énekükkel a valóságot teremtik. A falu csak tömegként jelenik meg a történetben, de néhány személyt kiemelt közülük az író. A főhős eleinte maga is arcnélküli elbeszélő, de a végén eloszlott körülötte a homály. Bár a történet Sáráságról (Szegvár) szólt, de a totális szemlélet miatt az egész régió megjelent: Feketeváros (Csongrád), Tótváros (Békéscsaba) és a reformátusok szenteskedő városa (Szentes), hiszen a vallási és kulturális különbségek is szerepet kaptak az eseményekben. De Grecsó világrajzolata mozaikos: mikrotörténetek – megannyi novella – kapcsolódik egymásba, melyek között ott az átjárás, mint Mikszáthnál, ezáltal a külső történések metaforikussá váltak. Krimiszerű örvénylés jellemezte a regényt, melyből kiderült: a közelmúlt titkai megülik a lelket, átírják az emlékeket.

            Gallér Gergely árvaként nem ismerte a múltját, emiatt megszállottan kutatta a falu örökségét. Megalapította a Klein Ede Egyletet, akinek titokzatos naplója tartotta izgalomban a falut. Névadójuk falunk szegény bolygó zsidója volt, aki a holokausztot túlélte, de 1948-ban Sáraságon egy falubeli lány meggyilkolásával vádolták meg, csak Károlyi Anna mentette meg a pogromtól.  1966-ban egyetlen éjszakára visszatért hozzá, s bár Pannika néni állította, hogy ekkor fogant gyermekét nem szülte meg, a falu úgy tudta, hogy megszülte és beadta az árvaházba, mert gyilkostól származott. A Klein-naplót senki sem látta, de mindenki tudott róla: a múltban elkövetett, a jelenben és jövőben megtörtént bűnökért való büntetés van a lapjain. Valójában csak Pannika néni, Károlyi Anna ismerte, hiszen önkívületi állapotban főnöke szavai helyett ő kezdte azt gépelni. Károlyi Anna kulcsszereplő sok vonatkozásban: a téeszelnök Töre Gáborral a 80-as években éjszaka vitte el egy fekete Volga, mindenki azt hitte: a hangulatjelentések miatt börtönbe kerültek, ehelyett kitüntetéssel tértek vissza. Ebben a különös világban Sáraságra az Örökkévalómegpróbáltatások sorát mérte: a kétely és bizonytalanság irracionális események sorát szabadította a falura. Lakói örökké szomjasok, mindenki kantát hord magával, hogy kiszáradás ellen sört vagy vizet ihasson, s amelynek használatát pontosan rendezte a falusi szokásjog. A régi fotók árnyai megjelentek a házakon, felkötötték magukat a kutyák és holtukban megkölykeztek, fiatal lányok őszültek meg csoportosan, nemzőképtelen férfi felesége egymás után szülte a gyermekeket. Töre tatát szétroncsolta a traktor, de azért a combjába operált heréje tovább működött: fia is így született.  A démoni Ráchel Irén 3 éves gyermekét még szoptatta, a hozzá közelítő férfiakat anyatejjel lötte szemen. A falu lányait és a nevelőotthon lakóit megpróbálta közelebb hozni egymáshoz, morbid kísérlete – ki tud szélesebb szájú edényt beerőltetni a hüvelyébe – tragédiába fordult, mert akik a poharat szájjal fölfelé helyezték el, a vákuum miatt nem tudták onnan kivenni. Gergely Ignác apja a téeszszervezés miatt lett öngyilkos, árnyéka a fiára tapadt, aki mindenfelé cipelte magával. Számfira Hildi szájában petárda robban, ami elvitte a fél arcát: véletlen – mondta a falu - nem ad az Örökkévaló egy gyönyörű lány szájába petárdát… Ebben a megpróbáltatásban ők ketten egymásra találtak, furcsa szerelmük része lett a falutörténetnek

Ezekhez a csodákhoz és mítoszokhoz a faluban a babona társult, mert mint ahogy a vérvádhoz, a sötétséghez is ragaszkodtak az itteniek. A falusi élet eseményeiben pletykák, hitek, és mély paraszti bölcsességek kapcsolódnak össze, és Grecsó a végletekig fokozva ábrázolta az arctalan, egyetlen ijesztő szájjá torzuló, pogromért kiáltó falut, melynek ítélete rendező elve az ittenieknek:

A tekintélyvesztés pedig a legkegyetlenebb csapás, mert a falu szava

mindennél fontosabb, az életnél is. Életből sok van, mi több: nyüves

és végtelen napok kietlen tömege van csak, de a falu emlékezete egy.

Ha egyszer bemocskolódtál, véglegesen történt.

Ám a konok és kritikus leleplezés után Grecsó képes volt olyan látószögre is rábukkanni, amelyen át a falu másik, naposabb oldala is megismerhető. Falumítoszában ugyanis helye lett a történelmi tényeknek, a helyi mondáknak, kulturális sajátosságoknak és az irodalmi intertextusoknak, ez utóbbival hidat vert a népi - realista és a mágikus - kritikus elbeszélés közé. Mindenről nem lehet beszámolni, de a regény érdekes epizódja, ahogyan megjelenítette a rendszerváltás egyik emlékezetes választási plakátját, amivel a történelmi időt mutatta meg:

                                  

A Körös –parton loholó urak tenyérnyi kokárdával a mellükön igyekeznek

a megyeházára. Utánuk nézek, olyan a tarkójuk, mint a nemrég nyomott

 „távárisi konyec”-es plakát, ami az orosz katonákat búcsúztatja nem túl elő-

zékenyen, ám annál felhőtlenebbül.

 De a sárasági múlt másféle, mint a történelmi múlt: az idő múlásának ellenállva minden nemzedékben ciklikusan megismétlődik. A régi fényképeken élők árnyai kísértik az élőket, kollektív álmokban járnak vissza. Ezt ők csodaként élték meg, mert a falu úgy tudta: Sáraság kiválasztottja az Örökkévalónak:büszkék arra, hogy a vidékiek – a környékbeli városok lakói – nem látják a múlt konzerváló csodáit, csak ők. A lemaradtak, az esélytelenek gőgje, a sértettek öntudata ez, de mert Gergely árvaként nem ismerte múltját, ebbe kapaszkodott. Az Eszterrel való nagy összeveszés után Gergely elkerült gimnáziumba, ahol eleinte nosztalgiával gondolt a falura, kiábrándulása csak később következett be. Nemcsak az övé: Metz Dezső utazás közben találkozik Szellemmel, a Justh Zsigmond parasztszínház egykori színészével, aki felvilágosította: ezen a vidéken csupán a megírt létezik, a valóságban nincs semmi, itt mondatokban telik az idő. Gellért előtt lipótvárosi rabbik lebbentették fel a titkot, de időbe telt, amíg megértette. Előbb arra döbbent rá, mennyire szánalmas, veszélyes, és hazug a falu hagyományképe: a jelent kizáró önmitizáló múlt – felfogás, mégsem volt képes megutálni Sáraságot. Amikor barátja hívására visszatért, meglátogatta Pannika nénit. Ez az epizód nagyon hasonlít Klein Ede visszatérésére, ami arra enged következtetni, hogy Kleinék a szülei, de Pannika néni ekkor is tagadta azt. Sorsa mégis összekapcsolta Klein Edével, hiszen mindketten számkivetettek, kitaszítottak, idegenek lettek: a kitaszítottság és a zsidóság fogalma fokozatosan egybemosódott Gallér tudatában, és amikor kiderült, hogy a napló üres, önmaga életét is megértve Klein Edeként mutatkozott be, mint aki hazatalált. Így vált a regény végül egy önmagát és közösségét elveszítő, és azt újra megtaláló fiú történetévé.

 Igaza van Valuska Lászlónak: Grecsó lírájával és prózájával kitartóan építi különleges, mágikus szövegvilágát, az utóbbi időben el nem beszélt világot tár elénk, amiben csoda, folklór, színes karakterek, és az anyanyelv összekapcsolódik. A falu csodákkal teli környezet, mesebeli világ, amelyet nem szabdalt fel a tér és az idő, ugyanis az ott élők örök körforgásban léteznek, évszakról évszakra más időszámítás, más élet, más nyelv. Grecsónak az általa elbeszélt világ alakította nyelvét, személyiségét, de már kívülről figyeli ezt az életet, ugyanúgy, mint főhőse.

Nemcsak a történet felfejtése izgalmas, a regény önmagában is stílusbravúr nagyszerű mondataival, erős atmoszférájával, nagyon jó volt olvasni. Grecsónak verseiben is erős a látomásosság, a képteremtő hajlam, plasztikusan idéz meg helyzeteket és érzeteket. Regénybeli víziói, impressziói, hallucinációi, metaforái a végére egységes rendszerré álltak össze, s ha nem is minden titokra derült fény, a teljesség képzetét keltették az olvasóban, mert ízesen, humorral és nagy szívvel mesél, bele lehet kábulni történeteibe. A Klein-napló Grecsó prózájának (azaz az irodalomnak) is metaforája, a regény kulcsa.

Igaz, a sok idő egymásmellettisége miatt nem volt könnyű olvasmány, hiszen a falu mitikus időt élt, ami független a külső időtől: történelmi háttérként jelenlévő Kádár-korszaktól, a rendszerváltástól. Az életidő követése azért is nehéz, mert eleinte körkörös mozgású, csak amikor a főhős kiszabadul belőle, akkor válik lineárissá. Telve volt rájátszásokkal, mert Grecsó irodalmi hagyományokból, történelmi eseményekből is töltekezett: utalásaiból bontakozott ki a kor, melyet mégsem tudott elfedni a sok misztikum.  Mindezek miatt sajátos időutazás lett ez a könyv, melyhez az olvasói aktivitás is nélkülözhetetlen, de a metaforákat követve egyre jobban kivilágosodik a kép és a megfejtésben való személyes részvétel megemelte a befogadás örömét. De persze minden relatív! A férjem előbb olvasta a könyvismertetésemet, mint magát a regényt, s a személyes találkozás nem járt számára annyi örömmel, mint amennyit az írásomtól remélt, pedig ő is arról a vidékről származik. Talán éppen ez volt a baj: én vevő voltam a fantasztikumra, ő a valóságot kereste…

    Kováts Judit: Megtagadva

(Az oral history első magyar megvalósulása)

A manapság egyre népszerűbbé váló oral history, azaz szóbeli történelem szép múltra tekint vissza, mint a történelem forrásainak egyike, de amióta a hétköznapi emberek sorsa került az érdeklődés középpontjába, önállósult és a történelem megidézésének elfogadott formájává vált. A téma szakértője, Paul Thompson szerint ez a forma visszaadta a történelmet az embereknek, és segíti őket az önmaguk által formált jövő kialakításában. A mozgalom ellenzői azonban hiányolják belőle a történész három lábát: a forrás precizitását, a kronológia pontosságát és a szöveg ellenőrzését más források által. Ezek valóban gyengülnek az oral history esetében, ugyanakkor a szóbeli közlők olyan új adatokat hozhatnak felszínre, amiből a történelmi eseményeket újszerűen lehet értelmezni. Az emberi emlékezet véges, egy-két nemzedéknyi, de az oral history módszerével meghosszabbítható ez az idő: a szubjektív emlékezésekkel nem pusztán élővé válik a történelem, hanem visszatér a közösség tagjaihoz, és megerősíti őket abban, hogy a történelemnek maguk is formálói. Az első magyar példa – Kováts Judit: Megtagadva (Magvető, Bp., 2012.) – úgy tűnik, mintha ellentmondana ez utóbbi megállapításnak, amikor az író már az első bekezdésben így fogalmazott:

Nem tudom, min múlott az élet. Számított-e valamit

az egyéni akarat? Volt-e választásunk, lehetett-e

bármilyen csekély befolyásunk a sorsunkra, vagy a vé-

letlen döntött el mindent?

De ez csak látszat, mert a költői kérdésfeltevés után kibontakozó történetben az olvasó a közelmúlt eseményeit élheti át, amely szubjektív visszaemlékezésekből született, még ha az anyag elrendezésében ott volt a történész-levéltáros tudása.  Magyar irodalmi előzményként egyetlen példánk van: Polcz Alaine önéletrajzi munkája (Asszony a háborúban, 1991), de míg abban az ismert pszichológus önmaga életét mondta el, Kováts Judit 22 asszonnyal készített interjút és a szépirodalom eszközeit hívta segítségül mondanivalója megformálásához. Bár ez az első regénye, történészként is fontos feladatot teljesített vele, hiszen lassan eltűnnek közülünk azok, akik a háborút személyesen átélték, s magukkal viszik emlékeiket is.

            A regény írója 20 évet töltött a sátoraljaújhelyi és nyíregyházi levéltárakban történész-levéltárosként, számos tudományos munkát jelentetett meg a XIX. század történelméről, doktori disszertációját is abból írta. Aztán családi okok miatt váltott: egy kiadó élére került, de a történész is éber maradt benne, interjúinak közel 100 órás anyaga ezt bizonyítja. Hogy mégsem tanulmány, hanem regény született az anyagból, már korábban érlelődött benne: elsőként próbálkozott az alternatív tanulmányírással, és novellái mögött is ott voltak a történelmi források. Főhőse, Somlyói Anna fiktív személy, vele mondatta ki mindazt, amit az interjúalanyok magukba fojtottak, s ezzel megelevenedett a múlt, a holtak beszélni kezdtek, ahogyan azt az újhelyi levéltár felirata sugallja.  Anna szimbolikus alakja lett annak a nemzedéknek, akiknek életét a háború kettétörte, és a túlélés sem hozott számukra felszabadulást. Sorsa tipikus, azt bizonyítja, hogy a háborúban nemcsak a katonák, hanem a civilek ugyanolyan veszélyben vannak, s nem is a halál a legfélelmetesebb ellenfelük. (Az írónő interjúiban gyakorta idézte, hogy a II. világháború 55 millió áldozatának a fele civil személy volt…) A regény narrátoraként Anna 85 évesen a jelenből tekintett vissza a múltra, már higgadtan látta mindazt, ami vele történt, mert tudása elvált attól a 18 éves lánytól, akivel az események megestek.

Érdekes és különleges írói feladat lehetett a 23 interjúból megteremteni az egyetlen főhőst, akinek egyszerre kellett önmagaként és nemzedéke sorsának hordozójaként helytállnia, egy tőlünk idegen és távoli történelmi időszakot felidéznie. Kováts Judit apró elemekkel mutatta meg azt a történelmi miliőt és az abban megtörténteket, regénye így vált pontos tudósítássá a háború iszonyatáról és a vele egyidejűleg jelenlévő hétköznapi hősiességről. Hőseinek ugyanis – azaz interjúalanyainak – minden előzetes tudás nélkül kellett helytállniuk a megváltozott hétköznapokban, amiben a hűség és az árulás kézen fogva járt.

Amikor a kezembe kaptam a könyvet, együltömben olvastam végig, a tragikus történet ellenére letehetetlen volt. Először kicsit soknak éreztem mindazt, amibe a főhős belekeveredett, de újraolvasva megtaláltam az írás belső logikáját, amire felfűzte az eseményeket. Lehet, hogy hihetőbb lett volna Somlyó Anna szenvedéseit több szereplő közt elosztani, de így lett hatásosabb. Kováts Judit könyvében csak két témát bontott ki részletesebben: a zsidók sorsát és az orosz katonai megszállást, de ezek mögött mindvégig ott volt a háború a mindennapi életet is egyre inkább átható történéseivel. Az olvasást megkönnyítendő szerkezetileg 14 fejezetre bontotta a könyvet, ezek mindegyikében Somlyó Anna, a nyugdíjas tanítónő idézte fel soha ki nem beszélt emlékeit fél évszázad távlatából. Műve a dokumentum- és a fikciós regény között egyensúlyoz, de nem csúszott félre, mert Kováts Judit regényét nem törik meg felesleges kitérők, és az író maga is csak akkor jelent meg (hadtörténeti) tudásával abban, ha elengedhetetlen volt.

            A regény kezdetén, 1942-ben Somlyó Anna átlagos kamasz: hetedikes – mai rend szerint III-os - gimnazistaként nem a távol zajló háború foglalkoztatta, hanem a diákélet: gőgös osztálytársa sértéseit próbálta elhárítani, ruhákról ábrándozott, moziba járt, és a tanárok titkait kutatta. De akár akarta, akár nem, a háború egyre jobban beférkőzött mindennapjaiba: az iskolai honvédelmi oktatással, a hős honvédekért naponta kétszer imádkozott hiszekeggyel, a sebesülteknek adott műsorral, a harctérre küldött ajándékokkal. Somlyó Anna unta ezeket, nem hitte el, hogy csalán - és almamag gyűjtésével megfordíthatja a világot. Szerelemre vágyott, amihez először Horthy István alakját találta meg, aki halálával romantikus hőssé magasodott, ám amikor András jóvoltából rátalált az első szerelem, őt is háttérbe szorította a tökéletesnek vélt valóság.

            De a háború nem engedélyezett semmilyen idillt. Az első traumát a vele együtt felnövő zsidók sorsa okozta. A sárga csillag viselését még csak külsőségként értékelte „Egy csillagba nem hal bele senki, te sem fogsz” - mondta barátnőjének, Goldberger Etának, de amikor a falubeli zsidókkal is megtörtént mindaz, amit mi holokausztként emlegetünk, megrettent a világtól. A maga eszközeivel próbált tenni ellene, amikor kenyeret vitt a szomszédoknak a gettóba, akiket a tömegben nem talált meg, de szemtanúja lehetett a többiek megalázásának. A falu reakciójától iszonyodott, mégis részesévé vált a 12 párnahuzattal, amikor a zsidók ingóságának kisebb fele közprédává vált, a többit a két bíró tette magáévá. Bár megnyugtatta magát azzal, hogy törvény szerint jártak el, szégyent és tehetetlenséget érzett, ami megbénította: mikor elhajtották a zsidókat, örült, hogy barátnője nem nézett rá …

            A III. fejezettől felerősödött a háború erőszakossága: az elsötétítési parancs, az óvóhelyek építése, a rádiók begyűjtése, a fejük felett elszálló amerikai és orosz repülők hozták azt közel, de eleinte nem volt igazi veszélyérzetük, az csak a szőnyegbombázások után alakult ki. A front közelségét a változó katonai megszállások jelezték, a tűzvonalba kerülő faluban az ellenfelek váltották egymást. Amikor a bunkerélet megkezdődött, a falu értékrendje egy csapásra átalakult: a falusiak nemcsak a zsidók vagyonát szerezték meg, a visszavonuló magyar és német katonák ellátmányáért is közelharcot vívtak.

Aztán megjelentek az oroszok: gyalog, kocsin, szekéren, lovon, tankkal. Eleinte a lányokat próbálták elrejteni előlük a szőlőben, a borházakban, Anna hatodmagával 5 napot töltött a föld alatt a Nánásiék szőlőjében, és a megszállás ideje alatt sok bunkerben, padláson, kemencében megfordult, mégis rátaláltak. A második orosz támadás után a bunkerből, anyja mellől hurcolták el, s fél évszázad múltán sem tudta anyjának megbocsátani akkori hallgatását, amivel pedig kisebb gyermekeit védte. Ezzel az eseménnyel véget ért diákélete és 19 évesen öregasszonnyá vált:

Annak, ami velem történt, nem volt kezdete, és nem volt

vége. Nem tudom, meddig tartott, nem tudom, hányan vol-

 tak…bár mennyire sikáltam magam…az undortól nem bírt

megszabadítani…

Meggyalázásáról a környezete is tudott, de nem vett róla tudomást.  A hozzá legközelebb álló személyek: apja és András nem voltak otthon, nagybátyjával nem talált szavakat, a falubeliek pedig a hallgatással akarták semmissé tenni a lányok meggyalázását. Ez a mozzanat ott volt Polcz Alaine könyvében is, de Kováts Judit regényének ez lett a legrészletesebben kifejtett része. Amikor a front továbbment, a megszállók közül néhányan ott maradtak a faluban, a zabrálás, a málenykij robot, a rekvirálás mindennapos lett, amit a nők éjszakai kiszolgáltatottságával nehezítettek.

A háború a férfiakat gyilkossá tette, de a halottak eltakarítása, a döglött lovak elásása, az országút megtisztítása, a favágás, a hídépítés, a főzés, a mosás a lányokra, asszonyokra maradt. A Tisza híd újjáépítéséhez 40 km-t gyalogoltatták Annáékat, ahol szinte állati viszonyok közé kerültek. Anna minden illúzióját elvesztette, már Istenben sem tudott hinni, hiszen megengedte, hogy szabad préda legyen belőle. Amikor összetalálkozott nagybátyjával és annak barátjával, Illéssel, igyekeztek nem felfedni a kapcsolatot, nehogy kihasználhassák ellenük. Nekik sem tudta elmondani, mi történt vele, mindent magába kellett fojtania, mert egymás közben sem tudták megbeszélni a velük történteket, a lányok mindegyike másként élte meg a meggyalázást. Ez a része is elgondolkodtató volt a regénynek, arra figyelmeztetett, hogy a túlélési ösztön felülírhatja az erkölcsi elveket is.

Amikor apja hazaérkezett, úgy érezte, hogy megszabadulhat belső terhétől, de anyja kakaspörkölttel halálra etette a kiéhezett embert. Mindezt csupa jószándékból tette, s nem büntetésből, hogy nem jött hamarabb, mert élettársra akadt az oroszok között. Apja két munkaszolgálatos zsidót is megmentett, akik boltjukat és házukat nekik ajándékozták, de nem tudták érvényesíteni a végrendeletet, mert az egyik bíró fia elfoglalta azokat. Amikor Illés feleségül kérte, eleinte iszonyodott tőle, mert öreg volt, és mert Andrást várta. Nagy volt a nyomás a család részéről, hogy elfogadja a 20 évvel idősebb férfi kínálta nyugalmat, ami révén a falu elfeledné a vele történteket. S amikor mindenki meghalt körülötte (nagybátyja nem tért vissza a málenykij robotról, amire nagyanyja öngyilkos lett), belemenekült ebbe a házasságba, a ködbe… Férje tisztelte, de nem tudtak egymással megbeszélni semmit, a vele történtek pedig megülték az ő lelkét, mert:

Mindannyian szégyelltük az erőszakot, ha nem

 tehetünk róla, akkor is szégyelltük. A testünk

előbb-utóbb meggyógyult, felejteni azonban

 nem tudtunk…

A háború nemcsak a rettegést, a bujkálást, a humánum eltűnését hozta magával, a lány ellen elkövetett erőszakot a mindent felülíró szégyenérzet követte: Anna rettegett a többiekkel való találkozástól, nem mert ránézni a falubeliekre, nehogy a szeméből kiolvassák a történteket. A kibeszéletlen tragédia nagyban hozzájárult kényszerű házasságának súlyos kudarcához. Valójában azt sem tudta megemészteni, hogy a legálságosabbak a sajátjaink voltak, mert nemcsak a zsidó tulajdont nyúlták le, az áldozatul esett nőket is magukra hagyták, s vétkesként megbélyegezték őket.

Amikor véget ért a háború, Anna elvégezte a tanítóképzőt, de állást a kuláknak minősített férje miatt nem kapott. Illés nem nyugodott bele, hogy elvesztette a földjét, szervezkedni kezdett, emiatt többször került börtönbe, vagy a bányába kényszermunkára, miközben még jobban elidegenedtek egymástól. Az oroszoktól megkapott nemi betegség miatt nem lehetett gyermekük, ’56-ban disszidálni akartak, de mire odaértek, a határzárat újra visszaállították, az sem sikerült. A félbetört élet a hallgatás miatt egyre nagyobb teherként nehezedett rájuk, Illés öngyilkosságával aztán házassága is lezárult.

A történelem nem objektív, mindenki a maga szemüvegén keresztül éli meg eseményeket. Kováts Judit megmutatott egy életsorsot: írói tehetsége, történészi tudása, élettapasztalata helyes irányba vezette a történetet. Kérdéseket vetett fel, melyek közül a legfontosabb: háborús viszonyok között lehetnek–e mások az emberi erkölcsök? Miként hőse, úgy ő sem ítélkezett, de nem is bocsátott meg. Regényében bebizonyította, hogy Somlyó Annának nemcsak az orosz katonák kegyetlensége okozott gondot, identitásválságba került, amikor kollektív döntéssel el akarták felejteni a vele – és sorstársaival - történteket, hiszen felejteni csak úgy lehet, ha azt először felidézik. Igazi tragédiája a kibeszélhetetlenségben rejlett, ami először a kollektív hallgatás miatt nehezedett rá, aztán meg azért, a megszállók győztesként itt maradtak, s akik vádolhattak volna, csendben elfogytak:

Az igazságot már csak én tudom, a többiek mind elmentek.

Soha nem akartam emlékezni. Egész életemben próbáltam

elfelejteni mindazt, ami történt. Hiába, nem szabadulhatok.

Sem az átéltektől, sem azok megvallásától. Az interjúban történő kimondással azonban Anna visszakapta elvesztett önazonosságát: érzelmileg elszakadt gyalázatától, az én-történet innentől kollektív történetté vált. A kibeszélés nem a régi sebek feltépését jelentette, hanem a gyógyulást:  Anna csak tényeket közölt szenvtelen vallomásában, amelyből azonban nemcsak a mélyre elásott élmények törtek fel, hanem a  még mélyebbre eltemetett vágyak is. A regény befejezése – az írói szándékkal egyetértésben - katharzis nélküli: ha Anna meg is nyugodhatott, a múltbeli bűnök alól nincsen, nem lehet felmentés. 

A regény fő értéke az a drámaiság, ami a látszólag szenvtelen monológban feszül. Igaz, a szubjektív időkezelés miatt egyenetlen a narráció: néha egészen apró részletek váltak fontossá, és hosszabb időtávokat egyszerűen átugrott az életét elmondó főhős. A regény szereplőinek jellemét nem mélyítette el az író, kihagyta az emberi kapcsolatok (anyja – apja, anya-lánya, szerelme és ő) kínálta lehetőségek boncolgatását is, amivel a drámaiságot fokozhatta volna. Ezt a szépíróikitérést azonban nem engedte az íróban élő történész, nehogy azzal félrevigye üzenetét. De Anna nyelvét irodalmi igénnyel formálta meg, történetét sajátos szóhasználatával hitelesítette, amivel megteremtette a kisember szubjektív nézőpontját.

            A háború óta lassan 70 év telt el, nemcsak divat lett róla beszélni, a téma is beérett: a szemérmes vallomások, a megnyíló levéltárak, az elszakadó politikai kötelékek, az érdeklődés felélénkülése ezt segítette. Kováts Judit regénye hiányt pótolt, de egy átfogó munka még várat magára. Vannak ezen a téren is részeredmények (pl. Kepes András: Tövispusztá-ja), de olyan, mint Diana Pearson Csárdás című regénye, ami 1900-tól a rendszerváltásig vette végig a magyar történelmet három család történetén keresztül, még nem született meg. De hogy igény lenne erre, azt a Kováts Judit könyve iránti érdeklődés és fogadtatása jelzi: 14 könyvbemutatója, a könyv honlapja ezt bizonyítja.

Bán Béla: Az esperes

Bán Béla: Az esperes

(Budapest, 2018)

            Bán Béla (1934-) a Magyar Rádió riportere a rendszerváltás időszakában – családi okok miatt – kocsmáros lett Óbudán, ahol közösségteremtőként vált híressé. Amikor 70 évesen, nyugdíjasként megpihenhetett volna, előtörtek szögre akasztott készségei, és írni kezdett. Első munkája, a Szamoskéri harangszó című, tökéletes szociográfiai leírás szülőfalujáról: XX. századi históriáját építészettörténeti érdekességgel kapcsolta össze, melyből családtörténetek sora bontakozott ki. Gyermekei kérésére összegezte felesége, a Felvidékről származó Mojzes Vera történetét Szabálytalan életrajz címmel, megmutatva, hogy a politikai döntések hogyan rendezték át azok életét, akik vétlen bűnösként éltek, szerettek, gyermeket szültek és neveltek, s észrevétlenül a hétköznapok hőseivé váltak. A jobbágy unokája című esszékötetében a gyermekkorról és a paraszti munkákról írt izgalmasan: segítségével végigjárhattuk a régi paraszti élet mindennapjait. Riporteri emlékeit Amikor a falvak elestek című könyvében elevenítette fel, amiben a visszaemlékezés romantikáján túl a közelmúlt magyar történelme rajzolódott ki. A legutóbbi, az Emlék képek címet viselő különös játék: fotók és szövegek, melyek nyomán felsejlik a Bán család élettörténete, és a világ...

            Szamoskér elkötelezett krónikásának mindezek azonban csak előkészületek voltak a falu történetének regényes megjelenítéséhez, ami Az esperes címet viseli és most készült el. Amikor Szamoskér múltját kutatta, nemcsak az élők emlékezetét hívta segítségül, átböngészett és digitalizált minden írásbeli dokumentumot, ami aztán tovább mozgott benne. Ebből született első szépirodalmi alkotása, Kiss Bertalan esperesről írott dokumentumregénye, ami a falu történetének csak egy kis szeletét fogja át. Bár a regény pontos dokumentumokra épült, a szeretet hatja át, hiszen Bán Béla a templomépítő Bán Péter leszármazottjaként az ötödik nemzedéket képviseli a szamoskériek sorában.

            A mára lassan eltűnő kis falu történetének ez a kiválasztott része fontos időszak volt: Kiss Bertalan volt első megválasztott és önálló papja a falunak, akinek innen, ebből a kis településből sikerült elnyernie az egyházmegye legmagasabb tisztségét. Szamoskéri működése pedig nemcsak az ottani fejlődés fontos mérföldköve, rajta keresztül bepillanthatunk egy régen letűnt világba is. Hősének kiválasztása nem véletlen: Bán Béla is paraszti sorsból emelkedett ki a tanulással, hatalmas tenni akarás munkálkodott benne is, mint az esperesben. Az író maga is érezte és átélte mindazt a szándékot és azt a dilemmát, ami Kiss Bertalant működtette. Regénye ennél jóval több lett: szerelmes vallomás a szülőföldről, egyféle kiábrándulás az emberekből, akik csak addig követték papjukat, amíg a saját érdekeik úgy diktálták. De Bán Béla íróként is, csakúgy mint magánemberként, optimista, igyekszik mindenben meglátni a jót, a szépet, a továbbvivőt.

            A 34 fejezetre bontott történet – melyek lényegét a jól kitalált fejezetcímek foglalják össze - 1863 májusától 1913-ig követi Kiss Bertalan élettörténetét, de az írói teljességigény az utolsó fejezetben megajándékozott bennünket fiainak rövid sorsösszefoglalásával, mintegy apjuk mentségére, bizonyítandó: nem estek messze a fájuktól. Szamoskér ekkor egy-, másfél utcás, 600 lelkes kis település volt, kiszolgáltatva a Semjénben lakó Kállay Izabella földesúrnak, aki elfelejtkezett a törvények kihirdetéséről, s még mindig jobbágyi sorban tartotta az ott élőket. A falubelieknek nemcsak vele, a természet erőivel is meg kellett küzdeniük a mindennapi megélhetésért, miközben ki voltak szolgáltatva azoknak. A Szamos 1871-es árvize például jelentős károkat okozott, de a haranglábat megmentették azzal, hogy görgőkön a folyótól távolabbra helyezték át. A falu egyházi szempontból sem volt önálló, csak lenézett filiája a semjéni gyülekezetnek, de a szamoskériek lassan magukra ébredtek, és fellázadtak. Ehhez az első alkalmat közös papjuk halála teremtette meg: a presbiterek – a falu választott egyházi vezetői – 1884-ben, önállóságra törekedve saját papot választottak. Így került a faluba a vetési parasztfiú, aki Nagybányán volt káplán, pedig aranyszájú szónok, és annak idején kitüntetéssel végezte a debreceni teológiát. A 6 jelentkező közül azért nyerte meg a falubeliek szívét, mert olyan volt, mint ők: szatmári parasztgyerek, aki megértő lesz velük.

            A regényből aztán kiderült, tökéletes lett a papválasztás, mert a falu első önálló papja szívén viselte nemcsak hittestvérei sorsát, rá tudott hangolódni az ott élő zsidókra, és a mély szegénységben élő cselédekre is. Egyetlen szépséghibája volt Kiss Bertalannak, apjával való összetűzése, aki nem tudta elfelejteni, hogy fia – a hagyományokat semmibe véve – engedélye nélkül nősült. A megözvegyült Bészler Jozefa ugyan diákkori szerelme volt fiának, de az apja szemében idegen és „lyukas”. A konok vetési parasztember nem tudta ezt elfelejteni, nem érdekelte, hogy fiának a felesége igazi társa lett, aki segítette munkáját, míg a tüdőbaj el nem vitte őt és kisebbik fiát. Kiss Bertalan együtt nőtt fel a faluval, meg nem alkuvó természete miatt nehezen érte el hivatalos elismertetését, de a falu legégetőbb gondjaira gyorsan megoldást talált: új temetőt nyitott, s a zsúfoltságot a Fogláron, majd a Fillér utcában kialakított új házhelyek lehetőségével oldotta meg. Dinamikus egyéniségével fokozatosan felpörgette a falu életét, néha úgy is, hogy ellenükre cselekedett.

            Kiss Bertalan és a falu történetét ráérősen meséli el Bán Béla, szociológiai pontossággal és kedvtelve részletezi   a látható külsőségeket: a falusiak nehéz életét, az azt megtörő szokásokat, mint például a karácsonyi kántálást, az árvizek fenyegetésében felébredő szolidaritást, a templom, az iskola történetét, a falubeli nők, öregek és gyerekek sorsának alakulását. Lélektani pontossággal ábrázolta a feleségét elvesztő férfi elhagyatottságát és magára találásának folyamatát, amiben a falusiaknak is nagy szerep jutott. Ez az összhang akkor bomlott meg, amikor Kiss Bertalan – a néhai Jozefa ötletét követve - önállóan kezdett gazdálkodni a papi földeken. A vérében volt a paraszti munka, de az ellenállás nem amiatt alakult ki: nem a falu hagyományait folytatta, hanem gépeket hozatott és azokkal önállósult. De ennek köszönhette 4 év magányosság után második feleségét, Vincze Milit, aki 19 évvel volt tőle fiatalabb. Eleinte a gazdatisztje volt, amit a kikényszerített házasságkötésük után is folytatott. Munkájával nemcsak megerősítette a papi gazdaságot, gyarapodtak is: a ház körüli apró bevételekből házat vett Debrecenben, miközben asszonyi feladatát is teljesítette: 7 fiút szült és nevelt fel az ura hathatós segítsége nélkül.

            Kiss Bertalan időközben ugyanis megyei hírnévre tett szert, aranyszájú szónoklatait máshol is szívesen fogadták, időnként saját faluja is nélkülözte emiatt. Zavaros időkben egyházi főjegyzőnek is megválasztották, amivel átlátta a vármegye reformátusainak gondját és a vezetőség manipulációit. A régi Kér településnév a segítségével vált Szamoskérré, és az Ecsedi láp lecsapolásának munkáiban is belekerült szervezőként, amivel a falu földviszonyait változtatta meg. A regény különleges részei az erről szólóak, több fejezetet is áldozott e folyamat – korabeli dokumentumok alapján történő - bemutatására. Ezek az izgalmas és elgondolkodtató narrációk, melyek korabeli dokumentumok visszfényei, kicsit ki is lógnak a regényből, ami műfajilag pedig megkövetelné a párbeszédeket, de az író nem tudta elfojtani a benne élő újságírót. Szerencsére megtalálta ezek ellensúlyozását a gyakran visszatérő természeti leírásokkal, amelyek e táj szépségéről, egyedi mivoltáról vallanak. És ez adott okot a szamoskériek második lázadására, amikor az iskola épületének érdekében szembeszálltak a vízügyesekkel és nyertek.

            A regény a szakadatlan munkáról szól, amiben egy idő után a két főhős már egymástól eltávolodva jelent meg. Kiss Bertalan a reformátusok megyei főjegyzőjeként egyre több időt töltött a falutól távol, s amikor esperesnek jelölték, a család tudta nélkül döntött annak elfogadásáról. A választás közben átéltek ráébresztették ugyan vétkes mulasztására, de már nem volt visszaút. Igaz, Mili, aki pedig szeretett volna a faluban maradni, mert nem tudta magát városi környezetben elképzelni, hajlandó volt követni őt: miközben megsiratta az állatokat, személyes tárgyaikat, fájó szívvel eladta mindenüket. Minden lezárult, csak néhány órát töltött egyedül a kiürített házban a már megválasztott esperes és Szatmárnémeti új református tisztelendője, amikor átgondolta a sorsát, s pontot tett a végére. Amikor idáig jutottam az első olvasásban, el kellett mennem sétálni, annyira felkavart. De megértettem, miért is történt így, ez a része a regénynek különösen szépen kimunkált: az a belső konfliktus, amit eddig szánszándékkal háttérbe tolt, csak egyetlen megoldással oldódhatott fel.

            A főszereplők mellett Bán Béla sok régi szamoskérit idézett meg regényében, néhány szóval jellemezte is őket, ami a megértéshez szükségeltetett. Hiányérzetem csak a házaspár esetében támadt, nem mélyítette el igazán kettejük kapcsolatát, a gyerekekkel való viszonyukat. Ha én írtam volna meg ezt a regényt, nálam Vincze Mili került volna a történet középpontjába, aki megtűrt gyermekből lett az esperes felesége, a gyakorlati ügyek intézője, egymás után szülte a gyermekeket, rendezte a gazdaságot, terjeszkedett, s aztán ott maradt egyedül...mi játszódhatott le benne? Ennek útja is még belefért volna mélyebb elemzéssel a regénybe! Tetszett viszont a könyv stílusa: az élő beszédet követő mondatok leírásai láttatóak, a párbeszédek elevenek, a tájnyelv elemeinek használata segített az időbeli visszahelyezkedésben. S tetszett a szavak mögött megjelenő bölcs és empatikus írói én, aki egyesítette személyiségében azokat a felismeréseket, melyeket szamoskéri őseitől örökölt. Álljon itt ebből egy nyúlfarknyi ízelítő:

Megvirradt, mire Porcsalma alá értek. Innen volt kritikus az út. Bele-belenyalt a

víz az országútba. Kikerülni nm lehetett, át kellett hajtani rajta. De a víz állandó

mozgásban volt, hol árkot vájt, hol hordalékot töltött. Az ott lakottak ismerték a

szeszélyét, beszélgettek is vele. Ránéztek a víztükörre, s az válaszolt: erre jöhettek.

Egyszer csak ők is elérték azt az árkot. A gazda megállította a lovakat, leszállt a  

bakról és kutatta a nyomokat. Ha ért hozzá az ember, sokat olvashat ki belőle. …

Ez már reggeli nyom, friss a mélyedés. De hogy biztos legyen a dolgában, bele-

taposott a vízbe, az elképzelt utat követve. Közben többször oldalra lépett, meg-

van-e a szekérszélesség is. Átért a túlsó partra, csizmaszár középig lett vizes a láb-

beli. Visszaült a bakra, Berti meg a lovak előtt, megfogja egyikük kantárját, vezette

át őket a vízen, követve az apja által mutatott utat…

            Bevallom, engem elvarázsolt Bán Béla az első regényével, de hát én is érintett voltam, akárcsak ő. Édesapám a falu 56. portáján, a megosztott Felső utcai házhelyből kialakított Alsó utcán nőtt fel Szász József kisbíró gyermekeként. 10 éves korától a mátészalkai polgári iskolában tanult, ahova Kiss Bertalan javaslatára küldték el a szülei. Soós Julianna nagyanyám valóban megjárta Amerikát, hogy a szegénységből kiemelkedhessenek és a fiait taníttathassa. Apám először Debrecenben, a református kollégiumban szerzett tanítói oklevelet, amit Pesten megfejelt egy főiskolai diplomával, melyhez biztosítási ügynökként szedte össze a tandíjat. Sokfelé tanított, 1941-től 1953-ig azonban már igazgatója volt annak az iskolának Mátészalkán, ahol valamikor maga is tanult, és amelynek hatalmas udvarán kezdtem meg én is az életemet.

            Szerettem Szamoskérben nyaralni nagyanyámnál, édesapám Piroska nevű testvérénél és gyermekeinél, a tőlem idősebb unokatestvéreimnél, miközben megismertem a falu lakóit, a paraszti életformát. Olvasás közben ezért otthonosan mozogtam a regény helyszínein, illatát is éreztem az ottani gyümölcsöknek, mezőknek, folyópartnak: a palajnak, ahova ruhát sulykolni jártunk, a Holt-Szamosnak, ahol kendert áztattunk. Amikor elkészült a regény, magamra vállaltam a szöveg gyomlálgatását, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült, hiszen sokadik olvasásra is magával ragadott annak sodra, hevülete, csak arra figyeltem, nem a hibákra. De Bán Béla írói stílusát amúgy sem lehet a helyesírási szabályzat paragrafusival mérni, az egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanúgy, mint Az esperes lapjain felsejlő világ...

Szilágyi Szabolcs: A béke démonai

Szilágyi Szabolcs: A béke démonai (Varsó, 2018)

            Az ember szimbólum alkotó lény, amelyekből sajátos világot hoz létre, mert kielégíthetetlen vágy él benne a biztonságra, védelemre, ahova a körülötte lévő félelmetes világ elől elmenekülhet. Ebben a világban az angyalok és a démonok a jó és a rossz viszonyfogalmai, a képzelet szimbólumai, melyek azonban a valóságban gyökereznek és visszafordulva hatnak rá: azokban tovább burjánoznak.

            Szilágyi Szabolcs (1942-) nyírbátori diáktársam, akivel az internet hozott össze, s bár személyesen eddig még nem találkoztunk, a rokon léleknek kijáró szeretettel és figyelemmel követjük és segítjük egymás dolgait. Élete első felében újságíróként és diplomataként élt, elkötelezett írástudóként ezeket az élményeit rögzítette Varsói krónikájában (1986) és a világ egyetlen Nobel-díjas villanyszerelőjéről. Lech Walesáról (1989) írott könyveiben. A rendszerváltás után - gyermekkorától táplált lengyel barátságának engedve - Varsóban maradt, és új egzisztenciája megteremtése után folytatta az írást is.

            Először a történelem, politika, és a hatalom félárnyékában megélteket rögzítette 2010-ben (Visszapillantó tükör I.,II.,III.), és a Magyar Elektronikus Könyvtárban közzé tette azokat. Majd a szépirodalomban próbálta ki magát a Fruzsina, hol vagy? (2013) címmel, ami után egymás után születtek további regényei és szatírái: Halálvölgy, Svejk, az örömkatona, Hat kicsi hajótörött, Az elhárított zenekar, A janicsár visszatér címekkel. Az egyik miskolci könyvkiadó jóvoltából ezek aztán egymás után megjelentek könyv formában az egyre népesebb olvasótábor nagy örömére. Közben pihenésként verset fordított, Ewa Maria Zelenay költeményei után (Út a csillagokhoz) most Grzegorz Trochimczuk verseivel bíbelődik, hiszen ő is, mint a vele egykorú lengyel költőtárs, sokszorosan létezik...

            Utolsó két regénye nemcsak történelmi érdeklődésének és elkötelezett humanizmusának mutatója, olyan terület bemutatására vállalkozott bennük, amiről eddig kevés szó esett, pedig a legendás lengyel-magyar barátságnak ez konkrét kifejeződése. Regényeit történelmi forrásokra és az eseményekben résztvevők elbeszéléseire alapozta, s mint ilyenek az oral history szép példái, de nem tanulmányt írt róla, szépirodalmi feldolgozás mellett döntött, azt remélve, hogy így több emberhez juthatnak el a feltárt tényekből fakadó üzenetei.

            A Postaudvar titka (2018) a lengyel Honi Hadsereg képzeletbeli tagjának, Antek századosnak kalandos története, amikor a II. világháború alatt futárként hozta-vitte a híreket Varsóból – Magyarországon keresztül – az emigráns lengyel kormányhoz Londonba. Ha a lengyeleket nem lengené be ugyanaz a balsors, mint ami a magyart, romantikus kalandregényként olvashatnánk ezt a ragyogó stílusú könyvet, de nem tehetjük, háttér tudásunk nem engedi: ott van benne a Hamu és gyémánt című nagy hatású Andrzej Wajda film. Szilágyi Szabolcs most ezt folytatta A béke démonai (2019) címmel, melyet konkrét személynek, a Honi Hadsereg orvostábornoka, dr Jan Kollataj-Srzednicki emlékének ajánlott, aki a Gestapo akciójában Budapesten halt hősi halált. Az egy címmel összefogott két kisregénnyel az író azt bizonyította, hogy a háború elmúltával sincs biztonságban a béke, a képzelet démonai testet öltenek a valóság rémképeiben és megzavarhatják azt. Ennek bizonyítására két, egymástól távoli teret és idősíkot választott ki: 1947-t és 1960-t, melyek mind a magyar, mind a lengyel történelemben fordulópontok voltak, és a Honi Hadsereg történetének újabb fejezeteit jelentették.

            Az utolsó parancs című kisregény főhősét, Artur Kowalskit, a Honi Hadsereg ezredesét 1947-ben Krosnóban letartóztatták, de a kényszermunkatáborba szállítás közben – csodával határos módon, hiszen ő az ellenállás egyik szimbóluma volt – megszöktették. Magyarországra küldték, hogy teljesítse az utolsó parancsot: juttassa el a varsói ellenállásnak a háború alatt Londonból küldött, de a körülmények miatt akkoriban Budapesten elrejtett valutát. Kowalski azért lett az ellenállás szimbólumává, mert 1944-ben sem tette le a fegyvert, partizánharcot folytatott a beözönlő oroszok, majd az új rend hívei ellen. Az utolsó feladatra álnéven, veszélyes úton indult, amelyben lengyelek, szlovákok, szlovákiai magyarok segítették. Magyarországra érve először az ott élő szlovákok között rejtőzött el, Szarvasról a nyírségi bokortanyákon át jutott Kőbányáig, ahol annak idején a dollár és svájci frank küldeményt elrejtették. Küldetését azonban nem teljesíthette, mert a nedvesség és az idő felfalta az elrejtett papírpénzeket. Az 1956-os harcoló Pestről tért haza Varsóba, ahol élete nem lehetett biztonságban: rablógyilkossággal gyanúsítva letartóztatták, amivel nemcsak megalázták, a hősiesség látszatát is elvették tőle.

            A másik kisregény helyszíne Magyarország, ideje pedig az 1960-as évek konszolidáltabb része. A Cilike szerelmes és figyel című kisregény főhőse a előző könyvből megismert, de a németekkel elmenekülő kisnyilas fia, Kovás Barnabás, aki osztályidegenként és család nélkül, állami gondozottként , nehéz körülmények között nőtt fel, és jutott el a történelem tanári diplomáig. Mindezek olyanra is nyitottá tették, ami mellett a kortársai elmentek. Nyári kirándulásán Varsóban hallotta a lengyel Honi Hadsereg történetét az azt jól ismerő professzor asszonytól. Doktori disszertációjához kutatva a levéltár polcán felfedezte a Honi Hadsereg tagjainak névsorát. Az iratcsomó ugyan bontatlan volt a háború óta, de még ennyi év után is veszélyt rejtett az abban érintettek számára, ezért Varsóba akarta azt vinni. A levéltárban dolgozott a városi párttitkár lánya is, akivel egymásba szerettek. Cilike korábban az egyik állambiztonsági tiszt szeretője volt, aki kijevi tanulmányait befejezve azért érkezett haza, hogy a kapcsolatot felmelegítse. Barnabás elárulta Cilikének, mire készül, s Dániel is kiderítette Barna és Cili kapcsolatát. Megzsarolta a lányt, aki hogy mentse apja karrierjét, feleségül ment régi barátjához. De szerelme életét a figyelmeztetéssel sem   tudta megmenteni, mert a Katowicéig eljutó Barnabást átadták a magyar ávósoknak, akik hazahozták, elítélték hazaárulásért és börtönbe került. Szilágyi Szabolcs azonban a maga módján igazságot szolgáltatott hőseinek, az ávós tiszt, Darvass Dániel ebül szerzett jószága, Cilike Moszkvában szerelmes lett és elvált a férjétől, Barnabás pedig a börtönben kitanult asztalosság révén megtalálta önmagát.

            A két kisregény hátterében a háború utáni évek magyar és lengyel mindennapjai állnak, amelyet – régi szokásához híven – az apró elemekkel hitelesen idézett meg a szerző: amikor Rákosi Mátyás szelleme még a legbensőségesebb családi kapcsolatokba is beletenyerelt….. Narrációja mindkét történetben kiegyensúlyozott, a fordulatos cselekményt olvasmányosan mondja el, melyben a leírások, párbeszédek arányosak, a jellemek kidolgozottak. A történelmileg hitelesen felidézett évek mögött ott vannak a mindennapi élet apró eseményei a maguk rejtett dimenzióival, melyekben szabadon szárnyalnak a szerző gondolatai, ismeretei, érzései, s ezek teszik az egész könyvet nagyon emberivé. Azonban a szálak összekapcsolódnak, s mindegy, hogy Magyarországon, vagy Lengyelországban járunk: az NKDV tartja kézben az ügyeket. A hatalom erőszakos, képviselői itt is, ott is azt gátlástalanul kihasználják azt saját érdekeikért is, a kisembert csak az árnyékban megbújó apró emberi figyelmességek segíthetik embersége megőrzésében.

            A démonok ugyanis, melyek a mitológia szerint az emberek és az istenek között állnak, béke idején is képesek a tudat befolyásolására, megszállják az embereket, s rajtuk keresztül hajtják végre tervüket. A fennen hangoztatott békés együttélésben is ott voltak a háború démonai, melyek a hidegháborúig vezettek, mert 1945-ben nem hidak épültek, hanem falak, amelyeket a tudatlanság és az ebből fakadó közöny megerősített. Szilágyi Szabolcs nem aktualizált, könnyedén folyó szövege mindvégig a meghatározott történelmi keretek között maradt, de írásával arra figyelmeztetett, hogy ezek a démonok ma is körülöttünk vannak, ha nem figyelünk, elszabadulhatnak.

            A két kisregény egyszerre lett folytatása A postaudvar titkának, amikor bizonyos szereplők – pl. Antek - történetét lezárta, s egyszerre lett új történet, amikor a béke törékenységéről beszélt. A kötet külső formája is ezt segítette. A műszaki szerkesztés - most is, mint a korábbi könyveknél - a szerző fiának, Szilágyi Andrásnak a munkáját dicséri, s ő rajzolta a kifejező címlapot a béke szimbólumaként jegyzett fekete-fehér békegalambról, melynek ellehetetlenülését a magyar és lengyel színek vékony kis csíkja akadályozza meg. A nyomtatás itthon, a miskolci Könyvműhelyben készült, aminek munkatársai a finom papírral, a szép nyomdai kivitelezéssel, azaz a külcsínnel nemcsak jócskán megemelték a belbecs értékét, hanem a külföldön élő szerző helyett magukra vállalták a könyv továbbítását is. Köszönet érte. Könyves polcomon ezzel 7-re emelkedett a Szilágyi Szabolcs regények sora, büszke vagyok szerzőjükre, aki nemcsak elmélkedik a békéről, a Nemzetközi Mosoly Lovagrend egykori alkancellárjaként, magyar képviselőjeként tesz is érte, melynek az írás csak egyik

 {tabs}