Rokonok

Móricz Zsigmond: Rokonok

"Az én vérszerinti őseim között ott vannak a kapás jobbágyoktól a zászlósurakig minden áthidaló társadalmi rétegből valakik. Nekem azért ebben az országban senki sem imponál, és semmi rang és osztály, mert én ennek az országnak a népét úgy tekintem, mint atyafi vérrokonokat..." - írta Móricz s ez a szemlélete űzte, hajtotta, hogy minél pontosabb képet mutasson be a magyar társadalomról. Már Erdély históriájának írása közben eszébe jutott, hogy a történelmi osztály többre hivatott embereitől el lehetne várni az ország felvirágoztatását.

A Móricz korabeli dzsentri azonban nem azonos azzal a társadalmi réteggel, amelyről Mikszáth írásai szóltak. A XX. századi dzsentri - fogalom szélesebb kategóriát jelentett ennél: a birtokot szerzett hivatalnoktól, a földet vásárló idegen származású nagypolgártól a fölemelkedő nagygazdáig s az apadt birtokú régi földesúrig mindenki beletartozott. Mivel ők voltak a politikai porondon, ország - vezetésük visszásságait is megmutathatta. Az ő dzsentri - hősei nem "úri svihákok" , hanem kiemelkedő képességű emberek, akikben nagy, előremutató tervek lobogtak. De keserű az e sorsokból levont tanulsága, mert a nagyot akarások semmibe foszlottak, s a legjobbak sorsa is bukás lett.

Első dzsentrihősét (Kerek Ferkó) szinte Jókais fénybe állította, a régi udvarházak világától akkor még értéket várt. De az ezt követő regények világossá tették számára: a dzsentrivilág nem stabilizálható. A duhaj mulatozású éjszakák (Kivilágos kivirradtig), a borban elázott remények (Úri muri) , a bűnné nőtt beteges szenvedély (Forró mezők) világa egyértelműen lehangoló.

Ennek a vizsgálódásnak a lezárása Rokonok című regénye, amelyben egy vidéki panamabotrányon keresztül az egész magyar uralkodó osztályt leleplezte. 1930-ban írta, amikor a nagy gazdasági világválság már erőteljesen tombolt. Ekkor Magyarországon 700 ezer ember vált munkanélkülivé, Pesten 90 ezer ember volt lakás nélkül, 160 ezer parasztnál árvereztek. Az író maga annyira fontosnak tartotta e téma pontos körbejárását, hogy első fogalmazványát átdolgozta, terjedelmét sokszorosra növelte, s mondanivalója teljes kifejtésére újabb szereplőket illesztett bele. "Zsarátnok város" történetén keresztül forradalmi bátorsággal ábrázolta az ellenforradalmi kor uralkodó osztályának tipikus alakjait polgármestertől miniszterig. "Az egész ország meg van véve." A város pecsétjén lévő monogram ezért jelentette a bennfenteseknek, hogy "zsebre váglak", pedig eredetileg Zsarátnok város lett volna az értelme.

Az író nem mondja ki nyíltan, hogy a dzsentrikről ír, "maffiáról" beszél helyette, melynek kiváltságos helyzete "így alakult az élet során." Vonzó színeket nem talált bennük, úgy tartotta, valamennyien felelőtlenek. Ebbe a körbe került bele Kopjáss István főügyészként, aki egyszerű városi kultúrtanácsnokként tiszta erkölcsű, művelt, széles látókörű ember volt, s kemény kritikát mondott a város urairól. Városszéli lakásában harmonikus családi életet élt, gondos, filléreket is beosztó felesége megteremtette a tisztességes életet körülötte. Tönkrement dzsentri családból származott Kopjáss, szegényes volt a gyermekkora, de katonaként, főleg a hadifogságban közel került a néphez. Ifjú korában az emberiségért akart harcolni, s még a helyi lapban megjelenő főügyészi programja is tartalmazott ilyen célkitűzéseket:

Az igazság és a jog alapján állok, egyetlen célom a polgárság érdekeinek védelme.

Amikor főügyésszé választása utáni első munkanapján késve érkezett a hivatalba, a lelke mélyén még szégyenkezett, de már az első napon megingott elhatározása. Boldoggá tette a tudat, hogy Kardics, a Takarékpénztár igazgatója felfedezte köztük a rokonságot, eldicsekedett ezzel a polgármesternek, aki főügyészi szándékát akarta kipuhatolni. Hírtelen kimondott jelszava ("A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.") már a megalkuvást jelentette, s az okozta bukását. Pedig ekkor még nem is tudta, hogy csak azért választották meg, hogy a gazdasági válság miatt csődbe jutott Sertéstenyésztő ügyét megoldják. Csak a tiszta nevére volt szükség, hogy a városi urak megmeneküljenek a botránytól. Eleinte fel - fellobban benne régi énje, a lázadó dac, az elégedetlenség, nagy terveket szövöget:

Fel lehetne harmincezer emberrel építeni az országot. Utakat, házakat, iskolákat, múzeumokat... Megtízszerezheti az országot anélkül, hogy kilépne a határokon. Mélységben gazdagíthatja fel a hazát, paradicsomkertet építhet a szomorúság és terméketlenség e síkjain...

De fokozatosan felszínre kerültek jellemének negatív vonásai, melyek eddigi életében nem bontakozhattak ki: vonzódása az úri élethez, karrierizmusa, gyáva meghunyászkodása, megvesztegethetősége, protekcionizmusa. Már megválasztása másnapján feltűntek körülötte a rokonok: "az egész poloska faj", ahogyan tisztánlátását mindvégig megőrző felesége, Lina nevezte őket. Kopjásst azonban döntéseiben nemcsak a családi érdek, hanem a haszon is vezette, hiszen Berci bácsi szénüzletéből például 20% jutott volna neki. Míg a rokonok "alulról", a város vezetői "felülről" hálózták be: Kardics folyószámlát nyittatott neki a Takarékszövetkezetben, mert rá akarták sózni a botrányban kompromittált Boronkay luxusvilláját. Azt is tervezték, hogy beveszik harmadiknak abba a szindikátusba, amelyet a Sertéstenyésztő megmentésére hoztak létre. Kopjáss jó szemű, tehetséges emberként gyorsan átlátta a törvénytelenségek összefonódását, de ekkor már nem az igazság volt neki fontos, hanem az, hogy tudását a maga javára fordítsa.

Gyengeségének másik forrása magánéletének kettőssége lett. Móricz itt is két nőt szerepeltetett a főhős mellett, mint korábban tette az Erdély trilógiában, vagy az Úri muriban, de ennek itt már nincs erotikus kisugárzása, csak a főhős jellemzésére szolgáló eszköz. Szentkálnay Lina a régi szegénység, Szentkálnay Magdaléna az úri, kifinomult világ jelképévé vált a regényben. Felesége mindent megtett, hogy megtartsa férjét a becsület útján, de ebből Kopjáss csak azt érzékelte, hogy a kicsinyes, beosztó, állandóan dolgozó feleség "belesavanyodott a szegénységbe". Mellette a vonzó külsejű, de üres nő nagyobb hatást gyakorolt Kopjássra, csak az ő kedvéért akarta a villát is megvenni. Nem is sejtette, hogy a vesztébe rohan, a nagy játszmában Magdaléna csak eszköz, érzelmileg nem volt érdekelve. Bukásának azonban nem ez a lelki konfliktus lesz a fő oka, hanem a polgármester akarta megleckéztetni egyre merészebbé váló beosztottját, hogy engedelmes bábot formáljon belőle. Bár Kopjáss még nem követett el semmi törvénytelenséget: nem vett ki a takarékból egy fillért sem nem vásárolta meg a villát, nem lett rokonaiból múzeumigazgató és banktisztviselő, de Berci bácsi szénügylete miatt ő tűnt panamistának:

Le volt ütve, mint egy bölény.
Nincs többé felemelt fej, 
nincs többé terv és remény.

Kopjásst nem bűne, csak gyengesége buktatta el. Az, hogy túlértékelte hatalmát, hogy egyszerre akart igazságosztó és gazdag lenni. A két pezsgőzés között - a regény azzal kezdődik és azzal végződik - ebben a regényben is tragédia játszódott le, mert a főhős elveszette önazonosságát és tájékozódási képességét. Még nem tartotta magát becstelennek, de társadalmilag már ellehetetlenült. Móricz azt mondta ki alakjával, hogy aki sorozatosan megalkuszik, annak értékes vonásai elkopnak, a "nyilvános gazemberek", a "született gazok" közé kerül. Még Kopjáss öngyilkosságának kérdést sem zárta le az író, szó sincs arról, hogy Kopjáss meghalt. A regény azzal fejeződött be, hogy mozgósították a kórházat "a szegény ember" megmentésére, mert a polgármester úgy hitte, ha felgyógyul, "használható ember" lesz belőle. Pusztulásában ezért nincs tragikum, de példája jelezte:

Magyarországa rokonság és a panamák lápvilága. Ez egy olyan ingovány, hogy aki ebbe belekerül, az akklimatizálódik, vagy elpusztul...

S ez nemcsak a vérrokonságra igaz, mert a történetben megjelent a pénzrokonság, a származás kiváltsága és az államapparátusban elfoglalt hely is. Ezt a rokonságot már nem a vére, az életmódja kötötte össze.

Kopjáss sorsa már nem azt hirdette, mint Matolcsyé A fáklyában ("elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott..."), nem azt mondta, mint Szakhmáry Zoltán az Úri muriban ("Kár volt mindenért..."). Móricz elvesztette minden illúzióját e társadalmi réteget illetően, nem is írt többet róluk.

De ebben a regényében teljesedett ki realista ábrázolási módja. Nincs itt külön leírás vagy cselekmény, külön jellemzés vagy lélekrajz, egyetlen áradás az egész. Gyergyai Albert találó képével: "olyan, mint egy sík vidéki árvíz: serteágazó kezdéssel, tétován terjedő fejlődéssel, és hirtelen megtorpanó véggel - s olyan az alapja is: egy itt feledett lápvilág a maga rokoni "faunájával" s termékeny és ragadós iszapjával..."

Főszereplőjét belülről láttatta, belső monológjaiban a lélektani elemzés finom eszközeit is használta. Jól szerkesztett, erős sodrású regényt alkotott, melyben minden részletet a mondanivaló szolgálatába állított. A politikai bírálat itt nemcsak háttér, időnként elszántan politizált is Móricz, ami szétfeszítette a regény kereteit, de meg is ragadta az olvasót, mert örök gondokat fogalmazott meg az író. Ha a műfaji kereteket feszítgette is Móricz, a kompozícióban nagyon feszes, drámai formáig jutott el, melyből minden felesleges sallang eltűnt. Különös stílusbravúr Kopjáss utolsó, egyre drámaibbá váló monológja, már - már expresszionista szabadverssé forrósodó magánbeszéde, amiben élete romjain leszámol ábrándjaival. Ebből a regényből csak az életöröm hiányzik, ami pedig minden Móricz mű fontos része. De a Rokonok világában az író nem talált semmilyen szépséget, a házak "fagyosak", "borzasztó vonalúak", a tájat ősz szürkeség önti el, még az asszonyok is csak hideg szépségek. IA jövőt már ő is máshol kereste, további útját gyújtó hangú írások jellemezték.(Barbárok, Árvácska, A boldog ember)

Ma is sokan a Rokonokat tartják Móricz legmértéktartóbb regényének. Eltűnt belőle a naturalizmus, az anekdota, a rokonság sokszor megírt lélektani és biológiai problémáját társadalmivá, politikaivá hangolta. Összhangban volt ez írói ars poéticájával, melyet éppen ekkoriban, a 30-as években fogalmazott meg: "Minél nagyobb az író, annál nagyobb kötelessége a legfontosabb dolgokban színt vallani, és megmondani, mi az igazság és mi a kötelesség..."