Karinthy

Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel

Karinthy Frigyes (1887 - 1938) a Nyugat első nemzedékének volt tehetséges, de kevésbé ismert alakja. Ő is költőnek, elbeszélőnek, műfordítónak készült, de még ma is csak a remek Így írtok ti című kötet a legközismertebb alkotása, pedig versei, novellái, regényei ma is őrzik értéküket. Termékeny íróként elismerésre méltó életművet hagyott hátra, ami még mindig felfedezésre vár. Kosztolányi barátja és játékostársa volt, akinek unokatestvérétől az íróként is jelentős Csáth Géza idegorvostól hallottak a freudizmusról, ami nagy hatással volt rájuk - mindketten megteremtették saját alter ego - jukat.

A megvalósítatlan álmok, tervek miatti önvád régi témája az irodalomnak. Ady egyéniségének megfelelően utasította el fiatalkori énjét, mert érett költőként elégedetlen volt ekkori botlásaival. De Arany végszónak szánt Epilogusában ugyanazt panaszolta a maga módján, ami miatt Kosztolányinál is "boldog, szomorú" a dal: nem jutottak el odáig, ahova elindultak, adósok maradtak - önmaguknak. . Ez a gondolat foglalkoztatta Karinthyt is, aki két oldalról is - versben és prózában is - körbejárta a témát. Már korábban A gyermek mostanában bizonytalan című versében a költő lelkében riadozó kisgyermek is azt kérdezte felnőtt énjétől: "Őrült vagy?" - amikor látta, hogy az végképp beleszürkült, elfásult közönséges életében.

A prózai változat, A találkozás egy fiatalemberrel második novelláskötetének címadó darabja, 1913-ban jelent meg. E novella különös szépségét az adja, hogy dramatizálta benne a biológiai ifjúkor és a felnőttság gondolkodásmódját. Az írót nagyon izgatta egy ilyen elképzelt találkozás lehetősége. Már közönséges életébe. Ez a novellája is önbírálat, amelyben a jobbik én - a könyörtelen idealista - a vádlottak padjára ülteti a megalkuvót, a zavartan védekező gyengébbik ént. Ez a attól kap többletjelentést, hogy kettejük drámájában ott van az Asszony is - aki a fiatalember számára görcsöket jelentő vágyálom volt, de a felnőtt számára megadatott.

A történet a fantasztikum határát súrolja: az író fiatalkori énje látványszerűen tűnik fel a sétáló pár előtt s a párbeszéd végén látomásszerűen szétfoszlik az egész. Freud gondolatai alapján érzett rá Karinthy egy ilyen találkozás fantasztikumára. Ennek végiggondolása kivételes írói - emberi vallomása lett, amiben az ifjúság romantikáját helyezte szembe a felnőtt kor realizmusával. De Karinthy nem úgy fantasztikus, hogy alkotó elemei a valóságban soha nem szerepelhetnek. A fantasztikum nála a gondolat kifejtéséhez szükséges kifejezés, értéke éppen abban rejlik, hogy az olvasónak magának kell kitapintania mindent, mert az író nem magyaráz, csak jelez.

A novella lineáris szerkezetű: fokozatosan növekvő nagyságú egységeken keresztül követhetjük az írói gondolatot a felhőtlen, mosolygó kezdettől a befejezésig. Az expozíció csak felvezeti a témát, a fiatalember megjelenésével megindul a bonyodalom, a cselekmény kibontakozását a harmadik egység jelenti. A mű a tetőpontját a dialógus második felében éri el, s az ötödik egység hozza a megoldást: az író a kávéházban hozzálátott új novellája megírásához: "...és csak tompán fájt a seb."

A cím még nem sejttet semmit, de már az első rész hangulata elindítja az olvasót valamiféle felismerés felé:

Én szép drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki íme! Szeretett és megengedte, hogy szeressem.

A határozott névelő nélküli, személyes névmással induló mondat elragadtatott, álmatag hangulatot sugall, melyet a "szép kedvesem" ismétléssel aláhúzott, s a következő vonatkozó névmással és az "íme" érzelmes és rejtélyes pátoszával megerősített. Ez a két sor már megéreztetett valamit abból, hogy az irrealitások felé közeledünk. De a második rész még nem árulta el a csodát, csak pszichológiai villanásokkal jelezte a közeledő jelenést:

Egyszerre elhallgattam és zavart nyugtalanság fogott el: "Tizennyolc vagy tizenhét éves talán"...

Ennek a bekezdésnek egyik mondata aztán az olvasót is eljuttatja a szükséges felismerésig:

Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta. Ó, jaj, rettenetes, az volt az a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben...

A "rettenetes" melléknév indulata, a tornateremben megvágott kéz konkrét emléke visz bennünket közelebb a titokhoz, melyet kis késleltetés után követ az erőteljes, nyílt írói vallomás is:

Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keményebb volt még, mint az enyém... Ő, ő volt az.

Karinthy ábrázolása azonban eltért a sablontól, a fiút láttatja érettebbnek, higgadtabbnak és férfiasan határozottnak, nem a felnőttet. Ebből következően a novellában a fiú szűkszavú és kemény, a felnőtt pedig szaporaszavú, csaknem hebegő. A fiú alig mondott többet 100 szónál, míg a férfi 400 -ban sem tudta elmondani izgalmát, megrendülését, szorongásait. A férfi zavara nemcsak beszédén ütött át, ott van a dialógust bevezető és összekötő vallomásában is: "...zavart nyugtalanság fogott el ..."borzasztó zavarban voltam..." Kettőjük párbeszédének elején még a férfi a hangadó, szinte kioktatja fiatalkori énjét:

Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme...Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... majd elmagyarázom neked... magad is beláthatod, nem maradhattam tartózkodó és gőgös...

- de ez a novella tetőpontján megváltozott, amikor a fiatalember számon kérte a felnőttől tervei megvalósítását: a repülőgép feltalálását, az Északi - sark felfedezését, a szabad és büszke Magyarország megteremtését, a nagy szimfóniát. Ezek azok, amelyekről a XX. század elején Karinthy ábrándozott, hiszen világraszóló felfedezéseket, alkotásokat, tetteket várt önmagától. És mi lett a megvalósulás? Néhány kötet... De amikor a fiú a választ megfordítja, az elért eredményeket is metaforikusan a visszájára fordította:

A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet.

Az érett én mentegetőzése már semmit sem ért, de nem roskadt össze, mert régi énjének utolsó szavai még egyszer, utoljára a nagy mű megalkotására biztatták:

És ha van még valami benned belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írdd meg nekik...írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el és hogyan tűntem el, beolvadva az alkonyodó égbe, ifjan és szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...

A fájdalmas összecsapás után a jelenség eltűnt, az író felesége - bár ő is látott mindent - avatatlan és távoli maradt a tragikus összecsapás minden mozzanatában. Az írót azonban felkavarta a találkozás - "Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs..." - de a következő pillanatban már azon töprengett, hogyan hasznosíthatná íróilag az élményt:

A téma szép - mondtam magamban, felvidultan. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Rövidet, szatírikusat. Ma úgyis kedd van, szállítani illik valamit.

Ez már a feloldódás, a felszabadulás a drámai találkozó hatása alól, de van benne - Karinthyhoz illően - jó nagy adag önirónia is. Dacos túlfeszítése ez azoknak a pózoknak, melyekbe az író a nagy dialógus közben vágta magát: töredezett, nyers, naturális szólamokkal védekezett a vádak ellen. S a zárótétel Karinthy ajándéka, illusztráció az alkotás lélektani folyamatáról: miután megformálta önmaga tartalmait, meg is szabadult gyötrelmes terhétől. De az igazi író még többet is tesz ennél, egyszeri élményéből általános, olyan örök emberi tapasztalatot fogalmaz meg - ifjúkori álmaink hogyan tűnnek el szürke életünkből - melyek bennünket is gondolkodásra késztetnek.

A novella ezzel vált többé: elevenbe vágó létproblémát tárgyalt benne az író jellegzetes eszközeivel. Az indítás fantasztikus, amikor a 26 esztendős felnőtt találkozik 17 - 18 esztendős önmagával. A világot megváltani akaró szándék számonkérése azonban egyre kínosabbá válik a felnőtt számára, de a megoldást egy újabb fordulat szolgáltatja: az író - ha már nem tett eleget az egykor fiatalos hévvel vállalt céloknak - legalább írja meg az esetet. Ez igazi paradoxona volt írásainak, írói / költői hitvallása - "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - ebből táplálkozott.

Karinthy írói életműve messze túlnövi hírnevét. Írói lényegének legjellegzetesebb vonása kihívó, bizarrba hajló komikus látásmódja, a fontoskodó nagyképűségtől való irtózása. Irodalmi paródiái lényegében kritikák voltak, melyben az író önfeledten élvezte egy-egy egyéni stílus újraköltésének örömét. A Tanár úr kérem is játék, mellesleg a magyar irodalom legszebb gyermekkönyveinek egyike, melyben a felnőtt újra beleélte magát az elveszett ifjúságba, és a visszatekintő emlékezetben újra megszépülő boldog diákévekbe. Ennek utolsó mondata ars poétikáját is kifejezte: "Így lettem íróvá." - azaz számára az irodalom is efféle játékos hazudozás, a szabad és bátor fantázia teremtő alkotása volt. Ez teszi ezt a novelláját is feledhetetlenné. 

Krúdy

Krúdy Gyula: A hídon

Krúdy Gyula (1878- 1933) monumentális életművet hagyott hátra, mely mennyiségében csak a Jókaiéhoz mérhető: írt elbeszéléseket, regényeket, publicisztikát, önéletrajzi vallomásokat. Válogatás nélkül publikált mindenütt mindent, de írásai további sorsával már egyáltalán nem törődött. Ő volt a magyar irodalom nagy magányosa, s bár életműve egyedi csúcsként jelentkezett, laza szálakkal a Nyugathoz kapcsolódott. Nagyapja, apja jól kereső ügyvédek voltak Nyíregyházán, ezt a sorsot szánták a csodagyerekként induló III. Krúdy Gyulának is, aki azonban saját útját választotta. Már diákkorában tudatosult elhivatottsága: író, újságíró akart lenni, s az is lett. A századvégi írók bohém, éjszakai életét élte, ennek az önpusztító életmódnak lett rabjává, melyet sem két házassága, sem írói elhivatottsága nem tudott befolyásolni. Leghíresebb hősei (Szinbád, Rezeda Kázmér, Alvinczi Eduárd) több írásában is visszatérnek. (A vörös postakocsi, Őszi utazások a vörös postakocsin, Rezeda Kázmér szép élete, Hét bagoly, Boldogult úrfikoromban). Életében kapott elismerések (Baumgarten - és Rothermere - díj) irodalmi teljesítményét értékelték, de a velük járó pénz nyomorát enyhítette. Szegényen, méltatlan körülmények között élt - melynek maga is előidézője volt -, de hatalmas életművével, hamisíthatatlanul egyedi írásaival kárpótolta önmagát és olvasóit.

Bár 14 éves korától rendszeresen publikált, első igazi sikerét az ún. Szinbád - novellák hozták meg a számára. Mindig élénken tiltakozott az ellen, hogy főhőse alakját önmagáról mintázta, de az állítható, hogy Szinbád alakját is önmagából teremtette. Alakmása, aki tőle függetlenül is létezett: magára húzhatta, és kívülről, ironikusan is szemlélhette. Nem alter ego - ja, hanem önmetaforája Krúdynak az Ezeregyéjszaka meséinek hőse, akinek alakját már diákként felfedezte, amikor sok falra fel is firkálta: "Itt járt Szinbád, a hajós." Kedvenc hősének igazi helyét azonban csak 1910-ben, az első Szinbád - novellában találta meg: egy kalandos, képzelgő fantázia alkottatta meg vele az alkatához leginkább illő fedőnevet. Rónay György szerint: "Szinbád kézen fogta Krúdy Gyulát, megmutatta írói létében beálló csődjét, hogy a Szinbád szerepben útra keljen megkeresni az ifjúkor emlékeit, s ezzel visszamenőleg is megmentette az életét. Mert ez az élet - minden fordulatossága ellenére - nem volt különösen értékes, de a zseniből is lehet valamit csinálni, ha ellegendásítjuk, ha bevonjuk a múlt varázsával, hozzáadjuk a visszahozhatatlanság nosztalgiáját, az irónia fénytörését, ha hozzáadjuk a szinbádi varázslatot." Tulajdonképpen ebben rejlik e novellák titka és értéke.

A Szinbád - novellák fikciós alapját maga Krúdy teremtette meg: Szinbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve pipáját szívogatta. Erre az alapmesére háromszor is történik utalás későbbi utazásaiban, mert ezzel hitelesítette az író szinbádi leszármazását.

A hídon című novella ennek az utazásnak negyedik darabja, melyben a hajós ismét útra kelt:

a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost, és a hídról álmodó erdőket látni.

Ez a város a múltban, Szinbád ifjúságában létezett, de csupa tipikus vonással megrajzolt, mindenféle konkrétum nélküli, a leírás bármelyik városkára ráillik. Akárcsak a távolban alvó erdők, melyeket Szinbád "a híd kőpárkánya mellől álmodozva néz." Létformája ez az álmodozás, a messzeségbe révedés. Ifjúságban is ott álldogált azon a helyen - "mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt" - S az alak, a táj, a helyszín fölé máris odalehelődött a nosztalgikus szerelmi vágyakozás, az ábrándozás kéke - szürke párája. Ezért indult el:

a kék erdőket látni a messzeségben és a híd lassú ívei alatt serényen utazgató folyót.

Vagyis újra át akart élni a nosztalgiákat, illetve ki a akart élni egy nosztalgiát a múlt újrateremtésével. E novella története nagyon rövid: az öregedő Szinbád az A. Marchali cukrászdában viszontlátta a hajdani Amália mását:

igen, csakugyan ő az: Amália, vagy legalább is a lánya.

s a fiatalasszony nyakán levő medallionban felismerte saját katonakori képét, akit a kis cukrászné mint sosem látott apját mutatott be neki.

De ennek a novellának nem az a lényege, ami benne történik, hanem az utazás a múltba. "Az eltűnt idő nyomában" járt Proust is, de míg a francia író görcsösen arra törekedett, hogy a múltat a maga valóságában idézze fel, Krúdy egy ellegendásított, szubjektív múltat teremtett. Proust helyszínei és személyei fiktív voltukban is konkrétak voltak, Krúdyéi konkretizálva is fiktívek. A novella szerkezetileg könnyen áttekinthető, két első bekezdése jelenti a nyitányt, mely a helyszínt rögzíti. Egyetlen konkrétum ebben a cukrászda neve, de az efféle nevek Krúdynál a legenda kialakításának eszközei. Az első fő rész motívumai - a híd, a messze erdő, a folyó - háromszor tértek vissza a novella folyamán: ezzel kezdődött az indulásra ösztönző emlékezés, vele határozódott meg az utazás célja, s a befejezésben is ennek nevében kelt útra a hős. Azt is lehetne mondani, hogy a híd - az erdő és a folyó a főtéma, a cukrászné és Szinbád, - vagyis maga a történet - a melléktéma. Nem véletlenül lett a novella címe az, ami: a híd az emlékezés, az ábrándozás helye és jelképe. A helyszín megidézése után következett annak időtől és helytől való megfosztása: nem itt vagy ott, ekkor vagy akkor játszódik a történet, hanem valahol és valamikor. Erre a célra a hosszú harmadik bekezdés szolgált. A látszólagosan meghatározott, határozott névelőjű "a városka" már a második mondatban "némely vidéki várossá" távolodik "a hegyek között, a völgyben." Valami ködös, megfoghatatlan földrajzi bizonytalanságba és időbe helyezi át a cselekményt az író: századok óta alszik, semmi sem változik benne, toronyórái "olyan időt mutattak, amilyen idő talán soha nincs." Nem is létezik a valóságban, csak az íróban, az ő valóságostól független emlékezés - idejében, ebben az órák helyett csak hangulatokkal érzékelhető "tartományban" , amiben múlt és jelen egybekopírozódott. Különös írói játék ez: amikor megszólal "valahol" egy trombita, az egyszerre hallatszik az elbeszélés álkonkrét délutánjában, meg a rámásolt múltban, és a mai Szinbád ezzel mintha azonosulhatna is a hajdanvolt valójávalival:

sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali - féle cuk- rászdabolt felé, mint egykor hajdanán.

Ezután már nem is meglepő a varázslat betetőződése:

És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyílott, és Amália fekete kötényben, kezében kávés - csészével a cukrászboltba lépett.

Az emlékezés birodalmában minden megtörténhet: Szinbád is diadalmas örömöt érzett a szívében, amikor találkozott a régi kasszánál a régi Amáliával, valójában hasonmásával: ábrándozó, álmodó lányával. Lehetséges - e a negyedszázaddal korábbi szerelem újraéledése, az eltűnt boldogság megragadása, az idő megállítása? - kérdezi Krúdy - Szinbád. Reszkető kezekkel fogja meg a medalliont, mely az ő fiatalkori képét rejti. Egy másodpercig fogva tartotta "a kis barna nőcske" kezét is, de a fiatalasszony idegenkedve húzódott el az öreg idegentől, s borús homlokkal ült le a kézimunkájához. Szinbád nem leplezte le magát, csak elbúcsúzott és megállapította, ennyi maradt meg Amáliából: az emlékezés és a folyó. A valóságos, az objektív idő tolakodott közéjük, s szétzúzta a varázslatot, a reményeket. Csak az álmodozás, a sóvárgás a régi, s a visszatérő indító motívum, a híd és az alatta fürgén futó folyó a megállíthatatlan idő kérlelhetetlenségét, az eliramodó emberi lét végességét, és a természet örök sodrát, végtelenségét jelképezte.

Mert a múltból - mondja Bori Imre Krúdy kapcsán - nem marad meg sok, csak egy hang, egy mozdulat, egy illat, egy furcsa szó, egy sóhaj. Szinbád megismételt utazásaiban a múlt után indult, de a jelennél nem juthatott ő sem tovább, mert az emlékek újraélése teljességgel lehetetlen. Emiatt szűri át ezt a novellát - mint ahogyan a többi Szinbád történetet is - valami rezignált mélabú, a lemondás, a kiábrándultság, a csalódás fájó érzése. Szinbádnak újra meg újra rá kellett döbbennie saját boldogságkeresésének illuzórikus voltára. Minden utazása egy - egy nekirugaszkodása az élet titkainak megfejtésére, s rá kellett jönnie: a megnyugvás helyett a fokozódó hiányérzet, a bizonytalan szorongás az ember valóságos osztályrésze. Életműve azzal vált egyedivé, hogy lírizálta írásait: a cselekménynek nem egyszerűen csak ábrázolója, külső szemlélője, hanem részese is volt: személyisége beleépült a tartalmi és nyelvi összetevőkbe. Ez volt az ő utánozhatatlan nagy titka.

Krúdy sokszínűsége miatt nem sorolható be egyértelműen egyetlen stílusirányzatba sem: romantika, realizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, szecesszió, expresszionizmus és szürrealizmus egymást váltja írásaiban. Élni tudott a hagyományos lélektan eszközeivel, felhasználta a modern pszichológiai elemzés módszereit, és szerkesztői elvvé emelte a modern próza sajátos időkezelését. Az elmerengő romantika fátyla borult az általa megálmodott világra, hősei céltalan életű ködlovagok, kalandorok és régmúltból visszamaradt figurák. Nem is élnek benne a társadalomban, a való világ idegenül veszi őket körül: a történelmi idő el is tűnik a valóságot és fikciót egymásra csúsztató írásaiból. 

Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag

Szabó Lőrinc (1900- 1957) költői pályája - Babitscsal való kapcsolata révén - a Nyugatosok első nemzedékéhez kapcsolódott, de hamarosan el is távolodott esztétikai elveiktől, és az ábrázoló, leíró költészet hagyományait újította fel. Bár a világ felfedezésének vágya sarkallta, örök vitában volt a világgal. Már 1945 előtt ünnepelt költő volt, akit háromszor tüntettek ki Baumgarten - díjjal, Horthy és Teleki kíséretében a náci Németországban is megfordult, s az ellen - PEN - kongresszuson ő képviselte a magyar irodalmat. Fiatalon "különbéké" - t kötött, de ezzel nem nyert nyugalmat, csak átmeneti védettséget, ahol próbálta önmarcangoló nyugtalanságát csitítgatni, de az önkínzásig józan és a kegyetlenségig illúziótlan verseiben alig jutott enyhülethez. A háború befejezése utáni években számadásra kényszerült magánemberként és költőként egyaránt, s ekkor emelkedett költészete igazi magaslatokra. 1954-ben műfordításait József Attila -, 1957-ben életművét Kossuth - díjjal ismerték el.

A Májusi orgonaszag című verse életműve üdítő darabjai közé tartozik. A vers 1954-ben született, de hiányzik belőle a robbanó feszültség, nyoma sincs benne a tárgyilagosságnak, nem logikai a szerkezete, nem épít az elemző kifejtés bizonyító - cáfoló menetére. Az idill hangjait szólaltatta meg versében, érzelmi hullámzással hajtja előre költeményét.

Verseihez fűzött megjegyzéseiből - Vers és valóság - tudjuk, hogy az illatok nagy hatással voltak rá, volt egy "illat - zongorának" nevezett illatgyűjteménye 80 különféle illatból. Sokat gyönyörködött a gyümölcsfák, orgonák, akácok, hársfák, rózsák virágzásában, ezt a versét egy ilyen alkalomnak köszönhette. A vers megírásának napján nyíló orgonabokrok között sétált, s amikor hazament, házuk kapuját szinte beborította a kerítés mellett nyíló orgonasor édes bódulata, s vele együtt a délutáni boldogság emléke. Így vált ez a vers egy váratlan, de egész lényét átsugárzó nagy élmény pillanatává, melyből az életre és a pillanatra egyszerre nyílott kilátás. Ez az élmény volt az, ami feledtette vele egy időre "az ötven év után, kisemmizetten..." gondolatot, s ami ezt a maga nemében egyedülálló hangulatú verset megíratta vele.

Az öt nagytömbű strófa mindegyike többnyire egyetlen mondatból áll. Ez a Szabó Lőrinc vers ugyanis a mondathangsúlyra épül, csak három rövid (tő vagy hiányos) mondat szerepel, a többiek többszörösen összetettek, melyek hangulatokra és képzettársításokra épülnek. A folyamat tényközléssel indul:

Az orgona kezdte!

- de az állítmányhoz azonnal könnyebb és súlyosabb, tárgyszerű asszociációk kapcsolódnak. Az első versszak szóképei még tiszták, de már távlatosak: "holdfényfátylas csillagok". A második versszaktól indul be a költői sugalmazás: az orgona

úgy ébredt, 
mint alvó agyban a túlvilág

Innen a hasonlatok és a metaforák összemosódnak, s az egymásba szövődő képek jelentik a vers szerkezetét. Ellenpontozó a látása, a van és a volt, az érzéki világ és az emlék kapcsolódik benne össze:

Az kezdte, az orgona! A mai. De
félszáz tűnt májust hozta fel, 
jázmin, rózsa, és akác öröme 
ringatta vele, lidérc, kísértet, 
a rég és a nemrég illatát.

A hasonlatok és a metaforák fűzérével nemcsak a délutáni séta élményét vetítette elénk, egyetlen látomásában az egész világot feltárta tárgyak, színek, illatok káprázatával. Ezek a képek nem egyszerűen csak több mozzanatúak, önálló életre is kelnek, s ezzel a költői életmagyarázat kifejezőivé válnak. A "visszatért nagy pillanatot" emlékek itatják át:

....ittam az orgonát, a régit, 
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét..

A vers világának középpontjában mindvégig az egyéniség, a lírai én marad, aki egyrészt észlelte és összegyűjtötte a világot, másrészt megsokszorozta azt a tudat és a képzelet segítségével. Az időélménnyel kapcsolta össze a térben távoli élményeket, s ez vált a lírai harmónia hordozójává és forrásává, hiszen a múlt és a jelen egy szép álomban, az emlékező káprázatban egyesült. Hétköznapi, prózai versmondataival az élő beszédhez közelített, s emelkedettséget, pátoszt sugallt általuk. Az élő beszédet úgy tömörítette, hogy egyetlen nagy lélegzetű, az egyszerű jelenségtől az elvontig ívelő periódusba foglalta. Mindezekkel az élet teljes átélésére biztatott, hiszen ő is vállalta az örömöt, megengedte, hogy átömöljön rajta és felemelje. Illúziótlan és metafizika - ellenes költészetében ezzel új lehetőséget teremtett, s később néhány versében zavartalanná is vált e harmónia lírai megvalósulása.

Szabó Lőrinc természetesen használja a versben az enjambement-t: a verssor vége gyakran szakítja meg a nála még összetartozó szerkezetet, a mondat új sorba hajlik át, vagy sorról sorra átívelve folytatódik és a sor közepén zárul. A Nyugat költői ezt az áthajlást gyakran avatták hangsúlyossá, de Szabó Lőrincnél sorátívelési belesimulnak a versbe, s a beszélt nyelv stilisztikája szerint érvényesülnek. A vers rímelése is különleges, az ún. hármas rímet is használja - a rímhívóhoz a rá következő két sor rímei kapcsolódnak - ami a bonyolult strófaformát még bonyolultabbá teszi. Rímképlete: a b a b c c c a b. A vers egyik kulcsszava a zene. Az orgonaillat is zene, álmodott hang, majd "zenénél zenébb" méreg, melyet az élmény nyomán felszakadó és távolra mutató képzetek még kétszer megismételnek. Szabó Lőrincnél ez nemcsak a szerkezetet világítja meg, a szemléletet és a magatartást is értelmezi: ahogyan a környező világot - tárgyak, színek, illatok káprázatát - metaforába foglalja. Új életprogramját a költő Mozart hallgatása közbencímű versében fogalmazta meg, s ez keltette benne az új életre való hitet, reményt, harmóniát. Csak a "derű óráit" akarta számlálni megbékélt lelkével, amikor alkotó ereje teljében elragadta a halál. 

Tóth Árpád

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Az induló fiatal költőnek minden oka megvolt arra, hogy a magányról szóljon. Betegsége, szegénysége következménye volt ez, s ezt a létállapotot a Meddő órán című versében tökéletesen összegezte. A Föld kerekére kitágított magányérzete a világháború és a forradalmak hatására az emberiség iránti részvétté mélyült. Ám a bukás után megint magányosnak érezte magát, de ennek az érzésnek már nincs köze a költői indulás fájdalomban tetszelgő magatartásához.

A Lélektől lélekig című versét 1923-ban írta, s ezt választotta 1928-ban megjelenő kötete címadójának is. Miután ez a kötete az emberi szenvedést fogalmazta meg, jól illett bele, mert a nagyvárosi ember magányáról szólt. Ekkoriban már nemcsak saját egyedüllétét érzékelte, amit "az ősök ritmusának" tartott, hanem a kor elidegenedett társadalmában az elszigetelődött, atomizált emberek magárahagyatottságát is átérezte. A vers keletkezését maga foglalta bele a versbe kedvenc tárgyias indításával:

Állok az ablak mellett éjszaka, 
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

De a költemény első részében (1. - 6. vsz.) nincs közvetlenül szó a lírai én állapotáról, érzelmeit kivetítve a csillagokra, azok magányosságáról tűnődött. Verse tulajdonképpen egy ekkori természettudományos felfedezés - a színképelemzés - költői átköltése, mellyel azt bizonyították be akkoriban a tudósok, hogy az idegen égitestek a Földdel azonos elemekből állnak, s a Naprendszer egységes. Az ablakon kitekintő költő képzeletét különös gondolat ragadta meg: a távoli csillagok, melyek fénye a csillagászok számítása szerint sok ezer év alatt érkeznek el hozzánk, fájó magányukról adnak hírt az embereknek. A tudományos felfedezés révén kapott hangsúlyt az az elemi rokonság, mely a megszemélyesítéssel lelki rokonsággá vált, s ez "az égi üzenet", a "hír", "az ősi bú" értelmezését is természetessé tette. A sugár útjának részletező leírásával, lassú ütemével is érzékeltette a távolságot, s amikor befejezésként az egyéni sorsra kapcsolt vissza, jellegzetes tóthárpádos kifejezéssel tette. A vers második felében (7. - 8. vsz.) a költő saját közérzetét a csillagokra vetítette ki, azokat pedig az emberekkel rokonította, megszemélyesítette. Így jutott el egyetlen metafora segítségével az emberi magány kozmikus méretű megfogalmazásához: "milljom árvaság". S a gondolatot folytatva azt is meg kellett állapítania, hogy az emberek is ilyen csillagnyi távolságra vannak egymástól, mert a közösségteremtő vágy eltűnt belőlük:

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik.

Ennek a versnek a formai megoldásai sokkal egyszerűbbek, mit ahogyan azt a "rímes, furcsa játékok" mesterétől megszokhattuk. Rövidebbek a sorok, kevesebb a költői kép - bár a meglévők hangulati ereje a vers közben semmit sem veszít értékéből. Megnövelte viszont az alakzatok jelentőségét, retorikus túlzása nagyon is ideillő:

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szívek!

A jelzőkkel az ellentétet erősítette meg (fekete, jeges, kopár), s a legfontosabb gondolatát kihagyásos, sóhajszerű mondatokban fogalmazta meg:

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Fájdalmas ez a magány, az ember elszigeteltsége, amikor ember és ember, lélek és lélek közé "a roppant jeges űr" fészkeli be magát. A hátborzongató verszáró párhuzam olyan mérhetetlen nagyságú kietlenséget tár fel, hogy utána a gondolat is megdermedt... A vers utolsó sorai visszahozták a "csüggedt sugarak" és a "jeges űr" kezdő képeit, ezzel tette kerekké a kompozíciót a költő.

Az emberi kapcsolatok reménytelenségéről, az egyetemes társbizonytalanságról szól ez a vers, de éppen a költő az, aki reménykedett, üzenete eljuthat mégis "lélektől lélekig..." Ezt a versét már nem a hangulatok rajzása alakítja, mint pályakezdése verseit, gondolatai filozofikusak. Csak a jelzők maradtak meg hangulatirányító szerepben, de azok is nagy változáson mennek át, a vers végére elkomorultak. A költő legmegrendítőbb költeményeinek egyike ez, melyben a gondolat erősebb szerepet kapott, mint a forma. Tóth Árpád jól érezte, nem kell finomabb formával elkendőznie, mert akkor a hangulatisággal feloldja erejét. Olyan fontosnak érzete ezt a gondolatát, hogy meg akarta tartani erejét. Verse így is jellegzetes alkotása az életműnek, s erőteljes figyelmeztetése ma még aktuálisabb, mint megírásakor volt.

Mert nemcsak egyes ember, az egész emberiség gondja az, amit az érzékeny lelkű költő éppen olyan veszélyként érzékelt, mint a háborút. Gondolatait élettapasztalatából szűrte le, általános érvényűvé tette, de csak rezignált meditációra volt képes ezzel kapcsolatosan. És innen már csak egyetlen lépés volt neki a Jó éjszakát! című versének megállapítása: nemcsak az írás, a lázadás is csak "a lélek balga fényűzése", felesleges, mert a "friss tülekedés", a "józan robot" elől veszi el az erőt. A "majd egyszer... persze... Máskor... szebb időkben" - sorral azonban azt is kifejezte, hogy azért ő is várt valamit a jövőtő... Kétségeink közepette ebbe bele lehet kapaszkodni ma is... 

Molnár Ferenc

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

Molnár Ferenc (1878 - 1952) a legismertebb magyar drámaíró a világban, nincs olyan drámatörténet, mely ne említené a nevét. Tehetségének méretét és határait már fellépése idején pontosan körvonalazta Ady Endre és Lukács György. A Pál utcai fiúk című regényének remeklését ugyanúgy nem vitatja senki, mint karcolatainak, humoreszkjeinek bravúrjait, és elismerik legjobb színdarabjainak saját korukon túlmutató fontosságát is. Pályája töretlenül emelkedett, mire zsidó származása miatt mellőzték volna, már szárnyára vette a világhír, Amerikában élt. Könnyedén alkalmazta a színházi eszközöket, dramaturgiai fogásokat, azonban a játék mögött pontos emberi megfigyelések rejlettek. Kortársai vérbeli színházi szerzőnek tartották, de hogy drámai zseni, a színpad zsenije, zseniális rendező, vagy nagyszerű üzletember volt-e, azt azóta sem sikerült eldönteni.

Családja a kispolgári lét fölött, a nagypolgári lét alatt volt. Orvos apja sokat dolgozott, anyja idegbetegsége miatt sokat volt távol. Lánytestvérével együtt magas szintű oktatásban részesült: református gimnáziumban érettségizett, és jogot hallgatott Pesten és Genfben. Innen hazatérve azonban újságíró lett, és a Budapesti Napló munkatársaként pezsgő és érdekes szellemi környezetbe került. Ady Endrével, Bródy Sándorral együtt ez a századvég bohém világát jelentette: éjszakázás, szerencsejáték, orfeum, cirkusz, nők - életerőt és ideget emésztő életet élt. Szerencsére, nem merült el benne. A Vígszínház házi fordítójaként a francia bohózatokból megtanulta a színi hatást, a poénra épülő dialógus lehetőségét, és sikeres darabszerző lett belőle. Korán megmutatkozó tehetségét rendkívül szorgalmas munkával váltotta valóra. Mindig érzékenyen reagált a közönség hangulataira, ahogyan Ady is látta: mindent akart, egyszerre a pillanatnyi sikert és a halhatatlanságot. Kísérletező kedvét is ennek rendelte alá.

1906-ban feleségül vette főszerkesztője lányát, Vészi Margitot - Ady Margitáját, ami miatt el is hidegült kapcsolatuk. Gyermekük, Molnár Márta Sárközi Márta néven sajátos szerepet töltött be a magyar irodalom történetében, unokái - Horváth Ádám és Sárközi Mátyás - is az irodalom közelében maradtak íróként, rendezőként. Első feleségétől néhány év múlva elvált, és Fedák Sárival, a kor ünnepelt színésznőjével való hosszantartó viszonyának Darvas Lilivel való házassága vetett véget.

Már az 1910 - es évektől megosztotta idejét Budapest és az európai nagyvárosok között, az ott bemutatott darabjainak próbáira is eljárt, beleszólt a rendezésbe. Gazdag ember lett belőle, aki okosan gazdálkodott a pénzével. A Nyugathoz való viszonya nem volt egyértelmű, figyelemmel kísérték pályáját, de ő óvakodott átadni magát teljesen nekik, hogy a hivatalos irodalmi körök előtt ne feketítse be magát. Nem politizált, a forradalmak alatt támadták és támogatták is, a fehérterror után a Kisfaludy Társaság könnyedén igazolta. 1920-tól újra bemutatták a darabjait, de ő ekkor már nem érezte jól magát azon a Budapesten, amelyiknek pedig a krónikása volt.

Műveiben széles társadalmi panoráma bontakozik ki előttünk, de minden hőse egyénként élte életét, magánéleti törekvéseiket kísérte figyelemmel. Apró metszetek ezek a társadalomról, a megalkuvó, önmagának is hazudó emberekről, akik nem játszottak szerepet sem a gazdaságban, sem a politikában, emiatt meg kellett alkudniuk a hatalom igazi birtokosaival, a régi nemesi uralkodó osztállyal. Ez a megalkuvás felemás, látszat polgári létet eredményezett, s ha a képzelt harmónia veszélybe került, akár hazugságok árán is menteni próbálták. A látszat fenntartása központi témává vált a polgári színdarabokban.

Az 1926-ban megírt Játék a kastélyban című műve a molnári színjáték csúcsa, amelyben teljesen önmagát adta, ha nem is a jobbik énjét. Tartalmát tekintve cinikus játék, de a felvetődő morális problémát elfedi a színpadi ötletesség, a molnári szellemesség, a váratlan helyzetek és váratlan fordulatok gyorsan pergő tűzijátéka. A színdarab író - figurájának jóvoltából magát a színdarabírást is bevonta a játékba, szinte kiszólt a darabból, amikor a felvonás indítást és zárás nehézségeit a közönség előtt vitatta meg. Ironikusan önreflektálóvá vált a darab azzal is, ahogyan az ál - Sardou - darab francia mivoltát megindokolta:

Hogy rá ne lehessen jönni abban a rengeteg francia irodalomban. és őszintén megvallva, életemben annyit loptam a franciáktól, illik, hogy végre én is adjak nekik valamit.

A történet alapját - testvére szerint - életrajzi mozzanatból merítette, az egyik barátja kihallgatta a szomszéd szobában szerepet tanuló Darvas Lilit, de mivel a megcsalatás - becsapatás Molnár Ferenc kedvenc témája volt, e nélkül is rábukkanhatott az ötletre. Akárhogyan is történt, fölényes darab lett belőle, ahol bemutatták - Róma, Bécs, New York, Budapest - a kritika és a közönség egyaránt hódolattal fogadta. Az egyetlen kivétel Karinthy Frigyes volt, aki a Nyugatban írt kritikájában élesen tiltakozott a darab erkölcsisége ellen.

A történet egyszerű: Annie, a népszerű színésznő éppen a fiatal, tehetséges és nagyreményű zeneszerzőhöz készült férjhez menni, ám a vőlegény és a barátai váratlan megjelenése a tengerparti fürdőhelyen némi kényelmetlenséget okozott a szeretőjétől megszabadulni nem tudó menyasszonynak. De Turai Annie segítségére sietett, s bebizonyította Ádámnak, hogy nem történt semmi. Ha a történetben nem is következett be a vőlegény megcsalása, de a véletlenül kihallgatott enyelgés miatt a menyasszony erkölcse már nem maradt feddhetetlen. Ezért hát bonyolult színpadi komédiát kellett eljátszani ahhoz, hogy Ádámmal elhitessék Annie ártatlanságát. Karinthy Frigyes éppen ezt az erkölcsi becsapást nem tartotta helyesnek. Nem hitte, hogy joga van egy tapasztalt írónak megfosztani ifjú barátját az első csalódás férfivá érlelő tanulságától. Ettől a játéktól a menyasszony nem vált erkölcsösebbé és a darab minden szereplőjének megkérdőjeleződött erkölcsi hitele. De Molnár Ferenc sajátos hitvallásának tükre ez a mű: szerinte az író kegyes hazugságokkal segíthet leginkább az embereken.

Műfaját tekintve egy régi forma felújítása, melyet Bécsy Tamás modern cselvígjátéknak nevezett. A darab eleje egy viszonylag egyszerű alaphelyzetet rögzítette: a színésznő Annie megcsalta Ádámot, a tehetséges zeneszerzőt. A darabban bekövetkező fordulat révén azonban az ifjú operettszerző elhitte, hogy menyasszonya színdarabot próbált a másik szobában. A viszonylag egyszerű kezdeti helyzettől a darab úgy jutott el a végkifejletig, hogy Molnár Ferenc egy alakkal irányíttatta a cselekményt: Turai megírt egy színdarabot és előkészítette bemutatását a házi színpadon. Tehát jó véget elérni kívánó cselt hajtott végre, mert Ádám lelki nyugalmát és boldogságát kívánta visszaállítani. A darabkezdet azonban nem tudatosíthatta azonnal a véget, hiszen a dramaturgia szabályai szerint mindvégig fenn kellett tartani a néző kíváncsiságát. De jelezhetett valamit: amikor véletlenül kihallgatják Annie és Almády beszélgetését, Gál levonta a következtetést:

Nincs operett, nincs szerelem, nincs primadonna.

Turai azonban azon nyomban tudta:

Hát lesz premier. Ezek után. Légy nyugodt, lesz premier. Evvel a zenével, evvel a primadonnával, evvel a szerzővel. Én mondom neked.

Ettől a pillanattól a nézők is tudták, hogy Turai tenni fog valamit, mert ezzel a rejtett próféciával a szerző átengedte neki a cselekmény vezetőjének feladatát. Így alakult ki a cselvígjáték új változata, mert a hagyománytól eltérően nem a szolga lesz az események irányítója, a fő alakok mindegyike jó végre irányuló cselt hajt végre, intrikusa is ezért válik jóindulatú cselszövővé. Turai nemcsak azt tudta, mit kell tennie, hogy Almády és Annie azt tegye, amit ő akar, de azt is, hogy cselének mi lesz a következménye. Ezzel a véletlent a szerző kizárta a műből, de a vég boldog és szerencsés, ami örömmel töltötte el a nézőt. S minthogy mindez vígjáték formájában történt meg a szeme előtt, még kacaghatott is rajta. Turai csele hazugság és becsapás, de Ádám nem tudta, hogy hazudtak neki, bár a meg nem tudott igazság is egy időzített bomba, ami tovább ketyeghet - akár a nézőben is.

Molnár drámái könnyedek, kellemes társalgási csevegéssel szórakoztató művek. Színpadi világát az a századfordulós franciás stílus határozta meg, amellyel könnyeddé, csillogóvá, humorossá formálták a darabokat, Igazi cselvígjátékká váltak ezek, melyet azonban a nézők mindig jobban értékeltek, mint a kritikusok. Már a kortársak is a Játék a kastélyban-t tartották Molnár Ferenc legjobb darabjának, Kárpáti Aurél ekkor nevezte el őt a színpad Paganinijének. Minden olyan technikai fogást magán visel a szerző által anekdotának nevezett darab, ami a századelő első évtizedeiben szükséges volt a színpadi sikerhez. Sőt: még túl is lépett a sablonokon, mert nemcsak alkalmazta őket, hanem karikírozta is, miközben bepillantást engedett az önreflexív alkotómódba.

A század elején népszerű volt az ún. női dráma, ami egy tipikus nő viselkedését kottázta le, amiben alapvető tulajdonságként szerepelt a tagadás és a hazugság. Annie ráadásul színésznő is volt, amivel bepillantást engedett a színházi világ kulisszái mögé, és az erkölcseivel is kicsit szabadabban bánhatott, mert ez társadalmilag is megengedett volt.

A darab nyitóképe sikerdarabhoz illően figyelemfelkeltő, ahol mindenkiről kiderült, kicsoda. A szereplők a commédia dell arte - és az operettek - állandó jellemtípusai ahősszerelmes, a naiva, a kedélyes apa és az intrikus. Molnár azonban átalakította a hagyományt: a hősszerelmest megkettőzte (Ádám és Almády), Turai alakjában a kedélyes apát és az írót összevonta. Az intrikus Gál sem kapott negatív szerepet a darabban, mert nem belső meggyőződésből áskálódott, hanem az író akaratából, hogy megszólalásával újabb humorforrás támadjon. Rajtuk kívül két epizódszereplő is van, a Lakáj és Titkár, akiknek a darab megnyújtásában jutott szerep. Ugyanezt a célt szolgálták a töltelékrészletek is, amivel az alaptörténet sekélyességét is elkendőzhette. Ilyen Turai és Gál replikáját a keddi, illetve a pénteki naphoz fűződő babonákról, és ugyanilyen funkciót tölt be Turainak a Lakájjal folytatott semmitmondó párbeszédeinek többsége is. Minthogy azonban a darab szórakoztatni akart, nem volt szükség drámai jellemekre. A művet nem az ok - okozati viszony, hanem az írói önkény hajtja előre. De ezt a kötelező elvet is kifigurázta Molnár, amikor bemutatta, hogy Turai hogyan erőszakolta rá akaratát a szereplőkre az ál - Sardou - darab bemutatásakor.

A jól kitervelt színjáték megmentette a tervezett bemutatót - hiszen ez volt a legfontosabb cél - és ebben Turai még Gált is meg tudta téveszteni "játékával." A darab leghumorosabb jelenete az a próba, amikor a betétdarab szavait hallva - mit sem tudva arról, hogy barátja egész éjjel dolgozott - isteni beavatkozásként élte meg a helyzetet, s még ő vigasztalta Turait:

Ne szégyelld magad öregem, mert másként történt, mint ahogy te gondoltad.

Megnyugodott abban a hitben, hogy éjszaka Almády és Annie próbált. Egyszerűen, kétség nélkül fogadta el ő is a happy end - et, ugyanúgy, mint a vőlegény. Molnár titka éppen az, hogy a látszat és a valóság kettősségét képes volt egyensúlyban tartani, megtalálta a helyes arányt a kötelező elemek alkalmazásában. Ügyelt arra, hogy szereplőit mozgassa valamilyen ok, ne derüljön ki idő előtt a szerző mindent irányító szerepe. A fordulatokat ezért ő nem is szerzői utasításként közölte, hanem eljátszatta a szereplőkkel. Amikor pl. Ádám kihallgatta menyasszonya és Almády románcát, megmutatta lelkiállapotát:

Ezek a szavak... én ezt a nőt úgy tiszteltem...

Kevés szereplőt alkalmazott, az időt mellékszálak gombolyítása helyett inkább szellemes dialógusokkal töltötte ki. Ezekben azonban jóval kevesebb volt az aktualizáló kiszólás, mint a korabeli darabokban, bár ennek is megteremtette egy új változatát, amit Csathó Kálmán védőmondatnak nevezett el. Ezzel érzékeltette, hogy nemcsak hogy nem ért egyet az erkölcsi diadalt aratókkal, de meg is veti őket. A Játék a kastélyban című művében ez a védőmondat Turai szájából hangzott el:

Azt én tudtam, hogy a végén mindenki gentleman, csak én leszek gazember.

Molnár Ferenc nem törekedett a világ realista ábrázolására, olyan színpadi fikciót hozott létre, mely reális életelemekből építkezett, de mégsem felelt meg pontosan a valóságnak. A közönség a színpadon a problémák megoldhatóságának illúzióját akarta látni, nem saját hétköznapi életével szembesülni. Molnár művei ezért az álom és a valóság határán mozogtak, a kispolgári közönség ideálvilágát jelenítették meg. De olyan ideálvilág volt ez, mely reális körülmények között soha nem valósulhatott meg Álomvilág jelent meg a színpadon, melynek felborult a harmóniája, amit csak hazugság révén lehetett visszaállítani. A vágyak teljesülése azonban szembesülés is a vágyakkal, és ez az ironikus szembesítés fontos eleme Molnár darabjainak.

Molnár sikeréhez az is hozzájárult, hogy olyan témákat dolgozott fel, melyek nemcsak a régióban, az egész világ számára érdekesek voltak. A kortárs kritikusok emiatt magyartalansággal, nemzetietlenséggel vádolták, melyektől többek között Móricz Zsigmond védte meg a Nyugatban. Sokat támadták külföldi bemutatói miatt is, leginkább irigységből. Ezek persze elkedvetlenítették, és emiatt az itthoni irodalmi élettől el is távolodott. A történelem aztán messze űzte hazájától, ahol csak a 90-es években fedezték fel újra a színházak. Azóta viszont új reneszánszát éli, mert művei - ha meg is koptak egy kicsit - sajnos, nem avultak el. 

Márai Sándor

Az önértelmezés lehetőségei Márai Sándor: Egy polgár vallomásai című regényének első kötetében

Márai Sándort (1900 - 1989) a rendszerváltás után fedezték fel újra a magyar irodalom számára, akkor, amikor már csak a művei éltették. Tragikus sors jutott a XX. század tanújának. Életében kétszer vált hontalanná: az I. világháború után, amikor szülőföldje Csehszlovákia része lett, elhagyta Kassát, Bécsben, Frankfurtban, Párizsban élt, majd 1928-től Budapesten telepedett le. Innen emigrált 1948-ban Olaszországba, majd 1957-től - amerikai állampolgárként - az USA - beli San Diego - ban élt, ott is halt meg. Több mint 40 esztendőt töltött emigrációban, művei angolul, németül, olaszul jelentek meg, és itthon évtizedekig le sem írták a nevét. Emigráns volt és világpolgár. Polgár volt a szó klasszikus értelmében és európai, aki otthon volt mindenütt, de magyar íróként haza nélkül maradt.

Irodalmi pályája költőként indult, legismertebb verse az emigráns lét gyötrelmeit kifejező Halotti beszéde első nyelvemlékünk és Kosztolányi versének gondolatát vitte tovább és emelte meg a hazátlanná válás kínjának kifejezésével. Ismertté őt inkább prózai munkái (Füveskönyv), regényei (A gyertyák csonkig égnek) tették, melyek több nyugat-európai országban voltak listavezetők, színdarab és film is készült belőlük. De 1944 - 89 közötti vezetett naplója is irodalmi gyöngyszemnek számít. Műveltsége legendás volt, igyekezett minden alkotást eredeti nyelven elolvasni, a kortárs irodalomban éppoly jártas volt, mint a többi korban. Külföldön is nyomon követte a magyar irodalom helyzetét, a Szabad Európa Rádióban rendszeresen elhangzottak hangjegyzetei. A hazatérésre már nem futotta erejéből, elvesztette feleségét, gyermekeit, magára maradt, és 89 évesen öngyilkos lett.

Az Egy polgár vallomásai egyik legkiválóbb regénye, 1934-es megjelenése fordulópontot jelentett Márai irodalmi pályáján, aki élete legnagyobb feladatának azt tartotta, hogy bemutassa a polgári élet megszűnésének folyamatát, és felépítse önmagát, mint művészt. Ebben a regényében ez a két szál együtt jelent meg.

Olyan családban nőtt fel Kassán, amely tevékenyen kivette részét a város társadalmi és kulturális életéből. Ez vált számára meghatározó élménnyé, melynek nemcsak emléket állított műveiben, de kritikusan is szemlélte a polgárság hagyományait, szellemiségét. Az 1920-as években vita folyt az irodalom indiszkréciójáról, ehhez hozzászólva már akkor jelezte, hogy újságírói módszerrel szeretne könyvet írni szülővárosáról, gyermekkoráról, első élményeiről, hogy megkeresse azokat a pontokat, ahol élete elromlott vagy eligazodott. A tervből azonban csak később lett valósággá, mert visszatartotta az, hogy élő emberekről akart írni, akik esetleg nem örülnének ennek. Hét év alatt kristályosodott ki számára a megoldás: eltekintett az életrajzi adatok szubjektív elemeitől és az általánosítás eszközét használta. De még így is sok félreértésre adhatott okot, mert a 3. kiadás elé Jegyzetet illesztett:

E regényes életrajz szereplői költött alakok, csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem éltek és nem is élnek soha.

A regény alcíme szerint vallomás és regényes életrajz, de a Jegyzet tudatosította, hogy ez nem hiteles autobiográfia, ez műalkotás, világát az alkotó képzelet az esztétika szabályai szerint teremtette meg. Ezzel a regényben szereplő hiteles részek is átlényegültek, egy mítosz részeként új dimenzióba kerültek. Az író ugyanis nem egyszerűen csak felidézte, hanem újjá is teremtette a múltját azzal, hogy megmutatta a káoszban a rendet, a tévelygésekben a sorsszerűséget.

Irodalmi előzményként Goethe, Thomas Mann és Hermann Hasse hatott rá. Egyik kritikusa ezeket felismerve írta művéről: Egy zipszerivadék tanuló - és vándorévei, hiszen Goethe Wilhelm Meisteréhez hasonlóan Márai is ezeket járta körbe regényében. Részben családregény is, egy kicsit a Buddenbrook - ház magyar megfelelője: az egymást követő generációk, az érdekes személyiségek, a család és a szokások bemutatása mindkét író regényében megfigyelhető. A Hermann Hasséval való párhuzamot leginkább az életrajzi elemek támasztják alá: mindketten lázadókként törtek ki családjukból, mindketten meg is írták ennek történetét - Hasse: Kerék alatt, Márai: Egy polgár vallomása címen - és mindketten a személyiség fontosságát hirdették. Ám a tudatos és önkéntelen megfelelések, áthallások, motívumok ellenére Márai műve egyedülálló irodalmi alkotás: egy sorsát kereső ember története mellett a felvidéki városokban a századelőn virágzó polgárlét bemutatása.

A regény szerkezetileg arányos, két részre tagolódik, melyet az I. világháború választ el egymástól. A háború eseményeit nem követhetjük ebben a könyvben, csupán utalások és megjegyzések őrzik, de olvasás közben nyilvánvalóvá válik mégis, hogy ez az, ami gyökeresen átalakította a kis - és nagyvilágot, a polgári lét régi biztonságát. Márai könyvében szabadon kezelte az időt. Már első megjelenésekor ezt szemére is vetette Hevesi András a Nyugatban megjelent kritikájában, de ez fontos írói fogás: egy 14 éves gyerek szemén keresztül láthattuk a polgárság életformáját. Odakalauzolt életpályájának fontos állomásaira: a Felvidékre, ahol gyermekkorát töltötte, iskoláinak és vándorlásainak színtereire, miközben megismertetett bennünket egy család révén a polgári léttel. Az emlékezés spontán szeszélyét és a céltudatos vonalvezetést egyaránt érvényre juttató mű így lett önvallomássá és társadalomrajzzá.

Márainak mindezt úgy sikerült megvalósítania, mint Illyésnek a Puszták népében: szociografikus hitellel, emelkedetten, őszinte pátosszal vallotta meg a polgárság iránti elkötelezettségét, hűségét. Ám az ő polgára a dolgos, könyvtornyok mögé húzódó, független és megvesztegethetetlen ország építő, aki ilyen formában nem is létezett, Márai teremtette meg. Ugyanis alakjaiba beleírta életének tapasztalásait, és azt a reményét is, hogy ez a kultúrateremtő osztály sohasem léphet le a történelem színpadáról. Így válhatott egyszerre ez a könyve a polgári életmodell apoteózisává és kritikájává.

Az első rész egyszerre szociográfia, fejlődési regény és vallomás. Az elbeszélő Márai - miközben tudósított egy város életéről és társadalmi viszonyairól, valójában a személyiség útját kereste. A Ferenc József - i békeidők utolsó szakasza volt ez, ahol a polgárság mint osztály "beérkezett". A század eleji Kassát nem nevezte nevén, de kétségtelen, hogy szülővárosáról írt. Ez a város már a század elején kiemelkedett a szürke mindennapokból, és a bemutatott Groschensmied család életvitele, felvállalt értékei is polgári. Ők is, mint minden kassai polgár élvezték, hogy munkájuk során meggazdagodott, gyarapodott a család, és ők azok, akik megteremtették és éltették a kultúrát, megbecsülték a művészeket, mecénások tudtak lenni, mert megengedhették maguknak, hogy áldozzanak a kultúráért, amiben értéket láttak.

Különleges hangulat lengte be a "boldog békeidők" "uras, zsíros, anyagias" életének bemutatását a regény első fejezetében. A család a város Fő utcáján bérelt lakásban él, Márai számára ez jelentette az otthont. Apja rangján alulinak tartotta, hogy saját lakásuk legyen és amikor az anyai örökségből mégis vásároltak egyet, nem érezték benne magukat úgy, mint az itteniben. Hatalmas terület tartozott hozzájuk, melyek használatában a polgári elvek és a hagyományok keveredtek. A lakás legnagyobb szobáját, a "szalont" nem is lakták, de illett, hogy legyen - a kassai társasági élet a Fő utcai korzón, vagy hagyományosan a fehér asztalnál zajlott. A gyermekszoba szűk volt és ablaktalan, a fürdőszoba lomtár volt - "a sok fürdés ártalmas" -, és a lakás legfontosabb helyisége a spájz volt, a "készletek" színtere.

De a szülők szobájában lévő könyveket részletesen megismerhetjük, nem véletlen, hiszen ennek az életformának ezek is fontos tartozékai voltak: "A könyv igazán szükséglet volt, napi kenyér". Sajátos ritmusban és szertartások között élt a család, ahol egy egyszerű reggelit is a megállapodottság nyugalmával "celebráltak":

Ez a reggeli idill polgári istentiszteletnek tetszett. Ilyen lassú, választékos mozdulatokkal csak az készülhetett a napi munkára, aki már annyira beérkezett, hogy napközben nem érhették megalázó meglepetések. A valóságban apám még nem érkezett be, az osztály érkezett be, amelyikhez tartozott, s ennek az odatartozásnak kisugárzó öntudata avatta ilyen méltóságteljessé magatartását és mozdulatait.

A cselédek - "a fizetett ellenségek" - a konyhában aludtak, a rendi világ emlékeként együtt éltek a családdal, de annak embersége és patrónusi felelősségérzete nélkül. Ebben a családban az átlagnál jobb volt a soruk, itt külön vécéjük is volt, - máshol nem is foglalkoztak azzal, hogy a cselédek hogyan intézik el ezt - és amikor a lakásban működő bank új épületben bővült, a felszabaduló szobába a cselédek átköltözhettek. Világításra még villanyt és petróleumot egyaránt használtak, a századelőn ez így volt természetes.

A házban két zsidó család is lakott, egy ortodox és egy neológ, egy szegény és egy gazdag. Az elkülönülő gazdagokat nem szerették, de a szegényeket "a mi zsidaink" - ként számon tartották. Az együttélés következtében a gyerek Márai igazságérzete érzékelte a társadalmi különbségeket a két zsidó család között, erre jobban is figyelt, mint másféle vallásra. A gazdag család polgárosuló életmódját féltékenységgel kísérte, egyszer a fiút be is zárta a pincébe: "A gyerekek gyorsan ítélkeznek és fellebbezhetetlenül."

Ennek a lakásnak igazi értékét az adta, hogy hol volt, mert a Fő utca és a főtér volt a város ékessége. Itt zajlottak a katonatemetések rezesbandával, melyet a katonai hatóságoknak le kellett állítani, amikor a bakák között öngyilkossági hullám indult el. Az itteni "Az arany képzelődéshez" címzett kocsmában találkozott össze a világ: a abaúji, borsodi, zempléni, gömöri fuvarosok és a halinacsizmás, bőrtüszős szlovák szekeresek jóvoltából. A Fő utca volt a korzó színtere, de természetesen az urak és a cselédek külön oldalon mentek, nem keveredtek. A 600 éves Dóm - mely a toursi székesegyház mása - 53 m-es magassággal nehezedett az itt élőkre, sötét belsejében valamelyik oltárnál mindig folyt a mise. Az egyik altemplomban elhelyezett Rákóczi hamvak mégis a szabadságot sugallták Márai számára. A színház előtt városias tömeg hömpölygött esténként és a Dóm sarkánál, az Orbán - toronynál volt a "majomsziget", itt találkoztak a jogászok, katonatisztek, megyei urak, és a "fehér papok", akik mozgalmas, világias életet éltek. A püspöki palota finom barokk épülete is itt volt, de a püspök inkább a szegények negyedében sétált, kerülte a nyüzsgő, világias főutcát.

A városban 4 újság jelent meg ekkoriban, három magyarul, és egy németül a zipszereknek. A szerkesztők tekintélyt jelentettek, de nem tartoztak a városi polgárok közé: "előre köszöntek nekik, de nem hívták meg őket ebédre." A Fő utcán zörgött a kisvasút is, mellyel nyaranta a patrícius családok a Csermely vagy a Bankó nyári lakjaiba költöztek ki. Itt nyaraltak a hatalmas, érintetlen őserdők árnyékában, melynek tiszta levegője felért bármilyen külföldi fürdővel, és nem is került annyiba. Ez is része volt ennek a polgári szemléletnek.

A regény nagyobbik fele a népes családot mutatta be, külön-külön szólt az anyai és az apai ágról. A Goschensmied - család fejlődőképes és fejlődi akaró familía volt. Az iparosok vándoréveik alatt nemcsak a szakmáról, a világról is gyarapították ismereteiket, gazdagabb volt a világlátásuk, mint a latainer - polgároké, akik ki sem mozdultak otthonról. Márai felmenői között mindkét típus jelen volt. Az anyai nagyapát csak fényképről ismerte, de megérezte a kettejük közti hasonlóságot: vándorkedvét, érzékenységét, nyugtalanságát "falstaffi" természetű nagyapjától örökölte, akit nem nagyon emlegettek, és kibővített műhelye nyomán előléptettek gyárossá is, mert e nélkül szégyenletesnek érezték. De benne élt a másik, pedánsabb nagyapa is, aki az íróember - karakterét határozta meg. Néha birkóztak is benne ezek az ősök, az egyik jókedvűsége, könnyedsége, derűje legyőzte a másik komorságát, ilyenkor rajta is kitört a vándorlási hajlam, és nem érdekelte ő sem, mit hagyott maga mögött "a műhelyben."

Az anyai ág csupa elvetélt művésztehetséget jelentett, akikből hiányzott az úri osztályba tartozás igénye. Dezső belső sugallatra otthagyta a gimnáziumot és mészáros lett, Ernő katonatiszti pályáját cserélte fel a zenéért. Amikor St. Moritz-ban meglátogatta egyetemistaként, akkor jött rá köztük lévő társadalmi különbségre: őt úrnak nevelték, de Ernő a személyzethez tartozott. Akkor 3 nap után megszökött tőle, mert úgy érezte, lerántotta őt a szegénységbe, de a könyv írásakor már tudta: ott őt megmérték és könnyűnek találták. Ezektől a gyermekkori beidegződésektől igazán csak felnőttként tudott megszabadulni.

Édesanyja idősebb bátyja, a morva származású Mátyás vagyonos jogtudós, az Andrássyak jogtanácsosából a bécsi Therezianum tanárává, hamisítatlan bécsi polgárrá lett. Ez az európai hírű jogász a munkásmozgalom támogatására áldozta vagyona egy részét. Édesanyja is kapott tőle annyit, hogy saját házat vásárolhattak a Mészáros utcában, amit már Márai nem nagyon ismert, mert elkerült otthonról. Édesanyja lánytestvére egy bohém művész felesége lett, 6 lánya is festett, táncolt, zenélt, egy rozoga családi házban, nagy összevisszaságban éltek olyan életet, amit a polgári eszmények lenéztek, de számukra nagyon is emberi volt.

Az apai ág Szászországból rajzott ki, a dédapa Zomborban kincstári tanácsos, de 1848-at már magyar szívvel élte meg. A család másik ága - ahonnan az író is származott - Máramarosszigeten élt bányahivatalnokként. A kassai nagyapa Óbudán nőtt fel az akkoriban egyetlen emeletes házban, kétlovas kocsival járt egyetemre, de - pénzügyi tanácsos volta ellenére - csak adósságot hagyott rájuk, amit még felnőttként is törlesztett édesapja.

Az apai rokonságból Zsüli néni volt rá különösen nagy hatással, aki sokáig élt Párizsban, regényeket írt, és "jó viszonyban volt az irodalommal". Nagyvilági megjelenésével, életmódjával, egyéniségével, írói mivoltával hatott rá, szegénysége ellenére is elpusztíthatatlanságot sugárzott. A rokonokról írott kis összegzések remek részei a regénynek, különleges hangulatot villantanak fel abból a világból. Ilyen genetikai örökséggel, ilyen családdal, ilyen értékrenddel átitatva az eszmények iránt elkötelezett és abba beleágyazott ember nem tud más irányba elindulni, nem tud attól megszabadulni.

De ez a két világ különböző színtereken élt, nem is nagyon érintkezett egymással. Kassa iparos utcája a Hernád régi medréhez volt közel, míg a Fő utca a Dóm mellett a város tehetős polgáraié volt. De viták nélkül is izzott a parázs a hamu alatt, mert a külső és a belső nem volt teljesen összhangban! Az anyai ág morva származású asztalosáról nem illett beszélni, vagy ha igen, a legmélyebb udvariasság hangján - de a gyerekek apjuk hangjában megérezték a lekezelő udvariasságot. Mert az anyai nagyszülők befogadása nem történt meg, a polgári családnak is voltak komplexusai. Úgy kezelték a feltörekvőket, mint ahogyan a nemesi kiváltságokkal pöffeszkedő arisztokrácia velük bánt felemelkedésük időszakában. A többgenerációs fejlődés lenézte a frissen felkapaszkodókat

A mű első kötete a serdülőkor éveinek válságos, a belső önállósulást és az alkalmazkodás kényszerét egyensúlyozó lelkiállapot rajzával zárult. Ezek az iskolai évek, amikor Emma nénihez kellett járnia, mert nem volt megfelelő az iskolai haladása, miközben először a kassai iskolában, majd egy távolabbi intézményben kellett megvívnia a harcát a kortársaival.

Márai azt is érzékeltetni tudta, hogy gyermekkorának szelíd, íratlan normáihoz pedánsan igazodó világában gyanús volt a rendkívüli személyiség, de észrevette: nemcsak a család nagyformátumú személyiségei jutottak erre a sorsa, de tanárai közül is azok, akiket igaz nevelőknek tartott A XX. századi Kassa a polgári világ miliőjét árasztotta, de ez dzsentris értékekkel keveredett. Ebből a teljesen beszabályozott közegből a főhős, a jómódú ügyvéd féltett, gondosan nevelt csemetéje irracionális lázadással próbált kitörni. Egy napon a körülötte lévő idill számára szétrobbant - 14 évesen megszökött.

A sorskeresés zűrzavaráról, a küldetés megtalálásáról szól a regény második kötete, mely már a polgári reményvesztés ideje. De ez a folyamat még csak készülődött fiatalsága idején, csak a tömegek megjelenésével vesztette el a polgárság megtartó erejét. De Márai számára mégis ez a gondolkodás lett meghatározóvá, ezért is zárta regényét a megtalált feladat tudatával:

A század, melybe születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette, s az utolsó pillanatig, míg betűt leírnom engedik, tanuskodni fogok erről, hogy volt egy kor, és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében.

Aztán elhagyta az országot, elhagyta Európát, megélte az emigráció keserűségét, miközben íróként sikeresnek mondhatta magát. Ennek értékét az Egy polgár vallomása című könyvének folytatását jelentő Föld, föld - ben így értékelte 1971-ben:

Most megértettem, hogy én ebben a környezetben, jólmenő íróság keretében - soha nem éreztem otthon magam. Valamit kerestem, valami örökké hiányzott... Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm lélegezzem. Ez hiányzott. S talán ezért utaztam el innen ezekben az években, amikor csak lehetett, mindig, évtizedeken át. No, most végre megérkeztem, gondoltam. És figyelmesen néztem a levegős semmit, ami megmaradt.

A polgár Márai nem tudott mit kezdeni azzal a felhígult szellemmel, ami a háború után elöntötte a világot. Elkönyvelte, hogy a civilizált ember igényérzete kihalóban van, az eszmék, melyek meghatározták életét, eltűntek, a tömegember vette át a szerepet az egyedi fölött. Szellemi emberként magányos jelenség lett ő is, de írnia kellett, hírt kellett adnia egy letűnt osztályról, egy letűnt létformáról. Így vált ez a regénye a polgári kapuzárás pillanatában a polgári irodalom nyitányává. 

Weöres S.

Szerepjáték és stílusimitáció Weöres Psyche című alkotásában

A Nyugathoz kapcsolódó költők közül Babits a csodagyerekként feltűnő Weöres Sándort tartotta a legtöbbre, s megérzése helyesnek bizonyult: ezerarcú költő lett belőle, aki otthonosan mozgott a különféle szerepekben, formákban, korokban és stílusokban. Sztoikus gondolkodásmódjával a "ne fontoskodj!" - elvét tette meg költészete vezérfonalának, művészete a be nem avatkozás cselekvésképtelenségén és a nagyfokú lelki aktivitáson alapult. Igazi kísérletezője ő a magyar irodalomnak, proteuszi alkat: elvetette a hagyományos költői szerepet, és a koroktól független humanista értékek mentén szemlélődött és alkotott. Legismertebb műveit gyermekversként tartják számon, pedig azok a Kodállyal közös ritmikai kutatómunka "termékei", "tündérsíp" szólal meg ezekben a versekben, ahogyan a ritmust és a képeket sajátos zeneiségbe összeolvasztotta. Tudatos mestere volt ő a magyar nyelvnek, minden formát kipróbált, s az értelmen túli versélmény lehetőségét is megtalálta. Azt akarta: "ne csak az ember olvassa az verset, a vers is olvassa a költőt." Sokat tett a régi magyar irodalom értékeinek újrafelfedezésért is, s műfordításaival különleges világokat hozott emberi közelségbe.

Életművének fontos részét jelentik prózai munkái. Színjátékai a történelem paródiái (A holdbéli csónakos, A kétfejű fenevad), Psyche című verses regénye pedig szorosan szerkesztett, különlegesen megkomponált alkotás, melyben a versek és a prózai írások alkotnak összefüggő történetet, ami 16 éven felülieknek szól Boccacció - t idéző epizódjaival. Egyes részletei már az 1967-es Merülő Szaturnusz című verseskötetében megjelentek, ezeket egészítette ki teljes könyvvé, ami aztán olyan nagy siker lett, hogy már megjelenése évében, 1972-ben, két kiadást ért meg. Az "Egy hajdani költőnő írésai" alcím Lónyay Erzsébetre utal, aki a Kazinczy által oly nagyra értékelt Ungvárnémeti Tóth László (1777 - 1820) kortársa volt.

Lehetett volna, mert Lónyay Erzsébet a valóságban soha nem létezett, Weöres teremtette, amikor kedvet kapott arra, hogy nőként és a felvilágosodás nyelvén szólaljon meg. A magyar múlt tele van érdekes, színes, merész költőnő egyéniségekkel, akik a mindennapok igaz megjelenítői. Rájuk is éppen Weöres hívta fel a figyelmet még az 1970-es években a Három veréb hat szemmel című kötetével - aztán merész lendülettel ő maga is teremtett egyet.

Weöres szerint a történelem bármikor átalakítható és kiegészíthető fikció, melyre valóságként tekintünk, de ami csak az elbeszélés által válik azzá. A megvalósulás ötlete a Theireisziász - mítoszból bontakozott ki, hiszen a vak jósnak megadatott, hogy 7 esztendőre ragyogó szépségű fiatal lánnyá váljon. A lehetőségnek ez a játéka a férfi és női létet is az átváltozás, a folytonos átmenet játékába illesztette. Ezt bizonyítandó hívta életre Lónyay Erzsébetet, Psychét.

Hőse és alter egója 1795 és 1831 között élt, apja gazdag partiumi gróf volt, anyja a cigányvajda lánya, akit Majláth gróf örökbe fogadott. Már gyermekként egyformán otthonosan mozgott a miskolci cigánysoron és a tállyai kúriában. Élete fordulatát egy sziléziai földbirtokosnak, Zedlitz bárónak köszönhette, aki kalandos együttlétek és elválások után vette feleségül. Utazásaik közben találkozott kora nagyszerű figuráival: Széchenyi Istvánnal, Kazinczyval, Berzsenyivel, Kisfaludy Sándorral, Goethével, Hölderlinnel, Beethovennel. Bár érdeklődést mutatott a reformmozgalom ránt, lírájának témái a mindennapjaiból származtak, melyet a szentimentalizmusba hajló rokokó érzelmes nyelvén fejezett ki. Idősődö férje nagyon féltékeny volt rá, s az sem zárható ki, hogy nem volt vétlen abban a kocsi balesetben, ami Lónyay Erzsébet halálát okozta.

Weöres mindent megtett, hogy hitelesítse ezt az életrajzot: a versekhez csatolta Lónyay Erzsébet naplóját, egy kortárs feljegyzését, de mindezek ellenére ez az egész csak fikció. A neki tulajdonított versek csak imitálták a XIX. század első évtizedeinek lírai modorát, stilisztikai, retorikai jellemzőit, evokálták Ungvárnémeti Tóth Lászlót, Kazinczyt, Goethét. Weöres tökéletesen magára vettei a kor kifejezésmódját, stílustörténetileg minden tökéletes ezekben a stílusjátékokban. Sőt: a nyelvi travesztia sokszoros játékát valósítja meg időnként. Amikor Psyche elküldi a verseit Toldy Ferencnek, az kritikai glosszában válaszolt, amiben Czuczor Gergely modorában még verset is rögtönzött, azaz úgy utánozta Czuczor modorát, ahogyan Toldy utánozta volna a maga korában. A nyelvi imitáció csodája a könyv második rétege, azonban utánozni csak olyat lehet, ami valaha létezett. De Psyche a valóságban sohasem élt, s az a versvilág, ami a kor nyelvének utánzása közben feltárul előttünk, meg sem született. Emiatt aztán ez a verses regény nemcsak egy mozgalmas életregény imitációja, hanem egy életlehetőség virtuális megteremtése, modellállítás is. Nem imitáció, hanem kreáció.

A Sétalovaglás címet viselő naplószerű bejegyzés költői visszaemlékezés arra példa, hogy így írhatott volna a hegyaljai tájakon élő, költői tehetséggel megáldott fiatal lány, még ha verse utolsó része Babits Ősz és tavasz című versének ihletését is mutatja Megjelennek a versben a mitológiából ismert lények, de már csak metaforikusan, többet tudunk meg a valós látványból, mint róluk. Az Egy lovász - fiúhoz írott verse sem a társat, hanem a magasabb régiókba emelt ideált rajzolta meg, a versben megfogalmazott magány azonban a XX. századi ember élménye. A hasonlításokban a női lélek mutatkozott meg, a szövés - fonás gondja,a pántlikákban való gyönyörködés öröme által. Schein Gábor szerint Psyche versei nem is imitációk, hanem az irodalom fiktív kiegészítései, melyek lehetséges, de meg nem valósult kapcsolatokat létesítettek a kor irodalmán belül.

De Weöres nemcsak egy más alkatú költőt akart odaállítani a közismert Dukai Takács Judit mellé, hanem egy nem mindennapi személyiséget kreált, akinek minden tettében, írásában volt valami szokatlan. A valóság aligha teremtett volna ilyen különös teremtést. Együgyűség és ártatlanság, excentrikusság és kifelé tekintő figyelem, játékos könnyedség és gátlástalanság, magát feláldozó hűség, finomkodás és obszcenitás egyaránt jellemzi Lónyay Erzsébetet. Alakja ugyanis a nőben rejlő sokféleség megjelenítését szolgálta. Legjobb barátja Ungvárnémeti Tóth László volt, kettejük kapcsolatában Weöres Ámor és Psyche történetét idézte fel, ez lett a könyv címének a forrása.

Weöres ebben a művében nemcsak egy kort rekonstruált, hanem virtuálisan teremtett egy életlehetőséget - Kenyeres Zoltán ezért használta az imitáció helyett a kreáció kifejezést. Megálmodta a könyvében azt, milyen lett volna a késő rokokó, korai biedermeier irodalom egy szabad és független Magyarországon, ahol a költőkre nem a nemzet gondjainak megfogalmazása hárult, hanem csak a szerelem, az öröm és a bánat mindennapi megnyilatkozásait kellett volna versbe foglalniuk. Annak elgondolása ez, hogy milyen lett volna egy európai szintű magyar irodalom, amely megengedhette volna magának azt a fényűzést, hogy nem csak nyelvében, hanem tematikájában is magyar legyen. Psyche a maga korának Ady Endréje, akinek költői stílusa, modern egyénisége volt - s akit Weöres saját életműve részeként hívott életre. Ebben a férfiakkal egyenértékű, saját költői hajlamai és szabadsága számára is teret követelő asszonyban találta meg Weöres az én és a nem én egységét, a vállalható személyiséget. Teremtett magának - részben magából - egy női személyiséget, akinek az élet minden kérdéséről - művészetről, versekről, politikáról, hazai és külföldi nagyságokról és középszerűségekről - karakteres véleménye volt.

Weöresnek ez volt az utolsó nagy vállalkozása, amikor önmagát két nagy részre osztotta. Egy szenzuálisra: a látványhoz és a földi élet vaskos tényeihez kötött poézis Psyche jellemzője, míg vele szemben az eszmei, értékes, nem evilági, égi minőséget Nárcisz (Ungvárnémeti Tóth László) képviseli. Így vált ez életművé az életműben, hiszen Weöres következetesen végigjátssza mind a két szerepet. Psychét a XIX. századi udvarházak, a magyar líra hagyományai kötötték, Ungvárnémetit a klasszicizáló kazynciánus irányzat. Ilyesféle stílusjátékra Esterházy Péter is vállalkozott Csokonai Lili néven megjelentetett könyvében, de Weöres műve azért más, mert Nárcisz és Psyche kétféle gondolkodói - művészi lehetősége önmaga költészetének kettős arculatát mutatta be.

Psyche: Bármiről írok, azt akarom, tapintatja, íze, bűze legyen
Nárcisz: hymnusaim por és sír felett szárnyalnak, az alantast megcsúfolják...

Ennek a könyvnek az alkotója alakot, nemet és kort cserélt, csak önmagát őrizte meg. Ez Weöres legbonyolultabb játékainak egyike: Weöres azt a Psychét játssza, aki viszont Weörest játszik. Egyik költő egy másik költőnek öltözött, akibe önmagát öltöztette. Az álarc és az álruha tökéletes szabadságot biztosított a számára: alatta is ő volt: akit eltakart és akit megmutatott az mind Weöres volt.

A rejtett életet és korrajzot ráadásul 4 irányból közelíthetjük meg olvasás közben: Psyche verseiből, naplószerű feljegyzésiből, kommentárjaiból, Ungvárnémeti életrajzából, s egy korabeli memoáríró, Achát Márton feljegyzéseiből, aki Weöres teremtette regényalak éppúgy, mint a főhős. Korhű regény, ragyogó imitáció, történeti üzenet - ezek a könyv egymást váltó rétegei. Weöres maga tesztrendszernek tekintette könyvét, lélektani problémának, ahol mindenki saját tudatállapota - tudása - szerint rakja össze az eléje tett képeket és ábrákat - ez a könyv negyedik rétege: a mindent elfogadó és mindent relativizáló mozzanat, ami föloldja a történetiséget. Ezzel a szállal pedig a játék áramkörébe kapcsolta be az olvasót, meggyőzte arról, hogy ez a különös történet beszél hozzá, hozzá szól. Ez a sokszoros játék teszi feledhetetlenné Weöres kísérletét, mely a magyar irodalom egyik nagy bravúrja. Bódy Gábor, a tragikus sorsú magyar filmrendező egyedi hangulatú filmes átiratában még ezt is tudta fokozni azzal, hogy Kazinczy szerepét Pilinszky Jánossal játszatta el. S az sem véletlen, hogy a Psyche - versek megzenésítésére a világzenét játszó ifjú tehetség, Palya Bea vállalkozott, aki önmetaforaként talált rá a grófnő - cigánylány különleges alakjára.

A magyar irodalom mindig mozgósított, parancsoló szükségszerűséggel szólított meg valaminek a végrehajtására, elérésére. Weöres ebben is kivétel, ezt a felszólító módot kiiktatta műveiből, mégis a jóra készteti az embert. Eltért a hagyományoktól, de kísérlete, melyben ars poetica - szerűen vállalta a tengermélyi medúza szabadlebegését, mégsem üres iparművészet, az elvontabb formával is az esztétikai kultúra fokozására törekedett. Weöres nem hitt sem a világ megismerhetőségében, sem a társadalom megjavíthatóságában. A mítosz és a játék jobban érdekelte, mint a politika: "Ha az igazságot akarod birtokolni ....önmagad mélyén kell rátalálni" Sokszínű életművével ezt a tételét igazolta. 

Juhász Gy.

Juhász Gyula: Új vallomás

Juhász Gyula szomorú életének mozgalmas időszaka volt a forradalmak alatti korszak, s minden illúzióvesztése ellenére határozottan és bátran őrizte azok értékeit, emlékét. Ahogy Babitsot, őt is érzelmi válságba sodorta, hogy szertefoszlott a vértelen forradalomról, az erőszakot nem ismerő humánumról való elképzelése. Ráadásul az ellenforradalmi korszakban megfosztották nyugdíjától, s hogy megélhessen, betegen is az újságírók robotos életét kellett választania. Így hát a napi politikán felülemelkedő, azokon túlmutató jövőbe néző javaslata neki is a munka lett, mint ahogyan Móricz is azt írta a Kelet Népére: "Hagyd a politikát, építkezz!"

A Nyugatosok közül ő az egyetlen, akinek valós kapcsolata volt a néppel, verseit, emberi érzelmeit átjárta a velük való szolidaritás érzése. A 20-as években, amikor ismét felfelé indult költői pályája, újból egymás után írta munkásköszöntő verseit. Individualizmusa feloldódott a közösségi érdekekben, s egy jobb jövő hitét fogalmazta meg olvasóinak. E versek hitelét elsősorban azzal teremtette meg, hogy teljes személyiségével részt vett ennek a reménynek, hitnek szervezésében, fenntartásában. Éppen az az érdekes, hogy optimizmusa jellegzetes melankóliájával együtt is teljes, s éppen ezért magával ragadó.

Az 1925-ös Testamentum című kötetének darabja az Új vallomás, amelyben a leegyszerűsödött forma ódai hevületet takar. Ezt nemcsak ekkor érezte így, már 1905-ben Himnuszt írt az emberhez. Ekkor még Nietzsche volt gondolatainak forrása, az ő felsőbbrendű emberről vallott nézeteibe csomagolta humanista elveit. Indulata adta a vers lendületét, s abban a helyzetben szinte múlónak, mellékesnek érezte tragikus léthelyzetét:

Ember! Hittel hiszek tebenned, 
Ember! Forrón szeretlek én, 
Te nyomorúságos, hatalmas, 
Te végzetes, forradalmas
Te halálban is diadalmas
Utód az isten örökén.

Az isteni rangra törekvő, a mindig alkotó, az értékteremtő szubjektumot ünnepelte ekkor az emberben. 1919-ben átdolgozta ezt a versét, s a változások hatására a világgal dacoló elvont embert konkretizálta.

Az Új vallomásban is ezt a hitét fogalmazta meg újra akkor, amikor ennyi kimondásához is erő és bátorság kellett. A vers különlegességét az adja, hogy ugyanannak az érzésnek két aspektusa csendül fel benne. Az eső versszak szélesen hömpölygő soraiban szinte megújította szövetségét a néppel:

Szeretlek nép, munkás és szenvedő, 
Te vagy reményem óriási tornya, 
Mely mélységekből az egekbe nő.

Érzelmi kitörésének ereje szinte megállíthatatlan az első - nála olyan ritka - egytömbű versszakban. Mindezt a látottak, átéltek diktálták számára, hiszen a Tápai lagzi-ban megjelenő terror leginkább a népet sújtotta. A "minden szerelmet" fordulat ismétlésével is kiemelte a nép iránti szeretetét őszinte vallomásában..

S amikor úgy tűnt számára, hogy ezt már nem lehet fokozni, nézőpontot váltott, s a szeretet helyett a gyűlölet diktálta érveit:

Minden gyűlölség szálljon most felétek, 
Kik a szabad jövendőt félitek.

Egyedi költői képekkel erősíti meg mindezt, melyekbe fennkölt és vulgáris kifejezések egyformán belekerültek: a vers hallatlan feszültségét ezzel gerjesztette. Egyszerre állított, tagadott, kérdezett és válaszolt ebben a versben, s végső érve is vallomás értékű: "Szent az élet....szent az ember".Az átéltek hatására azonban forradalmisága egy általános értelmű humanizmusba, krisztusi - tolsztoji jóságkultuszba, keresztényi szeretetbe ment át, de ez nem a vers kinyilatkoztatásaiból, hanem ideológiai tartalmából következett:

Hogy szent az élet és hogy szent az ember, 
Ki jövőt épít, mint korállt a tenger,

Vallási frazeológiával és baloldali gondolkodással támadta a fennálló viszonyokat, de mindvégig megőrizte humanista álláspontját. Hitt abban, hogy a forradalmak bukása ellenére is megvalósítható annak jövőképe:

..a sötét odukból fényre vágyva, 
Majd győzni fog a földön nemsokára!

S mindezt nemcsak szavakban hirdette, emberi tetteivel is ezt erősítette meg. Ez munkált benne, amikor a 17 éves József Attilát hozzásegítette első kötete megjelenéséhez. A Szépség koldusa elé írt bevezetőjében a tehetségek őrzése és felemelése mellett tett hitet, mert a fiatalokat tartotta a jövő zálogainak. Ennek az új világnak reményében támadt a líra sajátos nyelvén, jelképek és allegóriák tükörrendszerével az ellenforradalom brutalitása ("A határban a halál kaszál...") és a lelki terror ellen, az elnyomók, a "szabad jövendő" ellenzői ellen. "Testamentuma" lett ez is, mert annak szánta... 

Szerb Antal

Szerb Antal: Pendragon legenda

Szerb Antal (1901 - 1945) művelt értelmiségi családban született Budapesten. Apja asszimilált orvos - tudós volt, aki szabadkőművesnek tartotta magát, de gyermekeinek katolikus nevelést adott. Szerb Antal a piarista gimnáziumban Sík Sándor tanítványa lett, aki nemcsak cserkészvezetőként vált számára feledhetetlenné, hanem irodalmi ambícióit is támogatta. Már diákként verseket, esszéket, novellákat és drámakísérleteket írt, híres volt kimeríthetetlen ismereteiről, friss gondolatairól, szellemességéről.

Könyvek között nőtt fel, melyek nem is engedték el, segítői lettek, és őrzik emlékezetét. Jeles érettségi után a pesti egyetem bölcsészkarára járt, Grazban is tanult, magyar - német - angol szakos diplomáját 1924-ben doktorrá avatásával fejelte meg. Szellemi fejlődésére nagy hatással volt a neokatolicizmus, de amikor fény derült faji hovatartozására, zsidóságának megismerésére törekedett, a miszticizmus és a szellemtörténet felé ment tovább. Rövid ideig színházi rendező volt a Belvárosi Színházban, majd középiskolai tanári állást vállalt, amit nagyon lelkiismeretesen teljesített. Egy évet Londonban töltött ösztöndíjasként, és hosszabb - rövidebb ideig Párizsban és Olaszországban is élt. Első szellemi műhelye a lázadó fiatal költők (Sárközi György, Szabó Lőrinc) Barabásoknak nevezett társasága volt, és 20 éves korától publikált a Nyugatban, Babits Mihály különösen nagy hatással volt rá. De sokat köszönhetett a Kerényi Károly körül kialakult baráti társaságnak és a szellemtörténeti Minerva körnek is.

1934 - ben az Erdélyi Helikon pályázatára készítette Magyar irodalomtörténetét, melyet ezután szinte tankönyvként használtak a gimnáziumokban. 1937-ben a szegedi tudományegyetem magántanára lett, előadásokat tartott a rádióban, irodalmi munkásságáért pedig kétszer is Baumgarten - díjban részesült. Feleségül vette Bálint Klárát, megállapodott, beérkezett. Széles körű tevékenységében jól megfért egymás mellett a tudományos munka és a szépirodalom. Legnagyobb elismertségét A világirodalom történetét összefoglaló munkájának köszönhette, mely Babits európai irodalomtörténetére támaszkodott, de szubjektivitásával és szépírói stílusával még azt is túlszárnyalta és a magvas tudományt "fogyaszthatóvá" tette.

1941-től a zsidótörvények hatására alkotói tere leszűkült: megszűntek előadásai a rádióban, irodalomtörténetét kitiltották a középiskolából, Babits halálával eltűnt a Nyugat. Többször behívták munkaszolgálatra őt is, mint Radnótit, Sárközi Györgyöt és a többieket. Megmenekülhetett volna mindentől, hiszen Amerikába hívták tanítani, de itt maradt, bár tudta: "én többet veszíthetek, mert szépen és értelmesen éltem." A maga módján búcsúzott el az irodalomtól: Száz vers címmel antológiába szervezte a világirodalom legszebb verseit, melyeket sajátos ciklusokba csoportosítva, eredeti nyelven és műfordításban is közreadott. A kötet 100. darabját ő maga fordította, melyben saját sorsát mérte fel: a rabszolgává váló király ügyetlensége miatt vált gúny tárgyává.

1944-ben Balfra hívták be munkaszolgálatra, még innen is irányította a munkát: Nemes Nagy Ágnes fiatal egyetemistaként kereste neki hozzá a verseket. Barátai megszervezték a szökését, de mert a vele levő Sárközi György és Halász Gábor nélkül nem volt hajlandó elmenni, ez meghiúsult. Az ezt követő súlyos bántalmazásokat nem tudta elviselni, belsőleg is összeomlott. Haldokolva feküdt, amikor 1945. január 27-én puskatussal agyon verték és jeltelen tömegsírba dobták a többiekkel együtt. Felesége később exhumáltatta holttestét, és a Kerepesi temetőben őt is újratemették, akárcsak Radnóti Miklóst.

Ez az 5 nyelven beszélő, a világirodalmat eredetiben olvasó és abban példátlan jártasságra szert tevő tudós ember íróként is egyedi jelentőségű könyveket alkotott. Az akkori magyar irodalomból Márait, Cs. Szabó Lászlót, Hevesi Andrást és Szentkuthy Miklóst érezte magához közel világnézetileg, emberileg, íróilag. De szépírói életműve nem a hazai talajból sarjadt, hanem a XX. századi nyugat-európai prózából, Huxley, Virginia Woolf, Gide hatása érződik írásain. A Pendragon legenda, az Utas és a holdvilág és A királyné nyaklánca című regényei ma is az olvasott művek közé tartoznak, de novellái és a Száz vers is számtalan kiadást értek meg.

A Pendragon legenda az első hosszabb prózai műve, 1934-ben írta, magyar irodalomtörténete árnyékában. A rózsakeresztesek történetét már a regény megírása előtt esszébe foglalta, ez lett a regény intellektuális alapja. A detektíves rétegnek Chesterton volt az ihletője, akinek regényeiben a misztikum közönséges bűnténybe fordult. A műben felhasználta Huxley és Virginia Woolfe nőalakjait, O. Wilde kísérteteit, de Szerb Antal túlnőtt példaképein, és egyedi művet alkotott. A cselekményesség megnövelése céljából illesztette be könyvébe az örökségért folyó harcot, a kísértethistóriát, és a táj miszticizmusa nyittatta ki vele a walesi vár alatti kriptát. Mindez elegendő volt arra is, hogy megteremtse az Amerika - ellenes szellemi harcát egyedül vívó europeer literátor karikatúráját, s ezzel az új angol regény és a történelmi ember mesteri paródiáját megírta.

E "szellemi kalandregény" főszereplőjének, Bátky Jánosnak alakja már a novellákban is feltűnt, de igazán ebből a regényéből vált ismertté. A "fölösleges tudományok doktora" -ként megrekedt a sziszifuszi adathalmozásnál, és nem jutott el a mű elkészítéséig. A realitásérzék teljesen hiányzott belőle, és a novellákban lévő elődjéhez képest is átalakult: kuriózumkereséséből bogarasság lett, elvontságából élhetetlenség, ábrándozásából holdkórosság. Eltűnt a novellák pátosza is a regényből, és az önarckép finoman megrajzolt vonásai mögött önmaga karikatúrájának ironikus rajza jelent meg.

Bátky magának való tudós volt, aki kedvére kutathatott a ködös Albion könyvtárában a XVII. századi angol misztikusok után, bár tisztában volt azzal, hogy kutatásának eredménye nem fogja megrengetni a világot. Közben ismerkedett a hűvös angolokkal, és véletlenül összetalálkozott a Pendragon család 13. Earljével, aki maga is tudós kutató volt. Csodákat meséltek róla: hetekre eltemettette magát, mint a fakírok, létrehozott egy furcsa állatot, amit még senki sem látott, és a háborúban maszk nélkül sétálgatott gáztámadáskor, miközben a haja szála sem görbült. Ez a furcsa úr hívta meg Bátkyt walesi kastélyába, melynek könyvtárában megismerkedett a szabadkőművesek történetével, egy hatalmas és titkos laboratóriummal, és hátborzongató események részesévé vált. A történet a csodálatos és titkokkal teli walesi tájon játszódik, lakói őrült, halált hozó próféták, az európai emberek számára érthetetlenül babonások.

Bátky belecsöppent egy nagy múltú arisztokrata család szövevényes ügyeibe, és a könyvek közül előkerült a 6. Earl, a mágikus rózsakereszt társaság titokzatos tagja, a Pendragon család legizgalmasabb alakja. Bátky úgy tudta, "A brit kastélyszellemeket csak a britek látják. Pesti ember soha" , de hamarosan elszabadultak körülötte is a kísértetek: a kastélyban ajtók, ablakok csikorogtak, fogak csattogtak, jellegzetes illat terjengett, mígnem az éjféli lovas középkori ruhában természetes tájszólással rendet nem teremtett. A titkokat két szép hölgy is próbálta megvilágítani Bátky számára, akik maguk is kapcsolódtak a családhoz. Így derült fény a mesés örökségre, miközben Szerb Antal észrevétlenül megismertetett bennünket Wales történetével, a rózsakeresztesek rejtélyével.

Valóság és irrealitás keveredett a történetben. A középkori alkimisták - melynek egyike volt a 6. Earl is - a Bölcsek Kövét keresték, melynek segítségével aranyat akartak csinálni, és az Örök Élet elixirjét kutatták, hogy elérhessék a halhatatlanságot. Házigazdája, a tudós Pendragon, okkultista módszerekkel életre keltette a 6. Earl-t, a kastély építtetőjét, a miszikus vonal elindítóját, aki második földi életében igazságot tett: elűzte a kései unokákra leselkedő sötét árnyakat, legyőzte a technokrata manipulátort, Marvint és cinkosát, akik a hatalmas örökséget akarták megszerezni. A cselekmény légies könnyedségét csak fokozták az idillek: Bátky kalandja a titokzatos szépasszonnyal és romantikus szerelme Cyntiával, a 13. Earl unokahugával.

Ez a regény meghatározhatatlan műfajú, egyszerre rejtélyes legenda, történelmi regény, ismeretterjesztő írás és mindezek felszabadult humorral megírt paródiája. Bátky végül maga sem tudta, hogy bűnügybe, szerelmi kalandba keveredett, vagy éppen korszakalkotó kultúrtörténeti felfedezés előtt állt, és az olvasó is izgalomban tartatik az utolsó pillanatig. Szerb Antalnak köszönhetően fordulatos, misztikus és izgalmas a történet: a kalandokat és a kultúrhistóriát ügyesen adagolta és sajátos humorral ízesítette. Angol kísértethistóriát írt magyar tollal, amivel nemcsak azt bizonyította be, hogy a krimi lenézett műfajában is lehet maradandót alkotni, de döbbenetes az is, hogy magyar nyelven mennyire angol tudott maradni.

A magánéletében dogmamentesen vallásos, ugyanakkor minden hitben kételkedő Szerb Antal egész filozófiai bizonytalansága benne van ebben a szórakoztató regényben, amely a bizonytalan világnézet fölényes kritikája is. Belekerült a könyvbe tétovázása is: titokként fogadjuk el a misztikust, vagy felvilágosult elmével nevessünk rajta? Az egy misztikus titkokkal kacérkodó, de végső véleményt nem vállaló nagy műveltségű ember vallomása ez, humoros kalandregénybe csomagolva. Jellemző rá a regény egyik felismerése: élhetünk bárhol, azt, ami az életben a legfontosabb, azt nem értjük meg soha. 2004-ben a regény 13. kiadását érte meg magyarul, nem régen angolul is megjelent, ott is nagy sikert aratott. Sikerkönyv - de nem ponyva, hiszen nemcsak érdekes története és emlékezetes hangulata vonzó, hanem mindaz a tudás is, amit megosztott olvasóival. Illés Endre szerint a művelt emberek detektívregénye, aki Szerb Antal különleges értékét is érzékeltette: szaktudása és olvasottsága megvesztegető szélhámossággal párosult. A gengszter - regényt, kísértethistóriát és esszéelemeket egységesítő történet stílusa is jellegzetes. Még a humora is angol - csak egyetlen kiragadott példa ennek bizonyítására: - És hol laknak a magyarok? - - Magyarországon, Ausztria, Románia, és Jugoszlávia között.- - Ugyan kérem... ezeket az országokat Shakespeare találta ki...

Okos humorral dolgozott: nem viccelt, csak zseniálisan fogalmazott, melynek megértéséhez elengedhetetlen némi műveltség: "És hajában ott voltak a kötelező szalmaszálak, melyeket Lear király óta minden jóravaló angol őrült hordoz."

Ha nem lett volna kiváló regényíró, novellista, műfordító, neve akkor is fenn maradt volna irodalomtörténészként, mert valójában az irodalom szakembere volt. Fontos tudományos és kritikai munkássága mellett egyéni hangú prózájával a két háború közötti magyar irodalom különleges alkotójaként tartjuk számon.

Ottlik Géza

Regényszerkezet és közlésforma Ottlik Géza Iskola a határon

című   alkotásában

            Ottlik Géza (1912-1990) a Nyugat harmadik nemzedékének írója. Régi nemesi család sarja, ezen a néven harmadikként. Édesapjának, a belügyminiszteri titkár és császári kamarásnak Csonti Szabó Erzsébettel kötött második házasságából született, zenekritikus nővére 20 évvel volt nála idősebb. Édesapját másfél éves korában vesztette el, de neveltetése a családi hagyományokat követte. A kőszegi katonai reáliskolában, majd a budai főreáliskolában tanult, 1930-ban érettségizett. Ezután a budapesti egyetemre járt matematika-fizika szakra, ahol Fejér Lipót nagy hatással volt rá. De nem lett sem katona, sem matematikus, mert már egyetemista kora óta elkötelezte magát az irodalommal, bár fordítóként, újságíróként, bridzsrovat szerkesztőjeként hamarabb ismertté vált.

            A háború idején, légoltalmi szolgálata alatt már kiderült humanizmusa: üldözötteket mentett (pl. Vas István), és a háború után írásaiban is a Nyugat hagyományait akarta folytatni. A Magyar Rádió dramaturgjaként irodalmi előadásokat és hangjátékokat írt, szerkesztett, és a Magyar PEN Club titkáraként tartotta a kapcsolatot világirodalmi kortársaival. Földörökségének nagy részét felajánlotta egy téesznek, csak 24 holdat tartott meg, ami miatt 1952-ben kulákká nyilvánították - a kitelepítéstől csak az Írószövetség mentette meg. 1948-tól kiszorult az irodalmi életből, műfordításokból élt: Dickens, Shaw, Hemingway, Knight, Wangh, Osborn, Wilson művekből készített fordításai nagyságrendje meghaladja a saját művekét. 1960-ban Londonban járt tanulmányúton, ami hozzájárult fordításainak megszaporodásához.

            Íróként lassan dolgozott, évtizedekig csiszolgatta írásait, mint ahogyan azt Horatius javasolta. 1957-ben indult újra írói pályája, ekkor jelent meg a Hajnali háztetők című kisregénye, amelyből nagysikerű film is készült. Ezt követte 1959-ben az Iskola a határon, melynek folytatását Buda címmel 1969-ben jelentette meg. Utolsó novelláskötete Minden megvan címmel jelent meg. 1981-ben József Attila-díjat kapott, majd 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el művészetét, melyet még egy Szép Ernő- és egy Márai-díj is követett. 1990-ben halt meg Budapesten, szülővárosában.

            Ottlik önmagát önéletrajzi írónak tartotta, mások meg egykönyvűnek, hiszen írásai egyetlen témához kötődtek. Legfontosabb műve az Iskola a határon (1959) lett, melynek első változata már 1948-ban elkészült Továbbélők címmel, de akkor visszakérte a kiadótól, és átdolgozta. Kőszegi reáliskolás emlékeiből táplálkozik a cselekménye, címével azonban írása többletjelentését is megfogalmazta: iskolája Trianon után a határra került, az ott nevelkedő cőgerek pedig a gyermekkor és a felnőttség határára jutottak. Az iskola katonai drilljével a szabadságuktól fosztotta meg a családi melegből ideérkező fiúkat, a nehézségek hatására azonban megerősödtek.

             A regénynek többféle olvasata lehetséges: mulattató, szabályos diákregény ártatlan, vagy kevésbé ártatlan diáktréfákkal, s több is annál: egy társadalom lélektani regénye. A kadétiskola komor, baljós épülete az 1920-as évek Magyarországának jelképe, ahol testi-lelki terrorral arra nevelik a védtelen kamaszokat, hogy a természetellenes világot természetesnek fogadják el. Ennek leírása nem követ szoros időrendet, csak az első három nap és az első három hónap fontos, a többi rész csak mozzanatokkal, de ellentétes szemszögből idéződik fel.

            A cselekmény színtere az a Kőszeg, melynek várát a török időkben akkor is védték, amikor az ország már elvérzett, mert ott születtek, ahol senki nem borotválta koponyáját. Ottlik regényének ideje nem korlátozódik az itteni évekre (1923-26), a főhősök 1944-ben és 1956-ban, azaz nehéz történelmi helyzetekben újra találkoztak. Még Ottlik cőgersége idején is állt Kőszegen az a XVII. századi ház, melyen latin nyelvű felirat hirdette: Non est volantes, neque currentis, sed miserantis Dei. Pál apostol szavai voltak ezek a Bibliából a dicsőségről: Nem azé, akinek akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Ottlik a regény három szerkezeti egységét ebből alakította: I. Non est volantes - II. Sár és hó - III. Sem azé, aki fut. Pál apostol szavaival az emberi akarat relatív, és az isteni akarat abszolút módját mutatta meg, a közbülső részben pedig a sár az infernó, a pokol, az élet gyalázata, a rossz megjelenése, melyet a fiúknak végig kellett járniuk, hogy legyen honnan felemelkedniük, a hópedig az isteni kegyelem jele, mely tiszta és hideg világot, azaz rendet teremtett, amelyben azonban élni lehet. A regény szerkezeti arányai azokhoz a felismeréshez alkalmazkodnak, ahogyan a szereplők 30 év távlatából a három hónap történéseiben próbálnak tájékozódni. Kemény iskola volt ez számukra, de ugyanekkor nyílt meg előttük a világ. A monotónia, az erőszak, az igazságtalanság benne volt mindenben, érzékenyen reagáltak minden csekély változásra, ezért az események mélyen belevédődtek tudatukba, és azok így példázattá válhattak.

            A három főszereplő: Both Benedek, azaz Bébé, Medve Gábor és Szeredy Dani, az 1923-ban Kőszegre érkező újoncok közül azok, akik nem váltak katonává, vagy egy idő múlva otthagyták azt a pályát. 10 évesen kerültek egy zárt és összeszokott közösségbe, ahol szigorúan hierarchikus viszony uralkodott. Az iskolaparancsnok, Kovács Garibaldi akaratát a tisztek közvetítették, de a növendékek életét a tiszthelyettesek, különösen Schulze keserítették meg, akik feltétlen alázatot és vakfegyelmet követeltek, melyet különböző módszerekkel (pl. egy napos magánzárka) támasztottak alá.

            A történet csak a beszoktatás első idejét részletezi, amikor az iskolába lépve kopaszra nyírták őket, fekete posztóból készült egyenruhába bújtak, és 82 ágyas hálóteremben fekhettek le. Ez rájátszás a török időkre, meg az új világ ellentmondásaira, hiszen a fésűtisztító fonal kopaszságuk ellenére előírt része volt itteni felszerelésüknek. Az első öt hét alatt kemény leckét kaptak, ami után aztán szürkére cserélték a fekete egyenruhát és beosztást nyertek az egyes századokhoz. A szereplők kiskamaszok, abban a korban voltak, amikor a bandaszellem meghatározó. Viselkedésük eltérő: vagy azonosultak az itteni szellemmel (Drajh, Tóth), vagy alkalmazkodtak hozzá (Bébé), vagy lázadtak ellene, mint Medve, vagy Öttevényi. Ebben a körben csak a tiszthelyettesek kedvencei, a túlkoros Merényiék élhettek kedvük szerint, akik kegyetlenségüket mások – főként Medve – megleckéztetésére használták. Amikor ez kiderült, őket kicsapták, a többiek között pedig kialakult az a kötelék, amely további életüket is meghatározta:

a tehetetlen összetartozásuk időtlen időkre való

köteléke bogozott össze bennünket, valami, ami ki-

termelődött, tejsav vagy gyanta gyanánt a sebek –

ből, izomlázból, fájdalomból, és lehetővé tette, hogy

éljünk, valami, talán kevesebb a barátságnál és több

a szerelemnél.

A történethez Ottlik egy felvezető történetet illesztett: Bébé és Szeredy a Lukács fürdőben összetalálkozott, felidézték közös élményeiket: az 1923-as Kőszeget és az 1944-es Nagyváradot, amikor egy eltűnt katonai jelentés miatt bajba kerülő Szeredyt Bébé próbálta tisztázni. Szeredy akkor az általa megmentett zsidólányt feleségül vette, de nem tudott lenyugodni, mellette szeretőt is tartott. Ekkor derült ki harmadik társuk, a már halott Medve Gábor írásos hagyatéka, amelyben a cőgeres időkre emlékezett vissza. Bébé ezt olvasva és kommentálva idézte fel saját emlékeit, és rájött: a múltat hitelesen nagyon nehéz felidézésni, mert az emlékezet szelektív, mindenkinél másként működik. Medve írásában, az árulások és barátságok jegyzőkönyvében mindketten akaratlanul is az életükre keresték a választ, az elbeszélés így válik kettőssé: gyakori, hogy ugyanarról másként emlékeznek meg, jelezve, hogy az igazságnak több arca lehet, abszolút igazság nem létezik.

 Olvasás közben szembesült Bébé a maga útjával: megdöbbent, félt, hátrahúzódott, elvesztette illúzióit, közönybe süllyedt és behódolt. Medve érzékeny, ügyes, tehetséges fiú volt, erős erkölcsi érzékkel elvszerű akart maradni a cőgerben is, ragaszkodott a szeretet, az igazság és szabadság eszményéhez, de ezek az elvek kiszolgáltatottá tették. A fogdában aztán tudatosult benne, hogy az eszmények és a világ között nagy a különbség, de felül tudott emelkedni a hétköznapokon, és a regény egyik fontos üzentét ő fogalmazta meg:

A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinál-

ni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan ben-

ne, hanem hozzáadni mindig.

A nevelődésnek az lesz a vége, hogy a fiúk rájönnek: ebben a világban is lehet élni, és élni is kell. Összebarátkoznak, Mikulás műsort szerveznek, újságot szerkesztenek, házi sportbajnokságot szerveznek. Az uszodai találkozás többet nem tér vissza, de a víz szimbolikusan megmarad keretnek: az író a mohácsi hajóúttal zárja a történetet, ahol a fiúk csillagok fénye alatt szívják el utolsó alsóreálos cigarettájukat, mert felsőbb osztályba léptek az iskolai rendszerben és az életben egyaránt. A csillagok szimbolizálják a természeti és erkölcsi világrendet, ahol azonban a felebaráti szeretet kegyelme az élet, a világ keserű ismeretével párosult.

Ottlik a polgári középosztály tagjaként meg volt győződve arról, hogy a keresztény hagyomány jegyében az erkölcsi érzék személyiségformáló erővé válhatott. Emiatt került a történetbe a sok bibliai utalás, melyek közül a Szent Pál idézet vált a regény megértésének kulcsává: a sorsszerűségre, a kegyelmi állapotra, az eleve elrendeltségre utalt vele. Példázata ellenszenvessé tette az önzést, a türelmetlen sietést, értékké emelte a könyörületes megbocsátást, de olyan eszményként fogalmazta meg, aminek érvényesülési köre a szereplőkön kívül létezik. A kettős nézőpont, mely a történet előre haladtával közeledett egymáshoz, a végén megint különvált: Bébé szerint minden úgy volt jó, ahogy volt, Medve pedig új eszményt fogalmazott meg: a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem újat kell hozzátenni. Ez az erkölcsi érzék két megnyilvánulását jelzi, és ez a kétféle magatartás - elfogadni és cselekedni, vagy tudomásul venni és lázadni – a könyv végén újra feleselt egymással.

A XX. század világirodalmában különleges helyet foglalnak el azok a történetek, amelyekben gyerekek élik túl egy szadista kisebbség terrorját. Ottlik ezzel a művével Musil Törless iskolaévei és Golding A legyek ura sajátosan magyar változatát teremtette meg. A kőszegi reáliskola a maga pokoljárásával a felnőtté válás iskolája lett, de mint Dante utazásában, az út itt is a csillagokba (a természeti-erkölcsi világrendbe, a barátságba) vezetett. A kiképzés végére nemcsak az derült ki a fiúk számára, hogy milyen tarkabarka személyiségek, de félszavakból, mozdulatokból is tökéletesen megértették egymást

Ottlik humanizmusa elutasította az úri örökséget, de nem kötött egyezséget semmilyen más szabályrendszerrel, bár a fasizmust kivéve ellenségnek sem tekintette azokat. Saját véleményét megtartva, az előkelő szenvtelenség álarca alatt megtűrten, majd némi tisztelettel övezetten együtt tudott élni Horthyékkal, Rákosiékkal, Kádárékkal, hamis törekvésnek érezte volna – regényében is kifejezte - a megfutamodást. Úgy vélte, mint ebben az időben sokan mások, hogy az embernek az a legfontosabb feladata, hogy a leggorombább körülmények között is őrizze meg belső függetlenségét. Bár a regény megjelenésekor nem váltott ki nagy szenzációt, de az 1970-es évektől kultuszkönyvvé vált: egy nemzedék érezte sajátjának. Az író 70. születésnapjára Esterházy Péter ezt azzal fejezte ki, hogy három hónap alatt egyetlen rajzlapra rajzolta a regény 717440 betűjét.