Ady-Sappho…-Berzsenyi-Horác

Ady Endre: Sapphó szerelmes éneke - Berzsenyi Dániel: Horác

Az imitáció idegen alkotók műveinek követését jelenti, pedig korábban - amikor a műfordítási elvek még nem kristályosodtak ki - egyféle alkotói módszer volt. Balassi még "Marullus Poéta" verseinek gondolatait így adoptálta "jó lovam mellett való füven létemben fordítván meg deákbul", s lett belőle Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet? címmel az egyik legszebb Balassi vers. Berzsenyi számára Horatius volt a követendő minta, s lett belőle Múzsa is, amikor tanításait, elveit összefoglalta. Ady korára a műfordítási szabályok már stabilak voltak - éppen a Nyugatosok első nemzedékének köszönhetően - de a költő öntörvényű volt ebben is, és Szapphó verse imitációként vagy parafrázisként került versei közé.

A valóságosan kettős életet élő Berzsenyi számára Horatius és a horatiusi életfilozófia - a végletes érzelmektől való óvakodás, az "arany középszer" életelvvé emelése, a sztoikus bölcs megelégedettsége, belenyugvás a neki rendelt sorsba, az ifjúság örömeinek okos élvezete - látszólag meghatározta életét és költészetét. A kortársak egy része, de még az éles szemű kritikus, Erdélyi János is főleg Horatius - másolóként jellemezte költészetét: mint "magyar Horacz" - ot emlegette írásában. Berzsenyi valóban Horatiustól kapott ösztönzést, de az ókori költő világszemléletének magára erőltetése nem sikerült tökéletesen, mert az antik versmérték mögött az áhított harmónia utáni sóvárgás, örökös nyugtalanság fedezhető fel. Ezért is írhatta róla Horvát János: "E magyar Horatius erőteljes külsőségei alatt egy modern ember sebzett mélasága sajog."

Ám a Horac című verse az imitáció szép példája: szellemi mestere elveit összegzi benne, de második szólamként ott van benne maga Berzsenyi is. Ez a vers az ókori poéta legismertebb műveinek ihletése nyomán született. Néhol szinte szó szerint fordítja a Thaliarchushoz címzett ódát (Énekek, I.9) - helyenként pedig csak átkölti. Megtartja mintája gondolatmenetét, fontosabb képeit, de magáévá fogadja azzal, hogy a Róma környéki Soractét szülőföldje, a Ság hegyével helyettesíti, s a Kemenest is beleszövi a bevezető téli képbe:

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött, 
Zordon fergetegek rejtik el a napot, 
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,

S minden bús telelésre dőlt.

De a folytatásban már el is távolítja magától a mintát azzal, hogy az azt követő, a jelen élvezetére biztató mondatok elé betoldja:

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:

- s ezzel idézetté változtatja a vers következő sorait, még ha nem is idéz pontosan. A jelen örömeinek részletezését - mely a Horatius vers lényegi része - megkurtítja. Egy versszakot egyetlen sorba sűrítet. Horatius strófáját:

Enyhítsd telünket, tégy fahasábokat
a tűzre jócskán! Hozd ide kétfülű 
    kancsód, s meríts most bőkezűbben, 
    ó, Thaliarchus, öreg borodból!

(Bede Anna fordítása)

Egyetlen sorban sűríti össze:

Gerjesztd a szenelőt, tölts poharadba bort.

Majd innen egy másik Horatius versre vált át: az élet mulandóságát fenyegetőbben hirdető Leukonoéhoz írottra (Énekek, I. 11.), melyből először csaknem szó szerint idéz:

Holnappal nem törődj, messze ne álmodozz, 
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj és örülj.

De a befejezés már ismét Berzsenyi gondolata:

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, 
Mint a nyíl s zuhogó patak.

Berzsenyi Horatiusban a nyugodt megelégedettség, az élet bajait csitító tanítót kereste. A költészethez méltatlannak tartott, kisszerű életének viszonyait horatiusi képekkel, fordulatokkal stilizálta, így kívánta életérzését az antik bölcséhez igazítani. De sikertelenül: egyetlen eltérő verszárlat alkalmas volt arra, hogy versének lényegesen más tartalmat adjon. Horatius ugyanis az idő múlását érzékeltető sort a következő, az élet élvezetére biztató mondattal egyensúlyozta ki:

Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap: 
Élvezd, míg teheted, holnapokat Leuconoe, ne várj!

(Trencsényi - Waldapfeld Imre fordítása)

Berzsenyi azonban már tudta: a vígság, az öröm, a szerelem érzései csak pillanatok, melyet a repülő "szárnyas idő" elsodor. Az ő befejezése ezért más, nem lezárja, hanem a végtelenbe nyitja versét. Minthogy az alkalmazott strófa jóvoltából az elröppenést mindegyik versszakban átélhetjük, verszárlatával is ezt erősíti meg.

Ez az árnyalatnyi különbség pedig elegendő arra, hogy megmutassuk: Berzsenyi Horac című verse csak a lényegben különbözik a mester verseitől. A Berzsenyi versben a megelégedést, a lelki nyugalmat nem a boldog birtokos, hanem az utána hasztalan epedő magasztalja. A magyarrá lett verssel nemcsak az ismert valóság tájaira szárnyaltatta a csípős északi szelet, a Boreast, hogy megmutassa az antik költő szellemét, de a megidézésben a rettenetes különbséget, a térben és időben magányossá váló költői sorsot képes volt érzékeltetni. Ezt a tragikus, de vállalt magányt, s vele az elmúlás átélését érzékeltette a Horácban emelkedett ritmusával.

Egyszóval mégsem lehet leegyszerűsíteni a Berzsenyi verseket arra, hogy szolgaian másolta a mintát, önállósága azért is fontos, mert saját életviszonyairól vallott ezekben. Az imitáció adott neki alkalmat az önvallomásra, melyet költészettel, szerelemmel megédesített álomvilággá, idillé formált. Egyhangú életkörülményeiből, fásult hangulataiból ennek segítségével igyekezett kitörni. A költészet szárnyán való repülést is mesterétől tanulta, de azt is egyénítette:

Horatius:

Újfajta, izmos szárnyakon indulok, 
Kétarcú költő, a laza légen át.

(Kardos László fordítása)

Berzsenyi:

A nagy lélek önként az aeterben
Héjáztatja szabad szárnyait, 
Nem tartja itt fojtva porkötélben 
Az égi tűz nemes lángjait.

(A reggel)

vagy:

A lelkes élet játszva felleng

(Amathus)

S nagy különbség van a "héjáztatás" és a "fellengés" között, mert az első a hősi ódák magas röptét, a másik az idilli versek andalító álomvilágát érzékeltette úgy, ahogyan azt csak Berzsenyi érezhette. Magányában, valódi élmények hiányában - hogy önmagát fenntarthassa - poétai álomvilágot kellett teremtenie, melyhez a kiindulópont Horatius jelentette, de az átélt érzések sajátjai voltak.

Ady Endre Sapphó szerelmes éneke című verse tulajdonképpen egy Szapphó vers művészi fordítása, melyet azonban saját költeményként helyezett el a Szeretném, ha szeretnének című, 1909-es kötetében. Földessy Gyulától megtudhatjuk, hogy mecénása, Hatvany Lajos kérésére írta át nyersfordításból néhány perc alatt - ezért is ajánlotta neki. Szapphó az ókori líra elismert személyisége volt, a Leszbosz szigetén élő költőnő jutott legtovább az ókorban az egyéni lelkiállapot kifejezésében. Már életében hatalmas hírnévre tett szert, tizedik Múzsaként tartották számon kortársai. Ő volt az, aki elsőként strófákra - rövidebb egységekre - bontotta költeményeit. Csak néhány verse maradt fenn, de "dala igazi asszonyi dal: egyszerű és édes, keserű és mély és nyugtalan" - írta róla Babits Mihály.

Műve, mely a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, kezdettől fogva sok költőt ihletett meg: Catullus latinra áttéve besorolta saját versei sorába, s Kölcsey Ferenc is lefordította, pedig az ő versei között hiába keresünk szerelmes verseket. A Szapphó - vers titka közvetlenségében rejlik, mellyel szerelmének hatását, a szerelmi gyötrődést fogalmazta meg. Ady az eredeti szöveget csak nyersfordításban látta, de nagyszerű költő volt, megérezte értékeit: lendületét és érzelmeit, melyet saját változatában is érvényesített - miközben hamísítatlan Ady - verset formált belőle.

Az eredeti vers az ókori gondolkodást őrzi:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel 
egy a férfiú, aki szemben ülhet 
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól, 

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;

(Devecseri Gábor fordítása)

Ady is hasonló lendülettel kezd, de verse csak tartalmilag emlékeztet a forrásra:

Boldog legény, istenek párja, 
Szemben ki ülhet szép szemeddel, 
Édes kacajos közeleddel, 
Kacajoddal, mely szíven - vágva
Fogja a mellem.

Ady módszere a sűrítés, verse így nem szolgai fordítás, hanem átköltés (parafrázis). . "Az asszonyi vers" kedvtelve részletezi azt a hatást, amelyet kedvese kivált belőle:

............................................................
felszökik mellem közepén a szívem; 
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot

nem tud nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, s nem lát szemem se, zúgván

zúg a fülem már.

(Devecseri Gábor fordítása)

De Szapphó felsorolása teljesen leegyszerűsödik az Ady versben, és a sorátlépések is eltűnnek:

Hacsak már látlak, elalélok, 
Torkomon a szavak elfulnak, 
Bőrömre zápor - szikrák hullnak, 
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.

Az ún. szapphói - strófát is egyénítve használja Ady, minthogy nála az utolsó sorok verszárlatként működtek, emiatt nem ragaszkodott pontosan az ókori formához. S a befejezése: "Meghalok érted!" - már igazi közhely, egy egyszerű ember ezt már le se merné így írni, de az Ady versben helye van: nemcsak a strófát, de az egész verset ezzel zárja.

Megrázó szerelmes verset alkotott a mintából a költő és besorolta - joggal! - saját versei sorába. S hogy ez a vers a kihűlő Léda - szerelemben ne jusson szerephez, nem is a szerelmes versek között helyezte el, s ajánlásával a vers keletkezését is sejteni engedte. De nem dobta el, mert a szöveg az átköltés révén saját gyermekévé vált, és mert a kor szigorú szabályokat alkotott a műfordítást illetően, az öntörvényű költő azt sem vállalta. Mi azokat a verseket szeretjük, melyek eredetien tolmácsolnak egy gondolatot. Ady szerelmes verse megfelel ennek, hiszen közhelyszerű megállapításai a versben elragadóak, élnek, a verset olvasva az ember szerelmes lesz magába a szerelembe - írja Füst Milán - mert ez a vers a szív egyenes idézete.

Az imitáció kedvelt formája az irodalomnak, a régi korok gyakorta éltek vele, s manapság is egyre divatosabb. Az évszázadok alatt az irodalmi formák kikristályosodtak, a szabályok pontosodtak, de az igazi, öntörvényű költők át - átlépik azokat. Az imitációk (mintakövetések) mellett megjelentek az evokációk (felidézések), a parafrázisok (átköltések), és az allúziók (célzások). Mindezek megidézik és újra felfedezik a költőket, de úgy, hogy a megidézettel együtt megjelenik a megidéző személyisége is. Minthogy ezek a módszerek között sok a hasonlóság, szétválasztásuk meglehetősen nehéz. De az így született versek az esztétikai - gondolati élmény mellett megajándékozzák az olvasót a felfedezés, a ráismerés örömével is, s éltetik hagyományainkat. 

 

Ady-Párizsban… Berzsenyi-A közelítő tél

Ady Endre: Párisban járt az Ősz - Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Berzsenyit és Adyt száz év választja el egymástól, de mindketten egy - egy századvég gyermekei voltak, ez össze is kapcsolja őket. Berzsenyi a XVIII. - XIX. század fordulóján élt, a kortársai "magyar Horácz-"ként tartották számon, de több volt ennél: az ókori formák mögött a modern ember sebzettsége rejtőzött. Ady a Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja, aki a XIX. és XX. század fordulóján indult, s költészetével teljesen új utakra terelte a magyar irodalmat. Mindkettőjüknek meghatározó élménye volt - a századfordulók okán is felerősödő - elmúlás érzése, e két versükkel ezt bizonyíthatjuk.

Berzsenyi A közelítő tél című versét Niklán írta, többször is átdolgozta, s az eredeti (Az ősz) címet Kazinczy javaslatára megváltoztatta. Ennek az elégiának fő témája az idő múlása, újdonsága pedig ennek a hangulatnak érzékeltetése volt, igazi idő - és értékszembesítő vers. A költői szándék Adynál is hasonló, Párizs hangulatát akarta megfejteni, megragadva a pillanatot, ahogyan azt az impresszionisták tették - Párisban járt az ősz - s abben a pillanatban a halálhangulattal találkozott.

Berzsenyi három versszakon keresztül az őszi természet képeit jeleníti meg, a klasszicizmus szabályai szerint antik elemekkel (labyrinth, Zephir, symphonia, thyrsus, stb.), ismétlésekkel, rokon értelmű szavakkal (hervad, hullanak, nincs, nem). Ezt követi a nagy felismerése:

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.

Ebben a megszemélyesített metaforában az általánosítás jelent meg a mulandóságról és a változásról, melyet ellenpontozott a "kis nefelejcs"-csel, majd fájdalmas felismerését saját életére alkalmazta. Minthogy a "szárnyas idő" hatalmas látomásában és a "kis nefelejcs" képében egyaránt a pusztulás élményét találta, ez vált a vers legfontosabb elemévé.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, 
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy - két zsenge virágait. 

Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom...

Ady az otthoni támadások elől menekült Párizsba, mert ott elbújhatott, mint ahogyan annak idején a betyárok a Bakonyban. De úgy járta a város utcáit, mintha Debrecenben lenne a Szent Mihály úton, s nem Párizsban a Saint Michel bulváron. Ezzel a kis megkülönböztetéssel is az őszt idézte meg, a versírás jelenét, de nemcsak évszakként, hanem a halálhangulat hordozójaként is - hiszen Szent Mihály lován vitték ki akkoriban a temetőbe a halottakat. Nyár közepén megérezni a következő évszakot, különösen nagy költői érzékenységre utal. Költői énjét pontosan megrajzolta a második versszakban elrejtett önarcképével:

Ballagtam éppen a Szajna felé, 
S égtek lelkemben kis rőzse - dalok, 
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, 
Arról, hogy meghalok.

Ady versében az Ősz megszemélyesített istenasszony, aki a kellemes hangulatban lévő költőt és a körülötte lévő világot egyetlen pillanat alatt fölforgatta. Adyt is megérintette az idő múlása, az idő előtt érkező halál szele. Ennek hatására változott meg szinesztéziája - a "halk lombok" "nyögő lombok"-ká váltak - s a költő nem is tudott ettől a hangulattól megszabadulni.

A két verset tehát az ősz metaforája és szimbóluma kapcsolja össze, de nagyon érdekes a hasonlóságokban meglévő különbség is, mely az eltérő költői egyéniségekből fakad. Mindkét vers egy-egy statikus képből indul ki, - a liget és a Szent Mihály úti fák - hogy aztán az elmúlás fenyegető érzését jelenítse meg. Ehhez is egyforma eszközt használnak: az idilli indulást - amit Berzsenyinél a negatív festés hordoz - ütköztetik az értékvesztettséggel, mellyel az ember és a természet ellentétté fejezik ki. Mindkét versben hangsúlyos szerepet kap az idő, bár ebben azért van egy kis eltérés közöttük, hiszen Berzsenyinél "a szárnyas idő" észrevétlenül tovasiklik, míg Adynál az elmúlás érkezik "idő előtt". Ettől váltak ezek a versek elégikussá.

A két vers közti különbség az eltérő korokból és az eltérő költőegyéniségekből adódik. A Berzsenyi vers klasszikus hármas szerkezete az Ady versből eltűnik, a két szerkezeti egységben az Ősszel való találkozás előtti és utáni hangulatot szegezi egymással szembe.. Berzsenyi versét szóképek sokasága uralja, ami Adynál a szinesztéziára és szimbólumra szűkül, de a jelzők, igék sajátos hangulata is segít az elmúlás megidézésében, melyhez az időértékes verselést használta: aszklepiadeszi strófában írta művét. Ady verselésében is ott van az időmértékes lejtés, de ő ugyanolyan szerepet juttat a rímeknek is. Ettől a kevert formától válik a vers igazi dallá, s ez is hozzájárul a perc megragadásához.

Ezek a versek külön - külön ismertek voltak számomra, de az összehasonlítás arra is ráébresztett, hogy az igazi téma a költészetben örök, csak a forma változik koronként. Egyetlen időben sem könnyű az elmúlással, a halál gondolatával találkozni, mindenki igyekszik a maga a módján válaszolni erre a kihívásra. De Berzsenyi "szárnyas ideje" és Ady "egy perc" - e ugyanannak az érzésnek a változata, egyik vers így a másikat erősíthette meg. 

Ady-A Hortobágy…-Baudelaire-Az albatrosz

Ady Endre: A Hortobágy poétája - Baudelaire: Az albatrosz

A romantikus hevület dacára a XIX. század közepére kiderült, hogy a forradalmak elbuktak, s a felvilágosodás elveit csak felemásan lehet megvalósítani. Ez az ellentmondás arra késztette az ekkor színre lépő francia szimbolistákat, hogy szakítsanak az őket körülvevő világgal, s a művészetbe vonuljanak vissza. Ők lettek a művészetek nagy lázadói, a l'art pour l'art lett az ideáljuk, s az őket körülvevő, taszító valóságról új eszközökkel szimbólumokkal, látomásokkal adtak hírt. Ennek a csoportnak az egyik legértékesebb alkotója volt Baudelaire, francia költő. Ady kicsit később, a századforduló idején az elmaradott falusi Magyarország mélyéről érkezett a magyar irodalomba, de kiszakadt az úri Magyarország vonzásából, távol került a provincializmustól. Kritikai szemlélet váltotta fel nála a környezetében meglévő önelégültséget. Verseiben újraéledt Petőfi szertelensége - akit ekkorra teljesen leegyszerűsítette a hivatalos irodalom - s a francia szimbolista költőkből tanulva "új időknek új dalaival" lépett a változtatások útjára.

Ez az új szemlélet szakított a romantika útjával, s ennek első látványos jele éppen a költészet hivatásáról vallott új nézet megjelenése volt. A forradalmak elvárták a költőktől, hogy égő csipkebokorként vezessék a népet "tűzön - vízen át", de legalább a Kánaánig, váteszként, jósként legyenek a jövő megformálói. Baudelaire volt az, aki elsőként szakított ezzel a szereppel, mert megérezte, hogy a költőkre új világ köszöntött. Felismerte az emberben egyszerre meglévő tisztaság és romlottság kettősségét, érzékelte, hogy az érzékeny művészek otthontalanok a mindennapi életben. Rájött, hogy éppen túlfinomult érzékenységük miatt vergődnek a világ közönyössége és tiszta ideáljai között, "albatrosz sors" az övék. A Romlás virága című kötetben több mint két tucat verssel láttatta meg ezt a tragikus változást, melynek lényegét Az albatrosz című versében fogalmazta meg.

A vers egy tengeri hajóúton született meg 1814-ben, ahol a hajót körbevevő nagy madarakban sorstársaira ismert rá a költő. Az albatrosz éltető eleme a levegő, ő a "kéklő lég ura", aki a korlátok nélküli szabadságot, a szép kalandot, a földtől való elszakadást jelképezte Baudelaire számára, mindazt, amire akkoriban ő maga is vágyott. "Fenn" az albatrosz a "szép csoda", "lenn" az unatkozó matrózok játékszere. Itt a földön minden értéke visszájára fordult: "esetlen, bús, beteg" a "légi herceg", éppen hatalmas szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé. Itt lenn más, mint a többiek, ezért magányos, védtelen, sebezhető, kiszolgáltatott, és tehetetlen a megalázásokkal szemben. Baudelaire ezzel pontosan azt jelezte, milyen sokat változott a költői szerep: nem hősi eszménykép immár, hanem esendő ember, aki szinte alkalmatlan a földi életre. Ebben a versében még megmagyarázta jelképének, az albatrosznak az értelmét:

A költő is ilyen, e légi herceg párja, 
kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, 
de itt lenn rab ő, csak vad hahota várja, 
s megbotlik óriás két szárnyában, ha lép.

(Tóth Árpád fordítása)

Ez a gondolati fölfedezés adta Baudelaire költészetének egyik újszerűségét, hiszen a külvilág képeivel saját lelki folyamatait érzékeltette. A költők mindig is egy mélyebb igazság megmutatására törekedtek, s a francia szimbolisták ehhez teljesen új utakat jelöltek ki.

Ady Endre az első perctől fogva eltért "a megálmodott álmoktól", tudatosan és hosszasan készült harcára, melyhez már nem volt elegendő a Petőfi - féle "kedves zseni" prófétai szerepe. Jól érezte, hogy "új vizeken járó" költői útjához új szerepet kell találnia, így vált ő A Hortobágy poétájá-vá. A századfordulón kettősség jellemezte Magyarországot: a megmaradt feudális erők meggátolták a kiegyezés után elinduló kapitalista kibontakozást. Ady jelképei ebből a valóságból nőttek ki, s ebben a (szöveg) környezetben a Hortobágy, Pusztaszer, az Ugar Magyarország szimbólumává vált. S a költő azt is jól érzékelte, hogy ebben a környezetben nem egyszerű költőnek lenni. A többiektől elütő, befelé élő, érzékeny lelkű "kúnfajta, nagyszemű legény" valódi poéta, aki "kinzottja sok-sok méla vágynak", akár akarja, akár nem. Írnia kell, még ha sorsa a "híres magyar Hortobágyra" vetette is. Bár itt a jelző lekicsinylő értelmű, de a költő még nem ábrándult ki teljesen - a Hortobágy nem ugar! - költőisége ebben a környezetben is működött. De rossz helyre, meg nem értő közegbe született, ahol:

Ha virág nőtt a szivében
A csorda - népek lelegelték.

A lelkét - lelegelték szójátékkal és a "csorda - népek" metaforával fejezte ki felháborodását a tehetséget elpusztító világgal szemben. Hiába tudta a költői én, hogy "szent dalnok" lehetne máshol, itt, a "piszkos, gatyás, bamba" társak között csak az elhallgatás kínja lehetett osztályrésze. A versbeli költő azonosult környezetével:

Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

De Ady nem adta meg magát, újra meg újra írta verseit. Vállalta a tragikus költői sorsot, a Messiás szerepét, jóllehet maga sem hitt mindig eszméi diadalában...

Ady és Baudelaire versében a költői sors újszerűsége azonos, de eltérő fejlettségi szintű országaik más és más lehetőséget tartogattak számukra. Baudelaire polgárpukkasztó magatartását követte Ady is, de közben erős maradt benne a változtatás szándéka is. Számára a költészet nem volt öncélú, hanem tudatos vállalás. Baudelaire és a többiek nyomán Párizs vált a "nyugtalan lelkek" találkozóhelyévé. Ady maga is oda menekült, ha a harcokban erőt akart gyűjteni. Emberi sorsában szembefordulhatott a magyar világgal, de költőként "mégis - morálját" feszítette neki. Látomásait a jövőről olyan erővel fogalmazta meg, hogy hatása alól ma sem tudunk megszabadulni. Valóban nem lett "a szürkék hegedőse."...