Toldi-Toldi estéje

Arany János: Toldi - Toldi estéje

Arany János a reformkorban született, a forradalom és szabadságharc alatt és után nemzeti költővé érett. Személyes barátsága mellett irodalmi törekvései is Petőfivel rokonították. Nyelve közel állt a közbeszédhez, stílusa - a napi élet apró rezzenéseit is megjelenítő tárgyiassága miatt - a népiesség folytatásának tekinthető. Ám Arany nyelve a Petőfiénél stilizáltabb, megalkotott költői nyelv. Páratlan formaművészé az tette őt, hogy nyelvünk adottságait tudatosan használta. Művészetét nemzeti klasszicizmusként jellemezzük, mely az emelkedett tartalmat tökéletes formában kifejező művészi törekvés volt.

Amikor az ismeretlen költő, a nagyszalontai jegyző Toldi című elbeszélő költeményével 1847-ben megnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát, mindenki előtt világossá vált, hogy egy nagy költőt fedeztek fel. A Toldi hírére Petőfi is felfigyelt, elkérte és elolvasta a kéziratot, lelkes levéllel és verssel fordult az ismeretlen költőtárshoz. Barátságuk történetét levelezésük megőrizte, melyet Illyés Gyula "két szellemóriás hancúrozásának" nevezett. Ők ketten sokat tettek a népköltészet és a népélet felfedezéséért, a nép jogainak kivívásáért. Tudták: " ...ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék..." (Petőfi)

A János vitéz és a Toldi a magyar elbeszélő költészet magas szintű alkotása. Ez a líra és epika határán álló műfaj a romantika találmánya, szerves folytatása a széphistóriának és a históriás énekeknek. Népi mondát vagy mesét választott témául, főhőse népi karakter volt, aki a maga egyszerűségében a nép erejét szimbolizálta. Fontos eleme volt a néphagyomány, versformája pedig a népköltészetben gyakori felező tizenkettes volt.

A Kisfaludy Társaság pályázata azért érintette meg Aranyt, mert a Toldi nemzetség Nagyszalonta környékéről származott. Jól ismerte Ilosvai Selymes Péter históriás énekét: Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való históriáját. Forrásként ezt hasznosította, de a maga személyiségét is jócskán hozzátette. (A későbbiek során is mindig törekedett arra, hogy "epikai hitellel" - valamilyen forrással - támassza alá epikai műveit, még balladáiban is fontosnak tartotta.) Mintája volt a János vitéz is, Petőfi 1844-ben megjelenő elbeszélő költeménye, mely szintén a Kisfaludy Társaság pályázatára született. De míg Petőfi a népi mesemondó hangját igyekezett eltalálni, Arany - Homérosz példájára - élettel töltötte meg írásait.

A Toldi Előhanggal kezdődik, melyben Arany látomásszerűen megidézte azt az állapotot, ami egykor volt, vagy aminek lennie kellett, ahol a jó elnyeri a jutalmat, a rossz pedig a büntetését. A forradalom előtti optimizmus hatotta át a jobbágyivadék Aranyt, amikor megszólaltatta azt az ábrándját, hogy a nép egyenrangú lehet a nemessel. Hogy a történet keretét napfényes nyár és csillagfényes éjszakák adják, nem minden politikai célzatosság nélküli 1847-ben.

A 12 ének egységes világképű, hiszen Arany Toldi Miklósban azt a pórsuhancot ábrázolta, aki fölfelé tört, s különböző akadályokat legyőzve elérte a célját: bekerült a király vitézei közé. Nemcsak eszményi népi hős volt, de testi erejével, érzelmi gazdagságával, öntudatával, erkölcsi tisztaságával a nemzeti jellemet is megtestesítette. A cselekmény telve van népmesei motívummal (a legkisebb fiú győzelme, a gonosz testvér ármánykodása, a jó király, akit nem lehet félrevezetni, váratlan fordulatok, stb.), de a főhős árnyalt jellemzése, sokoldalú ábrázolása már realista volt. A fiatal testvér elnyomása közismert irodalmi motívum, de Toldi történetének ez új színezetet adott. Miklós paraszti munkából élt, de nem paraszti sorban, hanem gazdag család sarjaként. Ezért is keserítette el, hogy az utat kérdező nádor parasztnak nézte, s néhány óra múlva emiatt követelte bátyjától a jussát: "pénzt, paripát, fegyvert".

Drámai expozíciója van a műnek: a "vendégoldalt" hosszan kitartó Toldi hatalmas ereje, önérzete és a belsejében dúló harag együttesen jelzi jellemét és elkövetkezendő sorsát. A hazatérő György azonban elutasította az öccsében felébredő testvéri szeretetet, sőt: amikor Miklós gyilkos ökle felemelkedett, s anyjuk a testvérek közé vetette magát, becsmérlőn szólt mindkettőjükhöz:

Úgy anyám, kecsegtesd ölbeli ebedet, 
Ójad fúvó széltől drága gyermekedet, 
Mártsad tejbe - vajba, mit se kímélj tőle, 
Majd derék fajankó válik így belőle.

Az igaztalan szavak hatására aztán a fiúi szeretetből elfojtott szenvedély még erősebben tört a felszínre. Akaratlanul is elkövette azt a gyilkosságot, ami miatt György emberei üldözték, s ami belsőleg is bűntudatot fakasztott benne. A farkas - kaland epizód - mely a véletlennek tűnik - szükségszerűen előre lendítette a cselekményt is. A farkasokkal megvívott harc után hazalátogató Miklós nem állta meg, hogy a döglött állatokat bátyja mellé ne fektesse. A háznép azonban felriadt a kutyák ugatására, akik megérezték a dögszagot, s újraindult Miklós üldözése. Anyja kiváló gyakorlati érzékével azonban segített fián: Bencével élelmet küldött Miklósnak, s a cipóba belesütött 100 arannyal lehetővé tette, hogy Miklós felfegyverkezzen és szembeszálljon a hetvenkedő cseh vitézzel. A diadalmas párbaj után Lajos király szolgáltatott igazságot Miklósnak, s a diadal betetőzéseként anyja is megjelent a színen.

Bence öreg szolga, aki még Miklós nagyapjánál volt "ostoros gyerek.", s aki Miklós fejlődését végigkísérte. Őt Arany fantáziája teremtette meg, hogy az Ilosvai mű bizonytalan részeit élettel töltse meg. Milyen jellemző és milyen természetes Bence szava, amikor a nádasban rátalált kis gazdájára:

Jaj, eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek, 
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek...
Hogy vagy édes szolgám? Nem haltál még éhen?... 

Itt a tarsolyom, fogd és egyél szépen, ne! 
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne.

Epikus nyugalom uralja mindvégig a Toldit. A természet körbevette a szereplőket, de nem természetfölötti erőként, hanem az életet jelentő reális képekkel, hasonlatokkal. Petőfi legjobban azt a részt szerette benne, amikor az alvó Miklós szájából álmában még a nyál is kicsordult:

Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében, 
De nem mert szemére szállni még sokáig, 
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig....

Aztán álommézet csókolt ajakára, 
Akit mákvirágból gyűjtött éjszakára, 
Bűvös - bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája szélén.

A Toldi a népnek íródott, de Arany nem merte művét Nagyszalontán felolvasni. A felemelt pályadíj dicsőségéről is csak az újságok és divatlapok közönsége értesült, a könyvkiadásból pedig egy év alatt ezer sem fogyott el. Arany húzódozása tehát érthető, hiszen művében olyan szépségek vannak, melyek megértéséhez műveltségre van szükség. Igazi lelkesedést ezért keltett Petőfiben, aki eszméi megvalósulását látta a műben. Arany hőse a népet képviselte, de a nemességhez és a jobbágysághoz egyaránt köze volt, s felemelkedése, győzelme így a nemzetté vált nép sorsát tükrözte. Arany azt hirdette művével, hogy a nemzet nagy tettekre képes, ha segítséget kap a benne lévő erők felhasználásához. Toldinak is csak a 100 arany hiányzott, a többit magában hordta. Ezzel azonban Arany véleménye eltért a Petőfiétől, aki a János vitézzel azt bizonyította, hogy a nép egyedül is képes a felemelkedésre.

A folytatást, a Toldi estéjé-t még 1846-ban megírta Arany, de az események miatt csak 1854-ben jelenhetett meg. Talán furcsa, hogy a trilógia harmadik részével hamarabb készült el, mint a közepével. Arany már az első rész megírásakor érezte, hogy Toldi útja nem lehet annyira egyenes, mint ahogyan azt a Toldiban meghirdette, a buktatókat fogalmazta meg a Toldi estéjében.

Ennek a 6 éneknek az életszemlélete, hangulata egészen más, mint az első részé volt: egy öreg, kegyvesztett, tragikus vitézről szól, akinek komor, ködös őszben, kora télben játszódik története. De az ifjú és az öreg Toldi történetében sok a hasonlóság. Ez a történet is Nagyfaluban kezdődött: az öreg Toldi és szolgája, az öreg Bence derék, de kissé komikus fia otthagyta az udvart, Toldi hazajött meghalni. Már a sírját ásta, amikor megtudta, ismét szükség van az erejére: a hetvenkedő cseh vitéz helyét most egy olasz foglalta el. Ez nem élet - halál harc már, csak egy lovagi torna, de a nemzet gyalázata járt ezzel is. Így hát Toldi gyorsan kinn termett a maga ásta sírgödörből, s indulás előtt még az asztal alá itta a hírhozót és Bencét. Amikor megérkezett szőrcsuhában a küzdőtérre, látványa elképesztette az összeseregletteket, de a rémület kacagásba torkollt, amikor Bence is megjelent. A 30 éves Arany János nagy gyönyörűséggel osztotta ketté az öregséget kísérő tragikus és komikus elemeket Bence és Toldi között. Győzelme után Miklós szó nélkül budai házába ment, de a király felismerte és utána küldött. E hívásra boldogan indult a palotába, de az apródok csúfolódó énekére megint fejébe szállt a vér, s a megszokásból a mente ujjába akasztott buzogánnyal hármat agyonvágott közülük. Aztán berontott a királyhoz, s az Ilosvaitól pontosan átvett szavakkal Lajost is megfenyegette. Ismét hazarohant, de az utána küldött testőr már haldokolva találta.

A király megrendülten kereste fel barátját. Párbeszédük a régi és új világ ellentétét mutatta, Toldi utolsó szavai pedig Arany véleményét közvetítik: a továbblépéshez a hagyományok és az újítások egyaránt szükségesek:

Szeresd a magyart, de ne faragd le - szóla, 
Erejét, formáját, durva kérgét róla: 
Mert mihaszna simább, ha jól megfaragják, 
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.

Toldi tragikumát feloldotta ez az utolsó beszélgetés, de ez nem kibékülés, csak búcsú. Arany nem állt sem a király, sem Toldi mellé, fenntartásai voltak, féltette a nemzeti értékeket már 1847-ben is, nemcsak akkor, amikor a Bach - rendszer "civilizálni" akarta a "kulturálatlan" magyarokat. A benne levő nagy kontrasztok miatt lett bonyolultabb és árnyaltabb a jellemábrázolás, a főhősök emiatt nem idealizáltak.

A befejezésben - talán a fentiek miatt is - a tragédia tisztázó hatását a hűségnek természeti keretbe foglalt képével erősítette meg Arany:

Nem jelölte a sírt drága érc vagy márvány: 
Bence volt az emlék, lába felől állván: 
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék, 
S elborítás a sírt új havával az ég.

A trilógia két darabjáéban sok a hasonlóság, s ez az ellenpontozó építkezés jelzi: Arany számára nemcsak a felemelkedés volt izgató, a továbblépés lehetősége is foglalkoztatta. Hőse emberi hibáktól sem mentes hús- vér ember. Mindkét részben hihetetlen haragja miatt esik gyilkosságba, de csak a fiatal Toldi kapott emiatt kegyelmet. Időközben Toldi maga is kegyetlenebbé vált: a cseh vitéznek először meghagyta az életét, csak akkor ölte meg, amikor az alattomosan hátba támadta - az olasznak viszont már nem kegyelmezett. Igaz, a világ is megváltozott körülötte: a Toldiban a két fiatal vitéz még a hazáért halt meg, a Gyulafi testvérek viszont egyféle szerelmi párbajt vívtak a Toldi estéjében, aki életben marad, azé lesz a lány. Az ifjú Toldit diadal várta a végén, az öreg számára elmaradt a végső elismerés, bár a királlyal megbékélt.

A trilógia közepének - Toldi szerelme - elkészítésére csak 1878-ban került sor, a "feje" és a "lába" tökéletesre sikeredett, a "dereka" kicsit halványabbra. Nem is akarta megírni, mert kevés forrása volt, s a szerelmi téma nem is izgatta annyira - igazán csak a Petőfinek tett ígérete miatt fejezte be művét. Pedig Toldi és Rozgonyi Piroska szerelmében is tudott újat hozni, melyet kora regényírói megirigyelhettek tőle. Tömör, drámai képet festett ennek a szerelemnek állomásairól, katasztrófás kimeneteléről. A boldogságát eljátszó, indulata örvényibe merülő Toldi lélekrajzát pontosan fogalmazta meg, miközben beleszőtte saját öregségének gondjait is. Lírai befejezése az öreg Arany vallomása:

Daliás időkről mit még barna hajjal
Kezdtem, s félbe'hagyék küzdve kórral, bajjal, 
Most mikor agg lettem, hajam is fehérül: 
Imhol a bús ének Toldi szerelmérül.

A Toldi trilógia a magyar irodalom legnagyobb értékei közt foglal helyet. Németh G. Béla a Toldit "eposz formájú idillnek", a Toldi estéjét "eposz formájú elégiának" tartotta, a művek különlegességét jól érzékeltette ezzel. Arany életét meghatározták ezek a munkák: ennek köszönhette beérkezését, s ebben írta ki magából öregkora nyavalyáit, lánya elvesztése miatti fájdalmát. Ott van a helye - minden újszerűségével - Petőfi János vitéze mellett. Kukorica Jancsi a népi hős, aki saját eszével, ügyességével jutott előre, tökéletes jellem. Toldi egyszerre jelenítette meg a népet és a nemességet, olyan ember, aki telve van hibákkal, győzelméhez külső segítség is szükségeltetik. De emberibb hős, nem mesefigura... Arany realizmusának diadala. 

Arany-Ősszel-Petőfi Homér…

Arany János: Ősszel - Petőfi: Homér és Oszián

Homérosz görög rapszódosz volt, aki eposzaiban népe aranykorát énekelte meg. Már saját korában is nagy hatása volt, de a reneszánsz óta mintává és példává lépett elő. A "homéroszi kérdés" ellenére - írója vagy összeállítója a műveknek, csak az Iliászt, vagy az Odüsszeiát is ő írta? - ő maradt a "legrégibb és a legjobb" - ahogyan azt Marót Károly) összegezte. A XIX. század elejének romantikus hevülete fedeztette fel a magyarokkal Ossziánt, a kelta bárdot, aki sajátos hangulatú műveiben a letűnt gael népet keltette életre. Kisfaludy Károly nagyméretű festményen jelenítette meg "a hunyó dicsőség lantosát". Ez a Nemzeti Galériában ma is látható olajkép a romantikus festészet egyik megrázó alkotása. Szürke és fekete színeinek kavalkádjából alig villan elő fény, csak a bárd játszik elszántan a körülötte kavargó szellemeknek... A költők nem tudtak Osszián hatása alól szabadulni, pedig még a nevét sem írták le egyformán. Közben aztán ki is derült róla, hogy a valóságban nem létezett, egy skót költő, James Machperson "találta ki", de ez mit sem rontott népszerűségén. Bár azt ők is észrevehették, amit Arany János meg is fogalmazott:

Ossziánnak minden bűbája elvész, mihelyt feltesszük, hogy Osszián, meg hős atyja, Fiegal, hős fia, Oska, légi káprázat, s a bárdok éneke felhős Caledóniában ha zengett is valaha, elzengett, örökre visszhang nélkül, nyomtalanul..."

De nem Homéroszról, s nem Ossziánról volt szó, ha őket emlegették - a derűs aranykor és a kihalt hős nemzet jelképeivé váltak ők a magyar romantika jóvoltából. A két költő neve már az 1847-es levelezésükben is feltűnt, Arany azt írta Petőfinek: ...akkor Homér kellett volna, most Osszián, ki a fajulni kezdő ivadékot erényeire emlékeztetné..." S talán ezekre a sorokra reagálva idézte meg mindkettőjüket Petőfi Sándor1847. augusztusában Szatmáron írott Homér és Oszián című versében:

Nagy szellemek ők! ha varázskezeik 
Érintik a lant idegét, 
Mint isten igéje, világot
Alkotnak az ember elé, 
Mely bámulatosan szép
És bámulatosan nagy. –

A vers villonos kezdetével - "Hol vannak a hellenek és hol a celták?" - az idő könyörtelenségét érzékeltette, s azt, hogy a legkiválóbbak mégsem felejtődnek el. "Beszédes költőpéldák" maradtak ők is, akik csak abban hasonlítottak egymáshoz, hogy a legenda szerint mindketten vakok voltak, származásuk és költői világuk azonban nagyon is eltért egymástól. Petőfinek ez az elsődleges élménye:

Minden mi világos
Minden mi virágzó
Dalodban, oh koldusok őse, Homér! 
Minden mi sötét, 
Minden mi sivár
Dalodba', királyi utód, Oszián. –

De küldetésük miatt mindenképpen példát jelentettek Petőfi számára: "Ti szentek vagytok..."

Arany János 1850. októberében idézte meg a két költőt Ősszel című versében, amelyben eltűnt barátját - akinek nevét kiejteni sem lehetett! - és hazája elvesztett reményeit egyszerre siratta el. Ezért kapcsolta össze a két költőt, hiszen olvasói megértették néma üzenetét. Bizonyíték erre Erdélyi János 1856-os kritikája:

...az egész költemény a napfényes görög világot és költőjét, Homért egy részről, más részről a ködös egü gael népet bárdját, Ossiánt, s a velök jövő képzeteket szövi és mesterkéli egymással, egymás ellen... nem a vers, vagy a Homér és Oszián vegyítése, ami szép, hanem amire visszaver az ének.

Mert Arany versének hátterében mindvégig ott van Petőfi Sándor. Előbb Ossziánról írott képeit vette át, hogy a képek mögött derengeni kezdjen alakja, akit aztán rejtetten bár, de a végén mind határozottabban meg is idézett.

Arany nem volt romantikus, de Byron költészetén nevelkedve ismerte a spleen (= világfájdalom, tétlen szemlélődés, kiábrándultság és közöny) érzését, amit ő "únalom" - ként emlegetett, s ő is egy általános emberi helyzet jellemzésére használt. Ez a kiinduló vershelyzet: a megtorpanás, az ihlettelen állapot, az alkotói válság elégikus bevallása. Alkotói tett hiányában a régi kultúrák olvasásában próbált vigasztalást, feloldódást találni. Petőfi még egyszerre szólíthatta meg a két költőt, Arany már választásra kényszerült:

Maradj Homér, fénydús egeddel, 
Maradj te most... Jer Osszián
Ködös, homályos énekeddel.

S mert Osszián mellett döntött, saját életérzését választotta. Elégiába hajló hangulatának ő felelt meg jobban, s ez a hangnem vált dominánssá versében is. Mind Homérosz, mind Osszián világának jellemzésekor kiindulópontként az eltűnt barát gondolatát használta. Tegyük egymás mellé a homéroszi képeket! Petőfi versében:

Halljátok Homért? 
Dalában a mennyei bolt
Egy csendes örömnek örök mosolya, 
Ahonnan a hajnali bíbor
S a déli sugár aranya
Olly nyájasan ömlik alá
A tengeri szőke habokra
És bennök a zöld szigetekre, 
Hol istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyülésben
Játékidat, oh gyönyörű szerelem.

Petőfi egy versszakos mondatára Arany négy strófával válaszolt. Ezzel a leírással indokolta meg, miért Ossziánt választotta, s ezzel a leírással jellemezte veszteségét is:

Ott kéken a Zeüsz lakta domb; 
Itt zölden a nyájas sziget; 
Fölötte lomb, alatta lomb, 
Árnyas berek, zengő liget, - 
Hullám - mosott gazdag virány - 
Fehér juhak s tulkok sereggel –

A kezdeti elégikus hang itt ódai szárnyalásba fordul, s ha nem volna a refrén, ha nem hangozna el kétszer is a "fájna mos...", el is felejtkezhetnénk a vers kiindulásáról. Ez a paradox viselkedés azt sugallja: így kellene élni, de nem lehet. Az ódába hajlás következményeként a versnek ez a része költőileg a leggazdagabb. A magas - és mély magánhangzók keverése, az alliterációk, az ismétlések zeneisége támasztja alá ezt a kellemes hangulatot. A jelzős szerkezetű vizuális képek szinte impresszionista módon idézték fel a homéroszi világot. Ez Arany vitája a sorssal, a ránehezedő csüggedéssel, bénultsággal, s ez menekülése is, amikor a valósággal eszményeit állítja szembe. Jelképpé magasztosul ezáltal Homérosz világa, melyet aztán boldog emberekkel népesít be - de sajátos szemérmes látásmódjával a Petőfi által nyíltan emlegetett szerelemről –

Füst koronáz erdőt, bokort, 
Vendégies hivójelül; 
Hősek családja, víg csoport
Áldoz, toroz máglyák körül; 
Lantszóra lejt ifju, leány...

S a következő versszakban ezt a mozgalmas társadalmi képet értelmezte, ezzel azonban újabb jelentésréteget terített a homéroszi világra. Burkoltan a magyar közelmúltra is utalt vele, s ezzel visszahozta a korábbi elégikus hangot, amivel előkészíthette a következő rész hangulatát. Ez már az ossziáni világ, érdemes itt is egymás mellé helyezni Petőfi és Arany változatát:

S látjátok amott Osziánt? 
Az éjszaki tenger örök - ködü földén 
Vad szikla fölött viharokkal együtt 

Harsogja dalát az alaktalan éjben, 
És feljön a hold, 
Mint a lemenő nap, 
Olly vérvörösen, 
S zord fénybe borítja a rengeteget, hol 
Bolygnak seregestül 
A harc mezején elesett daliák 
Bús szellemei.

                                         Petőfi

Egyhangúság, egyformaság. 
.......................................... 
Óh, jer mulatass engemet 
Hunyó dicsőség lantosa; 
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa. 

.......................................... 
Felhőid és zúgó szeled, 
Felhőid és zúgó szeled, 
A zizegő haraszt, mohar, 
Magányos tölgy a domb felett, 
Bolyongó tűz, hullámmoraj –

                                         Arany

Aranynál az ossziáni részben megjelent a refrén, de más a funkciója: amíg a homéroszi világot ellenpontozta, az ossziánit megerősítette vele. Most már véglegesen Osszián mellett döntött Arany, azt vállalta, hogy őt fogja olvasni, ő illik a mostani helyzetéhez:

Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong...

De ez csak költői játék, mert nem olvasta, hanem megjelenítette. A kortársak által jól ismert gondolatok köszönnek vissza a vers második felében. Csupa árnyék itt minden, s egyetlen fény "a bolyongó tűz", ami nyugtalanságával, reménytelenséget sugárzó képével komoran világított a sötétben. S a versen belül is vált a költő, mert az ossziáni világ képeivel a homéroszi világra utalt vissza: a "felhőtlen ég" - re a "borongó ég", a "mosolygó, sima tengerarc"-ra a "zúgó szél, hullámmoraj", a" gazdag virány"-ra a "zizegő haraszt", a "kéken a Zeüsz lakta domb"-ra a "magányos tölgy a domb felett" felelt. Ennek a második résznek a térbeli kuszasága Arany lírai megrendültségét, rettenetét hordozta. Az elégikus hang uralkodott el ismét a versen, s a refrén összhangban volt ezzel a kétségbeesett, fásult közérzettel. Itt már Petőfi alakját is nyíltabban idézte meg:

Emlékhalom a harc fián
Ki a utolsók közt esett el, 
Remény nélkül...

A költemény utolsó versszaka ebből az atmoszférából bontakozik ki, de különös szerepcsere történik meg benne: Arany azonosul a költő - Osszián szerepével. Ezt az alakot szólítja meg valaki, akit még ekkor sem nevezhetett meg, de a motívumok alapján ráismerhetünk: Petőfi emlegette versében a "harc mezején elesett daliák bús szellemeit", s Arany maga is a "hős apákhoz költözött dalik" lelke között látta már barátját. Petőfi az, aki a holtak társaságából alánézve megszólította az Ossziánnal azonosuló Aranyt. De amit mond, az nem azonos Petőfi 1847-es gondolataival, mert itt az események hatása alatt szinte lebeszélte Aranyt a versírásról:

"Nincs többé Caledónián 
Nép, kit te felgyujts énekeddel."

S az is egyértelmű, hogy Caledónia itt nem Észak - Britannia neve, 1850-ben csakis Magyarországot jelképezhette. Ezen a ponton pedig az elégikus hang tragikussá vált, hiszen a költő legfontosabb feladata az volna, hogy alkotásai révén önmagát kiteljesítse, ám a holt Petőfi felhívta az élő Aranyt is a holtak társaságába, mert nincs értelme a költőiségnek.

Ez a gesztus megint paradox, mert ez nem Petőfi, hanem Arany ítélete a költői sorsáról, élethelyzetéről 1850-ben. Osszián Selmai dalok című versének befejezését felidézve azonosította magát Ossziánnal. Úgy érezte ő is: nincs többé népe, akit "felgyújthatna" énekével, ettől olyan csüggedt a verskezdet, ettől olyan csüggedt a költő. Ám azáltal, hogy ezeket - az igény hiányát, saját alkotói passzivitását - kimondta, művészi cselekedetet vitt végbe, megteremtette versét. "A fásult kebelnek nincsen költészete" - írta egyik versében, pedig lírájának azon darabjai, melyeket ezzel a hangulattal vetett papírra, nagyon értékesek. Ebben a versében ráadásul új műfajt is teremtett, az elégico-ódát, melyben az elégiát és az ódát ötvözte, s amellyel a szabadságharc bukása utáni lehangoltságát tökéletesen érzékeltette.