Balassi: Adj már csendességet és Ady: A Sion-hegy alatt

Balassi: Adj már csendességet és Ady: A Sion-hegy alatt című versek összehasonlítása

A magyar irodalomnak külön vonulatát jelentik azok a versek, amelyeket mély vallásosságban élő költők írtak, de a keresztény gondolkodás istene valamilyen formában azoknál is jelen van, akik valamelyest elszakadtak hitüktől. Balassi és Ady istenes versei sajátos színt képviselnek ebben a sorban. A középkorban Istenhez fohászkodni természetes volt, a XX. századra ez kissé bonyolultabbá vált. Közel 400 év választja el egymástól ezt a két költőt, istenes verseiket olvasva mégis nagyon közel vannak egymáshoz.

Balassit sokáig a régi magyar irodalom legvallásosabb költőjeként tartották számon, mert csak ezen versei jelentek meg halála után nyomtatásban, a többi elfeledve hevert egy főúri könyvtárban a XIX. századig. A reneszánsz emberhez is hozzátartozott a vallás, nem tagadták meg teljesen a keresztény tanításokat, csak a hangsúlyokat változtatták meg: a túlvilági boldogság helyett az evilágit áhították. Balassi jól ismerte a zsoltárokat, maga is fordított néhányat; szüleinek imádságos könyvvel kedveskedett. Istenes versei egész életét végigkísérték, egy részük zsoltárparafrázis, a korabeli protestáns templomi énekek vallásosságát hordozza. Ő maga csak akkor fordult Istenhez, amikor hite megrendült, a legeredetibb istenes versei életének válságos időszakaiban születtek. De ezekben is reneszánsz ember maradt, nem alázatosan könyörgött, hanem az öntudatos ember vitázott, harcolt a hitéért.

Az Adj már csendességet... című versét 1591-ben, lengyelországi bujdosása idején írta "az oceánum partján". A kedvesétől, barátaitól, hazájától távol szakadt ember vágyakozása ez a belső béke, a lélek csendje után. A könyörgés ugyanis nemcsak vallásos gesztus, az emberi létezés állandó kísérője. Balassi versében egy olyan ember áll előttünk, aki sorsa zaklatottságából, tudata vergődéséből megszerezte azt az erőt, mellyel könyörgését művészetté emelheti. A vers formai kidolgozottságával, nyelvi sűrítése révén egyedülálló a Balassi életműben. Tartalmi és formai egységei arányosak, szimmetrikusak. Két versszaknyi könyörgést négy versszaknyi érvelés követ, hogy az utolsó két versszakban ismét visszatérjen a könyörgés. A könyörgés és az érvelés terjedelmileg megegyezik egymással, de a tudatos költő reneszánsz szimmetriával rendezte el azokat.

Az első versszak "már" szavából azt is érzékelhetjük, hogy egy folyamatba kapcsolódunk bele:

Adj már csendességet, lelki békességet mennybéli Úr!

Minden egyes érve Istenről szól, de ezek egyszersmind a lírai énnek szóló biztatást is tartalmaznak. Krisztus érdemére és az isteni kegyelem végtelenségére hivatkozik, s még egy kis alkudozás is belefér - illő ez is a költőhöz! Végül aztán a bocsánat biztos tudatával nyugtatja meg önmagát, tudva, hogy a kereszténység egyik lényege a megbocsátás. A verset lezáró könyörgés azért érzelmileg felfokozottabb, mint az elején volt - ezt a "hát" indulatszóval érzékelteti - s az utolsó versszakban a lélek bűnbocsánat utáni felszabadultságát és megnyugvását is elénk vetíti:

Repűlvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkűl, 
Kit jól gyakorolván haljak meg nyugodván bú s kín nélkűl.

Ez a verse is Balassi - strófában íródott, de a 7 szótagos egységet 4-re rövidítette, amivel megtörte a nyugodt verszenét és érzelmi feszültségét, megrendültségét is jól érzékeltette. A strófában jelentkező rímekkel is játszik: párhuzamosan ismételi azokat. Ezzel a tökéletes formakultúrával tiltakozott a világ felborult rendje ellen, de "versszerző találmánya" révén nem alázkodott meg itt sem, perlekedés, vita, könyörgés és érvelés váltogatja egymást a versben. S ez már igazi szóvers, a ragrímek mellett páros rímek vannak, s nincs utalás semmilyen korabeli dallamra, a nyelvi ritmus tökéletesen helyettesíti a zenei kíséretet. Istenes versei ezek révén váltak egyediekké, melyekben az Istenhez való személyes viszony megszólaltatására törekedett eredeti költői megoldásaival.

Ady Endrét biblikus műveltsége, a titokzatost kutató egyénisége, betegsége, dekadenciájából következő halálközelség - élménye vezette el az istenes versekhez. Gyermekkorának vallásos élményeit az érmindszenti napok újra felidézték, újra hallotta a zsoltárokat a falusi templomban, s békére, nyugalomra vágyva közeledett Istenhez.

Istenes verseit először Az Illés szekerén című kötetben rendezte ciklussá, de a témakör 1912-ig minden kötetében helyet kapott. A szó mindennapi értelmében nem volt vallásos ember, istenes verseiben a lelkében dúló kétségek jelentek meg. Hiszek hitetlenül Istenben - mondja egyik verscímében. A kiábrándult, a valósággal megbékélni nem tudó lélek kereste azt a pontot, melyet szembefordíthat az őt körülvevő semmivel.

Legelső ilyen versciklusának címadó verse A Sion - hegy alatt címet viselte, melyet 1908-ban írt. Ezen a helyen vette át annak idején Mózes az isteni kinyilatkoztatást tartalmazó kőtáblákat, s Ady kisdiákként még hittel a szívében indult a rórátéra, a hajnali misére. A nagykárolyi kisdiák emlékei mosódnak össze ebben a versben a "rongyolt lelkű" férfi reménytelen istenkeresésével. A Nihillel szembenéző felnőtt ember riadalma rávetődik az Úrra is, aki különös alakban jelenik meg a versben. Nemcsak a keresztény hit elemeit kapcsolja alakjához a költő, hiszen lámpással kereste, miként Diogenész, ókori bölcs filozófus az igaz embert - Ady istenkeresése így áttételesen az igaz ember keresésévé is válhatott. Istene ezért nem is az egyházaké, maga teremtette: hajszolt, borzolt, tépett, de még egyféle atya-fia kapcsolatot is hordoz, hiszen "simogatta".

Nagy harang volt a kabátja, 
Piros betűkkel foltozott, 
Bús és kopott volt az öreg Úr.

Nagyon is emberi külsejű ez az Isten, akit reménytelenül, vágyakozva keres a lírai én - de nem találhatja meg. Pedig nagy szüksége lett volna valakire, akitől hitet kaphatna, akitől kinyilatkoztatást, eligazítást várhatna, de hiába találkoztak, elfeledte a régi imát, szíve gyötrelmes kételyeit nem is tudta feltárni. Az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten pedig fáradhatatlanul küldi a jeleket a világnak, de az "örömhírt" képtelen felfogni az ember, ha hiányzik belőle a gyermeki bizonyosság, a megnevezés általi birtoklás képessége. Egymás mellett megy el így az Isten és az ember útja, mert a kegyelmi állapot ritka pillanatában a kölcsönös gesztusoknál egyértelműbb bizonyítékra vágyik a lírai én. Ilyen tragikus Ady - és a XX. századi ember - vallásossága, nem is talált benne megnyugvást.

Ellentétekből összerakott Isten volt Ady istene, akivel a lélek misztikum iránti vágyát, s ember - és világ feletti hitének igényét fejezte ki. Neki akarta elsírni élete fájdalmait, tőle akart segítséget kérni ellenségei megalázására, az élet bajai és saját démonai ellen, s perlekedett vele, miként egykor Balassi tette. A kétkedő és sóvárgó lelket a modern ember racionális kételkedése és hinni akarása jellemzi, - "hiszek hitetlenül Istenben" - de ez nem elég ahhoz, hogy közel kerüljön hozzá. Így lett ez a vers az istenkeresés szép, reprezentatív vallomása, a feszült lélekállapot és a sikertelen találkozás bemutatása. Az érkezés és távozás, a megtérés és eltávolodás kettősségével jól fejezi ki mindezt. Ezért a vers szimmetrikus elrendezése - az elején a lírai ént magában, majd az Istennel, a befejezésben pedig végérvényesen magára maradottnak mutatja be - de ez nem ad versének harmóniát, mert az ellentétes a végkövetkeztetéssel. Ady versének hőse - a lírai én - nem bűne, hanem hitetlensége miatt kárhozik el, emiatt marad magára kétségeivel, s nem marad számára más, csak a "sírván sírok" állapot. De mindezek ellenére - mondja Ady - a XX. századi ember sem mondhat le arról, hogy választ keressen az élet legvégső értelmére. Ezért a megnyugtató hitért könyörög az Istenhez hanyatló árnyék című versében is, mely kiegyensúlyozottabb, mint A Sion - hegy volt. Szövegébe beleszőtte a 109. zsoltár két sorát Károli Gáspár fordításában, ezzel zsoltáros hangulatot kölcsönzött a versnek. De hiába van ott kételye mellett bármilyen szándék, a hit már kihullott belőle.

Balassi költészetében még természetes helyet foglaltak el az istenes versek, az ő Istene mindenható, de megbocsátó isten volt. Reneszánsz egyéniségével egyenrangúként fordult hozzá, saját bűnét és az Isten bocsánatát természetesnek tartotta. A felvilágosodás hatására az európaiak már kételkedővé váltak. Ady is szeretne hinni Istenben, de racionalizmusa, józansága megakadályozza ezt, tragikus magányát ezért nem tudja az istenhittel feloldani. S néhány évtizeddel utána a materialista költő - gondolkodó, József Attila verseiben is felbukkannak az istenes versek. Széthulló személyiségének ez is egyik megoldási kísérlete lesz, de ő az embert - a soha nem ismert apát - kereste ezzel a gesztussal...