Kosztolányi Dezső

Halotti beszédek

            Magyar nyelvemlékeink legbecsesebbje a  Halotti beszéd és Könyörgés, mely az 1200-as évekből származik, és Európa legrégebbi összefüggő nyelvemlékeinek egyike. A Pray - kódexben található emlékünket 1772 óta ismerjük, a benne előforduló 90 szó alapján már egy korabeli nyelvtant össze lehet állítani. Bár ez egy latin szöveg szabad átköltése, de az eredeti mintát csak a Könyörgés követi, a Halotti beszéd önállóan meséli el a bibliai bűnbeesés történetét és annak következményeit. Ez a becses irat nagy hatással van magyarságtudatunkra, egy-egy sorát, kifejezését ma is idézzük, és gyakran tér vissza költői evokációkban is. Ezek közül emeljük ki Kosztolányi Dezső és Márai Sándor verses beszédét, s hasonlítsuk össze: mennyire őrzik az eredeti mű hangulatát és mivel viszik azt tovább?

A prédikáció eredete a Bibliáig nyúlik vissza, mint középkori műfaj, tanító célzatú volt, a gyönyörködtetés még alárendelt szerepet kapott benne. A szöveg két, jól elkülöníthető részből áll: az első a tulajdonképpeni beszéd, a másik egy kötött, liturgikus szöveg, melytől a pap nem térhetett el. A beszéd a holttestre való utalással kezdődik

                                    Látjátok feleim szümtükhel mik vogymuk.

                                    Isa pur es chomu vogymuk. Menyi miloszt-

                                    ben terümtevé eleve miü isemüküt Ádámut

                                   és oduttá vola neki paradicsumut házoá...

majd a közös sorsot, a bibliai bűnbeesés történetét egyetlen lendülettel mondja el szerzője. Ezután egy általános értelmezéssel Ádám vétkét az egész emberiségre kiterjesztette, s visszatért a kiindulóponthoz:

                                    isa, es nüm igy ember mulhatjá ez vermöt,

                                   is mend azhoz járou vogymuk...

De a magyar fordítás érzékletesebb, mint a latin eredeti volt, hiszen az ismeretlen pap elvont teológiai kérdésekhez nem értő, egyszerű embereknek készítette művét.

Az evokációkban azonban már nem a bibliai történet felidézésére esik a hangsúly, hanem a búcsúztatásra, mint pszichológiai és mint kommunikációs helyzetre. Közös bennük, hogy a búcsúztató egy közösség nevében szólal meg, akik számára az egyedi halál példává válik. "Okuljatok..." Az is közös bennük, hogy mindvégig folyamatos kapcsolatban vannak a hallgatókkal: a megszólításokkal, az odafordulásokkal, a többes szám első személy ("mi") használatával a sorsazonosságot jelzik. De az új helyzet egészen más lehetőségeket tartogat Kosztolányi és Márai számára.

            Kosztolányi Dezső utolsó, Számadás című kötetének egyik legnépszerűbb darabja az 1933-ban írott Halotti beszéd, melyet egy közeli ismerősének halálára készített, s benne a halált, mint általános emberi sorsot jelenítette meg. A címmel, a benne lévő felszólításokkal a nyelvemléket idézte fel: "Látjátok feleim...", "édes barátaim". De míg az ismeretlen középkori szerzetes a bibliai történettel a halál elkerülhetetlenségét igazolta, Kosztolányi nem a halál rettenetéről szól, hanem az életről, az ember méltóságáról, megismételhetetlen csodájáról. Ez a vers központi gondolata:

                                               Ilyen az ember. Egyedüli példány. 
                                               Nem élt belőle több és most sem él.

Kosztolányi versének ez a része is evokáció, Czóbel Minka (1855-1947) Microcosmos című versének közvetett idézetekkel: toposzokkal és motívumokkal való megidézése. Az Anarcson élő, de a modern magyar irodalom kezdetét jelentő költőnőt a nyugatosok nem vették komolyan, mert grófi származék és nő volt. Talán Kosztolányi volt ebben a kivétel, aki a személyes ismeretség révén ráérzett kivételes személyiségére, aki a misztikum, az álomszerűség, a finom légiesség világában találta meg a szabadságot, s a valóság elemeit használta a világ rejtett összefüggéseinek megmutatására. Kosztolányival barátnőjénél, a Pesten élő ifj. Teleki Lászlóné szalonjában találkoztak, aki Szikra néven maga is írt és a magyar feminizmus első vezetőinek egyike volt.

A Microcosmos című vers is halotti beszéd, de Czóbel Minka nem utal első nyelvemlékünkre, nem tudhatjuk, ismerte-e? Közeli ismerősét a romantika én- és értékszemléletével búcsúztatta:

                                               „Mit is jelent sok közül egy egyén?”

                                               „Milliók közül egy egyes virág?”

                                               „Lesz szín is, fény is, de már soha többé

                                               nem az a szín, és már nem az a fény...”

                                                „Hát van a fán egyforma két levél?”

Czóbel Minka falevele a makrokozmosz világfája, melyben az én világa elkülönül és mikrokozmoszként megismételhetetlenné válik.. A fény a tisztaság, a kiválasztottság jelképe, a szín a fény megjelenési formája. Czóbel Minka is, mint a Halotti beszéd, a végességet a vallásos üdvösségtannal ellensúlyozta, bár a vers végén megjelenő kérdésével annak igazát is megkérdőjelezte.

Kosztolányi nem vette át a vallásos gondolkodást, csak a többit a felidézett toposzokkal, s a végkövetkeztetésük is közös: minden halál olyan értéket semmisít meg, ami soha többé nem lelhető fel sem a végtelen térben, sem a végtelen időben:

                                    Szegény a forgandó tündér szerencse, 
                                    hogy e csodát újólag megteremtse.

Mert minden ember, ha nem is nagy, nem is kiváló, különös, kiismerhetetlen világ, halála a világmindenség pótolhatatlan vesztesége. Ezt a gondolatot emelte ki Kosztolányi az első szakasz végén a megrövidült sorok furcsán ható csilingelésével, melyben a rímek önálló életre keltek, s a szövegből kiszakadva újabb jelentést hordoznak: nincs már - kincstár / a föld - összedőlt. Ezzel a sajátos összecsengéssel fokozta az értékveszteséget, s a természeti katasztrófa tragédiáját idézte fel. A halott alakját – mint Czóbel Minka – ő is apró, jelentéktelen, hétköznapi mozaikokból rakja össze, az apró képekből állt össze az autonóm személyiség feledhetetlen és megismételhetetlen alakja:

                                               A homlokán feltündökölt a jegy, 
                                               hogy milliók közt az egyetlenegy.

Kosztolányi felismerte, hogy az embernek, ennek az egyszeri csodának a léte elfér a népmesei forma, a hol volt és a hol nem volt közötti röpke pillanatban. Lényének rendkívüliségét pedig nem is az élet, hanem a halál emeli ki, az teszi végérvényesen "önmaga dermedt - néma szobrává." Az ember, az élet tisztelete és szeretete a költemény legfőbb üzenete, s ez már önmagában is bátor kiállás volt az apolitikus Kosztolányi részéről az egyre embertelenebbé váló világban.

            Márai Sándor Halotti beszéde 1950-ben íródott egészen más történelmi és személyes helyzetben. A költő 1948-tól emigránsként élt Európában, majd 1956 után Amerikában telepedett le. Lényegében szabad volt, ott és úgy élhetett, ahol és ahogy akart, csak éppen nem volt otthon. A vers az emigráns létből következő hazátlanság és kivetettség költői vallomása. Többszörös evokáció és allúzió: címe és kezdő sora a nyelvemlékhez, gondolatisága Kosztolányihoz, Vörösmartyhoz és Tompához kapcsolta, az ő versüket idézte fel és szőtte tovább gondolatfonalukat.

Márai saját példáján keresztül ismerte fel hogy az emigránsnak csak jelene van: múltját elvesztette, jövőjét pedig nem láthatja. Két lehetőség közül választhat az, aki elhagyta hazáját: vagy belezuhan emlékeibe, és további életét egy álomvilágban éli le, vagy nyelvet és hazát cserél, de akkor személyiségváltásra is kényszerül. A költő az első magyar nyelvemléket felidézve szólalt meg, de a Halotti beszéd soraihoz azonnal hozzákapcsolta a számkivetettség keservét is:

                                               Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk. 
                                               Por és hamu vagyunk. 
                                               Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek. 
                                               Össze tudod rakni még a Margit - szigetet?

Márai verse attól kapta különleges feszültségét, hogy lírai hőse váltogatja benne az azonosságot jelző "mi" és az önmegszólítást szolgáló "te" nyelvi formáit. Ez a mi - tudat nemcsak a Halotti beszédet, Vörösmarty Szózata, Tompa A gólyához című költemények gondolatait hordozza, de az emigrációban élő Márai vitázik is a költőtársakkal. Úgy érzi, állításaik az idegen környezetben nem érvényesek, mert az otthoniak szívéből kihulltak az emigránsok. S ennél is nagyobb baj az, hogy az idegen nyelvi környezetben a magyarságtudat, az 1000 éves múlt, Ady és Bartók - az értékek - mind eltűnnek, a világ számukra összevonhatatlan itt - re és ott - ra szakadt:

                                    Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, 
                                    Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak egy szám a képleten.

A versben a "mi" és a "te" mellé harmadik szólamként felsorakoznak azok az idegenek, akikkel kapcsolatba kerülnek az emigránsok, de Márai azt is tudja, hogy "a konzul, a tudós, a pribék és a boss" nem érzi át a magyarságból kihulltak keservét, s

                                               A pap már spanyolul morogja a koporsó felett
                                               "A halál gyötrelmei körülvettek engemet!..."

Magukra maradtak, s az elviselhetetlen idegenségnek feloldásában még az Isten sem segít nekik, s ez az a veszteség, ami már a személyiséget is megtámadhatja. De a költő tudta, neki itt is kivételes a helyzete, az anyanyelvet őrző papként idézte fel a Halotti beszédet és aktualizálta. Az évezredek homályából visszaérkező ismert szavak itt is adhattak számára egyféle megnyugvást, egyféle irányt, úgy, ahogyan azt a XIII. században valaki megfogalmazta. A hagyományok idegenben is adhatnak fogódzókat, de sorsukat ez nem könnyítette meg. Ezért is jutott arra a végkövetkeztetésre, hogy a "por ás hamu" állapot még az ember életében is bekövetkezhet, s az keservesebb, mint maga a halál:

                                    Látjátok feleim, szem'tekkel, mik vagyunk? 
                                    Íme, por és hamu vagyunk.

            Az ember örök témája az élet és halál kérdése. Megszületünk, mi végre: életre vagy halálra? Költőink, filozófusaink sokat töprengtek ezen. Czóbel Minka, Kosztolányi az embertelenség közben az ember méltóságához menekült, hihettek annak erejében, egyediségében, nem tudtak mindarról, ami az emberiségre várt a XX. század második felében. Márai "a kassai polgár" először szűkebb pátriáját vesztette el, majd hazáját. Személyében szabad volt, de éltető nyelvi környezetét, azt a terepet, ahol szavai éltek, elvesztette. A hazátlanság kínjai közben is próbálta megőrizni nemzeti identitástudatát, de ez egyre nehezebbé vált számára, hiszen a Halotti beszéd sorai - vagy magyarságtudatunk egyéb hívószavai - az idegen világban keveseket érintettek meg…Nekem első nyelvemlékünk sorai akkor váltak személyessé, amikor férjem hamvait körülállva rádöbbentünk: isa pur és chomu, s a középkori pap szavaival elbúcsúztattuk őt, tudva: a „microcosmos” „egyedüli példány”-át vesztettük el...