Petőfi-Arany

Petőfi: Homér és Oszián és Arany János: Ősszel című versének összehasonlítása

Homérosz görög rapszódosz volt, aki eposzaiban népe aranykorát énekelte meg. Már saját korában is nagy hatása volt, de a reneszánsz óta mintává és példává lépett elő. A "homéroszi kérdés" ellenére - írója vagy összeállítója a műveknek, csak az Iliászt, vagy az Odüsszeiát is ő írta? - ő maradt a "legrégibb és a legjobb" - ahogyan azt Marót Károly) összegezte. A XIX. század elejének romantikus hevülete fedeztette fel a magyarokkal Ossziánt, a kelta bárdot, aki sajátos hangulatú műveiben a letűnt gael népet keltette életre. Kisfaludy Károly nagyméretű festményen jelenítette meg "a hunyó dicsőség lantosát". Ez a Nemzeti Galériában ma is látható olajkép a romantikus festészet egyik megrázó alkotása. Szürke és fekete színeinek kavalkádjából alig villan elő fény, csak a bárd játszik elszántan a körülötte kavargó szellemeknek... A költők nem tudtak Osszián hatása alól szabadulni, pedig még a nevét sem írták le egyformán. Közben aztán ki is derült róla, hogy a valóságban nem létezett, egy skót költő, James Machperson "találta ki", de ez mit sem rontott népszerűségén. Bár azt ők is észrevehették, amit Arany János meg is fogalmazott:

Ossziánnak minden bűbája elvész, mihelyt feltesszük, hogy Osszián, meg hős atyja, Fiegal, hős fia, Oska, légi káprázat, s a bárdok éneke felhős Caledóniában ha zengett is valaha, elzengett, örökre visszhang nélkül, nyomtalanul..."

De nem Homéroszról, s nem Ossziánról volt szó, ha őket emlegették - a derűs aranykor és a kihalt hős nemzet jelképeivé váltak ők a magyar romantika jóvoltából. A két költő neve már az 1847-es levelezésükben is feltűnt, Arany azt írta Petőfinek: ...akkor Homér kellett volna, most Osszián, ki a fajulni kezdő ivadékot erényeire emlékeztetné..." S talán ezekre a sorokra reagálva idézte meg mindkettőjüket Petőfi Sándor1847. augusztusában Szatmáron írott Homér és Oszián című versében:

Nagy szellemek ők! ha varázskezeik 
Érintik a lant idegét, 
Mint isten igéje, világot
Alkotnak az ember elé, 
Mely bámulatosan szép
És bámulatosan nagy. –

A vers villonos kezdetével - "Hol vannak a hellenek és hol a celták?" - az idő könyörtelenségét érzékeltette, s azt, hogy a legkiválóbbak mégsem felejtődnek el. "Beszédes költőpéldák" maradtak ők is, akik csak abban hasonlítottak egymáshoz, hogy a legenda szerint mindketten vakok voltak, származásuk és költői világuk azonban nagyon is eltért egymástól. Petőfinek ez az elsődleges élménye:

Minden mi világos
Minden mi virágzó
Dalodban, oh koldusok őse, Homér! 
Minden mi sötét, 
Minden mi sivár
Dalodba', királyi utód, Oszián. –

De küldetésük miatt mindenképpen példát jelentettek Petőfi számára: "Ti szentek vagytok..."

Arany János 1850. októberében idézte meg a két költőt Ősszel című versében, amelyben eltűnt barátját - akinek nevét kiejteni sem lehetett! - és hazája elvesztett reményeit egyszerre siratta el. Ezért kapcsolta össze a két költőt, hiszen olvasói megértették néma üzenetét. Bizonyíték erre Erdélyi János 1856-os kritikája:

...az egész költemény a napfényes görög világot és költőjét, Homért egy részről, más részről a ködös egü gael népet bárdját, Ossiánt, s a velök jövő képzeteket szövi és mesterkéli egymással, egymás ellen... nem a vers, vagy a Homér és Oszián vegyítése, ami szép, hanem amire visszaver az ének.

Mert Arany versének hátterében mindvégig ott van Petőfi Sándor. Előbb Ossziánról írott képeit vette át, hogy a képek mögött derengeni kezdjen alakja, akit aztán rejtetten bár, de a végén mind határozottabban meg is idézett.

Arany nem volt romantikus, de Byron költészetén nevelkedve ismerte a spleen (= világfájdalom, tétlen szemlélődés, kiábrándultság és közöny) érzését, amit ő "únalom" - ként emlegetett, s ő is egy általános emberi helyzet jellemzésére használt. Ez a kiinduló vershelyzet: a megtorpanás, az ihlettelen állapot, az alkotói válság elégikus bevallása. Alkotói tett hiányában a régi kultúrák olvasásában próbált vigasztalást, feloldódást találni. Petőfi még egyszerre szólíthatta meg a két költőt, Arany már választásra kényszerült:

Maradj Homér, fénydús egeddel, 
Maradj te most... Jer Osszián
Ködös, homályos énekeddel.

S mert Osszián mellett döntött, saját életérzését választotta. Elégiába hajló hangulatának ő felelt meg jobban, s ez a hangnem vált dominánssá versében is. Mind Homérosz, mind Osszián világának jellemzésekor kiindulópontként az eltűnt barát gondolatát használta. Tegyük egymás mellé a homéroszi képeket! Petőfi versében:

Halljátok Homért? 
Dalában a mennyei bolt
Egy csendes örömnek örök mosolya, 
Ahonnan a hajnali bíbor
S a déli sugár aranya
Olly nyájasan ömlik alá
A tengeri szőke habokra
És bennök a zöld szigetekre, 
Hol istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyülésben
Játékidat, oh gyönyörű szerelem.

Petőfi egy versszakos mondatára Arany négy strófával válaszolt. Ezzel a leírással indokolta meg, miért Ossziánt választotta, s ezzel a leírással jellemezte veszteségét is:

Ott kéken a Zeüsz lakta domb; 
Itt zölden a nyájas sziget; 
Fölötte lomb, alatta lomb, 
Árnyas berek, zengő liget, - 
Hullám - mosott gazdag virány - 
Fehér juhak s tulkok sereggel –

A kezdeti elégikus hang itt ódai szárnyalásba fordul, s ha nem volna a refrén, ha nem hangozna el kétszer is a "fájna mos...", el is felejtkezhetnénk a vers kiindulásáról. Ez a paradox viselkedés azt sugallja: így kellene élni, de nem lehet. Az ódába hajlás következményeként a versnek ez a része költőileg a leggazdagabb. A magas - és mély magánhangzók keverése, az alliterációk, az ismétlések zeneisége támasztja alá ezt a kellemes hangulatot. A jelzős szerkezetű vizuális képek szinte impresszionista módon idézték fel a homéroszi világot. Ez Arany vitája a sorssal, a ránehezedő csüggedéssel, bénultsággal, s ez menekülése is, amikor a valósággal eszményeit állítja szembe. Jelképpé magasztosul ezáltal Homérosz világa, melyet aztán boldog emberekkel népesít be - de sajátos szemérmes látásmódjával a Petőfi által nyíltan emlegetett szerelemrőll –

Füst koronáz erdőt, bokort, 
Vendégies hivójelül; 
Hősek családja, víg csoport
Áldoz, toroz máglyák körül; 
Lantszóra lejt ifju, leány...

S a következő versszakban ezt a mozgalmas társadalmi képet értelmezte, ezzel azonban újabb jelentésréteget terített a homéroszi világra. Burkoltan a magyar közelmúltra is utalt vele, s ezzel visszahozta a korábbi elégikus hangot, amivel előkészíthette a következő rész hangulatát. Ez már az ossziáni világ, érdemes itt is egymás mellé helyezni Petőfi és Arany változatát:

S látjátok amott Osziánt? 
Az éjszaki tenger örök - ködü földén 
Vad szikla fölött viharokkal együtt 

Harsogja dalát az alaktalan éjben, 
És feljön a hold, 
Mint a lemenő nap, 
Olly vérvörösen, 
S zord fénybe borítja a rengeteget, hol 
Bolygnak seregestül 
A harc mezején elesett daliák 
Bús szellemei.

Petőfi

Egyhangúság, egyformaság. 
.......................................... 
Óh, jer mulatass engemet 
Hunyó dicsőség lantosa; 
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa. 

.......................................... 
Felhőid és zúgó szeled, 
Felhőid és zúgó szeled, 
A zizegő haraszt, mohar, 
Magányos tölgy a domb felett, 
Bolyongó tűz, hullámmoraj -

Arany

Aranynál az ossziáni részben megjelent a refrén, de más a funkciója: amíg a homéroszi világot ellenpontozta, az ossziánit megerősítette vele. Most már véglegesen Osszián mellett döntött Arany, azt vállalta, hogy őt fogja olvasni, ő illik a mostani helyzetéhez:

Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong...

De ez csak költői játék, mert nem olvasta, hanem megjelenítette. A kortársak által jól ismert gondolatok köszönnek vissza a vers második felében. Csupa árnyék itt minden, s egyetlen fény "a bolyongó tűz", ami nyugtalanságával, reménytelenséget sugárzó képével komoran világított a sötétben. S a versen belül is vált a költő, mert az ossziáni világ képeivel a homéroszi világra utalt vissza: a "felhőtlen ég" - re a "borongó ég", a "mosolygó, sima tengerarc"-ra a "zúgó szél, hullámmoraj", a" gazdag virány"-ra a "zizegő haraszt", a "kéken a Zeüsz lakta domb"-ra a "magányos tölgy a domb felett" felelt. Ennek a második résznek a térbeli kuszasága Arany lírai megrendültségét, rettenetét hordozta. Az elégikus hang uralkodott el ismét a versen, s a refrén összhangban volt ezzel a kétségbeesett, fásult közérzettel. Itt már Petőfi alakját is nyíltabban idézte meg:

Emlékhalom a harc fián
Ki a utolsók közt esett el, 
Remény nélkül...

A költemény utolsó versszaka ebből az atmoszférából bontakozik ki, de különös szerepcsere történik meg benne: Arany azonosul a költő - Osszián szerepével. Ezt az alakot szólítja meg valaki, akit még ekkor sem nevezhetett meg, de a motívumok alapján ráismerhetünk: Petőfi emlegette versében a "harc mezején elesett daliák bús szellemeit", s Arany maga is a "hős apákhoz költözött dalik" lelke között látta már barátját. Petőfi az, aki a holtak társaságából alánézve megszólította az Ossziánnal azonosuló Aranyt. De amit mond, az nem azonos Petőfi 1847-es gondolataival, mert itt az események hatása alatt szinte lebeszélte Aranyt a versírásról:

"Nincs többé Caledónián 
Nép, kit te felgyujts énekeddel."

S az is egyértelmű, hogy Caledónia itt nem Észak - Britannia neve, 1850-ben csakis Magyarországot jelképezhette. Ezen a ponton pedig az elégikus hang tragikussá vált, hiszen a költő legfontosabb feladata az volna, hogy alkotásai révén önmagát kiteljesítse, ám a holt Petőfi felhívta az élő Aranyt is a holtak társaságába, mert nincs értelme a költőiségnek.

Ez a gesztus megint paradox, mert ez nem Petőfi, hanem Arany ítélete a költői sorsáról, élethelyzetéről 1850-ben. Osszián Selmai dalok című versének befejezését felidézve azonosította magát Ossziánnal. Úgy érezte ő is: nincs többé népe, akit "felgyújthatna" énekével, ettől olyan csüggedt a verskezdet, ettől olyan csüggedt a költő. Ám azáltal, hogy ezeket - az igény hiányát, saját alkotói passzivitását - kimondta, művészi cselekedetet vitt végbe, megteremtette versét. "A fásult kebelnek nincsen költészete" - írta egyik versében, pedig lírájának azon darabjai, melyeket ezzel a hangulattal vetett papírra, nagyon értékesek. Ebben a versében ráadásul új műfajt is teremtett, az elégico-ódát, melyben az elégiát és az ódát ötvözte, s amellyel a szabadságharc bukása utáni lehangoltságát tökéletesen érzékeltette. 

Az alföld és A puszta

Az alföld és A puszta , télen című Petőfi versek összehasonlítása

Petőfi az Alföldön nőtt fel, eredendő élményvilága ide kötötte. Bár bejárta az egész országot, itt, saját környezetében fedezte fel a szépség forrását. Ezt a tájat szólította meg első megjelent versében:

"Arany kalásszal ékes rónaság..." (Hazámban), s az igazi nagy versekben a költő és a haza egymásra találását is az alföldi tájjal érzékeltette, melyet minden irodalmi előzmény nélkül ő fedezett fel először. Magára ismert ebben a tájban, úgy vélte, jellemének egyenessége nagyon illik ehhez a görbület nélküli síksághoz, mely a végtelen szabadság képzetét is hordozta:

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, 
És szabadság, te vagy lelkem istensége 

(A csárda romjai )

A táj és a költő tökéletes egymásra találását jelenti Az alföld című verse, amelyet 1844-ben Pesten írt. Ebben az emlékezet törvényei szerint építette fel a látványt. A romantikus költők a "zordon", "vadregényes" hegyeket kedvelték, de Petőfi már hetyke verskezdetében elhatárolódott tőlük, s az érzelmi telítettséget nagyon finom különbségtétellel fejezte ki:

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

Csak az Alföld "tengersík vidéke" volt kedves a szívének, amely engedte szabadon repülni tekintetét. Költői önmetaforája ebben a versében a legtökéletesebb:

Börtönéből szabadúlt sas lelkem, 
Ha a rónák végtelenjét látom.

Képzelete nagyszerűségét jól jellemzi páratlan szépségű leírása az Alföldről. Szemlélődésének kiindulópontja a szülőföld teljes képe, mely hozzá illő a megszemélyesítéssel:

S mosolyogva néz rám a Dunától 
A Tiszáig nyúló róna képe.

A táj is arccá vált nála, amely mosolyogva fordult a költő felé, visszfényeként a nyári nap fényének és a költői örömének. Az ezt követő szuggesztív költői vízió tökéletes: az égi látványtól ("Túl a földön felhős közelébe...") földközelig ("A tanyáknál...") visz bennünket a költő szemlélődés, hogy aztán a kiterjedés tágításával eljussunk a végtelenig ("Messze, hol az ég...). Ezt a látványt a költő távolító és közelítő mozgásokkal érte el. Nagyon fontos, hogy ebben a tájban ott van az ember is: a csikós, a betyár alakjában konkrétan, vagy csak munkája alapján, hiszen a búzát valakinek el kellett vetnie. Nem menekülés ez a természetbe, hanem annak szépségének felfedezése és átélése. Mert ez a tájvers a leíró jellege ellenére a költő belső érzéseit tárgyiasította: az emberi létezés miatti öröme kapcsolja őt össze ezzel a világgal. A látomást azonban a költő irányította: részletesen csak az emberektől nem háborgatott részt rajzolta meg ezer leleménnyel, finomsággal. A helyismeret bensőséget adott a versnek, s ez vált a költői szeretet eszközévé is.

A befejező szubjektív vallomás így válik egyértelművé, az érzelmileg is színezett út végén elhisszük Petőfinek:

Szép vagy alföld, legalább nekem szép! 
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. 
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

Az "itt" szóhoz kapcsolt képzetek a Szózat vallomásával üzentek. Nemcsak gesztus ez a költőtársnak, hanem teljes azonosulás a tájjal és annak lakóival. 1844-ben ez még nem politikai program, csak annak az előszele. Verselése is magyaros, telve asszonánccal, s a trocheusokkal meg - megbillentette a ritmust, ami elvitte a költőt a kezdő vallomástól a végső vallomásig - ami az út két végpontja között van, csak mindezek aláhúzására szolgált.

A puszta, télen 1848 elejének alkotása, az Életképekben februárban jelent meg ez a táj - és életképe. A vers különlegességét a negatív festés adja, mellyel már Berzsenyinek A közelítő tél című versében is találkozhattunk. Az Alföldről írt ebben a versében is, de azt most az élettelenség, az életerő csökkenése, az élettagadás jellemezte. Jellegzetesen "petőfis" a vers fortissimo - val való indítása:

Hej, mostan puszta igazán a puszta!

Az évszakok váltogatásából azonban csak a telet vette elő, ezzel vált a vers "a magyar sivárság gazdag képévé."(Illyés) Szerkezetileg hármas beosztású: először az élettelen dolgokat villantotta fel tág perspektívában a magasból, majd a középső részben ráközelített az emberre és életteli környezetére, hogy a befejezésben ismét az üres táj fölé emelkedjen. Ez a vers már nem egyértelműen dal, elégikusságát a második versszak adja, s a vers végéig ez marad meg jellemző hangulatként.

A tájélmény a 3. vsz. - ban kezdődik. Először itt is felülről láttatja a tájat, s a csendet átlépő hangokkal jellemezte általánosan: a méla kolomp, a kesergő síp, a harsogó haris, a kis prücsök, az elbődülő tinók segítségével. Tökéletes az 5. versszak életképe, mely a pipára gyújtás szertartásában nemcsak a megfogalmazott népi bölcsességet mutatja meg, hanem a téli élet lelassulását is:

Pipát húz ki, rátölt, s lomhán szipákol, 
S oda - odanéz: nem üres-e a jászol?

Ez a vers mértani közepe, realisztikus részletként is különleges, s hangulatát a "nagyjábul - csizmaszárábul" rímével is megerősítette. Ezután a kép kitágul: a tájból felnézve érzékeljük az igékkel, megszemélyesítésekkel láthatóvá tett téli világot, majd oldalnézetből látjuk a betyárt is, akinek sorsát is tökéletesen összefoglalta egy fél sorban:

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

S hogy ezt az alakot az üres tájba helyezte el, azzal az elmúlás képzetének hordozójává tette. A vers az elűzött király - a téli nap - fenyegető - költői - képével zárult, ami ellentétes a téli világ nyugodt hangulatával. 1848-ban már a természet és a politika egymást magyarázta Petőfinél, mert a vers megírásakor Petőfi már forradalmi lázban égett. S az elűzött király fenyegető képe sem csak megérzés nála, előrelátás is, hiszen politikai programjának egyik eleme ez volt.

A verset ritmikai szabadosság jellemzi, mert a dalforma könnyedségével nehéz lett volna a vers sokrétű mondandóját közvetíteni. Minden strófában játszott a verseléssel: a páros rímű tizenketteseket a vers közepén két hatosra bontotta, s ezzel a ritmust is felgyorsította. Az asszonáncokkal, a tompa rímpárokkal és a ragrímekkel is ezt a szabadosságot erősítette.

Ez a két vers Petőfi lírai realizmusának szép darabja, ahol a leírás részleteinek költőileg fontossá tett megfigyelései hozzák közelbe a táj és az emberi környezet képét. Indulásának újszerűségét jellemezték ezek a versek. 1847-ben írta róla a Pesti Hírlapban Eötvös József: "Ki huszonnégy éves korában ennyi jelest alkotott, mint Petőfi, mindenkit kielégíthet, de magát biztosan nem, s törekvései arra fogják fordítani, hogy még jelesebbeket teremtsen..." Ám Petőfinek nem sok idő jutott az alkotásra. "Költőileg" rohant végig az életén: lírai forradalmával új utakra terelte a magyar irodalmat, politikai forradalmával pedig nemcsak az irodalmi állóvizeket kavarta fel,

hanem az egész országot tettekre késztette. 

Petőfi - Juhász Gyula

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek? - Juhász Gyula: Milyen volt szőkesége című versek összehasonlítása

A szerelem érzésének kifejezése örök lírai téma, ritka az olyan költő a magyar irodalomban, aki közvetlen vagy közvetve erről ne írt volna. Két kiválasztott költőnket is sokat foglalkoztatta ez a gondolat, de a két vers hasonlósága csak ennyi - versük eltérése nagyobb. Mindez nem a köztük lévő 100 évnek köszönhető, hanem egyéniségüknek és a hozzájuk kapcsolódó stílusnak. Petőfi a XIX. század magyar irodalmának világirodalmi rangú alakja, versei tanúsága szerint nyíltszívű, rokonszenves egyéniség, akinél a szó és a tett tökéletes összhangban volt egymással. Juhász Gyula az első Nyugat - nemzedék legtehetségesebbjeként indult, de egyre távolabb került az irodalmi központnak számító fővárostól, tehetségét nem tudta érvényesíteni és örökölt depressziója eluralkodott rajta.

Mindkettőjük pályáját végigkísérik a *szerelmes versek, abban is megegyeznek, hogy e versei ihletőjét is ismerjük. De Petőfi esetében Szendrey Júlia valóságos személy volt, aki az apai tiltás ellenére vállalta a költőt, s igazi szellemi partnerévé, segítőjévé vélt férjének, akinek erre volt szüksége. Házasságukkal kiteljesedhettek a költő érzelmei, s magánéletének boldogsága a politikust is tettekre sarkallta. Ezért aztán a Júlia - szerelem versei is sokszínűek: daloktól (Reszket a bokor...) jut el az elégiáig, ódáig (Szeptember végén, Beszél a fákkal...), hogy végül a vallomáslíra uralkodhasson el verseiben, mint ahogy ebben is. Juhász Gyulá nak tulajdonképpen nem is volt valóságos kapcsolata Sárvári Annával, aki nem is sejtette, hogy találkozásuk mit indított el a költőben. De nem is a szerelem lett az Anna - versek lényege, hiszen azok akkor törtek elő igazán a költőből, amikor már átkerült Nagyváradról Szakolcára, hogy aztán élete végéig írogassa az Anna - verseket.

A Petőfi vers címe, a Minek nevezzelek? A cím már a költői játék része, hiszen a friss házas költő pontosan tudta, mit jelent számára a "feleségek felesége". Rapszódiájának sorai szélesen hullámzanak, ám feszült drámaiság és keserű lemondás helyett - ami e műfajból következne - igazi szárnyalás az. Látszólag azokat a képeket keresgélte, melyek számára legjobban visszaadják Júliát, de leltárból leírás: a szemének, tekintetének, hangjának, csókjának felidézése, egyediségének felmutatása lett. Mindegyik versszak önmagában is zárt remekmű - amit a refrénnel még feltud erősíteni - a leírásra használt képek többrétegűek, sugárzóak, igazi költői telitalálatok, melyek a végső vallomásban összegződnek: "Édes szép ifjú hitvesem"

Juhász Gyula számára a szerelem nem jelentette azt az életörömöt, amit Petőfinél láthattunk, számára Sárvári Anna Ady Lédáját idézte fel, s találkozásuk csak arra adott alkalmat a költőnek, hogy megnövelve alakját a szerelem illanó káprázatává emelje. Már a nagyváradi Anna - verseket is vergődés, a szomorúság jellemzi, s hogy az igazi Anna - versek Szakolcán születtek, azt jelzi, eltávolodott Sárvári Anna alakjától. Ezeket a versek a kisvárosi élet magánya, a költői lét nehézségei, az egyedüllét fojtogatása hívta életre. Távolodó emlékeiben légiesülhetett Sárvári Anna kisszerű alakja halhatatlan Múzsává, az ifjúság, az el nem ért, de szerelem örök jelképévé. A Milyen volt szőkesége című versét az teszi az Anna - versek kiemelkedő darabjává, hogy a természeti kép és az emlék egymást erősíti: szép a táj, miként szép Anna, szép Anna, miként a táj, a szülőföld...

Az átélt - megélt szerelem miatt Petőfi verse dinamikusabb, erejét Petőfi egyéniségétől, költői eszközeitől kapta. Tobzódik a konkrét (szem) és elvont(tekintet) képek nyújtotta látvány örömében, rapszodikusan emelkedik, süllyed, és megkapó, szemléletes hasonlattal az érzés időtlenségének erejét is megmutatja:

S a csók tüzében összeolvad a lelkünk, 
Mint hajnaltól a nappal és az éj, 
És eltűn előlem a világ, 
Eltűn előlem az idő,

Képzelet és valóság között száguld a költő merész képeinek sodró lendületével, s azóta minden földi halandó ezt az érzést keresi saját szerelmeiben is.

Juhász Gyula érzékeny lelkű költő volt, mindentől megbántódott, de költőként képes volt azonnal feldolgozni az őt ért impulzusokat. Ez a verse nem a szerelmi érzést közvetíti, hanem a hazai táj hangulatát. Ebben a versben is fontosat tudunk meg Anna hajáról, szeméről, hangjáról, de nem a Petőfitől megszokott módon. Ez a három versszak három tűnődés, annak kifejezése, hogy a konkrét emlékképek elmosódhatnak:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már, 
De azt tudom, hogy szőkék a mezők, 
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, 
S e szőkeségben újra érzem őt.

Minden egyes versszak az emlékezés diadala mégis, mert mélyebben, lényegibben idézi meg Annát. A téli Szakolcán életre hívott nyári, őszi és tavaszi tájkép a szülőföld impresszionista ábrázolása, a dús, érett, aranyló búzamezők, a szeptemberi bágyadt égbolt, a távolba nyúló selymes rétek az Alföld jellegzetes hangulattá hordozzák. Itt is lezárt minden versszak, de ezt nemcsak a költői kérdés ismétlésével éri el, mint Petőfi, hanem azzal, hogy a képet mindig az érzelmet, az emlékezést kifejező igével kapcsolja a tűnődéshez. A közelebbi látványtól a távolabbi felé haladnak a motívumok, ami aztán a végtelenbe tágítja a képet, a gondolatot és az érzést. A vers lüktető ritmusát Juhász Gyula nem nyelvi leleményekkel, feszes szóképekkel éri el, a szép tűnődésekkel érzékelteti a hazát, az évszakokat, ahol minden az emberi lét boldog állapotát, a szerelemet juttatja eszünkbe. A boldogtalan szerelmesek kedvence ez a vers, azoké, akik nem tudják pontosan, mit is vesztettek, de az érzéstől nem tudnak megszabadulni...

Mind a két vers a maga nemében tökéletes alkotás, egyediségükkel alkotói k tehetségét dicsérik. Petőfit a valódi érzelem röpítette fel a magasba, Juhász Gyula ennek hiányát tűnődéssel pótolta. Hogy mikor melyik vers kedvesebb számunkra, azt mindig a pillanatnyi hangulat dönti el - s nagy szerencsénk, hogy a magyar irodalom kincsestára

ilyen gazdag, mindig lehet belőle válogatni 

*Szerelmes versek - ezekről részletesen a Nyugatosok és a Petőfi esszékben olvashatsz 

{ Himnusz - Szózat - Nemzeti dal}

Himnusz - Szózat - Nemzeti dal
(nemzeti énekeink üzenete)

A nemzetek Közép - Európában a XIX. században ébredtek magukra. Ez az időszak teremtette meg mindenütt a nemzeti nyelvet, a nemzeti kultúrát, a nemzeti érzést, s ekkoriban születtek meg az öntudatra ébredő országokban a nemzeti énekek is. A romantikus himnuszok a vallásos műfaj alapértékét, a romlást és a földi szennyet nem ismerő transzcendenciát a nemzet eszményével társították, amely politikai értelemben immár a társadalom egészét magába foglalta. Közép - Európában ekkor a líra a politikai programköltészet irányába fordult. A költőket váteszekké, jósokká kiáltották ki, akiknek irányt kellett mutatniuk. Nálunk ebben az időben derült ki, hogy a nemesi nemzet fogalma idejét múlta, hogy nép nélkül nincsen nemzet. Ezt azok a költők sugallták, akik maguk is nemesi származásúak voltak, de kiábrándultak a henye, tehetetlen, vérével sem adózó nemességből, s fáradhatatlanul ostorozták őket az öntudatosodás érdekében. (Berzsenyi, Vörösmarty, Kisfaludy). Így aztán a válságos pillanatokban megszülettek azok a kifejező énekek, melyeket a nemzeti azonosulás magasra emelhetett. Kölcsey Himnusza, Vörösmarty Szózata, Petőfi Nemzeti dala ezért egyetlen folyamat része, noha látszólag nem volt semmilyen kapcsolat közöttük megírásuk idején.

1823 Kölcseynél a készülődés időszaka, eközben, január 23-án írta meg a Himnuszt, mely költői öntudatosodásának fontos jele: a múlttal való érzelmi azonosulás révén jutott el a "balsors" vállalásáig. Kölcsey ekkor a változást Istentől várta, mert nem látott más lehetőséget, s mert klasszikus értelemben használta ezt az istenséget megszólító, emelkedett hangvételű műfajt. Szerkezetében és gondolatmenetében a korábbi protestáns énekköltők hagyományait folytatta, de történeti íve a Berzsenyi ódákkal rokonítja. Vörösmarty Szózata - a Himnuszhoz hasonlóan - a retorikailag pontosan felépített ódák sorába tartozik. 1837-ben írta meg Vörösmarty, a nagy felbuzdulást követő mélyponton, amikor a nemzet csüggedten állt a nem kívánt változások súlya alatt. Petőfi Nemzeti dala eredetileg egy politikai bankettre készült 1848. március 18-ra, de a bécsi forradalom hírére a Fiatal Magyarország tagjai is a változások mellett döntöttek, és a március 15-i forradalom nyitánya lett ez a vers.

Mindhárom költemény tehát egy-egy nehéz pillanat szülötte, de nagyon szerencsés nemzeti énekké válásuk. Kölcsey az Isten, haza, balsors, szabadság fogalmak közt teremtett rendet Himnuszával, miközben rátalált hazájára, azonosult nemzetével. Mindenki, aki ajkára veszi, lélekben végigjárhatja Kölcsey útját. Vörösmarty is félreérthetetlenül fogalmazta meg a kor legfontosabb kérdését: "jobb kor" vagy "halál", azaz a nemzeti kibontakozás élet - halál kérdése mind a haza, mind az egyes ember számára. A vers erkölcsi üzenete az, hogy súlyos helyzetben is szeretni kell a hazát. Petőfi is pontos vershelyzetet teremtett: a költő a nép szószólója, a nép nevében beszél, melyet a tömeg visszhangoz. Ez tette teljessé a költeményt, s ez hozta el mindenki számára a közös tett lehetőségét március 15-én. Petőfi ezért válogatott az egyértelmű jelképek közül, ezért pontosak a sormetszetei, ezért ez az indulószerűen ható, de népdalosságon alapuló verszene.

De ezek a versek nemcsak azért váltak nemzeti énekekké, mert súlyos pillanatokhoz kötődtek, hanem mert nemcsak költőik, az egész nemzet gondolkodását magukban hordozták. Talán emiatt is érdekes azonosságokat fedezhetünk fel közöttük. A Himnusz és a Szózat egyaránt keretes szerkezetű, amelyek mintegy lecsillapították a közbülső részek forrongását, és megerősítették az induláskor elhangzottakat. Az "áldd meg" és a "Szánd meg" ugyanúgy a megnövelt kérés kifejeződése, mint ahogyan a "Hazádnak rendületlenűl..." vagy a "Légy híve rendületlenűl..." változatban ez a parancsra igaz. Mennyiségileg is azonos ez a két egység, csak Vörösmarty két versszakra bontotta a Himnusz 8 sorát, hogy pattogóbb ritmust adjon versének. A Nemzeti dalban nincs keret, már az első versszak "felütése" tartalmazza azt a tételmondatot, amit a következő részekben logikai és érzelmi érvekkel támasztott alá a költő.

Kölcsey a legkonkrétabb: a múlt dicsőségét a honfoglalástól Mátyásig vezette, s ezek fordított párhuzama révén mutatta meg az Isten büntetése által a magyarokra köszöntő rettenetes pusztulás képét: a "szép hazából" így válik "vert hadunk csonthalma", a "vad török sáncából" "Ozmán vad népének" győzelmi éneke. A hazát jelképező "Kárpát szent bérce" a "bércre szálló" bujdosók képében tér vissza, "Árpád hős magzatjai" pedig "magzatod hamvvedré" - vé változott. A bécsi győzelmet elhallgatással vagy a 7. versszakkal ellenpontozta, melyben egy állóképet mutat a totális pusztulásról és a szabadság - küzdelmek hiábavalóságáról:

szabadság nem virúl a holtnak véréből...

Vörösmarty is a múlt dicsőségét tekintette kiindulási alapnak, de nem konkretizálta: "ez", "itt", "itten" szavakkal csak jelezte őket és továbblépett, mert a jelen kiemelését tartotta fontosabbnak. S éppen ez lett az a többlet, ami a Szózatban a Himnuszhoz képest megjelent:

Megfogyva bár, de törve nem 
Él nemzet e hazán.

Vörösmarty nem Istenhez, a magyarokhoz szól versében, s nem Istenhez, a nagyvilághoz szól fellebbezése is. Őket figyelmezette azzal a szentenciával, amelyet a vers mértani közepén helyezett el:

"Egy ezredévi szenvedés 
 Kér éltet vagy halált."

"Győzelem vagy halál" volt a Szent Szövetség korában a zsarnokság ellen küzdők jelszava, igazi romantikus szemlélettel alternatívát csak a végletek közti válogatással kínáltak. Vörösmarty is ezt vette át, mert gondolkodásában összefonódott a nemzet és a világ sorsa (Pázmán), úgy érezte: a világ felelős magyarokért, mint ahogyan az fordítva is igaz. (Gondolatok a könyvtárban) A Nemzeti dal fordít a hagyományokon, nem a múlttal, a jelennel kezdődik. Petőfi nem is részletezte a múltat, de élesebben állította szembe az "ősapák" dicsőségét a szégyenteljes "szolgaság" közelmúltjával a "kard" és a "lánc" egyszerű képeinek használatával.

A Himnuszban nincs szó a jövőről, mert azt Kölcsey Istentől várta, későbbi verseiben pedig megjelent a nemzethalál képe, mert más lehetőséget nem látott. A Szózatban a jövő is kétesélyes: vagy a "jobb kor" eljövetelét jelenti, melyet "ész, erő, és szent akarat" hoz létre, vagy a"nagyszerű halál", ami ugyan a nemzet halála, de a küzdelemben elesettekre egész Európa figyelne, hős elődökként tartanák őket számon. Petőfi versében érvként szerepel a távoli jövő, ez adja a vers katartikus lezárását: a forradalmárok "szentté" válnak majd, hiszen az egész további történelmet ők határozták meg. Nála a vers azt hangsúlyozza, hogy a magyarság azonos a szabadsággal, a szolgaság a nemzethalállal, s a szabad jövőnek nincs más alternatívája, csak a halál.

Gondolati azonosságuk is egyértelmű ezeknek a verseknek, bár a fokozatosság elvén keresztül bomlanak ki ezek. Ez korukból is így következett: az 1823-ban, a Himnusz megírásának évében születő Petőfi felhasználhatta a reformkori küzdelmek minden tanulságát ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy nem könyörögni kell, hanem cselekedni, nem reform kell, hanem forradalom.

Refrén csak a Nemzeti dalban van, ez műfajából következett: a költő, mint a tömegeket felhívó lírai én ebben találkozott a tömegekkel, és együttes fogadalomtételükkel pecsételték meg sorsközösségüket. A vers későbbi részében pedig a refrén az, ami a hangulat aláhanyatlásától is megmentette a költeményt. Ezt tudatosan komponálta bele a költő, s a korabeli feljegyzések szerint valóban fokozni tudta vele a vers hatását, mozgósító erejét.

A Himnusz és a Szózat bimetrikus verselése az ódai szabályokból következik, apró különbség köztük csak annyi, hogy míg Kölcsey a trocheusokat kapcsolta össze a keresztrímekkel, addig Vörösmarty a jambusokat a félrímekkel. A versek zenéje így párosulhatott a gondolatisággal a legérzékletesebben. A Nemzeti dal címében hordja műfaját, olyan, mint a Marsailles, együtt énekelt kardal - rövid, pattogó mondatai ezt a célt szolgálták. S milyen érdekes, ez a nevében is dal csak a XX. században vált énekelt verssé, míg a Himnuszt 1845-től, a Szózatot 1843-tól megzenésített változata is népszerűsítette Erkel Ferenc és Egressy Béni jóvoltából.

Hogy nemzeti vagy nemzetközi legyen az ember, ma is fontos kérdés, egyéni döntést igényel Csokonai "világpolgárrá" fejlődhetett édesanyja nádfedeles házának nagyszekrényében is - az sem véletlen, hogy Goethe szavát ő magyarította - nagy nyelvtudásával mégis ő tudta a legjobban, milyen kincs rejtőzik a kis magyar nyelvben. Amikor 1848-ban Pesten tartották a I. Béke Világkongresszust, az azon elnöklő Vörösmarty hihette, hogy a magyarok és a világ népei összetartoznak, de erről Európa hosszú időre elfelejtkezett. Napjainkban, amikor az Európai Közösség újjászerveződése folyik, ismét fontos a kérdés magyarok maradjunk vagy európaiak legyünk? Az biztos, a nemzeti kultúra olyan, mint az anyanyelv - csak egy van belőle. Ám a XXI. században nem zárulhat be senki büntetlenül egyetlen nyelvbe, önmagát rekeszti ki általa a "népek hazája: nagyvilágból". Meg kell tehát a közbülső utat találnunk, hogy kultúránk kincseit átmentsük az elkövetkezendő évszázadoknak, s részévé váljunk az emberiségnek is.

Petőfi - Orbán Ottó - Finta Éva

Petőfi Sándor: A XIX. század költői - Orbán Ottó: A XX. század költői - Finta Éva: A XXI. század költő

Petőfi Sándor: A XIX. század költői c. vers a Böngészőben olvasható. 
Orbán Ottó: A XX. század költői c. vers a Böngészőben olvasható. 
Finta Éva: A XXI. század költői c. vers a Böngészőben olvasható.

Horatius óta különös figyelemmel tartjuk számon azokat a verseket, amelyekben a költők saját ars poeticájukat, költői hitvallásukat fogalmazták meg. Ezek közül is kiemelkedik Petőfi Sándor (1823 - 1849) költeménye, melyben nemcsak a költőtársak és nemzedéke előtt vázolta fel az elkövetkezendő évek cselekvési programját, hanem a romantikus költő - apostol eszményt is megfogalmazta benne. Orbán Ottó (1936 - 2002) a Petőfi versben felvázolt távoli jövő gyermeke, aki nemzedéke nevében értékelte a Petőfi - féle eszményt. Írása a Petőfi versre történő tudatos rájátszás, mely a 60 - as években született, de kötetbe csak a 90-es években kerülhetett. Finta Éva (1954 -) műve Petőfi versétől két évszázadnyira, Orbán Ottótól pár évtizednyi távolságra született egy Petőfi - pályázatra, és az Ezredvég című lapban jelent meg 2007-ben.

A három vers biztos kiindulópontja a közös cím, lényegük szerint egymást folytatják: a XIX., a XX., és a XXI. század költőihez / költőiről íródtak. A Petőfi vers Finta Éva költeményével van szorosabb kapcsolatban, aki képeivel és a strófa - formájával azt idézte meg, míg Orbán Ottó látszólag csak a vers gondolatiságára figyelt. Közös lett a versek kérdésfelvetése, mely a költő feladatára, az írás céljára, a vállalt sors milyenségére vonatkozott. Ám az ezekre adott válaszok nemcsak két évszázad, de kortárs költőink között lévő bő negyed század távlatában sem azonosak.

A folyamatot elindító Petőfi Sándor azt tudatosította, hogy a költő isteni küldött, "lángoszlop", látnok, akinek sorsa emiatt meghatározott: vezesse a népet a Kánaán felé. A költőknek tehát küldetésük van, ami értelmet ad életüknek is:

Előre hát, mind aki költő
A néppel tűzön - vízen át.

Neki a célért vállalt önfeláldozás sem okozott gondot, mert hitt abban - miként századának emberei - hogy a történelmet alakíthatja, és a kitűzött cél - melyet azért feltételes mellékmondatokkal fogalmazott meg - elérhető:

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet, 
Ha a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet, 
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán ...

(A XIX. század költői)

Orbán Ottó ebből a feltételezett jövőből tekintett vissza Petőfire és versében a prófétaság hiábavalóságát érzékelte. Mindezt egy generáció szemszögéből, egy bukott forradalom után tette. Egyike volt ő is "a délibábos évek lángoló hajú szabadcsapatának", akik elhitték Petőfi optimizmusát, de a mérleget a túlélőVesztesek oldaláról vonhatta meg, amire Petőfi - halála miatt - nem kényszerült rá:

A nemzedékem Viszi vereségeit
rögeszméjét hogy ő majd igenis segít

a századokon át nem gyógyuló bajon
mert ő a képzelet és a forradalom

(A XX. század költői)

De nem jártak sikerrel ők sem, nem tudták irányítani a történelmet, a kor nőtt rá az emberekre. Közben pedig a költői lét is megváltozott, hiszen az irodalom már nincs abban a kivételezett helyzetben, mint volt Petőfi idején. A költők már nem próféták, és a költészet is leértékelődött "önbiztatássá", "mániává".

Finta Éva az ezredvégi Magyarországról még komorabb képet festett parafrázisában, mint Orbán Ottó. Érzékelte a Petőfi jövőkép eltűntét ugyan, de őt elsősorban ennek a rendszerváltás után bekövetkezett hogyanja keserítette el:

Itt nincs kosár, mert hazavitték
minden érában valakik, 
itt nincsen bőség, zsebre vágták, 
roskadnak svédasztalaik
a keveseknek, akik éppen
bennünket szolgálnak nagyon. 
S mi oly hálásak vagyunk érte, 
hogy övék pénz és hatalom.

(A XXI. század költői)

A költő keserű leltárát az irónia hatja át, mely tehetetlenségének látható jele, hiszen a Petőfi jósolta "szellem napvilága" : az alkotói közeg sem ragyogott már ezekben az években.

Petőfi szövegének alapvető eszköze az érvelés volt, ez szabta meg - értelmileg és érzelmileg - a vers gondolati ívét. Nála az indulatok nem feszítették szét a verset, mert a bibliai képek párhuzamával a küzdelem értelmét megjelenítő hitét is meg tudta fogalmazni:

Pusztában bujdosunk, mint hajdan 
Népével Mózes bujdosott...
............................................
Újabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé 
A költőket...

(A XIX. század költői)

Orbán Ottó számvetése keserű, hiszen a prófétai hittel felvállalt Petőfi Kör küzdelme sem ért célba:

És viharfelhők villámlás véreres ág
Kívül - belül füstölgő vereség

Az alliterációval összekötött mondat értékű szavak a vereséget metaforikusan mutatják, mert a vers születésekor arról nem is volt szabad beszélni és a résztvevők egyéni sorsa is kudarcra ítéltetett:

...............................................
Letűnik a színről egy generáció

(A XX. század költői)

Finta Éva indulatos a versében, mert veszteségérzete, tehetetlensége erősebb, mint Orbán Ottóé volt, és mert teljesen reménytelennek látja a jelent:

Sötét középkor tört reánk itt, 
szegény, buja és ostoba. 
Lefejez, meglop, rosszra csábít, 
s házunkban van az otthona.

(A XXI. század költői)

Petőfi versét még átlengte az isteni küldetést vállaló költő - próféta romantikus hite, ami két kortárs költőnk verséből már teljesen hiányzik. Orbán Ottó versében a költő és Isten kapcsolatáról egyetlen utalás, egy keserű megállapítása szól:

............................................ 
Egyikőnkből sem lett isten fia.

(A XX. század költői)

Finta Éva pedig ennél is tovább ment, úgy érezte, ahhoz, hogy megfordulhasson a világ

........ új Isten kéne. A régi 
elgázolt és cserbenhagyott.

(A XXI. század költői)

A negatív autós hasonlattal a válság mélységét jelezte, és ezzel a jellegzetes XX. századi képpel is éreztette, milyen messze került a világ Petőfi álmától.

Orbán Ottó azzal vigasztalta magát, hogy megmaradt számára az írás, ez a "beszédes csoda" értelmet adhat életének és mások számára is megmutathatja vele a szépséget:

Mert ez nem egy az eszközök közül
ezen fény szikrázik ezen köd ül

mint hegy csúcsán Ez él Ez az hogy élsz
Egy porcikájában a végtelen egész

(A XX. század költői)

Hogy ez számára mennyire fontos, azt már induláskor jelezte a verskezdő allúzióban rejlő következtetéssel: országomat egy versért! - Pedig számára a vers már nem eszköz, mint volt Petőfi idején, a világ nem változatható meg általa. A vesztes helyzetből kipillantó költő biztos célt sem láthatott maga előtt, emiatt számára a vers maga vált a vágyott világgá. Csak így őrizhette meg önmaga számára reményként és csak így tehette nagyhatású eszközzé:

................................................................
Elbukik föltámad megalázkodva lázad
majd végigver mindent mint a tavasz zöld ostora
a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha

(A XX. század költői)

Finta Éva versében Petőfi mindvégig megmaradt hivatkozási pontként, ajánlásával és megszólításaival hozzá kapcsolódott, - "Barátom" - "Bajtárs" - "drága Ifjú" - a vele való képzelt párbeszédben rejtette el monológját. Számára már a költői lét is bizonytalanabbá vált, mint ahogyan azt Orbán Ottó észlelte: "szerzőink némultan nagyok". Az ezredfordulóra az irodalmi élet teljesen széthullott, elveszette mozgósító erejét, a költők hallgattak vagy a fióknak írtak - hiszen a könyvkiadás üzleti kérdéssé vált. Olvasói és bajtársi közösség - nélküli létben arra ítéltettek, hogy egyedül számlálgassák, "mennyi a versben a ficam".Közben a világ megfordult, "elhúzott" felettük, s Petőfi világmegváltó hite eltűnt a mai költőkből. Pedig a vers költői kérdésfeltevése - mely Finta Éva kétségeinek tükre - jelzi, lenne miről gondolkodniuk:

Mi volt, ha nem lett semmi szebben, 
s mi van, ha nincsen rá idő?...

(A XXI. század költői)

A Petőfi vers az önfeláldozást is természetesnek tartotta - ahogyan Finta Éva összegezte: semmiért ki mindent adott -, de Orbán Ottó már csak az áldozat értelmetlenségét konstatálhatta. Emiatt aztán Finta Éva ezzel már nem foglalkozott, valamilyen megoldást keresett az előállt helyzetre:

Megállnunk kell, és nem rohannunk. 
Szétnéznünk, merre is vagyunk. 
És tájolóval megkeresni
szétszórt önérzetünk, fajunk.

(A XXI. század költői)

Lehet, hogy irgalmatlan velünk / hozzánk a jelen, a jövőnket sem ismerhetjük, de megnyugtató a megállapítása: "vagyunk, leszünk..." A költőket nem lehet "örökkön a fiókba gyűrve" elhallgattatni:

Felírták neved is az égre, 
azt a szélvész el nem kergeti.

(A XXI. század költői)

A Radnóti allúzióval - "az égre írj, ha minden összetör!" - lépett ki Finta Éva a versét uraló pesszimizmusból, mert abban megegyezik Orbán Ottóval, hogy a költészet erejébe vetett hitét ő sem vesztette el. Egyetlen bizonyosságuk az, hogy költőként mégis van feladatuk, későbbi verseikkel mindketten ezt a vállalásukat teljesítették.

Petőfi egytömbű strófákból építette fel versét, buzdító felhívását ezzel a tömör formával erősítette meg és Finta Éva is ezt őrizte meg költeményében. Orbán Ottó eredetileg beszámozott, kétsoros szakaszokból építkezett, de a számok a kiadásokból eltűntek. A soron belül használt nagybetűkkel azonban ő is rájátszott a Petőfi - strófára, és az írásjelek elhagyásával kiterjesztette azok határát, amivel a vers értelmezési lehetőségét is megnövelte.

Szóhasználat tekintetében a Petőfi és a kortárs - költők verse nagyon eltér egymástól, de ennek magyarázata a közöttük lévő 200 esztendő. Orbán Ottó és Finta Éva műve jellegzetesen XX. századi, eltűntek belőlük a bibliai képek és utalások, és - egyéniségük szerinti mélységben - az alantasabb nyelvi rétegekből is merítettek. A közös gondolat azonban igazi Ariadné - fonálként köti össze a műveket, miközben bennük a költők saját arcukat is őrzik.

Minden vers önkifejezés, a költő gondolatait hordozza, mellyel kapcsolódnak az elődökhöz és utat nyitnak a jövő felé is. Évszázadokat tudnak átívelni ezek, ahogyan egymást folytatják vagy cáfolják. Hogy ezt mindenki másként teszi, ez bennük az érdekes, és újrakezdésük is örök emberi minta. Ha van olyan gondolat ezekben, ami megfoghat bennünket, akkor ránk találnak, mert a művek nekünk is íródtak, hozzánk is szólnak. Ez a költői zsenialitás titka és érdeme.