Pilinszky János

Pilinszky János: A szerelem sivataga – Négysoros

A magyar irodalomban Pilinszkyt mindenek előtt a második világháború, a haláltáborok költőjeként könyvelték el, pedig ekkor nem volt táborlakó, s nem tartozott sem a faji, sem a politikai üldözettek közé. Mély katolicizmusa jegyében induló pályája kezdetén úgy tűnt, sikerül kimaradnia még a háborúból is, gyönge testalkata, tüdőgondjai miatt először katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. 1944-ben azonban, a háború utolsó stádiumában, mégis behívták légoltalmi tüzérnek, s alakulatával együtt kivitték Németországba. Ott, a német összeomlás lázálom - díszletei között találkozott a költő a haláltáborokkal, ennek élménye ihlette nagy versei megírására. Elemzésre kiválasztott versei ugyan szerelmes versek, de ezeken ugyanúgy nyomot hagytak az átéltek.

Pilinszky életében az 50-es évek is mélypontot jelentettek, amikor politikai - világnézeti okok miatt újra meg kellett élnie az elnyomást, a kiszolgáltatottságot. Ekkor írta ezt a két versét. 1952-ben született A szerelem sivataga című már címe szerint is szerelmes vers, A cím Mauirac francia regényíró címét idézi fel, akit a költő nagyon szeretett. Tragikus ízű katolicizmusuk közepén egyformán a szenvedés áll, ez kötötte őket össze., de az Apokrif írójának metafizikai élménye sajátos színt képvisel mind a magyar, mind a világirodalomban. Nálunk nem is nagyon gyakori az a vallásos hangoltság, ami őt jellemzi. Még a XVI. - XVII. századi hitújítás idején is nagyobb helye volt a nemzeti élethalálharc eszméjének, mint a dogmatikának, vagy a metafizikának. Pilinszkynél azonban még a szerelmes verseket is ez hatja át.

Ha a vers címe nem sugallná, nem is gondolnánk erről, hogy szerelmes vers, hiszen csak egyetlen mondat, egyetlen megszólítás idézi itt a másik személyt, a szerelmi kapcsolat szükségszerű kettős számát:

Emlékszel még?...

A megadott cím a költő udvariassága - véli Nemes Nagy Ágnes - melyben tájékoztatja az olvasót, hogy ezt a komor lelkiállapotot, melyet a vers rögzít, valahol a kétségbeesett szerelem érzelmei között kell elhelyezni. Létrehozó indokai között bizonyára szerepelhetett a szerelmi szenvedély is, de Pilinszkynél ez nem kizárólagos érzés. Ő a hosszú mérlegelés, a lassú érlelés, és a tömörítés megszállottja volt, nem egyetlen szálon futtatta költeményeit, élményrétegek sokaságát csúsztatta egymásra. Ez a vers is tele van a költő léttapasztalataival, régi és egyszer majd visszatérő képeivel, soraival, gondolataival - Pilinszky ugyanis egyike azoknak az alkotóknak, akik szívesen éltek a belső idézetekkel. Ilyen ebben a versben a gödör, kerub, káprázat, a dermesztő ragyogás, a tehetetlen, a kő.

A versben nyár van, de úgy, hogy a tél egészül ki vad nyári képekkel, és a vers érzetsávjai - tél és nyár, éj és dél - egymásba játszanak. A "dermesztő ragyogásban" mindezek ugyanúgy felcserélhetőek, mint ahogy életérzése is felcseréli az emberi elképzeléseket az égről és az alvilágról. A verset egy rövid helyszín - vázlattal indítja a költő:

Egy híd, egy forró betonút...

De nem lesz belőle sem tájleírás, sem impresszionista rajz, sem kibomló jelkép, mert az első versszak negyedik sorában megjelenik egy eltéveszthetetlenül pilinszkys mondat:

Magad vagy a kataton alkonyatban...

S ez nem valamilyen váratlan asszociáció révén került ide, ez az a alkonyat valóban kataton: a skizofrénia mozgástól elszakadt, tehetetlen állapota, melyet az eszelősség nyugalma tesz statikussá. Ez a jelző is a költő sajátos eszközeinek egyike, orvosi műszóval, idegenségével, másféle nyelvi rétegével is hat, és új távlatot nyit az alkonyat hétköznapisága előtt: a betonúttól egy egészen más életrétegbe - szorongást rejtő, leplezett veszélyek közé - rántja az olvasót. Szokatlan jelzőivel egyébként szűkmarkú a költő, nem akarta, hogy a gyakori használat elkoptassa őket.

Ebben a szerelmes versben a ketrec motívum idézi a költői alapélményt, a bezártságot. "Dermesztő ragyogás" fonja át ezt a látomásos tájat, melyből egyszavas vagy erősen tagolt mondatokkal emelkedett egyre magasabbra, hogy a csúcson kijelenthesse: "Nyár van...". A "tűz", a "ganaj" szavakkal az érzés kettőségét mutatja, a két befejező hasonlattal pedig:

.........tehetetlen tűröm, mint a kő...
Esztendők múlnak, évek és a remény - 
Mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Kétségbeesett szenvedélyét a kő és az ól képével zárja le. Ketrec, fogoly, fegyenc - a jellegzetes Pilinszky-s képek jelennek meg ebben a szerelmes versben is, melyek élettapasztalatait sűrítik és kódolják: a szálkás ketrecekbe zárt madarak az 50-es évekre és a költő helyzetére való utalások, de korábbi lágerélményeit is felidézik. Ezzel a vers a bezártság, a kiszolgáltatottság foglyaként láttatja a költő ént. Mert nála a szerelmes vers tengelyében is a fogolyság alapérzése áll.

Hogy e rabság milyen fokáról van szó, arról a Négysoros világosít fel bennünket, mely ennek a versnek a párja, ellentéte és párhuzamosa. Ez a verse 1955 terméke, melyben a költő a kifejezés lehetőségét a minimálisra redukálta, s csak az élmény magját formálta meg közvetlenül. Ezek a miniatűrök az elhallgatás többletével keltettek esztétikai hatást. A Négysoros is annyira szerelmes vers, mint ahogyan A szerelem sivataga volt. A vers négy közlésre épül, melyekben a mondathatárok szigorúan egybeesnek a sorvégekkel. Az első két mondat hiányos szerkezetű, nincs bennük állítmány, s a mozdulatlan szükségszerűség állapotát sugallják:

Alvó szegek a jéghideg homokban, 
Plakátmagányban ázó éjjelek,

Az első kép - a költő személyes magyarázata szerint - azok a szegek, melyekkel majd Krisztust fogják keresztre feszíteni. Az éjszaka, a magány, az elhagyatottság és a dermesztő hideg kapcsolja össze az időben és térben egymástól távoli dolgokat. A harmadik sorban itt is csak felvillan az intimitás, a társ létezése:

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

A záró sorban aztán közvetlenül jelenik meg a minden cselekvéstől megfosztott én, aki elszenvedi az általános alany homályosságába rejtett gyilkosok brutális tettét. Ebben a sorban sűrűsödik össze az eddig csak szorongató sejtelemszerűség, a halálos fenyegetettség tudata. Ez is börtön, innen azonban csak a vesztőhelyre visz az út. Ez a hosszan elhúzódó éjszaka a kivégzés előtti éjszaka, ugyanakkor pontszerűen sűrített, minden percében utolsó percet élő, halálos fenyegetettség tudatát kifejező abszurditás érzet. Mindez az utolsó sor váratlan, irracionális állításában sűrűsödik:

Ma ontják véremet.

Ezek nem szokványos szerelmes versek, mint ahogyan Pilinszky sem szokványos költő. Mindkét versben ugyanazon motívumokat találjuk meg, mint egyéb verseiben. Pilinszky költészetében már kezdettől ott van a komor, sötét mennyország, ott vannak az ég korlátjain ülő fegyencek, a lázadó éhező - fázók, a heges magány. A költő kiválasztott volt, mintegy stigmatizált az eljövendő tapasztalattól, melyekre úgy ismert rá, mint sajátjára. A mindenféle kitaszítottsággal való együttérzésig nem a részvét, hanem az azonosság - tudat vitte el. A mindennapi világtól teljesen idegen, az ember teljes kifosztottságát, vesztőhelyre ítélt mivoltát szüntelenül élő alkata talált rá a haláltábor - élményben az önmagát tökéletesen kifejező reális metaforára. Pilinszky, a létszenvedés költője így vált az örök emberi veszélyeztetettség kifejezőjévé.