Sylvia Plath
Sylvia Plath: Apu és József Attila Kései sirató című versek összehasonlítása
A két költő között alig negyedszázadnyi a különbség, de fényévekre kerültek egymástól azáltal, hogy József Attila a 1930-as évek Magyarországán élt és alkotott, Sylvia Plath pedig az 1950-es évek Amerikájában és Angliájában. Vallomásos költészetük mégis legyőzi ezt a távolságot, hiszen a kiválasztott versek párhuzamossága nyilvánvaló. Összehasonlításukat egy nagyon érdekes, de nagyon tudományos cikkben Bókay Antal végezte el 2002-ben, és a Modern sorsok és késő modern poétikák című kötetben közre is adta. Mivel írása újszerű megközelítése a két költő személyiségének, költészetének, leegyszerűsítve összefoglalom, de az érdeklődőknek az eredeti pszichologizáló tanulmány elolvasását javaslom.
József Attila anyás költő volt, hosszú időbe került, míg a Kései siratóban (1936) le tudta tenni életterhét, és Sylvia Plath is csak 30. életéve környékén - 1962-ben - jutott el oda, hogy megszabaduljon a ránehezedő apa - kolosszustól (Apu). Mindkettőjük vallomásos költészete mögött ott volt a betegség, amely az én egyébként rejtett szerkezetét, konfliktusait is érzékelhetővé tette. S mindketten kénytelenek voltak szembesülni a pszichés betegség kreatív áldásával és átkával, mert verseik azon a határterületen születtek, ahol a neurotikus élmény egybeesett a hagyományos tapasztalattal.
A pszichoanalízis - az irodalomtól kölcsönzött allegóriával - Ödipusz - komplexusnak nevezi azt a jelenséget, ami az apa - anya - gyerek háromszög formájára építve feltárja azokat a törekvéseket, amelyek az egyén és közösség alkalmazkodásának a határmezsgyéjén jönnek létre. Az élet vált mindkettőjüknél költői formációvá, ami azonban nemcsak megesett velük, hanem meg is költődött: a saját élet a vers részévé vált és ezzel a belső tárgyiasság is megteremtődött. Az ödipális jelentősége éppen ebben található, olyan formára találtak benne mindketten, ami lehetővé tette kínzó gondolataik átgondolását, kibeszélését.
A két vers a fiú - anya és a lány - apa kapcsolat rendkívüli intenzitású, gyermeki fantáziában konstruált viszonyainak tárgyvilágát tükrözi. Hasonló bennük, hogy az ödipális háromszöget dualitássá szűkítették, amely mögé a halál többszörös jelenlétét rejtették el. Mindkét versnek lényeges eleme az ellentétes nemű szülő halála, ugyanakkor a szerzők is öngyilkosok lettek a vers megírása után egy esztendővel. A hasonlóság a versben megjelenő életrajzi mozzanatok között is feltűnő, bár a József Attila - versben több a realitás, mint a Plath - versben, aki önkényes sorrendbe szedett valós és valótlan tényeket. Mindkét vers lírai beszédmód, az én - te viszonyában hangzott el, ami a tárgyias költészettel szemben áll ugyan, de a költői élmény így megjelenítődött a versben.
A két vers megszólítottja között viszont nagy a különbség. Plath Apuja a rettenet forrása, a korlát és kényszer eredője, József Attila Mamája a szeretet, a teljesség előfeltétele. Plath azért hozta elő a halálból apját, hogy végleg elutasítsa, míg József Attilánál a Mama visszatérésével saját létének bizonyossága teremtődhetne meg. Bár dialógusra egyik versben sem került sor, de a halottak valamilyen módon válaszoltak, ám válaszuk élettelenítette a költőket, és nem az élethez, a halálhoz vitte őket közelebb.
Mindkét költő visszaemlékezésében visszasüllyedt a gyermeki létbe, S. Plath Apu megszólítása ezt kiindulásként közölte is, József Attilánál pedig fokozatosan nő ki a versből a Mama megszólítás, mely az Apuval egyenértékű minőség. De a versek igazi értelme a felnőttség és a gyermeki lét közötti pozícióban fogalmazódott meg. Igaz, a József Attila által címmé emelt siratóének nem gyermeki műfaj, nem is sírás, hanem annak poétizált változata, mely kifejezetten a halállal kapcsolódott össze. József Attila viszonylatában ez nagyon fontos, hiszen a megsiratás elkésettsége átalakította az emlék minőségét. Megmaradt a Mama kínzó jelenléte, nem tudott emlékképpé válni, mert a korábbi megsiratás nem volt sikeres.
Plath verse nem sirató, nem is sírás, nincs benne bánat, nincs benne hiány. Sokkal inkább agresszív indulatokkal teli szabadulás, átok és vád az apai pozícióval szemben, kántáló gyermekvers és halálos mágia. Mintha a sértődött gyerek zokogna, lázadozna a szeretett felnőtt ellen. Ez a mágia a József Attila versben is benne van, de ellenkező előjellel használták. Míg József Attila legszívesebben feltámasztaná anyját, Plath legszívesebben megölné rég halott apját - mind a kettő a vágyak mélyén rejlő patológiás megoldás. Az apa - hiány Plathot éppúgy az ismétlés jelölő természeti viszonyába szorította, mint József Attilát az anya - hiánya. Ez az apa azonban minden vele kapcsolatos konkrétum ellenére sem emlék, nincs meg a szükséges távolság kettejük között sem, megmaradt jelölőnek és hatalomként működött a lányban. A két vers alapképlete tehát ezek miatt vált közössé.
József Attila testi állapottal nyitotta versét, de a 36 fok nem láz, normális létállapot, amelyben azonban az anya nem teljesítette szerepét, hűtlen lett gyermekéhez. A halál motívummal mintegy jelzésszerűen egymásra vetült az élő ágyának és a halott koporsójának a képe:
Harminchatfokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik
kinyujtóztál a halál oldalán.
A kielégítetlen vágy, a "tömény tűz" aztán a gyermeket is elpusztította, amikor világossá vált számára, hogy a gyermeki lét az élet behatároltsága miatt nem varázsolható vissza. A verset nyitó (és záró) szakasz a felnőtt világát mutatja, ez a jelen - ebbe tolakszik bele a működésképtelen, de túlságosan is jelenlévő múlt. Plath az apa felől próbálta feltárni a kettejük közt meglévő szakadékot, de ezt meg is bonyolította. Amikor a BBC - ben felolvasta ezt a versét, a következőket mondta róla:
Íme egy vers, amelyet Elektra - komplexusban lévő lány mond el. Apja meghalt, miközben ő azt gondolta róla, hogy Isten. Esete azért bonyolultabb, mert apja náci volt, anyja pedig nagy valószínűséggel részben zsidó. A lányban a két irányzat összekapcsolódik, és megbénítja egymást, mielőtt meg tudna szabadulni tőle, a lánynak egész végig ki kell játszania ezt a borzasztó kis allegóriát.
Mint tudjuk, apja nem volt náci, porosz származású volt, aki a lengyelországi Grabowból 15 évesen emigrált, ennek a motívumnak azonban más szerepe lesz a versben. De a gyerek haragja ritkán racionális, az apu meghalt, itt hagyott, becsapott, tehát gyűlölöm. Ez a vers is első 6 sorában mindent elmondott kettejük kapcsolatáról. A Sylvia Plath versrészleteket két fordításban közlöm, mert így jobban segítik a vers megértését, hiszen a műfordítások egy kicsit át is írják az eredeti szöveget:
Soha - színű, soha - szagú,
Soha többé, sötét saru,
Úgy laktam benned, mint a láb,
Ványadva, harminc éven át,
Légszomjasan, jajtalanul.
Meg kellett öljelek, Apu.
(Gergely Ágnes fordítása)
* * *
Kinőttelek, kinőttelek
Fekete cipő, visellek
Harminc éve, mint egy láb,
Féregfehéren, s lélegezni,
Tüszkölni is alig merek.
Apu, meg kellett, hogy öljelek.
(Tandori Dezső fordítása)
Az apa tehát egy szűk, tiltó burokká vált a lányán, ami megakadályozta önteremtését. Különös képpel, a cipő és a láb kettősségével ábrázolta ezt, melyben az apa a körbefogó, a lány a bezárt. Korlátozó viszonyuk létezése 30 évig tartott, hiába halt meg akkor Emil Plath, amikor lánya 8 éves volt. A rég halott apát ezzel a képpel meghosszabbította a jelenig
A József Attila vers 2 - 5. versszakában a fiú élettörténete olvasható, ami egyenlő a magára maradás vádjával, a megcsalatás története. Anyja volt étele és itala, ez volt a lényege:
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
Félrevezettél engem.
A gyermek szava voltaképp a költő szava, amely a felismerés végén káromkodássá változott. Így lett a kérésből kényszer és ez hozhatta elő a személyes megszólítást:
nem hallod mama? Szólj rám!
Plath nem akarta visszavarázsolni apját, hanem saját fegyverével, a nyelv hatalmával legyőzni. Az apa nemléte elviselhetetlen borzalommá nőtt benne, ezért az apját mint tárgyat, mint nyelvet és mint allegorikus történetet jelenítette meg a vers következő részében. Hideg, embertelenül nagy tárgyakkal kapcsolta össze, itt vált a kolosszusból, a tiszta márványszoborból - a korábbi versek apa - képéből - szétrothadó, de mégis szoborszerű testté az apa figurája. Az apa tárgy - képe forgatta vissza az időt a gyermekkorba és a kislány apa utáni vágyakozása jelent meg a bergsoni személyes idő síkján. Az "Ach du" a vers fordulópontja, ezzel teremtette meg az új allegóriát - az apa fasiszta - mivoltát - mely a középső rész legfontosabb gondolata. Az egész vers a "Te" megszólítástól visszhangzik, 16-szor fordul elő angolul, de a Sylvia Plath számára mindig idegen maradó "apanyelvvel", a némettel ugyanaz Emil Plath figuráját nyelvileg hívta életre.
A Kései sirató utolsó szakasza összefoglaló jellegű, arról szólt, hogy az ödipális viszonyban történő önteremtés lehetetlen, az csak "legenda". Amikor ugyanis a radikális felszólításra sem érkezett válasz a Mamától, a költői én felismerte: nem létezik a másik én, csak a hiány, amely elválasztja a kettőt egymástól. A vers utolsó négy sorában foglalta össze a végeredményt:
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
A születéssel kezdett és a halállal zárt szakaszban olyan alternatívákat jelenített meg a költői én, amelyek nem lehetségesek: csalódik - csal, küzd - kibékül, ezek vezették a nem - létbe. Nem egyszerűen arról van szó, hogy "kit anya szült", az meghal végül, hanem arról, hogy ebbe a történetbe csak belehalni lehet. A halál ténye a csalás és a csalódás elkerülhetetlenségében rejtőzött. A vers utolsó sorában a személyes lét összegzése is megjelent, - de ekkoriban írta a Kész a leltár-t is.
Így hát a vers nem Pőcze Borbála és József Attila viszonya, hanem az önteremtő és önelvesztő fantáziáé, mely bizonyos mértékig mindannyiónkban megvan, nemcsak a lelkileg érzékenyebbekben. József Attila számára azonban a Kései sirató azt mutatta meg, hogy a hiány pótolhatatlan, és útja a bizonytalanságba vezet. Nem az a baj ugyanis, hogy nincs válasza a Ki vagyok én? - kérdésre, hanem az, hogy ez a kérdés már fel sem tehető. Plath hosszabban és rövidebben zárt, mint József Attila - de a "túlvagyok rajtad" a "belehalni" méltó párja. A történeti narrativát egy apáról való fényképpel indította el:
Ott állsz a tábla mellett,
Így őriz a fotó.
Hasított áll, s nem köröm,
De túltettél az ördögön,
Szép szívem kettéharapó,
sötét manó..
(Gergely Ágnes fordítása )
* * *
Állsz az asztalnál, apu
A képen, ahogy megőriztelek,
Állad, nem lábad volt hasított
De éppúgy ördög vagy, mint a sötét
Ember, aki ketté -
Harapta piros kis szívemet.
(Tandori Dezső fordítása)
De a képből saját élettörténetének elemei bukkantak elő: gyermeki léte, 20 évesen elkövetett öngyilkossági kísérlete, házassága az apa - modell Ted Hughes - szal, e házasság sikertelensége. A valódi eseményekhez azonban itt is fantázia - képeket kapcsolt, amivel az apa - figura mélyebb lényegét tárta fel és az ördög párhuzammal, a feketeséggel pedig mágikus dimenziót adott versének. Minden a halálhoz vezetett itt is, végre talán eltemethető lesz az apa:
Túlvagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.
Apu, te rohadt, végeztem veled.
- de ez a lánya halálát is jelentette, hiszen ezzel a verssel ő is túljutott mindenen: küzdelmen és az életen egyaránt.
József Attila verse attól lett melankolikus, hogy az én képtelen volt válaszra bírni a másikat. Plath allegorizált, erőszakosan rávetített apjára egy attól eltérő szubjektumot, saját alakját pedig a fasiszta német és zsidó áldozat kettősségére építette. Az út eltérő kettejük versében, de a végeredmény ugyanaz. Ha ez az egybeesés a véletlen számlájára írandó - mely mint tudjuk, nem létezik - akkor is érdekes volt ilyen szemszögből megközelíteni ezeket a verseket. Bár a lényegen nem változtatott, de a költői alkotás működését bizonyos mértékig megismertette velünk.
Mindkét költő már korábbi verseiben is sokat küszködött saját halálával, mindkettőjüknek volt sikertelen öngyilkossága, amit meg is verseltek. József Attila aztán töredékeiben folytatta a Kései siratót, amelyekben az anya átvette a szó hatalmát, s ő dalolt, miközben a fiú lett néma. Plath a vers megírása után még azt írta édesanyjának: "Vége. Kezdődhet az életem", de aztán komolyan vette saját allegóriáját...